Grandpierre K. Endre: Történelmünk központi titkai

Grandpierre K. Endre: Történelmünk központi titkai

A könyv megrendelhető itt: Grandpierre K. Endre: Történelmünk központi titkai
Ismerjük-e a magyar történelmet? A köztudatban élő kép szerint igen, hiszen a hivatalos történetírás és az iskolában tanultak összhangban állnak.  A közkeletű kép szerint a magyar történelem Szent Istvánnal kezdődött.  Márpedig a valóságban történelmünk legmeghatározóbb, életfontosságú kérdései Szent István előtt dőltek el. Szent Istvánig Magyarország sok évezredes múltra visszatekinthető világhatalom volt; azóta Magyarország súlya lassan, de következetesen csökken, nemcsak terjedelmében, de magyarságában is. Ez a kulcsfontosságú könyv, amely 1996-ban tíz füzetben látott napvilágot, és amely most először kerül könyvalakban az olvasóközönség elé, alaposan kiegészítve és javítva, az első, amelyik átfogó képet ad a magyar történelem olyan központi kérdéseiről, amelyek felvetése is a közelmúltig tabunak számított. Ez a könyv minden magyar nyelven megjelent mű között a legfőbb szellemi erőforrás a magyarság teljes szellemi épségének visszaszerzéséhez. Ha a magyarság legjobb része megtanul küzdeni a magyar történelem  feletti önrendelkezés visszaszerzéséért, ez a könyv lesz jövőnk legfontosabb alapműve, a magyarság legnagyobb szellemi kincse.

Grandpierre Atilla

Grandpierre K. Endre (1916-2003) ükapja, Grandpierre Károly az 1848-as magyar szabadságharcban Kossuth titkára, jobbkeze volt, jeles tudós, aki fiával együtt a magyar szabadságharc bukása után az olasz szabadságharcban küzdött Garibaldi mellett. Erdélyben, anyai ágon székely családban nőtt fel. 1962-ben megjelent, „Az Ördög apostolai” című, Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér ifjúságáról írt regényét a három legzseniálisabb magyar regény közé sorolta a kritika. Mégis, amikor 1970-ben megjelent, nagyhatású „Fekete hóesés” című könyvében bebizonyította, hogy Zrínyi Miklós hatalmi háttérerők, politikai gyilkosság áldozata lett, könyveit betiltották. Nagyrészt az Ő kitartó küzdelmének köszönhető, hogy évszados lappangás után őskrónikánk, a Tarih-i-Üngürüsz megjelent. 1979-ben a Kortárs hasábjain megjelent ismertetésében kimutatta, hogy ez az őskrónikánk Árpádék visszajövetele előtt íródott, és bebizonyította a magyarság Kárpát-medencei őshonosságát. Legismertebb művei, mint például az Aranykincsek hulltak a Hargitára, a Királygyilkosságok, A magyarok Istenének elrablása, az Anonymus titkainak nyomában és a Történelmünk központi titkai füzetsorozat, melynek jelen könyv az első, könyv alakban történő, javított és bővített megjelenése, a legnépszerűbb és legnagyobbra becsült szerzők közé emelték. 

 

Grandpierre K. Endre: Történelmünk Központi Titkai

Történelmünk legdöntőbb eseményei nemcsak hogy nem tisztázottak, de még csak nem is ismertek, még csak fel sem merült, hogy ezek az események megtörténtek. Pedig ezek Magyarország valódi történelmének legmeghatározóbb eseményei, ezek fényében válik érthetővé, mi történt és mi történik Magyarországgal. Arra is fény derül e titkok napvilágra kerülése nyomán, mire van szükség Magyarország és az emberiség történelmének felemelő irányba fordulásához, mégpedig részletekbe menő pontossággal. S mindez kétségbevonhatatlanul, s utólag már nyilvánvalóan tárul elénk Grandpierre K. Endre életművének e kiemelkedő alkotásából. Velünk s bennünk élnek történelmünk titkai, s megoldásuk a mi sorsunk számára is felemelő távlatokat nyit!

– részletek –

TKT2012-1-49 – innen letölthető a teljes első fejezet!

NEMZETI KÖZSZABADSÁG A RÉGI MAGYARORSZÁGON

Középkori krónikáinkban több ízben is előfordulnak olyan megjelölések, amelyek ezideig elkerülték a kutatás figyelmét. Krónikáink őstörténetünk ismertetése során gyakran utalnak a széles közösség, a köznép, a parasztság szerepére. Ha jól odafigyelünk, az az érzésünk támadhat, mintha az események hátteréből egy jobbára mellőzött történelemformáló erő lépne elő.

Már Névtelen Jegyzőnknél is szembetűnő, hogy noha nemleges értelemben, meglehetősen sokszor hivatkozik a népet alkotó parasztságra. Már művének bevezetőjében kitér erre, sűrűn idézett fölöttébb talányos mondatában:

„Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna.” (Anonymus k. 1200/1975, 78-79.)

Számunkra ez a szakasz azt a rendkívül izgalmas mozzanatot tanúsítja, hogy Anonymus korának paraszti hagyományaiból megismerhetők voltak a magyar előidők eseményei és a magyarság őstörténete. Ennek a felismerésnek, illetve ténynek, valamint Névtelen Jegyzőnk hasonló egyéb megnyilatkozásainak roppant hordereje van nemcsak Magyarország akkori parasztságának, de a magyarság eredetének, őstörténetének a megítélésében is. Anonymus ezek révén akaratlanul is elárulja, hogy Magyarország akkori parasztsága színmagyar volt, hiszen Anonymus semmilyen korlátozást nem alkalmaz a „parasztok” megjelöléshez, ez pedig annyit jelent, hogy az egész ország parasztsága magyar volt, s behatóan ismerte és már akkor is őrizte a magyarság őshagyományait.

Lényegében ugyanez ütközik ki a Botond-monda elbeszélése (Képes Krónika 1360 k./1986, 74-75.) és több más részlet kapcsán a többi középkori krónikával egyezően. A Képes Krónika például annak indokolására, hogy csak a hét vezér jött be Árpáddal, a következőket mondja: „Egyes-egyedül azt hozzák fel okul, amit a köznép mond.” (”vulgus dicit”) (Anonymus 1200 k./1975, 52.)

A Chronica Hungarorum is arról, ír, hogy „(…) a köznép (vulgus) hét magyarról beszél.” (Chronica Hungarorum 1473/1973, 25.) Az idevágó adalékokat egybevetve, meglehetősen tág kép bontakozik ki a köznép – a parasztság – hagyományőrző szerepéről:

  • a köznép (a parasztság) Hetumogerről – hét vezérről – beszél
  • a köznép a magyarok szkíta eredetéről beszél
  • a köznép Ménrótról (Nimródról) beszél
  • a köznép Hunorról és Magorról beszél
  • a köznép a Csodaszarvasról beszél
  • a köznép a fehér ló mondáról beszél
  • a köznép Lélről és Bulcsúról beszél
  • a köznép a buzogányos Botondról beszél.

Mindez nemcsak azt bizonyítja – egyéb történeti adatok sorával egyezően -, hogy a Kárpát-medence parasztsága színmagyar s egyben őshonos volt (az a historikus, aki lehetségesnek tartja egy ország parasztságának pár évtized során lebonyolítható cseréjét, bízvást visszakérheti az iskolapénzt), de tanúsítja azt is, hogy hazánkban a X. században, a kereszténységre kényszerítés előtt – a koradatok gyökerei ugyanis oda nyúlnak vissza – olyan kiteljesedett népuralom („demokrácia”) virágzott, amelynek nem volt párja az akkori Európában.

Közösségi népuralom volt ez, olyan társadalom, amelynek valóságos mivoltát fel sem tudta fogni a környező világ. Egyszerűen nem értették ezt a számukra különös, magyar jelenséget. És itt utalnunk kell „az első magyar király” – „az első magyar fejedelem” körül napjainkig gyűrűző zavarokra. Hivatalosaink még ma is arról cikkeznek, hogy Szent István volt az első magyar király. Még Névtelen Jegyzőnk is arról ír, hogy „A szittya nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá.” – jóllehet ő itt feltehetően idegen uralkodókra gondol. (Anonymus k. 1200/1975, 79.)

„A türkök (= a magyarok) hét törzsből állottak – írja Bíborbanszületett Konstantin -, de sem saját, sem idegen fejedelem fölöttük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük (…)” (Bíborbanszületett 952/1950, 171.)

Pár sorral alább a Bíborbanszületett császár következetlenül mégis arról szól, hogy egyszerre több fejedelmük is volt. Sőt már arról is ír, hogy „van fejedelme minden törzsnek”. (Bíborbanszületett 952/1950, 179.)

Mások úgyszintén hasonlóan nyilatkoznak: ”nem volt uralkodójuk” – „király, fejedelem nélkül éltek”. Ellenhistorikusaink váltig törik a fejüket, mihez kezdjenek például Levédivel, hova dugják, nem is szólva Gordiaszról, Muagerről, Álmosról meg a szkíta őskirályokról. Megoldhatatlannak érzett talányuk ez: uralkodó nélkül hogy lehet élni? Ki érti ezt? Ha pedig van uralkodó, hogy uralkodhat a közösség?

Bajos fölfogni az ősi közszabadságot, azt a kiteljesült népuralmat, amelyben a régi magyarok éltek, kivált, hogy fejedelmeikről, királyaikról is felmerültek határozott, letagadhatatlan adatok. Hogyan egyeztethető össze ez a kettő: uralom és közszabadság, király és néphatalom?

Az ember már-már kész volna elhinni, hogy uralomnélküliségben éltek, ha nem cáfolnának rá erre a legkülönfélébb adatok.

Olyan társadalom volt ez, amelyben a népfelségjog uralkodott.

 

A NÉPFELSÉGJOG AVAGY A NEMZETI KÖZHATALOM TÖRVÉNYE

A népfelségjog a magyar nép legősibb joga, szabadságának legszentebb záloga, legfőbb kiteljesedése. Szabad nép csak úgy létezhet, csak úgy boldogulhat, ha maga intézi életbevágó ügyeit, ha maga kormányozza önmagát, ha álcázott ellenséges, idegenérdekű elemek nem épülnek be felső irányításába, ha önmaga képének, valóságának önmaga a korlátlan ura, ha önmaga dönt létének, sorsának minden kérdésében. A népfelségjog nem más, mint a nép korlátlanul érvényesülő szabadsága és hatalma önmaga fölött, annak kifejeződése, hogy létének kibontakozását nem gátolja semmiféle rátelepült ártalmas erő.

Nyugat népei a római rabszolgarendszer világából emelkedtek a feudalizmus, a jobbágyrendszer félrabszolgaságába. A magyarság viszont épp ellenkezőleg, a szabadságból süllyedt a feudális szolgaság, félrabszolgaság állapotába. Ennek szem elől vesztésével lehetetlen megérteni a magyar nép X-XIII. századi kétségbeesett szabadságküzdelmeit éppúgy, mint a magyarság további sorsának alakulását.

A régi magyar királyokat a népakarat emelte a trónra, és a magyar nép egészének cselekvő közreműködésével, képviseletében, érdekében és ellenőrzése mellett uralkodtak. Álmost, Árpádot, mint tudjuk, pajzsra emelve választották meg, s közvetlen utódaikat Gézáig bezáróan a nemzeti közakarat emelte a trónra.

Olyan ősidőkből eredő, elemi törvényszerűsége ez az emberi közösségek létének, hogy az emberiség már nem is emlékszik rá, s eredetének felfejtésében az Aranykorig, az első emberi közösségek keletkezéséig kellene visszamennünk. Lényege borzasztó egyszerű, olyan elv, amely a természetben általánosan érvényesül s az önazonosságban, egyneműségben foglalható össze, abban az elemi, élettani szükségszerűségben, hogy minden test, minden élő szervezet működése szükségszerűen öntörvényű és önszabályozó. Épsége, egészsége csak addig teljesülhet ki, míg önszabályozó, önigazgatási rendszerében idegen, önigazgatási rendszerét megzavaró, korlátozó tényezők nem hatalmasodnak el, mert abban az esetben a szervezet, ha nem képes szűk keretek közé szorítani a tevékenységét zavaró tényezőket, senyvedni, fonnyadni kezd, működése zavart és akadozó, s ha a külső, illetve nem azonos tényezők túlsúlyra jutnak, bekövetkezhet a széthullás, a halál.

Jobbára ezért betegek a mai társadalmak. Márpedig fentiek alapján kétségtelen tényként megállapítható: a legsúlyosabb közösségellenes bűncselekmények közé tartoznak a népfelségjog kiforgatására irányuló mesterkedések. Ezért minden lehetőt el kell követni, hogy az efféle kísérletek meghiúsuljanak, ha pedig már megvalósultak, eltörlődjenek.

 

A NÉPKÉPVISELET ÉRVÉNYESÍTÉSE A TÁRSADALOM ÖNIRÁNYÍTÁSÁBAN

Mint minden népnek, nemzetnek, emberi közösségnek, a magyar nemzetnek is ősjoga, hogy maga intézze közügyeit, és maga képviselje önmagát létének valamennyi szintjén, s hogy maga kormányozza önmagát. Természetes és elidegeníthetetlen joga ez valamennyi népnek. Éppen ezért minden kormányzatnak legszentebb, legalapvetőbb kötelessége biztosítani a nép valódi mivoltának megfelelő, s azt híven, a maga képében kifejező képviseletet. Biztosítania kell, hogy képviselőin, képviselőtestületein keresztül a hamisítatlan népakarat jusson érvényre, s hogy a nép politikai, gazdasági, szellemi irányításában, sorsának meghatározásában, jelenének és jövőjének alakításában, azaz a nép sorsának intézésében ne vehessenek részt valódi kilétüket leplező, kártevő, idegenérdekű elemek; hiszen ez ugyanaz, csak hasonlíthatatlanul nagyobb társadalmi méretekben, mint mikor az emberi testbe, agyba kerülnek-hatolnak be testidegen élőlények, mikrobák, vegyi anyagok, megfertőzve az agyat, megzavarva, megmételyezve vagy megbénítva szabályos működését, ílymódon megfosztva a szervezetet a kellő önuralom, önismeret, és ami a legfőbb, az önvédelem lehetőségétől, kiszolgáltatva az élő szervezetet minden elképzelhető veszedelemnek.

Az efféle elfajulás a népfelségjog megsértéséből, kijátszásából következik. Éppen ezért súlyos mulasztás terheli azt a kormányzatot, amely előidézi vagy akárcsak megtűri a néptől elszakadt, a néptől idegen, álságos képviseletet, a valóságos képviselet helyett az ellenképviseletet. Vonatkozik ez természetesen, sőt mindenekfölött a parlamenti képviselőkre is. A képviselő – a szó igazi értelmében – a nép képének viselője. Mi vajon hogy állunk ebben? Ön kiket képvisel tulajdonképpen, képviselő úr?

 

AZ IGAZSÁG BIRTOKLÁSÁNAK ŐSJOGA

Őseredetű, elidegeníthetetlen joga minden emberi lénynek, minden emberi közösségnek, népnek, nemzetnek, országnak az igazsághoz való jog. Az igazság nem-ismerése vakká teszi a nemzeteket és kiszolgáltatja őket a legsötétebb erők mesterkedéseinek.

Az igazság, a teljes igazság megismerésének jogához elszakíthatatlanul hozzátartozik az igazság, a teljes igazság kimondásának, védelmének és érvényesítésének joga.

Az igazság öntörvényű, a valósággal azonos elemi erő, nem pedig, miként ellenségei állítják, viszonylagos és esetleges vélekedés mindenkor az adott személytől függően, aki kinyilvánítja. Az igazság törvény, és éppen olyan logikailag levezethető bizonyosság, akárcsak a matematika, fizika meg a többi tudományok megcáfolhatatlan tétele. Annál is több: az igazság, az isteni és emberi törvények foglalata. Az istenek akarata, lényegének kifejeződése.

Aki az igazsággal, az igazság érvényesítésével, az igazság kimondásával szembeszegülve tilalmakat rak az igazság elébe, és azt bármi módon, bármilyen ürüggyel, bármilyen kérdésben korlátozni, elfojtani merészeli, az magával az Istennel, az isteni szándékkal, akarattal szegül szembe, elárulván ezáltal embertársait és a maga valódi kilétét.

Nincs, és nem lehet olyan érv, olyan sérelem, olyan tilalom, amely jogossá tehetné bármilyen kérdésben az igazság, a teljes igazság kimondásának korlátozását. A szólás- és véleményszabadság legdurvább megsértése ez.

Az igazság elfojtása egyedül és kizárólag bűnös erőcsoportoknak állhat érdekében.

Akik az igazságot korlátozzák, fekete zsákba akarják gyömöszölni az emberiséget.

Az igazság kimondásában korlátozott ember – szellemileg rabbá tett ember, vakká tett ember.

Vakká tett emberek, vakká tett népek, vakvilág.

Kiszolgáltatott emberek, kiszolgáltatott népek.

Bűnök, bűnös mesterkedések leleplezéséhez is nélkülözhetetlen az igazság feltárása és kimondása.

Minden ember, minden nemzet jogává és szent kötelességévé kell tenni az igazság megismerésének, érvényesítésének és kimondásának jogát.

Az emberi közösségeknek, népeknek, nemzeteknek jogában áll mindenkor tudni, mi történik vele, miként gazdálkodnak sorsával, érdekeivel, jólétével, anyagi és szellemi javaival, jövőjével azok, akikre rábízta ügyeinek intézését. Jogában áll lépésről-lépésre pontos számadást kérnie helyzetének mindenféle alakulásairól, változásairól, így pl. társadalmi rétegeinek a társadalmi termelés különféle szintjein való elhelyezkedéséről, etnikai csoportjai népesedési viszonyszámainak alakulásairól és a különféle társadalmi-etnikai rétegek tevékenységének díjazásáról, egyszóval minden közösséget érintő kérdésről. Számonkérési, elszámoltatási jogától a nemzetet csak a jogtalanság, a csalárdság, az erőszak foszthatja meg.

 

KÖZÉPKORI KRÓNIKÁINK EGY TOVÁBBI REJTELMES MOZZANATA

Régi történetünk páratlan értékeket rejtő kincsestárai középkori krónikáink. Közkézen forgó, mégis titkos kincstárak, amelyek mindeddig észrevétlenül maradt titkokat rejtenek. Századok hosszú során át húzódó, leplezett, soha be nem vallott érdekek krónikáink szövegére is hatva, s a nemzet sorsára döntően kiható bizonyos események szövegbeszámolóinak háttértényezőit elfedve, megmásítva, több helyütt megnehezítik, vagy éppen megakadályozzák a leírt történés valóságos tartalmának a felfogását. Ahol valami kissé ködös vagy nem egészen érthető, ott efféle leárnyalt eseményt kell sejtenünk.

Szemléltető példaként hadd álljanak itt az alábbi szövegrészletek.

Kézai a következőket fűzi a régi nemzetgyűlésekről igazolatlanul távolmaradók szigorú megbüntetéséhez:

„Aki pedig a fölhívásnak nem tett eleget, s nem tudta megokolni, hogy miért, azt a szkíta törvény értelmében fölkoncolták, vagy törvényen kívül helyezték, vagy egyetemleges szolgaságra vetették” (Kézai 1283 k./1984, 121.)

Ugyanő Atilla hun nagykirály turulos zászlóiról, címeréről beszámolva, a következő megjegyzéssel él:

„Ezt a címert a hunok egészen Géza fejedelem idejéig, amíg közösen kormányozták magukat, mindig magukkal hordták a hadban.” (Kézai 1283 k./1984, 125.)

A Képes Krónika az alábbi megjegyzést fűzi a tisztségviselők leváltásának ősi szokáshagyományához:

„Ez a jogszokás a hunoknál, vagyis a magyaroknál egészen Toxun fia Geycha fejedelem idejéig fennmaradt.” (Képes Krónika 1360 k./1986, 18.)

Ugyanez a krónika a következőket fűzi Atilla király címeréhez:

„Attila király címere, amit a pajzsán szokott viselni, egy turulféle madár volt, koronával a fején. Ezt a jelvényt viselték a magyarok a közös seregben mindig, míg magukat a közösség által irányították, egészen Toxun fia Geycha fejedelem idejéig.” (Képes Krónika 1360 k./1986, 22-23.)

Ugyancsak a Képes Krónika a következő megjegyzést teszi a magyarok diadalmas X. századi külháborúihoz:

„A magyar közösség állítólag ilyen és ehhez hasonló tetteket vitt véghez kapitányaival vagy vezéreivel Toxun vezér idejéig.” (Képes Krónika 1360 k./1986, 75.)

A Chronica Hungarorum a tisztségviselők leváltásának törvényéhez:

„Ez a törvényes szokás a hunok vagyis magyarok között egészen Geyche (Géza) vezérnek, Taksony fiának az idejéig megtartatott.” (Chronica Hungarorum 1473/1973, 10.)

Thuróczy a gyűlésről elmaradók megbüntetéséről:

„Ezt a szokást a hunok vagyis a magyarok egészen Árpád-fia Taksony vezér fiának, Géza vezérnek az idejéig, sértetlenül megtartották (…)” (Thuróczy 1486/1978, 41.)

Ugyanő Atilla címeréről:

„Hadijelvényként mind a pajzsára, mind a zászlójára koronás sólyommadárféle (Turul) volt festve. Ezt a hadijelvényt viselték a hunok, vagyis a magyarok egészen Taksony vezér fiának, Géza vezérnek az idejéig.” (Thuróczy 1486/1978, 50.)

Miről tanúskodnak kimondatlanul is ezek a szemelvények?

Miért szakadtak meg mindezek a törvények, szokáshagyományok Géza nagykirály korában?

Nem világos-e vajon, hogy valamiféle folytonosság szakadt meg? Törvények, jogszokások, hagyományok folytonossága.

Idézeteink azt tanúsítják, hogy valamiféle nagy törés húzódik itt a nemzet életében. Titkos törés, amelyről nem esik szó, s amelyről historikusaink sem adnak számot, amelyet fölfalt az a nagy igazság-elnyelő történelmi Moloch, amely történelmünk valós háttértényezőinek eltakarításával történelmi tisztánlátásunkat, és ezáltal nemzeti öntudatunkat pusztítja. Itt húzódik az a roppant törésvonal, amely akár a mélytengeri Mariana-árok (ez Földünk legmélyebb törésvonala), mintegy kettészeli s két ellentétes részre tagolja egész történetünket. És ezt a félelmetes szakadékot úgy elárasztották hazugságköddel, iszappal, hogy még létezéséről sincs tudomása kijátszott nemzetünknek.

Foglaljuk röviden össze, miről, miféle tragikus változásokról számolnak be a fenti idézetek.

1.) Érvényét vesztette a tisztségviselők leváltásának minden egyes vezetőre, a legfelsőbbekre is kiterjedő törvénye. Eltöröltetett a népfelségjog egyik legfontosabb tényezője, amely azt fejezte ki, hogy a nemzet vezetői a nemzeti közösség hatalma alá tartoznak. Ennek folyományaként megszűnt a vezetők, köztisztviselők ellenőrzésének lehetősége.

2.) Hatalmi nyomásra törvényen kívülivé tétettek a szabad magyar közösség ősi nemzetgyűlései.

3.) Megszakadtak a X. század első két harmadának támadó, győzelmes külháborúi.

4.) A magyar központi királyi hatalom, annak seregei nem hordozták többé Atilla turulos címerét sem a zászlókon, sem a pajzsokon.

Végzetes törés következett be: a legfelsőbb hatalom szembefordult a néppel, amely saját hazájában jogfosztottá és kiszolgáltatottá vált. Rejtélyes történelmi körülmények között ismeretlen erők megdöntötték az ősi magyar népfelségjogot.

Ez pedig egyértelmű azzal, hogy a magyar nép fölött ellenséges, ismeretlen erő lett úrrá.

 

ISTEN SZAVA A MAGYAR NÉP SZAVA

Középkori krónikáink lépten-nyomon utalnak arra, hogy a régi magyar nép az ősvallás virágzásának korában, de még kezdeti elnyomott állapotában, a judeo-kereszténységre kényszerítés első évtizedeiben is, a legszorosabb kapcsolatban állt Istennel. Mi több, a régi magyarság mintegy Isten népeként lép elénk középkori krónikáink lapjairól, s már-már azonosulni látszik istenével. Ezt fejezi ki az a több helyütt jószerint már formulaként ismétlődő állítás, miszerint a magyar nép szava Isten szava. A magyar nép szavában ezek szerint tehát magának Istennek az igéje, igazsága, akarata nyilatkozik meg.

Pillanatig se lehet vitás, hogy itt nem a judeo-kereszténység istenére, nem Jehovára utalnak kútforrásaink, hanem ősvallásunk Istenére, arra az istenre, akinek tisztelete még az aranykori mágikus időkre nyúlik vissza.

Akárhogyan is van, be kell látnunk, páratlan vakmerőség kell ahhoz, hogy egy nép Isten népének vallja magát, és az legyen legbensőbb meggyőződése, hogy amit elhatároz, amit akar, amit kimond, az Isten szava, Isten döntése és azonos az Isten akaratával.

Ha félrevetjük a magyarságtól merőben idegen nemzeti fellengzősség eshetőségét, számolnunk kell azzal, hogy történeti okokra, történeti előzményekre kell épülnie ennek a sajátos közhitnek.

A legkülönösebb pedig az egészben az, hogy nem a magyar ősvallás papjai, igehirdetői állítják ezt, a magyar ősvallás virágzása korának képviselői, hanem az új hit tudós képviselői, meggyőződéses képviselői, a középkori krónikások, jobbára a királyi kancellária jegyzői, vezetői, akik nemcsupán papi mivoltuk által, de előkelő állásuk révén is kötelezettek a magyar ősvallás, a régi magyar élet és a régi magyarság elítélésére.

Mi több, középkori krónikáink a magyarságot Isten népének vallották. Közhit volt: Isten szól a magyar nép, a magyar nemzet által.

Mai szemmel nézvén bízvást mondhatjuk ezt szédületesnek, fantasztikusnak.

Tévedés ne essék! Isten ments attól, hogy a magyart Isten választott népének nevezzük! Távol legyen! Nem, erről szó sem volt soha! Régi szerzőink tanúsága szerint a magyar csupán egyszerűen és közönségesen – Isten népe volt.

Mégis, hogyan azonosíthatták Isten szavát a magyar nép szavával? Világosan kell látnunk, vagy el kell hárítanunk magunktól, mint alaptalant, ezt a hiedelmet, vagy, ha lehetséges ez, valós tények alapján valamiképpen alá kell támasztanunk, meg kell indokolnunk. Ősidők nyomvonalait kutatva, a magyar hagyományokban némiképpen hasonló és ezzel összefüggő őshiedelmekbe ütközünk. Réges-régi időkben, miként erről „a történetírás atyja”, Hérodotosz és más kútforrások beszámolnak, a szkíta őskirályok az égből nyerték a fölművelés megkezdéséhez szükséges és hatalmi eszközeiket. A hérodotoszi és hazai őshagyományok szerint tehát már ekkor szoros kapcsolatban álltak a természetfölötti, égi erőkkel. A szkíta királyok az ősidőben általános napistenhit értelmében a Napisten földi képmásai voltak, és a Napisten nevében uralkodtak. Miként az égen a Nap (Napisten), úgy a földön képmása, a szkíta Napkirály. Miként az égen, úgy a földön. S miként az ég egyeduralkodója a Nap, úgy a földön a Négy Égtáj ura a szkíta király. A Négy Égtáj Urának ez az őshiedelme egészen a hun világbirodalom bukásáig, Atilla nagykirály haláláig fennmaradt.

Ezekre az őshiedelmekre épült a régi magyarság „Isten népe”-hite, innen ered bensőségesen meghitt kapcsolata Istennel, s a Nap (Napisten) áldó, jótevő, ”füvet zöldítő, mezőt virágoztató” mivoltából fakadt az a népi közhit, amely a bosszúálló, népeket sújtó új istenséggel szemben a jótevő Isten képzetét jelentette, aki népének, a magyarnak szerető segítője, védelmezője, jóságos atyja, őshazájának visszafoglalására induló, tehát történelmileg igazolt és igazságos célokat szolgáló hadainak is vezérlője és oltalmazója, miként ezt istenfogalmaink (Atyaisten, Jóisten, Öregisten stb.) is tükrözik.

Mindehhez döntően hozzájárult még a magyar közszabadság, a magyar népfelségjog csorbítatlan érvényesülése, az az ősi magyar társadalmi szervezet, amely a magyarság egészét egyetlen egységbe fogta össze s nem ismervén elnyomást, a hadiügyek kényszerkörülményeitől eltekintve, megvalósította a teljes személyi szabadságot. Az igazságosság és szabadság követelményeinek, az isteni és emberi törvényeknek a megvalósulása emelhette csak a magyarságot az „Isten népe” és az „Isten szava” erkölcsi magaslatára.

 

ÖSSZEFOGLALVA:

Ez a közhiedelem csak olyan népnél verhetett gyökeret:

n amely ezt a hitét őshagyományaira építette

n amelynek szemében szent és megszeghetetlen törvény az igazság, csak olyan népnél, amely betartotta az isteni és emberi törvényeket

n amelyet áthatott az igazság érvényesítésének tudata, és amely történelmileg is igazságos célokat szolgált, például sohasem tört más népek felségterületeinek elfoglalására, elbitorlására, erőszakos és jogtalan területfoglalásra, más népek elnyomására, erőszakos beolvasztására

n amely az ókor legendáshírű népének, az igazságos szkíta népnek az utódjaként élt tovább

n amelynek belső szabadsága korlátlanul érvényesült, amelynek tagjai szabadok voltak s a maguk uraiként önmagukat kormányozták

n amely még történelmi tudatában őrzi a paradicsomi, illetve a Paradicsom előtti ősvilág emlékét

n amely a Napistenhitet vallotta, az emberiségnek ezt az egyetemes őshitét, amelyet mélységesen áthatott az erkölcsi világrend törvényének szükségessége

n amely hajdankori roppant ősi lélekszáma és jószerint határtalan területi kiterjedése folytán nem ismerte uralmának területi korlátait

n amelynek királyai a közhit szerint a Nap Fiaiként, Az Ég Urának képmásaiként viselték koronájukat, és miként az áldó égi erő, a Nap, nem az égalatti világ elnyomorítására, hanem boldogítására tört, akként földi képmásai, a szkíta királyok sem népeik elnyomására, hanem felemelésére törekedtek

n amely azonosulni tudott istenével, akivel még az emlékezet előtti időkben összeforrt.

Mindez pedig félreérthetetlenül “azt jelentette, hogy a magyar nép szava – Isten lelkének, szellemének, gondolatiságának a megnyilatkozása. De jelentette azt is, hogy a magyar nép az Isten képviselője és a mindenható isten földi megtestesülése. És jelentette azt is, hogy a magyar nép szava – az igazság szava – az isteni igazságosság szava, mert a magyar nép igazságos, és döntését csak az igazság érdekében, az igazság érvényesítése érdekében hozza. És jelentette azt is, hogy a magyar nép szabadsága Istentől való és senkinek nincs alárendelve és senki és semmi által nem korlátozható.” (Grandpierre K. 1990, 78-79.)

Középkori krónikáink tanúsága szerint isteni erők pártfogó támogatása hatja át a magyar ősidők egész történetét. Már Nimród fia, Hunor maga is égi, isteni parancsra indul a vízözönt követő időkben seregével vissza Pannóniába. A világmindenség jelképeként a Csodaszarvas vezeti be az őstesvérpárt, Magort és Hunort a Maotiszba, majd a keleti Szkítiába, s ott elsokasodva, Hunor szervezi meg, ugyancsak égi, isteni elrendelésre a honvisszavételre induló sereget. Attilát, miként erről az egykorú Priszkosz beszámol, az Isten Kardja segíti hadakozásaiban. Álmosnak már a fogantatásában is isteni erők játszanak közre. Isteni megbízatásra szervezi meg az őshaza függetlenségét visszaszerző seregét és isteni erők közreműködésével, valósággal isteni irányítással vezérli vissza a sereget. A kárpáti őshazát valósággal az Isten adja vissza a magyaroknak. A Képes Krónika szerint: ”Mert az Isten úgy akarta, hogy mihamarább menjenek le Hungariába.” (Képes Krónika 1360 k./1986, 42.) Thuróczy hozzáteszi: „Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát (…)” (thuróczy 1486/1978, 83.)

az ég istene valósággal kényszeríti a magyarokat őshonuk visszavételére.

Csáti Demeter Pannonia megvételéről szóló éneke szerint „Istentil is kiszirettetének”.

 Árpád őshitű (pogány) hadait maga az Isten segíti győzelemre a judeo-keresztény bizánci-bolgár hadak ellenében.

 

ÉJSZAKAI KIKIÁLTÓK AZ ÁRULÓ KIRÁLY TÁBORÁBAN

Hiteles történeti kútfőinkből félreérthetetlenül kitetszik, hogy: a régi magyar nemzetgyűlés Isten akaratának, szavának megnyilvánulása. Hírvivők Isten szavára utalva szólítják a nemzetgyűlésen való részvételre és fegyverfogásra a felnőtt férfiakat.

„Mielőtt tehát a magyarok megkeresztelkedtek és kereszténnyé váltak – tudósít Kézai -, a hírnökök a táborokban ezekkel a szavakkal hívták egybe a magyarok hadseregét: az Isten és a magyar nép szava, ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki köteles pontosan fegyverben megjelenni, hogy meghallgassa a közgyűlés tanácskozását és határozatát.” (Kézai 1283 k./1984, 121.)

A Képes Krónika szerint:

„Mielőtt ugyanis a magyarok felvették a keresztséget, a várakban a hírnök hangja kiabálva ekképpen gyűjtötte hadba a hunokat: Isten és az egész közösség hangja, hogy mindenki a megjelölt helyen fegyveresen, vagy ahogy van, köteles pontosan megjelenni, hogy meghallgassa a közösség parancsát, illetve tanácsát.” (Képes Krónika 1360 k./1986, 18.)

Mindez többé-kevésbé még az ellentétesre fordult viszonyok közt is érvényesült.

Később azonban, az ország kereszténységre térítésének álcázott titkos katonai megszállását követően, döbbenetes változás következett be ebben a vonatkozásban is.

Ha eddig Isten szavának a hírvivői teljes szabadságban és biztonságban hirdethették országszerte az Isten szavát, ezentúl már csupán merőben másként, csupán titokban, az uralomra került hatalom ellenében tehették ezt. Ha addig fényes nappal hirdethették országszerte az isteni szót, a tragikus fordulatot követően már csak éjten-éjen, titokban tehették meg ezt, élet-halál kockázatot vállalva. Isten szavát betiltották Magyarországon.

Mégis, ellenséges körülmények között is föl-föl hangzott még a közösség hírvivői révén az Isten szava.

Középkori kútforrásaink olyan, számunkra regényesnek tűnő jelenetekről adnak számot, melyekben megragadóan vetül elénk a nemzet elemi szabadságvágya és a régi magyar vitézség.

Adjuk hát vissza a szót krónikáinknak.

Az adott történelmi helyzet fölöttébb drámai, a bekövetkezett fordulat megdöbbentőnek mondható. A szabad magyarság fölébe ellenséges idegen hatalom telepedett anélkül, hogy bárminő látható jele lett volna háborúnak, háborús cselekménynek. A nemzet önvédelmi erői kívül rekedtek a hatalmon és üldözötté váltak. Az ország fölötti katonai hatalmat ellenséges erők ragadták a kezükbe, Orseolo Péter király korában elviselhetetlenné vált a magyarság elnyomása. A nemzet megmozdult az áruló király ellenében.

„Éjszaka sebes lovakon három kikiáltót küldtek (a magyarok) Péter táborába, hogy kihirdessék Isten, valamint Endre és Levente parancsát és szavát (…)” (Képes Krónika 1360 k./1986, 109.)

Tán kissé szokatlan, de félbe kell szakítanunk idézetünket, hogy mintegy elébe vágjunk a krónikási szövegben előforduló célzatos torzításoknak. A folytatásban ugyanis kiáltóan tarthatatlan és durván magyarellenes állítások következnek, amelyek erőszakot tesznek a valóságon. Az alábbi szakasz a magyarokat az esztelen öldöklés megszállottaiként próbálja bemutatni, hasonlóan leggonoszabb rágalmazóihoz, akiknek legfőbb törekvése: a lehető legsötétebb színben feltüntetni a szabadságjogaik védelmében felkelő szabadságharcosokat, a megátalkodott rágalmazók hírverését követve, azokét, akik nemzetközi bűnbandák titkos szövetkezése útján úrrá lettek a magyarság fölött, elrabolva nemzeti szabadságát.

Krónikáinkat mégsem szabad ezért sommásan elítélnünk, mivel olyan óriási erejű volt a magyarellenes hatalmi erők nyomása – az uralmat kezébe kaparintó hatalmi csoport egy testként összefogott a judeo-kereszténység veszett magyargyűlölettel áthatott írástudóival, mert ez alól a nyomás alól akkoriban egyetlen tollforgató, egyetlen krónikás sem vonhatta ki magát.

Ezek előrebocsátása után folytassuk idézetünket. Isten szavának hirdetői a krónikás szöveg szerint, arra szólítják fel a tábor népét – „(…) a püspököket öljék meg a papsággal együtt, kaszabolják le a tizedszedőket, vegyék fel újból a pogány hagyományt, töröljék el teljesen az adót, és vesszen Péter emléke teutonjaival meg latinjaival együtt mindörökre és még azon túl is.” (Képes Krónika 1360 k./1986, 109.)

Csupán egy-két rövid megjegyzést a szöveghez, amelynek célja a gyűlöletkeltés. E hamis beállítás szerint a magyarokat nem érdekli hazájuk sorsa, nem érdekli szabadságuk lábbal tiprása, sem az Orseoló Péter által megvalósított hihetetlenül becstelen rémuralom, semmi egyéb nem él tudatukban, csupán a püspökök és papok lemészárlása, Isten szava nevében erre szólítanák fel a táborbelieket. Könnyű belátni, mennyire rosszhiszemű beállítás ez. Jellemzésül ezekre a célzatos valótlanságokra még valamit: katonai táborban még mióta világ a világ, nem volt dézsmaszedés, akarva sem tudnák hát leütni a táborba zárt katonák a dézsmaszedőket.

Kétség se férhet hozzá, hogy az akkori magyarok csöppet sem szerették az országot elözönlő idegen papokat, akiknek zöme csak törve, vagy egyáltalán nem beszélt magyarul. Undorodtak tőlük, megvetették, s tán gyűlölték is őket. De hogy ezért gyilokra kapjanak ellenük?! Aki ezt állítja, még hírből sem ismeri a magyart, s hozzátehetjük: nem ismeri a történelmet sem. Jellegzetesen felszínes, valóságtól elszakadt klerikális okoskodás ez, amely nem vet számot az elemi erők törvényszerű működésével.

Mert mi volt ekkor a nép baja? Tagadhatatlanul gyötörte őket – mint legelésző lábasjószágot a bögöly – a számukra érthetetlen nyelven, latinul mormoló szoknyás férfisereg, aki szuronyok hegyén ült be egyházi hivatalába, s hatalmi gőgjében megkövetelte az elkínzott emberek rendszeres megjelenését a templomi összejöveteleken – ezt egyébként súlyos fenyítéseket kilátásba helyező rendeletek kényszere biztosította. Megvolt hát minden oka a népnek, hogy – enyhén szólva – ne szeresse őket. Ámde ez csupán kísérőzenéje volt mindannak, ami ekkor végbement.

Mi volt a nép főbaja? Mi sajgatta vérig, csontig a magyart? A fölötte arcátlanul tomboló idegenuralom! Régi közszabadságának alattomos eszközökkel való elorzása, életének elviselhetetlen megrontása és megromlása. Orseolo-Urseulus (Német) Péternek, az Árpádok trónjára orveszközökkel feltolakodott gyűlölt idegen királynak és zsoldosainak gátlástalan tobzódása.

Nem egynéhány papi embernek az ellazsnakolása, netán világból kiakolbólítása volt a hatalmas erővel feltámadó, az ország egész népességét magával ragadó mozgalom kicsinyességbe törpülő célja. A haza megmentésére, a nemzet szabadságának visszaszerzésére, a régi szabad élet visszaállítására ragadtak fegyvert eleink! Isten szavának akartak érvényt szerezni. Az ország szabadságát akarták visszaállítani. Régi szabadságukat visszaszerezni, s azáltal természetesen mindent, ami hozzátartozott, s amihez emberi és isteni törvények szerint elidegeníthetetlen joguk volt. Nem egynéhány, kitudja honnan idevetődött csuhás ellen ragadtak fegyvert. S hogy valóban ez történt, azt minden kétséget kizáróan az észokokon felül a fejlemények, a megrendítő következmények is igazolják.

 

A VÉRSZERZŐDÉSEK REJTELMEI

A magyar ősjog, közjog törvénye jut érvényre a vérszerződés kérdésében is. Több itt a bonyodalom, a tisztázatlanság, semmint hinnők. Gondosabb vizsgálatra kiderül, hogy még maga Anonymus sem ad erről megnyugtatóan tiszta képet.

Beszámolója szerint a vérszerződés megkötésére akkor kerül sor, amikor a hét vezér „közakarattal” elhatározza a kárpát-medencei őshaza visszafoglalását és Álmos fővezérré választását:

„A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahová a szerencséd visz, oda követünk téged.” Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért – pogány szokás szerint – saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette.” (Anonymus k. 1200/1975, 83.)

Esküjüket öt pontban foglalja össze.

Először: „ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük.”

Másodszor: „ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban.”

Harmadszor: „azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.”

Negyedszer: „hogyha valaki utódaik közül hűtelen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettek.”

Ötödször: „hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.” (Anonymus k. 1200/1975, 83.)

Mindez tökéletesen helytálló és hitelesnek elfogadható. A hét magyar törzs vérrel megpecsételt szerződéskötése a nagy vállalkozás indításakor feltétlenül szükséges volt.

Az Erdélyben őshonos szkítamagyarság, a székelység jelentős történelmi dokumentuma, az alapos indokok nélkül hamisítványnak minősített CSÍKI SZÉKELY KRÓNIKA a székely ágak és nemek között – feltehetően a hétvezéri vérszerződés mintájára – kötött vérszerződésről számol be:

„És eléadván a’ Hatkő vér kövekre metszett Törvényeket ’s Budvárában a’ Rabanbánok módja szerint áldozatot tévén, minekutána a’ köveken lévő törvényeket megolvasta volna, azokból ezeket szabá a’ maga Nemzetére:

Hogy a’ Pannon földen a’ főhatalom senkire ne szállyon, hanem csak a’ ki az ő Törsökéből fiu ágon származott.

A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.

A’ ki előljárójához hitit megszegi, a’ fő Rabanbán áldozattya alkalmatosságával fejét, jószágát veszesse.

A’ ki a’ fő Rabanbán méltósága ellen dolgoznék, számkivetésbe küldessék.

A’ ki a’ fő Rabanbán áldozattyára nem menne, derékba keresztül szurattassék.

Mellyeket megolvasván, magára szabván, és a’ Rabanbán kellyhéje felibe tévén mindnyájon mintegy vérrel könyvező szemekkel sírának örömekben és jól ivának réája.” (Csíki Székely Krónika 1533/2000, 16-17.)

Miért ne érezték volna szükségét a székelyek, hogy a bekövetkezett nagy átalakulásokra tekintettel, a hét vezér szövetségkötésének mintájára és „a köveken levő törvények” alapján ők is vérszerződéssel és esküvel erősítsék meg kötelékeiket?

A hamisítás vádjával ez a fontos kiegészítés kitöröltetett a magyarság köztudatából.

Magáról az anonymusi vérszerződésről, mint afféle bélyeges „pogánykori” eseményről is alig-alig esett szó: hadd merüljön ez is feledésbe a magyar őstörténet valamennyi elemével egyetemben.

De van még egy harmadik „vérszerződés” is, amely egy teljes évezreden át felfedezetlenül maradtan nyugszik a nemzeti emlékezet homályában.

Névtelen Jegyzőnké ezúttal is az érdem, hogy ezt a már akkor is agyonhallgatott, s már akkor is erős tilalmak alatt álló tényt, ha sorvadt s alig érthető formában is, de lejegyezte.

Az Erdély felszabadításáért folyó árpádi hadműveletek, s a megszálló bolgár-görög hadak helytartói tisztét magyar létére elvállaló Gyalú (Gelou=Gyula) megöletése, szedett-vedett söpredékhadának szétverése után került sor az agyonhallgatott nagy eseményre.

A helyen, melyet Esküllőnek (Esculleu, Escüleü) mondanak, esküvel erősítették meg hűségüket. S attól a naptól kezdve hívták azt a helyet Esküllőnek azért, mert ott esküdtek.” (Anonymus k. 1200/1975, 103.)

Mindössze ennyit ír Anonymus erről. Tán mert vasbékókként kötik őt is a rápántolt konok tilalmak. Nem mondja meg, mire kötöttek esküt, azt sem, mi volt az eskütétel formája és mik voltak a pontjai. Még azt is zavarosan mondja el, valójában kikkel kötöttek esküvel megerősített egyezséget a magyar vezérek. Erről csupán annyit mond az előző mondatban: „a föld lakosai”. Mégis biztonsággal következtethetünk rá egy elejtett szavából, miszerint a megnevezetlenek esküvel erősítették meg „hűségüket”. Hűségüket kihez? Nyilvánvaló: a magyarsághoz, a magyar világhoz. Márpedig hűtlen csak ahhoz lehet az ember, akihez tartozik. Világos hát, hogy itt csak nemzeti tudatukban az idegenuralom évtizedei során némileg megingott magyarokról esik szó.

Még az a tény is tanúskodik az itt történtek rendkívüli fontosságáról, hogy erre a harmadik vérszerződésre Erdély ősi székvárosának, a központi helyen fekvő Kolozsvárnak közvetlen közelében fekvő Esküllőn  került sor, mintegy kifejezésre juttatván azt a körülményt, hogy itt Délkelet-Magyarország őslakos magyar népeivel történt meg a szövetségkötés. Óriási jelentőségű, s önmagát igazoló esemény ez. Annak bizonysága, hogy az Álmossal és Árpáddal visszatérő magyarok vérszerződést kötöttek a hazai magyarsággal. Bármilyen fontosságú legyen is a hét törzs, a hét vezér és a székely ágak és nemek vérszerződéssel megpecsételt szövetségkötése, a legalapvetőbb mégiscsak a magyarság két szárnyának, a kinti területekről megtérő magyaroknak és az ősfolytonosságban itt élő magyarságnak a szövetségkötése. Enélkül az Esküllőnél kötött szerződés nélkül hiányos maradott volna a honvisszavétel nagyszerű fegyverténye.

És erről a rendkívül sokatmondó tényről nincs a nemzetnek tudomása! Ez a sarkalatos tény, a harmadik vérszerződés, a harmadik és alapvető nagy szövetségkötés elnyelődött, kitöröltetett a nemzettudatból. De olyan tökéletesen, hogy az égvilágon senki sem tud róla.

Felvetődik a kérdés, miért? Talán véletlenül?

Látnunk kell: óriási érdekek fűződtek a magyarság két nagy része közötti, esküvel magalapozott vérszerződés elhallgatásához.

A nemzet fölötti uralmat Géza nagykirály korában orveszközökkel megragadó erőknek elemi érdeke volt a magyarság ősi eredetének, dicsőséges történelmi múltjának, kárpát-medencei őshonosságának és magas műveltségi szintjének tagadása, mindannak eltörlése és meghazudtolása, ami gátolhatta a magyarság idegenuralom alá tiprását, kiforgatását egyéniségéből, nemzeti büszkeségéből, ősi életformájából, gondolkodásából, hitéből, szabadságából, ősei örökségéből. A magyarságot az emberi műveltség legalacsonyabb fokán álló kóbor, gyülevész ázsiai népsöpredéknek állították be, mint ami mélyen a nyugati műveltség színvonala alatt áll. Tagadniok kellett hát, hogy Álmos magyarjai „csak” visszatértek, s ősi hazájukba, az emberi műveltség egyik gócpontjába tértek vissza. Ennek tagadása sarkalatos kérdés, létkérdés volt számukra. Az esküllői szövetségkötés tényének, a kinti és hazai magyarság szövetségkötésének ismerete halomra döntötte volna a nemzeti szellem megzavarására, megbénítására kiagyalt hazugsághadjárat minden erőfeszítését. Esküllőt, a harmadik vérszerződés megtörténtét mindenáron törölni kellett a nemzet emlékezetéből.

 

– x –

 

MÁSOK NEM VESZTETTÉK EL HAZÁJUKAT?

Katona József, a Bánk bán szerzője hiába mondta nagyfényű szavakkal: „NINCS A TEREMTÉSBEN VESZTES, CSAK ÉN / NINCS ÁRVA MÁS TÖBB, CSAK AZ ÉN GYERMEKEM.” (Katona, 1983, 300.). A TELJES VALÓSÁG TALÁN MÉGISCSAK AZ, HOGY VESZTESSÉ VÁLT AZ EGÉSZ TEREMTÉS. Mert másokat is ért sok kegyetlen csapás, más népek is elvesztették hazájukat. Miért jajong hát úgy a szkítamagyar, mintha csakugyan nem volna más vesztes, csak ő? Hogy van ez?

Hadd ne idézzük fel itt még tágabban a történelem véres kavalkádjait. Annyi nép vesztette el már a hazáját a szemúriaktól, kánaánitáktól kezdve (pedig ez olyan boldog bőségben élő nép volt, hogy még ma is az elérhetőség eszményképeként áll előttünk) a karthagóiakig, régi görögökig, baszkokig, kurdokig, csecsenekig, hogy aki belegondol, megborzadhat.

Ki tagadhatná, hogy így van, sőt, ígyebbűl így van? Ez pedig még izgalmasabbá teszi a kérdést.

Tegyük hozzá azonnal: számos hazát vesztett már a magyar is, annyit, hogy teljes felsorolásukra nem is vállalkozhatunk, köztük Parthiát, Médeát, két Szkítiát, Szármáciát, Maótát (görögös formájában Maotiszt), Levédiát, Etelközt – a többieket most feledjük el.

És itt ne is említsük, hogyan vesztették el őket, csupán a fájdalom szemsarkából figyeljük egy kicsit. Mikor jajdul s jajdult fel egyért is a magyar? Hol erre a leghalványabb nyom, tétova utalás? Miért nem fáj a dús talajú Maóta, hova oly szépséges emlékek fűzik, mint Dúl király lányainak holdvilágtánca, a lányok elkapása, s Magor és Hunor és vitézeiknek velük való egybekelése, boldog násza? S miért nem sajog vissza Nagy-Szkítia, Szármácia, Etelköz kedves földje, s Levédia? Feleljen erre, aki tud! Miért csak a szenvedésnek itteni földje fáj? Miért e sarkított, kizárólagos hűség? Miért e mindenekfölötti ragaszkodás?

Egyetlen szó felelhet erre híve: ŐSHAZA! Ez itt az édes, ős-szülőhaza, ahonnan eredünk, ahova a vér kötelékeivel ősemlékek kötnek minket, mindent, mi bennünk él, és sokmindent, amiről magunk sem tudunk, csupán óhajtva sejtünk.

– x –

 

ARANYKORUNK TITKAIBÓL 2:

ARANYHEGYEK LÁNCA A LÁTHATÁRON

Az Aranykor embere nem ismert alázatoskodást, de nem ismert gőgöt, fennhéjázást, a vélt tudás (jobbára hamis vagy fölösleges tudás) fölényének, más emberek fölé emelésének ostoba beképzeltségét sem, mentes volt az örökös beteges önméricskéléstől, önmaga alá- vagy fölérendelésének kórságától is, s a világ jelenségeit megismerésre szomjasan, mintegy önmagáról megfeledkezve figyelte.

Fertőzetlen volt még a nemzeti világ, és fertőzetlen volt a természetbe ágyazott Ember. Tágult szemmel napszakokon át figyelt, akárcsak ma is a szabadon élő állat. Csodálatos volt a világ, nem lehetett betelni vele, és csodálatos volt az Ember, nem nyűgözték sem mételytanok, sem naphosszat tartó, örökkön tartó robot.

Ámultan leste, ahogy a Mennyég Uráról tündökletes hullámokban zuhog a fákra, a füvekre, mindenre az aranyló fény. Ha álmából hajnalban fölriadt, vagy naplementekor, némelykor úgy látta, aranyhegyek körsánca zárja a láthatárt.

„Hajdan a legtöbb nép szent borzadállyal volt eltelve a hegyek iránt. Némelyeknél a hegy maga személy, istenség volt, legtöbbjénél az isten lakóhelye. A hegyekben volt az út fel az Olymposra és le a Tartarusba; a hegyeket istenek és óriások emelték (…) Szellemektől voltak népesek a hegyek; óriások és tündérek, manók és törpék, ördögök és kísértetek, sárkányok és szörnyetegek lakoztak az égnek meredő, megmászhatatlan ormokon, a szédítő, tátongó szakadékokban, a sötét, titokzatos barlangokban, a sivár kősivatagokban és az áthatatlan rengetegekben.” (Hermann 1893, 5.)

A hegyek nehezen megközelíthetősége kétségkívül hozzájárult az őshiedelmek keletkezéséhez. A döntő azonban mégsem ez volt, hanem a hegyek aranyban tündöklése, valamint egy még jelentősebb körülmény: a láthatár fölé magasló hegyek közelebb voltak az Éghez, a természetfölötti mágikus erők, a Napisten lakóhelyéhez, mintegy az Ég Urának hatalmas földi talapzatai, zsámolyai, ahova őshiedelmek feltételezései szerint maga a Napisten is leszállt pihenni olykor, vagy éppenséggel e láthatárt szegélyező hegyláncok mögé szállt le pihenni egész napon át tartó égi útja után és ugyanígy, onnan kelt, onnan emelkedett fel éjszakai pihenője után, hogy ismét fénnyel és melegséggel árassza el a világot. Ez a hiedelem olyan erős volt, hogy számos népnél átvészelte a judeo-kereszténység első évszázadait, és csak a legutóbbi technikai robbanás szorította őket háttérbe. Ekként alakultak ki a Világhegyről, az Aranyhegyről, Ektagról és Meru-Sumeru hegyéről, valamint az Aranyhegyek körláncáról szóló, világszerte elterjedt ősmondák.

 

Hátlapra

Csodálattal és elismeréssel gondolunk Grandpierre K. Endrére történelmünk eddig eltitkolt eseményeinek olvasása után…bebizonyította, hogy el kell ismernünk őt korunk legkiválóbb  történelmi nyomozójának.  (Prof. Badiny Jós Ferenc)

Grandpierre K. Endre jóvoltából feltárulnak  szemünk  előtt eddig nem- vagy csak sejtett őstörténeti összefüggések – a magyar  ősmúlt félelmetes időbeli kitágulásának lehetőségét  villantja  föl. Hisszük vagy nem hisszük, de többé már nem lehet elhallgatni ezeket a következtetéseket. (Napkelet, azóta megszűnt, havonként megjelenő irodalmi és kritikai folyóirat)

Ha rajtam múlna, kötelezném az iskolákat könyvtáraikban való elhelyezésre. (Kun Lajos)

Grandpierre K. Endre következetesen, vaslogikával közelíti meg ezeket a kérdéseket. (Szittyakürt)

Méltán foglalhatna el megfelelő helyet a magyar történetkutatás díszpáholyában. (Bakay Kornél, őstörténész)

A pontos  kérdésfeltevések és módszeres kifejtésük matematikai műveleteket juttatnak eszembe. (Krausz Tivadar költő, író)

A Grandpierre K. Endre munkája nyomán a könyvet sajtó alá rendező második szerző alaposan felkészült, sok irodalommal és idézettel ellátott szövege, a fejezeteken belül is alfejezetekre osztott egyedi szerkesztésmódja, s mindenekelőtt az izgalmas tárgyhoz méltó olvasmányos stílusa szinte letehetetlenné teszi a könyvet. (…) De a könyv jelentősége az is, hogy párhuzamot von egészen régi eleink: a szkíták, hunok, avarok és magyarok között, s mindezt elkötelezett belső indíttatással és tényekkel, forrásokkal alátámasztott tárgyszerűséggel. Mindenkinek jó szívvel ajánlom a könyv olvasását! (Dr. Aradi Éva, indológus, Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila: „Atilla és a hunok” c. könyvéről)

Ez egy forradalmi könyv. Ez az első igazi, forradalmi könyv az emberiség életében. Úgy dönti meg a tabukat, mintha sohasem lettek volna, azzal, hogy kimutatja képtelenségüket, valótlanságukat. És eközben kigyújtja bennünk egy igazabb élet áramköreit. (Grandpierre Atilla, csillagász, zenész a „Történelmünk központi titkai” c. könyvről)

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom