E N Y H Ü L E T

Grandpierre (Bod) Károly verse, az 1900-as évek elején

Megjelent: Apám szíve dobog bennem. A Grandpierre-család verseiből. Titokfejtő Könyvkiadó, 2013.

 

 

Egyedül vagyok egyedül

s a könnyû lég a nyári ég

azúr hullámai mögül

halk hang szólít

szelíd borzongatóan szelíd

lelkembe lopja jelenlétét

elhagyottan

a kékes égi habokban

a felhőben egy arc sejlik fel

kárminpehely

s már szét is foszlik mint illanó gondolat

a távol kékje szomjasan beissza

riasztó sejtelem

rezzenti föl az öntudat

mélyét egy pillanatra

szétfoszlik nyomtalan

s lihegve lágyan bágyadt-nesztelen

remegõ óriás életszárnyain

leszáll az éj a puszta éj

és mintha rámfulladna

leszáll peregni látszik fel-felédezve

szilánkos fénybõl szürkeségbe

hamvasszürkébõl feketébe

pergõ szirmok álomzenéje

mintha sejtelmes pelyhek árnyak

pihéznének simogatnának

mintha parányi madárszárnyak

sötét felhõi suhognának

záporzó sejtelmek a csendben

 

rámhömpölyög az ég nyugalma

s rejtelmes kerettelen bánat

motoszkál az eszméletemben

az eljátszott Éden emléke

s vad sajgás ébred árad bennem

emlékezem    emlékezem…

lángol a Nap fûszál se moccan

a fényes tiszta nyugalomban

s delében e fényteli nyárnak

heliotropok állnak

lila gomolyba

összehajolva

tömött fürtjeik illata árad

az ûrből érkezõ élesztõ

sugarak izzó rohamában

mélylila árnyak

árnyai tûzlehû nyárnak

sötétlenek

                                  füstölögve tündöklenek

ó eleven szépség káprázatának

hõségben pezsgő lila halmai

a nőiség

ismeretlen vágy

habzik itt elém

                  párolgó-kéken

szemfájdítón s elhamvadón

köröttem élõ mélyzöld harsonák fújják

a végtelen kékség felé

az élet dicsõségét

                  az iramló pillanat teljét

nem rezdül egy levél seholsem

se méhdöngés madárdal

lepke se szárnyal

heliotropok állnak

összehajolva

        pezsgő gomolyba

mélylila árnyak

tömör fürtjeik illata árad

 

szépség-menyasszony

úszik elõttem

a lila ködben

halványan sejtelmesen

derengõ arca

kerettelen

sugárzásfolt fájó titok

valóságos s elérhetetlen

jólismert s mégis ismeretlen

magam vagyok

magam vagyok

előttem az Éden

kristályossejtû virágszívek

lüktetnek a földön az égen

az illatokon

titkonszikrázó élő drágakövek

remegő szépségkelyhek

zengik az élet a szerelem himnuszát

gyõzelmesen

vak vagyok Ég vak vagyok, s látok

káprázat játszik velem

hangokat hallok hallucinálok

         delében e fényteli nyárnak

akár sugdosó süldõk viráganyák

            heliotropok állnak

viola szárnyak

suhognak a határtalanon át

a határtalanba

 

csend van

         semmi se mozdul

az élet hangtalan

s megsejtve szívemben az éjt

növényi nyelven át szólnak hozzám az árnyak

örvényein idõnek elmúlásnak

alél a fény az árny

elváltozik a Nap

elsápad

sugárküllõi szerteomló

aranypihékké foszlanak

s borzongva lágyan bágyadt-nesztelen

libegve óriás életszárnyain

szívemre száll az éj

leszáll peregni látszik fel-feléledezve

az örök gyász omlik a csendre

s az Éden tarthatatlanul

a nemlét örvényébe hull.

– x –

Verseskönyv bemutató előadás: 2013-12-11, 18:00, Budapest, Eötvös10 Közösségi és Kulturális Színtér, VI. Eötvös u. 10

https://www.facebook.com/events/243064875853136/