Az emberiség rendeltetése 1. rész

Az emberiség rendeltetése 1. rész

Megjelent: KAPU 2014.4, 42-44

Grandpierre Atilla:
Az emberiség rendeltetése
1. rész

Az emberiség legfontosabb kérdése az, hogy mi az emberiség célja a Földön. Manapság egyszerűen nincs az emberiségnek valós és mozgósító erejű jövőképe. De beszélhetünk-e egységes emberiségről? Létezik-e egyetemes emberi összetartozás? Létezik-e az emberiségnek természet-adta rendeltetése?

Az emberiség mozgatóerői

Manapság, úgy tűnik, nem az emberiségről szól az emberiség élete, hanem inkább a vállalatokról. Nem véletlen, hogy a közösségi jövőképre, küldetésre rákeresve elsősorban a vállalatépítéssel foglalkozó oldalak bukkantak fel a világhálón. De a kisebb célok, a megélhetés nyomorú kényszere nem telepedhet rá egész életünkre, nem fedheti el előlünk a Napot, nem fedheti el előttünk életünk valódi, természet-adta célját, azt, amiért érdemes élni: hogy legnemesebb képességeinket mozgósítva teljes értékű életet éljünk, értelmes, ép lelkű, célravezető tevékenységet folytassunk, amely az emberiség és a világ javát szolgálja. Egy vállalat alapvető hajtóerői a küldetés, a jövőkép és az értékrend. Ezek határozzák meg a vállalat egész javadalmazási rendszerét. A mai emberiségnek nincs jövőképe, de van javadalmazási rendszere: ezek a fogyasztói javak. Ha nem akarunk lesüllyedni a javadalmazottság azon legalacsonyabb, háziállati szintjére, amelyben nincs rálátásunk arra, hogy mi történik és miért, vennünk kell a fáradságot, még mielőtt késő lenne, hogy felismerjük, mi történik tulajdonképpen.

Ahhoz, hogy mozgósíthassuk az emberiség életerejét, fel kell ismerjük és meg kell fogalmazzuk az emberiség azon jövőképét, amelyért valóban érdemes élni és cselekedni, felvázolni azt a távlati képet, a közösségi viszonyok azon leendő rendszerét, amely érdemes arra, hogy munkánkkal, életünkkel elősegítsük. Meg kell fogalmazzuk küldetésünk célját, azt, hogy miért fontos, időszerű és szükségszerű ez emberi életünk kiteljesítéséhez, emberi életünk értelmének biztosításához. És meg kell fogalmazzuk azt az értékrendet, amely meghatározza azt a rövid- és hosszútávú döntési rendszert, amely biztosítja, hogy céljaink valóra váljanak, és menet közben az egyéni és kisebb közösségi érdekek ne tudják ezen erőfeszítéseinket saját szűkebb látókörű céljaik szolgálatába állítani.

Ahhoz, hogy megértsük, az emberiség összetartozása nem átmeneti és nem mellékes jelenség, ahogy azt a mai világ sugallja, nagyobb ívű áttekintésre van szükségünk.

Közösségi tudati erőterek a fajok életének mozgatórugói

Már Grandpierre K. Endre (2000) kimutatta, hogy az emberiség közösségi tudati erőterek révén nyerte el öntudatát. Nemrég sikerült e sorok írójának tudományos érvek alapján bebizonyítania, hogy az életet létrehozó erő már az első sejt kifejlődése előtt jelen volt a Világegyetemben (Grandpierre 2013). Az utóbbi években az is bebizonyosodott, hogy a földi élet őskorában évmilliárdokon át az egysejtűek egyetlen bolygó-méretű élő szervezetet alkottak (Kim and Caetano-Anollés 2011). És mivel az Élő Világegyetem nemcsak az anyag és az élet, hanem az anyag, az élet és az értelem egységes egésze, ezért az emberiséget létrehozó természeti erő már az Élő Világegyetemben, és így az egysejtű életformában is jelen volt, és az egysejtű életformából kiindulva fejlődött testi alakjában a mai, két lábon járó és beszélő ember testének felöltése felé. Ha az első emberiséget szűkebb értelemben tekintjük, és csak onnan számítjuk, amikortól már két lábon járt és beszélt, akkor az emberiség 10-12 millió éve létezik (Grandpierre A. 2006, 2013). Hogyan fejlődött ki az az emberi öntudat, ami lehetővé tette a mai emberiség számára elérhető gondolkodás-típust, az öntudatot és a beszédet?

Gondoljuk meg, ha fizikai-kémiai erők nem hajthatták az evolúciót, akkor miféle másfajta erők lehetnek erre képesek? Amíg a fizikai folyamatokban a mozgató erő a rugós erőmérővel (vagy más fizikai mérőműszerrel) mérhető ’erő’, addig az élőlények mozgató ereje a motiváció, a belső mozgató erő. Az öntudat kifejlődésének irányában ható motiváció az életvágy kiteljesítésére irányuló tudásvágy. Az Élő Világegyetem modelljének kereteiben az életvágyat az életelv, a Bauer-elv, az életösztön hordozza, a tudásvágyat pedig az értelemelv, a világösztön, a világ megismerésére irányuló természetes vágy. Az öntudattal bíró első emberiség kifejlődése közösségi tudatmezőkben bontakozott ki. Ősi közösségi ünnepeken, a természetvallás ünnepein, amelyek az életvágyat és a tudásvágyat a közösségi szertartásokban – nyilván a közös éneklés, a zene segítségével – az egekig fokozták, tartós, mély benyomást, tartós élményeket, maradandó belső motivációkat idéztek elő – az emberiség kibontakozása, a megismerés, az élet kiteljesedése iránti elkötelezettség megnövekedését. Ezek a közösségi szertartások természetszerűen a közösségi összetartáson alapultak. Az érzés a valódi hajtóereje minden életnek. Minden sejtet az életvágy hajt előre napi tevékenységében. Az élet földi fejlődését végső soron az élet vágya hajtja előre, nemcsak az egyéni, hanem elsősorban a magasabb szempontok, a magasabb, közösségi élet szempontjai. A legmagasabb közösség természet szerint a Mindenség, minden élőlény kozmikus életszövetsége, az Élő Világegyetem. És ez az Élő Világegyetem valóságos természeti erőként jelen van az egyéni életszintnél magasabb, közösségi szinteken éppúgy, mint belső világunk mélyén. Minden élőlény természet-adta érzés-közösségben él egymással. Az első emberiség közösségi ünnepei életre szóló, az emberiség egész életére kiható összetartó erővel erősítették meg az emberiség természet-adta összetartó erejét.

A fajfenntartás természetes, felemelő mivolta

Minden fajban munkál a faj egészét összetartó természeti erő. A fajfenntartás ösztöne tagadhatatlan tény, enélkül egyetlen faj sem létezhetne. A fajfenntartás ösztöne nem egyéni kezdeményezés alapján jött létre, nem egyéni tetszések alapján alakult ki. A fajfenntartás nem egyéni ízlés kérdése, ahogy a modern, elidegenedett, magát elszigetelt egyénként felfogó és különálló egyedi testére korlátozó ember elgondolja. A fajfenntartás az egyéni életen túlmutató közösségi erő. A fajfenntartás ösztönének lényege a faj minden tagjában rendszerint törvényszerűen, hosszú távon és nagy átlagban kikerülhetetlen törvényszerűséggel érvényesülő hajtóerő a faj fenntartására. A fajfenntartás tevékenységével együtt járó egyéni öröm, élvezet csak a Természet ajándéka, ösztönzése arra, hogy a fajfenntartást, a természet szándékát biztosítsuk. Egy hasonlattal: amikor gyerekünk szót fogad, igyekszik és jól tanul, a legtöbb szülő valahogy megjutalmazza gyerekét, mondjuk kap egy jó szót, vagy egy fagyit. De ez nem azt jelenti, hogy a tanulás lényege a fagyi-evés öröme. Egy okos gyerek nem a fagyi-evésért tanul, hanem felismeri a tanulás örömét. A tanulás nem a fagyiról szól, hanem egy magasabb értelmi szintű tevékenységről. A fajfenntartás eredeti, természetes értelme azért kerüli el a modern, elidegenedett ember figyelmét, mert a szélsőségesen önkorlátozó, individualizált egyénnél magasabb értelmet hordoz: a Természet célját, szándékát a faj fennmaradására. A faj mint faj is érték a Természet számára, egységes érték, amelyben a Természet számára a faj minden egyes tagja összetartozik. Minden fajban ott él az a Természet, amely értékeli az adott faj létét és azt a szándékot, hogy a faji összetartozás kifejezésre jusson. Bármilyen embertelen társadalomban is élünk, bármennyire is kiforgatták a társadalmi hatalmasságok az egyetemes emberi erkölcsöt a sarkaiból, ez alól a természeti törvény alól az emberi faj összetartozása sem lehet kivétel. Az emberiség tehát összetartozik! Él az emberiség, és földi hatalmasságok soha nem győzhetik le az emberiségben munkáló örök, természet-adta, felemelő erőt – különösen, ha ezt tudatosítjuk magunkban!

Az emberi összetartozás

Az emberiségnek válaszokat kell adni az élet alapkérdéseire: mi az élet? Mi a világ? Mi az ember? A felületes, szűk látókörű, egyoldalú és félrevezető látszat helyett meg kell találnunk a teljes igazságot, ha nem is minden részletére kiterjedően, de legalább érdemben, lényegében mégiscsak tudnunk kell, mi az igazság. És mivel egyetemes igazságról van szó, az egész emberiségre vonatkozó igazságokról, ezek keresése összeköti az emberiséget, és az emberiség életét tartalommal és jelentőséggel ruházza fel. Ismeretlen, égig érő sorsközösségben élünk egymással. Élő, érző és gondolkodó lényekként elénk tornyosul az egész világ kérdések alakjában, és nekünk rendre meg kell válaszolnunk őket, beleértve elsősorban magukat az alapkérdéseket. Csak így juthatunk el az emberi sors érvényre juttatásához, ahhoz a tisztánlátáshoz, amely sorsunk kiteljesítésének legalapvetőbb feltétele. Csak így juthatunk el az emberi tudat és mélytudat megismeréséhez, az önismerethez, az emberiség-ismerethez, sorsunk igazságra épülő alakításához. Szükségünk van a valóság, az emberiség életének ismeretére, a történelmi igazság feltárására, a sorsközösségünket formáló történelmi események és mozgatórugóik kellő mélységű ismeretére. Csak így juthatunk el az emberiség teljes körű bevonásával felépülő, az igazságra épülő természetes társadalom felépítéséig. Ahhoz, hogy valóban megmozduljon mindannyiunk jobbik énje és a társadalom felé forduljon, tudatosítanunk kell, hogy életünk legszebb távlatai az emberi összetartozásban rejlenek.

Óriási kincs az emberi összetartozás! Van-e ennél szebb gondolat? Lehet-e annál szebb érzés, mint tudni, hogy minden ember arra született, hogy segítsük egymást, az emberi életet, az emberi érzést, előre és felfelé, odaadó figyelemmel és szeretettel, ahogy csak tőlünk telik? Mitől ember az ember? Akkor mondjuk, hogy valaki emberien, emberségesen viselkedik, ha együtt érző társként érez, gondolkodik és cselekszik. Emberi mivoltunk igazi hajtóereje az együttérzés, az egyetemes emberi együttérzés minden ember, minden élőlény, és a Természet, az Élő Világegyetem iránt. Képesek vagyunk beleélni magunkat más életbe, más ember lelkiállapotába, és ezért tudunk emberi módon cselekedni. Képesek vagyunk átélni más emberek érzéseit – ez a titka a művészet hatóerejének. Képesek vagyunk belehelyezkedni olyan helyzetekbe, olyan viszonyokba, olyan nézőpontokba, amelyek révén valóságként élhetjük át azt, ami közvetlenül, fizikai érzékeink számára nem érhető el. Ez az emberi alkotóerő forrása. Képesek vagyunk ráhangolódni sejtéseinkre, a bennünk élő természeti erőkre, az intuícióra – ez a titka az emberi élet kozmikus gyökereinek. A jungi „kollektív tudattalan” nemcsak a kulturális minták, archetípusok lenyomata, mert belső világunk legmélyét az életelv alkotja. Az az életelv, amely a Világegyetem legmélyebb alapja. Belső világunk mélyén tehát a Világegyetem legmélyebb alapja él! A Világegyetem pedig nem lehet más, mint egyetlen egységes egész. Legvégső adottsága egységes egész mivolta, azaz összetartó ereje. Az életvágy, az életöröm, a felfedezés, a megismerés, az átélés öröme természet szerint közösségi erők. Az emberiség tehát végső soron nem egyedeiből épül fel, nem egyedeiből áll, mint a materializmusban, az individualista gondolkodásban, hanem az Élő Világegyetem alkotóerőiből! És mint ilyen, kozmikus összetartó, egységesítő erők hordozója. Természet szerint ezek az emberiséget összetartó erők az emberiség legalapvetőbb természetét alkotják.

Az emberiség összetartozása ugyanúgy égig érő erejű természeti kincs, mint az összes élő faj, az összes életforma összetartozása. Hiszen mindannyiuk közös, végső lényege: a Természet, az Élő Világegyetem. Ez az égig érő, a csillagokig, az Élő Világegyetem kozmikus hajtóerőiig érő vágy az, ami minden életet hajt a világon a felemelkedés, a virágzás, a kiteljesedés felé. Az emberi összetartozásban a Természet akarata, nemes értéke és gondolata valósul meg. Az emberi összetartozás természeti törvény. És mint ilyen, örök és egyetemes érték. Meghasonlott az a társadalom, amelyik elvitatja az embertől elidegeníthetetlen, természet-adta emberségét, az emberiség magas erkölcsiségű, nemes, természet-adta összetartozását. A modern meghasonlottságot, amely mindannyiunk életében gyötrő, ember-nyomorító tényező, csak akkor haladhatjuk meg, ha kiemeljük a fejünket a mai kor szűk látóköréből. Ameddig a kor lát, addig tart a szellemi korlát – de ha felismerjük ezeket a szellemi korlátokat, képesek vagyunk előbbre vinni korunkat, életünket képesek vagyunk kiemelni a lealacsonyító társadalmi erők hatalma alól.

Az emberiség ősi összetartozásának bizonyítékai

Ősi hagyományok szerint az emberiség első korszakában valóságos aranykorban élt.
Hésziodosz erről így írt az i.e. 8. században:

„Egy törzsből származnak az istenek és a halandók.
Emberi nemzetséget először fényes aranyból
készítettek az istenek, ők, az Olümposzon élők.
Akkor még mindenki fölött Kronosz égi király volt,
s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó,
távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség
sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erőtől
karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg őket;
mint lágy álom jött a halál rájuk, s amíg éltek,
csak jóban volt részük; a föld meghozta magától
bő termését és dolgozni merő gyönyörűség
volt, sok jó közepette, a dús legelőn legelészett
nyájuk, s kedvelték az olümposzi boldogok őket.
Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajtát,
jótét lelkek lettek, a nagy Zeusz rendeletére,
földönjáró hű őrzői az emberi nemnek,
minden gaztettet meglátnak, s őrzik a törvényt,
míg magukat köd leplezi, úgy járják be a földet,
gazdagság-gyarapítók, mert az övék ez a rang is”.

Ebben az Aranykorban tehát az emberi nem őrzői járták be a Földet, gondoskodva az Ég akaratáról. Hésziodosz az Aranykor végét Prométheusz felbukkanásával köti össze. Az i.e. 6. században született Aiszkhülosz Prométheuszt az emberi nem kedvelőjeként, az emberszeretet kiemelkedő alakjaként állítja elénk. A platóni Akadémia szerint ez az emberszeretet a civilizáció lényege. Amikor Zeusz elhatározta, hogy elpusztítja az emberi fajt, Prométheusz, az óriás és titán, elhozta a tüzet az égből. És nemcsak a tüzet: a tudást, a mesterségeket, a művészeteket, a tudományt, és a jó győzelmébe vetett hitet. Testvérei nevét is ismerjük: Atlasz és Hermész. Azt is lehet tudni, hol élt Prométheusz: a Kaukázusban. De mikor élhetett? Feltehető, hogy a tűz feltalálójaként abban az időszakban kellett élnie, amely a tűz régészeti emlékekből kikövetkeztetett feltalálásától (1 millió év) a tűz mindennapos használatának meggyökerezéséig (i.e. 50 000 körül, ld. Vértes László: Kavics ösvény. 1969, 31.o.). Érdekes, hogy az utolsó jégkorszak, a Würm, i.e. 110 000 körül kezdődött, és i.e. 12 000 körül ért véget. Lehet, hogy a jégkorszak beköszöntét egyesek az istenek pusztító szándékának tulajdonították? Lehet, hogy Prométheusz emléke az i.e. 50 000 előtti időszakból maradt fenn?

(folyt. köv.)

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom