A hagyományos kultúrák népei olyan hozzáállást fejlesztettek ki és őriztek meg a természeti világhoz, amelytől ma is sok tanulnivalónk van. Ami közös bennük, az az emberi és természeti világ rokonságának átérzése, annak érzékelése, hogy minden jelenség összetartozik és együttműködik, ahogy az élőlények szervei – írja Clarke a „Nature in Question” című antológia bevezetőjében (1993, 17, 27).

Megjelent: http://ujforras.hu/grandpierre-atilla-a-muveszetben-vilagfelemelo-ero-rejlik/

Grandpierre Atilla:

A művészetben világfelemelő erő rejlik

Miért létezik a művészet? Milyen szerepre hivatott a művészet az emberiség életében? Miért értékelődött le a művészet az elmúlt évszázadokban? Milyen szerepet játszhat a művészet az emberiség jövőjében? Válhat-e a művészet világformáló erővé? Sorsdöntő kérdések, mert fordulóponton áll az emberiség. A mai, egyeduralomra jutott anyagelvű civilizáció korszakát minden jel szerint még századunkban felváltja egy teljesebb és mélyebb világszemléleten alapuló új kor. Ennek az új kornak az előkészítésében kulcsszerep vár a művészetekre. Ideje tehát felfedezni a művészet természetes rendeltetését!

A hagyományos kultúrák népei olyan hozzáállást fejlesztettek ki és őriztek meg a természeti világhoz, amelytől ma is sok tanulnivalónk van. Ami közös bennük, az az emberi és természeti világ rokonságának átérzése, annak érzékelése, hogy minden jelenség összetartozik és együttműködik, ahogy az élőlények szervei – írja Clarke a „Nature in Question” című antológia bevezetőjében (1993, 17, 27).

Az emberiség lényegi ismertetőjegye a kultúrateremtés. A kultúra alapvető válfajai a tudomány, a művészet, és a vallás. Ebben a felosztásban a művészet ugyanolyan alapvető, mint a tudomány. Korunk uralkodó világképében a tudomány játssza a meghatározó szerepet. És mivel a tudományok közül mindmáig egyedül a fizika vált egzakt tudománnyá és jelentős szemlélet- és társadalomformáló erővé, ezért korunk uralkodó világképében a fizika a meghatározó. Az előző, Descartes-i felfogásban a világ két meghatározója a tudat és az anyag. A fizikai világképben csak az tekinthető létezőnek, aminek létét a fizika már igazolta. Ha így lenne, akkor a lélek és a tudat nem létezhetne, az ember alapvetően gép lenne, és akkor nem létezhetne művészet. A művész ugyanis cselekvő, alkotó lény, tevékenysége a lélekre és a tudatra irányul. Azért kényszerül az elmúlt évszázadokban a művészet társadalmi szinten alárendelt szerepre, mert a fizikai világszemlélet társadalmi szinten egyeduralmi szerepet játszik.

A fizikai világkép rendkívül mélyreható, de nem teljes. Szükségszerű a tudomány továbbfejlődése. Sokak szerint századunk a biológia évszázada. Amíg a fizikai világképben az anyag áll a középpontban, addig a biológiai világfelfogásban az élet, a lélek kerül a helyére. Új, teljesebb és mélyebb világkép rajzolódik ki előttünk: az Élő Világegyetem világképe (Grandpierre A.: Az Élő Világegyetem könyve, 2012). Szélesebb körű, mert ebben az anyag mellett az élet és az öntudat is alapvető szerepet játszik. Mélyebb, mert a látható anyagon túl a láthatatlan, de valóságos természettörvények, az első elvek és a szabad akarat is a Világegyetem alapvető elemei. Ebben a teljesebb világképben az ember nemcsak atomokból és molekulákból áll, mert hozzátartoznak a fizikai, biológiai és pszichológiai természettörvények, első elvek és a szabad akarat (a döntésképesség, az „én”). A szabad akarat a világ hét szintjén cselekszik: sejtszinten, egyéni szinten, családi, nemzeti szinten, az emberiség szintjén, a földi élővilág és a kozmikus élővilág szintjén.

Nem egy Laplace által elképzelt világban élünk, amelyben fogaskerekekből tevődik össze a Nagy Óramű, a világegyetem. Nem, mert létezik szabad akarat, minden élőlény szabad akarattal bír, és a kozmikus életformák kitöltik a Világegyetemet. Ráadásul nemcsak fizikai törvények léteznek, hanem biológiai és pszichológiai törvények is áthatják a Világegyetemet, és mindenhol az élet, a lélek, a tudat kifejlődése, kiteljesedése felé hajtják a folyamatokat. A Világegyetem nemcsak egy űrhajó, amelyben minden alkatrész maga is képes az űrhajó irányításához hozzájárulni, hanem egy élőlény, aki érzéseivel és gondolataival, felemelő világtörvényeivel gondoskodik a Nagy Egész előbbre viteléről, ahogy egy regényíró a regény írásáról. Nincsenek véletlenek, és semmi sem történik értelem nélkül, mert a Világegyetem irányító erői az Élet és az Értelem, a biológia és a pszichológia alkotóerői. Ezért a világ minden élőlényének minden döntése hozzátartozik a Világegyetem sorsához, ahogy egy regény minden részlete hozzátartozik a regényhez. A Világegyetem nem óramű, hanem műalkotás! Felismerésünk egybevág a Kozmosz ókori eszméjével, amely a rend és a szépség jelenlétét fejezi ki (Fideler 1995). És az emberiség azon mélységes meggyőződésével, hogy a Természet – szép.

Sokkal gazdagabb tehát az ember, mint a fizikai modellben, világerőkkel gazdagabb, csodálatos, a Kozmoszt létrehozó és sorsának kiteljesedése felé, a szépség felé hajtó alkotóerőkkel, és önálló döntések meghozatalára képes, szabad „én”-ek kozmikus seregével. Az anyagnál mélyebb szinten létező természettörvények áthatják az egész Világegyetemet, mindig és mindenhol hatnak. Ezek a világtörvények nem elvont, steril absztrakciók, hanem valóságos természeti hatóerők: ezekből fakadnak az ember alkotóerői. Léteznek tehát bennünk olyan alkotóerők, amelyek mindig élni és hatni fognak, mert örök értékeket hordoznak. Természeti alkotóerők élnek bennünk! Belső világunk tehát tényleg az egész végtelen Világegyetemmel összemérhető világ, mert bennünk is ugyanazok a végtelen és örök világerők élnek.

Hogyan tudunk kapcsolatba kerülni ezekkel a bennünk élő világerőkkel? Egy mai hasonlattal: a világtörvények ugyanúgy adott feltételek között évényesülnek, ahogy a számítógépbe táplált fizikai egyenleteket megoldó programnak is bemeneti adatokat kell megadni. A betáplált adatoknak megfelelően a számítógép kiadja a megfelelő folyamat menetét, időbeli alakulását. Amikor a szervezetünkben ható világerőknek teremtünk hozzáállásunkkal, érzéseinkkel, gondolatainkkal bemeneti feltételeket, a világtörvények ennek megfelelően elindítják az adott feltételek között megvalósítható természetes folyamatokat, érzéseket, gondolatokat. Mi vagyunk a „programozói” a bennünk élő világtörvényeknek. Egy önmagától elidegenedett ember éppen elidegenedettsége miatt nem képes a benne élő alkotóerőket feleleveníteni. A modern művészetfelfogások szűkebb és felületesebb szellemiségük révén nem igazán alkalmasak a belső alkotóerők megelevenítésére. Kulcsfontosságú, hogy milyen érzésekkel, gondolatokkal „programozzuk” belső világerőinket!

Amíg a természettörvények egy adott eljárást jelentenek, egy adott kezdeti állapotból egy végállapot felé viszik a folyamatokat, addig az első elvek még mélyebb szintű teremető- és szervezőerők. Az első elvek és a kozmikus Én teremtik a természettörvényeket és „programozzák” őket, egységessé szervezik, alkalmi összefüggések felismerésével segítik, kiegészítik őket. Az első elvek és a kozmikus Én folyamatosan elsődleges, természetes érzéseket és gondolatokat teremtenek. A világtörvények a kozmikus Én, az Élő Világegyetem izzó érzés-fonalának, örök akaratának tekinthetők. Léteznek tehát természetes érzések, amelyek az élet világtörvényéből, a kozmikus életelvből fakadnak. Természetes érzéseink, gondolataink és az életelv közös, fő ismertetőjegye, hogy az életet segítik, hogy élet-felemelő erők. Felemelik lényünket egy teljesebb összefüggésbe, egy nagyobb, átfogóbb szemléletbe, egy teljesebb világba. Szabolcsi Bence szerint „a zenével mindig az ismeretlent vagy alig tudottat írjuk körül, mindig a messzeségbe akarunk kilépni önmagunkból. A látható-tapintható világ felett különös, bármikor felidézhető varázslatként terül ki a zene világa. A zene a világtörvény egy titkos részét fedi fel. Az emberi test és lélek összhangját úgy teremti meg, hogy az embert közvetlen összefüggéseiből kiemelve a természeti világ, a vegetáció tagjává avatja. Énekelni és zenélni évezredeken át minden műveltségi fokon és minden körzetben azt jelenti, hogy varázsolni; elbűvölni, ráolvasni – cantare és incantare, chanter és enchanter. A zene révén mindig földöntúli hatalmakkal lépünk összeköttetésbe.”

Rajtunk áll, önállóságunkon, döntéseinken, hogy milyen feltételek között elevenítjük fel magunkban ezeket a világerőket. Szabadságunkban áll tetszőleges érzések, gondolatok, tetszőleges tudati beállítódás, értékrendszer, nyitottsági fok, képzelet stb. kialakítása. A Természet szempontjából életünk abban mutatkozik meg, hogy mennyire vagyunk képesek a ránk bízott szabadsággal élni, azaz olyan feltételeket teremteni belső világunkban, amelyek között a természeti erők a legjobban ki tudnak bontakozni. Életünk titokzatos felfedezőút, melynek során érzéseinkkel és gondolatainkkal érintjük meg belső világunkban a varázsgömböt, amely megmutatja, hová vezetnek. Életünkkel akkor tudunk a legjobban bánni, ha műalkotásnak tekintjük. És ez azzal jár, hogy megpróbáljuk a lehető legszebbet, az igazi szépséget kihozni belőle.

Ha rátalálunk a természetes érzésekre, ha figyelmünket arra az életre fordítjuk, amire születtünk, akkor megtaláljuk az igazi valóságot, természetszerűen és varázslatosan megelevenedhet bennünk a belső világ. Újtípusú, mélyebb és teljesebb összefüggésekben válik a valóság átélhetővé. És mivel a természettörvények elemi erők, képesek elragadni, lenyűgözni bennünket. És ha világerők életre kelnek bennünk, tudatunk képes kitágulni és összekapcsolódni a bennünk élő ép egésszel, a Természettel, az Élő Világegyetemmel. A világtörvényekben rejlik a Világegyetem akarata, az élet akarata, az élet felemelésének akarata. A szabad akarat a Világegyetem tudatának cselekvő karja, az élet felfogásának, értelmezésének és irányításának világközpontja. A világtörvények a Világegyetem szíve, a kozmikus Én a Világegyetem agya, és mi vagyunk azok, akik érzéseink, gondolataink megválasztásával kiválasztjuk azt a filmet, amit a világagy belsőnkben leforgat, azt a verset, amit a világlélek gondolataink, hangulataink indíttatására megír bennünk. Ha ráhangolódunk az igazi érzések hullámhosszára, maguk a Világegyetem alapelvei elevenednek meg bennünk. Az ókori Kínában megőrződött filozófia szerint a zene a Mennyek ajándéka, alapelvei a Világmindenség törvényeiből adódnak és rendkívüli erővel képes hatni az emberekre. Amikor összhangba, eleven kapcsolatba kerülünk természetadta alkotóerőinkkel, mágikus élmény kerít hatalmába. Olyan bűvös, elragadó élmény, amelynek hatása alól szinte lehetetlen szabadulni – mert olyan feltételek között hatnak bennünk a természeti erők, amelyek között képesek teljes mértékben kibontakozni, elkapják, röpítik az embert a kozmikus kiteljesedés felé. Ez a mágikus élmény a művészet eredeti és természetadta forrása.

Amikor figyelmünk kapcsolatot teremt ezekkel a belső világtörvényekkel, inspirált, ihletett állapotba kerülünk, rendkívüli sejtések, érzések, hangulatok nyílnak meg előttünk. Rendkívüliek, mert az öröklétből fakadnak, mert egy magasabb, kozmikus szintről erednek, mintha egy kozmikus elme érzései, gondolatai elevenednének fel bennünk. Hátborzongató és megrendítő, megtisztító élmény ráébredni, hogy létezik végső, örök igazság és szépség, és ezt képesek vagyunk ember létünkre átélni. Ez a katarzis titka. Léteznek tehát örök emberi értékek, amelyek a Természetből, a mindent átható élet és értelem melletti kiállásból fakadnak. Amikor rátalálunk természetes érzéseinkre, gondolatainkra, a világerők olyan ugrásszerűen megelevenednek, mint amikor egy autós rájön arra, hogyan indíthatja be a kocsit. A megfelelő feltételek között a világerők képesek teljesebb üzemmódra váltani, és ha a legkedvezőbb feltételeket biztosítjuk számukra legjobb érzéseinkkel, gondolatainkkal, akkor képesek öntörvényűvé válni, átveszik az irányítást, és megmutatják az Isten igazát. Érzéseink ilyenkor rendkívüli erejűvé, láncreakciószerűvé, a színtiszta zsenialitás tökélyét árasztó, varázslatos élményfolyammá változnak. Kitárulnak előttünk az Élő Világegyetem kapui.

„Nem sokkal tizenhetedik születésnapja előtt, Rosalyn Tureck Bach A-minor fúgáját játszotta a Jóltemperált Klaviatúra első könyvéből, amikor létének tudatát teljesen elveszítette. Ahogy magához tért, visszaidézte, Bach zenéjét teljesen új fényben látta, új szerkezetben, amely újszerű zongoratechnika kialakítását igényelte. A rákövetkező két napban kidolgozta ezt az új technikát a fúga négy szólamában és lejátszotta a következő órán. Tanára azt mondta, ez csodálatos, de lehetetlen, ilyesmi egyszerűen nem történhet meg. „Minden, amit tudtam”—számolt be Tureck—„az volt, hogy átmentem egy kis ajtón, s beléptem egy hatalmas, élő, zöld világegyetembe, és lehetetlennek látszott, hogy visszatérjek azon az ajtón abba a világba, amit addig ismertem”. Tureck később világhírű koncertművész lett, az első nő, aki a New York-i Filharmonikusok Zenekarát vezényelte. Több könyv szerzője, köztük az egyikben Bach zenéjét két fizikai elmélettel kapcsolja össze” (Weisburg, S. „The Spark”. Science News 132, p298, 1987).

„Van muzsika, amelyet természetesnek nevezhetnénk, mivel nem a tudás és az elmélkedés szülötte, hanem az ihleté, és nem követi a szabályok és szokások szigorát. Ez mindenekelőtt a népzene, a parasztok zenéje” (George Sand: Consuelo. 1842-1843-ban jelent meg először. 1978, 1. köt., 377.o.). Bartók Béla ezt így fogalmazta meg: „A népzene a városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye.” (Bartók Béla: A népzenéről. Bp. 1931/1981, 30). „A népzenék az illető nép zenei ösztönének elemi erejű kifejezői” (u.ott, 9). „A népzene tehát a természet tüneménye. Mai formái olyan környékek öntudatlan alkotásának eredményei, melyek minden kulturális befolyástól mentesek.” Tehát nem a külsődleges szempontot követik, nem a szerzett ismeretek rendszerének hegyére felhágva, azok függvényében szerzik az ismereteket, mintegy azok szemüvegén át, hanem közvetlenül tapasztalják az életet, a világot. Ez a közvetlen valóság-érzékelés a művészet óriási előnye a tudománnyal szemben. Bartók azt mondja, hogy létezik egy természeti erő, ami a zenei alkotóösztön. De a mai természettudomány nem ismer más természeti erőt a fizikai erőn kívül. Amit Bartók természeti erőnek nevez, az valóban egy természeti erő, mégpedig a bennünk élő életerő – amit Bauer Ervin „Elméleti biológia” című könyvében a biológia alapelveként már felfedezett. Az elméleti biológia megszületésével lehetővé vált, hogy tudatosítsuk az életközpontú világlátást, és kialakítsuk az emberiség jövőjének művészetét, az életközpontú művészetet.

Giordano Bruno „Az okról, az elvről és az egységről” c. munkájában kifejti, hogy az emberi megismerés képes mindenhatóvá válni, mert tudja, hogyan alakítsa át magát ehhez. Az emberi képességek arra valók, hogy valóra váljanak, s ha teljes mértékben valóra válnak, akkor a világ megértésével megnyitják az ember átalakulásának, átlényegülésének útját, a világegyetemhez felemelkedés korszakát.

A gépek, az elektromosság feltalálása azért tudta forradalmasítani az életet, mert a fizika tudományának köszönhetően világosan érthetővé vált, hogyan lehet az addig elérhetetlennek és a képzelet birodalmába tartozónak minősíthető elektronokat a gyakorlatban az ember céljaira felhasználni. A hűtőgépek, autók és felhőkarcolók már rendelkezésünkre állnak. A következő feladat: emberi minőségünk, közérzetünk, testi-lelki-szellemi épségünk fejlesztése. Ebben a feladatban már rendelkezésünkre áll egy alapvető, a fizikához hasonlóan egzakt alapokkal bíró tudomány: a Bauer Ervin által felfedezett elméleti biológia, és erre épülve az Élő Világegyetem tudományos elmélete. Az életközpontú világfelfogás alapján a művészet alapvető megújulásra képes. Képes a természettudományos elméletek hathatósságával segíteni bennünket életünk, közérzetünk, egészségünk, élményvilágunk felemelésére, mégpedig a gyakorlati életbe bevezethető módon. Az ember szerepe az, hogy a folyamatosan változó belső és külső körülmények között egyedi döntéseivel biztosítsa az élet legérzékenyebb, leghatékonyabb működését, legmagasabb kibontakozását.

A művészet lényege az egyetemes élet segítése, tőlünk telhető felemelése, legnemesebb képességeink kifejlesztése. A művészet célja az élet felfedezése, felemelése és kiteljesítése, a teremtő képzelet, a természetes érzések és gondolatok kigyújtása. Természetszerű, hogy a jövőben kulcsszerep vár az élet, az emberiség, az egészség, a lelki épség, a Természet, a Világegyetem mellett elkötelezett művészetekre. Elsősorban a művészekre vár a feladat, hogy tudatunkat és tudatalatti világerőinket mozgósítsa, és cselekvően alkotó lényekké váljunk. Találékonyságunkat, fogékonyságunkat, figyelmünket megnyithatjuk az égigérő érzésvilág, a bennünk élő természetes világerők felé. Képessé válhatunk olyan érzések kigyújtására, amelyektől felragyog bennünk a világerők fénye. Képesekké válhatunk olyan közösségi tudatmezők ünnepi mozgósítására, amelyek még hatékonyabban megnyitják előttünk a kozmikus tudatmezők kincseit. Felfedezhetjük az alkotó emberi együttműködés inspiráló módjait. Felfedezhetjük, hogyan tudunk úgy együttműködni egymással, mint szervezetünkben a sejtjeink, magasabb szintű, átfogó, közösségi élettevékenységet teremtve. Ez lesz az igazi művészet. Szárnyakat adunk egymásnak és a világnak. Mert a Világegyetem él, és minden jelenség összetartozik és együttműködik, ahogy az élőlények szervei.

Kirajzolódik előttünk egy új világ, amelyben az emberiség az élet kiteljesítéséért él. Az élet kiteljesítésének teljét pedig a törvényerejű érzések jelentik. Amikor a bennünk élő világerők megelevenednek, képesek öntörvényűvé válni. Ilyenkor éljük át az érzések másvilági hatását, mert ilyenkor az érzések maguktól, önálló életre kelve cselekszenek bennünk, egymást gyújtják ki az ösztönös tudás küldeményei. Ilyenkor mélyebben látunk a Mindenség titkaiba. A törvényerejű érzések világának feltárása az emberiség tudásában még inkább életfontosságú, mint a kényelmünket szolgáló anyagi javak biztosítása. Érzéseink ugyanis minden másnál közvetlenebbül, alapvetőbben érintenek bennünket.

A modern ember világlátása eleve beszűkült. Még mielőtt elindulna felfedezni a világot, már eleve leszögezett véleménnyel lát neki teendőinek. A régi ember még nem a modern tudás egyoldalúságába kényszerítve nézte a világot. Számára a világ és tárgyai titokzatos üzeneteket, izgalmas felfedezéseket rejtettek. Keresve kereste a módját, hogyan tudná feleleveníteni a tárgyakat. Hiszen sok embertársunkat is nehezen lehet szóra bírni. Hát még egy másik létmódban élő lényt! Ehhez kitartó érdeklődésre, odaadó figyelemre van szükség. Meg kell találni a hangot. Minden bizonnyal így fedezte fel az ember az első hangszereket, amelyek a megfelelő feltételek között nemcsak megszólaltak, hanem varázslatos üzenetet kezdtek árasztani. A modern ember számára a hangszer rendszerint ugyanúgy adott, mint a hűtőgép, és érzelmi viszonya, figyelmének beállítottsága is hasonló. Az igazi művészetben a zeneteremtés minden tárgya átlelkesül, a zenész teljes figyelemmel, szerelmesének kijáró társ-kapcsolatban a hangszerrel együttműködve keresi, kutatja a törvényt, csalogatja ki a hangszerből a benne rejlő varázslatos üzenetet. Az igazi művészet mindig elmélyült átélésen, nyitott világértelmezésen alapuló cselekvés.

Az Új Oxfordi Zenetörténet leírásában a természeti népek számára a zene lélekjármű a túlvilágra. „Ahogy énekel és táncol, az ember felfedez magában egy mindent átható elemet, amelynek felfokozó, felszabadító vagy gyógyító hatalma számára ismeretlen a mindennapi életben. Az a zene, amelynek ilyen felfokozó hatalma van, növekszik az extázis eléréséig. A zene egy jármű, hajó vagy út, ami átviszi a halandót egy másik földre.” A közösségi lelki összehangolódás társadalmi hatása felmérhetetlen, különösen akkor, ha a közösségi élet felemelő, találkozik a világerőkkel.

Történeti tény, hogy „a kínai konfuciánus esztétikának kezdettől fogva központi gondolata: a zenének közvetlen hatása van a politikai életre” (Tőkei, 2000). „A zene formái seholsem változhatnak meg anélkül, hogy az állam legfontosabb törvényei is meg ne változnának” –írta Platon. A művészet feladata a lélek természetadta szépségének felmutatása, kozmikus erőforrásainak feltárása, a lélek igazi kibontakozásának hathatós segítése. A művészet feladata a világ szépségének felfedezése és az emberi lélekben érvényre juttatása. Mozgósítani erőforrásainkat, hogy megálmodjuk azt a világot, aminek el kell jönnie, mert olyan szép, hogy ki kell találni és meg kell valósítani. A művészet legigazabb képességeinkkel képes megidézni, bennünk és általunk előidézni az emberiség boldog jövőjét. A művészet feladata elhozni elénk az emberiség boldog jövőjét, és ehhez hozzátartozik a lélek és a tudat épségének, egészségének és virágzásának elősegítése, egyéni és közösségi szinten, a társadalom és az emberiség szintjén egyaránt. És ha az emberiség visszanyeri lelki-szellemi épségét, képes maga is az élet-felemelő, világ-felemelő erők közé emelkedni.

Érzéseink, gondolataink kiválasztásának tehát kozmikus jelentősége lehet, mert velük eleveníthetjük fel a bennünk élő világtörvényeket. És ha sikerül feleleveníteni a világtörvényeket, ezek minden emberben megrezdítik a húrokat, mert minden embert ugyanazok a világtörvények hatnak át. És ha az emberiség jelentős része ráhangolódik a kozmikus törvények felelevenítésének hullámhosszára, megváltozik a világ. Közös nyelven beszél a lélek a Természettel. Az emberiség természetadta hivatása az élet, az értelem és az anyag legmagasabb szintű összhangjának és fejlődésének segítése. Az emberiség rendeltetésének betöltésében alapvető szerep jut az élet-serkentő, élet-felfedező és élet-kibontakoztató művészetnek. Az életfelemelő művészet nemcsak az emberiség összetartozását, lelki-szellemi épségét hivatott elősegíteni, hanem az emberiség és a Világegyetem közötti teljesebb együttműködés révén a Világegyetem életfolyamatát is előbbre hivatott vinni. A művészetben világfelemelő erő rejlik. Az anyagelvű korunkat hamarosan felváltó új kort csak a lélek és a szellem megtisztulása hozhatja el. A lélek és a szellem kozmikus erőforrásainak feltárása nagyobb jelentőségű, mint az atomenergia felfedezése. Az új kor új erőforrásait a művészek tudják elhozni számunkra!