Mit üzen a Világegyetem életünkről? Az Ősforrás. 5. rész

Mit üzen a Világegyetem életünkről? Az Ősforrás. 5. rész

Megjelent: KAPU, 2011. január, 75-77.

Grandpierre Atilla:
Mit üzen a Világegyetem életünkről? Az Ősforrás. 5. rész

(1. rész: KAPU 2009/06-07; 2-3-4. rész: KAPU 2010/06-07, 08, 09)

A Mindenség ősforrása: a kezdet nélküli Ősforrás

Honnan ered a lélek? Honnan ered a világ? Honnan jöttünk, és hová tartunk? A kezdetek keresése a végső kérdésekhez vezet bennünket. A Nagy Kérdések egyikőnket sem hagynak békén, és tudjuk, eljön az a nap, amikor számolnunk kell velük, mert ott dől el minden, a végső színtéren, hogy miféle választ találunk a Nagy Kérdésekre.

Számolnunk kell a kezdetek kezdetével. S ha a kezdetnek lett volna kezdete, ha a kezdet is kezdődött volna valamiből, akkor nem is lett volna igazi kezdet. A „kezdetek kezdete”, ha tényleg kezdet, nem lehet kezdet, nem eredhet másból, mint önmagából. A kezdet, ha mindennek kezdete, kimondja magáról, hogy önmagában teljes, maga kezdet nélküli, saját jogán fennálló, egyben minden más létnek forrása. Mindennek kezdete, az Ősforrás tehát lefoghatatlan nyíl, megállíthatatlan értelem. Saját magától kiröpülő, önmagából kibontakozó teremtőerő. S ha önmagától fönnáll, s kezdete nincs, akkor örökké áll fönn, vagyis időben korlátlan. A kezdetek kezdetén tehát egy időtlen Egésznek kellett fennállnia. Mielőtt a csillagvilág, a kozmikus élővilág, az anyagot, a kozmikus életet és öntudatot egységbe foglaló Mindenség létrejött volna, már fennállt a Nagy Egész. A Mindenség Ősforrásának nyomára bukkantunk!

A valami világa és az Ősforrás világának viszonya

Minden, ami véges, aminek alakja, anyaga, kiterjedése van, konkrét, egyedi létező, és mint ilyen, kezdettel bíró „valami”. Minden, ami „valami”, kezdettel bír. Az Ősforrás tehát nem lehet valami! Az Ősforrásnak nem lehet alakja, anyaga, kiterjedése! Minden, ami valami, korlátokkal bír, mert csak korlátok tehetik végessé. Ha a Mindenség Ősforrása nem konkrét „valami”, akkor nincsenek korlátai. Az Ősforrás tehát nemcsak időben korlátlan, hanem térben is!

Ha a véges elveszti végeit, visszanyeri teljességét, s lesz belőle végtelen. De el tudunk-e képzelni egy térben korlátlan létezőt? Ha képként képzelnénk el, a leképezés nem lehet térszerű, mert az Ősforrásnak nincsenek korlátai. Induljunk ki abból, amit ismerünk. Vegyünk egy vázát. A váza „valami”, mert jól meghatározott korlátai vannak, ezek adják a váza alakját. Hogyan tudunk azonban elképzelni egy korlátlan vázát? Képzeljük el folyamatosan, egyre nagyobbnak és nagyobbnak: még mindig váza, még mindig váza,…és egyszercsak eltűnik a látható váza, és lesz belőle egy korlátlan váza. Hasonlóan, minden valami, amikor levetkőzi korlátait, elveszti valami mivoltát, miközben szellemi-lelki jelentését, tartalmát még hordozhatja. E gondolatmenet révén kiugrik annak jelentősége, hogy végtelen naggyá kell növelni ahhoz, hogy elveszítse korlátait.

A Végtelen fiadzása

Ismét eljutottunk a fonal végére, az Őskezdethez: a véges és a végtelen viszonyához. Ha egy vázát hozzáadok végtelen sok vázához, ugyanannyi vázám marad: végtelen. Ezt mondhatjuk úgy, hogy végtelen + 1 = végtelen. Ha van egy végtelen sok szobás szállodám, és végtelen sok vendég érkezik a szállodába, üresen hagyhatom az első szobát, és kezdhetem a másodiktól beköltöztetni őket, ugyanúgy beférnek, mintha az első szobánál kezdtem volna a beköltöztetést. Ha a végtelen nemcsak elvont matematikai fogalom, hanem létező, eleven, cselekvő valóság a Mindenségben, akkor a végtelen bármikor tetszése szerint képes bármely végeset fialni. A végtelen és a véges közötti viszony nem szimmetrikus: a végtelen képes véges létezőket fialni, a véges viszont nem képes önmagából létrehozni a végtelent. A végtelen termőképes, végeset fiadzó vagy elnyelő, a véges viszont szigorúan megmaradó jellegű. Ha az Ősforrás végtelen, bármikor képes létrehozni a valami (a konkrét, véges testek) világát. A valami világa viszont nem keletkezhetett önmagából. A valami világa előtt tehát egy másféle világ létezett: a végtelen logikája szerint élő és cselekvő Ősforrás világa. A Mindenség Ősforrása tehát az eleven, cselekvő végtelen.

Az Élő Végtelen és az égi vágy

De ha a Mindenség Ősforrása maga az Élő Végtelen, egy olyan Végtelen, aki él, akkor érző lény, mert minden élőlény érző lény. És ha az Ősforrás világában nincsenek határok, nincsenek korlátok, akkor korlátlanul érez. Az Ősforrás világa tehát olyan, mint egy határtalan, örök vágy. S ha nincsenek korlátai, akkor nincsenek akadályok ennek a határtalan vágynak a megvalósulásában. Minden vágy, ami az Ősforrás világát alkotja, akadálytalanul megvalósul. Az Ősforrás világa az akadálytalan, maradéktalan vágyteljesülés világa.

Micsoda kép rajzolódik ki előttünk! Magától megvalósuló, égi vágy! Akadálytalanul megvalósuló vágy, időtlen vágy, égi vágy, amelynek megvalósulása álomszerűen tökéletes! Miféle vágy ez? Ítéljük meg tetteiből! Vágy a ragyogó csillagvilágra – hiszen ez az égi vágy gyújtotta ki a csillagokat! Vágy az életre – hiszen ez a vágy gyújtotta ki az élet minden formáját körbe az egész világon! Az Ősforrás vágya: világraszóló életvágy! S ha ez a vágy a Világegyetem legfőbb irányítója, akkor ez a vágy a legfőbb világtörvény, amit minden általa szült létezőnek követnie kell, amíg világ a világ! S ha ez az örök, egyetemes világtörvény, akkor az emberben élő örök, egyetemes vágy forrása is az Ősforrás! S ha így van, akkor közvetlenül, személyesen is megismerhetjük, miféle vágyak élnek az Ősforrásban!

Az örök emberi érzések világa

A modern embert jórészt kívülről irányítja a fogyasztói társadalom, ezer szálon, sokoldalú ráhatással a földhöz szögezve. A meghasonlott, elidegenedett modern ember úgy él, mint Gulliver Lilliputban, ezer láthatatlan, parányi szál béklyózza a földhöz. De létezik-e bennünk örök emberi érték? Létezik-e bennünk örök emberi vágy? Érdemes lenne feltárni az örök emberi vágyak birodalmát! Itt most csak a számunkra leglényegesebbeket említjük meg. Ilyen a szépség, a jóság, az igazság, az igazságosság vágya, a teljesség, az egészség, az épség vágya, az életvágy, a tudásvágy. S ha ezek örök vágyak, akkor az Ősforrásból fakadnak, megelőzik a valami világának létrejöttét!

Hogyan értsük ezt a megelőzést? Nem érthetjük úgy, ahogyan szoktuk, vagyis időbeli megelőzésként, mert az Ősforrás világa nem az anyagi világhoz tartozó időben él. Az Ősforrás világa időtlen, örök, mérhetetlen, minden eleme korlátlan. A valami világa véges, mérhető, anyagi. Az Ősforrás világának minden eleme tehát más létmódban él, nem az anyagi világhoz tartozó térben és időben. Az anyagi világ az örök világtörvény megtestesülése, tehát maga is örök kell legyen, de úgy, hogy csak az egésze korlátlan az időben, az anyagi világ elemei mind végesek. S ha az anyagi világ egésze örök idők óta létezik, akkor nyilván nem az anyagi időben keletkezett. Az anyagi világ mindig is létezett az anyagi világhoz tartozó, végtelen időben. Az Ősforrás világa tehát nem az anyagi időben előzte meg az anyagi világot, hanem a saját létmódjához tartozó időben. Miféle időként képzeljük el az Ősforrás idejét, amiben az Ősforrás élete zajlik? Egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy „logikai értelemben” előzi meg az ősforrás a valami világát, hiszen a logikai következtetés természete szerint nem az anyagi világhoz tartozó időben valósul meg, hanem a logikai érvényesség időtlen világában.

A kozmikus, testi-lelki-szellemi Mindenség szülője: a Mindenség Ősforrása, az el nem különült Mindenség (az el nem különült Világegyetem fogalma érdekes módon központi szerepet játszik az ókori Kínában, például a taoizmusban éppúgy, mint az ókori Görögországban, Hésziodosznál), az EGY, a korlátlan, mindenható vágy, testetlen, tökéletes. Ez a vágy a szépség vágya, az igazság vágya, a jóság vágya, a tökéletesség vágya, az élet vágya, a boldogság vágya, a megvalósulás vágya. Minden valóságot megelőző világ, még meg nem valósult világ, a megvalósulás vágyától feszülő, ragyogó világ. Minden álom ebből az ősforrásból fakad.

Hogy is lehetne másként?

A kozmikus szépség, a jóság és az igazság egytestvér

Csak az létezhet az Ősforrás korlátlan világában, ami nem mond magának ellent. A szépség vágya nem mond ellent magának: szép, igaz, jó dolog a szépre vágyni, de nem jó a csúnyára, rosszra vágyni, hiszen minden vágy igenlést jelent, a vágyteljesülést igenli, de a csúnyaság a teljesség-szépség-igazság tagadását igényli, tehát önellentmondásos. A szépség igazi is lehet, az igazi szépség a jóra irányul, az igaz, a szép, a jó egyetlen ős-egységet alkotnak: a Teljességet. A magyar népdal szerint: „kitörted a kezdet, mivel ölelsz engemet? így hát kedves kisangyalom, nem lehetek a Tied.” Azaz: ha nincs meg a teljesség, nem teljesülhet be a szerelem. A Teljesség, az Épség, a korlátlanság, a zabolátlanság az, ami igaz. Röviden: IGAZ=EGÉSZ. Az igaz egész., a hamis nem egész. Az igaz szép, mert ép, mert épülni, kiegészülni képes. A jó javít, épít, szépít, a rossz ront, romlik, rothaszt, leront. Ez a Kozmosz titka: a Szépség, az Igazság, a Jóság egytestvér, együtt alkotják a Teljességet, az EGY-et, az Egészet. A kozmikus összhang a szépség, a jóság, az igazság összhangja. A kozmikus harmónia a kozmikus háromság harmóniája, tisztán érzékelhető a „harmónia” ógörög szóban a magyar „három” szó, s nem véletlenül, hiszen a magyarban „három az igazság!”, a magyar rovásírásban áll három vonalból az EGY jele , mert az Egyháromság eszméje is ősi magyar eszme (lásd Grandpierre Atilla: Királyi mágusok ősnépe: a magyar. Hun Idea, Budapest). Bár az eredeti, ősi magyar Egyháromság eszméje a kozmikus Élet, az anyag és az értelem egységét fejezi ki, a szépség, a jóság és az igazság (beleértve az igazságosság vágyát is) vágyának egyháromsága, egytestvér mivolta is ide kapcsolható.

Tény, hogy a valami világában, például a földi, emberi társadalomban a szépség nem jár szükségképpen együtt a jósággal és az igazsággal. De az is tény, hogy ha nem járnak együtt, akkor nincs jelen a teljesség. És az is tény, hogy a lelki szépség már sokkal közelebb áll a jósághoz és az igazsághoz, mint a testi. Hiszen nem mondjuk senkire, hogy lelkivilága szép, ha tele van rossz érzésekkel, hamis gondolatokkal. Még inkább így kell ennek lennie az Ősforrás világában, ahol az érzések teljesek. A szépség, a jóság és az igazság tehát valóban egytestvér az Ősforrás világában!

A hamis az igazság tagadása, az igazságra épülő, járulékos művelet. Belső valóságunk legelőször az elménkben valóságosan lezajló folyamatot érzékeli. Ha meg akarja másítani, hamisítani, akkor szembekerül az elsődleges valóságérzékeléssel. A valóság elménkbeli megmásítása mindig másodlagos, akkor is, ha nem tudatosan megy végbe. Az igazság elsődleges, a hamisság másodlagos. A valóság elsődleges, a valótlanság másodlagos. A végső valóság, az Ősforrás világa tehát a maradéktalan, korlátlan igazság világa.

A jóság, ha meggondoljuk, az együttérzés megnyilvánulása, az összetartozásból fakadó érzés, a bennünket éltető összetartó, felemelő erők átadásának vágya. A valami világa anyagi síkon, térben és időben a megosztottság világa. De ez a testi megosztottság nem zárja ki, hogy ugyanakkor fennálljon a lelki-szellemi összetartozás igenlése, különösen, ha fenntartjuk az Ősforrás világával a kapcsolatot. Az összetartozás érzése az egység, az egyénen túlmutató, nagyobb egység érzése. Természetszerű, hogy az Ősforrás világa, amely maga a Nagy Egész, a végső EGY, a jóság vágyának hordozója.

Ugrás a végtelenből a végesbe

Kezdetben volt a Jóság, a Szépség, az Igazság. A Jóság, az Igazság és a Szépség egytestvérek voltak. Elindultak világot látni. A kérdés csak az: miért? Miért indultak világgá, miért volt szükségük a valami, a véges létezők világára? Miért lehet szüksége egy olyan világnak, amelyben minden vágy magától teljesül, mégpedig teljes mértékben, egy olyan világra, amely véges, korlátozott, tehát, úgy tűnik, mindenben kevesebb, mint a Végtelen világa? Mi lehet a valami világában az, ami miatt értékes a Mindenség Ősforrása számára? Gondoljunk bele: ha mi lennénk a Mindenség Ősforrása, és időtlen idők óta minden vágyunk magától megvalósulna, előbb-utóbb vágyunk ébredne arra, hogy tétre menjen a játszma. A végesben van valami, ami a végtelenben nincs meg: éppen a korlátok. Könnyű egy korlátlan világban megvalósítani vágyainkat, de egy égreszóló, gyönyörű vágyhoz méltóbb, ha a legvégletesebb, kozmikus kifeszítettségből csap fel, ha a véges világ számtalan akadályát legyőzve jut el a vágyteljesülésig. Ahogy a játék sem játék igazán, ha nincs igazi tétje, a Mindenség Ősforrása is akkor és azáltal lesz teljes, ha a legnagyobb tétre megy a játszma: ha a véges világában kell győznie a végtelen vágynak.

Ismert paradoxon: föl tud-e emelni a mindenható, tehát minden követ felemelni képes Isten egy olyan hatalmas követ, amit nem tud felemelni? A mi esetünkben arról van szó: fel tudja-e emelni a Végtelen a véges világát, amelyben a véges törvényei számtalanszor ellentmondanak a Végtelen törvényeinek? Erre a kérdésre az életünk adja meg a választ. Ez a kihívás életünk igazi tétje. És nemcsak egyéni életünk tétje, hanem egyben, és visszavonhatatlanul, az egész Mindenség tétje.

Lelkünk mélyén valamennyien érezzük a vágyat a szépség, a jóság, az igazság, az igazságosság után. Nem is lehet másként. Sejtjeink nem a megamisított modern világban, hanem magában a valóságban élik életüket, az Ősforrás és a véges anyagi világ határán. Közvetlenül áramlik beléjük a szépség, a jóság, az igazság vágya, ez életük létalapja, ezektől az érzésektől kapnak szárnyat, vágyat a tevékenységre, a sejtfolyamatok fenntartására, tovább építésére. És sejtjeink látóhatárán ott ragyog az Ősforrás világító fénye, a Végtelen Lény érzésvilága. Mi, a modern fogyasztói világban élő emberek, mindannyian ezt a Végtelen Lényt érzékelő sejtekből állunk. Nem veszíthetjük szem elől örök emberi értékeinket. Ezek kötnek össze bennünket a Mindenséggel. Ezek adnak megbízható alapot minden igazságra, szépségre, jóságra irányuló cselekedet számára. Sejtjeinkben az Ősforrás erejét mi magunk is közvetlenül érzékelhetjük. Érezzük, tudjuk, hogy kell legyen egy olyan világ, amiben az igazság győz. Kell legyen egy olyan világ, ami mesebeli szépségben és jóságban ragyog, ez sejtjeink éltető ereje.

Talán egy pár verssor a legalkalmasabb, hogy érzékeltessük az Ősforrás fényének áradását, át a csillagvilágon, hozzánk. Képzeljük csak el!

Gyönyörű vágy!

Ősvalóság!

Vágyódó lény!

Örökké él!

Csillagos ég!

Röpülő fény!

Végtelen tér!

/ Természetfilozófia