Aki 34 éve vágtázik

Aki 34 éve vágtázik

Megjelent:

http://www.hirado.hu/Hirek/2009/04/17/15/Aki_34_eve.aspx

 

Rovat: Portré

F ő o l d a l o n :

 

Cím:

Aki 34 éve vágtázik

 

Rövid ajánló:

A VHK Idéző apropóján, Grandpierre Atillával beszélgettünk. Az interjú első részére, közvetlenül, az eseményt megelőzően, míg a folytatásra, a koncert után szakított időt.

 

Ci k k o l d a l o n :

Cím:

Aki 34 éve vágtázik

Head:

A New York Seminar rendezvényen szerzett élményei alapján a New York Times szerzője ’90-ben azt írta: „A VHK zenéje alapvető, elementáris, telített megszállott, felvillanyozó szenvedéllyel.”

Szöveg:

1. kérdés:

Számomra nagy öröm volt látni, hogy a közelgő koncert sajtótájékoztatóján hárman is megjelentek a ’80-as években működő – a korabeli rajongók által klasszikusnak tekintett – felállásból. Mit lehet arról tudni, hogy a jelenlévő Dr. Czakó Sándor, Soós Szónusz Lajos és Árvai Viktor, ma miként kötődik a VHK-hoz, s mi volt az oka annak, hogy Ipacs László nem volt jelen?

 

1. válasz:

Mi is régóta várjuk az alkalmat, hogy újra összejöjjünk. És most eljött az idő! Örülünk, hogy itt volt Árvai Viktor, aki a zenekar első üstdobosa volt, a zenekar első, 1982-től 1990-ig tartó aranykorában, ő 1983 és1986 között játszott nálunk. Emlékezetes évek voltak! Czakó és Szónusz pedig alapító tagoknak számítanak, mindketten a kezdetektől hosszú időn át játszottak velünk, Czakó 1975-től 1990-ig, Szónusz 1980-tól 1995-ig, Ipacs pedig 1975-től egészen kilépésemig, sőt még tovább is. Mindannyiunknak nagyon sokat jelent a VHK, jóval többet, mint amit szavakkal el lehet mondani. Sajnos, Ipacs éppen tegnap megbetegedett, és ma reggel kórházba került, ezért nem tudott eljönni. Mindenesetre innen is üzenjük neki, mindannyiunk nevében, hogy jobbulást kívánunk!

2. kérdés:

Közel kilenc esztendeje, hogy a Halottkémek leálltak. Négy éve életre hívtad a Vágtázó Csodaszarvast, amely azonnal telt házas koncerteket adott. Mi adta az indíttatást a VHK reaktiválásához?

 

2. válasz:

Az ember életének vannak óriási kincsei. Az én életemben a VHK az egyik legnagyobb ilyen kincs. Úgy érzem, örök érték, amit a VHK iránt érzek, és a kilépésem óta ez még mintha erősödne is. Tény, hogy a kilépésem után újra kellett értékelnem az életemet, és ebből a VHK erősebben került ki, mint valaha. Ahogy a népmesében, a meghalt és miszlikké szaggatott királyfi az élet vizével találkozva százszor szebben született újjá, úgy vagyok én is a VHK öt tagjával, akikkel létrehoztuk a Vágtázó Életerőt. Bármilyen fontos is itt a szerepem, hozzá kell tennem, hogy ebben a zenekarban az a legnagyobb dobás, hogy egy rendkívüli közösséget alkotunk, összekapcsolódunk egymással és a világgal, és így erőnk megsokszorozva sokkal messzebbre röpülünk, mintha alá lenne rendelve a csapat egy személynek. Ez a zenekar egy olyan közös emberi erőtér, amibe mindenki belead apait-anyait. A VHK-nak is ez volt a lényege, és addig volt jó, amíg mindenki a legtöbbet és legnagyszerűbbet adta bele magából. Ahogy a VHK is elsősorban közösségi varázslat volt, úgy a Vágtázó Életerő próbáin is a zenével és az egymással teremtett hátborzongató erejű kapcsolatból varázsolódnak elő a zenék. Az együttlétünkkor, lelki-szellemi összekapcsolódásunkkor kialakuló szellem az, amelyik mozgatja a kezeket, a hangszálakat, a testet, ez az a láthatatlan irányító erő, amelyikből a végtelen őserő fakad és megnyilatkozik. Mi ez, ha nem varázslat? Soha nem akartam kilépni a VHK-ból. Ahogy azt sokszor elmondtam már, 1999 után egycsapásra megszűnt az a varázslat, amelyik a VHK addig kimeríthetetlennek érzett közös alkotóerejét jelentette. Talán a személyi ellentétek is hozzájárultak, de még inkább a sors akarata volt. Soha nem gondoltam volna, hogy kilépek a VHK-ból, azt pedig még kevésbé, hogy önként, és akaratom ellenére. A Naptánc CD felvétele után másfél éven át tartó terméketlen időszakban ketten is felvetették, ha ez így megy tovább még két hónapig, akkor kilépnek a zenekarból, és megkérdezték tőlem, hogy én mit fogok ekkor lépni. Erre rávágtam, hogy akkor én is kilépek. És a két hónap lejárt, és én rájöttem, hogy nemsokára el kell mennem a következő VHK találkozóra, és be kell jelentenem, hogy kilépek. Fogcsikorgatva járkáltam fel-alá, sokáig úgy éreztem, rám szakad az ég, de nem tehetek mást, meg kell tennem. Így is történt. Odaértem a találkozóra, bejelentettem, amit be kellett jelentenem, és elmentem. Utána nehéz időszak következett. Addigra már három évtizedes volt a barátságunk a zenekar tagjaival, mert Lujó Fritz barátja volt, és együtt ismertük meg őket, de Ádámmal is rendkívüli évek kötöttek össze. Három évtized alatt nemcsak a házastársak kezdenek hasonlítani egymásra, de még a kutya és gazdája is. A hirtelen támadt űrben szinte elölről kellett kezdenem újragondolni az életem nélkülük. Igen, ez lehetett a sors akarata, hogy teljes és eredeti lényemet vessem be a viharba, a sorsomba. Így fordulhatott elő, hogy ráeszméltem arra, ez a látszólagos sorscsapás valójában a javamat akarja. És én rajta voltam, hogy a sorsom a javamra forduljon,

Már a VHK mellett is terveztem egy Csodaszarvas nevű zenekart. A VHK-ból kilépésem után kellett két év, amíg kitisztult a kép. Megálmodtam a Vágtázó Csodaszarvast, új életre keltem. Első lemezünk, a Tiszta Forrás, és második, a Végtelen Ázsia!, számomra a VHK lemezeivel egyenrangú, égigérő érzésfolyam. Itt a Csodaszarvasban is igazi baráti közösség alakult ki, mindenki értékeli, hogy együtt vagyunk. Az Emberélet című számunk pedig sokak szerint a VHK-nak is dicsőségére válna, annyira monumentális energiabomba.

Közben a barátságunk a VHK, illetve most már Vágtázó Életerő tagjaival nem szakadt meg. Rendszeresen találkoztunk, és helyreállt az összhang. Éreztem, hogy a fél életem üvölt, és nem álltam ellen. Már nem kellett ellenállnom. Úgy éreztem, lehetőségünk van arra, hogy a VHK-hoz méltó koncertet adjunk. Bármennyire is sokan mondják, hogy a Csodaszarvas lényegében a VHK, nekem mégis úgy hiányzott az az élmény, amit a VHK-tól kaptam, mint életem egyik leghátborzongatóbb, eltemetett világrésze, és tudtam, hogy életreszóló, sorsszerű érzések élnek bennem, és ezeknek meg kell születniük. És ezzel nem vagyok egyedül: úgy látom, a többiek is majd’ megőrülnek a próbákon.

3. kérdés:

Amennyiben napjainkban is létezik a reneszánsz embertípus, bizonyos vagyok abban, hogy ez személyedben testet ölt. A fizikai tudományok kandidátusaként, egy sokak számára titokzatos hivatást gyakorolsz: csillagászként dolgozol. Eközben tanulmányokat, könyveket publikálsz tanult foglalkozásod és az Őshagyomány összefüggéseiről, verseket írsz és négy évnyi kihagyást leszámítva, színpadi emberként próbálsz átadni egy nagyon fontos gondolatkört. Mi ennek a sajátos világlátásnak a magja? Mi hajt, mi motivál?

 

3. válasz:

Mélyen megindít, hogy az élet mennyire égigérő találmány, a Mindenség legnagyobb csodája. Minden nap hajmeresztő élmények számomra az élet csodái, érzem, hogy sorsomban egy magasabb értelem nyilvánul meg, és nekem az a dolgom, hogy megértsem és megvalósítsam akaratát. Megindít a bennem élő kozmikus életerő örök időkre szóló, csodálatos emberséggel telített, gyengéd figyelme, az élet igazsága, szépsége, gyermeki jósága, vadságának élménye rohamoz, és én boldogan adom át magam csodálatos akaratuknak. Megindít, és számomra a legnagyobb boldogság, amikor sikerül ráhangolódnom a belső világom legmélyén élő tettvágyra, élniakarásra, sugallatra. Megindító csoda számomra, hogy ez a végtelen, kozmikus életerő a személyes kincsem, és még jobban megindít, hogy ugyanez a kincs minden ember legszemélyesebb kincse, minden állat legtitokzatosabb, legszemélyesebb élménye, minden növényben élő kíváncsiság és életszeretet forrása, maga a tenger nyugtalanságában és a csillagokban motozó, minden földi emberénél emberibb érzésfolyam. Életem egy káprázatos kísérlet: ennek a kozmikus életerőnek a megismerése, földi életformába átültetése, a Mindenség ajándéka, és én arra figyelek, hogy az életem igazi ajándék lehessen a Mindenségnek. Úgy érzem, tartozok a Mindenségnek azért a szinte felfoghatatlanul káprázatos csodáért, hogy itt élhetek, és igyekszem megérteni, megérezni, mit kell tennem, hogy visszaadhassam, megköszönhessem a Mindenségnek ezt a csodát.

 

4. kérdés:

Talán nem veszed tolakodásnak, ha megkérdezem: hogyan tudod egy nap 24 órájába besűríteni mindazt, ami foglalkoztat, úgy, hogy eközben kétgyermekes családapaként is eleget kell tégy kötelezettségeidnek?

 

4. válasz:

Igyekszem minden percet jóra fordítani. Az ember egyetemes lény. A gepárd gyorsabb, az oroszlán erősebb, az ember lényege viszont sokoldalúságában rejlik. Az ember nem csőlátásra született, hanem éppen a fordítottjára: hogy egyetemes lényegéhez mindig visszatérjen, hogy ne gyepesedjen be, hogy ne nőjön végleg bele az adott keretekbe. Az ember egyetemessége a Mindenség lényegét hordozza. Éppen ezért természet szerint egyetlen ember sem kizárólag és véglegesen szakember. Rájöttem, hogy az állatok is az egyetemes emberi fejlődésről ágaztak le. Az ember hivatása, hogy megőrizze egyetemességét, a Világegyetem lényegének teljességét, lényegi teljességét. Lehet másként is élni, nemcsak a modern világ csőlátásának megfelelően. Minden élet a Természet megnyilvánulása, minden életnek végső soron a Mindenséggel kell elszámolnia. És ha így nézzük, ha így fogjuk fel, bármelyik szakmát is lehet a Mindenség lényegi teljességének fényében művelni. Nem tehetek róla, hogy sok minden érdekel, hiszen ez születési adottság, ahogy a legtöbb embernél is az. A lényeg az, hogy ne adjuk fel az érdeklődésünket, ne veszítsük el a talajt a lábunk alól, ne dőljünk be a ránk nehezedő külső elvárásoknak, őrizzük meg eredeti, kozmikus kincseinket, a velünk született érdeklődést, kíváncsiságot, és váltsuk tettekre őket. Ha ott él bennünk a láng, a kozmikus figyelem, akkor szinte bármiféle kötelezettségnek teszünk eleget, közben fejlődhetünk. A Mindenség sokoldalú, vonzások hatalmas, felméretlenül gazdag tárháza. Minél több oldalról próbálja kitapogatni a vak az elefántot, annál pontosabb képet alkothat róla. Érdemes felismerni a Mindenség sokoldalúságában rejlő kihívást.

 

5. kérdés:

Néhány éve családot alapítottál és egy belső, pesti kerületből, kiköltöztél a Dunakanyarba. Szerinted hosszú távon képesek-e kárpótolni a természet közvetlen közelében töltött pillanatok a rendszeres ingázás fáradalmait?

 

5. válasz:

Miféle fáradalmak? A legtöbb utas éppen a vonaton piheni ki fáradalmait. Én nagyon szeretem a vonatot. Olyan, mint egy főúri hintó, aminek a fenntartási költségeit és gondjait ráadásul nem nekem kell viselnem, megúszom egy bérlet árával. Nagy találmány! Sokkal jobb, mint a kocsi, amiben az ember rabszolgája a külső körülményeknek, egy fémdoboz, rossz levegővel, nem állhatsz fel, nem olvashatsz, vezetned kell, kifelé kell figyelned. Ennél sokkal jobban szeretem a vonatot, ahol sétálhatok, meglátogathatom a többi helyiséget, tornázhatok, olvashatok, dolgozhatok, befelé figyelhetek. Van olyan barátom, aki egyenesen imádja a vonatot, és sokkal többet olvas azóta, amióta naponta vonatoznia kell. Én azért jobban szeretem a Természetet, de a vonat még mindig sokkal jobb, mint a pesti közlekedés.

6. kérdés:

Természetközeli ember lévén, számodra, hol húzódik az élettered spirituális határvonala?

 

6. válasz:

A Természet a maga őrjítő teljességében végtelenül zseniális. A mosogatás számomra csodálatos érzés: milyen nagyszerű a világ mégoly parányi részeit is szeretettel tisztogatni! Ilyenkor az egész lényemet elönti a tisztaság, a zsibongó jó érzés. A zene pedig maga a világ! Mert amikor egy hangszert a kezembe veszek, arra vagyok kíváncsi, milyen vágyak, érzések élnek a hangszerben, és hogyan tudom felvenni a kapcsolatot ezekkel az érzésekkel, hogyan tudom előcsalogatni őket. A zene az élőlények belső lángja. A zene az elemi részek szüntelen változásaiban rejlő tűz ritmusa, az elemi részek élet felé tapogatózó, érzékelő mozgása. Számomra a zene kulcs az élet teljes horderejű felfedezéséhez, a zenekari csapatszellem kozmikus röpítőerejének átéléséhez, életszomjunk kiéléséhez, az élet végtelenből felcsillanó és végtelenbe zuhanó ünnepének tombolásához.

7. kérdés:

Az utolsó, meghatározó fontosságú személyes emlékem Veled kapcsolatban, még azokra az időkre nyúlik vissza, amikor az előző század ’80-as éveinek derekán, a Gazdagréti Közösségi Házban, Édesapád és a korabeli zenekari tagok társaságában, bensőséges hangulatú előadásokat tartottatok. Megható volt látni, hogy ebben a zavaros korban, léteznek még olyan szoros, három pólusú – szellemi-, lelki- és testi síkon  – működő családi kapcsolatok, mint a Tiétek. Épp’ e tapasztalás okán, a Sors kegyeltjének tartalak, hiszen Papád személyében, olyan tanítómesterre leltél, amilyet sokan, hosszas vallási útkereséseik révén sem találnak meg. Illetlenség lenne, ha arra kérnélek, mesélj valamit gyermekkorodról, az első spirituális élményekről és családodról?

 

7. válasz:  

Egyetértek, én is úgy érzem, a Sors kegyeltje vagyok, azért, mert Grandpierre K. Endre az Édesapám. Édesapámmal nagyon szoros a kapcsolatunk. Ő mindig is nagyon kíváncsi volt rá, hogy mi lakik belül, és esetenként próbára tett. Egyszer például, három éves koromban, megfigyelte, hogy nagy előszeretettel húzom le az asztalról a terítőt, és vele a rajta levő poharakat, tányérokat. Ott állt mellettem, és nem szólt rám, csak figyelte, hogy meddig merészkedek el, le merem-e rántani az egész terítőt, az összes pohárral-tányérral. Én pedig pislogtam rá, hogy mehetek-e tovább, és amikor nem szólt, tovább-tovább húztam a terítőt. És amikor leesett az első pohár, és összetört, megkérdezte tőlem, hogy nem fog-e hiányozni az a pohár, mert történetesen éppen az én kedvenc poharam volt. Máskor pedig kipróbálta, milyen erős bennem az igazságérzet. 3 éves voltam, és egyszercsak, megfelelő alkalommal, váratlanul rámkiáltott, hogy álljak a sarokba! És várta, kíváncsian figyelte, hogyan fogadom ezt az igazságtalanságot. Én persze nagyon felháborodtam, rettentő dühös lettem, és bár tudtam, szót kell fogadnom, mégsem tudtam visszafojtani magamba a dühömet, és elkezdtem tiszta erővel rúgni, rugdosni a falat. Édesapám csak nézte-nézte, és kíváncsi volt, meddig megyek el. De amikor már a vakolat is lejött a falról, akkor odajött hozzám, felvett az ölébe, átölelt, és elmondta, mennyire örül, hogy ilyen erős az igazságérzetem, és hogy azt szeretné, ha minden igazságtalanságra az életben, ami érni fog, legalább ilyen igazságérzettel válaszolnék. Neki köszönhetem első zenei élményemet is. Amikor az általános iskola első osztályában minden tárgyból ötösöm volt, csak énekből volt hármasom, leültetett az ölébe, és elénekelt nekem egy erdélyi népdalt, olyan kedvesen, hitelesen, hogy az mint egy varázslat, felidézte előttem azt a valakit, akiben ez az ének először megfogant. Addig az volt az iskolában az éneklésemmel a baj, hogy amikor azt mondták, hogy énekeljük el ezt és ezt a dalt, akkor én mindig azt a zenét énekeltem, ami az érzéseim közvetlen kifejeződése volt. Azt hittem, a zene, az ének az érzéseink kifejeződése. Természetesnek vettem, hogy nyilván azért énekel valaki, mert az érzései késztetik erre, abban a hiszemben voltam, hogy mindig mindenki azt énekli, amit érez, amit fontosnak érez. Eszembe sem jutott, hogy arra gondolnak, hogy egy másik ember által valaha átélt érzést énekeljenek el. Ezért aztán mindig mást énekeltem, mint amit az iskolában vártak tőlem, és nem értettem, miért nincsenek megelégedve, miért gondolják, hogy nincs hallásom, amikor pedig teljesen jól hallom a zenét, belülről. Sohasem felejtem el, és Édesapám énekének és elbeszélésének, ennek a csodának a hatására jöttem rá, hogy vannak olyan gyönyörű érzések is, amiket akkor is érdemes elénekelni, ha éppen nem belső érzésfolyamom jelenidejű megnyilatkozásai. Hogy ezeket érdemes átélni, átérezni és elénekelni! Attól kezdve már jó jegyeket kaptam énekből. De nemcsak a zenére nyitott nekem kapukat Édesapám, hanem a világra, a mágikus korra, arra, hogy az emberiségnek ki kell küzdenie a varázslatosan gyönyörű társadalmat, az emberi együttélés jövőjét, a mágikus kort, aminek Ő a felfedezője és megalapozója.

 

8. kérdés:

Ahogy beharangozónkban is említettük, nem csupán időtartam, de színpadkép tekintetében is nagyszabású koncertre készültök. Vannak-e műhelytitkok és mik ezek? Érzel-e perspektívát ebben a reunion formációban? Várhatók-e meglepetések? Esetleg felbukkan-e még valaki a színpadon, azokon kívül, akiknek a neve a plakáton is szerepel?

 

8. válasz:

A színpadkép olyan lesz, amilyen még soha nem volt. Barcsik Géza látványelemei, díszletei, vetítése rendkívüliek, nagyon VHK-sak, és mindenki számára meglepetések lesznek. A műhelytitkokról annyit, hogy több mint 50 próbát szenteltünk a koncertnek, új műhelytitkok felfedezésének. Az már biztos, hogy ezt a zenekart (újra) életre kellett hívni, mert a próbákon még az eddigieknél is mélyebbre tudtam bepillantani a Világegyetembe. A számomra sok meglepetés született, és éppen ez a lényege a zenénknek, hogy valami új, életreszóló élményt fedezzünk fel. Nem mennék el egy olyan kirándulásra, ahol semmi újat nem lehet átélni. Azért zenélünk a zenekarban, hogy történjen velünk valami, valami olyan, amiért érdemes zenélni, élni. Addig nem megyünk le a színpadról, amíg istenigazából meg nem lepjük magunkat. Kristóf olyan energiával, olyan felfogásban dobol, hogy ő is szárnyakat ad a zenekarnak, ugyanúgy, ahogy mindenki. Lujó zseniális témákkal viszi előre a szabad zeneteremtést, Fritz és Boli klasszisok, Ádám robbanékonyan vadítja tovább a lényeget. Szikráznak az agyak, amikor együtt zenélünk! Úgy gondoltuk, ez a koncert olyan alkalom, amire meg kell hívni a VHK oszlopos, alapító tagjait is, hogy legalább egy szám erejéig zenéljenek velünk. Meghívtuk Ipacsot, Czakót és Szónuszt. Teljesen megértjük, hogy ezúttal Czakó és Ipacs nem tudnak jelen lenni. Nincs ezzel semmi baj, mindenki maga érzi, hogy tud-e jönni. Nagyon örülünk, hogy Szónusz elfogadta a meghívást, és eljön basszusgitározni, hegedülni, énekelni. A koncert után Boli szolgáltatja a talpalávalót, hajnalig, úgyhogy együtt maradhat a társaság, amíg jólesik.

Az interjú, az Április 25-ei, PeCsa-beli koncertet követően folytatódik.

 

Kiemelt videó:

VHK: Aláírhatatlan történelem: http://www.youtube.com/watch?v=3VfEdc5tLb4&feature=related

Video:

VHK: Verőfény: http://www.youtube.com/watch?v=5kKB3dWbO_M&feature=related

Részlet, Bódy Gábor, Kutya éji dala című filmjéből (1.): http://www.youtube.com/watch?v=sv9jNrLh4TY&feature=related

Részlet, Bódy Gábor, Kutya éji dala című filmjéből (2.): http://www.youtube.com/watch?v=xYVMB59iI0M&feature=related

Kapcsolódó link:

Grandpierre Attila honlapja: http://www.grandpierre.hu/index_at.htm

VHK rajongói oldal: http://www.myspace.com/gallopingcoroners

Szerző: Q A

/ Interjúk