Karácsony (Tartalom, ismertető)

Karácsony (Tartalom, ismertető)

Grandpierre Attila:
Karácsony
Barrus Könyvkiadó, Budapest, 2006.

„Miért gondolt az ember arra, hogy meg kellene ünnepelni a téli napfordulót? Mikor gondoltuk el először karácsony eszméjét, és mi lehetett az? Miért gondoltunk arra, hogy a téli napfordulót egy fa feldíszítésével lenne jó megünnepelni? Miért alkalmas a feldíszített fa az emberi lélek talán legnagyobb ünnepének szertartására? Miért éppen örökzöld fát választottak őseink erre a célra? Miért éppen fényekkel díszítették fel? És miért éppen gyümölcsökkel? Mit jelentettek ezek a fények és gyümölcsök a számukra? Mit érezhettek őseink a régi időkben karácsony megünneplésekor? Mindezekre a kérdésekre ebben a rendkívüli könyvben választ adunk.

Válaszaink izgalmas területekre vezetnek, amelyek mindannyiunk gyermeki énjének csodálatos birodalmaihoz tartoznak. Ha belegondolunk, a növény valóságos csoda, mert saját lehetőségeivel szinte végtelenül értelmesen képes élni, az emberi értelem szintjét messze meghaladó mértékben. Például: a növény tudja, mikor mit kell tennie, és ez az embernek nincs eleve megadatva. Az ősi ember ezért felnézett a növényekre, és igyekezett tanulni tőlük. Ez a sajátos viszony az alapja a Világfa eszméje megszületésének éppúgy, mint az őskorban általános fatiszteletnek. A Világfa eszméje központi szerepet játszik az emberiség őstudásában, ősvallásában, mitológiájában, egész gondolkodásában. Ezért került be a Világfa eszmevilága a népmesékbe. A Világfa eszméjének feltárására gyermekkorunk meséi nagyon jó kalauznak bizonyulnak, főleg ha megtaláljuk a megfelelő összefüggéseket, amikre könyvünk bőséges példákat nyújt. Megmutatjuk, hogyan kerülnek elő az ősi Világfa-tiszteletből az aranyalmák, hol van a valóságban Tündér Ilona palotája, hogyan jutott el a sárkány eszméjéig a régi ember, mi a valóságban a kacsalábon forgó kastély, miért forog kacsalábon, és milyen szerepet játszottak a mágusok lélekutazásaik során szerzett tapasztalatai a csillagvilágban tett útjaikról a népmesei égigérő fa eszmerendszerének kialakításában. Az eddig ismert magyarázatokon túljutó választ adunk arra is, miért eszik parazsat a táltosló, és hogy miért fejeződik ki a táltosló parazsat evésében éppen karácsony ünnepének alapgondolata.

Karácsony nevének eredete elvezet bennünket az emberiség mesevilágába, ősmúltjának ma még gyakran nem teljesen tisztázott, de annál izgalmasabb kérdéseihez. Mostanáig úgy tudtuk, hogy karácsony szavunk szláv eredetű (kracsún-ból). Ezért még izgalmasabb megtudni, hogy a szláv nyelvészek szerint viszont kracsún szavuk nem szláv, hanem valószínűleg szarmata, vagyis szkíta eredetű. A karácsony szavunkhoz hasonló alakú földrajzi és történelmi neveket vallatóra fogva elsősorban az ókori Kherszoneszusz, a mai Kercs, a mai Irán északkeleti részén fekvő hatalmas tartomány, Koraszán és vele Kurszán magyar vezér kerülnek látókörünkbe. Kiderítjük, hogy a „koros” szótöve a magyar „kör”, „korong”, „napkorong” szó „Nap” jelentésével egyeztethető, az „an” végződés pedig az ókori közép-ázsiai „ana” országnév-képző lehet, amely pedig az ősi Anyaistennő, Boldogasszony tiszteletéből származhat. Kiderül, hogy a szarmatáktól az ószláv mitológiába került Khors isten ünnepét éppen december végén tartották, akárcsak az őskori Európa több tízezer éves múltra visszatekintő Anyaistennőjének ünnepét. Koros-an, mai alakjában karácsony szavunk így kétszeresen is karácsony ünnepéhez kapcsolódik. Karácsony szavunk ősalakja tehát Körös-Anya, ősjelentése: Nap-Anya, Nap-Világegyetem, Boldogasszony, karján a Nappal lehetett.

Könyvünkben azt is bemutatjuk, hogy a skandináv népek ősmítosza, az Edda mit mond a Világfáról, s hogyan függ ez össze a hinduk szent eposzával, a Rig Védával, a magyar táltossal és karácsony őseszméjével. Azt is olvasóink elé tárjuk, hogy a karácsonyfa lényegi elemei, a zöld növény, a gyertya és lángja, évezredek óta hogyan élnek folyamatosan a karácsonyi népszokásokban, a termőágban. Karácsony ünnepének eredetéről kiderül, hogy az ősi szakák amazonjai (tehát nők!) vitték el az ókori Babilonba, ahonnan a görögökhöz Kronosz ünnepeként, a rómaiakhoz szaturnáliaként terjedt el. Megtudjuk, honnan ered a karácsonyi ünnepkör jónéhány népszokása, mint a kalendálás és az eke-égetés. Ezen eszmék fénye egyre mélyebben világítja meg a Világfa és a karácsonyfa eredeti eszméjét. A karácsonyi fenyőfa eredetét nyomozva ismét legalábbis többezer éves múltig jutunk el. És még sokkal többről is szó esik ebben a könyvben: helyreállítjuk azt az egészséges világképet, ami a valóságos világra vonatkozik, amiben nem törött el minden egész, hanem mai is él. Ember voltunk nem egy alapvető vonása csakis az őskorban, más társadalmi feltételek között élő ember megismerésével tárható fel. És nemcsak gondolatokat adunk át az Olvasónak, hanem azokat a mindmáig szinte teljesen ismeretlen, megrendítően szép karácsonyi verseket, amelyek szinte érintetlen épségben hozzák közel hozzánk karácsony eszméjét, amelyeket a Végtelen lélegzetelállító, tündérszép csodái hívtak életre.”
Grandpierre Attila

A könyv szerzője, Grandpierre Attila, csillagász és zenész, a fizikai tudományok (csillagászat) kandidátusa, régebben a „Vágtázó Halottkémek”, ma a „Vágtázó Csodaszarvas” zenekar énekese. Csillagászként a naptevékenység eredetét, a Nap és a Világegyetem természetét kutatja. Ezek a kutatások vezettek a Világegyetem élő természetének felfedezésére. Így jött rá arra, hogy a Világfa az Élő Világegyetem jelképe, a karácsonyfa pedig a Világfa földi társa.

Könyvbemutató
A rendezvény időpontja: 2006. november 28, kedd, 16 óra.
Helyszíne: Írók Boltja, 1061 Budapest, Andrássy u. 45.
A kötetet bemutatja, a szerzővel beszélget: Jankovics Marcell.

image002

GRANDPIERRE ATTILA

KARÁCSONY

A kötetben szereplő verseket a szerző fordította.

© Grandpierre Attila, 2006
© Barrus Könyvkiadó, 2006

Tartalom

Köszönetnyilvánítás 11
Előszó 13
Karácsony ünnepünk időtávlatai 19
Természetes világképünk az emberré válás évmilliói alatt 19
Az őstudás életközpontú, természetközpontú és bölcsességközpontú
mivoltának néhány bizonyítéka 24
Az ősember bűntelen voltáról és az Aranykor dokumentumairól 28
Az emberi beszéd évmilliókkal ezelőtt alakult ki 30
Az emberiség ősi ünnepeinek időtávlatai 33
Mágikus világkép az emberré válás hajnalától a történelmi korokig 35
A mágikus világkép életközpontú 37
A növényi élet csodája 41
A növény az ember első tanítómestere 46
Karácsony nyomai a növényvilágban: a növények fényvallása 48
Karácsony nyomai a növényvilágban: a fa csodálatos tudása 49
A növények csodálatos képességeiről 51
A növények viselkedéséből megérthető az élet értelme 54
A növény életkörei 54
A fa az ember tanítómestere 55
A fa tisztelete, a Szent Összetartozás elve és a kozmikus EGY:
a Világfa eszméjének születése 57
Fa szavunk ősjelentéséről 58
A hármas hármasság rendszere 59
A Mindenség törvényeinek csodálatos érvényesülése 61
A Mindenség és Boldogasszony 63
A Világfa eszméjének születése: az égig érő természeti törvény megsejtése 63

Karácsony nevének eredete 71
K és R hangok egymás után a mitológiákban. Kurszán és Koraszán neve első részének jelentése 80

Világfa a magyar népmesében 93
A Világfa régebben sokkal kisebb volt 93
Az aranyalmafa tündérkirálynője: Tündér Ilona 95
A Világfa azonos Boldogasszonnyal 97
A Világfa az igazság védelmezője. A Világfa a kozmikus zene forrása 98
A mesebeli forgó kastély megfelelője a valóságban 99
Út a kacsalábon forgó várhoz: lélekutazás a csillagvilágban 102
Lélekutazás a csatatéren 103
A lélek halhatatlanságának eszméje szkíta eredetű 104
Az életközpontú kultúra tudománya a lélekutazás tudománya. A zene mint
kozmikus jármű 106
A zene mágikus ereje 110
Csillagutazás nyomai a népmesékben 111
Lélekutazás a csillagvilágban és a Világfa valóságossága
A szabadlélek ismertetése 115
Tudakoló utak a tér és az idő távoli tartományaiba 117
Sámánutazások más valóságtartományokba 118
Csillagutazás a Világfán 119
Sámánutazás a Világfán és az ismerős tájak felett, részletes beszámolóval 120
A sámánutazások a szibériai népek szerint a valóságban megtett utak 120
Szaka utazás a világfenyőn 121
A lélekutazások ellenőrizhetősége 122
További beszámolók lélekutazásokról 124
Az idő természetének vizsgálata a rendkívüli tudatállapotok valósága felé vezet 127

Világfa a norvég mitológiában: Yggdrasil, az örökzöld Világfa 131
Yggdrasil rövid jellemzése 131
Yggdrasil eredeti jelentése 133
Yggdrasil segítségével fény derül a Világfa pontosabb jelentésére 134
A Nap és a Világfa életerejének azonossága 135
Az EGY összetartó ereje teszi eggyé a világ hármasságát 136
Az EGY az őstudás végső valósága 138
Odin nevének megfejtése: az EGY táltosa 139

Aranyalma és Sárkány a Világfán 143
A sárkány eszméjének eredete 144
A napfogyatkozás csodája 148
A szárnyas Nap és a szárnyas kígyó 148
Sárkány szavunk két újabb jelentése 151
Mi a jelentősége a Nap csillag volta felismerésének? 153
A népmesében rejlő őstudás magasabb szintű a középkori Európáénál 156
A Világfa aranyalmáinak csillag volta a magyar népmesék jellemzője 157
A Világfa valóságtartalmáról 159
Láthatatlan, de természettudományosan létező valóság 160
A Világfa a kozmikus felemelő erő 162
A Világfa aranyalmáinak többlete a mai fizikai világkép felett 164
A természettudomány hármasságának egysége 165
A végtelen és a Világfa 166
A véges és a Világfa. A Világfa rendkívüli ajándék 168

Karácsony gondolatának megjelenése a népmesei, parazsat evő paripában 173
A legyengült táltos ló parazsat kér enni 173
A Nap és a fehér ló kapcsolatának valóságalapja 176
A legyengült Nap újjászületik 177
A fehér ló: a napfogyatkozáskor feltűnő napkorona 178
A fehér ló és a parazsat evő paripa kapcsolata 181
Az anya–gyermek és a Nap–ember viszony párhuzama 183
A Nap újjászületése elősegíthető a földi ember által 185
A Nap újjászületését segítő szertartások nyomai az ókori világban 187

Karácsony eszméjének eredete: sámánisztikus vagy mágikus kultúrából? 189
A sámán ismertetőjegyei 194
A mágus ismertetőjegyei 195
A sámánok és a mágusok összehasonlítása 204
A karácsonyi fények és tüzek nem téves eszmékből fakadnak, nem
szimpatetikus mágiáról van szó 207
Az őstudás mágusainak megkülönböztetése az újkeletűbb mágusoktól 211

A karácsonyi kalendálás és a karácsonyi égő eke eredete 213
Karácsonyi aranyeke és a szkíta eredetmonda 214
Ekeégetés a karácsonyi ekeünnepen 216
A karácsonyi ekeégetés eredete 219

Karácsony gondolatának megjelenése a karácsonyi búzában és a Szaka ünnepben
223
Világfa és Egyháromság 223
A karácsonyi ostya-petrezselyem-gyertya piros-fehér-zöld színhármassága 224
A karácsonyi lucabúza színhármassága 226
A görögök karácsonyi Kronos ünnepe is karácsony nevét hordhatja 229
Karácsony az ókori Rómában és az Aranykor emléke 230
A római szaturnália és a görög Kronos-ünnep a közép-ázsiai Szaka-ünnepből ered 231

A karácsonyfa kozmikus erőközpont lelkünk fényének újjászületéséhez 235
Fenyő szavunk eredete 236
Luca napja és a Fények Királynője 238
A Fények Királynője, Tündér Ilona és Boldogasszony azonossága 239
A Világfa, a Csodaszarvas és Boldogasszony azonossága 242
A Világfa, az Élet Fája és a Tudás Fája azonossága 246
A karácsonyfa alapgondolatának újabb ellenőrzése 246
A karácsonyfa ősjelentésének átélése a közelmúlt verseiben 247
A karácsonyfa üzenete a mának és a jövőnek 252

Utószó 257

Köszönetnyilvánítás

Könyvem szellemiségének meghatározó alapját, a mágikus kor, a mágikus gondolkodás eszméjének felfedezését, az Aranykor valóságos létének ismeretét Édesapámnak, Grandpierre K. Endrének és rendkívüli életművének köszönhetem.
Köszönöm Feleségemnek a sok-sok áldozatot, amivel biztosította e könyv megírásának feltételeit. Könyvem gondolatainak kialakulása közös beszélgetéseinkben sokat fejlődött, és így ebben a könyvben az Ő gondolatai is benne rejlenek.

Előszó

Karácsony a mai emberiség talán legszebb, legbensőségesebb ünnepe. Mégis egyre gyakrabban hallani a panaszt, hogy még karácsony ünnepét is elhomályosítja a mai világ pénzközpontúsága. Tény, hogy már októberben-novemberben elkezdődik az év legjelentősebb vásárlási időszaka. Legbensőségesebb ünnepünkhöz valóban a legszebb ajándékok illenek. De nem árt észben tartani: a pénz nem minden. Az igazi ajándék az élmény, az igazi lélek és a szép gondolat élménye. Bármilyen drága ajándékokat is veszünk gyermekeinknek, szeretteinknek, ha lelkünkben nem gyulladnak ki igazi érzések, ha nem születnek bennünk karácsonyhoz méltó gondolatok, legfeljebb múló és sekélyes örömöket tudunk szerezni. Ahhoz, hogy igazi örömet tudjunk ébreszteni szeretteinkben, a lélekkel, a szellemmel kell bensőséges kapcsolatot teremteni. Az igazi szépség nem a múló látszatból, hanem a lélek szépségéből és merészségéből fakad.

Ebben segíthet ez a különleges könyv, amely egy merész szellemi kirándulásra visz, egészen az emberiség varázslatos őskorába vezet, ahol új fénnyel, karácsony eszméjének eredeti, teljes fényével gazdagodhatunk. Megismerhetjük, amit minden gyermeknek tudnia kellene: miért gondolt az ember arra, hogy meg kellene ünnepelni a téli napfordulót? Mikor gondoltuk el először karácsony eszméjét, és mi lehetett az? Miért gondoltunk arra, hogy a téli napfordulót egy fa feldíszítésével lenne jó megünnepelni? Miért alkalmas a feldíszített fa az emberi lélek talán legnagyobb ünnepének szertartására? Miért éppen örökzöld fát választottak őseink erre a célra? Miért éppen fényekkel díszítették fel? És miért éppen gyümölcsökkel? Mit jelentettek ezek a fények és gyümölcsök a számukra? Mit érezhettek őseink a régi időkben karácsony megünneplésekor? Mindezekre a kérdésekre választ adunk ebben a rendkívüli könyvben.

Válaszaink izgalmas területekre vezetnek, amelyek mindannyiunk gyermeki énjének csodálatos birodalmaihoz tartoznak. A fa tiszteletének eredetét kutatva az emberré válás évmilliós távlataival is foglalkozunk, hiszen az élet szeretete, az emberi öntudat szeretete bizonyára egyidős az emberiséggel. Márpedig az emberiség legalább hatmillió éves múltra tekinthet vissza, és legalább három-millió éve tudunk beszélni, ahogy azt az itt bemutatott alapvető tények mutatják. S ha az értelem szeretete egyidős az emberiséggel, akkor az emberi életet lehetővé tevő természeti erők tisztelete is hasonlóan nagy múltra tekinthet vissza.
A régi ember növényközelben, a Természetben élte életét. Ha belegondolunk, a növény valóságos csoda, mert saját lehetőségeivel szinte végtelenül értelmesen képes élni, az emberi értelem szintjét messze meghaladó mértékben. Például: a növény tudja, mikor mit kell tennie, és ez az embernek nincs eleve megadatva. Az ősi ember ezért felnézett a növényekre, és igyekezett tanulni tőlük. Ez a sajátos viszony az alapja a Világfa eszméje megszületésének éppúgy, mint az őskorban általános fatiszteletnek. A Világfa eszméje köz-ponti szerepet játszik az emberiség őstudásában, ősvallásában, mitológiájában, egész gondolkodásában. Ezért került be a Világfa eszmevilága a népmesékbe. A Világfa eszméjének feltárására gyermekkorunk meséi nagyon jó kalauznak bizonyulnak, főleg, ha megtaláljuk a megfelelő össze-függéseket, amikre könyvünk bőséges példákat nyújt. Megmutatjuk, hogyan kerülnek elő az ősi Világfa-tiszteletből az aranyalmák, hol van a valóságban Tündér Ilona palotája, hogyan jutott el a sárkány eszméjéig a régi ember, mi a valóságban a kacsalábon forgó kastély, miért forog kacsalábon, és milyen szerepet játszott a mágusok lélekutazása, a csillagvilágban tett útja során szerzett tapasztalata a népmesei égig érő fa eszmerendszerének kialakításában. Az eddig ismert magyarázatokon túljutó választ adunk arra is, mi-ért eszik parazsat a táltos ló, és hogy miért fejeződik ki a táltos ló parazsat evésében éppen karácsony ünnepének alapgondolata.

Karácsony nevének eredete elvezet bennünket az emberiség mesevilágába, ősmúltjának ma még gyakran nem teljesen tisztázott, de annál izgalmasabb kérdéseihez. Mostanáig úgy tudtuk, hogy karácsony szavunk szláv eredetű (a kracsún szóból). Ezért még izgalmasabb megtudni, hogy a szláv nyelvészek szerint viszont kracsún szavuk nem szláv, hanem valószínűleg szarmata, vagyis szkíta eredetű. A karácsony szavunkhoz hasonló alakú földrajzi és történelmi neveket vallatóra fogva elsősorban az ókori Kherszoneszusz, a mai Kercs, a mai Irán északkeleti részén fekvő hatalmas tartomány, Koraszán és vele Kurszán magyar vezér kerülnek látókörünkbe. Kiderítjük, hogy a „koros” szótöve a magyar „kör”, „korong”, „napkorong” szó „Nap” jelentésével egyeztethető, az „an” végződés pedig az ókori közép-ázsiai „ana” országnév-képző lehet, amely pedig az ősi Anyaistennő, Boldog-asszony tiszteletéből származhat. Kiderül, hogy a szarmatáktól az ószláv mitológiába került Khors isten ünnepét éppen úgy december végén tartották, mint az őskori Európa több tízezer éves múltra visszatekintő Anyaistennőjének ünnepét. Ko-ros-an, mai alakjában karácsony szavunk így két-szeresen is karácsony ünnepéhez kapcsolódik!

Könyvünkben azt is bemutatjuk, hogy a skandináv népek ősmítosza, az Edda mit mond a Világ-fáról, s hogyan függ ez össze a hinduk szent eposzával, a Rig Védával, a magyar táltossal és karácsony őseszméjével. Azt is olvasóink elé tárjuk, hogy a karácsonyfa lényegi elemei, a zöld növény, a gyertya és lángja évezredek óta hogyan élnek folyamatosan a karácsonyi népszokásokban, a termőágban. Karácsony ünnepének eredetéről kiderül, hogy az ősi szakák amazonjai (tehát nők!) vitték el az ókori Babilonba, ahonnan a görögökhöz Kronosz ünnepeként, a rómaiakhoz szaturnáliaként terjedt el. Megtudjuk, honnan ered a karácsonyi ünnepkör jó néhány népszokása, mint a kalendálás és az ekeégetés. Ezen eszmék fénye egyre mélyebben világítja meg a Világfa és a karácsonyfa eredeti eszméjét. A karácsonyi fenyőfa eredetét nyomozva ismét legalábbis többezer évesmúltig jutunk el. És még sokkal többről is szó esik ebben a könyvben: helyreállítjuk azt az ősi világképet, ami azelőtt volt érvényben, mielőtt minden Egész eltörött volna. Ember voltunk nem egy alapvető vonása csakis az őskorban, más társadalmi feltételek között élő ember megismerésével tárható fel. És nemcsak gondolatokat adunk át az Olvasónak, hanem azokat a mindmáig szinte teljesen ismeretlen, megrendítően szép karácsonyi verseket, amelyek szinte érintetlen épségben hozzák közel hozzánk karácsony eszméjét, s ezeket a Végtelen lélegzetelállító, tündérszép csodái hívták életre.

Karácsony ünnepünk időtávlatai

Ahhoz, hogy karácsony ünnepének eredetét világosabban megértsük, látnunk kell, mit is jelent ez a régiség. Induljunk el ezen az úton először a józan ész alapján, azután ellenőrizzük le így kapott következtetéseinket történelmi, régészeti, tudományos tények tükrében.

Természetes világképünk az emberré válás évmilliói alatt

Induljunk ki abból, hogy az élet szeretete minden élőlény közös jellemzője. Ezt a megállapítást sziklaszilárd ténynek tekinthetjük, olyan világos, mint a kétszer kettő = négy. Az élet parancs, a Természet parancsa, más szóval: természeti törvény. Ezért biztosra vehetjük, hogy az élet szeretete az emberré váláskor már jelen volt, és természetes érzésvilágunk legmagasabb értékét jelentette. Nincs olyan élőlény, akinek ne lenne kedves az élete, és a frissiben emberré vált ember, akiben éppen nemrég gyulladt ki először az öntudat fénye, eggyel több okot is találhatott arra, hogy szeresse, tisztelje és értékelje az életet. Az öntudat megszületésével az értelem saját létéről is tudomást szerzett. Öntudatunk világító fáklyaként boldogan ragyogott a világra. Az öntudatra szert tett értelem megjelenése az első ember életének óriási, addig elképzelhetetlenül nagyszerű fejlődését tette lehetővé, teljesebb, ígéretesebb és gazdagabb távlatot nyitva az ember előtt. Az öntudat ajándékával újonnan felruházott ember számára semmi sem lehetett természetesebb, mint hogy az egész Természetet átható Élet mellett a frissen felragyogott értelmet is szeresse, tisztelje és értékelje. Az Élet tisztelete mellett az emberré válással egy időben megjelent az értelem, a gondolkodóképesség és a bölcsesség tisztelete, szeretete. Napnál világosabb, hogy értelem nélkül nem ember az ember, hiszen éppen az öntudat megszületése adja az emberré válás lényegét.

Mindez tökéletesen természetesnek, kézenfekvőnek és nyilvánvalónak tűnik. Valóban, az is. Ami nem természetes, az csak sokkal később kezdődik, messze az emberré válás korszaka után, egészen a ma közelében. A természetes állapotok mibenlétét igazából csak a történelmi korok gyakran természetellenes álláspontjával szembesítve érthetjük meg.

Vegyünk egy példát. A mai világban általánosan elterjedt nézet szerint az emberiség első filozófusai az ókori görögöknél tűntek fel. Sokáig ezt a nézetet a szerző is gondolkodás nélkül elfogadta. De ha szembesítjük a fenti gondolatmenettel, rögtön lehull a lepel, és megértjük, hogy a filozófia a nem lehet új keletű. Filozófia (világkép) nélkül ugyanis az ember nem ember. A filozófia szó eredeti jelentése jól ismert. „Filo” annyit tesz: „szerető”, a „zófia” pedig a „szófiá”-ból alakult „zófiá”-vá, s a „szófia” jelentése: bölcsesség. A „filozófus” szó jelentése tehát: bölcsességszerető. Ebben az össze-függésben világossá válik, hogy az emberiség nem az ógörög filozófusok révén fedezte fel az értelem áldásait. Az ember minden képessége alulmarad az állatokéval szemben, kivéve egyet: az öntudatot. Az ember értelem nélkül nem életképes. Még egy olyan alapvető adottság, mint az emberi érzékelés is csak az öntudat segítségével vált elegendővé a túlélés biztosításához. „Van egy élőlény, amelynek legfontosabb tulajdonsága, hogy kénytelen állást foglalni önmagával szemben – ehhez pedig szüksége van valamilyen »képre«, valamilyen értelmezési formulára” – írja Arnold Gehlen (1 Az ember természete és helye a világban, 1976). Az ember tehát alapvetően öntudatra utalt lény. Világos tehát, hogy a bölcsesség szeretetét nem a görögök fedezték fel, ahogy az élet szeretete sem a görögökkel kezdődik. A bölcsesség szeretete valójában egyidős az emberiséggel. A bölcsesség szeretete valóságos Napként ragyogott az ember belső világának egén.

Régebben a bölcsesség értékelése, tisztelete, szeretete olyan erős volt, hogy azt ma már nehéz elképzelni. Az emberré válást a Természet erői idézték elő, vagyis természeti erők. A természeti erők pedig elemi erők. Az emberi öntudatot megszületésekor elemi erők röpítették a magasba. Természetszerű, hogy az emberiség ezen legelső, óriási időszakot átölelő világkorszakában a bölcsesség közvetlenül az élet, a legmagasabb érték után következett a rangsorban. Életfontosságú volt a valóság minél pontosabb és teljesebb ismerete. Nem voltak még előítéletek, nem voltak torzító hatalmi viszonyok. Volt viszont öntudatos értelem, friss és lángoló, hiszen elemi erő hajtotta az újonnan ki-bontakozó emberi öntudatot.

A Természet és a bölcsesség szeretetén alapuló világkép ma már szinte ismeretlen. Tévképzetek év-ezredes rétege borítja fennmaradt nyomait, már amelyek túlélték a történelmi korok pusztításait. A mai, kőkorszaki körülmények között élő természeti népek között ennek az ősi Természet- és bölcsességközpontú világképnek legfeljebb utózengése maradhatott fenn, az is eredeti értelmét vesztett formában. Ezt a lesüllyedt, eredeti értelmét vesztett világképet nevezik ma természetvallásnak. Csakhogy amikor egy világkép elveszti eredeti összefüggésrendszerét, elemeire esik szét, törmelékei elvesztik eredeti értelmüket, babonák lesznek belőlük, amelyeket az utódkultúra már más, idegen összefüggésekbe helyez. Az eredeti élet-, természet- és bölcsességközpontú világkép ennél összehasonlíthatatlanul magasabb és tisztább világ-kép volt. De még ebben a modern kori, lesüllyedt természetvallásban is ott találjuk az értelem valóságos szenvedélyét. „A természeti népekben állandóan él az a törekvés, hogy [a természeti] erőnek a megnyilatkozásait felismerjék, bennük részt kapjanak… Mert a természeti népek világában nincs véletlen: minden dolognak vagy jelenségnek megvannak az okai és összefüggései, melyeknek megismerését feladatának tartja a primitív ember” – írja Julius Lips A dolgok eredete című könyvében.

Az őstudás életközpontú, természetközpontú és bölcsességközpontú mivoltának néhány bizonyítéka

Az ősi időkben a tudomány és a vallás egy volt, a neve: őstudás. Az őstudás lényege szerint az élet, a bölcsesség, a Természet tisztelete. De hogy nem tűnt el nyom nélkül a történelmi időkre sem, azt mutatja néhány történelmi tény. Zarathustra (i. e. 1300 körül; A kérdés egyik legalaposabb szerkesztője, Mary Boyce szerint Zarathustra i. e. 1400–1200 között élt. Lásd: Textual sources for the study of Zoroastrianism. Edited and translated by Mary Boy-ce, Manchester University Press, 1984, 11. oldal) volt az emberiség első vallásalapítója, előtte pedig természetvallásról beszélnek a mai összefüggésrendszer szerinti feljegyzések. De az őstudásra nemcsak természetvallásként, hanem bölcsességvallásként is hivatkoznak. Így például J. J. Modi indiai professzor a hunok Zarathustra előtti vallásáról azt írja, hogy az a mazdayaznán vallás volt (Modi: A hunokról, akik meghódították Indiát. Mi volt a hunok vallása?, 1926). Mit jelent a mazdayaznán szó? Maz-da=bölcsesség, yaznán=tisztelet, szeretet; tehát a mazdayaznán vallás a bölcsesség tiszteletén alapuló világképet jelent. Szó szerinti értelmében a mazdayaznán vallás bölcsességszeretet, bölcsességtisztelet, vagyis ugyanaz, mint a filozófia. És ha a Zarathustra előtti vallás lényegében megegyezett az emberiség ősvallásával, akkor a bölcsességszeretet, a filozófia volt az emberiség ősvallása. Könnyen lehet, hogy már Zarathustra előtt megindult az őstudás szétágazása. Jó tudni, hogy az emberré válás kora óta tartó bölcsességtisztelet őstudás, ősvallás mivolta mégis egészen az időszámításunk előtti évszázadokig fennmaradt. Az ősi világképben a legfőbb érték a bölcsesség, az élet és a Természet. Modi aztán Deguignes francia történész és a kínai krónikák nyomán hozzáteszi: ezek a bölcsességtisztelő hunok nagy tiszteletben tartották a tüzet, a levegőt, a vizet és a földet. Egy Istent imádtak, akit úgy tekintenek, mint a világ alkotóját – Természet Anyát. Más szóval: a Természet és a bölcsesség tisztelete együtt volt jelen – ahogy az emberiség ősvallásában.

Az a tény is alátámasztja a bölcsességtisztelet ősi mivoltát, hogy a fennmaradt krónikák szerint számos ókori közép-ázsiai államot az ókor bölcseiből, akkori kifejezéssel: a mágusokból választott királyok irányítottak, mégpedig a mágusok tanácsai alapján. Ez pedig azt jelenti, hogy sok ókori államot ténylegesen bölcsek, filozófusok irányítottak. Platón híres könyve, az Állam már csak elérendő célként tűzi ki, hogy az államot filozófusok irányítsák, de a modern kor felé haladva ez a cél egy-re távolabb került a valóságtól.

Megállapítottuk, hogy a Természet, az élet és a bölcsesség tisztelete az emberré válásig, vagyis év-milliókig nyúlik vissza. Milyen régi lehet akkor a Nap tisztelete? A Nap a Természet számunkra egyik legszembetűnőbb és hatásaiban is talán a legfontosabb megnyilvánulása. Nap nélkül nincs élet. Ha szerettük életünket, szerettük a Napot; ha tiszteltük az életet, tisztelnünk kellett a Napot is. A Nap és az élet szoros kapcsolata már a növény-világ viselkedésében is tetten érhető, hiszen a növényi élet megszületésében, fejlődésében a Nap kiemelt szerepet játszik. Ha a bölcsesség szeretete évmilliókig általános volt az emberiségben, akkor nem kerülhette el az ember figyelmét sem a Nap és az élet rendkívül szoros kapcsolata. Nagyon is valós alapja van tehát annak a felismerésnek, hogy a Nap-tisztelet, a Természet-tisztelet az emberiség évmilliókon át tartó őskorában világképünk alapja volt.

Bölcsességközpontú ősemberiség! Messze áll az így nyert kép a modern világképtől, amelyben az ősember műveletlen, a bölcsességtől messze-messze áll, a Természettel szemben ellenséges, erő-szakos. Mégis, egyre több tény mutatja, hogy az ember már évmilliók óta beszél, tehát gondolkodik (lásd alább!). Évmilliók alatt pedig óriási tudás halmozódhatott fel. Az emberi műveltség ős-korát saját összefüggései alapján kell megítélni. És ha ez az őskori kultúra nem az anyagiakat, hanem az életet állította világképe központjába, akkor nem anyagi, hanem lelki, művelődési, szellemi szempontok szerint lehet csak felbecsülni. Az élet tisztelete a lélek tiszteletét is jelenti, mert a lélek az élet forrása, hajtóereje, lényege. Az ősi világ-kép tehát lélek- és értelemközpontú volt. Lelki-szellemi lévén, ősműveltségünk nehezen ítélhető meg tárgyi nyomaiból. A legtöbb tárgyi nyom az évezredek, évmilliók alatt elkorhad, elmosódik, el-vész. Minél inkább a múlt felé haladunk, annál inkább. Ezért az ősműveltség megítélésében lényeges szerepet kell játszania a józan észen alapuló logikának is. Az élet szeretetét nem vitatja el a modern világkép az ősöktől, csak éppen nem említi. A bölcsességszeretetet elhallgatja, illetve eltorzítja. A Természet-tiszteletet pedig igyekszik kifordítani, ellenkező előjelűre beállítani. A Természettől való félelmet hangsúlyozza, a természetes és a valóságnak megfelelő Természet-szeretet, a Természet szenvedélyes tisztelete helyett.

Általánosan elismert tény, hogy a Napistenhit az emberiség ősvallása volt. Az is tény, hogy a Nap (és a Föld) a Természet számunkra legfontosabb része. Ha a Természettől idegenkedtünk volna, ha ellenségesen tekintettünk volna rá, akkor mivel magyarázható a Nap iránti szenvedélyes szeretet? A Természet és a Nap iránti érzések lénye-gében egyezőek kell legyenek. És ha a Napot szerettük, akkor a Természetet is szerettük. Nem is szólva arról, hogy ha életünket szerettük, akkor az életünket adó és életfeltételeinket biztosító Természetet is úgy kellett szeretnünk, mint az életünket. Vajon szereti-e a növény a Természetet? Be kell látnunk, az élet szeretete törvényszerűen együtt jár a Természet szeretetével. Az élet, ahogy fentebb már írtuk, a Természet parancsa. Az élet szeretete a Természet szeretetét is jelenti. A józan ész és az elemi tények tehát egyértelműen cáfolják a modern ember képét saját ősének állítólagos Természet-ellenességéről.

AZ ŐSEMBER BŰNTELEN VOLTÁRÓL ÉS AZ ARANYKOR DOKUMENTUMAIRÓL

Az ősi ember erőszakos mivoltának dogmáját a régészeti és történelmi tények egyértelműen cáfolják. Gáboriné Csánk Vera (Az ősember Magyarországon, 1980, 249. oldal) a következőket írja: „A földművelés kezdetétől alig telik el ezer év, és megjelennek azok a fegyverek, amelyekről tudjuk, hogy már nem az állat, hanem az ember ellen használják. Milyen hirtelen »fejlődés«…! És milyen különös is, hogy sok százezer éven keresztül nem volt szükség rájuk…” Tegyük hozzá, hogy a régészeti bizonyítékok szerint (Douglas Price és munkatársai, 2001, Antiquity, 75. kötet, 593–603. oldal) a földművelés a Kárpát-medencében időszámításunk előtt mint-egy hatezer évvel ezelőtt jelent meg. Így tehát az emberek elleni fegyverhasználat mindössze hétezer évvel ezelőtt jelent meg! Nagyjából azóta, amióta fennmaradtak történelmi dokumentumok! Micsoda különös egybeesés! A történelem az emberek elleni fegyverhasználattal kezdődik! Lehet, hogy éppen ezért nincsenek az előző korszakokról történelmi dokumentumok? Mert a fegyverek birtokosai kiirtották az előző, békés kor emlékét, amennyire csak tudták? Mindeneset-re említsünk meg még néhány idevágó tényt. Göran Burenhult is megállapítja (Goran Börenhult: Nyugat-Európa megalitikus emlékeinek építői. 1996, 86. oldal), hogy a földművelés megjelenése után éleződtek ki a társadalmi konfliktusok. Kákosy László Alexandriai esőisten című könyvében idézi a 484. számú piramisszöveget: „NN egy abból a nagy testületből [a héliupoliszi nagy isteni kilencség], mely Héliupoliszban született, amikor [még] nem voltak olyanok, akiket elhurcoltak a király számára és elvittek elöljárók számára, nem voltak megbüntetettek és nem voltak elítéltek…” Kákosy hozzáteszi: érdekes motívum, hogy a halott király állítólag az ősidőkben történt születésével akarja bűntelenségét bizonyítani. A héliupoliszi kilencséghez tartozás már maga is bizonyítékul szolgált az egyiptomiaknak a király aranykori jellemére vonatkozólag. Érdekes módon az isteni kilencséget említő mondat második részében olyan fordulatot találunk, mely nyilván a népi elképzelések köréből származik. A héliupoliszi isteni kilencség uralma idején eszerint még ismeretlen volt az elnyomás és a bíróság intézménye”. Úgy tűnik, nem sikerült az Aranykor minden nyomát eltüntetni.

Hogy még tisztábban lássuk a karácsony ünnepének alapjául szolgáló emberi őstudás időtávlatait, vizsgáljuk meg, milyen tapasztalati tényekkel igazolható az emberiség Természet-tiszteletének, Nap-tiszteletének évmilliós múltja!

Az emberi beszéd évmilliókkal ezelőtt alakult ki

A Springer kiadó Biológia című kézikönyve (G. Vogel, H. Angermann: Biológia. SH Atlasz. Springer Verlag, Budapest, 1992, 539. oldal) szerint a 75 000 éve élt Neander-völgyiek „kőeszközöket készítettek, halottaikat eltemették (virágdísz), tehát már volt fogalmuk metafizikai kapcsolatokról”. Ha ezt úgy értjük, hogy nekik már volt fogalmuk metafizikai kapcsolatokról, szemben elődeikkel, akiknek még nem volt, akkor a fentebb vázolt évmilliós távlatok helyett legfeljebb 75 000 éves távlat adódik az elmélyült gondolkodás múltjára vonatkozóan. Csakhogy ugyanez a könyv két oldallal korábban azt írja: „A Homo habilis (…) nyomai (…) 3,0-2,5 millió évre vezethetők vissza. (…) A szájpadlás és az alsó állkapocs anatómiai vonásai beszédkészségről tesznek tanúbizonyságot.” Ha a beszédkészség kialakulása természetszerűen a beszéd meglétét is jelenti, akkor ez azt jelen-ti, hogy őseink már évmilliókkal a mai kor előtt beszéltek egymással. Ezt erősíti meg Leakey és Lewin (Richard E. Leakey–Roger Lewin: Fajunk eredete. Gondolat, Budapest, 1986, 235. oldal), akik szerint „valószínűnek látszik, hogy a beszélt nyelv lassan alakult ki, hárommillió évnél is régebbre visszanyúló kezdetekből. Az új kulturális formák robbanásszerű elterjedése és a tárgyi fejlődés felgyorsulása az utolsó ötvenezer év során – amit gyakran annak bizonyítására hoznak fel, hogy a nyelv nagyon újkeletű fejlemény – valószínűleg csak annak hatékonyabb kiaknázásából származik, ami már korábban is benne rejlett az agyi hálózatban.” Tény az is, hogy a franciaországi Pech de l’Aze környékén olyan marhacsontot találtak, amelybe egy sor egymásba kapcsolódó, kettős ívekből álló füzért karcoltak – e minta mellesleg még kétszázötvenezer évvel később is felbukkan szertartási szimbólumként szolgáló faragványokon (1. ábra; Uo., 240. oldal). Több százezer éves jelképhasználatra utaló nyomokat találtak a nyugat-indiai Hunsgi lelőhelyen is. A tűz feltalálását ma már egymillió évnél régebbre teszik, az eszközhasználat nyomai pedig 2-3 millió éves múltból is kimutathatók. Az agy beszédközpontjának (Broca-mező) létét pedig már a hatmillió éves múltra visszatekintő Australopithecusnál is kimutatták (Uo., 241. oldal). A több százezer éves távlatra visszamenő, ívekből álló jelfüzérekről gyakran gondolják, hogy csillagászati vonatkozásúak. Amennyire ez tárgyi vonatkozásban egyáltalán lehetséges, a régészet tényei azt jelzik, hogy az elmélyült emberi gondolkodás nyomai évmilliós távlatra tekinthetnek vissza.

Amikor a mai köztudat az első filozófusokat az ókori görögökhöz köti, az elmélyült gondolkodást 3000 éves távlatok közé igyekszik szorítani. A mai köztudat a beszédet 50 000 éves távlatokra igyekszik korlátozni (William Noble–Iain Davidson: Egy emberi találmány: a hangoktól a beszédig. 1996, 22. oldal). Ezzel szemben tény, hogy a beszéd évmilliós, vagyis mintegy százszor nagyobb távlatokkal bír. A 3000 és a 3 millió év között pedig ezerszeres a különbség. A távlatok valóságosnál szűkebbre szorítása a művelődés szinte minden területére jellemző. Vegyük például a temetkezés szokását. Régebben 30 000 évre tették, ma már 90 000 évnél járunk (Spineto, N.: Szimbólumok az emberiség történetében. Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2003, 15. oldal). De ha a 300 000 éves, füzérekkel díszített marhacsont csillagászati vonatkozásokat őriz, akkor könnyen lehet, hogy a temetkezés nyomai is régebbre vezetnek, hiszen a csillagászat értékelése már elmélyült gondolkodást, az égi világ jelentőségének felismerését jelzi.

Az emberiség ősi ünnepeinek időtávlatai

Vajon mekkora távlatra tekinthet vissza a téli nap-forduló megünneplése? Az emberré válás, az értelem kigyulladása kulcsfontosságú, csodálatos és felemelő élmény lehetett. Természetszerű, hogy az emberré válás közösségi élmény volt, és az ön-tudat fennmaradása valószínűleg százezer évek-re vagy évmilliókra nyúló közösségi, felemelő ünnepek révén vált lehetségessé. A téli napforduló, a nappalok hosszabbodásának kezdete időtlen idők óta adott. A Természet alapos, elmélyült ismeretének fejlesztését kiemelkedően fontos értéknek tekintő ősi emberiség figyelmét nem kerülhette el a téli napforduló jelentősége az élet újjászületése, a tavasz eljövetele szempontjából. A téli napforduló megünneplése minden bizonnyal kezdettől a legfontosabb ünnepek egyike volt, ha nem maga a legfontosabb.

Tény, hogy az ünnepeknek egyre nagyobb szerepük van az ember életében, ahogy a mából visszafelé tekintünk. A mai Magyarországon karácsony számít a legnagyobb ünnepnek. A mai karácsony családi ünnep. A téli napforduló ősidők óta az emberiség talán legnagyobb ünnepe (vetélytársa a tavaszi napforduló). A téli napforduló ünnepe nem korlátozódott mindig a családi szintre. Éppen a hun történelemből ismerünk egy adatot karácsony ünnepének nemzeti jellegére vonatkozóan. A hunok számára a legnagyobb ünnep a téli napforduló volt, amikor a világosság növekedni kezd. Ekkor ünnepelték az összes hun törzs együvé tartozását, a Kaszpi-tengertől Baktriáig – írja Aradi Éva (Hunok Indiában, 2005). Az ilyen nagy ünnepek a régi világban öt-tíz-tizenkét napra terjedtek ki. Kalotaszegen karácsony ünnepe ma is négy-ötnapos, 1965-ig négy napos tánccal (Vasas Samu, Salamon Anikó: Kalotaszegi ünnepek, 1986, 75. oldal). A mai Indiában az év során jó néhány többnapos fesztivált tartanak. Ezek a nagy fesztiválok valószínűleg a messze ősiségbe nyúlnak vissza. Az ókori Egyiptomban és Babilonban a napfordulók idején több napon át tartó nagy szertartásokat rendeztek, amelyeken a király is megjelent, és amelyeken előadásokon mutatták be kozmogonikus mítoszaikat (Cristiano Grottanelli: Kingship in the Ancient Mediterrane-an World. The Encyclopedia of Religions, 8. kötet, 1995, 318. és 319. oldal). A szkíták hatalmas Nap-ünnepeiken, amelyeket Hérodotosz szerint évente a szabad ég alatt rendeztek meg, eredetmítoszaikat népes fesztiválokon mutatták be, amelyeken a szkíta király is részt vett.

MÁGIKUS VILÁGKÉP AZ EMBERRÉ VÁLÁS HAJNALÁTÓL A TÖRTÉNELMI KOROKIG

„Az ember a tudatosság hajnalán magát a Természet részének érezve képesnek érezte magát arra, hogy kölcsönhatásba lépjen a Természettel vágyainak elérésére.” (Dictionary of Philosophy and Psychology. Edited by J. Baldwin. 1902, II. kötet, 35. oldal.) A tudatosság hajnala kétségkívül az emberré válás korszaka, vagyis a 3-6 millió évvel ezelőtti kor. Bár az agytérfogat nem minősíti a gondolkodást, megjegyezzük, hogy a Homo erectus agyának térfogata már több mint egymillió éve összemérhető a mai emberével (Richard E. Leakey és Roger Lewin: Fajunk eredete. Gondolat, Budapest, 1986, 144. oldal). Ha az emberi gondolkodás kezdeteit a mágikus gondolkodás jellemzi, akkor a mágikus világkép évmilliókkal ezelőtt kialakult az emberiségben. Ez a mágikus világkép összefoglalta az anyagi világot, az élet világát és az értelem világát átható kozmikus természettörvényeket. Az emberiség első világképe szükségképpen természetkép, amely lényegében meg kellett feleljen a valóságnak, hiszen akkor még semmiféle érdek nem fűződött a valóság meghamisításához, szemben modern korunk egyre bénítóbb szellemi dogmáival. Éppen ellenkezőleg. A régi ember elemi érdeke diktálta, hogy a valóságot úgy fogja fel, ahogyan az van. Amíg a modern embert egyre szűkebb távlatok közé tereli a városi élet, és a rákényszerített munkavégzés és életforma egyre gépiesebb mindennapjai alatt egyre jobban elveszti érdeklődését a Természet titkai iránt, addig a régi, a Természettel egybeforrt embert a Természet titkai életbevágóan foglalkoztatták. Évmilliók alatt ki-fejlesztett egy olyan fejlett természetképet, amely mélyreható mivoltában messze felülmúlja a mai „természettudományos” világképet, amely, egy-re inkább úgy tűnik, nem is akarja megismerni az élet és az öntudat átfogó titkait, hanem ezeket a fizikai szemléletnek igyekszik alárendelni. Így fordulhatott elő, hogy a régiek tudománya mindenre kiterjedt, az anyagi világra éppúgy, mint az élővilágra és az értelem világára, és emiatt a valóságnak sokkal szélesebb körét voltak képesek megérteni és magyarázni.

A MÁGIKUS VILÁGKÉP ÉLETKÖZPONTÚ

A mágikus világkép azért volt mágikus, mert az életet is meg akarta ismerni, és az élet öntevékenységet jelent. Az öntevékenység önmagától indul, képes az önirányításra, és így öntörvényűvé válhat. Az élet legbensőbb, legnemesebb indíttatásainak öntörvényűvé válása az élet lényegének történő megfelelés élményével ajándékozza meg átélőit. Minden, ami él, képes kilépni a közvetlen anyagi törvények uralmából, és olyan öntevékenységbe kezdeni, amely megfelel belső lényegének, az élet lényegének. Az önmagát kiteljesíteni képes valóság így képes saját élettörvényeinek megfelelni, saját érzésvilágát felvirágoztatni és kiteljesíteni, eljutni a legmagasabb ki-teljesedéshez. Minden, ami él, mágikus törvények uralma alatt áll, mert nemcsak képes az önirányításra, de képes elérni önmaga legteljesebb kifejlődését. Ami él, azt mágikus törvények vonzzák saját lehetőségeinek megismerésére és kiteljesítésére. Az ember él, tehát az ember mágikus lény. Az állat él, tehát az állat mágikus lény. A növény él, tehát a növény mágikus lény. A Természet törvényei az egész világot áthatják. A fizika törvényei nemcsak itt és most érvényesek, ha-nem mindenhol és mindenkor. A fizikai törvények érvénye egyetemes, kiterjed a Mindenségre. Hasonlóan: a biológiai törvények nemcsak itt és most, hanem mindenhol és mindenkor érvényesek. Érvényük tehát kiterjed az egész Mindenség-re. Ha a Mindenséget nemcsak fizikai, hanem biológiai törvények is irányítják, akkor a Mindenség éppúgy él, mint a növény, az állat, az ember. A növényt, állatot éppúgy fizikai és biológiai törvények irányítják, mint az embert. S ha minden, ami él, mágikus lény, akkor a Mindenség is mágikus lény, mert a Mindenséget is éppúgy biológiai és fizikai törvények irányítják, mint minden földi élőlényt. A Mindenség él, tehát a Mindenség mágikus lény. Azok a biológiai törvények, amelyek lehetővé teszik minden földi élő öntevékenységét, a Mindenségből, a Természetből erednek. Így adódik a természeti valóság szigorú követéséből a mágikus világkép.

A mágikus világképben gondolkodó ember a világ mindhárom lényegére (testi, lelki, szellemi) nyitott érzékenységgel figyeli a világot. A mágikus ember éppúgy figyel az élet törvényeire, amelyek az érzések révén irányítanak minden élő-lényt, mint az értelem törvényeire, amelyek a logika törvényei alapján irányítanak minden értelmes lényt. A Mindenséget természettörvények irányítják, tehát a jelenségek mögött mélyebb valóság ismerhető fel, a törvények mélyebb, de világosabb világa. A természettörvények az egész Természetet áthatják, tehát kozmikus törvények. És mert a Természetet nemcsak fizikai, hanem élet- és értelemtörvények is áthatják, ezért a világ élő és értelmes lényként is képes megnyilvánulni. A mágikus gondolkodás éppen azt keresi, mikor, milyen feltételek mellett hozhatók működés-be a Természet élet- és értelemtörvényei. Ami-kor ezek a biológiai és pszichológiai természettörvények megfelelő feltételek közé jutva működésbe lépnek, megelevenednek, s velük mintha a Kozmosz egésze elevenedne meg, mert maguk a természettörvények elevenednek meg, amelyek az egész Természetet áthatják. A mágikus gondolkodás valóságos tabuvá, érthetetlenné vált a valóság teljességétől és mélységétől évezredek alatt elszoktatott emberiség számára. Sőt, a fegyveres erőszak évezredeinek korában a hatalomnak arra is volt gondja, hogy szellemi béklyók tömegével zárja el az utat a mágikus gondolkodás lényegének felismerése elől. Összemosták a természeti valóság megismerésére irányuló mágikus gondolkodást a Természet megismerhetetlenségének dogmáját valló miszticizmussal, a szemfényvesztéssel, a megbízhatatlansággal, a csalóka látszatnak való felüléssel, a felületességgel. Csak akkor leszünk képesek az emberiség egész történelmét a valóságnak megfelelően felfogni, ha megtisztítjuk gondolkodásunkat a rákényszerített idegen beállítódottságoktól, ha eltávolítjuk magunkból a mélyre gyökereztetett szemellenzőket, dogmákat, az értelem bilincseit.

Az emberiség alapvetően kétféle valóságélménnyel bír. Az egyik az emberi kiteljesedés, az élettörvények kiteljesedésének élménye, amely a mágikus, életközpontú ember sajátja. A másik a valóság alárendelése a fizikai, egy valóságú, alapos, de lapos szemléletnek, az előítéleteknek, a dogmáknak, a külső elvárásoknak. Ez a második út vezet az önmagától elidegenedett emberhez, korunk megnyomorított emberéhez, a fogyasztói embertípushoz. A mágikus ember a teljes valóságra nyitott, kozmikus összefüggésekben érez és él. Az elidegenedett ember a valóságnak csak arra a szeletére fogékony, amelyet szemellenzői megengednek. A társadalomtól kapott világkép alárendeli öntudatát, lelkét és szellemét a külső elvárásoknak, s attól kezdve már önként engedelmeskedik a külső irányításnak. Életünket vagy teljes ember-ként akarjuk átélni, vagy nem. Ha igen, akkor az élet, a megismerés mágikus, mert öntevékeny törvényeit elevenítjük fel magunkban. Ha nem, akkor a külső elvárások szerint beprogramozva életünk részfeladatok megoldására, rabszolgasorsra kény-szerül. Törvényszerű, hogy a világot a maga lényegi teljességében átfogni igyekvő értelem a kozmikus, mágikus törvények felismerése felé haladjon. Törvényszerű, hogy a világot élettelen mivoltára leszűkítő megközelítés elveszítse szem elől a világ, az élet, az emberi lény valóságát.

A növényi élet csodája

A növény azért csoda, mert saját lehetőségeivel szinte végtelenül értelmesen képes élni, az emberi értelem szintjét messze meghaladó mértékben. A növények minden földi élet alaptényezőjét jelentik. Növények nélkül nincs élet. A mágikus gondolkodás a világ mindhárom lényegét (anyag, élet, öntudat) átfogó gondolkodás egyet-len példája.

GRANDPIERRE K. ENDRE:
A Tetejetlen fa rejtelme

Különös aranykori fogalmak őrződtek meg a történelmileg ismeretlen korszakból eredő magyar népmesékben, kiváltképpen a jobbára teljesen feltáratlan hátterű tündérhitregékben. Ezek közé az ősképzetek, ősjelképek közé tartozik a Tetejetlen fa képzete, amelynek az eddigi kutatás legfeljebb a felszínét érintette. De – legalábbis részben – vonatkozik ez a Tetejetlen fa ikerjel-képeire, az Életfára és a Világfára is, noha, meg-ítélésünk szerint, ezek az ősjelképek támpontot adhatnak az aranykori gondolkodás megközelítéséhez, megértéséhez. Az ősi mágikus felfogás szerint az emberi létezés három alaptényezőtől függött:

a) magától a Földtől, a bolygótól,
b) a Föld légkörétől, és a rajta kialakult élővilágtól, különösképpen a növényzettől,
amelynek központi jelképévé a fa nőtt,
c) a kozmikus világtól.
Az ősfelfogás szerint a létezésnek ez a hármas szerkezete, ez a hármasság (Föld – légkör és növényzet – kozmikus világ) határozza meg a földi életet. A természetközösségben élő ősember gondolkodásában ez az életfelfogás sűrűsödött az Életfa és Világfa képzetébe; bennük ötvöződött egybe az élet három dimenziója, és a növényekben, kivált a közcsodálat övezte fákban az Élet Szülőjét, az Élet Anyját tisztelték.

Következésképp az ősidők vadnak, barbárnak bélyegzett embere olyan tudás birtokában volt, amelynek számos ága-bogát még ma sem sejdítettük meg – olyan tudáséban, amely messze meghaladta a rá következő korok tudásszintjét. Pontosan tudták azt is, hogy a földi élet a növényzet kialakulásával kezdődött s hogy a növények teremtették meg a földi élővilág, az állatvilág létezésének alapjait. Ekként alakult ki az aranykoriak életszemléletében a legcsodálatosabb élőlény, a FA köré fonódó káprázatos jelképiség a csodálatos Fáról, amely átfogja a létezés három alapdimenzióját, három rétegét, hármas szerkezetét: gyökérzetével a földbe fogózik, törzsével a levegő világába nyúlik, lombozatával pedig a mindenséget, a csillagvilágot öleli és mosogatja.
Ennek a magasrendű jelképi gondolkodásnak még továbbfejlesztett ámultató változata a Tetejetlen fa képzete.
A tetejetlen jelképes kozmikus értelemben használt elképesztő fogalma valójában kirívóan önellentmondásos, hiszen abszolút vonatkozásban semmilyen tárgy sem lehet tetejetlen. Hogy lehetne hát egy fa tetejetlen? A későbbi korok magát az eget sem tartották tetejetlennek. Mi-ként számtalan forrásból tudjuk, az eget holmi-féle szilárd búrának, héjnak, tetőzetnek képzelték (égboltozat, firnamentum stb.). Az arany-idők emberei azonban ismeretlen eredetű tudás vagy valóságfeltáró mély megfigyelések révén tisztában voltak vele, hogy az Ég nem szilárd „anyag”, nem holmi boltozata, fedele, teteje a földi világnak, hanem csupán légkör, levegő, „levegőég”. Tudták tehát, hogy a csillagok nem holmi rézszögek, égi szentjánosbogarak, s nem is egy síkban helyezkednek el, hanem egymástól és egymás mögött végtelen távolságban. Az ég tehát tetejetlen, s nem más, mint kilátás a kozmoszra, a kozmikus térre. Indokolt hát, hogy a létezés három rétegét – a földet, levegőeget és kozmikus világot – a testével átfogó, áthidaló élőlény, a növények növénye, a Fa is tetejetlennek neveztessék. Ekként vált az Élet Anyjának tudott-tisztelt Fa a végtelen tér és a végtelen világegyetem jelképévé.

Vagyis itt ismét az őstudásnak egy ismeret-len ténye vetődik a szemünk elé. A Tetejetlen fa képzetében tehát az aranykori gondolkodás (és tudomány) egy napjainkig feltáratlan titkát közelíthetjük meg: az aranykoriaknak tudomásuk volt róla, hogy az ég alakjában mutatkozó kozmikus tér és csillagvilága tetejetlen: nincs felső határa és a végtelenbe nyúlik, azaz: végtelen és határtalan.

Ez pedig azt is jelenti, hogy az ősi világkép hármassága (2. ábra) nem ismert Kozmosz nélküli, kozmikus, éltető erők nélküli, sötét alvilágot, ahogy azt ma gyakran gondolják. Ellenkezőleg: a világ hármas tagolásában az „alsó” világ maga a Föld, a kozmikus bolygó, Földanya, aki maga is a kozmikus éltető erők megtestesülése.

A növény az ember első tanítómestere

A régi ember számára a növényvilág kimeríthetetlen titkok csodálatos forrása volt. A növények hihetetlen életképességről tesznek tanúbizonyságot. Sokszor szinte lehetetlen feltételek között is megkapaszkodnak, kicsíráznak, levelet, virágokat bontanak. Meredek kőfalon hatalmas fák nőnek, az örök hó birodalmának közelében örökké zöld fák ragyognak. Ha van olyan lény, amelynek legszentebb törvénye az élet fenntartása, továbbfejlesztése és továbbadása, akkor legelsőként a növényeket kell idesorolnunk. Minden lényt tetteiből kell megítélni, s így a növények tetteiből elképesztően bensőséges ragaszkodás sejlik fel az egyetemes Élet törvényeihez. A régi ember nem zárta ki eleve, minden vizsgálat nélkül, hogy a növények érezhetnek, gondolkodhatnak. A növényi viselkedés tanulmányozása pedig fokozatosan a növényi gondolkodás néhány jellegzetességének felismerésére vezette. A növények tetteinek alapos és mélyreható tanulmányozásából kikövetkeztethető a növényi tetteket irányító gondolkodás, amelyben az Élet törvényei állnak a legmagasabb szentségként elénk. A növényi cselekedetek beható, rendszeres és következetes megismeréséből kirajzolódik előttünk a növények csodálatos elkötelezettsége az egyetemes Élet iránt, az Élet legmagasabb fokú tisztelete. Ha pedig ezek a szavak nem hozzák elénk azt a valóságot, amit őseink felfogtak a növényekből, akkor mondhatjuk más szóval. A növények tetteinek mélyreható, rendszeres, évmilliókon át következetesen történő tanulmányozásából a régi ember előtt kirajzolódott az első és valóban csodálatos, mert a valóságnak megfelelő, igaz vallása: az Élet vallása.

Amikor a régi ember a növényekből tanulta a természetismeretet, a növények megfigyeléséből csodálatos felismerésekre juthatott. Ugyanaz az egyetemes élettörvény élteti az egyik és a másik növényt, állatot, embert, mint amely életünk legbensőségesebb, kozmikus valóságát alkotja. Az élettörvénye természeti törvény. Élőlény mivoltunkban kozmikus társlények vagyunk, az Élet törvényeivel élő, csodálatos lények. Csodálatos lények, mert az Élet törvényei lényünk legvégső alapjául szolgálva hajtanak bennünket a Mindenség kiteljesedése felé, tetteinknek mintegy keretet adva, ugyanakkor messze meghaladva az e keretek között biztosított önállóságunkat. Tény, hogy minden élőlény képes adott helyzetben másként viselkedni, és így viszonylagos önállósággal bír. Minden élőlény rendelkezik a viszonylagos önállósága irányításához szükséges természetes értelemmel. De emellett rendelkezik egy olyan értelemmel is, amely a viszonylagos önállóságának irányításához szükséges értelemnél szinte végtelenül többet tud: a kozmikus természettörvényekben rejlő értelemmel, az életben maradást biztosító, magától (a Természettől) működő értelemmel. Ezzel a magasabb értelemmel minden élőlény rendelkezik. Talán legkevésbé a modern, elidegenedett em-ber, mert éppen ettől a benne rejlő magasabb értelemtől idegenítették el.

KARÁCSONY NYOMAI A NÖVÉNYVILÁGBAN: A NÖVÉNYEK FÉNYVALLÁSA

A módszeres, beható megismerés az Élet megismerésében képes egyre előbbre is jutni. Nemcsak az Élet csodálatosan összhangzó törvényeit, a növényi, állati, emberi és kozmikus társulások egymást segítő törvényeit képes felfedezni, hanem az Életet irányító tényezőt is képes egyre jobban megismerni. A növényi élet tanulmányozásával szinte Napnál világosabban tárható fel, hogy a növények élettörvényei a fény vonzása alatt állnak.

Minden növény a szórt napfény vagy egyenesen a közvetlenül a Napból érkező fény felé törekszik. A napfény a növények életeleme, és ezért a növények Élet-vallása szükségképpen egyszersmind növényi Fény-vallást, Nap-vallást is jelent. A növényi élet az évek százmilliói alatt képes volt a növényi élet legmagasabb formájáig, a fa feltalálásáig eljutni. A fa a növényi élővilág királya. Koronája is van: lombkoronája. Tavasszal egész koronája virágba borul, így köszönti a Nap földi meg-erősödését.

KARÁCSONY NYOMAI A NÖVÉNYVILÁGBAN: A FA CSODÁLATOS TUDÁSA

Az emberi eszmélés során megrendítő élményre tehetünk szert, amikor belegondolunk a fák életének titkos törvényeibe. Hogyan képes egy virágzás előtt álló fa eldönteni, virágozzon-e márciusban, ha áprilisban szokott, de a március jóval melegebb, mint szokott lenni? Hogyan képes egy százméteres fa ilyen magasságokba feltornászni a föld alól azt az éltető nedvet, amit saját maga állít elő a gyökerei segítségével felvett élettelen anyagokból? Ha az embernek utánoznia kellene a fa teljesítményét, és naponta annyi folyadékot felszivattyúzni a magasba, amennyit egy magas fa képes, rögtön rádöbbenne a fák emberfeletti teljesítményének nagyságrendjére. A fák a fény vonzásában egyre magasabbra és magasabbra nőnek. A régi ember felfedezhette ebben a magasra törekvésben az Élet vallásának újabb megnyilvánulását: a magasra törekvés törvényét. Mai szóval: a növényekben nemcsak az Élet vallása, hanem a Nap vallása, a Fény vallása és a Magasra törekvés vallása is szerves egészként ölt testet.

A növény olyan élőlény, amely a talajból, a vízből és a levegőből felvett szervetlen anyagokat szerves anyagokká tudja alakítani. A növények Élet-vallása tehát egyben Természet-vallás is, az elemek tiszteletével.

A növényi élet nemcsak egy-egy levelének, de egész lombozatának, gyökérzetének, törzsének életképességéről gondoskodik. Gondoskodik egyszersmind a növényi és állati együttélés (szimbiózis) törvényeinek érvényre juttatásáról, a földi bioszféra szabályozásáról, fenntartásáról, és e logika szerint minden bizonnyal a Mindenség életének fenn-tartásáról, ápolásáról is. A növényi élet a Szent Összetartozás törvényét is követi. A világ, az Élet egy. A világ egyetlen, minden életet magába foglaló kozmikus egész. Minden gondolkodás, amely nem kozmikus, szemellenzős. A szem-ellenzős gondolkodás részgondolkodás, részköz-pontúság. Az élőlények tevékenysége alapvetően, kereteit tekintve az Egész által irányított. Élet-törvényeinket a Nagy Egésztől, a Mindenségtől kaptuk. A legbölcsebb, ha az Egész, a Mindenség törvényeit kutatjuk, s a Természet legmagasabbra hajtó törvényeivel élünk és érzünk. Ugyanazok a természettörvények éltetnek mindnyájunkat. Egy közösséget alkotunk. Összetartozunk! Összetartozunk az élővilággal, a Mindenséggel! Ezt az egy-séget kell keresnünk, mert összetartozunk, mert egylényegűek vagyunk.

A NÖVÉNYEK CSODÁLATOS KÉPESSÉGEIRŐL

A Természetet, az élővilágot csodálatos, magasra hajtó törvények hatják át. Itt most csak egy-egy bepillantást tudunk adni ennek a hatalmas, kimeríthetetlen csodavilágnak érzékeltetésére. A magyar származású Raoul Francé Összehasonlító biológia című könyvében írja, hogy a növényi sejt már azt is meg tudja különböztetni, ha egy húskivonat-oldat koncentrációja 0,001%-ról 0,003%-ra emelkedik – amire az emberi érzékszervek képtelenek. A fák egyes leveleinek és egészben vett levélzetének alakját a növények azon törekvése szabja meg, hogy minden egyes asszimiláló szervének a lehető legjobb fényélvezetet akarja megszerezni. Az élőlényekben munkáló egyetemes szervezőerő különös képességeit jelzi, hogy az egysejtű magában véve többféleképpen képes táplálkozni, mint a sejtekre tagolt növény bonyolult szerkezetében.

Greguss Pál A növények csodálatos élete című könyvében részletesebb bepillantást nyújt a növényi élet mozgatórugóiba és különleges képességeibe. „Az ember találmányainak majdnem valamennyi hasonmása a nálánál sokkal régibb állati és növényi test berendezkedéseiben feltalálhatók. (…) Mert hiszen a növény is a szükségletei szerint ugyan-olyan munkát végez, mint mi, értelmes emberek, tehát éppen úgy épít, mászik, kapaszkodik, oda-erősít, szellőztet stb., mint mi. A növény is tud fényt gyűjteni, meleget és fényt előállítani, vizet és elektromos áramot vezetni, mint mi. Sőt egész határozottsággal még azt is állíthatjuk, hogy a növények kémiai technológiája olyan magas fokú és annyira tökéletes, amely szédületes magasságtól az emberi technika még nagyon, de nagyon messze van. Mindezek mellett védelmi fegyvereket fejleszt.” Tegyük hozzá: a növények támadó fegyvereket általában nem építenek, s a ragadozó növények is csak megélhetésük biztosítására fegyverkeznek. A növény „magát reklámozza, utódait védi és oltalmazza, szállításukhoz Zeppelineket készít, ha pedig a viszonyok úgy kívánják, akkor bombáz, kapaszkodik, markol, elültet, vagyis röviden: a növények a maguk világában ugyanolyan életet élnek, mint mi, »értelmes« emberek. A növények világa gyönyörű, csodálatos birodalom. A növények is éppen olyan élőlények, mint mi, értelmes emberek, a növények is éppen olyan egyéni és társadalmi életet élnek, mint mi, érzelemmel teli emberek, tehát mindnyájan az örök Élet egyforma gyermekei vagyunk, és közöttünk a különbség bizonyára nem kvalitatív” – írja Greguss.

Lássunk néhány fejezetcímet Greguss könyvéből: „A növények építőművészete. A tervező építész munkája. A matematika alkalmazása. A gyökérzet építése. A növény egyensúlyozó szerszámai. A szár munkája. A sarkok megerősítése. Ablakok, ajtók helyei a falban. Impregnálás a növényi technikában. Parafaszigetelés. Az üveg anyaga a növényi technikában. A szorítókapcsok szerepe a növényi technikában. A levelek, az emeletek és erkélyek elhelyezése. A keresztvas alkalmazása. A beszegés gondolata. Szegőerek. Gomblyukkötés. Szilárd vázrendszer elve. Oszlopcsarnok elve. Köz-ponti üzemek: víz-, gáz-, és villanyvezeték. Fűtő-szerkezetek csőrendszere. Lyukas téglák szerepe. Szellőztető rendszer. Villamos üzem. Fényüzem. A növény mint családanya” – és így tovább, ezeket a kérdéseket vizsgálja meg több mint ötszáz oldalas könyvében, amit a következő gondolatokkal zár:
„Egyedül csak az Élet örökkévaló, Ő a Halhatatlan, Ő minden szépnek, jónak és igaznak örök kútforrása, a többi: mind-mind múlandó. Parányi életünk végcélja csakis az Ő törvényeinek megismerése lehet. Ennél magasztosabb feladatot számunkra nem is gondolhatunk. Hozsánna Néked, örök Élet!”

A növények viselkedéséből megérthető az élet értelme

Az élőlények és az értelmes lények önállósággal is bírnak. Mire használjuk fel, mire fordítsuk az életünket, érzéseinket, gondolatunkat? Mire érdemes? Miért hozta létre a Kozmosz a földi életet, a földi értelmet? Az egész Mindenséget átható élettörvények válasza: a Világegyetem, a Kozmosz kiteljesedéséért, az Élet egyre magasabb szintre fejlődésért. A növények kozmikus antennák, adóvevők. A virágok az égboltnak ragyognak. Szépséggel, élettel adóznak az Életnek, a Világegyetemnek. Az ég és föld szerelméből létrejön a termés, a gyümölcs, ami a földre hull, mag lesz belőle, amely a föld éltető erejétől új életre szökken. A virág szépsége ünnepel. A növényi szépség a Nagy Egésznek szól. A növény a szépséggel ünnepel. A táj szépsége érdek nélküli. A tájban lakozó hangulat megfelelő fogékonyságra találva varázsolni és ünnepelni kezd. A növényekben megnyilvánul a Szépség vallása is.

A NÖVÉNY ÉLETKÖREI

A kör nemcsak a Nap, hanem az élet jelképe is. A növény életének „ciklusa” ugyanis kört alkot! Életkört alkot, ahogy az élet égi forrása, a Nap is kör alakú. Ahol élet van, ott kör is van, a világ logikája szerint. Életkör: a magból növény, abból virág, majd termés, s ebből ismét mag lesz. A fa koronájában két éltető áramkör kapcsolódik egybe, egymást is éltetve: a Kozmoszból a Föld, az Ember felé tartó életadó áramkör és a másik, a fa koronájából a Kozmosz felé áradó éltető áramkör. A Kozmoszból áradó éltető áramkör ontja a meleget, a fényt, megteremti a talajt, a magasra fejlődés feltételeit. A Kozmoszból a földi élet felé tartó napsugáráram megnyilvánul az élet, az öntudat megteremtésében és fenntartásában. A fa koronájából a Nap felé ára-dó áramkör a lombkorona szépségében, ég felé fordulásában, a Nap rajongó követésében, a növényi bioáramkörök antennaként a Kozmoszba sugárzásában jelentkezik. A fa tehát nemcsak kap, ad is. Adó és kapó élet-áramkörei a végtelen jeléhez hasonló alakban kapcsolódnak össze.

A fa az ember tanítómestere

A fa minden pillanatban tudja, mit kell tennie. Tudja, hogyan készüljön fel a télre, a tavaszra, hogyan biztosítsa saját életfeltételeit a lehető legjobb módon. Ez az, amire az ember is törekszik. Ha képes a Természettől, a fától tanulni, akkor ellesheti azt a tudást, amivel maga is képességei természetes kifejlődését biztosíthatja. Ha a fa kap is és ad is, az embernek is viszonoznia kell a Mindenség számára mindazt a sok szépet és jót, az élet elemi erejű varázsát, amit a Mindenségtől kap. Az ember a fától eltanulhatja, hogy legjobban akkor jár, ha maga is az Élet, a Nap, a Fény, a Szépség, az Értelem, az Összetartozás vallását követi. Ha az ember önállóságát az Élet javára használja fel, ha segíti saját életének és minden életnek, a Mindenség életének kibontakozását, akkor tudja saját életfeltételeit is legjobban biztosítani, mondja a fa üzenete. Az ember akkor tud adni a Mindenségnek, ha a benne megszülető szép érzésekre figyel, ezeket ápolja, gondozza és fejleszti, és követi ezek legmagasabb kiteljesedésének törvényeit. Az ember természetszerűen és életbevágóan a növényi életre és a növényi tudásra utalt. A növényi tudással való megismerkedésből bontakozhat ki előtte az egyéni és közösségi együttélés, a Mindenséggel együttélés, a Szent Összetartozás törvénye. Mintha az egész Mindenség egyetlen óriási fa-élőlény lenne, amelynek levelei a bolygók, a Napok. A Szent Összetartozás törvénye az egész Mindenséget áthatja és összetartja. Ezáltal lesz a világ önmagával összhangban álló EGY.

A fa tisztelete, a Szent Összetartozás elve és a kozmikus EGY: a Világfa eszméjének születése
A világ minden folyamata végső soron ebben a kozmikus EGY-ben fut össze. Minden tett vég-eredménye ebben a kozmikus EGY-ben mérődik fel, itt dől el, mit képvisel, előre vagy hátra viszi az élet folyását. Az EGY maga a Végtelen Összetartozás törvénye, hiszen a Mindenség nem lehet kettő, csakis egy, egyetlen EGY. A legelemibb matematikai törvény szabja meg, hogy végül mindennek EGY-gyé kell válnia. Minden tettünk az EGY-ben íródik fel. Az Összetartozás törvénye értékeli, mit tettünk életünkkel. Az egész végtelen Mindenség végső soron egyetlen egységben fut össze. Így lesz a kozmikus összefüggésben a Végtelenből EGY. Az EGY a Végtelen emberi, átlelkesült, értelmes arca. A Végtelen, élő Mindenség minden pillanatban maga is új kezdeményezéseknek ad életet. Tudja, mit kell tennie, rendelkezik a minden élőlényt át-ható magasabb értelemmel, amely a természettörvényekbe van írva. A fa rendkívüli jelentőségét fel-ismerő ember számára a Világegyetem óriási, mindent egybefogó, kozmikus faként rajzolódik ki. Így születik meg a Világfa eszméje.

Fa szavunk ősjelentéséről

A magyar nyelv szótárában (Czuczor–Fogarasi, 1864, 560–562.) figyelemre méltó ismereteket találunk „fa” szavunk ősjelentéséről. „Az f hang jelentésében alaphangtest a fúvás. (…) Különösen
1) A melegséget, beltömörödést jelentő szókban kifelé fúvó: fő, fől, főz, fűt, fül, fojt, fúl; fagy, fáj, fázik, fél.
2) Távolra hatást vagy élénk mozgást (fúvási, lehelési fokozódást) fejez ki ezekben: fut, ficzánkol, fityeg, foly, forr, forog.
3) Emelkedést (a fölfelé törekvésben szintén fúvási fokozódást) vagy magassági távolságot ezekben: far, fe, fej, fel, fenn, föd, fal, fa, fű.
4) Az ajkak mozgására vonatkozik ebben: fal (igeszó).
Fa, főnév. 1) Növény, mely tömör, s több évig folyvást vastagodó derékkal törzsökén fölül a lég-be emelkedik, s bizonyos magasságnyira ágakat, lombokat és leveleket hajt. Máskép: élőfa.
Sok magyar helységek neveiben am. falu vagy falva, pl. Asszonyfa, Balásfa, Pódafa, Péterfa, Sárosfa, azaz Asszonyfalva, Balásfalva stb.
Rokonok vele: takele nyelven, Afrikában: fa; továbbá a párszi és pehlevi van, zend vana, szanszkrit vana (erdő), persa bun, sínai mu, finn pun, német Baum, goth bagm, angol beam. A perzsa bam pedig magasat jelent, éppen úgy, mint az egyszerű magyar fe, mely alapfogalomban a növények legmagasabb nemét jelentő fa-val egy értelmű.”

A fa tehát a magasra törekvésről kapta nevét!
A mag magasra „fut”, s ebből lesz a fa! Sőt, a magasra törekvésből lesz a fal és a falu is. Ebben a megközelítésben a fa magasra nőtt mag, s így a Világfa azt jelenti: Világ magasa! Magasra törekedő világ! Magasra nőtt élet!

A hármas hármasság rendszere

A Mindenség minden létező egysége. Az alapvető létezők: az anyag, az Élet, az értelem. Más szóval: test, lélek, szellem. Atomi megközelítésben: atom, érzés, gondolat. Tudományos megközelítésben: fizika, biológia, pszichológia. A Mindenség tehát alapvetően egy hármasság. Hármasság, ami egy. Egysége a legmagasabb szentség. A Mindenség tehát Egyhármasság, vallásos nyelven: Szent-háromság.

A létezők birodalma egy másik hármasságot is alkot. Külső érzékszerveinkkel közvetlenül a jelenségvilágot figyelhetjük meg. Értelmi tevékenység révén azonban megérthetjük, hogy a jelenségek a valóság mélyebb szintjén létező törvények meg-nyilvánulásai. A természettörvények a valóság második, mélyebb szintjét alkotják. Ismert az is, hogy az összes fizikai törvény egyetlen, még mélyebb szintű törvénybe, a legkisebb hatás elvébe fut össze. Hasonlóan, a biológia összes törvénye a biológia első elvére, az életelvre vezethető vissza. (A Bauer-elvről lásd: Bauer Ervin: Elméleti biológia. Akadé-miai Kiadó, Budapest, 1967; továbbá: Grandpierre Attila: Az Élő Világegyetem Könyve. Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2003; Uő: Életünk és a Mindenséget átható rend. Barrus, Budapest, 2004; Uő: A lélek halhatatlansága. Barrus, Budapest, 2005) Az értelemnek is vannak természettörvényei. Ezek az értelemtörvények is egy első elvre vezethetők vissza. (Grandpierre Attila: A lélek halhatatlansága. Barrus, Buda-pest, 2005.) Így adódik egy átfogó, természettudományos világkép: a hármas hármasság rendszere. Léteznek fizikai jelenségek, fizikai törvények és fizikai elv. Léteznek biológiai jelenségek, biológiai törvények, biológiai elv. Léteznek pszichológiai jelenségek, pszichológiai törvények és pszichológiai elv. Háromszor három, azaz összesen kilenc fajtája van a Mindenség alapvető megnyilvánulásainak. (3. ábra)

A Mindenség törvényeinek csodálatos érvényesülése

A Mindenség minden létező egysége. Rajta kívül tehát semmi sem létezik. Ez azt is jelenti, hogy a Mindenségnek nem kell tevékenységét külső feltételek változásától függővé tennie. Nincs semmiféle olyan külső létező, ami akadályozhatná a Mindenség természettörvényeinek érvényre jutását. A természettörvények érvényre jutása kozmikus szinten tehát feltétlen, akadálytalan. Mivel minden élőlényt magától fakadó (magától, tehát a természettörvényektől fakadó) érzései vezérelnek, ezért a Mindenséget, ezt a kozmikus élőlényt egy mindent betöltő, természetes érzésvilág vezeti útján előre, amely a természettörvényekből fakad. És mivel nincs semmi, ami ezen kozmikus érzések érvényre jutását akadályozhatná, ezért az EGY szintjén minden érzés eléri legmagasabb kiteljesedését, az Élet törvényének megfelelően. A természetes, magasra igyekvő, kiteljesedésre törekvő érzések elemi erejű érvényre jutása pedig, amint ezt olykor a saját életünkben is tapasztaljuk, rendkívüli, csodálatos boldogság megjelenésére vezet. A Mindenség mindent magába ölelő, öntörvényű, elemi erejű élőlény, tehát szükségképpen boldog. A Mindenség életének egyetlen értelme lehetséges: a kozmikus boldogság előtt egyre magasabb lehetőségek megnyitása. Életünk tehát arra való, azért jöttünk a világra, hogy a Mindenség boldogságát saját életünk boldogságának hozzáadásával még boldogabbá tegyük, mint amilyen nélkülünk, áldozatos életünk törekvése nélkül lehetne. A Mindenség törvénye, hogy az embernek a boldogságra kell törekednie!

A Mindenség és Boldogasszony

A Mindenség tehát egy olyan boldog élőlény, aki egyre magasabb boldogság felé szárnyal. Ez az eszme az alapja a magyar Boldogasszony képzetének. Boldogasszony a boldog Világegyetem. Ugyanakkor a Mindenség folyton magasabbra szárnyaló lény, tehát ebben a vonatkozásában olyan, mint egy mindentudó, mindenható madár. Boldogasszony képzete népmeséink ősrétegében a túlvilágon található, tündérszép királylány képében őrződött meg. Tündér Erzsébet, Tündér Ilona a tündérek királynője, gyakran ezek Boldogasszony népmesei nevei. A kozmikus, mindenható madarat a magyar néphagyomány griff alakjában jeleníti meg.

A Világfa eszméjének születése: az égig érő természeti törvény megsejtése

Az ősi ember a Természetben járva, öntudatra ébredve igyekezett a Természetet minél mélyebben megérteni. Az ember érdeklődése, vonzódása a Természet jelenségei és legmélyebb titkai iránt természetszerűen adódó, egyre jobban kibontakozó folyamatot indított el. Ezt az érdeklődést a Természet és az ember egységének óriási világkorszakában nemcsak az ember, hanem a Természet is kezdeményezte, hiszen – bármennyire is elkerüli ez a Természettől elidegenedett ember figyelmét – az emberré válást is a Természet kezdeményezte. Az emberré válás folyamata a kezdeményezés szempontjából a kamaszodáshoz hasonlítható. A kamaszodást sem maga a kamaszodó gyermek indítja, hanem elemi, természeti erők. A kamaszodást ne durván leegyszerűsítve fogjuk fel, mint nemi érést. Sokkal többről van itt szó: a kamaszodás virágzás, kibontakozás, az emberi lélek és szellem páratlan léptékű felfutása, átfogóbb összefüggéseket megérző és megértő, a Természet egészét közelebb hozó csodája. Hasonlóan, az emberré válás folyamatát is a Természet indította el és tartotta fenn, évmilliókon át. Az emberré válásban a Természet biológiai és pszichológiai erői, magyarul az élet és az öntudat erői, még világosabban: a Természet kezdeményezése által ébresztett érzések és gondolatok bontakoztak ki, mégpedig elemi erővel. A Természet tehát valóságos lelki-szellemi társunk volt, évmilliókon át. Csodálatos, felemelő, belső erő, amelyik csodálatosságát éppen elemi erejéből és felemelő, jótékony hatásától kapta. Bármilyen szokatlanul is hangzik az elidegenedett szemlélethez szoktatott fülnek, mégis érdemes megbarátkozni a ténnyel: a régi emberben a természeti erők eleven erőként éltek. Közvetlen és legmélyebb adottságunkban, élőlény és ember mivoltunkban tapasztaltuk meg a Természet életformáló és életfelemelő, eleven erőit. Közvetlen, alapvető és bensőséges tapasztalatból tudtuk tehát, hogy a Természet él. A kamaszodás lelki-szellemi virágzás. Az emberré válás még átfogóbb, még nagyszerűbb lelki-szellemi virágzás. Amikor az ember ezzel a virágzó erővel összekapcsolódva felfogta, hogy ennek köszönheti életét és az életét felemelő erőt, tudatosan is megerősített kapcsolatba lépett a Természettel. Amikor arra is rájött, hogy ez a virágzó lelki-szellemi erő nemcsak az ember életét irányítja, hanem az állati és a növényi világét és az egész Mindenségét, akkor benne a virágzó erő tudata elért a Mindenségig. Így született meg a Világfa első eszméje, amely egyben a természet-törvény, a Természet egészét átható egységes erő eszméje is volt.

Belső világunkat az emberré válás évmilliói alatt elemi erők járták át. Érzésvilágunk és gondolatvilágunk elemi erővel hajtott folyamatokban fejlődött egyre magasabbra. A belső természeti életerő mozgatta az ember gondolatait, érzéseit, tetteit. És mivel ez a belső erő egy természeti erő, az ember rájött, hogy ugyanez a belső erő mozgat minden állatot, minden növényt, minden égitestet.

A Természet törvényei egyetlen egységet adnak ki, mindent magukba foglalva, ők mozgatják az ember kezét-lábát, ők mozgatják az ember belső világát életfakasztó irányba, az élet megtartása, szépként megőrzése és továbbadása felé. Ezek az eleven, érzésébresztő törvények mozgatnak minden élőlényt az örömteli kiteljesedés virágzása felé, annyira, hogy sokszor szinte már túlcsordul minden porcikánk a tiszta, gyermeki üdeségű összhangtól, az egészségben feszülő boldog erőtől, az egészséges boldogságtól, jó érzéstől. Ettől a túl-csordulási határtól megzendül bennünk a boldogság, az öröm. Ez az öröm társra vágyik és a társnak adni vágyik, adni és adni, örömet adni. Ahogy éled a szépségadás vágya, a szépség teremtő formái valóságos folyamként elindulnak bennünk, és égi hullámai partra vetik bennünk azt az összhangot, azt a legmagasabb kiteljesedést hordozó formakészletet, összefüggésrendszert és látásmódot, a valóság teljességét hirdető és ünneplő érzés- és gondolatrendszert, ami az élet örök törvényeit hordozza, ami a növényben a növényi formát, az emberben a népművészet örök formáit szüli.
Mert ugyanazok a természeti erők hajtják a növényi és állati világot, mint az embert. Ugyanazon összefüggésrendszer emeli-hajtja-húzza sejtjeinket az élet kiteljesedése felé, az élet parancsának követésére, a növényeket az örömtenger égre tartó, a belső világ égre tartó szélső peremén táncoló, billegő hajmeresztő túlcsordulási határára, ahol a formateremtő erő a legteljesebb, mert az élet a legteljesebb, mert az élet a növényvilágban még ellen-állhatatlan. A növényi világ a fény és az élet elemi erejű vonzásában áll. A növényi világban ragyogó belső ég, az élet örömtüzeitől világító belső világ túlcsordulása teremti a növényi formák gazdagságát, a káprázatos növényi színeket és a növények jellegzetes, szépségáramokat sejtjeiben és sejtjeinek összhangjában hordozó formavilágát.

És ez a két erő: az emberi belső világban élő, túl-csorduló, alkotásra, örömkeltésre, ajándékozásra vágyó és a növényi, túlcsorduló, teremtésre bíró erő egy és ugyanaz – az élet teljében fürdő, tökéletes világosságot hordozó eszméjének tündéri szépségű vonzereje, amely a sejtek porcikáit tündéri szépségűvé tágítja és telíti suhanó-tündöklő életerővel.

Ezért érzi az ilyen megtisztult állapotra találó ember, hogy a benne suhanó és tündöklő túlcsorduló erő rokon a csillagfényt létrehozó erővel. Érzi az ember, hogy ez az égi és ez a földi erő egy és ugyanaz, és nemcsak érzi, hanem tudja is. Felsejlik a hajmeresztően csodálatos valóság: a növények fejlődését, az állatvilág létrejöttét, a csillagok születését ugyanaz a túlcsorduló örömerő hajtja. Ezért van, hogy akit a napfény ér, lent a földi világban, és aki maga is telített, túlcsorduló állapotban vágyódik az ég felé, az fogékony és társ erre az adásra, mert maga is adásban van: a kozmikus öröm-adás vágyában és szüntelen áramában fürdik.

A bohóckodásban, huncutkodásban, a kíváncsiságban, a csodálkozásban és a csodálatos felé vonzódásban ott rejlik egy természetes hajlam, egy törvény, amely áthatja az egész életet, az emberit, állatit, növényit és a csillagéletet. Él egy törvény, ami a végső mozgatója minden érdeklődésnek és tevékenységnek, egy törvény, ami mindent áthat, tehát az égig ér, egy égig érő törvény, ami valóságos természeti törvény, mozgató erő. Az emberi kíváncsiságban és rácsodálkozásban ugyanaz az erő él, amely az állati életet röpteti-mozgatja, amely a növényeket felfelé, a fény felé, az ég felé vonzza, amely a csillagok fényruháját szerteröpíti és a Mindenséget mozgatja. Égig ér a belső törvény, a belső törekvés az élet telje felé. Az élet minden élőlényben belülről tör felfelé, ennek győzhetetlen jele az égig érő fa. Győzhetetlen, mert minden lét a kozmikus Élet gyümölcse, tevékenységének eredménye, felszíne, lenyomata. A kozmikus Élet minden lét forrása és telje, és ezért minden létet áthat az Élet parancsa, a Természet legfőbb törvénye, a kiteljesedés, az öröm átadásának és ápolásának égi szépségű eszméje. A minden létet átható törvényeszméje az Élet égig érő erejének felismeréséből fakad. A Természet egészét átható törvény eszméje, a természeti törvény eszméje a Világfa eszméjében született meg először, a belső életerő természeti törvényéből, amely egy a Mindenséget éltető belső törvénnyel. A Világfa első eszméje a Világegyetemet mozgató természeti életerő eszméje volt.

Ez a csodálkozás felé, a csodálatos szépség és bűvös tisztaság felé hajtó törvény maga az illékony, tündéri, kényes egyensúlyt igénylő, tünékeny világcsoda, ami felsejlik a kacagásban összekoccanó égi és földi érzés egymáshoz koccintásában, az égi és földi nevető erő testvériségében és kezet nyújtásában, ahogy kezet nyújt az égi, a Természet egészét átható nevető és csodálkozó tündéri tisztaságú erő az emberi elmének, hogy felemelje az ocsúdásig, az eszmélet csodájáig, a csodáig, az eszmélésig, a világ csodálatos valóságának felsejléséig.

Ez a belső világunkban élni vágyó régi törvény mozog az ősi népzene eszméjében. Ebben a teljességre vágyó szépségben a tökély eszméje csendül meg, a boldogságban rejlő igazi tökéletesség, amitől a mesében megcsendülő barackok hangjában ott bujkál az öröm és a zene. Ez a Mindenségből fakadó zene teljességet hordozó, átható tündöklésű szépséget varázsol elő, mert minden sejtünk csodaterem, amiben a csoda terem.

Belső világunk és a Mindenség között felemelő kapcsolat, egy felemelő erő él, maga a Világfa. Az összetartozás vágyából jön s csap fel a fény az égig, s ér az égig az a törvény, hogy az élet égig érjen, hogy belőlünk érjen az égig s tovább a végtelenségig – ezt susogja az égi Világfa. Életünk szépségétől lesz a Természet igazán olyan egész, amilyen egész még nem volt sohasem, életünk szépségétől lesz szárnyaló tündérszépsége olyan szép, amilyen szép még nem volt sohasem.

Karácsonyi éjjel. Madár rikolt, röpte cikkan a téli tájon, szikrázó havasok völgyhasadékán, a tél vas-tag bundája felett. Ágyaz a tél, s telít a Mindenséggel, a Mindenség csodaerejével. A csend és a messzeség átható ünnepélyessége átjár minden növényi magot, s megtelik a téli teljesség csendjével a mélység. Minél teljesebb a tél, annál delibb lesz a dél, annál termőbb lesz a tavasz; tündérek öröme mocorog a messzeség végső távlataiból, jön, jön, ég suhan, termő ág megfogan. Teremtve tágul az ég. Lelkünk megsejti a Természet csendjét átható felemelő világerőt. Fény gyullad ki bennünk. Karácsony él.

/ Vallásfilozófia

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom