Versek I.

Versek I.

Tartalomjegyzék

  • Emeletes mesehajó
  • Megidézõ felidézõ
  • A füvek birodalmában
  • Építsünk eleven versfát!
  • Álmodó lélek-váracskák
  • Az éjszaka köpenyében aluvó erdõ
  • Délidõ
  • Sejtekbõl felpárolgó zene
  • Õseimmel
  • Régi magyar tánc
  • Tündérlány
  • Táltosok csillaga
  • Éjjeli röpülés
  • Sorsunk égi hídja
  • Piros pontom tánca
  • Szférák zenéje
  • Ég és Föld ünnepe
  • Ebben a percben
  • A halál titka
  • Naptánc
  • Fohász az élethez
  • A föld alatti zene ellentámadása
  • Éljetek halottak!
  • Hunok Budapesten
  • Világ, ne halj meg!
  • Emberiség
  • Valaha ringó táj
  • A boldogság éhe
  • Végzetes szerelem
  • Szerelem-erõ
  • Szerelmes csomag
  • Égõ kívánság
  • Bagdadi életkép
  • Rejtelmes kert
  • Miénk a világ!
  • A csillagok hívása
  • A csillagok otthonából
  • Fénysuhamlás
  • Idõkön át
  • Nincsen távol
  • Olyan isten nincs!
  • Õslény a Tejútról
  • Verõfény
  • Végtelen tündöklõ
  • Csodaszarvas-idézõ
  • Csillagvárosok üzenete
  • Az élet szerelme

 

Emeletes mesehajó

Egyszer volt, hol nem volt
Nem is olyan régen
A lelkeknek szárnyuk volt
Néha most is érzem
Táltosszívük bennem dobog
Csillagokkal érzek
Nyílik körbe a világ
Mágikus szépsége

Látom az égi világot
Mint óriás elmét
Óriás elme mélyén
Bûvös szélén pázsit
Ott alszik égi vitéz
Körülötte égbolt
Gondolatárama úszik
Mindent bevilágít
Bûvös ereje uszályában
Lények raja éled
Benépesül körben az ûr
Már bolygók is jõnek
Gondolathúsú csillagok
Vággyal tündöklenek
Életszerelmük szétárad
Napnál fényesebben
Hol sugaruk földet ér
Növények fakadnak
Életfakasztó csillagerõ
Növényekbe torlik
Üde kecses ringásban
Alszik a sugallat
Éjszakánként kisuhamlik
Álma társat ébreszt
Legyen aki megölelje
Állati testvére
Máris éled s bogárzik
A mezõkön rajzik
Kerek erdõn egész nap
Virágokkal játszik
Összekötni csillagokkal
Növénység világát
Égi vadászmezõkön át
Megjelent az ember
Égretörõ elméjével
Aki híd lehetne
Növényi antennák nyelvén
Ha mindent értene

Látom az égi világot
Mint óriás elmét
Õsélet csodapalotáját
Élet hûs forrását
Ott fakad a csodakút
Örök élet kútja
Világunkat ez tartja
Bévül szárnyaltatja

Látom az égi világot
Csillagtüzû elmét
Õsiételünk éghonát
Itt él minden érzés
Érzésbõl épül a Hold
S a csillag az égen
Érzésnyilát elhajítja
Szívembe találva
Örömkönnyem felszikrázik
Megejt a varázslat

Látom az égi világot
Szellemem hazáját
Értelmem szárnya röpít
Világló pályára
Értelem-parázzsal
Világító fénye
Elûzi a sötétséget
Új egeket fénylet
Felfedezõ világhajó
Gyöngyhajóként röptet
Vakító világfénye
Áthatja világom
Cselekvõ fényétõl
Százszínben világol
Minden a világon
Az értelem fénye
Tiszta üdesége
Gyöngy-akarata
Puha fehérsége
Éltet mindnyájunkat
A csillagban ez süt
Ha megérted végre
Az értelem szent varázs
Létteremtõ tündér
Hajolj szavára, világ
S gyermeked fiadzik
Gyermekünk a büszke élet
Az emberi lélek
Szilaj igaz fenséges
Mint a Te szépséged
Látom az égi világot
Világító fényem
Világ, szívedre talál
Hívó hûs fényedre
Tárulj elõttem, világ!
Mint óriás elme
Hétszintû csodahajó
Mi pompázik benned
Te égi csodahajó
Lélekbõl épültél
Életszerelembõl
Csodás õstudásból
Rég szintjeid járom
Hadd mondjam el neked
Hogy szemeid lássák
Amit most én látok
Mert már két világkút
Látja a világot
Úgy ahogy én látom
Ahogy te is látod
S ha elméink összeérnek
A világ feléled
Újra szárnyal mint régen
A régi népmesékben

Jövendõnk szent õshona
Ez emberi elme
Tündöklõ száz szintje ím
Elõttünk feltárul
Mindeniknek szelleme
Maga a világfény
Tiszta fényû értelem
Ez világunk húsa
Érzések világa
Érzéseink foglalata
Mik örökké élnek
Ott ragyogsz világhajó
Ma is fenn az égen
Végtelen õsi éneked
Sejtjeimben érzem
Ott ragyogsz világhajó
A földi pázsitban
Szálló pillangókban
Cserebogarakban
Ott ragyogsz világhajó
Éji tengerünkön
Hullámában lapuló
Égi sejtelemben
Ott ragyogsz világhajó
Emberben állatban
Vágyban gondolatban
Sorsközösségünkben
Ott ragyogsz világhajó
Szemedben is látom
Elméd ébredezve
Világra kap benned
Felvirágzik a világ
Tavaszi mezõként
Bûvös áradásban
Mindenen átzúduló
Életszerelemben
Társkeresõ növények
Fürdenek szívedben
S versemet e mezõhöz írom
Ami benned serken
Telisteli telisteli
Életszerelemmel
Zsongó rejtelemmel

Megidézõ felidézõ

Csodálatos álmot láttam Csodálatos álmot láttam
Bár te is látnád Bár te is látnád
Álmomban csillagként szálltam Álmomban
csillagként szálltam
Te is ott voltál Te is ott voltál
Csillagtestvérek fogadtak a fényvártán
Csillagtestvérek fogadtak a fényvártán
Megvendégeltek csillag-tudással Megvendégeltek
csillag-tudással
S mint csillagóra csillaghúsú spóra Mint
életfonalát megpillantó spóra
Ezerévekre visszaláttam Ezerévekre visszaláttam
Az õsi világot szép Magyarországot Az õsi világot
szép Magyarországot
Világ csókja felém suhamlott Világ csókja felém
suhamlott
Tetõtõl talpig elborított Tetõtõl talpig elborított
Együtt lélegeztem a tájjal Együtt lélegeztem a
tájjal
Tüzek lobbantak föl bennem Tüzek lobbantak
föl bennem
Tüzek lobbantak föl körbe Tüzek lobbantak föl
körbe
Égtek a szerelemtüzek Égtek a szerelemtüzek
Égtek a szerelem s örömtüzek Égtek a szerelem s
örömtüzek
Kívül s belül s körbe-körbe Kívül s belül s körbe
körbe
Tüzek körül villódzó arcok Tüzek körül villódzó
arcok
Szemeik a tûzbe mélyednek Szemeik a tûzbe
mélyednek
Onnan látják meg a belsõ világot Onnan látják
meg a belsõ világot
Ott látják az élõ világot Ott látják az élõ világot
A cselekvõ fényt a szellemi erõt
A cselekvõ fényt a szerelmi erõt
Onnan jelenik meg ez eleven álom
Ami átjön hozzánk tánc alakjában
A tánc hozza szépen szóló éneket
Szépen szóló ének hozza beszélõ verseket
Idézõ versek hozzák a fényes értelmet
Énekük hallom dobbanásuk érzem
A föld dübög a tánctól az ég felé ugrástól
Világító szavak megérkeznek hozzád
Belsõ világodat gyógyírral világítják
De kérlek bennük a világcsodát is lásd
Ne csak a felszíni értelmet csodáld
Hanem a világerõt a szerelem-erõt
Mely szárba szökken versbe szökken íme
És gondolattá érzéssé benned születhet
Átugrik az erõ gondolatból testbe
A világszakadékot újra átívelve
Érezd a titok bûvös vonzását
Az életszerelem otthonra hívását
A világ otthonná tevésének álmát
Az otthon Édenné tevésének vágyát

Együtt lélegeztem a tájjal Együtt lélegeztünk
a tájjal
Csillaglelkek földön járva
Földi testvérekre rátalálva
Rejtelmes növényi életvarázsra
Együtt lélegeztem a tájjal
Élményeim messze szálltak
A táj belsõ udvarába
Ahol beszél a méz forog a csupor
Minden mindent tud és érez
Érzéssel csordultig telítve
Könnyen s belülrõl röpül
Minden üzenet körbeérez
Üzenete vidám s könnyedén száll
Minden növény sürgöny a levegõ hírfolyó
A lepke egy levél egy szerelmes üzenet
Elmével játszó elmét becézõ üzenet
És ahogy ebbe belesajdul a szívem
Mintha megkondítana valami harangot
És ettõl megcsordul belõlem is az érzés
Megcsordul s kiárad átfolyik a tájba
Együtt lélegeztem e tájjal ó együtt éltem e tájjal
Éveken át ezen a tájon jártam
Gyermeklelkem itt nevelkedett
Minden zuga külön kis világ
Ahová az elmém tanulni járt
S most ahogy újra e tájon járok
Mintha a földi tenyészõ világot
Egy mélyebb belsõ áramkör táplálná
Mintha testvér-világa átpárállna
Az élmény-sziget mélyebb televényébõl
Teljesebb életet kapna és hordozna
Mert e tájat élményeim párája táplálta
Érzéseim nevelték a beszédre, szóra
Gyermeki világ felé fordulóra
Ahol minden beszél és minden mindent megért
S ahogy most újra errefelé járok
Érzem a világ titkára rátalálok
Minden lelket megidézek
Erejükkel összenézek
S csodáiknak márvány-tömbjét
Érzéseik vérkeringését
Szavaimban testetöltve
Új életre adom e földre

A füvek birodalmában

Élõ szellemek
Kis zöld kardokat növesztenek
A széllel vívják
Játékos harcukat
Hajladozásuk körvonalai
Réges-régi írásként
Élményeket üzennek
Idõtlen idõk mélyén

Doboz-városokból
Fogaskerék-napok
Börtönrácsai mögül
Hozzád vágyik lelkem
Növényi világ
Leheveredve a fûbe
Meztelen testtel
Mohón olvasó pórusokkal
Figyelek A napsugár érintésétõl
Pórusaim szerelmes-tiszta Illatot kapnak
Figyelem a fû illatát
Micsoda varázslat
Üde könnyed érzés birodalma
Elragad a messzeségbe
Röpítõ könnyítõ érzés
Észrevétlen tudás kerít hatalmába
Mintha a növényi kardok élén
Nekem készült balzsam sürögne-forogna
Gyorshírként zsibongva
Kenegeti elérhetõ pórusaimat
Milliónyi apró láthatatlan tündér
Illatos gyógyírral megrakodva
Tisztogatja hunyorgó kürtõimet
S az élet frissítõ részegítõ álma
Újra belém költözik gyógyító lázzal
Szinte égen az éhes
Forró pórusokat
Mint egy feledésbe merült
Testvériség pecsétje
És feloldozó hatalma
Átfog és beavat
Az élet szédítõ mélységébe
A levegõég ünnepén
Mely öröktõl örökké tart
A fûszálak üzenete
Üzeneteket serkent
Mindenbõl ami élõ
Sürgöny-hálózat vagyunk
Reléink nesztelen kattognak
Átsuhan rajtunk egy elmét borzoló üzenet
Mint megejtõ varázslat
Felködlik a táj hangulata
Érzésekkel átitatott
Érzésekben fürdõ
Bensõséges kifejezõdése
És ahogy belénk költözik
Parányi életmag kisarjad szárnyat bont
Képzeletünket hajtja röpteti zsongatja
Hangulata zenél hív ég és föld közé
Nyüzsögnek rajzanak az illanó vágyak
Benépesül a táj dúsan sereglenek
Vezetik a bogarak röptét
Bûvös gyógyírként tisztítják a belsõ látást
A megfelelõ távlatokba
A csillagok felé
Képi birodalmak
Csengõ-bongó röpte
Némán nesztelen
Utaznak örökre
Talán csillag-tájak
Titkai hasadoznak
Az érzések bogárló
Telítettségében
A miriádnyi fûszál
Tengernyi katona
Mind összekapaszkodva
Élõ televényként
Egyként érzik a Föld
Parányi rezgését
Távoli hangok
Fölerõsödését
Az ég távoli
Küllõinek sejlését
A némán tovasikló
Élõ gondolatokat
Tudom az érzés most
Hazajár
Fürdik forrásában
A tündér világban
Arcom földhöz szorítva
Égetõ érzésben fürödve
Borzongó elmém
Mintha látni kezdene
Suttogó bensõséges hang
Szólít
Gyere
Gyere
Gyere a füvek birodalmába
Közénk állva
Látó társul
Vidd hírül a világról rég
Leszakadt embereknek
Érzéseink illatát

Az Éden hívása

Építsünk eleven versfát!

Gondold el
Látó gondolat – ûrhajód röptét
Pázsitos mezõ fölött csillagos ég
A csillagok parányi kacsalábon forgó kastélyok
Rajtuk piciny háromszögletû zászlók
Lobogó szalagokkal
S ha figyelmed idáig elér
Igézõ tündérlány-szemek elmédben felvillannak –
kialszanak
A mezõn szentjánosbogarak fényei morzéznak
vissza
Királyfiú sétál a mezõn
Koponyája háza szinte áttetszõ Agyközpontjai õrtüzekként villognak

Eleven versfa

bontakozik ki elõtted

Ha rágondolsz a szentjánosbogaras mezõre
Éjszakai város tûnik elõ
Hegyoldalról rálátunk a meleg fényû fehér
Házikók fényeire
Örömtüzekként ragyognak
Ha rágondolsz a csillagos égboltra
Éjszakai tenger ugrik elõ
A sötétbe veszõ partvonalon világítótornyok
Villognak
Üzennek a tengeren villogó fényû pici hajóknak
Fényeik élõ nyilalló szerelem-nyilak
Ha rágondolsz a királyfiú agyközpontjaira
Elõtûnnek a fiú gondolatai
Pázsit fölött lebegõ selyem-zászlókon versek
Tûnnek elõ
S ha majd rájuk gondolsz
Ha olvasni kezded
Elõbukkannak
S zene hallik
Tücsökcirpelés
Szerelmes tóparti békabrekegés
E versek hangulatát
Értelmét Jelentését
Építsük föl
Együtt

Gondolatban
Felépíteni egy palotát
Vers-kastélyt
Eleven versfát
Az élvezetek templomát
Aminek ragyogása bevilágítja
Az evilági kastélyokat
Az élet zegzugait
Olyan belsõ ragyogással
Ami értelmet ad e földi utazásnak
Célt
Látást
Érzést
Töltést
Erõt
Igazságot
Az élet igazságát
Életed legbelsõ
Csak általad felépíthetõ
Javát Segít megtalálni

A gondolat
Ha építkezik
Csodaerõvé válik
Képes megnyitni egy fényt
Ami bármily távoli
És bármennyire gondolatbeli
Mégis az igazság ég benne
S már feléd is ég
És az igazság közelítése
Felemeli a lelket
Megtölti önállósággal
Fenséggel
Rendeltetéssel
Az igazság saját
Önmaga igazságából merítõ
Önálló érvényébõl építõ
Fénye
Mindennél messzebb világít
Eltemetve is
Hát még ha elindulsz felé
És jöttödre felragyog
Vidám röppenéssel fel-felcsillan
Incselkedik veled játszik elbûvöl
És meg-megmutatja magát
S ha elméd az igazság meglátására adod
Lassan fel-feltárul
Bûvös fénye megtisztít
Frissé élettelivé tesz
Igazsága tudatában
Gyõzhetetlenné
Õrökké
Tündökletessé
A szépség igazságának tudójává
A gyönyörûség törvényeinek szerelmesévé
Élõvé tesz

Álmodó lélek-váracskák

olyan édes lélek-testük van szervezeted
atomjainak!
álombundából szõtt várukban folyton égnek a
fények
szüntelen üzennek egymásnak
sárkánytáncú királyfiakként táncolnak
lángoló lelkük összeérintésével álom-várakat
emelnek
éjszakai szentjánosbogár-mezõ parányi
váracskáinak üveg-falait
s csak táncolnak váltig
hajnalhasadtáig
szerelmes énekeket súgnak felénk
daliás vágyakat építenek indítanak útra
szárnyaló terveket
ábrándok vidám kavalkádját
táncolnak
ropják a csûrdöngölõt
parányi méz-kastélyaik lélekkel töltött
bonbonokként olvadnak
olvadoznak a lélek-égben ropogó lángok között
csijj! csijj!
ha megérinti figyelmed
szárnyalni kezdenek álmaik
lelkesen lobognak a lelkek fényévein át
szerelmes szellemek ropogó vágy-városain át
hogy hazaérkezzenek
üveghegyek közt tengerszemként tündöklõ
lényedhez
gyermekkori szellem-nyújtózásod otthonos
pázsitjára landoljanak
ha majd te is hazaérsz
és ismét figyelsz unszolásukra
mint hajdan

Az éjszaka köpenyében aluvó erdõ

Sûrû, sötét, megszeppenõ éjben
szerelmeskedõ angyalok kacagása gördül
s mintha talicskaszám szétszórt manók aludnának
az avar elégedetten hunyorgó fényében

karmazsin himpellérek úsznak
dölyfös kéjjel, telire fújt képpel
az erdõ parkoló tündéreinek
leselkedõ, széttárt szárnyai,
nyafogó gyémántjai között

a spóráit, ûrhajósait némán pöfögtetõ gomba
az eleven erdõ mélykúti, zsibongó köldöke
s mire a reggel üdvrivalgó seregei megérkeznek
a Föld fölputtyanó lényeivel teríti meg
az álmodó növényi vánkost.

Délidõ

Délidõ, a Nap szárnyal
A Természet csendet áraszt
Hallgatom, a vonzás körbezár
A növények oltalmába

Sejtekbõl felpárolgó zene

Kis piros sárkányok
Súrolják a gondolatom
Tündérország, Paradicsom,
Hozzád száll a mozdulatom

Zöld mezõben csillagok
Gúnyáját foltozgatom
Álombeli zenével
Bolygók lelkét ápolom

Ködben a táj, az éji szépség
Alszik az ég vizén, de nemsokára
Újra ragyogni fog a csillagom, sodor
Tündöklõ fonalat lelkem mélyére
Oly jó, oly jó
Röpülök s álmodom
Oly jó, oly jó
Emberi tájakon
Oly jó, oly jó
Kis piros sárkányomon
Oly jó, oly jó
Égõ gondolatomon

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1999

Õseimmel

Õseimmel a Naphoz szállok
Õseimmel a Holdat lakom
Elérek egész a világ végéig
Õseimmel mindent tudok

Gondoljatok õseinkre
Ha fényes csodát láttatok
Attila márvány palotájában
Tegnapelõtt jártatok

Énekeltünk istenekrõl
Él és Bál is köztünk járt
Tudtuk mi a világ rendje
Táncoltak az angyalok

Szállj!
Szívbõl szállj!
Azt mondom szállj!
Messze szállj!
Onnan szól
Onnan szól
Onnan szól
Onnan szól
Az õsmúltból!

Csillaglétra megnyílik benned
Álmod kútja fölé hajolok
Csodás bûvös birodalmad látom
Minden él, mi valaha volt! Hej!
Újra él, amiért megszülettem
Táncra perdül, hogy a szív dobog!
Belsõ fényünk újra messze száguld
Õsi égbolt újra felragyog, hej!

Fázom
Vagy csak remegek
Hallom a hangod
Gondolatban
Felerõsítem
Ott él ereje
Hallom
Hogyan szól

Érzem
Hozzám szól
Érzem, hozzám szól
Érzem, hozzám szól

Érzem, hozzám szól
Hallok mindent, hozzám szól
Zenébõl álmodom
Én zenét álmodom
Hangommal rajzolom
Zenét álmodom, hallod?
Zenét álmodom!

Vágtázó halottkémek-szöveg, 1999

Régi magyar tánc

Ó jöjj hozzám!
régi magyar tánc!
ragyogjon föl égi fényed
szép Magyarország!

dobd fel egekig táncos lábaidat
hadd hulljon le reánk finom égi tej
hej hej csillagok vannak-e ott fenn
mert itt áll a bál nem marad több hely

hej napsugár de jó szeretni
õzfutású fényed fölragyogtatni
hej napsugár de tudsz szeretni
földi élet fényét megsokszorozni

meztelen testem zápor veri s szél
bõrömön érzem minden kincsem él
hej hej hej hej kap fel a szél
hej csillagok minden az enyém

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

Tündérlány

Ó csillag
ó csillag
zenéd hallom zenéd hallom
emeletes mesehajó emeletes mesehajó
ugró táncom az ám a jó! ugró táncom az ám a jó!
zseniális ennivaló! lelket töltõ ennivaló!
holdak tánca szemed mélyén! holdak tánca
szemed mélyén!
mi mozog a szoknya alatt? mi bújik a szoknya
alatt?
kis kíváncsi az is maradsz! kis kíváncsi az is
maradsz!
füst utánam ami marad! füst utánam ami marad!
muzsikával simogatlak! muzsikával simogatlak!
énekszóval hasogatlak! énekszóval hasogatlak!
sült kolbászok lágy illata! sült kolbászok lágy illata!
szomszéd néne kisebb lánya! szomszéd néne
kisebb lánya!
világszépe eszemadta! világszépe eszemadta!
ha a szemed reá veted! ha szemed reá veted!
a sok leányt felejtheted! a sok leányt felejtheted!
zsumma zsumma dínom dánom! zsumma
zsumma dínom dánom!
hajbókoló leányálom! hajbókoló legényálom!
zsumma zsumma szikra szikra! zsumma zsumma
szikra szikra!
pattanj fel a lovaidra! pattanj fel a lovaidra!
égi hátú farkas koma! égi hátú farkas koma!
zsumma zsumma zsumma zsumma! zsumma
zsumma zsumma zsumma!
zsemleszájú pici babám! zsemleszájú pici babám!
hogyha akarsz gondolj reám! ha nem akarsz
gondolj reám!
azon nyomban megjelenek! azonnyomban
megjelenek!
szép álmomat eléd teszem! szép álmomat eléd
teszem!
lépj most be az álmaimba! lépj most be az
álmaimba!
emlékezz a szavaimra! emlékezz a szavaimra!
zsumma zsumma zsumma zsumma! zsumma
zsumma zsumma zsumma!
jobb fejemet leemelem! jobb fejemet leemelem!
bal fejemet mellé teszem! bal fejemet mellé
teszem!
égi lángom eléd toppan! égi lángom eléd toppan!
pattantyúra szíved dobban! pattantyúra szíved
dobban!
szedd a lábod magad alatt! szedd a lábod magad
alatt!
kelepelõ kalap alatt! kelepelõ kalap alatt!
elepedõ ülep apad! elepedõ ülep apad!
duzzadó vágy egyre dagad! duzzadó vágy egyre
dagad!

ó csillag!
ó csillag!
lelkem mélyén lángom fakad! lelked mélyén lán
gom fakad!
hegyek csúcsán lángom fakad! hegyek csúcsán
lángod fakad!
örömtüzem mezõn gyullad! örömtüzed mezõn
gyullad!
mindenfelé tüzünk gyullad! mindenfelé tüzünk
gyullad!
ez a világ hajtókarja! ez a világ hajtókarja!
csillagerõ benned hajtja! csillagerõ benned hajtja!
hajtja hogyha akarsz látni! hajtja hogyha akarsz
látni!
hogyha tûzzé akarsz válni! hogyha tûzzé akarsz
válni!

tündérlány!
mondd, hol jársz?
hogyha meghallod a dalom, hogyha meghallod a
dalom,
ugorj elém, azt akarom! ugorj elém, azt akarom!
emeld reám tekinteted! emeld reám tekinteted!
ölelj át és gyere velem! ölelj át és gyere velem!
hej te égõ veszedelem! hej te égõ veszedelem!
tündérleány gyere velem! tündérleány gyere velem!

tündérlány!
mondd, hol jársz?
tündérhívó táncot járok! tündérhívó táncot járok!
a távolságon átkiáltok! a távolságon átkiáltok!
kristálytiszta álmom titka! kristálytiszta álmom
titka!
a szívedet megindítja! a szívedet megindítja!
tenger árad hangod csendül! tenger árad hangod
csendül!
és a szívem belerendül! és a szívem belerendül!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

Táltosok csillaga

Ó csillag!
Ne félj!
Eljöttem érted!
Elviszlek!
Elviszlek a Földre
Világíts ott!
Mert sötét van!
Nagyon sötét
Sorsverte bolygó!

Ó csillag!
Csillag csillag!
Gyere!
Hazafelé!
Mutatom az utat
Belsõ tájak felé
Gyere
Gyere gyere!

Ó kérlek
Hívlak csillag!
Én elviszlek és visszavarázsollak!
Újra teljessé teljesebbé, mint valaha!
Ó te elátkozott istenverte bolygó!
Meg tudnád mondani, hol van az igazi Európa?
Hol zeng ma a regõsök mágusok éneke?
Mikor fog újra teljes fényével ragyogni Szkítia?
Itt most feltorlódik a táltosok fénye!
Csillaglelkedet idesodorja szépsége!
Kerülj fel újra az égre!
Távolságod hajít!
Itt itt itt!
Bennem!

Ó csillag!
Gyere ide!
Nem bántalak
Nem támadlak
Én is forgok!
Csillag dervis
Fürödj bennem!
Ó csillag
Ó csillag, Ó csillag!
Táltos csillag
Táltos csillag.

Vágtázó Halottkémek-szöveg. 1999

Éjjeli röpülés

éjjel
álom-szárny
álom-szárnyból
göngyölödik ki a Hold
pázsit
forró pázsiton lép
ragyogás
lelkem a rét fölött
kószál
egyedül az éjjeli pompa
birodalmában

lesz még éj hogy te is itt légy
földi lélek csillagra kel
földbúrában csendben lüktet
társam: az éjjel

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

Sorsunk égi hídja

Fölöttünk a csillagos égbolt.
Körülöttünk gyilkos évezredek.
Altatva verik, szaggatják elménket.
A MIÉRT?-re ébredünk.
Miért élünk? Mi lesz velünk?
Ha ember vagy, feledned kell!
Felnézek az égre. Õrület!
Hajmeresztõ õrület!
Hát onnan jöttem!
A Világegyetem szülötte vagyok!
Oda megyek vissza földi életem után!
Világos, mint a Nap.
Ragyog, mint a csillagos égbolt.
De fel lehet ezt fogni ésszel?
Van olyan ész, amely képes áthidalni a két világ
közti távolságot?
Ha valóságos az égbolt, az ész megbirkózik vele.
Ha valóságos az ész, akkor maga az ész a híd.
Valóságos híd.
Életünk valóságához vezetõ híd.
Valóságos észt kigyújtó könyvet tartasz most
kezedben.
Arra való, hogy életed valóságát meglásd és
kigyújtsd.
Hogy megvalósítsd életed, arra fordítsd, amire

való.
Hogy megfordítsd életed, hogy valóra fordítsd.
Úgy legyen!

Piros pontom tánca

Mindannyian égõ
Csillaglények vagyunk
Gondolkodó õsmorzsák
Elménk világító folyamában csillagok nyüzsögnek
Vékony falú tér-tartályban átlátszó testtel
A végtelenbõl a Földre szegezett szemmel
Egy testet építve rádiózunk reggel
A százéves végtelenségben
emberi jéghegyek csúcsai vagyunk
Földbe süllyedt égi küldemények
Titokzatos rakományunk sípol tüdõnkbõl
Emléke-temetett atlantiszok
De álmainkban szárnyaink nõnek
A csillagokra visszaszõnek
Tündöklõ szépségû emberi álmokat
Sejtéseink rajtunk dobolnak
És emlékeinkbõl szent meséket fonnak
Mert sejtjeink még emlékeznek
A végtelen rétjére
Világító erdejére

A végtelen a hazám
És piros-szõrû paripám
Átugratott a földi mezõkre

Érzem
Elkap az örvény
Az élet-szerelem hasogat
Igazi szemem nyílogat
Dörömbölõ szívem kapál
Hajam az ég felé feláll
És ámulattal röpülök
Önfeledt körök között
Jobbra patakzó égi csengetés
Balra nyüzsgõ csillagvárosok
Halk, csilingelõ zenéjük száll
Az idõtlenség füttye hátán
Mintha áramszedõ sisteregne
Kapom magam s hû! Röpülök
Milyen gyorsan nõ ez a csillagváros
Középen ott lüktet szíve
Cincindellák csilingelnek
Megvalósult összhang szépség

Idõtlen ékes nyugodt fenség
Mintha mindig is itt éltem volna
Idõtlen idõk óta itt cikáztam volna
Usgyi neki vesd el magad
Kapom magam s hopp! Már szállok
Átnyilallok a csillag-városba
Íme, tündérhajú Androméda
Fény-írással sorsok tûnnek föl
Égig érõ tûz-táblán
Emberi sorsok palettáján
Érzések fakadnak, patakzanak
Világhálót ragyogtatnak
De ki ez, aki ezt nézi?
Ki lehetek én, ki érzi?
Mi lehet az igaz sorsom
Amiért születtem, amit az ég akart
Ahogy e kérdés felsejlett bennem
Pályám cikcakkja fellángolt
Szellemem kérdése behatárolt
S érzem piros fényem felé látok
Látom piros pontként szállok
De ha látom magam fényem tompul
Szívverésem égig gyorsul
Enged kérdéseim szorítása
Fényem visszanyeri élét
S mivel élni is akartam
De tudásra is szomjaztam
Újra közel kezdtem szállni
Lassan kérdéssel próbálni
És ahogy lassan kitanultam
Héjaimat meglazítottam
Pontom röpte irányba állt
Így szálltam a Naprendszerbe
Át a bolygó-övezeten
A Hold rezzenetlen égi vártája
Homlokom némán hûsítette
S mire a Föld felé értem
Már sejtettem már reszkettem
Tudtam én egy ember vagyok
Valahol a földön fekszem
Biztosan halottnak hisznek
Amíg az ûrben keringek
De irányom visszavágyott
Földi sorsom visszarántott
S ahogy lelassítottam
Röptömben a fénysebességet
Lassan feltûnt hova tartok
Feltûnt földi piros pontom
Ez az ami felé vonzott
Földi erõ erre tartott
És ahogy lassan odaérve
Óvatosan beköltöztem
Éreztem ahogy kiterjedek
Lassan körbe növekszem
S a kezdõ köldök-pontból
Testem lassan bezsongom Lassan eszméletem éra
Ahogy testem beméri
És megdöbbenéssel láttam
Ez a test õrjöngve vágtat
Tombol táncol rángatózik
A fénykéseket kiélezi
Ezek metszettek fel az égre

De hogy vissza ne lövõdjek
Hogy földi sorsom betöltsem
Lefékeztem s visszajöttem
De emlékét megõriztem
Sokszor ma is arrafelé járok
Ahol az élet szava szólít
A sors értelemre fordít
S most a csillagtudás feléled
Elmédben emlékeket ébreszt
Hogy pirostáncú pontok hátán
Az élet felé vágtass

Szférák zenéje

Jelek jelek jelek
Jelek az égbõl
Jelek a légkörbõl
Jelek
De miféle jelek
Mi ég ott fenn
Mi az ami üzen
Mi az, amit senki nem hall meg, pedig folyton
figyel
Itt van fölöttünk, körbevesz
Körbevesz és üzen, jelez, morzézik
Az emberek keresik a jeleket
Hát itt vannak!
Itt vannak a jelek, ott a légkörben,
Egy felhõben, a felhõn ülnek és jeleznek,
morzéznak
Szerelmes jeleket, élet-jeleket, küldik, küldik meg
Küldik a jeleket
De miféle jeleket? Miféle jeleket?
Milyen egy jel délutánja?
Egy jel délutánja! És még! Milyen a Te délutánod?!
Olyan, mint egy jel délutánja?
Olyan, mintha felhõn ülnél? És üzennél egész
életedben, és soha nem jön rá válasz?
Igen, olyan? Igen, olyan? Mondd meg! Mondd
meg!

Hát most én is üzenek! Én visszaüzenek!
Visszaüzenek ezeknek a jeleknek!
És azt üzenem, hogy én még élek!
Élek, élek élek, élek, élek, és lélekben ott vagyok,
ott vagyok az egész légkörben!
Az egész Földet átjárom kívül-belül!
Mindent, mindent, mindent átjárok, mert élni
akarok, élni, élni, élni!!! élni, élni, élni!
Vajon honnan jönnek ezek a jelek?
Hé, honnan jöttök, jelek, édes jelek, mondjátok,
honnan jöttök?
Hol tanultátok ezt a táncot? Hol tanultátok ezt a
ritmust?
Mit akartok? Mit táncoltok?
Mennyit tudtok, és mind ég, amit tudtok, az
egésszel táncoltok?
Az egész tudásotokkal, az egész életetek egyetlen
tánc, egyetlen üzenet, üzenet a napvilágnak,
a napvilágnak, ami tele van szemekkel, a te
szemeddel, az én szememmel, a mi szemünkkel,
a mi fülünkkel, teli van a világ, meghalljuk
a jeleket!
Hogy mit akar, mit akarnak a végtelentõl
a felénk zuhanó, a felhõkbõl felénk áradó,
a füleinkbe áramló jelek?
Talán sikítanak ezek a jelek?
Talán csak artikulálni próbálnak?
Próbálják körülrajzolni, azt, hogy mit is akarnak,
azt, hogy mibõl áll az életük?
Jelek a testvéreim!
Minden jelek nevében!
Elutazom hozzátok, beköltözöm, beköltözöm
ezekbe a jelekbe. odaköltözöm, jelekbe költözöm,
hangokba költözöm, hangokba, jelekbe, hangokba
és jelekbe költözöm, hangokba és csillagba,
hangokba és képekbe öltözöm!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1999

Ég és Föld ünnepe

szárnyalj szét, égi fény
halandó létet kell hogy hajíts most
csillagok, lángban a tér,
lobogó hajjal szállok s röpítem fel, fel,
szerelem s élet ünnepe hadd dobjon fel fel

égi labdaként
hopp hopp hadd szálljon most fel
hopp hopp hadd szálljon fel
égi labdaként
szálljon égi labdaként
szállj égi labdaként
hopp hopp dobd ide
dobd dobd csak ide hej
égi labdaként

szivárvány
megnyílik
ég és föld között
életem
ég és föld között
feltûnnek
mozgó alakok

hopp dobd csak ide hej!
Vakítson fénye örömbe röpítsen fel! Fel!
Hegyeket tudnék tõle mozdítani! Hej!
Dobjon az égbe ott van az igazság!
Meríts belõle amíg a tüdõd tág!

hej! színtiszta ég!
hej! színtiszta ég!

VHK-szöveg, 1997

Ebben a percben

ebben a percben
ebben az égigérõ, csodálatos percben
mindketten tudjuk
hogy elindult szellemünk egymás felé
és csodálattal tapasztaljuk
hogy szellemünk az ég felé indult el
ebben a percben
ebben az égigérõ, csodálatos percben
ebben a remegõ, titokzatos percben
ebben a mámorító, közelítõ percben
ebben a mindentudásra váró
mindig is erre a percre váró percben
ebben a percben
amikor tudjuk
hogy itt vagyunk
mindketten tudjuk
hogy ebben a percben
ebben a percben történik meg életünk
ebben a percben életünk elindul testünkbõl
és mint hosszan sípoló távolsági gyorsvonat
szelepeinek rugóin át felsüvölt
és szemünk tükörén át
a másik távolsága felé röpül
mintha belehajítanák a távolságokat egymásba
ebben a percben hajolnak egymásba
ebben a füstölgõ percben
ebben a percben
ebben a percben
ebben a percben
tengerszem lárva életünket megreszketteti
a sistergõ újjászületés
reszketõ testeinkben megrezdülnek a sejtek
kristályos folyadékai
és a sejtek kristályos folyadékain rezgõ égi
buborékok
ebben az átforduló, kacifántos, hétágú percben
ebben a kulcsok kulcsát fölszikráztató végzetes
percben
ebben a csillagfényeket megreszkettetõ

ebben a sejtek kulacsából csillagfényeket
kiszökkentõ, kiszökelltetõ percben
testfolyadékaink lélekfolyadékainak megrezdülnek
és testünk poharát összekoccintják a szellemek
és falánk testeink égi lélekkel töltekeznek
és ebben a percben
testünk az õt szétvetõ hatalomtól megtanulja
hogy minden testnél erõsebb a lélek
hogy a lélek ha életre kap pehelyként táncoltatja
a testet
ebben a percben
ebben a percben megmámorosodnak a szellemek
testünk koccintó ünnepi poharának táncparkett-
zörejein át
szellemeink mámora az égre rivall
ebben az égigérõ nyúlánk percben
szellemeink egymáshoz érnek
egymáshoz érõ testeink szellem-ujjainak érintkezõ
felületein keresztül
egymásba fogódznak
és egyetlen szaltóval
át az ég tükörén
az ég tükörének ugráló kék felhõ-lebenyein
ugráló felhõ-lebenyeinek ködmönén keresztül
meglebbenõ felhõ-lebenyeinek szemtükrén
keresztül
átugranak egymásba
érintkeznek
egymás tájaira érve
egymás tájaiba végre leterítik égi fuvallatuk illatát
az egymás tájaira leereszkedõ szellemek
saját rendjüket felfedve
saját otthonuk rendjén érintkezve
épülnek
érintkezve egymásba épülnek
villódzó DNS-láncokként lelkünk fény-városokat
emel, növeszt az ûrbe
életszerelmet emel az égbe
egymás fényeinek, fénykarjainak egymásba
kapcsolódásával
csodálatos lelki növényként emeli életünket az
égbe
ebben a percben
a szellemeknek ezen csatakos csavaros percében
ebben az összeérõ érintkezõ percben
ebben a mindentudásban merítkezõ percben
ebben a percben
ebben a percben
ebben a percben

A halál titka

amikor az embert kettévágják
feltûnõvé válik az élet zsivaja
a szervezetünket zsinatoló erõk összhangja
testünk a túlvilági kalapácsok ütései alatt
eleven zongorává válik
eszméletünk kárpitja mesés szõttese zúgni inogni
kezd
elménk önmagunkat elõretartó képe ahogy
elhanyatlik
a Meztelen Igazság fénye feltündököl
mint távolról érkezõ óriási fényhajó
lassan tatja visszaúszik egészen születésedig
és amit képviselsz, a kép most átvesz, már õ visel
visz cipel rohan a születéseden túlra
összeér az égi tájjal rengõ csillagokkal
különös átalakulás
amikor az embert kettévágják
és igazi képed
rád talál
önazonosságod
világgá válik
világfénnyé
köszöntelek!

Naptánc

A Nap
Ha nem lenne
Hogyan élnénk?
De van! Él! Él!
Mindent beragyog!
Mégsem láthatod!
De lásd meg most!
Milyen tündöklõ
Élõ erõ!

Hej hej hej haj hej hej hej haj

Hej naptánc, hej naptánc!
Forgok kacagok Nap hozzád!
Hej naptánc, hej naptánc!
Forgok felugrók Nap hozzád!

sorsot rejtõ élet Nap-madár
téged hívlak, jöjj ide hozzánk!
ünnepeljünk, élet-ragyogás!
életünk szédítõ villanás!

megszülettem
a Nap alatt tombolok

árdeli szép Hold
bársonyos éjszakán
hajnali égbolt
tündöklõ napsugár
hej Nap hej Hold
varázslatos szempár
hej Nap hej Hold
varázslatos szempár

Nap
Hé! Nap
Hé! Ragyog!
Hé! Még! Hé!
Táncol!
Táncol! Hajtás!
Táncolj! Nap!
Ragyog! Ragyog!
Mindig ragyog!
Kívül – ragyog!
Belül – ragyog!
Nap! Nap! Napocska!
Édes Napocska!
Élj!
Édes Nap! Nap!
Égi tûz! Nap!
Égi tûz!

Vágtázó Halottkémek-szöveg,

Fohász az élethez

élet
élet
élet
tombolj még
tombolj még
és élj
az igazadért
tombolj még
úgy felsír
felszakít
száz sebbõl vér
de lelkem él
és erõt merít
és amit kér
beteljesül
mert lelkem él
és nem hagy cserben
sohasem
ha fáj még
tudom él
és amit éhez
sóvárog
szerelmet
igazat
tündérit
eléri
életet
emberit
nemeset
eléri
mert elér odáig
mert ez a természete
lényege
akarata
sorsa
és minden vágya
minden percben.
ezt akarja
hát megtalálja
ha az egész világot
tûzbe is kell borítsa!

A föld alatti zene ellentámadása

hej hej
hej hej hej hej
hangok csapnak föl
a föld alól
az élet hangjai
mámoros élet-zene

a föld felett
mûanyag abroncs
rothadó mû-világ
terjed a lelkekbe
tenyészik mint a gaz
mindent elfoglal
mindent elrothaszt

ha a lélek rohad
mindennek vége
nem lesz többé ember
csak zombi és med mex
miféle erõ az
mely leszorítja
az örök fiatalság zenéjét
a föld alá?
csak zabál zabál zabál
darál darál darál
orcáján száz kép
nevet

fölhasított egek
alatt kiürült lelkek
felül egy hamis isten
vagy inkább sárkány
agyamban sarka
öl
õt öli
õt ölve száll be
most száll
agyamba száll be
most száll
agyadat szántja
õrület szállj meg
mert itt a bárgyú rádió
a gyilkosságimádó tévé
az agyat zabálja
a gondolatot!
legalább hírét tudnám
továbbadni!

hív az élet
még a föld alól
az élet nevében
napfényre lélek!
pokolra minden rohadttal
világrohasztóval!
bennünket ne küldjenek
a föld alá!
vigyék magukkal
hazugság-tenyészetük
ragyogjon föl újra
aranyló Napunk
ha mindenki velünk tart
lesz Édenünk!
rajtunk áll a világ sorsa
lelkünk jobbik felén
álljunk át az élet
akaratára!
hej!
gyere!
te is!
te is meg te is!
gyere! most!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

Éljetek halottak!

fölpattan halott a sírból
mi a francot csinálsz?
mióta szûnt meg az érzés
miért halott az embervilág?
végítélet rajtunk tombol
életünk célját elrabolták
ezt kapd ki, nekem ne mellé beszélj!

veszélyben az Élet célja
az élõké és a halottaké
uramisten, mennyi szépség
mindez az õrületé
legyen vége a rohadásnak!
éljetek halottak!
éljetek végre!
minden idõk szavát halld!

éljetek halottak!
éljetek életet!
van olyan!

Vágtázó Halott kémek-szöveg, 1997

Hunok Budapesten

Hunok magyarok hunok magyarok szkíták
magyarok szkíták magyarok igaz magyarok
Igaz szép nemes szellem
Életünk fenség, ünnepi szépség
Sorsunk a Természet mágikus akarata
Amiért születtünk, felelõsek is vagyunk!
Az élet igaza, sorsod igaza
Ki kell teljesüljön!
És ez vitézséget követel
Tõled is!

Hej!
Hej!
Hej!
Hej!
Onnan süt!
Onnan szárnyal!
Innen sír!
Onnan kér!
Régen büszke!
Magyar nép!
Mondd meg tudod-e
Mivé lettél?

Régen gazdag!
Mára szegény!
Isten ostorából!
Megnyomorított nép!
Most legyél
Újra vitéz!
Le kell gyõznöd
e világvészt!

Világíts meg
Minden dögvészt!
Sápadjon bele
A sötétség!

Huj huj hajrá!
Zengjen újra!
A Tejútról
A Körútra!
Hogy a világ
Bámuljon újra!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1999

Világ, ne halj meg!

Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Világ, ne halj meg!
Világ, ne half meg!
Ember voltál, jobb testvérem, világ, ne halj meg
Ember voltál, jobb testvérem, világ, ne halj meg
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember voltál, jobb testvérem, világ, ne halj meg
Ember voltál, jobb testvérem, világ, ne halj meg
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Itt az idõ!
Van idõd? Nyakadon? Hej-hej!

Ember vagy; vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember voltál, nem?
Ember voltál, jobb pillérem, világ, ne halj meg!
Világoltál, lelket adtál, világ ne halj meg!
Világ, ne halj meg! Világ, ne halj meg!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ha senki más, én kérdlek téged, ember vagy, vagy nem?!
Ha senki más, én kérlek téged, világ, ne halj meg!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Hé!
Van idõd? vagy nincs?!
Itt vagyok! Megszülettem!
Világ! Megölnek!
Végigjárok fényeden!
Nem hallod! Megölnek!
És hagyod? És hagyod?
Hagyod?! Hagyod?!
Hagyjátok?! Magára hagyjátok?!
A haldokló világot?!
Én nem!! Nem!! Soha!!
Nem!! Soha!! Nem!! Nem!! Nem!! Soha!!!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1998

Emberiség

hej! hej! emberiség!
hej! hej! emberség!
ó-kozmikus nép!
ó-kozmikus nép!

száz halált halt életrekelt
emberiség!
végtelenségbõl kidöndült
emberiség!
Aranykorod elfelejtett
emberiség!
sorsod vesztett megvakított
emberiség!
szegénységbe kényszerített
emberiség!
miféle csodára vársz?
miféle csodára vársz?

százmillió száj
szólj velem!
százmillió agy
százmillió szív
élj velem!
gondolj velem!

törpe sorsba kényszerített
emberiség!
rácsok mögé bekaszlizott
emberiség!
mikor voltál angyalszérûn?
mikor voltál angyalszérûn?
száz halálból fölrévedõ
emberiség!
égi úton felvonuló
emberiség!
hogy felejthetted el sorsod
miért felejted el?
hogy felejtetted el sorsod
miért felejted el?
hallod? hallod?
emberiség!
hallod? hallod?
emberiség!

hej! hej! emberiség!
hej! hej! emberiség!
s újra egy-emberré válunk
egy szent akarattá kell váljunk
emberiség!
emberiség!
tûzzé? lélekké!
égi értelemé
emberiség!
emberiség!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

Valaha ringó táj

valaha ringó táj
hegyen égõ oltár
táltostáncra pattanunk

úszik az ég ormán
szép táltos paripám
rádtalálunk, otthonunk

hallom az én nótám
itt van az én hazám
hogyha együtt dalolunk

kigyúló szép világ
viduló szép orcák
táncoljon életvágyunk

ahol a mennydörgõ táj
emberi élõ világ
érzõ és segítõ táj
mesés és valós világ
keresd, hol fáj
gyógyírt találj
röpíts, hazám
mámor-teli táj!
szállj hozzám
szállj paripám!

szóljon az én nótám
szálljon a paripám
tündököljön életünk
Kárpátok ölében
lélektáj földjében
magyarok örömében

hetedhét országra
az egész világra
örömöm szétáradjon

csillagok szikráznak
magyarok táncolnak
életet teremtsenek

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

A boldogság éhe

„Illattól sûrû szélben
selymesen suhogó
szent szédül étben érzem
a rózsa belülrõl csönget
a rózsa belülrõl csönget.”
(A rózsa belülrõl csönget)
„Mondd szerelmet vágysz-e még?
Hû társ után jársz-e még?
És ha ágyad megveted
Nem szorul-e el szíved?
Mit ígér még életed?

Ha csillagokra lesel
Mi az ami szíven ver?
És ha reggel felriadsz
Mi jut eszedbe? Mi az?”
(Emberi fohász a harmadik évezred küszöbén)

Grandpierre K. Endre: Szent Éhség. A gyönyör himnusza.

Végzetes szerelem

Ó, elmondom
Ami szép, s végveszély
Eljöttem sorsok végzetébõl
Hol egy emberi testet ver a szél
Ez egy száraz, elfagyott váz már,
Mint egy kóró, oly szikár
De szelleme visszajár, éjjelente eget ráz
Hát tombolj, tombolj, gyere tombolj, szélvész,
Tombolj, tombolj, tombolj, szélvész,

Ércfényben fürdik a táj,
A lélek még hazajár,
Hát miféle pokolé ez a szándék
Hogy a végzet a szerelem?
Miért ölsz, szerelem?
Emberibb sorsra születtem!
Szárnyal az élet tüneménye
És elillan észrevétlen
Még nem éhem. még nem éltem, még nem éltem,
Még nem éltem

Visszatérek egy korhadó vázba
Talán fû vagy fa lettem
Itt élek immár némán
Ha itt lennél, te is tudnád
Fölül emberi hullát ver a szél
A zörgõ test néha beszél
Egy földindító szerelemrõl
Az egek végzetérõl
Hát tombolj, tombolj, gyere tombolj, szélvész

VHK-szöveg, 1997

Szerelem-erõ

Mint parányi nyughatatlan csíra
Bujkál bennem a szerelem-erõ
Édesen áramló folyama
Zöld növényi hártyán motozó
Parányi növényi kezekként kacsokként
Kezdetleges pici kacsókként
Sarjad bennem serkentõ szerelem
Fölserken áttöri a zsenge mag-sejthártyát
S földemben gyökerezve elindul fölfelé
Fölfelé
A Nap világa felé
Napvilágod, fényed felé
Kacsaival feléd növekszik
Veled akar összekapaszkodni
Mint élõ túlvilági bokor szerelmes szerelembokor
Ami nem a levegõégben nõ
Nem a szél fújja nem az esõ veri
Érzés telíti világod vezeti
Érzésedre rezdül megnyílik csukódik
Az érzések földjén az örökkévalóságban
Tündéri, érintetlen ártatlanságban
Szél nem éri, esõ nem járja
Mosoly, nevetés, sírás cibálja
Messze a világtól
Hangtalanul

Szerelmes csomag

Kaptál egy csomagot
Én vagyok az
Karjaid becsomagolnak
Csomag vagyok
Van bennem valami
Küldemény
Ajándék
Tõlem neked
Te vagy az
Ahogy ölellek
Körbeveszlek
Bennem találod magad
Ajándék ez a csomag
Ami én vagyok
Csoda-ajándék
Mert neked szól
Te pedig nekem
Jó érzés
Ajándékot tartani
Az ajándék ajándékot tart
Érzem hogy ez az ajándék
Életre szóló ajándék
Ajándék a Természettõl
Egyenesen az életemnek
Micsoda jó érzés!
Képzeld: egy csomag
Szerelmes a tartalmába
És tartalma becsomagolja a csomagot
Olyan szerelmes ebbe a csomagba
Ahogy a csomag öleli tartalmát
Tartalmazzuk egymást
Küldjük egymást egymás felé
Ölelés-földre
Megérkeztünk.

Égõ kívánság

Állj! és itt maradsz!
idd a sugaramat!
most megmondom
mit akarok!
szedd most össze magad
jön a zuhatag!
hej, vadíts, láng!
érezd hatalmát!

állj most ide elém
és figyelj rám!
az égõ igazság
tovább nem várhat!
ha egyszer megtudod
jobb, ha kapaszkodsz!
égi hatalom
felkap és feloldoz!

hej, gyere elém!
gyere ide elém!
most hajolj fölém!
szemed szemembe néz
most eljött a perc!
most már csókoljál
ölelj át
sodorjál
hej, vadíts láng!
hej!
egy kicsit élvezd
mámoros közelem!
egy kicsit próbáld
beljebb, közelebb!
hisz itt vagyok
mint egy kívánság
mindenem
egy kívánság
ami rád vár
és rád néz
remeg, vár
és forró már

hej, csillagok!
hej, megvakulok!
õrült örömben
égi lángra kapok
kapaszkodj, hej!
sivalkodj!
gyere, emelkedj!
hány év óta vár
ez a kívánság!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

Bagdadi életkép

(népi hõsköltemény nyomán)

Bagdadban Bagdadban
Jókedvû arabok az ablakban
Jódolgukban kacagnak ma hajnalban
És nem szól a szomszéd hogy halkabban!
Egyetlen óriási ünnep van
Nagyban megy a hoci-nesze suttyomban
Esznek-isznak szexuális mámorban
Egész nap a hejehuja napja van
Nem történik ilyen minden paplakban
Hozzá még csak kurjongatnak haj! haj! haj!
Terjed az õrület még gyorsabban
Fékevesztett ordítások bamm! bamm! bamm!
Püföli az agyamat vad ritmusban
Csak egyetlen darabont ki mamlasz mama
De viszket a marka, hogy elkapja
Óriás Delilát szorongassa
Feje már belilul a gondokba
Agyában terve kigyúl lángokba
Még ma este kiül õ az ablakba
Delilával bagzani fog Bagdadban

Rejtelmes kert

Itt várlak
Itt itt itt itt itt itt itt itt itt itt itt itt itt itt
Várlak
Hol hol hol hol hol hol hol hol vársz
Hol vársz most
Hol vagy, elmeséli, érzi belsõ látásom
Micsoda táj, micsoda táj

Sûrûn gomolygó szellem
Hallom a rét dalát lenn
Hallom én, szerelem-tájon
Látom egy fény nekem jelez
Világít messze, nekem világol
Világít messze, nekem világol

Fényjel
Fénycsomag
Feltûnik utazik felém
Zenét hallok belülrõl
Dermedten érzem, belülrõl látom
Ott úszik a fénycsomagban kibontakozó jövõm

Érzem, nem várok tovább
Fényed elér, életre varázsol
Szállj rám, fény-parázs
Éljen hatalmad
Életemmel rejtelmes kertedbe rohanok

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1998

Miénk a világ!

Hol van az a tûzrõlpattant pirosbarna lány
Akivel ma átmulatnám az egész éjszakát
Keresztbe az utcákon fönn a villanypóznán
Ugrálni a háztetõkön miénk a világ, hej!
Gyere ide, ha van kedved, mert ma nagyon mulatunk
Bukfencezni a járdákon, vadidegenekkel
Ugrálni mindenkire, kicsi a rakás
Mert miénk a város, és miénk a világ, hej!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

A csillagok hívása

a világ végén
egy fényes napon
felszárnyal a holt
ott leszek
tudom

minden éjjel
oda hívnak a csillagok
fölszárnyal lelkem
végtelen
vagyok

VHK-szöveg, 1997

A csillagok otthonából

Hej! Hej!
Ott röpülök! Röpülök át a fényévek tisztásain!
Fényév-kaszálók! Hej!
Felfal a világ eleven középpontjába!
Millió fénvszilánkká hasogatja csontjaimat!
Hej! Hej!
Onnan jöttél!
Te is ott voltál! Te is ott voltál!

Aha! Ha! Aha!
Hej!Hej!Hej!Hej!Hej!Hej!Hej!Hej! Hõ!
Egy élet! Egy élet! Egy élet röpül!
Röpül végig a sír!
Csak a fény! Csak a fény!
Röpül át!
Egy élet! Egy élet! Egy élet! Már
megérte!
Már megérte! Már megérte!

Lobogó pázsit!
Ott! Ott! Ott!
Minden! Minden! Minden!
Fény! Fény!
Ég a Semmi! A Semmi! A Semmi!
Huj! Huj!
Fényévek kegyetlen zuhanásában!
Át! Át a közepén!
Végtelenbe ugró fényen muzsikáló
Élet-küllõ!
Millió emberfény!
Bele! Bele a közepébe! Aááá!
Halált arató élet!
Élet-tisztáson átzuhanó
Teli erõbõl
Lelkedbõl
Élet-megmentés!

Vágtázó Halottkémek szöveg, 1998

Fénysuhamlás

Villódzó fény
összejátszó halmai
torlódnak szétterülnek
vén idõk dobálódnak

süt süt süt süt villódzik
süt süt süt süt villódzik
fénysuhamlás
suhamlás
fény szelepei fény zsilipel

kétkedés és megnyugvás
szökellés
hop-hopp-hopp-hopp

Vágtázó Halottkémek-szöveg, Í997

Idõkön át

Folyik, úszik kering a világ a korlátlan szabadság
reggelén
fénylámpások tutajozó életek fénylábaikat
kiengedik
fényük összeér a kozmikus álomrohanatban
együtt érzékeljük a kozmikus sodrást, sodródást
a végtelen megvalósulásának kérlelhetetlen
törvényeit
ahogy az õsvilág bugyborékol át az idõk színes
forgatagán
s megjelenik örök jelvényeivel benned és bennem
szõnyegekben eleven szõttesben
ahol erkélyek vagyunk, az örökkévalóság kertjei
vonulunk egy öntudatlan erõ tajtékjaiként
vonulunk, vonulunk át a tereken, vándorlunk át
az idõkön
vakondokokként, lemmingekként, rénszarvasokként
hajt bennünket a reggel ellenállhatatlan követelése
és sorsunk tüdõket, szemeket, boltíveket váj a
kozmikus folyam örvény-sodraiba

lelkem kúszik a fák tövén
barlangokat vet a reggeli köd
titok kigyullad magával ránt
ajtó zuhan életemre

elõttem mozog a mindenség
meg kell tudnom ki vagyok én
álomból jövõ megtestesülés
embercsupaszság sorsok s meredély
õsvilág sodor idõkön át
nedves állatok örök vonulás
forog forog áthajol rám
kieresztem fényem s minden körbezár

kezemben forog a csillagos ég
még ma meg kell tudnom ki vagyok én
forog zuhan a fény-kútfedél
végesbe ugró végtelenség

kozmikus erõ hajt idõkön át

Vágtázó Halottkémek-szöveg. 1997

Nincsen távol

Ó
Csillagom
nyílj meg most
akarom
bocsáss le
tüzedbe
vágytól égõ
lelkedbe
szemedbe
eressz le

hideg volt
nélküled
végtelen
üres tér
csillagom
fordulj felém
emeld fel arcod
talán fáj még
megrázkódtam
fájdalmamból
felocsúdtam
érezni merni
megtanultam
szemedtõl
lélekké váltam
tanít
mindent a szerelemrõl
csak úgy
tombol a szerelemtõl
fölemel
ad a mindenségbõl
amitõl
minden él az örömtõl
csillag-mámor
eléd járul
halld meg
a mindenségbõl
nincsen távol
közel járok
eléd állok

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

Olyan isten nincs!

Micsoda erõ hajt bentrõl ki
úgy küld megszületni
nincs mit meggondolni
ez jön ez már az igazi

lassíts hogy belédrázz
rád vár gyere segíts már
akarom, most, az úristenit
hogy nem adsz mindene, olyan isten nincs!

hát teli erõbõl
az éjszaka végén
a tûz majd megtanít
hogy mi mond mit

égõ ház
benne rohanok
hej hej hej hej
félek égek rázkódom
jövök lángban zuhanó testtel jövök
merülök
köpött kép
vakuló élet
halkuló váz
ömlõ formák
röpülõ méz
forduló fények
az éjjel
végigzuhansz az alagúton
ahol én
te is te is
õ is meg én is

megkötözött szám felnyílik

Vágtázó Halottkémek-szöveg. 1997

Õslény a Tejútról

Õslény
bennem mozog
foglya vagyok
itt él itt él
ereimben
csillagjaim
a Semmiben
a Semmi szélén
ingázok
a Semmi közepének
szemeiben
szédítõ mélyben
ott jön le belém
a Tejúton
megnyíló szeme
végtelen tó
te mit gondolsz
már nem tudom
hogy mit tudok
csak szédülök
ragyogó
álmodó
ájuló
hadaidon
csillagokból
érkezel
ebbe a vajúdó
ocsúdó
borzongásodra eszmélõ
világba
életre hívó vér ver lüktet
mozog hangomban
csodával vágó
tarajuló
sajgásodban
hív ott a Tejútról
szállj most le
csillaghavas
bundámba
égnyitó
birodalmadba
földi élet maró-fájó
kínjaiba
te is ott élsz
a Tejúton
borzongó õslény
ég és lélek
közös titka
te is itt élsz
szerelemben
csillagparazsú
lelkemben
halálközel
sorsommal

Vágtázó halottkémek szöveg. 1998

Verõfény

Süt
a verõfény
egy fürdõzõ fény
egy emberi fény
itt szólít téged
teremjenek
tündöklõ fényû
emberek
a mindenség
elõlép
innen ég
onnan ég
onnan világít szét
oda áramlik szét
ó adjad még
ó adjál fényt

átvesz az érzés
egyre terjed az érzés
itt szól bennem
csiri-csiri-csiri-biri
így duruzsol
csiri-csiri-csiri-biri
elvarázsol
figyelj te is rá hogy mirõl
szól teveled
hogyan fényesedik meg
tebenned

megáll az eszem

fel kell pattannom
és már jár jár jár
és már szól szól szól
és már jó jó jó

lesz még nap száll még hozzánk az élet ünnepe
lesz még napfény, megnyílik még az ég
úgy szólít, érzés kell ide
ami kincs itt égig ér, az bentrõl született

vágtázz föl hát, vágják életed
napsugár-karddal, égõ szerelemmel
fakadjon fénylõ, aranyló özöne
éneke zengjen, röpítsen messzire

hej! hej! hej! küldj fényt!
hej! hej! hej! küldj fényt!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

Végtelen tündöklõ

Átvilágít a fény
Végtelen tündöklõ
Ússzál, ússzál most fény
Ússzál az elmémben
Elönt a csillagfény
Valami áramló
Teste tiszta fény
Végtelen tündöklõ
Álom, életbe költözött fény
Hej, hej, hej, hej
Belehajlok, tengerfény
Végtelen óceán embertükrén
Holdamon száll a mindenség
Csillagból szõve
Uram teremtõm, miért szültél
Valami tündöklõ
Tiszta testû fény
Hald meg, halld meg, elmém teremtõ
Gyere, hát gyere, a végsõ célt tudom
Szállj le, itt az idõ, Vállamon lépkedõ
Csillagfény
Szellemem zsongón körülölel
Szerelemre hív A mindenség

Csodaszarvas-idézõ

Álom tájon
Száguld
Csodaszarvas

Égi mén, gyere, szólíts engem!
Felragyog tüzes égi jeled
Égre nyíló vadászmezõkön
Hej vitéz, gyere, tarts velem!

Égi fényed érzem, most felöltöm
Nem lehet semmi, ami ellenáll
Belsõ zenéd mindenhol felcsap
Meghallják, akik emberek

Hallj meg!
Hallj meg!

Égi fény, gyere, kapj fel engem!
Boldogság gyere perzselj meg!
Együtt él most már mindörökre
Sorsunk mámoros szerelem

Boldogság maga testet öltve
Minden jó öröknek született
Égre nyíló vadászmezõkrõl
Közös sorsunk, tudom, rám nevet!

Csillagvárosok üzenete

Magas égre föltekintek Magas égre feltekintek
Mindenütt csillagok rajzanak Mindenütt csillagok
rajzanak
Közel a végtelen távol
Látom a végtelen távolt
Évekig röpül a fény
Egyik csillagból a másikba
Égi csillagból ide hozzám, a Földre
De a gondolat illan villan
egy pillanat máris ott van
A kapcsolat hívható
A csillag elgondolható
Belülrõl kirajzolódó tájon él
Érzékelõ lelked elõtt
Ha figyeled, majd feltárul
Csodás égi mesekönyvként
Érzékelõ lelked szemét
Hívják, vezetik a csillagok
Ha van lelked, a hívást érzed
Ha van szemed, tájaikat látod
Ha van füled, zenéjüket hallod
ha megteszed, valamit már tettél
Valami életet elültettél
Csillagpázsit mohájában
Érzés-világ pompájában
Benépesül majd a világ
S minden újra elébed áll
Úgy, ahogy azt ó akarja
Égi lelke most sugallta

Rajzó tündöklõ csillag-társulások
A távolban összefolynak
Égõ folyammá csoportosulnak
Ott látom a csodaszarvast Ott látom
a csodaszarvast
Pompájában tündökölni
Végtelenre ablakot nyírni
Ott látom a Kerek Tisztást
Meséinknek Kerek Erdejét
Magyarok legbelsõbb honát
Titkot rejtõ õs-világát
Regõsök titkának tudóját
Errõl zsinatol a kifli-Hold
Milliárd évek titokteli kútja
És az egész égi folyó
Mintha ön-akaratából tenné
Egyetlen egységes várossá ugrik
Tejút-város nyüzsgõ forgatagává
Vajon milyen titkot tudnak
Napjaik vajh mirõl szólnak
Hogyan zajlik víg életük
Miféle sorsot rejt végzetük
Nekem s neked ezt tudnunk kell
Sorsaink innen indultak el
Innen indultunk el az útra
Bennünk csillagmorzsákat õrizve
Ez a csillagmorzsa világít ma is
Belülrõl elõre s fel az égre
Ez a parányi lélek-darabka
Élteti a belsõ világot
Bent s kint egyaránt õ világol
Ezért emel bennünket is az égre
Ez indít a végtelenségre
Csodaszarvas égi fénye
Szárnyat ad a végtelen égre
Hogy lásd igen, csoda-szarvas
A Tejút õs-birodalma
És a csodák birodalma
Egy csodás lényt alkot az égen
Mesebeli álom-várost
Emeletes mesehajót
Ez a mese igazsága
Mindennél erõsebb valósága
Ott ragyog ma is minden éjjel
Kívül s belül felível az égre
Az elrabolt nappal után Jön az élet igazsága
A sötét védelme alatt
Kibomlik a csodák országa
A legcsodásabb, hogy e csoda
Legcsodálatosabb tulajdonsága
Mindennél erõsebb igazsága
Minden sziklánál szilárdabban áll
A mesevilág igaz valósága
Mindennél tündöklõbb értelme
Ma is az égen égõ valósága

Ott az égi országúton
Tejút-város égi erdején
Ott ragyog tündöklõ Androméda
Tejút-városunk égi testvére
Égi röpülõ csészealjként
Röpülõ kalap, vagy hal-alakként
Csillagokban sziporkázva
Ünneplõ fényekbe öltözve
Ragyog büszke Androméda
Indra-méda Endre-méda
Médek titkát õrzõ csillag-raja
Õsi korok csillag-fészke
S mintha minden csillag-város
Nyüzsgõ csodás palotája
Az idõk húsára ráfeküdve
Sorsainkon hallgatózva
Gondolattal ránk *
Keresve az emberséget
A lelki üde nemességet
Ez a rajzó vidám égi sereg
Ha rágondolsz, elibéd terem
Röpülõ városok itt termõ kacagányok
Csillagszemû boszorkányok
Nyüzsgõ záporzó testülete
Köröz röpül kavarog az ûrben
Táncol jelez pályákat ír rajzol
Titkos belsõ áramlással
Belsõ fényû értelemmel
Töltött csillagvárosok
Zengõ égi harangozok
Zsongatják az égi lelket
A végtelen bûvöletet
Szellem-húsból tápászkodva
Érzésekbõl virágozva
Érzéseinktõl növekedve
Kedvre kapva teremtenek
A közös munkára elõsereglenek
S ládd, mint milliónyi seregély-fióka
Fölröppennek, az idõt kioldva
Elindítva a Napok birodalmát
Belsõ táncukban zsonganak
Az élet hangyában szólanak
Téged szólítanak

Az élet szerelme

Vajúdó sorsom fordulópontján, mely már egy hónapja sodor egyre mélyebbre, hirtelen arra eszmélek, hogy életemet a végtelenség végzetes erejû, gáttalan vonzása hívja, ösztökél, hogy elmémet kiszabadítsa az egyen-kalodákból, hogy a legmagasabb eszmények felé tágítsa, elme-eszméltetõ eszmék felé, a lélek végtelen szabadsága felé. Igen, most már tudom, az volt a baj, hogy nem mertem eléggé merészen vágyni, hogy éppen a leggyönyörûbb életet, az igazit, a tökéleteset tartottam valószerûtlennek, már szinte valótlannak, lehetetlennek. Most már látom, valójában mindig is a valóságosan létezõ csoda közvetlen erejében vágytam élni, a Hold, a csillagok, a Nap tündöklésének mély, emberi szerelmében, borzongató, mágikus kiteljesedésében, az élvezet égetõ, örömmámoros szenvedélyének futótüzében. Elmerülni a világ mélybe rántó, kozmikus sodrásában, a tenger végtelen, opálos ragyogásában, a vágtázó ló hátán átélt szabadság korlátlan mámorában. A természetes, gyerekkoromtól sóvárgott élet a Természetet átható emberi szellem mágikus szõttesébõl ragyog fel, ahol a Hold, a csillagok, a Nap – a világ húsát teremtõ mély, titokzatos csodák gyermekei.

Érzem, itt lüktet, jelez bennem, hogy csak életre-halálra szóló életet érdemes élni, természetes életet, ahogy a Természet is a létezés ellentétes erõinek érintkezésében, egymásra játszó, vadászó táncában lüktet. A Természet méhében ott lüktetõ, szülõ erõ is olyan, mint amit belül érzek: a semmi és a valami létre-nemlétre, a Mindenség értelmének tétjére menõ játszmája hív folyton életre. Jó, hogy az élet határán, a tudatos lét határán megjelenõ embernek is csak életre-halálra, tudásra-nemtudásra menõ életet érdemes élni. Ha ilyen élet borzongat, csak akkor érzem meg a Természet legbensõbb erejét, borzongató varázserejét, és érzem, legmélyebb, egyetlen lényegem erre hajt, efelé ösztökél folyton. Ezért vágyom arra, hogy a félvállról élt élet helyett a legmagasabb eszményekért éljek szilaj, vad, és zabolátlan életet, gyújtó szenvedéllyel, amelyet a csoda bûvös ereje hajt a belsõ eszmények felé. Életet, amely végtelen erõvel tart, tartja legmélyebb emberi mivoltomat. És ad, igazi emberi ragyogást ad, hogy ettõl a bensõséges, ünneplõ ajándéktól belsõ örömöm, emberi mivoltom nyílik meg, ráébredek, és bensõm megtelik emberi, természeti életerõvel, az élet bûvös italával. Mintha hatalmas barát, társ-lény eszmélne fel, derengene fel mélyemben. Bensõm emberi húsa fényt kap, tündökleni, ragyogni kezd, valósággal újjászületni, testet ölteni. És élni kezdek végre, vágyni, életre, igazi életre vágyni, teljes, végzetes erõvel, emberi életre elszánt erõvel kiteljesedni, megvalósulni. Kiállni a bennem élõ eszményeinkért. Érzem, ezekért az eszményekért a halált is vállalni tudom, mert tudom, hogy valójában csak így, végsõkig elszántan, végsõkig tisztázva, végsõ egységességben érdemes élni, az élet egészének, tiszta fényének jegyében, amely nélkül az élet szétesõ dirib-darabok egyvelege, más, az élet ellen irányuló akaratok megvalósulásának terepe. Mintha életünket felkínálnánk rosszakaróinknak, hogy éljék le helyettünk.

Egy igazi, természetes, mindenre elszánt életet valójában a halál sem érint. Hiszen még ha ellene is támad, akkor sem érinti meg lényegét, egységes, belsõ fényét nem hazudtolja meg, legfeljebb kioltja az adott õrállomáson. Eredetileg az ilyen halál is alárendeltetett a Természet törvényeinek, de ha mi magunk a Természet törvényeiért, legbensõbb magjáért élünk, akkor az ilyen életet kioltó halál valamiféleképp a magasabb Természet akaratának kell legyen alávetve. A halál csak akkor válik égetõvé, pokolivá, ha természetellenes, ha értelmetlen vagy rossz célt szolgál. Különösen akkor, ha a vészhelyzet is természetellenes, ha az ellenünk támadó ember az életgyûlölet, az embernélküli, természetnélküli élet, a hatalmi érdekek akaratára állt át. És ez az, ami nap-mint-nap olyan szembetûnõ. Úgy érzem, bár látszólag, kívülrõl, még minden szinte ép, de belül, csak épp észrevétlen, lassan rág egy alattomos erõ. Épp annyira lassan, hogy ne tûnjön fel, de annyira egyöntetûen, hogy szinte természetesnek, kikerülhetetlennek, törvényszerûnek hasson. Érzem, félek, félek, hogy ma már emberi mivoltunk folytonos vészhelyzetben él. Az élet szeretetét annyira talajtalanná, felszínessé, sekélyessé teszi a mai világ, olyan járványszerû, tömeges a lélek-kiürülés, hogy már nemcsak rólam vagy rólad van szó, nemcsak egyéni életünk felmutatása veszíti el lassan arcát, kifejezését, mondanivalóját. Rágondolni is rettentõ, hogy ha egyre többünk élete veszíti el tartását, akkor a Természet akaratának érvényre jutása kerül veszélybe. Ilyen vészhelyzetben még egyéni életünknél is fontosabb, hogy eljussunk bensõ világunk romlatlan, természetes erõihez, és felélesszük õket.

De még a vészhelyzetben élõ emberiség korszakában sem válik mindig pokolivá a halál jelentkezése, érintése. Hiszen a halál finomabb formáiban jelen van mindennapjainkban, együtt él velünk, betegségeinkben, szenvedéseinkben. Ilyenkor ismeri csak fel a beszûkült, a haláról tudomást venni sem akaró elme, hogy ez a mindennapi kis-halál, a betegség és a szenvedés mennyire segítõ szárnyú természeti erõk valójában, és hogy valójában bennünket kérnek, késztetnek arra, hogy magunk váljunk gyógyító és gyógyulni képes erõvé. Ilyenkor értjük meg, hogy a természetes halál valójában baráti szárnyú, orvosló, tanító erõ, barátként tesz-vesz körülöttünk, bennünk minden nap, gyógyító betegségekkel, gyógyító szenvedésekkel jelezve az egyéni életünk határain túli világ nem halotti, hanem testvéri természetét.

Emlékszem, és érzem, mennyire vonz, ahogy az igazi, végzetes, természeti életben, szenvedélyes élet-szerelemben kibontakozik az emberi, állati, növényi arcú, emberlelkû, tündértestû világot átható legmélyebb, legtisztább erõ: a nemiség. A születetten nemességet, lelki tisztaságot õrzõ és újjászülõ erõ, a nemiség nemcsak bennünket, embereket hajt, de áthatja az egész Világegyetemet õrületes-tündökletes, égetõ és megtisztító tüzével. A nemiség lélek-ereje a világhús legbensõségesebb héja, a csak tündérujjakkal érinthetõ világ, lelkiségünk legkényesebb tartománya, amely maga a nemesedés élvezetességének elve, a nemesebbé válás vágya. Látod te is, hogy ez a sokat vádolt nemiség valójában, eredetileg éppen a világ ártatlanságának elve, hiszen a világ lényegének legbensõségesebb, leggyengédebb, legtüzesebb tartományát élteti. A természetes, tiszta nemiség a legnemesebb eszményt látja a világ középpontjában, és ha így látsz, a világ legbensõségesebb lelkisége válik a világ legmélyebb alapjává. Hát nem fura? Épp a tiszta, természetes nemiség a világ bûntelenségének bizonyítéka, mert ez minden világok legfontosabb világának, a lélek világának középpontjába a nemességet állítja, a nemiség fölemelõ, érzésekkel tisztító erejét. A gyermeki, fiatal lélek még érzi, hogy a szerelem minden lény legszentebb, legféltettebb, legemberibb titka, és legszemélyesebb életvilága. A szerelem az, ami képes megmutatni a világ legmélyebb, alap-titkát, azt az eleven titkot, amit mindannyian magunkban hordunk, és amely minden nap bennünket ösztökél, szerelemre hív, szólít, arra kér, sarkall, tüzel, hogy hallgassunk lelkünkre, hallgassunk a bennünk élõ eszményi társ hívó szavára, lelkünk ismerje meg, hogy életünk arra való, hogy szemben az idegenkedõ, látszat-biztonságra, a rövidlátás bölcsességének álarcában valójában önmegtagadásra tanító mai szemlélettel, mi mégis életre-halálra legbensõbb eszméink mellé álljunk, és merjünk ragyogni, élni, szeretni, tisztává, káprázatos örömmé válni, merjünk vágyni valódi életünkre, és merjünk szenvedni is érte, ha kell.

A tündérien tiszta nemiség több, mint aminek hiszik, hazudják: a világnak az ég felé hajtó szerelem az egyetemes titka, mert minden létezõben benn ott él, ez az a világcsoda, amelyrõl mindenki hallott, de senki sem értett meg, amely õrzi titokzatos természetét, és amely ezután is õrizni fogja, mert csak személyes létünkben él igazán. Ez a nemiséggel áthatott világszerelem, ez a megtagadott, eldurvított, megvetetett, bûnösnek bélyegzett világerõ, ez a világteremtõ szerelmi erõ az életerõ maga, az élet élni vágyásának ereje, az élet jobbá, nemesebbé, különbbé válásának ereje, valójában a világ egyetlen természeti alapja, amelyen minden más felépül, s ezért ennek titka felfedi az összes nagy világtitkot, felfedi a világ lelkiségét, a halál baráti, segítõ arcát, a tengerben rejlõ végtelenség nõi báját, a Hold tündérpalotájának hívó, belsõ hangját, lelki hívogatását, a Nap titokzatosan érkezõ életközpontjait, fény-csomagocskáit, amelyek magukban foglalják kis csomagocskákként, hátizsákokkánt, háti-állatokként a Világegyetem összes lelkének, szellemének sivalkodó, aranyló, parányi lényét.

Mintha egy oroszlán lenne a barátod, úgy eszmélsz elmédre, és betekintesz a pazar, lélekkel csordultig töltött csillag-kastélyok mennyei lakomájának eseményeibe, a kacsalábon forgó, perdülõ csillag-várták terített asztalain álló kupák bûvös élet-folyadékaiba, és ezzel lelked megízleli az örök élet italát, betekintesz a csillagok messzeható lélektükreinek világába, csillagszemû örömtüzeikbe, s hallod az álomvilág partjaira kikötött ladikok loccsanásait, hallod az álom valósággá válásának kísérõ hangjait fizikai füleddel, és elömlik a bûvös kék tûz ereidben, égetve, lángolva, sebesen, szédítõ távolságokat vetve. A világszerelem lónyihogásként kibomlik benned, és érzed, valójában szellemi lény vagy az idõk véghetetlenségében.

A szellemi szél az a belsõ szél, amely egész lényedet átfogja, legyél kõ, napraforgó vagy holdra vonító farkaslegény, a szellemi szél az, amely átfogja lényedet, amely irányt ad, ó ember! Hogy mennyire tud ez a szél, mennyire tudja, amit tudni kell, amit tud az élet, amit tudott valaha is. Ez az a szellemi erõ, az a szellõ, amely minden molekuládra kiterjedõen átrendezi irányultságodat, életedet, minden molekulád belsõ képzelet-kastélyaiba berepíti a hírt, amik a szándékaid. Ha szereted molekuláidat, igyekezz jó elhatározásokra szert tenni, mert õk tudnak sok mindent arról, amit te talán nem tudsz már, és amit közvetlen közelrõl látnak, mert ott élnek, nem egy biliárd-golyó rengetegben, hanem a természet igazságának csodaszerû, közvetlen közelében.

Sokkal jobban fájhat, mint ahogy az benned tudatosul, ha engedsz a sodrásnak, és te is a természetellenes élet mellett döntesz. Hány és hányféle döntés, szellemi irány tûzi ránk szellõjét, zászlóját nap mint nap. Napjaink végén sokszor úgy nézünk ki, mint egy csatahajó, amelyik egész nap legalább ezer irányba akart elindulni, vagy egész nap arra haladt, amerre sodorta a mai világ szele. Milyen érzés? Milyen érzés, amikor végül jellegtelenné válva, a hajókapitányok már nem jelzik a világszelet, nem adják maguk a belsõ irányt, a világszellem kihuny bennük, s a romló társadalom csapásai alatt lassan, egyenként megrohadnak? S ezután egy furcsa, az élet világától rohamosan távolodó világszélben sodródnak a recsegõ-ropogó, éveik embertelen terhe alatt összeroppanó világhajók, az élet megcsúfolására, ha nem állunk át az élet bennünket továbbra is hívogató, tündéri ragyogás felé hívó akaratára.

És ahogy életünk akaratára eszmélünk, a lelki nemesség eszméje újra feléled, mert belsõ irányítottságaink miriádnyi, egymásnak ellentmondó beállítottsága zavart okoz, feszültséget teremt, egymásnak ellentmondó akaratok képtelen halmozódását, és ebben egyedül a nemesség eszméje képes újra egészséget, épséget adni. Mert a nemesség olyan cselekvés, amelyben saját belsõ irányítottságunk egységes és összhangzó, amelyben a belsõ irányítottságok a legmélyebb természeti létalapból, a világragyogtató nemiségbõl, a nemtelenség ellentétébõl, az életszerelembõl, az élet-eszmeiségbe, eszményiségbe szerelmes lelkiségbõl fakadnak, legmélyebb természeti alapjukon szervezõdnek, és ezért a legkisebb irányok, rész-beállítottságok is összehangzóvá válnak. Összehangzóvá válik lelkünk, mint egyetlen hatalmas, zenei hangszer, amely a Természet létszerelmének zenéjét játssza. Akárhogy is, a nemtelen éppen attól nemtelen, hogy saját természeti lényegét tagadja meg, zülleszti le alacsonyabb életszintre. A nemtelen éppen azért nem tud se igazán tüzes, se igazán gyengéd lenni, mert belsõ irányai ellentmondóak, feszültek, zavaróak, és így nem jut el az önmagában égõ természeti tûz közelségéhez, se addig a belsõ összhangig, amelyben az apró rezdülések az egész kifejezõdései. A nemtelenség azért sötét, mert egyre durvuló felszíne egyre kevésbé adja át a belsõ tûz fényét, a nemesség világító, életreható fénnyel kisugárzó fényét, amely mégis az egyetlen világfény maradt mindmáig, amíg lelkünkben még él a tûz, a lélektûz, az életszerelem egekig ható, lelkünk legmélyérõl fakadó életvágya.

A zenében még él a világlélek, és a zenében épp az a mámorító, hogy egybehangzó, összhangzó, egyetlen egységes szellem zenéje, belsõ iránya, és épp az a zenében a végsõkig mámorító, ha ez a belsõ irány a Természet, a Világegyetem szellemiségének az iránya, ha az ember természeti létiránya, ha az friss, élnivágyó, nemes vágy, amely legmélyebb belsõ világunk érzékelésébõl, érzékelésével átélt élménybõl fakad.

Hallgatom a VHK most születõ zenéjét, nemsokára énekelnem kell, még azt sem tudom, mi is akar lenni, amikor már felfogom a zenében élõ szellem érintését, és megborzongok, mert szédítõ, ájulásba rántó távlatokban él ez a szellem, s ahogy átadom magam s fölelevenedik bennem, érzem, hogy az érzés csontjaimat hasogatja, mint mikor magas lázam van, és életem veszélybe kerül, és érzem, hogy kékes színû szellem mozdul meg bennem, hasogatja csontjaimat, és elindul, bûvös kék folyadékkal töltve meg csontjaimat, s egyszercsak fölfelé illan, az ég felé. Érzem, mintha hajszálvékony áttetszõ csövön át tartaná csontjaimmal a kapcsolatot, s felillan az egekbe, a csillagok közé, s onnan zenél vissza hozzám. A zene hullámzása ingatja ezt a hajszálvékony kék csövecskét, ez hajladozik bennem, s ettõl a hajladozástól, amely lelkem legkényesebb tartományainak közepén fut át, azokon a tartományokon, amelyeket mindmáig érintetlennek õriztem meg, s amelyek most közvetlen veszélybe kerültek, ha nem törõdök velük, életem végveszélybe kerül, érzem. Ezek a legkényesebb, legközpontibb tartományok, amelyekrõl azt se tudtam, hogy ennyire kényesek, fényesek, most olvadozni kezdenek, hajladoznak, s minden mozdulatokkal elmém mûködési törvényei átalakulnak, elmém szélsebesen tágulni kezd, õrületes sebességgel, félõ, hogy beleõrülök, s eközben õrületes erejû váratlan boldogság csap meg, egy hihetetlenül csodálatos szerelem, de vajon kibe vagyok szerelmes? ebbe a zenébe? vagy magába az életbe? A parányi kék üvegszálon függ életem, elmém, szerelmem, attól hogy a zene hogyan mozgatja, miféle fuvallatokat indít el, s ahogy mozgatja, lelkem olvad, elmém látni kezd, olyan világot, amit eddig a bedeszkázott látóhatárok között nem tudott meglátni. Bizonyára látomásaim vannak, csak éppen ezek a látomások a legvalóságosabbak, látom a csillagokat, az égi világ egységét, ahogy átfut éppen lelkem legféltettebb központján. Lelkem minden titka, nem is ismert zugai táncolni kezdenek, rezegnek, párolognak, ujjonganak. Hirtelen bûvös-kék szellõ lódul meg a messzi tájból. Egy könnyed átkaroló mozdulattal, egy tündér-köpönyeg kanyarításának mozdulatával átkanyarodik még messzebbre, majd hirtelen vissza, egyenesen felém, szédítõ sebességgel, rám, már el is kapott, istenem, mindjárt szétszakadok, de nem, pehelykönnyû lettem, elkap s mint égi pelyhet magával emel egy könnyed légies mozdulattal, kicsit bedõlve, átdob a csillagok közé, azt se tudom, hol vagyok, ez is csak egy látomás?

Átváltok lelki érzékelési üzemmódból az iparosított látási üzemmódba. Itt vagyok a próbateremben, zúgó fejjel, éppen énekelek. Felkavar a zene. Olyan szerelem szólal meg benne, amire mindig vágytam. Talán ezért van ennyire nagy hatással rám. Hatása nem múlik. Tart. Tart. Engem magam is tart. Életben tart. Egy igazi, magasabb életben. Egy értelmes életben. Lélekben tart. Legmélyebb lelkemmel ajándékozott meg és ezt a lelket tartja bennem.

Sétálok az utcán, várok egy lányra. Minden zajra, neszre érzékenyebb vagyok, vagy látomásaim vannak, vagy csak képzelõdök. Egyszercsak felnézek az égre. Furcsa hatással van rám a Hold látványa. Alig látszik a sötét felhõk mögül, de van benne egyfajta határozottság, egyfajta váratlan figyelemre parancsoló, odaadásra késztetõ nyugodtság, eltökéltség. Hosszan nézem. Felhõk futnak el elõtte, úgy, hogy csak teteje látszik ki, mintha egy óceánon utazna, úszna a Hold teteje, mint egy önálló holdcsónak. De ki az utas? Ebben a pillanatban a Hold teljesen eltûnik a hirtelen elõkerült sötét fellegek alatt, ÉS ÉN ÉRZEM, HOGY SZELLEMEM KIUGRIK AZ EZER ÉVEK MILLIÓ ÉVEK ÓTA OTT DERMEDÕ ÁLLAPOTBÓL ÉS SPIRÁLIS PÁLYÁN FELÉM TART. Megérkezik. Jó érzés, jó a bizonyosság. Mintha feltöltöttek volna tudással, merészséggel, érzéssel, végtelenséggel. Jó így élni. Szellemem velem tart.

Nézem a Duna-partot, a messzeségbe átívelõ hidat. Hallgatom neszeit, nézem látványát, töltekezem, sütkérezem a boldogságban. Érzem, ahogy emelkedik-halkul a híd hangja, a híd zenéje. Észreveszem, hogy a hidat egész hosszában egy szellem tartja, hozzábújva, köré tekeredve, halvány kék színben áttetszõ belsõ ragyogással. És tartja. Tartja a hidat. Tartja, s mert szorosan tartja, ünnepélyes bensõségességben, zengeti, zsongatja, hangulatba vonja, játszva felerõsíti hangjait, hang-szökõkútjait, s visszahalkul szédítõn. Mint egy hang-szökõkúton játszó gyermeki lélek, aki tudja, mindenki hallja, de senki sem veszi észre, ott játszik az emberek tudatküszöbén, feltûnik, s eltûnik. Igen, ez az, ezért hívták a régiek a szellemeket tündéreknek! Mert a tündérek folyton incselkednek velünk, létüket csak akkor és csak annak mutatják meg, akinek élete ünnepélyes végzetességbe nyílt ki. Tünemények csak a tüneményes életben jelentkeznek. De mindannyian tünemények vagyunk, amíg el nem felejtjük.

A Duna egész hosszában szellem fekszik, ameddig ellátok. Könyöke, háta, mint hatalmas kádban, kitámaszkodik félig a partra. Zavartalan könnyedségben terpeszkedik, vidáman, hetykén körülnéz. Kékesen sejlik a víz, s ez az idõtlen szellem az idõtlenség mézével folyik lelkemben.

A szerelmes is csak ezért szerelmes, mert az ünnepélyessé kibomló, felerõsödõ élet elõhívja a bennünk lakozó szellemet, és a szellem izgalomba jön, s elkezdi sejtjeinket, génjeinket, elménket zsongatni, szökõkutakként használni, amibõl a világ lelke, szelleme szökik ki, énekelve, táncolva.

Szellem vagyok. Lehet, hogy most születtem. Szellem vagyok, és én is csak azt akarom, mint minden szellem: a természetes élet mámorát.

Grandpierre Attila

/ Zene

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom