Karácsony eredete és jelentősége (Részletek a 3,5,6,8,12 fejezetekből)

Karácsony eredete és jelentősége (Részletek a 3,5,6,8,12 fejezetekből)

Karácsony eredete és jelentősége

Barrus Könyvkiadó, Budapest, 2006

3. fejezet. Karácsony nevének eredete

Karácsony ünnepünk eredetének megvilágításához tisztáznunk kell nevének eredetét. A nyelvtörténeti szótár szerint (A magyar nyelv történeti és etimológiai szótára, 1970, 2. kötet, 371. oldal) „karácsony” szavunk szláv eredetű. A nyelvtörténeti szótár nem ad meg indoklást. Indoklás helyett csupán néhány tényt közöl. Ilyen például, hogy a bolgárban létezik egy, a magyar „karácsony” szóval rokon „kracsún” szó, amely egyes vidékeken június 21-re, másokon a téli napfordulóra esik. A magyar nyelvtörténeti szótár a latin eredetet határozottan kizárja. A rokonság megállapítása azonban még nem adja meg a származás irányát. Árpád magyarjai Keletről jöttek a Kárpát-medencébe, s ott az akkor még nem szláv nyelven beszélő, de rokon bolgár nép szomszédságában éltek. Tény az is, hogy Kievnél Árpád magyarjai legyőzték az egyesült szláv seregeket. A bolgár-magyar és a szláv-magyar kapcsolat tehát több, mint ezer évre nyúlik vissza. Ha a szláv kracsún és a magyar karácsony szó rokonok, éppúgy lehetett a magyar nyelv az átadó, mint a bolgár, vagy más szláv nyelv. De hogyan lehet megállapítani a karácsony szó eredetét?

Mivel a magyar nyelvészek szerint „karácsony” szavunk szláv eredetű, érdemes megnézni, hogy a szláv nyelvészek mit tudnak a „kracsun, karacsun, korocsun” szó eredetéről. Létezik egy magyar nyelven 1988-ban kiadott, két kötetes mitológiai enciklopédia, amelyet orosz szerzők írtak. Keressük meg ebben a „karacsun” szót (II. kötet, 596. oldal)! Ebben azt írják: „Karacsun (korocsun) a téli napforduló és a hozzá kapcsolódó ünnep neve a szláv mitológiában (óorosz korocsun, szlovák Kracun, „karácsony”, bolgár kracsunec, „karácsony napja”) (…). A szó etimológiája nem világos; feltételezték, hogy a latin „quartum jejunium” „nagy negyedik böjt”-ből (vö. a koljada szó latin forrásaival) kölcsönözték; hogy a lépkedni igéből képezték (szerbhorvát kracati); hogy kölcsönzés az albán kercum-ból (tönk, levágott fadarab, karácsonyi hasábfa, vö. Bandjak). Más szóval, a karácsony szó ismeretlen eredetű, és a szláv nyelvészek szerint valószínűleg nem is szláv eredetű. A „lépkedni” szóból származtatás meglehetősen erőltetettnek tűnik. Hogyan léphetünk tovább?

A rejtély megfejtése az ószláv mitológia felé vezet, ahol pedig létezik egy Khors nevű főisten (http://www.encyclopediaofukraine.com/display.asp?AddButton=pages\K\H\Khors.htm). Az ószláv mitológia ismertetőinek egybehangzó tudósítása szerint Khors az ószlávok egyik jelentős istene, aki nem szláv, hanem inkább szarmata eredetűnek tűnik (Znayenko, M. T. 1980, The Gods of Ancient Slavs, Tatischev and the Beginnings of Slavic Mythology, Slavica, 20, 91; megadja az idevonatkozó alapmunkákat is). Tatiscsev az ószláv istenek forrásául a szkíta istenek panteonját mutatja be. Az ószlávok az eurázsiai síkságon éltek, Khors nevét tehát az itt élő szarmata őslakosságtól vehették át (Znayenko, 1980, 99). Ez pedig azért különösen érdekes, mert az ókorban ezen a környéken feltűnően gyakori volt a „karácsony” szó a földrajzi nevekben. Így például a mai Krím félszigetet az ókori görögök Chersonesus-nak (kerszoneszusz), teljesebb nevén Chersonesus Taurica (kerszoneszusz tauriká)-nak mondták. Mivel a görögök rendszerint hozzáétettek egy –osz-usz stb. végződést a nevekhez, Kherszoneszusz neve Kerszonesz vagy Kerszon lehetett. Ma itt, a Krími félszigeten található Kercs városa. Ha Kercs neve Kerszon nevéből lett, akkor egy Kercson alakból rövidülhetett. Kercson és karácsony pedig hasonló alakú és hangzású szavak. Az Ókori Lexikon (Pecz Vilmos, 1902, 1. kötet, 408-409) szerint pedig Chersonesus Taurica másik neve Chersonesus Scythica, vagyis szkíta Kerszoneszusz, és ez a félsziget az egyik ősi szkíta néptől, a kimmerektől kapta nevét. A kimmerekről Procopius ókori történetíró azt írja, hogy hunok. Azt is érzékelhetjük, hogy megerősödött a szláv mitológiai enciklopédia által felvetett szarmata-szkíta, sőt felmerült a hun kapcsolat is. A Krím-félsziget a magyar krónikákból is ismerős. A Fekete-tengertől északra eső Etelköz és a Kaukázus-Don-Volga folyó körzete, Levédia között, a Krím félsziget keleti partján található ugyanis Meótisz (ma: Azovi-tenger) vidéke, ahol a Csodaszarvas feltűnt Hunor és Magor előtt (Képes Krónika, 1986, 13-14. oldal). A történelmi nevek tehát megerősítik a szláv nyelvtudomány állítását, és kihúzzák a talajt a magyar nyelvtörténeti szótár érvelése alól.

Karácsony szavunk első, latin nyelven feljegyzett emlékei a lehető legkorábbi, az I. István király utáni korból erednek. Jerney János „Magyar Nyelvkincsek” című munkájában karácsony szavunkat „kurazun, karasun” alakban is megtaláljuk, amelyek közelebb állnak a Krím-félsziget ókori neveként szereplő Kerszon alakhoz.  Kerszonhoz hasonlóan karácsony szavunkhoz közel áll az ókori-középkori Khoraszán ország neve. Khoraszán a Kaszpi-tenger és az Indiát északról határoló Hindu-Kush nevű hegység között terül el. Az ókori Irán északkeleti tartománya, területe 323 750 km2Khoraszán népe szabadságszerető nép, még a 8. században is felkelt az arabok ellen; és egész sor rendkívüli tehetséget adott a világnak. Innen származik Al-Khvarizmi (kb. 780-850), az algebra feltalálója, az első-és másodfokú egyenletek megoldási módszerének feltalálója, a helyi-értékes számok és a „nulla” szám bevezetője; Firdauszi (935-1020), az ókori Kelet egyik leghíresebb eposza, a Sáh-Náme (Királyok Könyve) írója, a leghíresebb közép-ázsiai költő; Mansur (970-1036), a háromszög szinusz-törvényének feltalálója; Al-Biruni (973-1048), korának leghíresebb természettudósa, matematikus, csillagász, filozófus, történész, enciklopedista; Avicenna (980-1037) a leghíresebb iszlám természettudós-filozófus, matematikus, csillagász és zenész is, akárcsak Omar Khajjam (1048-1031), híres költő, kiemelkedő csillagász, filozófus és matematikus. Az ő nevéhez fűződik a harmadfokú egyenlet megoldásának legelső módszere. Az év hosszát olyan pontosan határozta meg, amelyet csak a 19. századi nyugati tudomány tudott elérni. Khoraszán tartomány lakosainak száma ma 6 millió körüli, amiből 400.000 lakost koraszán-türk nemzetiségűként tartanak nyilván. Khoraszán őslakói az apardi nép i.e. 1300-tól, az avarok i.u. 410-től, később heftalitáknak, fehér hunoknak nevezték őket (http://www.factbites.com/topics/Khwarezmia). A koraszán nyelvről, azt mondják, semmi biztosat nem tudni. Abból gondolják, hogy iráni jellegű lehetett, hogy Al Biruni szerint őseik a későbbi Perzsia területéről érkeztek Koraszánba. A perzsák előtti „Perzsiá”-ban viszont nem indoiráni népek éltek.

Irán neve az ókorban Ári néven ismert hegységtől ered. Az ári népről Mechitar Föld-és történettani névszótára a következőket írja: „egy nép neve Keleten, kik méltán ariknak (ari: „erős, vitéz, bátor”; örmény nyelven) neveztetnek, mert jeles íjászok és vitéz hadfiak, mondatnak Ariaganoknak, másképp chusdi chorasannak vagy chusoknak is” (idézi Lukácsy Kristóf A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei c. könyvében az 52-53. és 287. oldalon). Ha viszont Irán nevét az Ári hegységről kapta, az ókori ári szó pedig „vitéz, bátor” jelentésű, akkor az Ári hegység nyilván a vitéz és bátor ári népről kapta nevét, vagyis az ári nép jóval ősibb a perzsáknál és az irániaknál. Ha pedig az ári nép másik neve „kusdi koraszán”, illetve „kus”, akkor az ári vagy koraszán nép a perzsákhoz képest őslakosnak számít. És itt ismét egy rendkívül izgalmas kapcsolatra bukkanunk: a magyar történelemből ismert Kurszán vezér nevére.

Anonymus-nál Korcán apja Kend, az árpádi hét vezér egyike (Anonymus, Gesta Hungarorum, kb. 1200/1975, 84. oldal). Árpád Kendnek, Korcán apjának földet adományozott Attila király városától a százhalomig és Diódig, fiának meg egy várat népe őrizetére. Korcán aztán ezt a várat a maga nevéről neveztette, s ez a név a mai napig sem merült feledésbe (Anonymus, ugyanott, 121. oldal). Kurszán nemcsak a magyar, hanem a bajor és bizánci krónikákban is szerepel. A „bajor író, Aventinus, saját honfitársainak megfigyeléseit használta forrásul, egyik másodfejedelmével, alvezérével tévesztette össze a főfejedelmet, és azt jegyezte fel, hogy a magyarok királya a honfoglalás idejében Kusszal volt. Kurszán néven a bizánci és magyar források is emlegettek egy vezért, de csak mint Árpád egy alacsonyabb rangú vezértársát, illetve a hét vezér-törzsfő egyikének fiát (Kusid néven is, ha ezzel a névformával esetleg azonosítható)” (Dümmerth Dezső, Álmos, az áldozat c. könyve, 1986, 21. oldal). Vessük Kurszán nevének Kusid-változatát össze Mechitar adatával, amelyben az ari nép nevéről azt írja, hogy nevezik őket „chusdi chorasannak vagy chusoknak is”. A Mechitár-féle kusdi koraszán és a bajor-bizánci-magyar Kusid Kurszán között feltűnő, kétszeresen egyező kapcsolatra bukkantunk, s ez nem lehet véletlen. Ez a kétszeres kapcsolat „kusdi” és „Kusid”, illetve „Kurszán” és „Koraszán” között egyértelműen azt jelzi, hogy Kurszán és az Ári hegység környéki Koraszán tartomány között is kapcsolatnak kell fennállnia.

Fontos szem előtt tartani, hogy Perzsia keleti része, a melyet az Imaus-hegység két részre oszt, az ókorban a Szkítia nevet is viselte (Pirchala, 1916, Ammianus Marcellinus, II. kötet, 295. oldal). A Történelmi Atlasz (1982, 1. oldal) térképén (A perzsa birodalom, i. u. 6. század, 1d és 9b térkép; lásd az ábrán) a perzsa birodalom északkeleti részének, az Óxos (Amu-Darja) és a Iaxartés (Szír-Darja) közötti körzetnek a neve, a Hindu-Kus hegységtől észak-nyugatra, a Tárim-medencétől nyugatra, az Aral tótól délkeletre, ugyancsak Szkítia (nem tévesztendő össze a többi Szkítiával). Koraszán és ezen Óxos-menti Szkítia ugyanazt a körzetet jelölik. A Tárih-i-Üngürüsz (A magyarok története) szerint Árpádék Szkítiából indultak a Kárpát-medencébe (A magyarok története – Tárih-i-Üngürüsz, 1982, 163. oldal). A Képes Krónika szerint „Az Úr megtestesülésétől számított 677. évben, száznégy évvel Attila magyar király halála után (…) a magyarok másodszor jöttek ki Scythiából” (Képes Krónika, 1986, 40). Kézai Simon pedig így ír: „Ez a Csaba tehát Etele törvényes fia volt (…) fiait pedig Edemennek és Ednek hívták. Edemen pedig, amikor a magyarok másodszor jöttek be Pannóniába, az apjának és az anyjának hatalmas rokonságával együtt ide költözött, mert hát az anyja a corosminusok közül származott. Ed viszont Szkítiában maradt az apjánál” (Kézai, 1283 k., 133). A „corosminusok” pedig ismét csak Koraszán tartomány körzetének lakóira utalhat, a későbbi Korezm (Khorezm) birodalom területén. Így már többszörös egyezésről van szó Kusdi-Kurszán vezér, a kusdi koraszán nép, Koraszán tartomány=Szkítia, a „corosminusok”  és Árpád magyarjai között. Ezek az egyezések azt jelzik, hogy a magyar nép és a perzsáknál sokkal ősibb koraszán nép egymással szoros rokonságban állnak, illetve Árpád (akinek nevében is megjelenik az „ári” nép szótöve) népe a koraszán nép, illetve ennek utódja.

K és R hangok egymás után a mitológiákban. Kurszán és Koraszán neve első részének jelentése.

Most pedig nézzük meg, milyen jelentést hordozhat a k és r mássalhangzó egymásra következve az ókori mitológiákban. Vegyük sorra az ilyen mitológiai neveket, és nézzük meg, mitológiai jelentésükben van-e valami közös!

1. Keri és Kame, a Nap és a Hold, és két kultúrhős neve a brazíliai bakairi indiánok mitológiájában. Kerit meg is ölik, de feltámad halottaiból. (Mitológiai Enciklopédia, 1988, I. kötet, 332. oldal). Ami érdekes, mert a Nap napfogyatkozáskor is és a téli napfordulón is mintegy „meghal”, majd „feltámad halottaiból.” A téli napforduló számunkra különösen érdekes, hiszen akkor ünnepeljük karácsonyt.

2. Kueravaperi – aki szül, a Nagy Istennő, a közép-amerikai taraszk indiánok kultúrájában, (u. ott, 334. oldal).

3. Krive, a főpap elnevezése a balti népeknél, tárgyi jelképe egy görbe bot, és az általa irányított kultusz a tűzzel és a Romovéban található szent tölggyel áll összefüggésben (u. ott, 369. oldal).

4. Hórusz, Hr, magasság, ég, istenség, az egyiptomi mitológiában sólyom a megtestesítője. Sólyom, sólyomfejű ember, szárnyas Nap alakjában ábrázolták. Kiterjesztett szárnyú napkorong a jelképe. Egyiptom sok vidékén elterjedt a sólyomistenek kultusza. Kezdetben Hóruszt mint a vadászat istenét tisztelték (u. ott, 451).

5. Horon, az ugariti mítoszokban a királyi hatalom védelmezője, így pl. ld. KARATU. Kánya képében ábrázolják (u. ott, 502). Karatu, Keret (ugariti qrt) a gyógyítóistennő Karatu betegágyánál legyőzi a halálistent, s visszaadja Karatu-nak egészségét (u. ott, 508). Vessük össze a csillagászati ténnyel és a néphagyományokkal, melyek szerint a Nap napfogyatkozáskor, illetve télen, különösen a téli napforduló idején, feltámad halottaiból, újjászületik. Vessük össze Karato, Karaton hun uralkodó nevével is.

6. Hermész, állandó jelzői és tartozékai, a szárnyas aranysaru és a bűverejű aranypálca (Homérosz, Odüsszeia, V. 44-50. oldal). Hermész másodlagos feladata a pásztorkodás oltalmazása, a nyájak szaporítása (Mitológiai Enciklopédia, I. kötet, 687. oldal). Vessük össze az ókori hagyománnyal, amely szerint az arany a Nap jelképe.

7. Garuda, az óind mitológiában a madarak királya, a késő védikus irodalom Tárksjával, a Napisten lovával vagy madarával azonosítja (Mitológiai Enciklopédia, II. kötet, 52. oldal).

8. Karna, az óind Mahábhárata hőse, a Napisten fia (u. ott, 61).

9. Krisánu, íjász, nyílvesszője egyetlen tollát találta el a madárnak, és abból készítették a halhatatlanság italát (u. ott, 62). Vessük össze ezt a magyar népmesék ismert elemével, amelyben az aranytollú Napmadár csak egy tollát veszti el évente, de feltámad, és halhatatlan.

10. Kerszászpa, óind mitológia, az „ászpa” szó jelentése: ló. Kerszászpa buzogánnyal felfegyverzett, a három sárkány-dév legyőzője. Megölte Gandharb dévet, akinek feje a Napig ért, Karnak madarat, aki eltakarta a Nap és a Hold fényét (u. ott, 129).

11. Hoori, ójapán, tűzhajlító isten (u. ott, 193).

12. Arev, az örmény mitológiában Nap, átvitt értelemben élet (u. ott, 288).

13. Giorgi, a grúz mitológiában vadász, a földművesmunka oltalmazója, lovas istenség, évenkénti halálával és feltámadásával a természet évenkénti elhalását és újjászületését jelképezte…Sok történeti forrásban találkozunk a képzettel, hogy az állatok önként mennek áldozatul a Giorgi-nak ajánlott szentélyekbe, legelőször a szarvas, kaukázusi tur (u. ott, 297).

14. Hur, Nap, isten az oszét Nárt-eposzban (u. ott, 299).

15. Karapet, hírnök az örmény mitológiában, Mgerhez hasonlóan a dévek legyőzője. A középkori eposzban (Taroni háború) fején bíborkoronával, olyan ruhában, amely lobog, mint a láng (u. ott, 301).

16. Kurjuko, kultúrhős az ingus mitológiában. A haragra gerjedt Szela odaláncolta Kurjuko-t egy sziklához (a Kaukázus csúcsához), ahol parancsára naponta odarepült egy sas, és kitépett Kurjuko szívéből egy darabot. A megláncolt hős őrizetét feleségére, Furkire bízta, aki mágikus kört rajzolt a havas hegycsúcsra, a kört egyetlen halandó sem merte átlépni, mert félt, hogy Furki leveti a mélybe (u. ott, 302).

17. Kormuszta, fontos helyet foglal el a burját mitológiában. Ruházata, az alsó, szikrázik, mint a napsugár. A fején fehér sisak ragyog, mint a csillag. Neve Kurbusztu a tuvai, és a mongol népeknél. A szigd Hor-Mazdá-ra vezethető vissza. Neki van alárendelve a négy maharádzsa, a négy világtáj őrzői, a föld védelmezője, homlokát aranykorong díszíti (u. ott, 516).

A felsorolt nevek alapján kézenfekvő a következtetés: a k és r mássalhangzók egymásra következése világszerte gyakran a Nap-pal kapcsolatos jelentés hordozott. Ezzel egybevág, hogy a szkíta és szarmata mitológiában a Napisten neve: Khursun (http://www.websters-online-dictionary.org/definition/sun). Hors az ószlávoknál (tudjuk, a szlávoknál a h is kh hangot jelöl)téli, elgyengülő, halálát elszenvedő, majd a téli napfordulókor feltámadó Napisten (lásd Alkman, 2006, http://alkman.blogspot.com/). Más szóval: Khursun neve összekapcsolódik a téli napforduló ünnepével, vagyis karácsonnyal! S ha Khors/Khursun neve Nap-isten, akkor az ókori Choraszán, Koraszán nevében a „Kor” a „Nap”-ra utalhat; az „un” pedig az „isten” jelentést hordozhatja. Valóban, az óperzsában a „Koraszán” szó jelentése: A föld, ahonnan a Nap érkezik. A mai koraszáni nép számára pedig országuk neve, Koraszán (Khorasan) azt jelenti: a Nap országa.

Az ószláv Nap-isten, Khursun nevéhez hasonló Khorasan jelentése: Nap-ország. Létezik valamiféle kapcsolat az ókori országnevek és isten neve között? Az ókori Közép-Ázsiában a „föld”, „ország” szavak hasonló jelentésűek voltak, és az „ország” szó gyakran az illető népnév után következett, gyakran éppen „ana” toldalékként (Baktriana, Margiana, Sogdiana, Drangiana, Susiana), ami pedig később nem egyszer lerövidült „an” végződésre. Így lett például az i.e. 6. századbeli Karmaniából Kirman (Pecz, 1902, 1: 369; lásd ugyancsak A perzsa birodalom, i.e. 6. század, Történelmi Atlasz, 1d térkép. Itt Karmania a Perzsa-öböl és Drangiana között található. Vessük ezt össze az Ázsia és a mongol birodalom a 13. században c. térképpel, u. ott, 9b térkép; lásd az ábrán). Ennek alapján a Khoraszán név jelentése: Khorasz-ország. Eredeti alakja Khorasz-ana, Koros-ana lehetett; és az első szó, Koros, koraszán nyelven Nap jelentésű. Most már csak azt kell leellenőriznünk, hordozhatott-e az ókori Közép-Ázsiában az „ana” országnév-képző „isten” jelentést. Ebben a feladatban fontos segítséget jelent a tény, hogy amíg az időszámításunk előtti évszázadokban Közép-Ázsiában az országnevek gyakran „-ana”-ra végződtek, addig a rákövetkező korszakban sok újabb országnév végződése ugyanebben a körzetben „istan, isztán” lett: Afganisztán, Pakisztán, Turkesztán, Turkmenisztán, Üzbegisztán, Tadzsikisztán stb. Láttuk, hogy a koraszán nyelvben a Koraszán szó Nap-ország jelentésének az ószláv Khursun szó Nap-isten jelentése felelt meg. Lehetséges, hogy az ókori Közép-Ázsiában az „isten” fogalmát az „isztán” szóval fejezték ki?

Nézzünk körül az ókori Közép-Ázsiában! A perzsa „jisdan” szó jelentése: Isten. Isten szavunk „egészben véve egyezik a perzsa jisdan szóval, mely a jó istenség neve volt. De eléjön a perzsában ized vagy ezid is, mely szintén annyi, mint isten. Mások szerint a chaldeai esta-ból származik, mely tüzet jelent, s megegyezik az örök tüzet jelentő görög észtia (latin vesta) v. isztia névvel” (Czuczor-Fogarasi, A magyar nyelv szótára, 1865, 3: 137). Hasonlóan, a „yazdán” szó jelentése: angyalok, Isten (Pahlavi texts, 2003, 432). A „yazata” szó ugyanebből a szótőből ered. Jelentése: isteni természet-szellemek. „A legfőbb égi jazata Ormazd”, vagyis a legfőbb jazata a legföbb isten, Ahura Mazda (New Larousse Encyclopedia of Mythology, 1985, Hamlin, 317). Megerősíti az „istan” szó ókori közép-ázsiai „Isten” jelentését a tény, hogy Napisten neve az ókori Közép-Ázsia egyik nagy népe, a hettiták mitológiájában Istanu (Istanus). Istanu nevét az Óbirodalom korában a hatti mitológiából vették át, ahol a Napisten neve Estan (Ivanov, Mitológiai Enciklopédia, 1988, I. kötet, 506. oldal). Ugyancsak ilyen jelentést hordoz az avesztai „ista, yasta”, melynek jelentése: tisztelt, imádott (Hoppál Mihály, 1988, Mitológiai Enciklopédia, I: 542). Az óperzsa panteonban a Jazatáknak a baga felel meg. A két főisten, Mithra és Anahita jazaták (Lelkov, L. A. 1988, Mit. Enc. II: 126-7). Más szóval: a jelek arra utalnak, hogy az „istan” országnév-végződés az ókori Közép-Ázsiában „isten, tűz, tisztelt, imádott” jelentést hordozott. Tegyük hozzá, hogy az ókori Mezopotámiában, Örményországban, és Közép-Ázsiában Zoroaszter előtt a legfelsőbb lényt Ana, Anu, Anahit, Anahita néven tisztelték. Gimbutas 1991-es Az Anyaistennő cicilizációja (The Civilizátion of the Goddess) c. könyvében megerősíti (a 305. oldalon): a legfőbb Istennőt, Anya Istennőt, az Istenek Anyját az ősi kultúrák Ana, Annia, Anu, Ankou néven tisztelték, és nevük feltehetően az ősi kőkörök építőitől ered. Az ősi kőkörök építői pedig világszerte a szkíták, szakák voltak (Chauhan, 1999, The Scythian Origin of the Rajput Race, http://rajputana.htmlplanet.com/scy_raj/scy_raj.html; lásd még a szerző tanulmány-sorozatát: Kik építették a kőköröket? Sorozat a KAPU c. folyóiratban, 2005). Ana, Anu, Anahit, Anahita a Nagy Anyaistennő volt, a mi Boldogasszonyunk, Természet Anya megfelelője. Gimbutas az ősi Ana istennő eredetét legalább 6000 évre teszi (u. ott, 304).  Természet Anya „az elhalás és a megújulás istennője volt, a tél és a sötétség istennője. Az ősi Európa néphagyományaiban tevékenysége a téli évszakban bontakozott ki, pontosabban december végén és január elején. Gyanítjuk, hogy a történelem előtti időkben a Természet megújulásához és Tél Istennő megbékítéséhez szükséges szertartások legnagyobb része ebben az időszakban zajlott le” – írja Gimboutas könyvében (1991, 305). Ez pedig „Ana”-t éppúgy karácsony ünnepéhez kapcsolja, ahogy Khors-t az ószláv mitológia! Úgy tűnik, Koroszán, vagyis Koros-ana mindkét szavának jelentése karácsony ünnepével áll összefüggésben.

Az ókori Közép-Ázsia sok országában az ősi anya-elvű társadalmat felváltotta a patriarchátus, így állt elő a helyzet, hogy az ősi Anyaistennőt, akinek neve An volt, hasonló nevű férfiisten (Anu), az ég istene váltotta fel a sumér-akkád panteonban (Afanaszjeva, 1988, 489). Az ősi anyaistennő azonban tovább élt Közép-Ázsiában is. Anahit hagyománya éppen a perzsák előtti korból (ld. Anahita Temple, http://archi-west.tripod.com/anahita.htm), a méd mágusoktól ered, akik viszont a szkíta szakák legnagyobb tudású törzsét alkották Indiában (Chauhan, 1999, idézett mű). Anahit termékenység-istennő volt, arany köpenyben, gyémánt koronában ábrázolták, köpenyén állatprémekkel. Zöld faágakkal és fehér üszőkkel tisztelték (a zöld faág ismét karácsonnyal jelenthet kapcsolatot!). Kocsiját négy fehér ló húzta, a Napistennel szoros kapcsolata volt. Másik neve: A Napisten Szeplőtelen Szűz Anyja (Noury, M. S., First Iranian Goddess of Productivity and Values, Persian Journal, Jul 21, 2005). Ha meggondoljuk, a Napisten anyja a Világegyetem, és a Világegyetem tényleg szűznemzésben hozta létre a Napot. Ebben az összefüggésben tehát természettudományos módon tudjuk magyarázni a szeplőtelen fogantatást is. Boldogasszony másik neve hasonló: a Napba öltözött Asszony. Az Anyaistennő kultusza éppen a perzsák előtt volt általános, mégpedig visszanyúlva a beláthatatlan ősmúltba. Anahit az örmény mitológiában istenanya, a termékenység és a szerelem istennője (Arutyunyan, 1988, Mitológiai Enciklopédia, II. kötet, 287. oldal). Anuket az egyiptomi mitológiában is termékenység-istennő (Rubinstejn, 1988, Mitológiai Enciklopédia, II. kötet, 446. oldal). A termékenység-kultusz pedig az élet-szeretet megnyilvánulása, tehát visszanyúlik az emberré válás korszakáig.

Az ókori Közép-Ázsia ország-nevei „–ana” végződésének jelentése tehát megegyezett az „-istan” országnév-végződés jelentésével. Ez pedig azt jelenti, hogy Kurszán nevének ókori, közép-ázsiai alakja Koros-ana lehetett, jelentése pedig: Koros-Isten, illetve Koros-Anya. Nyomozásunk figyelemre méltó melléktermékeként a december végi természet-felélesztő szertartások is bejöttek a képbe. Úgy tűnik, kikerülhetetlen a következtetés: Ana, Anu Természet Anya, Boldogasszony ősi neve, és Természet Anya Európában és Közép-Ázsiában egyetemesen elterjedt legnagyobb ünnepe éppen karácsony időszakára, december végére esik. Ez pedig azt jelenti, hogy Kurszán-Koraszán régebbi Korosan nevében az „an” végződés Természet Anyára utal. Ebben az összefüggésben „An” tehát annyi mint „Anya”. Karácsony szavunk régebbi alakjának, Korosana-nak első szava, a „Koros” pedig „Nap” jelentésű, ahogy fentebb kimutattuk. A magyar nyelvben a „Koros” szó szorosan összefügg a Nap kör-alakjával, korong-alakjával; a Nap valóban körös, mert kör-alakú égitest. Karácsony szavunk mindkét szavának megfejtettük eredeti jelentését. Így jutunk el Karácsony szavunk eredeti értelmének megerősítéséhez: Korosana eredeti jelentése Nap-Anya, Kör-Anya, Körös-Anya. Ebben a szóösszetételben az „Anya” szó nem magára a Napra, hanem az egész Világegyetemre, Ana-ra, Természet Anyára vonatkozik. Karácsony szavunk Nap-Anya ősjelentése tehát kettősséget rejt magában: a Mindenséget, amelyik számunkra elsősorban a Napban nyilvánul meg. És ha ebben a kettősségben az Anya a Nap anyja is, akkor a Nap ebben Természet Anya kisgyermeke kell legyen. Valóban: Boldogasszony ábrázolásainkban Boldogasszony baljában, a szíve fölött tartja kisgyermekét, a Napot (ábra: Boldogasszony karján Napistennel). Boldogasszony karján kisgyermekével tehát Anyát a Nappal együtt ábrázolja, vagyis éppen azt az egységet kettősséget, ami „karácsony” szavunk ősjelentésében is együtt jelenik meg: a Világegyetem és a Nap, a Kozmosz és az Élet egységét.

Irodalom

A magyarok története, Tárih-i-Üngürüsz, 1982, ford. Blaskovics József, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 163.

Afanaszjeva, V. K. 1988, An. Elő-ázsiai népek mitológiája. Mitológiai Enciklopédia, II:489.

Alkman, 2006, http://alkman.blogspot.com/, The Pagan Files.

Anonymus, kb. 1200/1975, Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Ford. Pais Dezső, Magyar Helikon, Budapest, 121.

Dümmerth Dezső, 1986, Álmos, az áldozat, Panoráma, Budapest, 21.

Gimboutas, Marija, 1991, The Civilization of the Goddess. The World of Old Europe. Harper, San Francisco, 305.

Kézai Simon, 1283 k./1984, A magyarok viselt dolgai, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 133.

Noury, M. S. 2005, First Iranian Goddess of Productivity and Values, Persian Journal, Jul 21, 2005.

Pecz Vilmos dr., 1902, Ókori lexikon, A Magyar Tudományos Akadémia támogatásával, Franklin Társulat, Budapest, 1: 369.

Pirchala Imre, 1916, Ammianus Marcellinus történeti könyvei, Jegyzetek, II. kötet, 295.

Rubinstejn, R. R. 1988, Anuket. Egyiptomi mitológia. Mitológiai Enciklopédia, II:446.

Történelmi Atlasz, 1982, 7b térkép, A bizánci birodalom a XI-XII. században, Kartográfiai Vállalat, Budapest, 7.

Znayenko. M. T. 1980, The Gods of Ancient Slavs, Tatischev and the Beginnings of Slavic Mythology, Slavica, 20, 91.

 —-

Karácsony eredete és jelentősége

Barrus Könyvkiadó, Budapest, 2006

5. fejezet. Lélekutazás a csillagvilágban és a Világfa valóságossága

Eredjünk a lélekutazás nyomába, vizsgáljuk meg, létezett-e olyan kultúra, amelyben a lélekutazás jelentős szerepet játszott, s ha igen, hol, mikor. Azt is meg kell fontolnunk, mennyire tekinthető valóságosnak a lélek csillagközi utazása során szerzett ismeret.

5.1. A szabadlélek ismertetése

A Magyar Néprajzi Lexikon „lélek” szócikke alatt (1987, 3. kötet, 438-440) Pócs Éva a következőket írja. A közelmúltban még fellelhető és egymástól több-kevesebb világossággal még megkülönböztethető lélekképzetek a következők: 1. lélegzetlélek (lehellet). Alapja az a tapasztalati tény, hogy amíg él az ember, lélegzik – halálakor az utolsó lehelettel „kileheli lelkét”, „kiadja lelkét”. Ez a lélegzetlélek a testtel szoros kapcsolatban van, akinek testéből eltávozik, az meghal. 2. A szabadlélek (árnyéklélek, képmáslélek): a testtől átmenetileg függetlenedhet; a hit szerint alvás idején eltávozik a testből, majd ébredéskor visszatér. Fogalma szórványos történeti adatokból (boszorkányperek) és hiedelemtörténetekből ismert. A szabadléleknek szerepe van a sámánhitű népek körében. E kétféle lélekelképzelést magában foglaló, dualisztikus felfogás igen régi, és a mai Európában már csak igen csökevényes formában lelhető fel; illetve dominál a lélek lélegzetlélekként való felfogása (Pócs, 1987, 438).

A szabadlélek az egyéntől bizonyos mértékben szabad, – testétől független – és ezért távozásával a test élete nem szűnik meg. Tartózkodási helyét, az emberi testet elhagyhatja átmenetileg vagy alkalmilag annak életében is. Az így elhagyott testet még jellemzik az élet funkciói, csak éppen a test többnyire nyugalmi pozícióban, alvásban van, de ugyanakkor él, lélegzik. Főleg az illető álmában, tehát tétlen, cselekvőképtelen voltában hagyja el a testet. A szabadlélek az álom időszakán kívül – némely kiválasztott ember esetében – is elhagyhatja a  testet. A sámántól éber állapotában, a révülés alkalmával is távol maradhat a lélek, ekkor beszélünk révületlélekről. A szabadlélek a testtől többnyire független – távozása nem okozza a test azonnali halálát, így egy magasabb rendű lélekféleséget feltételez. Azonban a test halálát is okozhatja, ha túl sokáig marad távol az elhagyott testtől, illetve míg a testtől távol tartózkodik, az alvó, üres testet elfoglalhatja egy testnélküli szabadlélek vagy alvilági szellem, és ezzel a nevezett test halálát okozhatja – írja Szekeres Gyula A gyógyító táltos című könyvében, a 26. oldalon. Ez azt jelenti, hogy a szabadlélek az élet és halál közti vékony mezsgyén találja meg az átjárót az égi világba.

5.2. Tudakoló utak a tér és az idő távoli tartományaiba

Az obi-ugorok leheletléleknek nevezik azt a lelket, mely az élő emberhez (állathoz) hozzátartozik, s mely a halál pillanatában hagyja el a testet és kezd önálló, új, a testtől független létet. A másik lelket, az árnyéklelket az ember szellemi képességei és szellemi ereje megszemélyesítésének lehet tekinteni, ez képes önállóan élni. A jövőbelátók lelke akkor is elindulhat „tudakoló utakra”, amikor tulajdonosuk teljes öntudatnál van. Ez a „másik én” képes végtelen messzire gyorsan eljutni, sok olyan cselekedetet véghezvinni, amelyben az anyagi test nem vesz részt. Az obi-ugoroknál az árnyéklélek mindenütt ismert fogalom, s mint ilyen, feltehetően az ősi örökségbe tartozik, jóllehet nincs egységes neve. A legelterjedtebb a voguloknál és a nyugati osztjákoknál az isz szó, a finn itse ’saját maga’ megfelelője – írja Vértes Edit Szibériai nyelvrokonaink hitvilága című könyvében (Tankönyvkiadó, Budapest, 1990, 115. oldal).

5.3. Sámánutazások más valóságtartományokba

Piers Vitebsky A sámán című könyvében egy sor fontos adatra bukkanunk. „A sámán tevékenysége a térelméleteken alapul. Bár a mindennapi világot is a szellemek töltik be, vannak egyéb, különálló valóságrégiók, ahová a sámánnak el kell utaznia. (…) A tér szó itt metaforaként értelmezhető, a különálló szellemi régiók másságát fejezi ki. Ha a szellemeket a bennünket körülvevő dolgok lényegének tekintjük, akkor ez a régió földrajzilag nem valami távoli hely. Inkább ugyanabban a térben van, ahol mi magunk, azonban közülünk csak néhányan és csak néha érhetik el. Az odajutáshoz nagy erőfeszítés és ügyesség szükséges. A „tér” különállást, másságot sugall, s a sámán utazása bizonyíték arra, hogy van lehetőség összeköttetésre” (Piers Vitebsky: A sámán. A lélek utazásai. Révülés, eksztázis és gyógyítás Szibériától az Amazonasig. Magyar Könyvklub – Helikon Kiadó, 1996, 15).

5.4 Csillagutazás a Világfán

„A sámánutazás alapvető technikája az irányított transzállapot. Az utazás, amelyre [a sámán] készül, a hétköznapi ember számára lehetetlen. Ők csak egyszer tehetik meg ezt az utat, amikor meghalnak, s a testükbe való visszatérés reménye nélkül. A földet és az alvilágot (illetve a Világfa a felső világgal köt össze minket – GA) egy hatalmas fa kapcsolja össze (a Világfa! – GA), ezen kell leereszkednie a sámánnak. Az út félelmetes szakadékok mellett vezet le a „borongós Nap országába, a virradó fény országába”. A szora sámánok állandóan és nyugodtan utazgatnak. Szibériában az utazásra sokkal ritkábban kerül sor, akkor viszont sokkal drámaibb, mivel a sámánok felrepülnek a csillagok közé, vagy összecsapódó sziklákközött szökellnek az alvilág felé” (u. ott, 70-73. o.). Ismét egy, a népmesékből ismerős részlet. És ismét a lélekutazás egyik jellemzője, az élet és a halál közti vékony mezsgyén utazás jelképei tűnnek fel, az összecsapódó sziklák, amelyek a mitológiából Scylla és Charybdys sziklái néven ismerősek, és a magyar népmesékben is gyakoriak.

5.5. Sámánutazás a Világfán és az ismerős tájak felett, részletes beszámolóval

„A hanti (osztják) sámán az égből lehajló ágon mászik felfelé, miközben kezével félresöpri a csillagokat. A sámánok gyakran hátasállaton teszik meg az utat, madárra pattanva vágnak neki az égi utazásnak…sokszor maguk lesznek járművé. A sámán utazási eszköze emberfeletti erejének és mozgási képességének jelképe, amellyel a gyarló test önmagában nem rendelkezik. Az alaszkai eszkimó sámán a Bering-szoroson repül át Szibériába, hogy megnézze, mi történt az elveszett emberrel. A nepáli sámán szelleme is ismert utat jár be a Katmandu-völgyből kiindulva fel a tibeti hómezőkig. Erdőkön, folyókon, hegyeken kel át, keresztutakat hagy el, s erről részletesen tudósítja hallgatóságát” (u. ott, 72. oldal).

5.6. A sámánutazások a szibériai népek szerint a valóságban megtett utak

A sámán nemcsak erdőkön, folyókon képes lélekutazásai során átkelni. Gyakran a Világmindenségen keresztül megtett utakról is beszámolnak (u. ott, 73. o.). „[A sámánok] a terepmunkát folytató [amerikai] antropológusoknak feltették a kérdést, vajon igaz-e, hogy az amerikaiak a Holdra léptek, és még hozzáfűzték: „Miért volt szükségük olyan nehéz ruhára, hisz a mi sámánjainknak nem kell semmi efféle!”. Szibéria-szerte jól ismert történet, hogy amikor az amerikai asztronauta, John Glenn a Holdra érkezett, egy öreg, fehér hajú orosz gyógyító bölcs, Ivanov fogadta, és segített neki. Az öreg hosszú élete végéhez érve, a Földről került oda (u. ott, 73. o.).

5.7. Szaka utazás a világfenyőn

„A szibériai jakutok (az ő nyelvükön: szakák – GA) egy olyan férfiról regélnek, aki a halála után is hallott mindent, ami körülötte történt. Amikor eltemették, dübörgést hallott a Föld középpontjából, s egy fekete bika bukkant elő, hogy magával vigye. Amikor elérkeztek az alvilágba, egy öregember azt mondta a bikának, hogy vigye vissza a tetemet a Földre, mert újjá fog születni. Miután visszatért a felszínre, egy holló csapott le a tetemre, s olyan vidékre repítette a világ tetején lévő résen át, ahol egyszerre ragyogott a Nap és a Hold, s az embereknek hollófejük volt. Ott egy irdatlanul magas vörösfenyő csúcsán lévő fészekben helyezte el, s egy fehér, szárnyas rénszarvas szoptatta, míg hatalmas sámánként újjá nem született” – írja Nicolas J. Saunders Állatszellemek. A közös világ. Áldozatok, szertartások, mítoszok, állati szellemek és szimbólumok című könyvében (Magyar Könyvklub – Helikon Kiadó, 1996, 51. oldal).

5.8. A lélekutazások ellenőrizhetősége

Mindezek alapján megállapítjuk, hogy a kettős lélek eszméjének kialakulása teljesen logikus eszme azoknál és csak azoknál a népeknél, amelyeknél a lélekutazás elterjedt gyakorlat volt, hiszen ha gyakran vettek részt lélekutazásokon, és nem haltak bele, akkor lélekutazásaik alatti életben maradásukhoz egy másik, alap-lélek létét is fel kellett tételezniük. Úgy tűnik, a lélekutazásokat gyakorló népek teljesen biztosak abban, hogy lélekutazásaik valódiak. Fel kell ismerjük, akkor is, ha nyugati kultúránk szemellenzőit és évezredes beidegződéseit tágítanunk is kell, hogy ha a lélekutazásokat évezredeken át valóban gyakorlati célokra is használták, földi célpontokhoz is repültek, és utazásaikról részletesen beszámoltak, akkor beszámolóik részletesen ellenőrizhetők is voltak. A megalapozott, tudományos ismeretnek egyik legfontosabb ismérve éppen az ellenőrizhetőség. Úgy gondolhatjuk, hogy a részletesen leellenőrizhető beszámolókkal járó utazás rendszeres gyakorlása és a többé-kevésbé ismert közvetlen és távolabbi földrajzi környezet összevetése meg kellett történjen, hiszen csakis ilyen módon lehetett egy ennyire valószínűtlen eseményt hitelesíteni. Más szóval: a lélekutazásokat bizonyára gyakran ellenőrizték az évszázadok-évezredek alatt, és bizonyára nem egyszer a valóságnak megfelelőnek találták. Ennek alapján úgy gondoljuk, hogy a lélekutazások valóságosak lehetnek, képesek lehetnek a valóság egy rendkívüli megismerési módjára. Ezt a következtetést a fenti érvek és adatok alapján el kell fogadjuk, tekintve, hogy ez a gyakorlat évezredekre és sok millió (százmillió) emberre terjedt ki. Mielőtt elutasítanánk ennek a lehetőségnek a gondolatát is, ahogy az a nyugati civilizáció általános beállítódottságának megfelel, gondoljuk meg, hogy ha nyomós érvek merülnek fel, időnként újra kell gondolni alapvető kérdéseket is. Azt is tegyük hozzá: nem azt állítjuk, hogy a lélekutazásokat és beszámolóikat mindig és teljes mértékben valóságosként kell elfogadni. Ez, be kell lássuk, még a nyugati tudományos kísérletek esetében sincs így. Még a fizikai laboratóriumokban lezajló alaposan és körültekintően megvalósított kísérleteket is le kell ellenőrizni ahhoz, hogy valóságosnak fogadhassuk el őket. Csakis alapos és körültekintő ellenőrzés vezethet annak a véleménynek kialakítására, hogy a valóság megismerésének létezik egy rendkívüli, lélekutazásos módja. Ezért megfogalmazásunk rendkívül óvatos, és ebben az óvatos megfogalmazásban állításunk már akkor is igazolást nyer, ha akár csak egyetlen beszámoló hitelesnek bizonyul, mégpedig mint más, hagyományos valóságismerési módszerek eredményeitől független megismerési mód.

5.9. További beszámolók lélekutazásokról

A lélekutazáshoz rendkívüli tudatállapotra van szükség. Nem árt tudni, hogy korunkban már a rendszeres nyugati tudomány is kezd eljutni a valóság rendkívüli megismerési módjának felfedezéséhez. De előbb lássunk néhány fontos adalékot.

Robert M. May (1993) kozmikus tudatról írt könyvének előszavában így ír: “1962 májusában, húsz évesen, New York állam egy távoli részén, egy tó mellett egy olyan élmény ért, ami életem összes további évét megváltoztatta. Ez nem is egy magányos élmény volt, hanem egy olyan, amit közösen éltünk át azzal a nővel, akit szerettem. Margaretnek hívták. Kéz a kézben sétáltunk a tóparton, mély szerelemben. Úgy tűnik, ez volt minden, ami a “Királyság” kapuinak megnyitásához kellett. Gyorsan emelkedtünk felfelé a tudat összes állapotán át, és néhány másodpercen belül mindketten bensőséges érintkezésbe léptünk a Legfelsőbbel. Ebben az időben, alsós és felsős egyetemi éveim között, filozófiailag ateista voltam. Utam az Istenbe vetett hithez még sok évet vett igénybe ez után a látomás után. Úgy tűnik, hogy a vallásos hit, vagy annak hiánya, nem előfeltétele a misztikus élménynek. Mindazonáltal Margaret hívő katolikus volt, de élményének semmiféle köze sem volt ahhoz, ami tanult vagy várt volna. Örömünk olyan volt, hogy azt soha nem tudom leírni a mi nyelvünkön. Ebben a megvilágosult tudatállapotban együtt sétáltunk a környező erdőkben és éreztük az egységet a Mindenséggel. Tudtuk, majdnemhogy közvetlenül, hogy nincsen halál; hogy az igazi Énünk halhatatlan. Láttuk a Világegyetemet mint Egyetlen Élő Lényt amit a szerelem ereje elevenít meg. Éreztük “azt a szerelmet ami a Napot és a csillagokat mozgatja”,ahogy az Dante Alighieri olyan ékesszólóan írta Isteni Színjátékának Paradicsomában.”

Robert Bucke (1901) kozmikus tudatról írt könyvében (idézi Robert M. May, Cosmic Consciousness Revisited c. könyvében a 6. oldalon) leírja, hogy 1872-ben látogatást tett Angliában. A kora tavaszi, kellemes estét barátaival töltötte, Wordsworth, Shelley, Keats, Browning, Whitman verseinek olvasásával. Amikor hazafelé hajtott nyitott fedelű kocsijában, az inspiráló eszmék, érzések és felvillanó képek között békét és az este nyugalmának hűsét érezte. És ekkor “hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, ott találta magát egy tűzszínű felhőbe burkolva. Egy pillanatra azt hitte, hogy tűzvész tört ki a szomszéd városban, a következő pillanatban már tudta, hogy a fény benne támadt. Közvetlenül ezután diadalmámor tört rá, hatalmas öröm, amit közvetlenül követett egy értelmi megvilágosodás, amit egészen lehetetlen leírni…Más dolgok mellett, amiket nem tudott elhinni, látta és tudta, hogy a Kozmosz nem halott anyag, hanem egy élő Jelenlét, hogy az emberi lélek halhatatlan, hogy a világegyetem felépített és rendezett, hogy minden véletlen nélkül minden dolog együttműködik mindegyikőjük és az egész javára, hogy a világ alapelve az amit mi szerelemnek nevezünk, és hogy mindenki boldogsága végső soron abszolút bizonyos. Azt állítja, hogy a megvilágosodás néhány másodperce alatt többet tanult, mint az előző hónapok és évek tanulmányai során, és hogy sok olyasmit tanult amit soha nem tanítottak”.

5.10. Az idő természetének vizsgálata a rendkívüli tudatállapotok valósága felé vezet

Metod Saniga, szakmai körökben világszerte elismert szlovákiai fizikus-csillagász, életét a rendkívüli tudatállapotokban szerzett ismeretek valóságértékének felmérésére és értelmezésére fordítja. Tudományos munkájáról képet lehet alkotni, ha megnézzük honlapját a http://www.astro.sk/~msaniga címen. Saniga az egyik legkitűnőbb kutató, aki a tér és idő alapkérdéseivel foglalkozik. Több nemzetközi tudományos konferencia szervezője, életét főként kutatással és a világ e kérdésekkel foglalkozó legjelentősebb kutatóival történő együttműködéssel tölti. Az idő természetére vonatkozóan olyan alapvető modellt állított fel, amely a kvantummechanikánál és a relativitáselméletnél mélyebb, matematikai alapokon nyugszik. Saniga rájött, hogy sok ilyen rendkívüli élmény beszámolója figyelemreméltó matematikai, geometriai leírást ad a Világegyetem téridőbeli felépítéséről, amelyek jól magyarázhatók saját geometriai idő-modelljével. Ezek a beszámolók többnyire olyanoktól származnak, akik soha nem foglalkoztak felsőbb matematikával, és álmukban sem gondolták volna, hogy egyszer majd a matematika személyes érdeklődést támaszt bennük. Így a részletes matematikai leírásoknak valamiféle valós oka kellett legyen, amit nem meríthettek eddigi életük során, csakis a tényleges élmény tapasztalásával. Ezért a matematikai tartalmú élmény-leírások összegyűjtése után a lehetséges matematikai leírások nyomába eredt. Az idő természetét leíró matematikai modelljével kimutatta, hogy a személyes, lélektani idő és a fizikai idő két lényegesen különböző időt alkotnak, de lényegükben megfeleltethetők egymásnak. Mindkét idő valóságos, csak éppen eltérő természetűek. Amíg a lélektani időben van múlt, jelen, jövő, addig a fizikai idő csak egy pont. Amíg a lélektani időnek van iránya, a múltból a jövő felé, addig a fizika legtöbb egyenlete idő-szimmetrikus, ugyanúgy érvényes a jövőből a múltba, mint a múltból a jövőbe.

A más tudatállapotokban született beszámolók egy jelentős része közelebbi vizsgálattal hitelesnek bizonyul. Igaz, hogy a más tudatállapotokat eddig csak a pszichológusok, pszichiáterek, filozófusok, teológusok vizsgálták, de Saniga modelljével és a felhalmozódó tapasztalati anyaggal az idő megérett egy általánosabb, egyetemesebb megközelítésre, ami fizikai és matematikai vizsgálatokat is megkövetel. William James (1929)-ben már így írt: „a küszöbalatti vagy határon általi hatalmas (tudat)körzetek létét a tudomány most kezdi megengedni, de ezekről túlságosan kevés ismerettel rendelkezünk…ami innen jön, nem feltétlenül bírja a bizonyosság szükséges tartozékait. Ezeket meg kell rostálni, próba alá kell vetni, végigfuttatni és szembesíteni a tapasztalat teljes összefüggési rendszerével, éppen úgy, ahogy azzal tesszük, ami a külső érzékszervi világból jön. Értékét pedig tapasztalati módszerekkel kell megállapítani, ha nem akarunk misztikusokká válni.”

Vegyük észre, hogy a gravitáció közvetlenül nem látható, nem tudjuk lefényképezni magát a tömegvonzást, se pedig megmérni a tömegvonzás nevű jelenség súlyát stb. Emiatt évszázadokon át a tömegvonzást okkult jelenségnek tartották. Amikor Newton megalkotta a tömegvonzás matematikai leírását, és egy részleteiben ellenőrizhető modellt állított fel, amely képes volt a gravitációs jelenségek magyarázatára, a tömegvonzás bevonult a tudományosan elismert jelenségek sorába. Hasonlóan, ha Saniga elmélete képes matematikai részleteiben magyarázni a különleges tudatállapotokban szerzett tapasztalatok egy alapvető részét, akkor a különleges tudatállapotokban megismert valóság megfelelő része is valóságos. A valóságnak éppen az az egyik leglényegesebb ismertetője, hogy elvileg bárki számára részleteiben is azonosnak ismerhető meg.

Nem könnyű felfogni egy igazán alapvető újdonságot. Éppen ezért megismételjük: nem azt állítjuk, hogy minden lélekutazás minden részletében valóságos. Hanem azt állítjuk, hogy az emberiség felhalmozott tapasztalatai és tudása alapján valószínűsíthető, hogy a lélekutazások egy része valóságos lehet, vagyis egészében és meghatározó részleteiben bármilyen kultúrában felnőtt ember számára lényegében azonos módon felfogható és valóságosnak élhető át, megfelelő feltételek biztosítása esetén. Rosalyn Tureck tapasztalatának lehetett valóságos alapja, de csak akkor, ha a valóság több, mint amit a mai nyugati tudomány elismer.

Félkarú óriás az anyagi világ a lelki-szellemi nélkül, akárcsak a lelki-szellemi az anyagi nélkül. Az emberiségnek meg kell tanulnia felegyenesednie az anyagi világ egysíkú létmódjából, visszaszereznie a lelki és szellemi világ valóságát, és a lelki-szellemi látás segítségével rátalálni az anyagi-lelki-szellemi egységet alkotó világ eredeti céljára, létfeladatára (további részleteket illetően lásd Grandpierre, 2003, A Világegyetem és a téridő természete, KAPU, 2003. március és május). A kozmikus lélekutazás valóság-megismerő jelentőségének felismerése az emberi kultúra határait alapvetően kitágíthatja, összehasonlíthatatlanul szélesebb távlatokat nyitva meg az emberi megismerés előtt.

—-

Karácsony eredete és jelentősége

Barrus Könyvkiadó, Budapest, 2006

6. fejezet. Világfa a norvég mitológiában: Yggdrasil, az örökzöld Világfa

6.1. Yggdrasil rövid jellemzése

Karácsonyfánk ősképei között kiemelkedő hely kell jusson az északi népek, elsősorban a norvégok mitológiájának. A norvég mitológiában Yggdrasil (ejtsd íg-dré-zil) volt a „Világfa”, az óriás fa, amelyről azt gondolták, összeköti a norvég kozmológia kilenc egét. Gyakran úgy értelmezik, hogy kőrisfáról van szó, és ez az értelmezés terjedt el legjobban a skandináv köztudatban. Másik értelmezési lehetőség szerint Yggdrasilt régebben tiszafa-ként gondolták el, és ez az értelmezés az, amelyik egybevág az Eddákkal, ahol Yggdrasilt örökzöld fánakírják le.

1. ének. A völva jövendölése

19. versszak

„Tudok egy kőrist,
neve Yggdraszill,
szép szál fehér fa,
nedvesség fürdeti.
Harmatot hullat
völgy-ölekbe:
örökzölden Urd
forrása felett áll.”

Ágai kiterjednek az egész világra, az égre. Gyökerénél sárkány él, ahogy az ősi magyar csillagos égen Sárkány csillagkép található a Sarkcsillagot tartalmazó Tündérasszonypalotája csillagkép körül (lásd Toroczkai Wigand Ede: Öreg csillagok c. könyvét). Tetején sas él.

4. Grímnir-ének

35. versszak

„Fentfogú, a mókus
fel-le futkos, iramlik
Yggdraszill kőrisfáján;
kihallja fentről
a sas kiáltozását”

Yggdrasil törzse a világtengely, és három gyökere van. Tetején óriás sasmadár található, éppúgy, mint a népmesékben.

6.2. Yggdrasil eredeti jelentése

Honnan ered, és mit jelenthet az Yggdrasil szó? Meglepő, de a lovas népek jelképrendszeréből. Legáltalánosabban elterjedt értelmezése szerint az „ygg” jelentése megegyezik a skandináv mitológia főhősének nevével, Odin-éval, a „drasil” pedig azt jelenti: táltos. Yggdrasil így azt jelenti: Odin táltosa. Ha így van, kérdés marad, mit jelenthetett eredetileg Odin neve? Odin nevének értelmezésében segítségünkre lehet a tény, hogy Yggdrasil jelentését ismerjük, és ez: Világfa.

Hogyan lehet Odin táltosa, egy mozgó, vágtázó táltos ugyanakkor Világfa? A fák egyik jellemző tulajdonsága, hogy nem képesek helyváltoztató mozgásra. Itt tehát látszólag ellentét feszül. Az ellentét feloldását abban találhatjuk meg, hogy a Világfa nem mindenben olyan, mint a szokásos fák. A Világfa maga a Világegyetem, és a Világegyetem maga az örök változás és változatlanság egysége. Ha a táltos, ahogy meséinkben is, röpítő erő, akkor a Világfában is kell lennie röpítő erőnek. Tudjuk, hogy minden fában van a röpítő erőhöz hasonló, hiszen a fa testnedveit csakis egy hasonló mozgatóerő képes eljuttatni a fa tetejéig. A fa mozgatóereje a fa éltető ereje. Ha a Világfa, vagyis a norvég mitológiában Yggdrasil jelentése: Odin táltosa, akkor ez az elnevezés a Világfa mozgatóerejére, vagyis a Mindenség életerejére utal.

6.3. Yggdrasil segítségével fény derül a Világfa pontosabb jelentésére

A Mindenség életereje abban különbözik az emberi, főként az egyéni életerőtől, hogy semmi sincs, ami akadályozhatná, mert a Mindenségen kívül nem létezik semmi. Ezért ellenállhatatlan. S ha ellenállhatatlan, akkor elragadó, s ha elragadó, akkor lenyűgöző. Megtáltosító. Táltos-erő. Ez a táltos-erő a mai társadalmak emberében többnyire lappang, van úgy, hogy egész életen át, anélkül, hogy valaha is teljes fényében, vagy akárcsak érdemi részében kifejezésre jutna. Az igazi, teljes élethez azonban elengedhetetlen a teljes életerő felélesztése. A teljes életerő felélesztéséhez való ragaszkodás az élet teljesebb, merészebb vállalását jelenti a modern embernek a fogyasztói világban engedélyezett életfelfogásnál. Ez a teljesebb, kozmikus életerő a kulcs az elidegenedés legyőzéséhez, emberi énünk felébresztéséhez az évszázados Csipkerózsika-álomból. Yggdrasilnak, a Világfának, és az őket jelképező karácsonyfának életfontosságú üzenete van a mai ember legbelsőbb énje számára. Yggdrasil neve azt is jelenti számunkra, hogy a Világfa szoros értelemben véve nem maga a Világegyetem, anyagával és természettörvényeivel együtt, hanem, pontosabban, a Világegyetem életereje, a Mindenség biológiai alaptörvénye.

6.4. A Nap és a Világfa életerejének azonossága

De még mindig előttünk áll Yggdrasil első szavának, Ygg jelentésének rejtélye. Honnan nyeri a táltos életerejét? Megállapíthatjuk abból, hogy miből táplálkozik a táltos: parazsat eszik (lásd a Parazsat evő paripa című fejezetünket). Mivel a ló nem eszik parazsat, a táltosló csakis olyan lény lehet, amelyiknek segít a parázs – és ennek nyomán kiderítetjük, hogy a táltos a Nap életerejének jelképe. Ha Odin táltosa a Nap életerejének jelképe, akkor már csak az a kérdés, hogy mi a kapcsolat Odin táltosa és Yggdrasil, a Nap életereje és a Világegyetem életereje között. A Nap a Világegyetem hozzánk legközelebbi csillaga, tehát a Világfa egyik világa, egyik gyümölcse, aranyalmája. A Világfa jelképe azt fejezi ki, hogy minden levelét, gyümölcsét egy és ugyanazon éltető erő táplálja. A Nap és a Világegyetem életereje egy és ugyanazon éltető erő, maga a kozmikus életerő, ami magától él, öntevékeny. A Boldogasszony karján ülő gyermek-király, a Nap Boldogasszonytól kapja meg a Mindenséget összetartó életerőt. Ez a bensőséges kapcsolat fejeződik ki karácsony nevének eredeti jelentésében a Kör-Anya (Koros-An) jelentésben is.

6.5. Az EGY összetartó ereje teszi eggyé a világ hármasságát

A Világfa maga is a kozmikus összetartó erő jelképe. Az összetartás egységet jelent. Életünkben a test, a lélek és az értelem természet szerint egységet alkot. Ez a három alap-valóság alapvető egységet, vagyis egyhármasságot alkot, amit néphagyományunk „háromegy”-ként ismer, és aminek jelképe – mit ad Isten – karácsonykor kerül az asztalra (Dömötör Sándor, 1959, Adalékok népszokásaink ismeretéhez. Karácsonyi asztal és Adonis-kert. Ethographia, 70. kötet, 349. oldal).

Életünk három alapvalóságának, a test-lélek-szellem hármasságnak egységét éppen a lélek tartja fenn. Amikor a lélek eltávozik belőlünk, a test a földbe jut, a lélek remélhetően az égbe, a mennyekbe. Vörösmarty Mihály szavai szerint: „(fáradt) lelkem égbe, testem földbe száll”. Vagyis a lélek végleges távozásakor megszűnik a test-lélek-szellem hármasság egysége. Ez azt jelenti, hogy a lélek az egység biztosítója. Az egybefogó, összetartó erőt tehát a lélek biztosítja. Ha tehát a Világegyetemet összetartja egy kozmikus erő, ez megfelel egy kozmikus léleknek, a Világléleknek. A Világfa tehát maga is a Világtest, a Világlélek és a Világszellem egysége. Az összetartó erő az EGY, a Világlélek ereje. Minden valóság legvégső, örök forrása az EGY, az a végső színtér, amelyben minden összefut és a Világegyetem egységét alkotja. Minden pillanatban lehetőségek milliárdjai álnak előttünk, és nekünk választanunk kell. Minden pillanatban csakis egyféleképpen cselekedhetünk. Hasonlóan, a Világegyetem is minden pillanatban egyféleképpen cselekszik, a lehetőségek szükségképpen egy-re vezetnek. Életünk maga is egyetlen egész, legalábbis természet szerint, s az embernek erről külön gondoskodnia kell. A Világegyetem végtelen térben és végtelen időben egyetlen egységes egész. És ez nem is lehet másképp. Az EGY a Világegyetem legvégső, legmagasabb adottsága. Nem véletlen, hanem a valóságból fakadó felismerés, hogy az EGY minden valóság végső forrása. A Rig Védában az EGY az istenek forrása is.

1.       „Nem-létező és Létező se volt még,

Nem volt ég, és az égen túl a menny sem,

Mozdult valami? Hol, ki oltalmában?

Víz volt talán, és feneketlen mélység?

2.       Nem volt még Élet és nem volt Halál sem,

Éj s nap közt nem volt különbség-tevő jel.

Csak az Egy lélegzett, lehelet nélkül,

Önerejéből. Nem volt semmi más ott.

6.       Ki az, ki tudja, s itt ki mondja el,

Honnét keletkezett, honnan e teremtés?

Az istenek? Hisz később jöttek ők is!

Hogy honnan ered, ki tudhatja akkor?”

(ford. Fórizs László, lásd Rigvéda. Teremtéshimnuszok.

Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1995, 147. és 149. oldal)

6.6. Az EGY az őstudás végső valósága

Bosnyák Sándor néprajz-kutatónk nemrég megjelent könyvében (Égbe vivő út, 2004) paraszti hitvilágunkat vizsgálja. Első tanulmánya „Isten. Az Egy, az Egész s az Egyetemes” címet viseli. Ebben leírja, hogy Anton Deimel nagy akkád-sumer szótárában az isten, esten, istenu, istenis szavak jelentése: egy. Figyelemre méltó, hogy az ilu istanu szókapcsolat már az akkád szövegekben előfordul, s jelentése: egyetlen isten. Idézi Toporov-ot (1988, Mitológiai Enciklopédia, I. kötet, Számok címszó, 234. oldal), aki szerint „az isten, vagy a kozmosz jellemzője az egyes szám”. Idézi Robert Graves-t, akinek könyvében az esszénus atya mondja: „Ha két év után a rend teljes jogú tagja kívánsz lenni, és nem találtatik benned hiba, akkor részese leszel a Szentséges Egynek és leteszed az utolsó, egész életre szóló fogadalmat” (Graves, R. Jézus király, Európa, 1969, 268. oldal). Idézi Ballagi Mórt, aki „A magyar nyelv teljes szótára, 1873, Első rész, 242. oldal) c. művében egyház szavunkat „Isten háza”-ként értelmezi, vagyis Egyház=Isten-ház; Egy szavunk „Isten” jelentéssel is bír. Valóban, az Egy szó szerepel a Világegyetem szóban éppúgy, ahogy az „uni” (egy) szerepel az „universum” szóban. A „verzió” szóról tudjuk, hogy magyar jelentése változat, az univerzum tehát annyit tesz: Egy-változat, az Egy változata, az Egy megnyilvánulása.

6.7. Odin nevének megfejtése: az EGY táltosa

Mit jelenthet Odin neve? Tény, hogy alakra megegyezik a szláv „odin” szóval, a d után lágyság-jellel, melynek jelentése: egy. Az orosz „odin” szó kiejtése: ágyin. Tény, hogy az a hangalak közeli a magyar „egyen”, „egyen”-lő szavakhoz, melyek jelentését a szótő, az egy adja. Lehet, hogy Odin nevének eredeti jelentése: Egy? Ha igen, akkor újabb érdekes alaki egyezést jelent, hiszen az Ygg és az Egy alakra hasonlóak. Egy szavunkban ráadásul ott rejlik az Ég, az ige, az igaz, az egész szavak szótöve, tehát egy i-s alak is. Egy szavunk Ég jelentése pedig tartalmilag, jelentésében is közeli a Világfához. Így jutunk el az Yggdrasil szó „Az Egy táltosa” értelmezéséhez.

Az Yggdrasilt mint örökzöld  életfát éltető szent méz itatja át (a költészet méze). Yggdrasil nevét gyakran hozzák kapcsolatba Odin önkéntes, kilenc napon át tartó önsanyargatásával. A monda szerint Odin Yggdrasil-ra szegeztette magát, és kilenc napon át nem vett magához táplálékot, és ezen „sámán”- szertartás révén avatódott be a magasabb tudásba, s szerezte meg a runa-(rovás)írás ismeretét. Talán ez az elnevezés is hangsúlyozza, hogy az Yggdrasil olyan út, amelyen át az istenné magasztosult sámán (mágus) (mint amilyen részben Odin is) az egyik világból a másikba megy át. S ha Yggdrasil az Egy táltosa, akkor nemcsak az egyik világból utazik Odin a másikba, hanem a földi világból az Ég világába, az Egy világába, ahol minden Egy, ahol a Mindenség örökké Egy velünk. Yggdrasil, az örökzöld életfa tehát örök időkre szóló üzenettel bír az emberiség számára. Ahogy nincs rész egész nélkül, úgy nincs értelme a hétköznapoknak olyan ünnepnapok nélkül, amelyek az Egész-szel kötnek össze bennünket, s megfürdetnek bennünket az örökifjúság életvizében, a halhatatlan Világlélek életerejében, a Világfa összetartó, bennünket is magába ölelő csodálatos életerejében.

 —

Karácsony eredete és jelentősége

Barrus Könyvkiadó, Budapest, 2006

8. fejezet

 

8. Karácsony gondolatának megjelenése a népmesei parazsat evő paripában

Népmeséinkben gyakran szerepel a parazsat evő paripa. Tudjuk, hogy a ló nem eszik és nem is ehet parazsat. A népmesei paripa parazsat evése tehát magyarázatra szorul. Néhány szerző megkísérelte a parazsat evő paripát a szertartásoknál használt keretdobbal magyarázni: a keretdob bőrét dobolás előtt fel kell melegíteni, és ettől a melegítéstől lesz a dobbőr feszes, s válik dobolásra alkalmassá. Kérdés, hogy megállja-e ez a magyarázat-kísérlet a helyét.

8.1. A legyengült táltos ló parazsat kér enni

Benedek Elek feldolgozásában „Az égig érő fa” című magyar népmese (ld. Farkas Zoltán könyvét: Az égig érő fa, 1994, 8. oldal) idevágó része így szól: „Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló (…) Na, még ilyen lovat sem látott, amióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson, s nyögött szegény pára, nyögött keservesen. (…) Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. (…) Egyszer csak megszólal a ló: látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, az nem nekem való. Égő parázs az én abrakom (…) [Jánoska] vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól. De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.”

Létezik egy jelenség, amit a dob-hasonlat magyarázni látszik. Ez pedig a lesoványodott, szinte a halálán levő „gebe” feléledése, kigömbölyödése. A keretdob bőre ugyanis az ernyedt, dobolásra alkalmatlan állapotból a melegítés hatására tényleg kifeszül. Kérdés azonban, hogy a parázstól/tűztől feszülő keretdob tekinthető-e úgy, mint aminek „szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.” A „Parazsat evő paripa” című magyar népmesében (Parazsat evő paripa. Magyar népmesék, Jankovics Marcell rajzaival, Magyar Könyvklub, 24. oldal) „A ló fölhabzsolta a teknő parazsat, olyan szép lett tőle, mintha minden szőrszála aranyból lett volna”. Ez az „aranyszőrűvé” válás népmeséinkben és a mitológiában általában kulcsfontosságú. Nemcsak aranyhajú lány, de aranycsődör is szerepel pl. „Az aranyhajú lány” című magyar népmesében. Az arany hajkorona a Napisten jelképe (Jankovics Marcell, A Nap könyve, 1996, 146. oldal). A görög mitológiában Médeia segítségével szerzik meg az argonauták az aranygyapjút (Mitológiai ABC, 1970, 249). Az aranyalmák a Világfa gyümölcsei (Jankovics Marcell, 1996, 9. oldal), amelyről az előző, Aranyalma és sárkány a Világfán című fejezetben láttuk, hogy a valóságban a csillagok, vagyis távoli Napok. Az arany szín a napsugarakra, a Nap színére, ragyogására utal. Ugyanakkor a dob nem válik sem aranyszőrűvé, sem aranyszínűvé a melegítéstől. Megítélésünk szerint tehát a szokásos magyarázat nem megfelelő. Arról nem is szólva, hogy kérdés, hogyan nőhet a keretdobnak ötödik lába.

Ha a dob-hasonlat nem megfelelő magyarázat, akkor miről lehet itt szó? Annyi már kiderült, hogy az aranyszőrűvé válás, más mesékben a gebe kigömbölyödése, hirtelen megerősödése és minden más lónál különbbé válása a Nappal kapcsolatos. Tegyük fel tehát a kérdést: létezik-e kapcsolat a magyar néphagyományban a Nap és a ló között? És létezik-e a Nappal kapcsolatos olyan jelenség, amelyben a Nap legyengültnek, erejét vesztettnek, fényét vesztettnek látszik?

8.2. A Nap és a fehér ló kapcsolatának valóságalapja

Az első kérdésre a válasz szinte nyilvánvaló. A magyar néphagyományban a Nap egyik legfőbb jelképe a fehér ló. A fehér ló jelképe a szkíta-magyar kultúrkörből kisugárzódott a kelta mitológiába éppúgy, mint az ókori Indiába. Egy mitológiai találós kérdés Indiából így hangzik: „Heten vannak az egykerekűbe fogva, de csak egy ló húzza, melynek hét neve van. A kerék halhatatlan, nem pihen. Minden, ami él, rajta ül, három tengelye van.” Megfejtés: a Nap. Szúrja, indiai Napisten kocsiját egy hétfejű ló húzza. A három tengely napsugárjelkép” – írja Jankovics Marcell a Nap könyvé-ben, a 313. oldalon. Jankovics megemlíti, hogy a mesehős „úgy csinál táltosparipát a rozzant csikóból, hogy parazsat etet vele, a halálból őt „cserébe” táltosa támasztja fel; az obi-ugor Napisten gebévé sorvadt bűvös lovát tüzes leheletével gyógyítja meg, amikor viszont az ő „csontja törött és húsa rothadt”, fehér lova nyalogatja életre”. Ez a találós kérdés ismét második kérdésünkhöz vezet. Lehet-e a Nap legyengült, erejét vesztett állapotban?

8.2.1. A legyengült Nap újjászületik

Erre a második kérdésünkre ismét csak igenlő választ kapunk. A Nap ugyanis legalább három jelenségében tekinthető „legyengült”-nek, „erejét vesztett”-nek. Az egyik ilyen jelenség a napfogyatkozás. A másik a Nap téli erejét vesztése, amely a téli napfordulókor tetőzik. A harmadik a napnyugta. Vegyük először szemügyre, mi történik napfogyatkozáskor. A Nap korongjának egyre nagyobb része sötétül el, s teljes napfogyatkozáskor egyszercsak varázslatos, rendkívüli jelenség tűnik fel: felragyog a Nap addig láthatatlan koronája (lásd Tóth László: Napfogyatkozás és népművészet c. cikkét, Természet Világa, 1999/8, 366-367. oldal; Tóth László és Végvári József, Napfogyatkozás és népművészet, 2001, és az előző, Aranyalma és sárkány a Világfán című fejezetünket). A szárnyas kígyó a sárkány, a magyar népmesék, a kelta és a kínai azonosságtudat központi szereplője. Csillagászati tény ugyanis, hogy a Nap öntevékeny égitest, felszínéről hol itt, hol ott kitörések forró anyagot dobnak ki, amelyek óriási lángoló tűznyelvekként utaznak az űrben. Ez a természettudományos magyarázata a sárkányok jellegzetes tulajdonságának is: ahány fejük van, annyi tüzet hánynak. A szárnyas sárkány sokezer éves ősi jelképe azt is mutatja, hogy az ősi ember tudta, hogy a Nap tűzből áll – bár ezt a tényt az ókori kultúra csúcspontjának tekintett görög kultúrában Anaxagoras csak az i.e. 4. században vetette fel először.

8.2.2. A fehér ló: a napfogyatkozáskor feltűnő napkorona

A naptevékenység a Nap egyenlítőjétől körülbelül 15-20 fokra tetőzik, így ilyenkor a jellegzetes erővonalak az egyenlítőtől fölfelé és lefelé hosszan elnyúlóan szétágaznak, egy lovasnép számára egy vágtázó ló fejére és farkára (fönt elöl és hátul), illetve első és hátsó lábára emlékeztetően. A Nap északi pólusánál egy lovas nép tagja ilyenkor egy lovas alakját láthatja, a déli pólusnál a lovas lábait. Az így kirajzolódó ló képe az elsötétedett égbolton vakítóan fehér színű. A Nap és a fehér ló azonosításának tehát valós természeti jelenség képezi az alapját: a napfogyatkozáskor kirajzolódó napkorona alakja. Tekintve, hogy az égi fehér ló kirajzolódása a naptevékenységtől függ, vagyis a Nap öntevékenységétől, életerejétől, a fehér ló a Nap életerejének jelképévé vált. Természettudományos magyarázatunk egyszersmind azt a tényt is magyarázza, hogy a táltos lónak szárnyai vannak. A táltos ló szárnyai a szárnyas napkorong ősi eszméjéből fakadnak. Az egész mesebeli eseménysor magyarázata természetesen adódik. A mesehős a legyengült táltos lónak parazsat ad, a girhes csikó megrázza magát és aranyszőrű paripává válik – vagyis a napfogyatkozáskor legyengült Nap felragyogó koronája a Nap életerejének megújulását mutatja (különösen, ha földi tüzeket is gyújt a Nap újjászületését tevékenyen előidézni kívánó földi ember), a legyengült Nap százszor szebben születik újjá, és eközben megerősödött a lelki kapcsolat is az ember és a Nap életereje között. Így és ezáltal száguldhat a Nap életerejére „felpattanva” lélekutazásai során, a Nap életerejétől, a szárnyas fehér lótól óriási többlet-erőt kapva a csillagutazáshoz. Ennek a hirtelen, egycsapásra történő erő-megsokszorozódásnak élményét őrizheti megtáltosodás szavunk.

A mágikus kultúra töredékeit őrző sámán-hagyományokban a sámán lélekutazásaikor gyakran segítőkre támaszkodik. Ezek a segítők gyakran állatok vagy növények, akik a sámánutazás során tanítják a sámánt, gyakran a varázserő titkaira, kiélezik a sámán érzékeit, utasításaik erkölcsi és szellemi fejlődését ösztönzik – írja Piers Vitebsky A sámán című könyvének 66. oldalán. Az elképzelés, hogy a különleges képességekkel rendelkező emberek kívülről kapják sugallataikat, messze túlnyúlik a sámánizmus körén. Az ókori Görögországban nemcsak Szókratész élte át ösztönös tudás-erejét daimon-ként, hanem a zenei, költői, festői tehetségről is azt gondolták, hogy a múzsák ajándéka. Ezeknek az istennőknek a nevéből ered a muzsika szó világszerte. A Nap életerejének táltos lóként elképzelése véleményünk szerint arra utal, hogy őseink lélekutazásaik során nemcsak növények és állatok, hanem a Nap életerejével is össze tudtak kapcsolódni, és elsősorban éppen a Nap segítő erejére támaszkodtak. A Nap lélekereje röpíthette a mesehőst lélekutazásai során úgy, mint a gondolat. És itt egy meghökkentő gondolatra bukkanhatunk. „Ha valamely állat válik [a sámán] segítőjévé vagy lovagol rajta a sámán, akkor átveszi az állat tulajdonságait, érzéseit és gondolkodásmódját. Ekkor a tulajdonságok még rajta kívül vannak, de innen már csak egy lépés, hogy teljesen beolvassza ezeket a saját egyéniségébe” – írja Vitebsky könyvének 69. oldalán. Ha tehát a mágust a Nap életereje segíti lélekutazásaiban, akkor a Nap érzéseit és gondolkodásmódját olvaszthatja be egyéniségébe! Ha az ősi emberiség évezredek során a Nap egyéniségét olvasztja be egyéniségébe, joggal mondhatja, hogy a Nap szülötte. És mivel a Napban az élő Világegyetem életereje nyilvánul meg, a Nappal lelkében egybeforrt emberiség a Világegyetem szülötte is. És e hagyományok felbomlásával az emberiség népeinek egyénisége elvesztheti kozmikus tartópilléreit.

8.2.3. A fehér ló és a parazsat evő paripa kapcsolata

De van-e köze az így kirajzolódó fehér lónak a népmesei, parazsat evő paripához? Könnyen lehet, hiszen a napfogyatkozáskor a napkorona eleinte rendkívül halványan látható, és csak később kap erőre. Ha pedig visszagondolunk az őskorba, amikor a napfogyatkozásokat megfigyelő ember számára a Nap jelentette az élet központját, forrását és fenntartóját, amihez érzéseiben rendkívül szorosan kötődött, számára a Nap fogyatkozása a Nap elgyengülésének képzetét vetette fel, amit egy élet-szerető ember nem nézhetett tétlenül. Mit tehet ilyenkor azért az ember, hogy a Nap minél előbb visszanyerje teljes erejét? Az ősi magyarság kultúrájában a tűz és a lélek rokontermészetűek, mindketten lángolók, tüzesek, érzékenyek. A lélek maga az érzésvilág, és az érzésekről tudjuk, hogy képesek egymást kigyújtani. Minden ember tudja, hogy milyen érzések gyúlnak ki például egy anya és gyermeke, vagy két szerelmes között. Az egyik lélekben kigyúló érzés kiváltja a másik, rokon lélekben a hasonló érzés kigyulladását. A kölcsönösség természeti törvény az együttérzést ápoló népek kultúrájában. Kisgyermekkorban, amíg a mesterséges társadalom pusztító hatása még csak kevésbé érvényesül, az egyik gyermek sírása, nevetése szinte törvényszerűen magával vonja a másik gyermek együttérzését, sírását, nevetését. Tény, hogy még a legelvetemültebb bűnözőkben is fiziológiailag kimutatható az együttérzés, az érzéseket kísérő bőrellenállás-változások mérésével. Erőszakos cselekmények elkövetése vagy akárcsak közvetett átélése során az érzésvilág hullámzását jól mérhető fiziológiai jelenségek kísérik (a bőr elektromos vezetőképességének változása stb.), amelyek az együttérzés fellépését mutatják (Arno Gruen, A normalitás tébolya, 2003, 77.-79. oldal).

Abban az ősi kultúrában, amelynek együttérzését a Természettel még nem pusztította az embertelenség felé fejlődő társadalom, az együttérzés még a társadalmi valóságban is működő természeti törvény volt, amelyik rendszerint a gyakorlati életben is érvényre jutott. A mese is ezt tanúsítja: jótett helyébe jót várj. Nemcsak jóval kell viszonozni a jót, de jótettel kell kezdeni, és ez a Természet törvényei alapján ki fogja váltani a jótett viszonzását. A kölcsönösség természeti törvény volta jut kifejezésre erkölcs szavunkban is: er-kölcs szavunk valószínűleg az érzés-kölcsönösség eszméjén, az emberi együttérzésen alapszik.

8.3. Az anya-gyermek és a Nap-ember viszony párhuzama

Világos, hogy ha egy anya szereti gyermekét és ki is fejezi szeretetét gyermeke iránt, azt a gyermek megérzi, és ez szeretetének növekedésére vezet. Ha az érzés tűz, akkor az anyai szeretet-tűz növekedése a gyermeki szeretet-tűz növekedését váltja ki. Ez az indukció, a gerjesztés törvénye, a kölcsönös növekedés törvénye. És viszont, hiszen az együttérzés kölcsönös érzés. A Természetben általános a kölcsönhatás törvénye. Nincs hatás ellenhatás nélkül. És ha a Természet nem csupán élettelen anyaghalmaz, ahogy azt modern, eldurvult és eltompult, szemellenzős látásmód sugallja, hanem élettel, érzéssel áthatott, ahogy ezt az ősi, természetes nemességét őrző ember érzékelte, akkor a kölcsönhatás törvénye a Természet mindhárom létkörében: az érzésvilágban, a gondolatvilágban és az anyagi világban egyaránt fennáll. És ha az emberi, közösségi érzés a Nap megerősödésére irányul, és ez még fizikai, anyagi mivoltában is kifejezésre jut, például tüzek gyújtásával, parazsak szításával, akkor a földi parázs lángot vetésével az égi szunnyadó tűz, a Nap koronájában szunnyadó tűz és lángot vethet, megerősödhet. Egy egészséges, a Természet egészét ismerő és elfogadó kultúra népe napfogyatkozáskor bizonyára országszerte tüzeket gyújtott, különösen, ha ezt tudósai, mágusai előre jelezték. A napfogyatkozáskor történő tűzgyújtás és a Nap életerejének visszanyerésére irányuló emberi vágy a napfogyatkozás legelső jeleinek jelentkezésekor minden bizonnyal elmaradhatatlan volt. Ez az érzés és ennek kifejezése minden bizonnyal olyan szükségszerű volt, mint a kisgyermek vágya a tőle éppen eltávolodó Édesanyja után. Milyen általános öröm köszönthette a Nap erejének újra visszanyerését! Talán az első örömtüzek gyújtása is ilyen, Nappal kapcsolatos élményekre vezethető vissza. Megállapíthatjuk tehát, hogy a napfogyatkozáskor történő tűzgyújtás általános lehetett, és ez a gyakorlat kapcsolatban állhat a népmesei táltosló parazsat evésével.

8.4. A Nap újjászületése elősegíthető a földi ember által

Említettük, hogy a Nap „gyengélkedésének” egy másik típusa a téli napfordulóval áll kapcsolatban. Ahogy a nyári napforduló beköszönt, attól kezdve a nappalok egyre rövidülnek, az éjszakák egyre hosszabbodnak. A leghosszabb éjszaka napja a téli napforduló, december 21.-e. Ez az a fordulópont, amikortól kezdve a Nap újra erőre kap, a nappalok ismét hosszabbodni kezdenek. Az őskorban világszerte elterjedt szokás volt a téli napfordulók idején tüzek gyújtása, éppen a Nap, az élet iránt érzett bensőséges szeretet kifejezéseként. Az őskor tudósai, a mágusok minden fizikai jelenséget kizárólag fizikai okokkal magyaráztak, viszont a lélek jelenségeit nem fizikai okokkal magyarázták (Diogenes Laertius idézi Arisztotelészt A kiemelkedő filozófusok élete” című, i.u. 200 körül született munkájának első oldalán). Tudták azt is, hogy a Nap „életerejének” újjászületése összefügg a Nap és a Föld helyzetével, és a Nap és a Föld egymáshoz viszonyított helyzetét éppúgy anyagi (fizikai) törvények irányítják, mint a legtöbb anyagi testét. Ugyanakkor a modern kor csillagászaitól eltérően azt is tudták, hogy a Nap nemcsak anyagi, hanem egyszersmind élő természetű is. Ha pedig élő természetű, akkor anyagának viselkedését nemcsak fizikai, hanem egyszersmind biológiai törvények is irányítják, ahogy a földi növények, állatok, emberek esetében is történik. A biológiai törvények az érzések által kormányoznak. Az az ember, aki orvosi műszerekkel kimutathatóan semmit sem érez, nem tudja a kisujját sem megmozdítani, mert ahhoz indító ingerre, az ingerrel kapcsolatos érzékenységre, tehát tudatos vagy tudattalan érzésre is szüksége lenne. Ha tehát a Nap él, akkor érez is. A biológia törvényeinek érvényre jutása ösztönöket és érzéseket tételez fel. És ha érez, akkor képes más érzésekkel kölcsönhatni, ahogy a fizikai testek képesek más fizikai testekkel kölcsönhatni. És ha a Nap képes más érzésekkel kölcsönhatni, akkor képes a földi élőlények érzéseivel is kölcsönhatni! Különösen, ha óriási, földméretű közösségi ünnepeken árad felé az élőlények iránta érzett szeretete! Ilyenkor a szeretet szeretetet ébreszt, a társlényegű lények közötti kölcsönösség kozmikus törvénye értelmében benne is új láng gyullad ki, a Nap emberiség iránt érzett szeretetlángja megerősödik, és ez bizonyára javára fog válni az emberiségnek, gondolhatták őseink. Így születhetett meg őseink gondolata: a Nap iránti földi érzések felfokozása és fizikai kinyilvánítása a Nap emberiség iránti érzéseinek felfokozását és kinyilvánítását idézheti elő.

8.5. A Nap újjászületését segítő szertartások nyomai az ókori világban

És így is tettek. A téli napforduló idején történő tűzgyújtás tárgyi nyomokkal, a régészet tudománya segítségével utólag nem mutatható ki egykönnyen. Mégis számtalan sokezeréves nyom mutatja: a téli napforduló idején történt tűzgyújtás világszerte jelen volt az őskorban. Ezt mutatják a kőkörök, amelyek nemcsak Anglia, Franciaország, Spanyolország partjai közelében, hanem Európa belsejében, Németországban, a Kárpát-medencében, a Fekete-tenger északi partvidékén, az egész eurázsiai síkságon, az egész ókori Szkítiában a Kárpát-medencétől Kínáig, Közép-Ázsiában, Észak-Indiában, de még Amerikában és Afrikában is. Ráadásul nemcsak a világ nagy részére kiterjedten, de időben is egy hosszantartó, ötezer évet átfogó korszakban, egészen az időszámításunkat közvetlenül megelőző századokig kimutathatóak a kőkörök vagy nyomaik. Sok kőkör közepén rengeteg hamut találtak (Stonehenge, az erdélyi Kisompoly-nál (Ampoita) 1999-ben talált kőkör közepén stb.). A hamu a parázs maradványa. A téli napfordulókon tehát hatalmas parázshalmok virultak karácsonyeste világszerte a Nap lelki újjászületésének, a földi világ testi-lelki újjászületésének elősegítésére. És a téli napfordulók idején „gyengélkedő” Nap hamarosan új erőre is kapott. A napfogyatkozás idején gyakran előfordult az is, hogy a napfogyatkozás néhány perce alatt új napkitörés indult ki a Napból. Ilyenkor pedig úgy tűnhetett, hogy a négylábú fehér lónak ötödik lába nőtt. A Nap pedig újjászületve szebb volt, mint valaha, és sűrű aranyhajat, napsugarak fonatát eresztette ki magából. Úgy tűnik, ebben az értelmezésben a parazsat evő paripa népmesei hagyományának minden lényeges eleme magyarázatot nyer.

Irodalom:

Gruen, Arno, 2003, A normalitás tébolya. A realizmus mint betegség: elmélet az emberi destruktivitásról. Magyar Könyvklub, 77-79.

Jankovics Marcell, 1996, A Nap könyve, Csokonai Kiadó, Budapest, 9.

Karácsony eredete és jelentősége

Barrus Könyvkiadó, Budapest, 2006

(részlet a 12. fejezetből)

 

12.7. A karácsonyfa ősjelentésének átélése a közelmúlt verseiben

Régebben – és remélhetőleg ez így van mostanában is és így lesz a jövőben is – életünk egyik legfelemelőbb élménye éppen karácsony ünnepe volt. Ilyenkor az emberek túlnyomó része olyan mély élményeket élt át, amelyek valóban összekötötték őket a Mindenség legmélyebb, rejtelmes titkaival. Csodálatos költészet bontakozott ki ezen élmények nyomán, a költészet egyik nem eléggé nyilvántartott, de egyik legszebb iránya: a karácsony élményét versbe foglaló költészet. Könyvünket nem zárhatjuk le anélkül, hogy legalább néhány csodálatos verssel ne érzékeltessük azt a csodát, amelynek átélése karácsonykor megadatik számunkra.

A fények a Karácsonyfán nemcsak a csillagok, hanem egyben a csillagokban lakó mesebeli szépség, mesebeli élet és valóságos kozmikus életerő jelképei. A karácsonyi fények kigyújtása, a fény szépségében gyönyörködés a Világfa élményével összekapcsolódva a kozmikus értelem, a mindent egyben tartó és magához ölelő Világlélek felidézésévé válhat. Az értelem a tudatot megvilágító, a világot átvilágító világosság, a földi és égi világot a megértés fényével megvilágító, belső fény. A csillagokat jelképező karácsonyfa-fények egyben a kozmikus világ kis- és nagy tudatközpontjainak fényei. A kozmikus világban évmilliárdok óta pályájukon a súlytalanság állapotában keringő csillagok valójában sugárzó tudat-központok. A csillagok és városaik, a galaxisok füzérei kozmikus tudatközpontok, szellemi ős-sejtek, én-magok, amikből a Világegyetemet belülről mozgató erő kiárad. Az emberi, társ-kapcsolatokban érezhetővé válik a másik lény belső kisugárzása, és ez a kisugárzás sokszor többet mond az anyagi felszín képénél. Mindannyian ilyen sugárlények vagyunk, lelki-szellemi sugár-források, tévé-adók, amikből kozmikus fény-központ lényünk központja sugározza be világunkat. Adásaik számunkra is üzenetek. Ezek a lényünk természeti központjából áradó kisugárzások súgják, mikor mit kell tennünk. Lényünk központja a Természet hírforrása, a Kozmosz fény-hírnöke. Gondoljuk tovább ezeket a valóság teljesebb érzékeléséből fakadó gondolatokat, hogy felfedezzük életünk bensőséges szépségét, és ráébredjünk, hogy életünk szépsége és értelme a Mindenség szépségéből és értelméből fakad.

Áll egy hegy a tűzben

Izzó hajnalpírban

És fenn a hegy csúcsán

Egy karácsonyfa a föld fölött

Áll és én nézem a fát

Ó világ, te szép világ, te!

Alig láttalak virágban állni.

(Johann Gottfried Herder, német költő, filozófus, teológus verse, élt 1744-től 1803-ig)

Istenben mozog a lelkem

Egész sereg angyal

A tiszta magasságokban

Fényt sugározva látom jönni őket

S egyikük elragad, elvisz engem nagyon.

(Gustav Theodor Fechner német fizikus, természetfilozófus verse, élt 1801-től 1887-ig)

A kozmikus égi mezőkön sok-sok naprendszer és világrendszer égitestjein élnek hozzátartozóink, szellem-testvéreink, a Világlélek helyi tudatközpontjai. Ezt az élményt idézi elénk a szintén 19. századi német költő, Karl Gerok verse:

„Ó Szenteste

Csillagokkal tündöklő,

Milyen kedves és frissítő,

Ahogy megcsap leheleted!

A gyermekek tolongásából,

A fények nyüzsgéséből

Felküldök az égbe

Egy csendes imát.

Ott szikráznak a csillagok

Egy égi fa ágain,

Ujjong a messzeségben

Az éteri űr

Ott engedi az égbolt

A boldog kórus

Jókívánságait hallatszani

Úgy cseng nekem, mint egy álom.”

(Karl Gerok 19. századi német teológus verse, élt 1815-től 1890-ig)

Azt gondolni, hogy a csillagok nem mások, mint izzó gázgömbök, a modern emberiség talán legnagyobb babonája. A csillagász Tycho Brahe is megjegyezte, hogy értelmetlen úgy vélni, hogy a csillagokat Isten a világ munkálkodása számára haszontalannak teremtette volna. Ha pedig a világ munkálkodása az üdvözülés, a boldogság, a megtisztulás felé halad, akkor ebben a csillagoknak is részt kell venniük, vagyis lélekkel kell bírniuk, vagyis értelmes tudati tevékenységgel.

Lelkem a végtelen időkből jött,

És ahogy a madár vándorol ágról ágra,

Úgy pihen meg bennem egy rövid időre,

Mielőtt továbbröpülne az Örökkévalóságba.

(Peter Rosegger osztrák író verse, élt 1843-tól 1918-ig)

A karácsonyfa eszméje a Világfa eszméjét hordozza, a Világfa pedig, mivel a fa élő, örökzöld, az örök élet megtestesítője.

„A Világfa tetejéről hangzik, messziről, messziről,

a végtelen időből egy csodálatos rege

Ahogy csúcsa inog, mily édesen suhog

Az ősi kertből, a Paradicsomból:

Szenteste, te sugárzó Világfa!

Szenteste, te vágyódó Isten-álom!

Egyszer emlékszik talán újra arra,

Aki rá gondolt, s felé hajlik majd ága,

Egyszer talán a világűrbe

Kienged engem a Világfa sugara”

(Ernst von Wildenbruch, német író és diplomata verse. Élt 1845-től 1909-ig).

Az örökzöld világfenyő azt jelenti számunkra, hogy az egész világ él és átlelkesített lélekkel bír. A csillagok is lélekkel bíró élőlények, a megtestesült égi erő, a csillagok egyetlen végtelen szellemközösséget alkotnak – teszi hozzá Carl Anders Skriver a karácsonyfáról írt könyvében.

Hagyjátok szeretnem ezt a fát

Ez a fa a mi jótevőnk

És zöld ágaiban

Isten életvére áramlik.

(Albert Steffen német író verse, élt 1884-től 1963-ig).

(a versek e könyv szerzőjének fordításai)

12.8. A karácsonyfa üzenete a mának és a jövőnek

A karácsonyfa eszméje kétségkívül a Világfa eszméjében gyökerezik. A Világfa eszméje a Mindenséget élőnek mutatja. Olyan élettel telítettnek, amely átjárja az egész világot, amely életerővel tölt el minden élőt, és amely az EGY valóságából, a világ legmagasabb, végső adottságából indul ki, és oda emel fel bennünket. Az EGY maga az Éden, a Paradicsom, a boldogság hona. Az EGY létezik attól függetlenül is, mit gondol róla a földi ember. Mégis minden élet az EGY-ből, az egyetlen életből, a Mindenséget átható egyetlen életből fakad. Egyedi életünk a bennünk és általunk megvalósuló világélet. Minden valóság az Élet terméke.

Minden tudás a közösség életének felemelésére való. A modern nyugati ember tudása – elsősorban a részletek tudása – óriási. Ez a tudás azonban rendszerint nem arra irányul, hogy a közösség életének felemelését szolgálja. Kifordult világunkban első a gazdasági érdek, az anyagi, hatalmi érdek. Megfordult a világrend: az anyagi termék az elsődleges, az anyagi valóságot létrehozó élet és értelem mellékes. Valótlan ez a modern társadalmi „világrend”. Természet szerint a lélek a valóság alapja, létrehozója. Érző lények nélkül nincs anyagi érdek sem. Az anyagi érdekek uralmához a lelket és az értelmet kalodába kellett zárni. Börtönbe került a lélek, elvesztette hajdani végtelen szabadságát, kapcsolatát az Egész-szel, az EGY-gyel, a Mindenséggel. Minden egész széttörött – gondolja a nyugati ember. Téved. A léleknek nincs önálló valósága, nincsenek saját törvényei, amiket követnie kell – gondolja a nyugati ember. Téved. A lélek halandó – gondolja egyre gyakrabban a nyugati ember. Téved. A lélek a lélegzet-lélekre korlátozódik – gondolja a nyugati ember. Téved. A lélek tud repülni. A lélek, az élet, az ember csak akkor ér valamit, ha röpülni tud. Ha hívja a magasság, a végtelen. A lélek tud röpülni, és bejárhatja a világot. A lélek arra való, hogy a magasba röpüljön, föl a Világfán, egészen a Világfa végtelen magasba futó tetejéig, az élő, zöldellő Világegyetemig. Az élő, zöldellő Világegyetem boldog világába röpülni nem lehetetlen. Ma is lehetséges. Nemcsak a kiválasztottaknak. Mindenkinek. Az Amazonas vidékén a lakosság nagy része még ma is „sámán”. Emberek, akik tudnak röpülni. Nem igaz, hogy az ember nem tud röpülni. Az ember boldogságra született. És az igazi boldogság röpít, röpít igazi, elsődleges otthonunkba, az élet örök forrásába, az élő, zöld Világegyetembe. Sohasem mondhatunk le arról, hogy boldogok legyünk. Boldogok, igazán boldog emberi lények. Ebben segíthet nekünk, ha saját, önálló érzéseinkkel, gondolkodásunkkal megismerkedünk a teljesebb valósággal, önazonosságunk valódi központjával, az élő Világegyetemmel, aminek eszméjét karácsony ünnepünk is őrzi.

Könyvünk egyik kézzelfogható eredménye, hogy a karácsonyfa jelképei feltöltődnek a népmesék csodálatos életerejével. A karácsonyfa a Világfa földi testvére, az összetartozás ünnepe. A családi összetartozásé éppúgy, mint a nemzeti összetartozásé, az egyetemes emberi összetartozásé, minden élő testvériségéé, az Ember és a Világegyetem testvériségéé. A Világfa a Mindenség életereje, és a karácsonyfával karácsonyfa révén ezzel a kozmikus életerővel, az EGY örök alkotóerejével, a lélek halhatatlanságának tudásával, a Mindenség örök boldogságának tudásával is megajándékozzuk egymást.

És még ennél is többet kaphatunk a karácsonyfától. Ajándékba kaphatjuk a magyar népmesék fontos elemeinek valóságos, a természettudományos gondolkodásnak megfelelő értelmezését, és ezek közelebb hozhatják szívünkhöz a népmeséket. A népmesei aranyalmák valóságtartalmának megismerése a karácsonyfa aranyalmáit összeköti népmeséink világával, és így karácsonyfánk nemcsak a földi fényektől, hanem a népmese világának fényétől is ragyogni tud. Gyermekeink amúgy is értenek a népmesék nyelvén, s ha a karácsonyfa jelképeinek eredetével is megajándékozzuk őket, lelkükben megerősödhetnek, megszépülhetnek, mint az újjászülető, az emberi szeretettől százszor szebb fényben ragyogó Nap. A népmesék valóságosságának tudása valóságunkat a mesék szépségének földi megvalósítása irányába terelheti. Közelebb kerülhet hozzánk a csillagos ég is, a szárnyas sárkánnyal, a naptevékenység jobb megismerésével, a lélekutazások felfedezésével, Tündérasszonypalotájával, Boldogasszonymatullájával. Az emberi lélek csodálatos képességeinek felfedezésével saját lelkünket és egymás lelkét is többre becsülhetjük, és az emberiség előtt váratlanul sokkal szélesebb valóságbirodalom nyílik meg, mint amit mostanáig ismertünk.

Gondoljuk el, milyen lenne a világunk, ha egyáltalán nem lennének benne népmesék. Micsoda sivár világ lenne! Mennyire más emberek nőnének fel benne! Csodálatos életerő, igazságra, igazságosságra nevelés rejlik a mesékben, a teljes és emberi szépség, a Mindenség emberi szépségének élménye. Micsoda veszteség, hogy a felnőttek elvesztették a népmesékben élő valóság iránti fogékonyságot! És micsoda nyeresége az emberiségnek, ha nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is visszanyerik teljes, egészséges szemléletüket, és felismerik a népmesék mögött rejlő természettudományos gondolkodást, a teljesebb, emberibb, lélekkel is bíró valóságot!

/ Természetfilozófia, Vallásfilozófia

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom