Grandpierre Atilla interjú a Magyar Nemzet Magazinban 2015. szeptember 12

Grandpierre Atilla interjú a Magyar Nemzet Magazinban 2015. szeptember 12

 

megjelent: Magyar Nemzet Magazin, 2015. szeptember 12, 19.o.

Kérdez: Lakner Dávid, válaszol: Grandpierre Atilla

20150912MNinterjuNegyvenéves a Vágtázó Halottkémek (VHK), ennek alkalmából pedig több koncertet is ad a zenekar. Azt írtátok az oldalatokon: „szeretnénk, hogy azok is újra rátaláljanak a zenekarra, akikkel már régen nem találkoztunk.” Voltak az elmúlt néhány évben hasonló felbukkanások? Akik húsz év után először látogattak ki mondjuk VHK-ra?

-Igen, a júniusi negyvenedik évfordulós koncerten is sok rég nem látott ismerőssel találkoztunk idén, és az első lemezünket, „A halál móresre tanításá”-t bemutató A38-as októberi koncert is teltházasnak ígérkezik.

Mennyire cserélődött ki a rajongótábor az elmúlt évtizedekben?

-A 80-as és 90-es években egy-egy év alatt gyakran több százezer fő előtt játszottunk. Mostanában ritkábban koncertezünk. Sok zenekar viszi tovább a régi közönségét. Örömmel láttuk, hogy ehhez képest nálunk a közönség jelentős része tizen- és huszonéves.

És a 80-as években is voltak már idősebb koncertlátogatók?

-Nagyon is. A VHK és a Vágtázó Csodaszarvas sajátsága, hogy a közönség ránézésre a legvegyesebb. A 80-as években egy VHK-koncert után bejött az öltözőnkbe egy hetvenéves tűzoltó, aki annyira fellelkesedett, hogy azt mondta, ezentúl mindenhova eljön a zenekarral, külföldre is. Most is előfordult hasonló: feleségem családjában egy 70 körüli férfi meg akarta hallgatni a zenét, hiába mondtam, nem biztos, hogy neki való. De azért meghallgatta, és utána azt mondta: ez ellene megy az egész mai világnak! Mert ha az ember ilyeneket hallgat, akkor nem törődik bele abba a tunyaságba, amit rá próbálnak erőltetni. Ez is mutatja: a szellemi frissesség nem életkortól függ, és lehet tenni a tunyaság ellen.

Mit jelent az, hogy valaki nem törődik bele a tunyaságba?

– Sok embernek aszerint jár az agya, ahogy a fogyasztói társadalom diktálja, sodródik az eseményekkel, napi apró-cseprő gondjaiba merülve ezekből nem nagyon lát ki. Nem fedezi fel, hogy az élet teljes valójában sokkal több ennél, valami nagyszerű, minden másnál nagyszerűbb titok, amellyel a legbensőségesebb kapcsolatban állunk, és aminek üzenetét fel kell fedeznünk ahhoz, hogy ne kallódjunk el, hanem valóra váltsuk azt, amiért születtünk. Sokan vannak azok is, akik mélyebben mernek érezni, tágabban, közösségi összefüggésekben is mernek gondolkodni, akik éppen ezért kritikusabban hallgatnak zenét, többre értékelik a Természetet és a fogyasztói társadalommal szemben erős fenntartásaik vannak.

Ez az élet szeretetén is múlik, nem?

– Talán ez az alapvető! Aki jobban szeret élni, az mélyebben, teljesebben érzi az életet, ezért jobban vállalkozik arra, hogy ne sodródjon, hanem tegyen is valamit az életéért, hogy felfedezze, és kibontakoztassa. Ugyanakkor az is igaz, hogy aki a szerencsés körülmények hatására ráébred az élet értékére, értelmére, ettől a felismeréstől, élménytől megsokszorozódik benne az élet szeretete, és mintha egy kapu nyílna meg előtte, megnyílik előtte egy teljesebb, varázslatosabb világ. Zenénkkel mi ezeket a kapukat nyitogatjuk.

És ezt a szeretetet hogyan lehet elérni, ha tőlünk független körülmények miatt egyre nehezebb az életünk?

-Senkire nem lehet ráparancsolni, hogy érezze, gondolja ezt vagy azt. De az embernek még a legnehezebb pillanatokban is megvan a lehetősége, hogy ugyanahhoz a helyzethez másként viszonyuljon. Az életed alakulásában mindig a hozzáállás a lényeg. Ha beleveted magad az életedbe, mozgósítod az energiáidat, akkor bárhol is tartasz, feljebb kerülhetsz. Így kialakul egy új, teljesebb életélmény, rálátás egy teljesebb világra, magasabbról, értékesebbnek látod az életed, s ahova az út oda vezet, ott életed kozmikus távlatokat kap. Minden élethelyzetben képes vagy eljutni odáig, hogy megtaláld a kapcsolatot a Nagy Egésszel. Ha ezt sokan felismerik, akkor közös utakat keresnek, és a társadalom át fog alakulni. Valami ilyesmitől félhettek, amikor betiltották a VHK-t: hogy kicsúszik a markukból a társadalom egy jelentős része, és olyan erők szabadulnak el, amik a szocializmusnak nevezett torz-szülemény létét fenyegetik. Az ember sokkal több, mint az a társadalmi szerep, amit a romlott társadalomba beilleszkedés jelent. Mert az ember attól ember, hogy túl a kritikátlan „beilleszkedés”-en, képes megvédeni természetes lelki épségét, és ha kell, képes cselekedni, változtatni a társadalmon. Nagyon megdöbbentem azon, amit nemrég olvastam: pszichológusok szerint az emberek 95 százalékának kiszámítható a viselkedése. Hihetetlen, hogy ennyire erős legyen a manipuláció. De régebben olvastam olyan statisztikát is, hogy az emberek csupán hat százaléka néz úgy tévéműsort, hogy azt maga választotta. Kilencvennégy százaléknak mindegy volt, mit néz? A VHK ezeken a levert, tehetetlen állapotokon próbál változtatni. Élni szeretnénk, mégpedig teljes, embernek való életet! Ezért mozgósítjuk azokat az energiákat, amelyek az önállóságra igényt tartó emberekben azért ott lappanganak. Ébresztgetjük a tüzet, hogy kigyulladjon az emberek szemében a fény. Sokkal több mindent lehet így érzékelni az élet teljességéből. Többen mondták, hogy a koncertjeink életük legnagyobb élményei közé tartoznak, mert ettől értették meg, hogy mennyivel nagyobb a világ, mint ahogy gondolták volna. Az ilyen zenére mondják a modern világban, hogy pszichedelikus, mint amikor tudattágító gombát vagy vegyszert vesz be valaki. Csakhogy nálunk az indítóerő nem kémiai, hanem szellemi, érzésbeli. Az élet, az ember, a világ szeretete a hajtóerőnk! A vegyszerek művi, rövidebb-hosszabb távon káros, lezüllesztő útra terelik legbensőbb érzéseinket, mi viszont ennek a fordítottját keressük, azokat a legbensőbb érzéseket, amelyek felfelé vezetik az életet. Az élet szépségének, örömének, varázserejének élménye összeköti az embereket, és közös alapot ad a közösségek számára. Ezért van kulcsszerepe az élet felemelő erejét közvetlenül átélhetővé tevő zenének a társadalom jövője számára.

De sokan gondolhatják azt is, hogy a világ egyre kaotikusabb, inkább nem is próbálják jobban kiismerni, mert csak még jobban összezavarodnának, elvesznének benne.

-Igen, nehezebb feladat tájékozódni ebben a világban, de nem lehetetlen. Sőt minél nehezebb, annál többet kell tennünk érte, hogy könnyebb legyen, minél több ember számára. Zenében annyiban változott a helyzet: a ’60-as években a zenei piac fele volt csak felülről ránk erőltetett, a hivatalos zenei ipar terméke. Másik fele „alulról” jött, ez volt az alternatíva, az „alternatív” zene, és mindenki tudta, mi a giccs, a kommersz, amit felülről erőltetnek ránk és mi az, ami belülről, emberi önkifejezésből született. A techno, a diszkó mesterségesen gerjesztett divatja óta az alternatív színtér részaránya lecsökkent, talán a teljes színtér egytizedére. A „felülről” gyártott művi zenék mindig egy kicsit igénytelenebbek a közízlésnél, egy kicsit lealacsonyítóak, és így észrevétlenül, de hatásosan rontják a közízlést. Olyan a helyzet, mint a békával, aki egy vízzel teli lábasban lubickolva nem veszi észre, hogy a vizet egyre melegítik, és mire észrevenné, megfő. Beilleszkedik az új környezetbe. Így aztán egyre kevesebben látják a különbséget.

Mi az, amiről korábban látták volna, de ma már nem?

-A gépekkel játszott zenékben a zenészt részben vagy teljesen gép pótolja. Szerintem a géptől a zene lelke vész el. Más a hozzáállás ma, mint régebben: akkor senki nem akart ilyet hallgatni, szánalmasnak és nevetségesnek tűnt, ma pedig mindenkire ráerőltetik bankban, bevásárlóközpontban azt a kommersz zenét, amit nagyon sok ember a háta közepére sem kíván. Mi az, hogy kommersz zene? Kommersz, azaz kereskedelmi, vagyis üzleti célú, haszonszerzésre irányuló zene, amelyik az ember lealacsonyításából igyekszik hasznot húzni.

Régebben nem volt jellemző, hogy hiába érezni, mit erőltetnek, az emberek akkor is a közérthetőbbet választják az elvontabb helyet? Mondjuk a Beatricét a VHK helyett?

-Nem elvont a VHK, csak nagyon más, mint amit erőltetnek. Ha sokat erőltetnek valamit, és ha sokan ellenállás nélkül fogadják, lassanként az lesz a norma, és ami eltér, az lesz a normálistól elütő. Más dolog a közérthetőség, és más az, hogy a zenésznek pedig mindegy, hogy mit játszik, csak sikeres legyen. Annak idején a Beatrice és a VHK egyaránt az önkifejezés szabadságáért küzdött az ezt akadályozni igyekvő rendszerrel szemben. Jellemző, hogy 1980-ban a Beatrice hívta meg a betiltott VHK-t az E-klubba. Választani kell, beletörődünk abba, hogy az életünket kívülről irányítsák, és kívülről határozzák meg zenei ízlésünket is, vagy saját magunk szeretnénk élni az életünket. Mert ha azt szeretnénk, hogy az életünk szebb, boldogabb és igazabb legyen, akkor zenei ízlésünkben az életünket felemelő, az élethez erőt adó zenéket kell keresnünk. Ezt akarják légüres térbe zárni, amikor elvontnak vagy nem eléggé populárisnak nevezik a VHK-t, pedig csak a mai tévék emlőin felnőtt fogyasztói szemlélettől elvont, de csak azért, hogy az élethez vonjon bennünket. Ezért nem véletlen az, hogy a VHK ma is rendkívül népszerű. Mert nem mindenki dől be a ránk erőltetett szemléletnek.

A zenekar eddigi negyven évét a rendszerváltás tagolja: mennyiben volt más az utána következő időszak, élhetőbb világ jött-e létre azóta? Sokan úgy gondolják, hiába lett nagyobb a szabadság, ha közben nagyobb lett a létbizonytalanság, nehéz megélni egyik napról a másikra.

-A 70-es években azt hangoztatták, hogy azért van kevés pénz a kultúrára, mert fegyverkezni kell, az imperialistákkal tartani kell a lépést. De majd ha eljön a világbéke, tankok helyett több támogatást kap majd a kultúra. Fordítva történt. A közművelődés fejlesztése, színvonalának emelése az ország felemelkedésének legfontosabb kulcsa. A fogyasztói társadalom irányítói viszont azon vannak, hogy a kultúrát minél jobban visszaszorítsák.

A kultúrának ezért a háttérbe szorulásáért kit terhel nagyobb felelősség? A hatalmat, amelyik nem törődik vele, vagy azokat a kultúrafogyasztókat, akik egyébként is mintha egyre kevésbé tartanának igényt a kulturális javakra?

-A hírközlésre, tájékoztatásra hivatott intézmények a társadalom szintjén megfelelnek annak, ami az emberi szervezetben az idegrendszer. A magyar társadalom számtalan sebből vérzik, sok szempontból beteg. Cselekedni kell, orvosolni a bajokat. De tovább rontja a helyzetet, hogy a közintézmények sem küzdenek következetesen a közízlés felemeléséért. Évtizedeken át tartó ízlésrontástól még a magyar társadalom ízlése is megroggyan, ha pedig még inkább ez alá játszanak, fokozatosan tovább csökken a közízlés szintje. Pont az ellenkező irányba kellene menni. Az az ember, aki nem lát bele a kiszolgáltatottságot gerjesztő folyamatokba, nem fog tudni kilépni. A hatalmasságok persze mondogatják, hogy csak kiszolgálják az embereket, miközben elhallgatják, hogy ők maguk csökkentették le az igényszintet.

A zenészeknek van társadalmi felelősségük, hogy megszólaljanak bizonyos közéleti ügyekben, vagy inkább csak a zenéjükön keresztül igyekezzenek hatni?

-Jó lenne, ha minden jószándékú zenész felismerné, hogy a zene, a művészet igazi célja az élet felemelése, felfedezése, hogy az élet felemelő erőinek minél teljesebb átélését tegyék, hogy így erőt adjanak a nehéz mindennapokban. Ennek sokkal nagyobb jelentősége van, mint azt ma sokan vélik. Hogy mekkora, azt a történelem dönti el. Volt, hogy az ’56-os forradalomhoz hasonlították azt az életérzést, amit a VHK és annak közönsége átélt a ’70-es és ’80-as években. De ma is naponta találkozom emberekkel, akik megállítanak és elmondják, mennyit jelentett nekik ez a zenekar. Ez az igazi társadalmi felelősség. Mert a tanult viselkedésformákon és az alkalmazkodáson túl van a legfontosabb: az a kincs, ami saját, természettől kapott, emberi erőforrásunk, a bennünk élő képesség az életre, a cselekvésre, a javításra, a tökéletesedésre. Belső világunk legalább olyan jelentőségű, mint a már megvalósult külső világ. Életünket nem a társadalomtól, hanem a Természettől kaptuk, és a Természet sokkal felemelőbb, nagyszerűbb értelemmel és érzésekkel telített, mint azt a mai társadalom sugallja.

Ehhez nyilván kell a természettudományok és művészetek egysége is: sokan csak az egyiken keresztül igyekeznek nézni az életet, és alábecsülik a másik fontosságát.

-A legfontosabb maga a szemlélet, a szemlélet alapjait pedig filozófiai kérdések jelentik. Milyen világban élünk? Csak anyagi világban, a lélek önálló valóság, vagy csak járulékos látszat? Sokkal nagyobb dolgokról van szó, mint amiről a fogyasztói világ szól, és ez azt is jelenti, hogy sokkal nagyobb kincsről van szó. Viszont épp mert annyira mély, a társadalmat irányító felszínes erők vissza tudnak vele élni, mert azt mondják, az egyszerű ember úgysem fogja megérteni ezeket a kérdéseket. Lebeszélik az embert az életről, leszerelik, lenyomják. A kérdés tehát a szemléletmód, hogy az ember hogyan viszonyul a saját életéhez és a Világegyetemhez. Ezek a kérdések minden embert kell érdekeljenek, de ha egy zenész csak zenél és nem figyel rájuk, az előbb-utóbb a zenéjén is meglátszik majd. Lényeges a különbség az olyan zenék között, melyek csak sodródnak az alantas erők kiszolgálása irányába, és azok között, melyek az emberiséget, az életet felemelő erőket segítik.

És volt már, hogy elbizonytalanodtatok azt illetően, hogy a jó úton jártok-e?

-Nyitott vagyok a kritikára, mert ez a kulcsa, hogy a jövőben is eredményes munkát tudjak végezni.

A hagyományok megtartása, közvetítése nehezebb ma, amikor úgy tűnik, az emberek kevésbé ragaszkodnak hozzájuk? Mennyire nehéz a dolga ilyen téren mondjuk a Vágtázó Csodaszarvasnak?

-Sokan igyekeznek ma is a múltat végképp eltörölni. De a tudás, a műveltség azért tud fejlődni, mert hagyományozódik. Ha az emberiség elfelejtene mindent, amit tud, életképtelenné válna. Valójában itt is a fordítottja az igaz. Az ember csakis a megszerzett ismeretekből, tapasztalatokból tanulhat, ezek alapján ismerheti fel, hogyan cselekedjen a jövőben. Nem véletlen, hogy „alulról” egyre több hagyományőrző csoport szerveződik. És közülük sokan szeretik a Vágtázó Csodaszarvast. Nem véletlen, hogy bár a tévék, rádiók nem játsszák a zenénket, a Vágtázó Csodaszarvas két lemeze is platinalemezzé vált.

Ugyanakkor nehéz is negyven évnyi kommunizmus és a huszadik század után hová visszanyúlni: rengeteg dolog van, ami valójában nem is hagyománynak mondható, csak rossz szokásnak.

-Tény, hogy vannak rossz szokások, de hogy megkülönböztessük ezeket az értékes hagyományoktól, önismeretre van szükség. Arra, hogy a Világegyetemről, emberről és életről egységes, összefüggő, helytálló képet tudjon alkotni. A modern világ azért szenved, mert csonka, egészségtelen, materialista világképpel rendelkezik. Ami a kézzel foghatón túl van, az bizonytalan, inkább nem is figyel rá. A materialista szemlélet a manipuláció eszköze. Leszereli és embertelen irányba fordítja az értelmet. Ezért írtam meg „Az élő Világegyetem könyvé”-t, ebben tudományosan megalapoztam az első, lényegében teljes világképet, az anyag, az élet és az értelem, a test, lélek és szellem egységét.

Azzal szoktak erre védekezni, hogy csak azt lehet vizsgálni, ami számokban mérhető, minden más szubjektív.

-Az ember nem lehet közömbös a saját lelke iránt. Nemcsak a mérhetőség, hanem az érthetőség is számít. A tudat és a test között például van egy átjáró: a döntés. Ha valami mérhető a tudatból, az a döntésekkel kapcsolatos. A lehetséges döntések száma pedig mérhető, ezt is kidolgoztam a „Kozmikus tudat”-ról írt cikkeimben.

Mintha ma már a csillagászat is kevesebb figyelmet váltana ki: míg néhány évtizeddel ezelőtt az új felfedezések tartották lázban az emberiséget, addig ma már kevésbé foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. Maximum egyszer-egyszer, mikor mondjuk képek készülnek a Plútóról.

-A legtöbben nem tudnak arról, milyen óriási fejlődés zajlik a csillagászatban. 1996-ban a NASA elismerte az asztrobiológiát, az élet és a világegyetem kapcsolatát vizsgáló tudományt, és azóta ez a csillagászat leggyorsabban fejlődő ágává vált. Kiderült, hogy az élet kozmikus törvény, szinte mindenütt jelen van, és ahol még nem, mint például a kozmikus ködökben, ott is éppen olyan szerves molekulák jönnek létre, amelyek az élet építőkövei. Kimutattam, hogy a Nap is egy élő szervezet, azt is áthatják a kozmikus törvények. Ehhez persze meg kell tudni mondani azt is, mi az élet.

VL20150909_3519

-Szeretnénk minél több emberben felszabadítani az élet felemelő, lelki-szellemi frissességet adó erejét a zenénkkel. Parancs Jánosnak van egy ilyen sora: „A jövendő nem a hivatalokban készül.” Mi azt a jövendőt készítjük elő, ami nem a hivatalokban készül, hanem ami az emberiség alulról jövő, természetes életvágyából fakad. Reméljük, hogy negyven éves tevékenység után ehhez majd támogatást is kapunk. Kérdés, hogy a kommunizmus alatti betiltás és a rendszerváltás után fokozódó elhallgatás miért tart még ma is egy olyan zenekar 40 éves tevékenysége után, amiről nyugaton azt írták: „A VHK határozottan a legjobb Keletről”, a New York Times szerint „A VHK zenéje alapvető, elementáris, telített megszállott, felvillanyozó szenvedéllyel”, itthon pedig így írtak: „Nyílegyenes, törhetetlen vonal a VHK története, magasan az úgynevezett rockzene fölött, egy kompromisszumok nélküli, ösztönös világszemlélet, önálló hatalom… A Vágtázó Halottkémek évtizedek óta a magyar zene lelkiismerete és bűntudata, egy megkerülhetetlen példa, hogy igenis lehet üzleti szempontok és pitiáner megfontolások nélkül dolgozni ebben a jobb sorsra érdemes országban.”

/ Egyéb, Interjúk, Interjúk, Újdonságok

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom