Mark Twain: Interjú

Mark Twain: Interjú

 

 

MarkTwainInterjuHellyel kínáltam az ideges, mozgékony, élénk fiatalembert. Leült s elmondta, hogy a Reggeli Mennydörgés munkatársa, s hozzátette:

– Ha nem okozok kényelmetlenséget, interjút szeretnék önnel csinálni.

– Mit csinálni?

– Interjút.

– Ah! Értem. Igen, igen. Hm! Igen, igen.

Aznap reggel nem voltam jó formában. Mintha valami felhő árnyékolta volna be képességeimet. Mégis odamentem a könyvespolchoz s miután hat vagy hét percig keresgéltem, rájöttem, hogy kénytelen vagyok felvilágosításért a fiatalemberhez fordulni.

– Hogyan írja? – kérdeztem.

– Mit írok?

– Azt, hogy: interjú.

– Szent ég! Miért akarja ön leírni?

– Nem akarom én leírni; meg akarom nézni, hogy mit jelent.

– Nahát, mondhatom, ez meglepő. Én meg tudom mondani önnek, mit jelent, ha ön – ha ön …

– Nagyszerű! Ez is megteszi s igazán nagyon hálás leszek.

– In, in, ter, ter, inter …

– Akkor hát i-vel írja?

– Természetesen.

– Azért kellett nekem olyan sokáig piszmognom.

– Mért, drága uram, véleménye szerint hogyan kellene írni?

– Hát… hát voltaképpen nem is tudom. Megvan a nagyszótáram s a végén böngésztem, remélve, hogy rábukkanok a képek között. De nagyon régi kiadás.

– Hát barátom, nem talál maga arról képet még a legutolsó ki . . . Drága uram, bocsánatot kérek, nem akartam megbántani, de ön nem látszik olyan értelmesnek, amilyennek én elképzeltem. Bocsánat, bocsánat, nem akartam megbántani.

– Hagyja csak, kérem! Már sokszor mondták, mégpedig olyan emberek, akik nem szoktak hízelegni, s akiket nem tehet hízelgésre bírni, hogy ebből a szempontból meglehetősen figyelemre méltó vagyok. Igen . . . igen; mindig elragadtatással beszélnek róla.

– Könnyen el tudom képzelni. Ami pedig az interjút illeti: tudja, az a szokás, hogy interjút csinálunk minden emberrel, aki valamiképpen nevezetessé vált.

– Ejnye, eddig még nem is hallottam tóla. Nagyon érdekes lehet. Mivel csinálja?

– Nos, igen . . . igen . . . ez kissé elcsüggesztő. Némely esetben bunkósbottal kellene csinálni; rendszerint azonban csak annyi, hogy az interjúvoló kérdéseket tesz fel, az interjúvolt pedig válaszol. Ez ma a divat. Megengedi, hogy feltegyek néhány kérdést, amelyekkel magán- és közéleti szerepének legfontosabb pontjait akarnám tisztázni?

– Ó, boldogan, boldogan. Nagyon rossz emlékezőtehetségem van, de remélem, ez nem zavarja önt. Pontosabban, rendszertelen az emlékezőtehetségem . . . sajátosan rendszertelen. Néha nyargal, mint az őrült, néha meg két hétbe kerül, míg átjut a legkisebb akadályon. Nagy bánat ez nekem.

– Kérem, nem számít, ön megtesz majd mindent, amire csak képes.

– Persze, persze. Majd megerőltetem az agyamat.

– Köszönöm. Kezdhetjük?

– Igen.

Ő. Hány éves ön?

ÉN. Tizenkilenc leszek júniusban.

Ő. Valóban? Azt gondoltam volna, hogy olyan harmincöt-harminchat lehet. Hol született?

ÉN. Missouriban.

Ő. Mikor kezdett el írni?

ÉN. Ezernyolcszázharminchatban.

Ö. Hogy lehet ez, hiszen ön még csak tizenkilenc éves?

ÉN. Nem tudom. Kissé furcsának tűnik.

Ő. Annak bizony. Kit tart a legjelentékenyebb embernek, akivel valaha is találkozott?

ÉN. Aaron Burrt.

Ő. De hát ön nem találkozhatott Aaron Buurral, ha még csak tizenkilenc éves . . .

ÉN. Hát ha ön többet tud rólam, mint én, miért kérdezősködik?

Ő. Csak felvetettem valamit; nincs jelentősége. Hogyan találkozott Aaron Burral?

ÉN. Történetesen ott voltam a temetésén egyik nap, s ő megkért, hogy ne lármázzak és ….

Ő. Nagy ég! Ha ön ott volt a temetésén, akkor halottnak kellett lennie, ha meg halott volt, akkor nem nagyon törődhetett azzal, hogy maga lármázik-e vagy sem!

ÉN. Nem tudom. Némely dologban mindig különc ember volt.

Ö. Még mindig nem értem egy csöppet sem. Ön azt mondja, beszélt vele, s ő halott volt.

ÉN. Én nem mondtam, hogy halott volt.

Ö. Hát nem volt halott?

ÉN. Hát, némelyek szerint igen, mások szerint nem.

Ő. S mi az ön véleménye?

ÉN. Semmi közöm hozzá! Nem az én temetésem volt.

Ő. És ön. . . Ügy látszik, nem tudjuk tisztázni ezt a kérdést. Hadd kérdezzek valami mást. Mikor született?

ÉN. Ezerhatszázkilencvenhárom, október harmincegyedikén, hétfőn.

Ő. Tessék?! Lehetetlen! Hiszen akkor száznyolcvan éves lenne. Hogyan magyarázza ön ezt?

ÉN. Én nem magyarázok semmit.

Ő. De először azt mondta, hogy csak tizenkilenc éves, most pedig száznyolcvan esztendőst csinál magából. Szörnyű következetlenség.

ÉN. Maga is észrevette? (Megráztam a kezét.) Én sokszor— gyanítottam, hogy következetlenség, de nem tudtam eldönteni. Milyen gyors felfogása van önnek!

Ő. Köszönöm a bókot, már amennyire megillet. Testvérei vannak? Vagy voltak?

ÉN. Eh! Én … én … én azt hiszem … igen… de nem emlékszem.

Ő. Hát ilyen rendkívüli nyilatkozatot még életemben nem hallottam!

ÉN. Miből gondolja?

Ö. Mi mást gondolhatnék. De nézze csak! Kit ábrázol az a kép a falon? Nem az ön bátyját?

ÉN. Igen, igen, igen! Most már eszembe juttatta; ő volt az én bátyám. William . . . Billnek hívtuk. Szegény öreg Bill!

Ő. Miért? Meghalt?

ÉN. Ah! Igen, azt hiszem. Sohasem tudtuk biztosan. Nagyon titokzatos ügy volt.

Ő. Szomorú, nagyon szomorú. Tehát eltűnt?

ÉN. Igen, a szokásos módon. Eltemettük.

Ő- Eltemették! Eltemették és nem tudják, halott-e vagy sem?

Él . Nem, nem, nem, szó se róla. Eléggé halott volt, hogy eltemethessük.

Ő. Be kell vallanom, nem értem az egészet. Ha eltemették és nem tudták, hogy halott. . .

ÉN Nem, nem! Csak gondoltuk.

Ő. Értem már. Ismét feléledt?

ÉN. Fogadni mernék, hogy nem.

Ö. Ilyet még életemben nem hallottam. Valaki meghalt. Valakit eltemettek. Hol itt a titok?

ÉN. Éppen ez az. Pontosan ez az. Tudja, az . . . elhunyt és én . . . ikrek voltunk . . . s fürdetéskor kéthetes korunkban elcseréltek bennünket. Van, aki azt hiszi, Bill, van, aki azt hiszi, én.

Ö. Rendkívül érdekes. És mit gondol ön?

ÉN. Isten se tudja! Odaadnám a mindenséget, ha tudnám. Ez az ünnepélyes, ez a szörnyű rejtély árnyékot vet egész életemre. De elmondok most önnek egy titkot, amelyet soha emberfiának nem tártam még fel. Egyikünkön volt valami sajátos jel. . . egy nagy anyajegy a bal kézfejen; s ez én voltam. S az anyajegyes gyermek halt meg!

Ö. Helyes, de én bizony nem látok itt semmiféle titkot.

ÉN. Nem? Én látok. Ha mást nem: miért követtek el olyan rettenetes baklövést, hogy nem a megfelelő gyermeket temették el? De pszt! ne említse, mert a család meghallhatja. Bizony, bizony, enélkül is elég szívhasogató fájdalmuk van.

Ö. Azt hiszem, egyelőre elég anyagot kaptam s nagyon hálás vagyok önnek, hogy annyit fáradozott. Nagyon érdekelt azonban a beszámolója Aaron Burr temetéséről. Talán nem esne nehezére, ha megmondaná, milyen sajátos mozzanatra építette azt a véleményét, hogy Burr olyan jelentékeny ember?

ÉN. Mindössze egy apróságra, ötven ember közül egy, ha észreveszi. Mikor vége volt a szentbeszédnek, s a temetési menet már indulni akart a sírbolt felé, a tetemet is szépen elhelyezték már a halottas kocsin, azt mondta, hogy szeretne utolsó pillantást vetni a tájra s ezért felült a bakra a kocsis mellé s úgy hajtatott ki a temetőbe.

Ekkor a fiatalember tiszteletteljesen elvonult. Nagyon kellemes társalgó volt, igazán sajnáltam, hogy el kell mennie.

 

Szász Imre fordítása

Megjelent a Rakéta regényújságban, a nyolcvanas években

/ Egyéb, Újdonságok / Tags: