A magyar népmese eredete és eredeti jelentése 1. és 2. rész, KAPU

A magyar népmese eredete és eredeti jelentése 1. és 2. rész, KAPU

Dr. Grandpierre Atilla:

A magyar népmese eredete és eredeti jelentése. 1. és 2. rész.

Újabb részletek Az ősi Magyarország c. készülő könyvből

Megjelent: KAPU 2016.03, 56-59; 2016.04, 57-60

 

Bevezető: A magyar népmese eredetének alapkérdései

 

A magyar népmesék nem csupán szép és tanulságos történetek, mert az alábbiak fényében kiderül, hogy valójában nemzeti kultúránk legalapvetőbb, valósággal életfontosságú értékei közé tartoznak. Múltunk feltárása számára népmeséink a tárgyi kultúránál is fontosabbak, hiszen a tárgyak mindig lelki-szellemi életünk szülöttei, és így bepillantást engednek őseink érzés- és gondolatvilágába. Régóta bebizonyosodott, hogy szorosan összefüggnek ősi világlátásunkkal, mitológiánkkal és vallásunkkal, és éppen mert nemcsak ezek elemeit, hanem szerves összefüggéseit is megőrizték, a népmesék őrzik legjobban az ősvallás, az ősi mitológia, az ősi világkép lényegét. Mivel a régészeti leletek népi hovatartozása sokszor kétséges, a népmeséknél viszont nem kétséges nemzeti hovatartozásuk, ezért a népmesekutatás a régészethez viszonyítva is felértékelhető. Mi több, népmeséink régészeti leleteinknél jóval időtállóbbak, ezért jóval messzebb tekinthetünk velük vissza a múltba. A népi hitvilágban az elemek összekapcsolódása ugyanis az elbeszélés szövegében hihetetlenül időtálló struktúrát hoz létre. Nem zárható ki az sem, hogy népmeséink ősrétege gránittömbként őrződött meg tízezer éveken át.

 

Számtalan sok szempontból értékelhetjük, szemlélhetjük népmeséinket. Vlagyimir Propp például a cselekmény, Vámos Ferenc a mese színtere, Jankovics Marcell, Pap Gábor és mások az Állatöv csillagképeivel való kapcsolat szempontjából vizsgálják a népmesét. Ebben a könyvben a magyarság számára a finnugor elméletből adódó két fontos kérdés megvilágítása után elsősorban az alapkérdésekre kell választ keresnünk. Véleményem szerint a magyar népmesék alapkérdései a magyarság számára a következők:

 

A magyar népmese alapkérdései

 

  1. Melyik korból erednek a magyar népmesék? Az őskorból, az ókorból, a középkorból vagy az újkorból?
  2. Melyik térbeli körzetből erednek a magyar népmesék? Közép-Ázsiából, Kelet-Ázsiából, Nyugat-Ázsiából, Kelet-Európából és/vagy a Kárpát-medencéből?
  3. Milyen világképet hordoznak a magyar népmesék? Melyek a főbb jellemzői, megkülönböztető ismertetőjegyei, sajátosságai?
  4. Miben rejlik a népmese alapvető üzenete számunkra? Mit mondanak népmeséink a magyarságról, a magyarság küldetéséről?

 

Bevezető: A magyar mitológia és a finnugor elmélet ellentmondásai

 

  1. A magyarság térbeli körzete az i.e. 1. évezredben és népmeséink eredete

 

A magyar népmesék olyan szorosan összefüggnek az ősi magyar mitológiával, hogy segítségükkel helyreállítható a magyar mitológia világképe – írja a „Sámánok és táltosok” című könyvben Benedek Elek és Erdélyi Zsuzsanna (Benedek-Erdélyi 1993). A finnugor elméletnek megfelelően a magyar népmesék legközelebbi rokonai a finn és ugor népek meséi kellene legyenek. Tény azonban, hogy a magyar mitológia teljesen eltér a többi finnugor, de még a nyelvileg legközelebbinek tartott obiugor anyagtól is (Benedek · Erdélyi 1993). Ez a magyar népmesék eredetének első kérdése: miben rejlik a magyarság finnugor eredetének elmélete és a magyar mitológia teljesen más jellege közötti ellentmondás oka?

 

Az 1848-49-es szabadságharc leverését követő évtizedekben Magyarországon hivatalossá, majd a kiegyezés után dogmává vált finnugor „elmélet” szerint i.e. 1. évezredre települtek szét a régi finnugor népek az Urál és a Volga vidékéről egészen a Balti-tengerig (1. kép, Nanovfszky 2000, 4).

 

01.FinnugorŐshazaNanovfszky2000 (1)1. kép. A „magyarság szállásterülete” nevet a finnugor elméletet valló nyelvészek egy, az Ural hegység déli csücskénél található körzetnek adták. A térképen azonban a „magyarok szállásterülete” 1500 évvel későbbi viszonyok közé került. A Bizánci Birodalom nem i.e. 1000-200-ig állt fenn, mint a magyarság állítólagos „szállásterülete” az alábbi térképen, hanem i.sz. 330-tól 1453-ig, a Kazár Birodalom pedig az i.sz. 7. századtól a 10. Századig, a Bagdadi Kalifátus i.sz. 750-ben jött létre. Minden bizonnyal a 830 körüli viszonyokat mutató történelmi térképre ültették rá, megtévesztően, a „magyarság szállásterülete” nevű, 1000-1800 évvel korábbi körzetet. Felmerül a kérdés: milyen népek éltek az i.e. 1000 és i.e. 200 között az Ural déli vidékén és tágabb szomszédságában?

 

Vegyünk észre egy alapvető régészeti-történelmi tényt, ami úgy tűnik, mindmáig elkerülte a figyelmet. Ahogy azt a 2, 3 és 4. kép mutatja, a „magyarság szállásterületé”-nek nevezett körzet teljes egészében a korabeli Szkítia területén található!

02.Ptolemaei_ancient_scythia (1)

  1. kép. Ptolemaios ókori görög földrajztudós, csillagász térképe a korabeli (i.sz. 100 körüli) Eurázsiáról.

 

Ez a Szkítia pedig nem akármilyen ország volt abban a korban. Egyiptommal is vetekedő ősiségét, magas műveltségét és kiemelkedő világtörténelmi szerepét a 18. századig az egész világon elismerték, és az utóbbi évtizedekben kezdik ismét felfedezni. Térbeli kiterjedése pedig különösen érdekes számunkra. A 2. képen az i.sz. 100 – 170 között élt Ptolemaiosz, a kor leghíresebb csillagásza és földrajztudósa térképét láthatjuk. Ezen „Scítia intra Imaum” az Imaus, azaz Ural hegységtől inneni Szkítiát, „Scítia extra Imaum” az Ural hegységen túli Szkítiát mutatja. Ennek megfelelően Szkítia a Fekete-tengertől a Csendes óceánig terjedt.

 

03.SzkítiaAranykincsekRégészet (1)

3. kép. Szkítia térbeli kiterjedése az i.e. 1. évezredben a régészeti leletek alapján. A Magyar Nemzeti Múzeum kiállítási vezetője. A térkép német nyelvű eredetijét Doris Bordon készítette.

 

A 3. képen a 2009-ben Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban tartott „Szkíta aranykincsek” régészeti kiállítás katalógusának térképén mutatja az i.e. 1. évezredből származó szkíta régészeti leletek térbeli elhelyezkedését a Kárpát-medencétől a Bajkál-tóig és a Kászpi-tó délnyugati csücskéig.

04.Scythia_800BC-100AD_O'Brien2005Philip's_Atlas_of_World_History__Concise_Edition__Historical_Atlas_ (1)

  1. kép. A szkíták és hunok körzetei az i.e. 800- i.sz. 100 közötti Eurázsiában. Philips’ Atlas of World History, 2005.

 

A 4. képen a Philips’ Atlas of World History 2005-ben megjelent történelmi térképén Szkítia az i.e. 800-i.sz. 100 közötti időszakban a Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig terjed. A három, különböző forrásból származó térkép megegyezik abban, hogy az i.e. 800-i.sz. 100 közötti időszakban Szkítia a Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig terjedt. Ez az az időszak, amelyben a finnugor elmélet szerint a „magyarság szállásterülete” az 1. képen látható módon az Ural hegységtől délre, a Kászpi-tótól északkeletre található egy viszonylag kis körzetre korlátozódva. Ha ebben az időszakban ebben a körzetben szkíták éltek, és a szkíták országa a Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig terjedt, akkor a korabeli magyarság Szkítia területén élt! Ez az az évezred, amelyben a Mario Alinei (Alinei: Az ősi kapocs, 2005) szerint a Kárpát-medencéből Észak-Itáliába települt, magyarul beszélő etruszkok a kor egyik legmagasabb műveltségét képviselték.

 

Szkítia területe többmillió négyzetkilométer, a korabeli Görögországénak mintegy 30-szorosa! Amit műveltségéből ismerünk, például aranyművességét, az nemcsak korábbi eredetű, de magasabb szinvonalú is a görögénél. Ha tehát a magyarság „szállásterülete” ott volt a korabeli Szkítiában, akkor nem alacsony volt a műveltsége, nem finnugor volt a népi hovatartozása, és az sem érthetetlen, hogy miért a szkítákkal függ össze egész néphagyománya. Úgy gondoljuk, nem helyes egy ilyen magas műveltséget képviselő, ennyire hatalmas országot, mint Szkítia, a magyarság történelmében immár majdnem két évszázada figyelmen kívül hagyni. Annál is inkább, mivel Hoppál Mihály, a Néprajzi Intézet igazgatója Berze Nagy János, a magyar népmese- és néphagyomány egyik legkiemelkedőbb kutatójának eredményei alapján felhívta a figyelmet, hogy a magyar népmese- és hiedelemvilág megértése, eredetének kutatása során alapvető fontosságú az iráni és még inkább a mezopotámiai párhuzamok vizsgálata (Hoppál 1981).

 

Tegyük mindehhez hozzá, hogy a finn-permi népek összlétszáma ezer évvel ezelőtt nem volt több 10 – 20 ezernél (Nethem 2009), ugyanakkor, amikor a korabeli magyarság létszáma felülmúlta a milliós létszámot. A magyarság műveltségi szintje pedig a 19. századig messze felülmúlta a finnugor népekét. Ha volt kapcsolat a finn és a magyar nép között, az átadó fél inkább a magyar lehetett. Más szóval, meséink népi eredete ellentmond a finnugor elméletnek. A tények alapján inkább arra kell gondolnunk, hogy népmeséink saját történelmi múltunkból erednek, magyar eredetűek.

 

Nem mindegy, hogyan fogjuk fel ősmúltunkat, a mától 3000 évre visszafelé spekuláló, alapvető tényeket figyelmen kívül hagyó nyelvészeti feltevések alapján, vagy a megbízhatóbb, egymással összhangban álló régészeti, történelmi és néprajzi tények alapján! S ha ezeket az utóbbiakat tartjuk szem előtt, egycsapásra megoldódik a magyar népmesék eredetének első kérdése. A magyar népmesék azért mutatnak szoros rokonságot a szkíta, illetve ural-altáji népek meséivel, mert a magyar nép azonos a szkítával, és azért mutatnak távolibb rokonságot a finnugor mitológiával, mert távolibbak tőlük.

 

  1. A magyar népmese ősrétegének kora ellentmond a finnugor elméletnek

 

Az Akadémiai Kiadónál megjelent, hivatalos nézeteket tükröző „MAGYAR NÉPRAJZ” V. kötetében, a „Népköltészet”-ben Banó István ezt írta: „Népmeséink legősibb rétegének kialakulása, amelyben számos, még a honfoglalás előtti időkre visszamutató elemet is találhatunk, az ezredforduló idejére, i.sz. 900 körülre tehető” (Banó 1988). Felmerül a magyar népmese eredetének második kérdése: Igaz-e, hogy népmeséink legősibb rétege i.sz. 900 körül alakult ki? Ha igaz lenne, akkor őseink Álmos és Atilla idejében még népmesék nélkül élhettek, legfeljebb népmesék nélküli népmese-elemekkel találkozhattak. Ugyanakkor a magyar nyelvet a finnugor nyelvészet, például Domokos Péter egyetemi tanár, az ELTE Finnugor Tanszékének vezetője is legalább 5-6000 évesnek tartja (Domokos 2000, 11). A feltételezett finnugor nyelvi egység 5-6000 éve vált ketté finn és ugor ágra. Ötezer éven át beszéltük a magyar nyelvet anélkül, hogy népmeséink lettek volna? És azelőtt az állítólagos „finnugor ősnyelv”-et beszélve semmiféle népmesénk nem volt? Ugyanakkor az úgynevezett indoeurópai népek, amelyek nyelvének eredetét a nyelvtudomány az i.e. 2000 körülre, a bronzkorra teszi, ugyanebben az időszakban már javában mesélték népmeséiket. A legrégibb mese, ami az indoeurópai népeknél megtalálható, „A kovács és az ördög”, az i.e. 1000-3000 körüli bronzkorból ered (Graça da Silva, Tehrani 2016). Persze ez a kormeghatározás eleve adódik a témából, kovácsról szóló népmese ugyanis nem születhetett a kőkorban. És mivel az indo-európai népeknél kimaradt a Kárpát-medencében 2000 évet átfogó rézkor, a kőkorukat egyből a bronzkor követte.

 

A magyar mitológiai világképben központi helyet foglal el az égig érő fa vagy tetejetlen fa képzete. Az égig érő fa mesetípus számbavehető rokonait csak az ugor és szibériai török vallási és mesei hagyományok között találjuk meg (Berze Nagy 2005, 20). „Ez azzal magyarázható, hogy a legközelebbinek tartott nyelvrokonainktól is már több ezer éve elvált a magyarság, és megszűnt minden nyelvi, ill. kulturális kapcsolat” – írják a neves szerzők (Benedek-Erdélyi 1993). Ez azonban csak akkor lenne lehetséges, ha a magyar mitológia csak a finn népektől elválás, kb. i.e. 1000 után keletkezett volna. Lehetséges ez?

 

Ahogy azt előző cikkünk, „A magyar népzene eredete és eredeti jelentése” bevezetőjében jeleztük, a művészet, a jelképek és a mítoszok eredete legalább 2 millió évre nyúlik vissza, és nem alaptalan a feltevés, amely szerint több, mint 3 millió évvel ezelőtt már létezett olyan vallás, amely egyszersmind a tudás egészét felölelte. Ha a népmesék elválaszthatatlanok az ősvallástól, a mitológiától, akkor népmeséknek évmilliókkal ezelőtt is létezniük kellett. Az egyes népek sajátos meséi pedig ezen népek kialakulásakor, minden bizonnyal a nyelv kialakulásával lényegében párhuzamosan alakulhattak ki.

 

Vegyük most sorra a magyar népmesék alapkérdéseit!

 

  1. Melyik korból erednek a magyar népmesék? Az őskorból, az ókorból, a középkorból vagy az újkorból?

 

A Világfa eszméjének eredete – az egészlátás világkorszakának felfedezése

 

Berze Nagy János egyike volt a magyar népmese és a néphagyományok legkiemelkedőbb kutatóinak. Átfogó kutatásainak egyik fő eredményét „Az égig érő fa” című könyvében foglalta össze. Az égig érő fa, másik nevén a tetejetlen fa ősképzet, eredete az emberiség beláthatatlan ősmúltjába vezet. Mivel a mitológia többmillió éve létezik, úgy tűnik, az emberré válással jött létre.

 

Mióta ismeri az ember a Világfát? Az elmúlt évtizedek tudományos kutatásai egyre messzebb engednek a múltba pillantani. Nemrég derült fény arra, hogy a jelképekben gondolkodás, a művészet és az emberi gondolkodás mai formája legalább kétmillió éves múltra tekinthet vissza (Eliade: A samanizmus, 2005; Grandpierre 2007, Harrod 2010, 2014). Mindmáig kellően meg nem becsült felfedezésről van szó, az emberi öntudat mibenlétét ugyanis a modern materialista világkép képtelen értelmezni. Az emberi öntudat az anyagias szemlélet diadalútja során az ősi emberrel együtt leértékelődött. Ezért ma újra fel kell fedeznünk, hogy az emberi öntudat megszületésekor az öntudat szükségképpen alapvetően más természetű volt, mint ma. Az emberré válás küszöbén az emberi öntudat teljes mértékben az intuitív gondolkodás jegyében jött létre, hiszen az öntudat kigyulladásakor az öntudatban a rész-ismeretek eleinte még nem álltak rendelkezésre. Az intuíció egy csodálatos természeti adottság, rokon az öszöntökben rejlő magasabb értelemmel, az ösztönös világérzékeléssel, az ösztönös logikával, a kozmikus teremtő erőkkel, amelyek ma is bennünk élnek, ha mégoly eltemetve is. Ahogy az újszülöttnél, az emberré váláskor világfelfogásunk teljes mértékben az egészlátás jegyében állt. Ma szinte fordított a helyzet, a bal féltekés rész-gondolkodás került túlsúlyba. A részlátással nem látható az egész, ezért a mai részlátás-túlsúly miatt nehéz felmérnünk, mire képes az intuitív egészlátás. Egy biztos: az egészlátás korában a Nagy Egész játszotta a főszerepet életünkben, érzékelésünkben, gondolkodásunkban. Ez pedig azt jelenti, hogy a Világfa mindent magában foglaló fogalma az emberré válás évmillióinak mélyén született.

 

A belső érzékelés kibontakozása az elme alkotó világtörvényének alapján teremtette meg az emberi öntudat világát. Az emberi öntudat alapvetően, saját természete szerint a belső érzékelésen, a belső világtörvényen alapszik. A természetes, azaz ösztönös, kozmikus gondolkodás világa azonban természetadta módon összekapcsolódik és kiegészül egy alapvetően más természetű világrenddel, a külső érzékszerveket követő és értelmező, tapasztalati gondolkodással. A lelki-szellemi, ösztönös világérzékelésen értelmeződik a külső tapasztalás. Így épül fel az egészlátás alapján a részlátás világa. Az emberiség szellemi-értelmi fejlődésében a legnagyobb törést az jelentette, amikor a részlátás megtagadta szülő, nevelő és éltető alapját, közegét, a részlátást mintegy körbevevő és magába ölelő egészlátást. Ez a modernitás ellenforradalma, amelyben a kicsinyes érdekekre irányuló szemlélet elvetette és megtagadta a mindent éltető egészt. A Világfa azonban a 21. században, a modernitás korának végén a Nagy Egész jelképeként újra feltűnik az emberiség szellemi fejlődésének egén.

 

Az égitesteket szülő és minden életet éltető Világfa eszméje központi szerepet játszott az emberiség őstudásában, ősvallásában, mitológiájában, az ősi gondolkodásban. Ezzel magyarázható az a mitológusok által megfigyelt tény, hogy a kozmogóniai mítoszok központi szerepet játszottak az ősi mitológiákban (Toporov 1988). Ki tudja, milyen magas szintre fejlődhetett az intuitív tudás az ősmúlt évmilliói alatt? Az egészlátó tudásban rejlik a Világfa, a Világerő, a Világszellem teljes tudása. A külső érzékszerveket követő, azoknak önmagát alárendelő modern gondolkodás elhatalmasodásával a szerzett ismeretek egyre nagyobb mértékben háttérbe szorítják a természetes, eredendő világérzékelést, azt az érzékelést, amely az ösztönökben, az életet teremtő és irányító kozmikus értelemben rejlik. Az ösztönös világérzékelés az egészlátás révén képes a Természet nyelvén beszélni, a minden élőt teremtő és éltető Természet közös alapján állni.

 

A tetejetlen jelképes kozmikus értelemben használt elképesztő fogalma valójában kirívóan önellentmondásos, hiszen abszolút vonatkozásban semmilyen tárgy sem lehet tetejetlen (Grandpierre K. Endre, 1994). Hogy lehetne hát egy fa tetejetlen? Későbbi korok magát az eget sem tartották tetejetlennek! Miként számtalan forrásból tudjuk, az eget holmiféle szilárd burának, héjnak, tetőzetnek képzelték (égboltozat, firnamentum stb). Az aranyidők emberei azonban ismeretlen eredetű tudás, vagy valóságfeltáró mély megfigyelések révén tisztában voltak vele, hogy az Ég nem szilárd „anyag”, nem holmi boltozata, fedele, teteje a földi világnak, hanem csupán légkör, levegő, „levegőég”. Tudták tehát, hogy a csillagok nem holmi rézszögek, égi szentjánosbogarak, s nem is egy síkban helyezkednek el, hanem egymástól és egymás mögött végtelen távolságban; az ég tehát tetejetlen s nem más, mint kilátás a kozmoszra, a kozmikus térre, indokolt hát, hogy a létezés három rétegét – a földet, levegőeget és kozmikus világot – a testével átfogó, áthidaló élőlény, a növények növénye, a Fa is tetejetlennek neveztessék. Ekként vált az Élet Anyjának tudott-tisztelt Fa a végtelen tér és a végtelen világegyetem jelképévé. A Tetejetlen fa képzetében tehát az aranykori gondolkodás (és tudomány) egy napjainkig feltáratlan titkát közelíthetjük meg: az aranykoriaknak tudomásuk volt róla, hogy az ég alakjában mutatkozó kozmikus tér és csillagvilága tetejetlen: nincs felső határa és a végtelenbe nyúlik, azaz: végtelen és határtalan (u. ott).

 

Az égigérő Világfa más népek hagyományaiban igen gyéren fordul elő (Berze Nagy János: Égigérő fa, 1958, 134. oldal). Alma lehozatala a Világfáról csak a magyar népmesékben fordul elő (u. ott, 187. oldal). Főleg magyar népmesékben bukkanunk a Világfa csodás elemeire (u. ott, 131). A világ közepe a Világfával összefüggésben Európában csak a magyar hagyományokból ismerős (u. ott, 311). Berze Nagy János (u. ott, 174) megállapítja a népmese-elemek eredetének egy fontos módszerét. Az adott népmesei elem (Világfa, forgó kastély, alma lehozatala a Világfáról stb.) attól a néptől származik, amelynél a leggazdagabban őrződött meg, amelyben a leggyakrabban és a legteljesebben fordul elő. A folyó vize a forrásnál a legtisztább. Mindezek alapján arra a belátásra kell jussunk, hogy a Világfa eszméje magyar eredetű.

 

Konkrétan melyik korból erednek a magyar népmesék?

 

A régészetről írt előző részben kimutattuk, hogy Árpád népének, a „palmettás népnek” a jelképe, a „palmetta” valójában stilizált Világfa, és eredeti jelentése: „Az Ég akarata”. Azt is megmutattuk, hogy ez a jelkép az ősi Kárpát-medencéből ered, és kora legalább 7 ezer év.

 

Pintér Sándor (1841–1915) a palócságot történeti-régészeti-nyelvjárási emlékeinek számbavételével vizsgálta. „A népmesékről” írt könyvében kifejti, hogy a palócznép vitézi meséjének történeti ideje rendszerint a réz és a bronzkorszakba helyezkedik s a kőkort csak egy-két alak jelképezi. Szerinte a palócok szkíta-hun-avar maradvány törzs, akiket Árpádék, a hazatérők itt találtak, s akik az államalkotó magyarokkal egy nemzettesté olvadtak.

 

Vámos Ferenc „Kozmosz a magyar népmesében” (1943) című alapos művében arra az eredményre jutott, hogy a magyar népmese ősrétege az indogermán betelepülés előtti korból ered. Pontosabban is be tudta határolni, mert érvei alapján a kaukázusi, ún. maikop-i műveltség korában, vagyis i.e. 3700-3100 között már megvolt az a világkép, amelyből a magyar népmese alaprétege született. Tény, hogy a szkíta kultúra a Don folyó és a Kaukázus közötti maikopi kultúra (kb. i.e. 3 500 – 2 500) szerves folytatásának tekinthető (Piotrovszkij, 1975).

 

Vámos Ferenc következtetését teljesen alátámasztják az újabb eredmények. Dr. Kós Károly „Ősi váz és utópisztikus tartalom a magyar népmesében” című összefoglaló tanulmányában megállapítja, hogy a hindu–perzsa–arab és germán–francia–spanyol mesekincstől eltérően (melyekben a helyi néphiedelmek mellett erős nyomot hagytak a középkori eredetű történeti mondák, kalandregények és más kódexirodalmi hatások is), a magyar mesekincs tündérmeséi általában mentesek maradtak az uralkodó osztályok irodalma és főleg koncepciója hatásától. Ez pedig nyilvánvalóan csakis annak köszönhető, hogy a magyar népmesék mélyebb gyökérzetűek, mint az indo-európai népeké, és ez a mélyebb gyökérzet erősebb tartást biztosít az idegen hatásokkal szemben.

 

Ahhoz képest, hogy az indo-európai kor a bronzkorral kezdődik, figyelemre méltó, hogy a szibériai szaka nép (mai orosz nevükön: jakut nép) meséiben különös gyakorisággal szerepel az első ember (Berze Nagy 1958, 243-273). Erről a szaka népről írta Hérodotosz görög történetíró, hogy a perzsák a szkítákat szaká-nak nevezik. A szakák tehát azok a szkíták, akiket az ókorban a legősibb népnek tartottak. Az első emberről fennmaradt szaka mesék és néphagyományok megerősítik, hogy valóban az emberiség ősnépéről van szó. Berze Nagy János kiemeli, hogy ezekből az ősmondákból kiérzik a közvetlen hang – szinte a szemtanú beszámolóját olvashatjuk. A föld köldökén áll egy buja fa. A fa koronájáról isteni sárga folyadék csorog. Ez a hely az első ember helye: a paradicsom. Az első ember egyszer tudni akarta, miért van ő a világon. A nagy fához ment, amelynek teteje áttört a „három rétegű égen”, s amelynek ágain folydogált a boldogsághozó sárga lé. Akkor látta, hogy a fa hirtelen kinyílt s a nyílásban egy női lény övig megjelent. Ez megmondta neki, azért jött a világra, hogy az emberi nem ősatyja legyen. A monda egy másik változatában a női lény tejével táplálta az ifjút, s ettől százszoros lett az ereje. További jakut monda szól arról,mhogy az első ember magától jött rá, hogy ez a fa az istennővel együtt az ő szülője, anyja, aki őt, az árvát és a kis gyermeket, naggyá felnevelte, nyájainak, vadjainak, madarainak s halainak felnevelője és védelmezője. Berze Nagy kimutatja ennek az ősi néphagyománynak egyes elemeit az egyiptomi Ozirisz-mítoszban, az Adonisz-mítoszban. A magyar besenyőtelki népmesékben a „nagy jegenyefán” kinyílik az ajtó, amelyen kinéz egy öregasszony, akit a kondás öreganyámnak szólított. A másik besenyőtelki mese világfájának tetején tündérszép királyleány él.

 

Érdekes módon az „első ember” felbukkan a szkíták Hérodotosz által feljegyzett eredetmondájában is. Esszerint „Az első embert, aki az akkor még néptelen tájon élt, Thargitaosznak hívták”. Grandpierre K. Endre kimutatta, hogy a „t” e szó elején kötőhang, amit azért tettek oda a görögök, hogy az egyébként néma „h”-t ne veszítsék el a kiejtésben. A szokásos „-osz” görögös toldalék nélkül Thargitaosz nem görögösített neve tehát: Hargita. „Ennek a Thargitaosznak szüleiről pedig azt állítják – én ugyan nem hiszem, de ők így vallják -, hogy maga Zeusz és Borysthenes lettek volna.” Zeusz az Égisten, a Mindenség királya a görög mitológiában. „Boristen” – a görögös „-esz” toldalékkal Borysthenes – pedig a folyóisten, a Dnyeper folyó ókori görög neve. Ezt pedig úgy lehet érteni, hogy a szkíták az Égistentől és a Folyóistentől erednek, vagyis nem egy másik, még ősibb néptől, hanem magától a Világegyetemtől, az Égtől és a Földtől, vagyis az emberiség ősnépéről van szó. Ezt az értelmezést erősíti Hérodotosz megfogalmazása is: „én ugyan nem hiszem, de ők így vallják -, hogy maga Zeusz és Borysthenes” az őseik – vagyis bármily hihetetlen, de a szkíták eredetmondájuk szerint magától a főistentől és a folyóistentől erednek. Tegyük hozzá, a szkíta eredetmonda folytatásában (T)Hargita(osz)-nak három fia születik, és a legkisebb nyeri el a királyságot – mint a magyar népmesékben.

 

 

  1. Melyik térbeli körzetből erednek a magyar népmesék? Közép-Ázsiából, Kelet-Ázsiából, Nyugat-Ázsiából, Kelet-Európából és/vagy a Kárpát-medencéből?

 

Dr. Kós Károly „Ősi váz és utópisztikus tartalom a magyar népmesében” a világ népei meseanyagát a meseszövés szempontjából három fő típusba sorolja. A hindu–perzsa–arab népek Ezeregy éj-szerű meséit a felcsigázott képzelet és részletező előadás, a nyugat-európai meséket viszont, például a Grimm-testvérek gyűjtötte meséket, a rövidség és pontos tartalmi rögzítés jellemzi. A Kelet-Európától Közép-Ázsiáig élő népek meséire általában jellemző a mesélő rögtönzéseinek is helyet adó lazább szerkezet. E csoportba tartozik a magyar mesekincs is, és a legtöbb szomszédos ural–altáji nép meséje. A magyar népmesék fő elterjedésének, feltehetően eredetének körzete tehát eszerint a Kelet-Európától Közép-Ázsiáig terjedő körzet. A magyar meseanyagban Vámos Ferenc egy egész témakört derít fel, amely csaknem ugyanígy van együtt Eurázsia népeinek történeti anyagegyüttesében (Vámos 1944, 17).

 

A magyar népmesék elsődleges, Ázsiáig terjedő rokonságát alátámasztják Horváth Izabella vizsgálatai is. A magyar ősmesék Fehérlófia-típusa a Kárpát-medencétől Mongóliáig és Kínáig elterjedt (Horváth Izabella 2010). A Fehérlófia meseciklus a griffmadárral a magyaron kívül megvan a török, tatár, kazakh, ujgur, sárga ujgur (jugur) mesekincsben a maga egészében, viszont a nyugat-európai népek griffjeihez nem kapcsolódnak további néprajzi elemek. A griff a magyar népmesék jellegzetes szereplője, aki képes a mesehőst az alvilágból a felső világba szállítani. A griff a történelem során elsősorban a Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig terjedő Szkítiában, Mezopotámiában, Egyiptomban és Indiában ismeretes, mitológiai eredete minden bizonnyal a szkítákhoz köthető. A griff körzete tehát ismét a Kárpát-medencétől Indiáig és Kelet-Ázsiáig terjedő körzet. A Világfa elsődleges körzete, ahol leggyakrabban fordul elő, és ahol jelképrendszere is a leggazdagabb, ugyanez a körzet. A Világfa attól Világfa, hogy az égig ér, vagyis elér a bolygókig, a csillagokig. A Világfa ágai között azonban csak a magyar, az uráli, altáji és az ősi ázsiai népek mesekincsében található a Nap és a Hold.

 

A „bika képében viaskodó táltosok” mondai motívuma a régi Kínából egy 2. és egy 10. századi történeti feljegyzésben is fennmaradt. (Hoppál 1981). Az észak-kínai mandzsu néphagyományban megtalálták egyes magyar táltos-motívumok párhuzamait (Hoppál 2013).

 

Fehérlófia mesének legközelebbi rokonát Horváth Izabella 1994-ben találta meg egy Belső Mongóliában (Észak-Kína) élő evenki vadásztól (Horváth 2010). A magyar népmesével mind a szereplőkben, mind a tíz fő eseményében és ezek sorrendjében megegyezeik, és a két mese között csak néhány lényegtelen részletben mutakozik eltérés. Ezen az evenki népmesén kívül a legszorosabb párhuzamokat a magyar Fehérlófia meséhez a mai Kína nyugati részén élő jugur és az ujgur népmesék őrizték meg. Egy 10. századi ujgur kézirat alapján ismert tény, hogy az ujgurok hun eredetűek. Így feltehető, hogy a Fehérlófia mese hun eredetű. Ez egyben magyarázatot adna a Fehérlófia mese térbeli elterjedtségére is, hiszen Hunnia ugyanazon a területen állt fenn a 4. századtól, amin Szkítia, majd a szintén szkíta szarmaták országa közvetlenül Hunnia előtt. A sokezer éves népi folytonosság és az egységes, magas szintű szkíta-hun-magyar műveltségben rejlő szellemi erő magyarázatot ad arra a tényre, hogy a magyar népmesék legközelebbi rokonai ugyanezen körzetben találhatók.

 

  1. Milyen világképet hordoznak a magyar népmesék? Melyek a magyar népmesék főbb jellemzői, megkülönböztető ismertetőjegyei, sajátosságai?

 

Talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, hogy a magyar népköltészet a világ egyik leggazdagabb mesekincsével rendelkezik – tekintettel például arra, hogy Benedek Elek, a magyar népmese-kutatás egyik legkiemelkedőbb alakjának „Magyar népmesék” című könyvén ez olvasható: „Talán kevesen tudják, hogy a magyar népköltészet a világ leggazdagabb mesekincsével rendelkezik”. Hasonlóan nyilatkozott Leszkoven László mesekutató is: „Meggyőződésem, hogy a magyar népmese egyedülálló a világon. Olyan kincs birtokában vagyunk, aminek értékét még annak ellenére sem látjuk igazán, hogy nap, mint nap a kezünk ügyében van.” Grandpierre K. Endre „Kővárból kialtó asszony” című könyvében így ír: meggyőződésünk szerint a földkerekségen egyedülálló a magyar ősmondavilág. S ha így van, akkor a magyar mesevilágról is hasonlóképpen gondolkodhatunk. A feldolgozott magyar népmesék száma már 1982-ben meghaladta a 10 ezret.

 

Vámos Ferenc „Kozmosz a magyar népmesében” című könyvében megvilágítja, hogy „a magyar mesekincsben egészen különös világ, gondolatrendszer, bölcselet szunnyad. A létnek, a világnak kozmikus víziója” (Vámos 1943, 11), „sajátságos kozmo-mágikus világ” (u. ott, 16). Az égigérő fában, a griffekben, a tündérekben, Tündér Ilona birodalmában csodatevő, mágikus erők testesülnek meg. A magyar népmese világában ez a mágikus életerő az, amely természeti erőként „csörgedezteti a források vizét, növeszti a föld növényét, szelet fúj a felhőkbe, a Nap, a Hold és a csillagok pályáját jelöli” (Vámos 1943, 25). Ez a mágikus, a látszólag élettelen világot, a tájat, az eget-földet átható és összekötő életerő az, amely a „Szép Júlia” című, Mailand Oszkártól feljegyzett székely mesében az „a szép Júlia, aki erdőt ződít, füvet virágoztat”. A Nap, a Hold és a csillagok is ettől a mágikus életerőtől nyerik hatalmukat s pompájukat. Ez a kozmikus, varázslatos életerő megtölti az egész teret. Ez a (Vámos által idegen szóval „Hvarenah”-nak nevezett) mágikus életerő a magyar népmese színtiszta lényege (Vámos 1943, 25). A Világfa maga ennek a kozmikus életerőnek a megtestesülése, hiszen a nevében is benne van, hogy szó szerint egy kozmikus élőlény: világ-fa. A Világfa tetején él a tündöklő szépségű, jóságos Tündér Ilona. Minden innen indul, hiszen ez Világfa maga a valóság teljes, a ma ismertnél teljesebb fényében, ahogy a mai, rabszolgává tevő szemellenzők nélkül az ősi, szabad ember érzékelte. Ahogy a valóságban, úgy a magyar világlátásban is a valóság a Világfától indul. Hiszen a Föld a Naprendszertől született, a Naprendszer a Tejúttól, a Tejút a Világmindenségtől, és a Világmindenség, a kozmikus életerővel áthatott Világegyetem maga a Világfa.

 

A Világfához a népmesékben szorosan hozzátartozik a kígyó is. Ha meggondoljuk, hogy a Világfa él, s benne rejlik az éltető erő, eljutunk e kapcsolat egy lehetséges magyarázatához. Ahogy a fában az éltető nedv csodaerejű kígyóként mászik fel akár 50-100 méteres magasságba is, úgy, hogy képes naponta akár sokszáz liter éltető folyadékot is felszállítani ebbe a hatalmas magasságba, a Világfát éltető mágikus életerő összekapcsolódik a kígyó képzetével.

 

Szorosan kapcsolódik a magyar népmesék megkülönböztető ismertetőjegyeihez a tény, hogy a magyar tündér más, mint a nyugat-európai népmeséké.

 

A nyugat-európai tündérek jellemzői

 

Bár az angol fairy-t jobb híján gyakran „tündér”-nek fordítják, a megfelelés nem olyan szoros, mint sokan gondolhatják. A nyugat-európai mesékben szereplő „fairy”-k ugyanis inkább gyakran rosszindulató, apró termetű manók. Ahogy az Encyclopedia Britannica írja: „A múltban a „fairy”-ktől féltek, mint olyan veszélyes, hatalmas lényektől, akik néha barátságosak az emberekhez, de kegyetlenek vagy rosszindulatúak is tudnak lenni” (eredetiben: „The fairies of the past were feared as dangerous and powerful beings who were sometimes friendly to humans but could also be cruel or mischievous.”). Nincs lelkük és haláluk után egyszerűen megsemmisülnek (az eredetiben: „They have no souls and at death simply perish.”)

 

A magyar tündér sajátságai

 

Az első összefoglaló magyar mitológia szerzője, Ipolyi Arnold így ír a tündérekről. „A magyar őshit felsőbb lényekrőli tudata legélénkebben maradt fenn az eredeti sajátságú tündéri képzetben. A tündérek az istennőkhöz hasonlók, az emberiség, a természet, a föld jóltevő anyáiként jelennek meg, kik a halandókat kegyelve, látogatva, boldogító munka, foglalkozás s művészettel megáldják”. Emellett képesek arra, hogy szellemek vagy dzsinnek alakjában az emberek között megjelenjenek, vagy a sors istennőiként az egyes emberek sorsát segítsék, vagy a csaták kimenetelét eldöntsék. Éppígy képesek arra, hogy helyi védőszellemekké, nimfákká változzanak, a patak, az erdő, a barlang őrző szellemeiként jelenjenek meg, vagy akár arra is, hogy az ember torzképeként gnómokként, faunokként tűnjenek fel.

 

A magyar tündér megkülönböztető sajátsága nyilvánul meg abban, hogy regéink és mondáink, meséink a tündéreknek egy különös, csodás, ős boldoglétet, egy boldog aranyhont tulajdonítanak, hol őket aranykori boldoglét veszi körül. Ráadásul a tündérek világa, és maga Tündér Ilona is sajátos kozmikus szerepkörben jelenik meg, szoros összefüggésben a Világmindenséget éltető, az egész természetet átható kozmikus erőkkel. A régibb lexikonban a magyar tündérekről korábban latin nyelven szerepelt neveit említi: portentum (csodalény), magus (mágus, azaz varázshatalmú lény) (Ipolyi 1854/1987, 58). A tündér csodaerővel bíró tünemény, aki képes tetszése szerint különböző alakot ölteni, másfajta lénnyé átalakulni. A magyar tündér megkülönböztető jellemzője, hogy az Aranykor évmillióinak viszonyai testeülnek meg benne.

 

Ezzel az ősi magyar tündérhittel függ össze a Kőműves Kelemenné ősmondánk. Grandpierre K. Endre „Kővárból kiáltó asszony” című könyvében foglalta össze az emberiség első építkezési kísérleteit megörökítő ősmondánk megértéséhez szükséges tényeket. A tizenkét kőműves tragédiája ősvallásunk idejében zajlott le, mikor még ligetekben áldozott a magyarság a táj tündéreinek. Korszakokkal a rómaiak ókori betörése előtt épültek ezek a várfalak. Bizonyítja ezt, hogy Déva vára nem hadmérnökök által kiszabott kocka vagy köralakú, hanem az ősi szkítamagyar várépítészet törvényei szerint a domborzat hajlásaihoz illeszkedett, így hát nem szabályos mértani alakzatú. A Benedek Elek gyűjtötte „Bálványosvár” székely népmese szerint „tündérek építették Bálványos várát. De az olyan régen volt, hogy akkor a kövek még meg sem voltak keményedve…jó magasra építették a várat….Egy tündér a hegy tetején állott, tizenkettő lent a Bálványos-patakban, s úgy adogatták fel neki a követ.”

 

„Ősi időkben az emberiséget erősen foglalkoztatta a tájak lelke s azok a lények, amelyek a tájat az ember megjelenése előtt birtokolták. Kibékítésüket, segítségük elnyerését szertartásokkal és áldozatokkal keresték.” (Richard J. Neutra, 1979, 71.o.)

 

Érdemes megemlíteni, hogy az építőáldozat hagyománya a Kárpát-medencétől a Balkánon és Kaukázuson át, egészen Belső-Ázsiáig, Kínáig és Indiáig kimutatható.

 

A magyar tündérek másik megkülönböztető sajátsága átlényegülési, átváltozó és csodatevő képességükben rejlik. Ezzel a varázslatos átváltozási képességgel azonban népmeséinkben nemcsak a tündérek bírnak. Népmeséink gyakori szereplői, az átváltozásra képes állatok között szerepel a bika is (ld. A vörös tehén). Kabay Lizett „Bikatáltosok” című könyvében részletesen leírja, hogy Erdélyben, Kolozsvártól nem messze, Magyarlétán személyesen találkozott idős László Mihállyal, aki szemtanúja volt községe táltosának bikává válásáról. Kell-e említenünk, hogy a táltosviaskodás bika, csődör, tüzes kerék, sárkány alakjában a Kárpát-medencétől a szibériai török népekig, Kínáig és Indiáig ismert.

 

Másik, „A szelet vető táltos” című könyvében Kabay Lizett így ír: „A mágikus világlátás idején keletkezett nyelvünk és ősvallásunk alapvető sajátosságainak feltárása azon áll vagy bukik, hogy a kutató képes-e adatait a hajdani szemléletmód átélésével kezelni, vagy taláros „felvilágosultsággal” elzárkózik a hiedelmek búvárlata és azok szellemi-tárgyi emlékeinek egyeztetése elől… Tér és idő csapdájából csak az tud kimenekülni, aki a tudatváltás kapujára lel.” Ősvallásunk táltosa képes volt arra, hogy magát egy másik létformával olyannyira azonosítsa, hogy magát más síkra változtassa, a lét más síkján más alakú lénnyé változva jelenjen meg. A Természet eleven, mozgósító, elemi életerőivel azonosulás lehetővé teszi a tér és idő szokásos kereteiből kilépést, az átváltozást. A magyar tündérek különleges sajátsága, az átváltozás képessége a Természet olyan mélységeibe merülést igényel, amelytől a külső érzékszerveinkhez kényszerűen alkalmazkodó modern tudat már elszokott, s amely iránt érzékenysége eltompult. Tündéreink egyik elsőrangú üzenete a mai olvasók számára, hogy a világ nagyobb a külső érzékszervekkel felfoghatónál, s a belső érzékeinkkel, lelki fogékonyságunkkal és értelmünkkel felfogható világnak is vannak természetadta törvényei és saját erőforrásai. Ezek a törvények ma már a tudomány által is ismertté váltak (ld. Bauer-elv, Grandpierre Atilla: Az élő Világegyetem könyve).

 

A magyar népmesekincs más népek mitológiájában

 

„A gyimesi pásztorgyerek” című székelyföldi mesében részletes beszámolót kapunk arról, hogy a világ végén túl a „semmiség” óriási térségre terjed ki, amelynek másik végén terül el a tündérek világa. Érdekes módon ahhoz, hogy átjussunk a tündérek világába, előbb porrá kell válnunk. S ha átjutunk a másik világba, a tündérek világába, olyan, mintha álmodnánk, s itt a másik világban megtanulhatjuk a növények és állatok nyelvét is. Ha jól meggondoljuk, e mesének valóságalapja lehet, amennyiben a mennyei, sokaknak csak a halálon túl feltáruló boldoglétről ad hírt.

 

„Az aranyerdő… egynapi járásnyira feküdt a világ végén túl. Az aranyerdő és a világ vége között akkora semmiség tátongott, hogy azt emberi szájjal ki se lehet mondani. De ha szép idő volt, akkor az aranyerdő széléből mégis meg lehetett látni a világ végét. Az igaz, hogy nem sokat lehetett látni belőle, csak éppen egy keskeny, halovány csíkot, mint mikor virradatkor a felkelő nap megvilágítja az ég alján húzódó sávos felhőt…az aranyerdő népe csupaadta tündérekből állott. A tündérek pedig, amint azt minden halandó jól tudja, olyanféle lények, akik boldogságban, csendes megelégedésben, örökös vidámságban élnek a maguk országában…a kis pásztorfiú… odavaló volt, ahonnan a szél jött. A vasorrú bába…porszemmé varázsolta Jankót… A havasi szél menten szárnyra kapta a finom kis porszemet és vitte, vitte, mígnem elérkezett vele a világ szélére… aztán… szokása szerint nekivágott a semmiségnek. El is jutott szerencsésen az aranyerdőbe, de addigra úgy elgyengült, hogy a porszemet leejtette. A tündérek persze, amikor a szél távozása után előbújtak rejtekhelyeikből, tüstént megérezték, hogy a világból egy porszem került át az ő birodalmukba…a tündérkirály gyengéden megdörzsölte a porszemet. Abban a pillanatban nőni, alakulni, formálódni kezdett a porszem, és egyszerre csak ott állott a király előtt a pásztorgyerek a maga igazi valóságában…A tündérek jóindulatuknak minden jelével elhalmozták a pásztorgyereket, aki álmélkodya nézte őket és szentül azt hitte, hogy álmodik. Megtanulta ugyanis a füvek, a fák, a virágok, a bogarak s a madarak nyelvét.”

 

Ez a hatalmas „semmiség” a világ végén túl elgondolkodtató lehet. Olyan, mint egy hatalmas, parttalan tenger, amely nem vízből áll, hanem minden ismert valaminél finomabb, „semmibb” anyagból, a valami és a semmi határállapotából. Tekintve, hogy ezen a parttalan világóceánon túl található a tündérvilág, ami pedig más népmeséink szerint az Óperenciás tengeren is túl fekszik, felmerül, hogy a „semmiség” parttalan világóceánja lehet maga az Óperenciás tenger. Ennek a gondolatnak a nyomán merült fel az ókori görögöknél „apeirón”-ként ismert parttalan világtenger képzete. Az Óperenciás tenger a magyar népmesében a nagyon távoli, ismeretlen helyet, „a világ szélét” jelentő népmesei kifejezés, az ismert és az ismeretlen világ határát jelenti. Az apeiron jelentése pedig: határtalan, végtelen. Elsősorban Anaximander (ie. 610 – 546) milétoszi filozófus filozófiájából ismeretes. A gyimesi pásztorgyerek című székelyföldi népmese nyomán feltűnt, hogy az „apeirón”, azaz a parttalanság világóceánjának neve mennyire hasonlít az Óperenciás tenger nevére: Óperen(ciás) és apeirón, tartalmi és alaki hasonlóság egyaránt fennáll. Ha úgy vesszük, hogy a világ vége az, ahol a föld az éggel összeér, akkor a világ végén túl az ég található, s ha itt élnek a tündérek, akkor mennyei, égi lények. Lehetséges, hogy valós nyomra bukkantunk, és a magyar népmesékben megőrződött ősi magyar mitológia és az ókori görög filozófia között kapcsolat áll fenn?

 

Lehet, hogy sokaknak meglepő, de számtalan sok nyom köti össze a magyar népmeséket az ősi görög, mezopotámiai, kínai, egyiptomi, indiai, szkíta mitológiákkal. Itt most csak egy pár érdekes hasonlóságot emelnék ki. Az ókori görög mitológia egyik jól ismert alakja Hermész (05. kép), az istenek hírnöke, a pásztorok istene, Apollón Napisten egyik legközelibb barátja.

05.HermesWingedSandals

5. kép. Hermész görög ábrázolása. Figyeljük meg a baloldali képen a szárnyas csizmákat, a jobboldali képen a széles karimájú kalapot és pásztorbot-szerű szárnyas pálcát, amelyen kígyó tekereg.

 

Pásztorbot-szerű pálcáján két kígyó tekereg, rajta szárnyak. Hermész szárnyas bőrcsizmát és karimás kalapot visel. A széles karimájú nemezsapka – figyelem! – láthatatlanná tette a viselőjét, éppen úgy, mint népmeséinkben. A szárnyas csizma emlékeztethet népmeséink hétmérföldes csizmájára. Érdekes hasonlóságot mutat a korabeli etruszkok szárnyas csizmájával (06. kép).

06.EtruscanWingedManWingedBoots

 6. kép. Etruszk bronz szárnyas ember , kb. i.e. 600-ból. A Louvre-ben található.

 

A nemez a korabeli szkíták és hunok, az eurázsiai síkság pásztornépének jellegzetes, hagyományosan birkagyapjúból, víz segítségével, gyúrással készült posztószerű anyag. A széles karimájú kalap a korabeli szkíta mágusok viselete (07. kép).

07.Berliner_Goldhut2

7. kép. A berlini aranysüveg korát i.e. 1000 – i.e. 800 közöttre teszik. Aranylemezből készült. Közép-Európában, Dél-Németországban került elő. Véleményem szerint szkíta mágus viselhette (ld. Grandpierre Atilla: Királyi mágusok ősnépe – a magyar. 2007).

 

A „sárga kicsi kígyó” című székely népmesében a főhősnek Tündér Ilona kertjéből kell elhoznia az aranyalmafáról három aranyalmát. Ókori görög mítosz szerint a Heszperidák kertjáben nő az a csodálatos fa, amely aranyalmákat terem. Berze Nagy János „Égig érő fa” című könyvében megemlíti ennek a görög mítosznak a kapcsolatát a magyar népmesékkel. A magyar néphagyomány és a Világfa kapcsolatát „Karácsony” című könyvemben többszáz oldalon igyekszem megvilágítani (Grandpierre 2006).

 

„A sámánutazás alapvető technikája az irányított transzállapot. Az utazás, amelyre [a sámán] készül, a hétköznapi ember számára lehetetlen. Ők csak egyszer tehetik meg ezt az utat, amikor meghalnak, s a testükbe való visszatérés reménye nélkül. A földet és az alvilágot (illetve a Világfa a felső világgal köt össze minket – GA) egy hatalmas fa kapcsolja össze (a Világfa! – GA), ezen kell leereszkednie a sámánnak. Az út félelmetes szakadékok mellett vezet…A szora sámánok állandóan és nyugodtan utazgatnak. Szibériában az utazásra sokkal ritkábban kerül sor, akkor viszont sokkal drámaibb, mivel a sámánok felrepülnek a csillagok közé, vagy összecsapódó sziklák között szökellnek az alvilág felé” (Piers Vitebsky: A sámán. A lélek utazásai. Révülés, eksztázis és gyógyítás Szibériától az Amazonasig. Magyar Könyvklub – Helikon Kiadó, 1996, 70-73. o.). Ismét egy, a népmesékből ismerős részlet. És ismét a lélekutazás egyik jellemzője, az élet és a halál közti vékony mezsgyén utazás jelképei tűnnek fel, az összecsapódó sziklák, amelyek a görög mitológiából Scylla és Charybdys sziklái néven ismerősek, és a magyar népmesékben is gyakoriak.

 

A magyar népmesék legfőbb elemei – a Világfa, a griff, a sárkány, a szarvas – a szkíta művészet legfőbb jelképei. Nem véletlen, hogy részletekbe menő egyezés mutatható ki a 7000 éves tripoljei műveltségből fennmaradt Életfa és a magyar népművészet Életfái között (08. kép).

 

08.TripoljeiGyékényÉletfa08.életfaMagyar

 

8. kép. Balra a 7000 éves tripoljei „rushnyk” a Fekete-tenger északi partjáról, Oleg Umansky (2006) nyomán. Jobbra a magyar népművészet jellegzetes Életfája. Jól megfigyelhető az egyes motívumok következetes megfelelése a két képen.

 

A mágikus világlátás, a sámánizmus ennek elsatnyult változata

 

Kállay Ferenc (1790-1861) a pogány magyarok vallásáról a következőket mondja: „A mágia elaljasodása (elsatnyulása) az, amit ma samanizmusnak nevezünk.” (ld Diószegi, szerk. Az ősi magyar hitvilág. 1971, 113). Diószegi Vilmos erre a következőket mondja: „A pogány magyarok – ma már világosan látjuk – nem álltak semmiféle kapcsolatban sem a buddhizmussal, sem pedig a párszizmussal, a perzsák tűzimádó vallásával, s hitvilágunk nem ebből a »két tiszta kútfőből alacsonyodott le« samanizmusra.” (Diószegi 1971, 11).

 

László Gyula találóan jegyezte meg, hogy a sámán-hit, illetve a táltos-hit olyan, mintha a kereszténységre azt mondanánk, hogy káplán-hit, illetőleg püspök-hit. Bakay Kornél „Szkíta hún hagyományok vagy finnugor rokonság?” (2015) című tanulmányában kiemeli László Gyula életművének ismertetésekor következő megállapításait: „Felül kell vizsgálni a sámán-táltos kérdést. A táltos nem azonos a sámánnal. A sámánizmus csak kísérő jelenség, nem alapja volt a hitvilágnak. A legprimitívebbet keresték, így szűkült le a hitvilágunk a táltoshitre. Azt tartották csak ősinek, ami primitív. De nem így volt!”

 

Mi akkor a helyes elnevezés? Ahogy azt az „Atilla és a hunok” (Grandpierre K. Endre – Grandpierre Atilla) c. könyvben részletesen megvizsgáltuk, az ősi magyar szemléletre a leghelyesebb a korabeli kifejezéseket alkalmazni. A korhű megnevezés: mágikus rendszer (The Oxford English Dictionary, 1989). A “pogány” magyarokhoz látogató bizánci és nyugati misszionáriusok a magyar vallás papjait “mágusok” néven említették (Dömötör Tekla, 1995, 530). A bécsi krónika „magosok” néven említi a magyar bölcseket (Bécsi Krónika, 142, 292). A Kassai Kódex-ben följegyzett középkori magyar inkvizíciós perek jegyzőkönyvei a magyar vallás papjait mindig “mágus”-ként, az öreg főpapokat “pontifex magorum” néven illetik (Fehér Mátyás Jenő, 1999, 197). „A párthusok a mágusokból és a rokonokból választják a királyokat” – írta Strabón kétezer évvel ezelőtt (Strabón, 547). A mágikus rendszerről és a „mágikus” fogalmának korhű értelmezéséről „Atilla és a hunok” című könyvünkben számoltunk be részletesebben.

 

A „mágikus világlátás” kifejezés magában foglalja a mágikus érzékelést, a mágikus gondolkodást, a mágikus átváltozás és a mágikus átlényegülés képességét. A mágusok a Természet lényegének titkait hivatásszerűen és közösségben, egész életen át kutató őskori és ókori természettudósokként érthetők meg igazán. A mágusok tudásukat folyamatosan és szervezetten fejlesztő tudós osztályt alkottak, és így ők szerezhették meg azt a tudást, amelynek további fejlesztésére a sámánok nem voltak berendezkedve. Évezredeken át rendszeres, alapos, célratörő és felkészült elméleti és gyakorlati, közösségileg szervezett és hagyományozott tevékenységet folytattak. Ezzel szemben a sámánok a tudást a hagyománytól készen kapják, azt közösségileg szervezetten tovább nem fejlesztették, és így tudásuk törvényszerűen csak csökkenhetett. A sámánok „tudománya” így nem tudomány, hanem csak sorvadófélben levő hagyománynak, szokásnak tekinthető. Megállapítjuk, hogy a sámánizmus nem jöhetett létre magától, hanem szükségképpen a mágikus kultúrából kellett létrejönnie, mégpedig ennek sorvadásával, eredeti működési feltételeinek vesztével, eredeti összefüggéseinek feledésbe merülésével. És mivel a sámánizmus eredete minden bizonnyal az őskőkorszakba, vagyis több tízezer éves múltba vezet (lásd Mircea Eliade Az extázis archaikus technikái c. könyvét), ezért a mágikus műveltség még ennél is ősibb kell legyen.

 

  1. Miben rejlik a népmese alapvető üzenete számunkra? Mit mondanak népmeséink a magyarságról, a magyarság küldetéséről?

 

Mi a mese? A magyar néprajzi kézikönyv szerint meghatározása meglehetősen nehéz (Banó 1987). Régen a jelentése „példázat”, „példabeszéd”, tanulságos monda lehetett. Maga a „mese” szó arra utal, hogy egy történet elmesélése következik. A népmesék leggyakoribb kezdőképlete, az „Egyszer volt, hol nem volt…” is azt jelzi, hogy egy régi időkben lezajlott történetről van szó.

 

Tekintsük a mese történeti valóság-alapját (1) a mese alapvető tulajdonságának. Az 1700-as évek végétől a mese szó fokozatosan kiszorítja a régibb rege, majd mende-monda kifejezést. A modern felfogás a mesének két alapvető jellemzőt tulajdonít:

(2) a mese költött, a mindennapi valósággal össze nem egyeztethető jellegű, és:

(3) hogy a mese valami nagyon szép dolog: mesés, meseszép, mesébe illő.

Ezzel a két modern tétellel akaratlanul is elérkeztünk egy vízválasztóhoz. Ha ugyanis az eddigieket elfogadjuk, akkor az (1), (2) és (3) jellemzők együttesen csak úgy egyeztethetők össze, hogy, (2)-nek megfelelően, a régi idők valósága a mai valósággal azért nem egyeztethető össze, mert a régi idők valósága olyan meseszép volt, hogy az a világ mai keretei között el sem képzelhető. Ha így van, akkor a világ mai menetét követve ez a meseszép társadalmi, pontosabban közösségi együttélés sohasem érhető el. Valóban, a modern idők összeegyeztethetetlenek a meseszép világgal, és olyan törvények elfogadását követelik meg tőlünk, amelyek kizárják, hogy a mai világot körülöttünk meseszéppé tehessük.

 

Nagy kérdésekhez érkeztünk, olyan kérdésekhez, amelyekre alább még vissza kell térnünk. Banó István (1987) így indokolja meg a mese tartalmának költött, valótlan minősítését: „A mesében ugyanis sok minden olyan van, ami a valós világban lehetetlen: beszélő állatok, tárgyak, mindenkit legyőző kard, halál utáni csodás feltámadás, sárkányok, boszorkányok, óriások és óriáserejű törpék…” Tény, hogy ugyanez az időszak, az 1700-as évek végétől az, amelynek során a materialista világkép az eddigieknél is jobban háttérbe szorítja a magyar szerves műveltség világképét, azt a világképet, amelyből a népmesék születtek. És mivel a materialista világkép gyakran végletesen kirekesztő formájában érvényesül a mai világban, minden vele ellenkező tényt kötelező érvénnyel figyelmen kívül hagyandónak minősít és végletesen leértékel, szükségképpen a népmesék is ennek az eljárásnak esnek áldozatul, ha hagyjuk.

 

A néprajzi kézikönyv szerzője (Banó 1987) hithű materialistaként „valós” világ alatt kizárólag a mai materializmus által elfogadott világot érti. Pedig valóság az élet, a lélek, a szellem, az értelem is. Ebben a fejezetben igyekszünk jelezni néhány érvelést, ami arra utal, hogy boszorkányok, illetve tündérek lehetségesek itt a földi világban, például a tájakban, vagy földi életutunk előtt és után a szélesebb értelemben vett, élő Világegyetemben. A tündérek Ipolyi Arnold szerint felsőbb lények. Ha a Föld él, ahogy James Lovelock tudományosan igazolt Gaia-elmélete feltárta, akkor Gaia az embernél felsőbb lény, tehát ilyen szempontból tündérinek minősíthető. Ha a Nap él, ahogy azt e sorok szerzője a Héliosz-elmélettel feltárta (Grandpierre 2015), akkor a Nap is egyfajta felsőbb lénynek tekinthető. Számtalan sok jele van annak is, hogy őseink szellemi létformában tovább élnek köztünk. Ahogy annak is, hogy régebben ismertük a Természet nyelvét – ezek azok a természetes érzések, amelyeken ma is beszélnek hozzánk az állatok. Ma is előfordul a valóságban, hogy életünk egy-egy különleges szakaszában rendkívüli tudatállapotba kerülünk, mert felelevenednek a bennünk lappangó természeti erők és valóságos erőforrássá válnak lelkünk, érzésvilágunk és értelmünk, gondolatvilágunk számára. A sárkányok, griffek, óriások a népi emlékezet évmilliókra terjedését mutatják, és létük inkább nyitott kérdésnek tekinthető, mint kizártnak.

 

Más tények is jelzik, hogy a népmesék alapvetően nem költött természetűek. Ahogy a néprajzi kézikönyv is írja: „A népmesében azonban – szemben a belőle kialakult műmesével – mégsem lehetséges minden. A mesei csodás dolgok egy nagy rendszer tagjai, amelyek mint meseelemek és mesemotívumok a népmese sajátos építőköveiül szolgálnak.” De felvetette-e valaki, miféle összefüggések, törvények szabják meg ezt a nagy rendszert, hogy mi tartozhat bele, és mi nem? Eredményeim szerint az a törvény, ami a népmese elemeit megteremti, ami összefüggéseiket létrehozza és a végkifejlet felé vezeti, nem más, mint a valóság olyan alaptörvénye, amit a materialista világkép nem ismer, de aminek újra felfedezése rendkívül időszerű: az élet egyetemes alaptörvényéről van szó. Azért kell a népmesének a jó győzelmére vezetnie, mert az élet mindig az élet fenntartására, megvédésére és továbbadására irányul. Azért tartalmaz a népmese csodálatos elemeket, mert az élet alaptermészete szerint a legmagasabb boldogságra irányul. Minél jobban megközelíti az életünk a számunkra elérhető legmagasabb kiteljesedést, annál csodálatosabb lesz, és annál több csodaszerű elem kapcsolódik be életünkbe.

 

Mi a mese? Eredetileg egy rövid történet a régmúltból, amikor a világ még mágikus volt. Egyes német népmesék így kezdődnek: „A régi időkben, amikor még a kívánság is elegendő volt ahhoz, hogy az óhaj valóra váljon, élt egy öreg király.”

 

A régi időkben az ember még mert vágyni, lélekben a Ternészethez folyamodni. Aki vágyni mer, azt ma már álmodozónak tartjuk, aki nem számol a valósággal. Helyette a tettek emberét értékeljük, aki erős akaratú. Azért vagyunk átkozottak, mert nem a helyes dolgot akarjuk. A vágy, az eredeti, természetes, emberi vágy az igazi erőforrásunk. Az ember az évszázadok alatt fokozatosan eldurvult, elvesztette hitét a csodákban és a tudásban. Ma egy olyan világban élünk, amely az élet értelmét minden lehetséges módon megkérdőjelezi, és amely arra büszke, hogy elutasítja a hitet.

 

Ezért a mesék ma minden eddiginél fontosabbak. Arról az emberről és arról a hitről beszélnek, amikor még készek voltunk azzal a feltétlen bizalommal élni, amellyel a kisgyermek a világra jön. Azzal a bizalommal, hogy minden megmagyarázhatatlan, rejtélyes és sötét dolog mögött ott rejlik a fény – amely mindig táplál és erőt ad. Ha sikerül ezzel a bizalommal élni legalább valamennyire felnőtt korunkban, megmenteni valamit a világ megértéséből, amit semmilyen gondolatrabló nem tud eltulajdonítani tőlünk, akkor ez fontosabb lesz az életünk végén mint bármilyen más útravaló, amit a modern világtól kaphatunk – írja Franz Vonessen „Das kleine Welttheater: das Märchen und die Philosophie” című, 1998-ban megjelent könyvében.

A népmesék teljesebb felfedezése új fényt vet a magyarság küldetésére is. A mai világ jórészt kiölte a nyugati emberből a közösségi, nemzeti, családi összetartozást, az élet és a család megbecsülését. Ennek a következménye a magyarság és a nyugati emberiség létszámának rohamos csökkenése, a nyugati emberiség tehetetlen bábbá válása. A romlás nem új keletű, és a népmeséket is érinti. Tolkien, a Gyűrűk ura szerzője “On Fairy-Stories” (A tündér-történetekről) című 1947-es írásában annak a gyanújának ad hangot, hogy a tündér fogalma a nyugati világban fokozatosan „ésszerűsödött”, a gyerekek, a felhasználók igényeihez alkalmazkodott. Sajnos, a tündér fogalmának alárendelése a piaci igényeknek nem szolgálja a gyermekek lelki épségét, ellenkezőleg. Sok egyéb hasonló jelenségre lehetünk figyelmesebbek, ha jobban megismerjük és összevetjük a nyugati, a magyar és a kínai népmeséket. Népmeséink egyik legnagyobb tanulsága, hogy érdemes eredeti jelentéskörüket alaposabban megismernünk, mert ez segíti nemzetünk lelkületének jobb megértését, s ezzel nemzetünk lelki-szellemi folyamatosságát, fennmaradásunkat is.

 

S ha az elmúlt évszázadokban, évezredekben elkövetett hibáinkból is tanulni akarunk, képesek lehetünk tudatosan fejleszteni s helyreállítani az élet szépségének, az emberi összetartozás melegének, a nemzeti összetartozás felemelő távlatainak erejét. A Világfában rejlő kozmikus életerő teljesebb megismerése teszi lehetővé, hogy tudatosan is éljünk ezzel a kozmikus életerővel, és ennek alapján építsük fel a magyarság, az emberiség élet-szerető jövőjét.

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom