A Lélek halhatatlansága

A Lélek halhatatlansága

A lélek halhatatlansága

Sem egy ember, sem egy nemzet nem élhet magasabb eszmék nélkül, és csak egyetlen ilyen eszme van a Földön, az emberi lélek halhatatlanságának eszméje; az össze többi magasabb eszme, amivel az ember él, ebből következik.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Ki vagyok én? Test és lélek. A testem az enyém. Kié? A lelkemé. A személyiségemé. Fordítva nem mondhatom: a lelkem a testemé, a személyiségem a testemé. Lelkem rendelkezik a testem felett, ez a dolga, hogy irányítsa. Testem hat ugyan lelkemre, de nem rendelkezik felette, nem ez a dolga. Ki vagyok én? Testet birtokló testetlen birtokos, aki alapvetően egy testetlen birodalomban él: a lélek birodalmában, az érzések világában. Létezik egy lelki birodalom a testek világán kívül, egy birodalom, ami alapvetőbben létezik, mint a testem. De milyen világban él a testem? És milyen világban él a lelkem? Jó lenne ezt világosan megérteni!

A testi világ az érzékek világa, a külső érzékszerveinkkel – szem, fül, orr, bőr, nyelv -érzékelt jelenségvilág. A lelki világ belső érzékeléssel, figyelemmel érzékelhető. A figyelem belső világunk Napja. Ahová ráragyog, ott élet fakad, belső világunk ott megelevenedik, tisztulni, növekedni, ragyogni kezd, és fényénél tisztábban érezzük, hogyan árad bennünk az élet édes, túlcsorduló érzés-folyama. Érzékeljük, hogy mi van benn! Figyelmünkkel észrevehetjük, követhetjük gondolatainkat, érzéseinket, hangulatainkat – egy olyan világot, amelynek elemei külső érzékszerveinkkel nem láthatók. Mondhatjuk-e ezt fordítva? Mondhatjuk-e, hogy külső érzékszerveinkkel olyan világot érzékelünk, amelynek elemei belső érzékelésünkkel nem láthatók? Nem – hiszen amit kinn látunk, azt bent is látjuk, és ha bent nem látjuk, akkor kint sem. Láss, ne csak nézz – szól a mondás. Tulajdonképpen nézni sem tudunk belső érzékelés nélkül, hiszen belső érzékelés nélkül nem fogjuk fel, mit érzékelünk külső érzékszerveinkkel.

Belső érzékelés! Erre érdemes odafigyelni. Belső érzékeléssel értelmezzük a külső érzékszerveinkkel érzékelt világot is. Belső értelmezés, értékelés nélkül nem kerülnek helyükre a dolgok, nem tudjuk meg, mit látnak szemeink, mit hallanak füleink. És ha gondolkodásunk hasonlít a számítógép működéséhez, akkor világos: ha egy számítógépben az adatok nem kerülnek a helyükre, ha nem kerülnek feldolgozásra, akkor haszontalan és felhasználatlan adathalmazzá válnak. Az ember mégsem számítógép: bennünk nem egy gép, hanem az eleven belső érzékelésen alapuló értelmezés gondoskodik arról, hogy helyükre kerüljenek a dolgok.

Az utóbbi száz évben döbbenetes felfogás vált úrrá: a materialista. Eszerint nincs szükség belső érzékelésre, olyan nincs is, csak külső érzékelés létezik, és ahogy a fény ráesik szemünkre, és továbbítódik agyunkba, ott gépiesen váltja ki viselkedésünket, anélkül, hogy nekünk ebben bármiféle részünk lehetne! Állítólag kizárólag a fizikai törvények szabják meg, mi lesz a sorsa a fény által kiváltott ingerületnek! Persze folyik e döbbenetes felfogás körül a vita. E tanulmány szerzője maga is részt vesz a vitában, több könyve, tanulmánya jelent meg állásfoglalásáról. Itt most elég csak néhány tényt felsorolni. Ha csak a fizika törvényei szabnák meg viselkedésünket, akkor nem lehetnénk felelősek tetteinkért. Nyugodtan betörhetnénk az ablakot az iskolában, a tanárok nem vonhatnának felelősségre minket, hiszen nem mondhatnák, hogy mi törtük be az ablakot, mert szerintük csakis a fizikai törvények idézték elő az ablak betörését. Nem lenne értelme a nevelésnek, hiszen szép szóval nem lehetne rábírni a fizikai törvényeket, hogy másféle viselkedést idézzenek elő. Nem létezhetne társadalmi munkamegosztás, hiszen nem lehetne elvárni, hogy egy olyan bonyolult szervezet, mint az emberé, éppen úgy működjön, hogy reggel nyolc órára éppen bemozogjon a munkahelyre. Nem lenne értelme megállapodni a fizetésünk kifizetésében sem, hiszen nem létezhetne semmiféle garancia arra, hogy a pénzügyi dolgozók valóban át fogják utalni a pénzünket – hiszen az ő viselkedésüket is a fizikai törvények határozzák meg, és azok nyilván legfeljebb attól függnek, hogy mit reggelizünk. Márpedig arra nem vehetnénk mérget, hogy éppen olyan tojásrántottát fognak aznap reggelizni, ami a fizetésünk átutalására vezet. Nem lenne értelme a tanulásnak, de a tudománynak sem, sőt a belső érzékelés tényét elutasító materialista tanulmánynak sem, hiszen annak nem jelentése, értelme, hanem csak fizikai folyamatai okozhatnának bennünk bármiféle változást. Ezzel szemben mi olyan ismertetőt írunk itt és most, amely szerint van értelme annak, kedves Olvasó, hogy elolvasd ezt az írást. Az olvasás következményeként Benned értelmes összefüggések világosodhatnak meg, és ezek továbbgondolása és alkalmazása a gyakorlati életben megváltoztathatja akár életviteledet is. Mindenesetre remélem, hogy érdeklődéssel olvasod e sorokat, és talán egyszer majd érdemesnek tartod további figyelmedre, akár még gyakorlati életedben is megtalálod a módját, hogyan alkalmazd ezeket a gondolatokat.

Úgy tűnik, a materializmus térhódítása nyomán világszerte népességcsökkenés lépett fel, nálunk, Magyarországon, különösen nagymértékben. A materialista szemléletre szoktató hatások (például iskolázottság, tévézés, kereskedelmi zene hallgatása), minden bizonnyal közvetlenül összefüggnek a népességfogyással. Nő az elidegenedés, hiszen az anyagi javakat nem lehet annyira szeretni, mint gyermekeinket, barátainkat, életünket. A lelkünk központjában tátongó űr szörnyű érzését a modern világ profi módon igyekszik tompítani. A tompítás hatásos: az életérzékelés egyre tompább, s a modern világ a fogyasztással, a százféle fogkefével, a hatalomvággyal, a devianciákkal igyekszik „vigasztalni”, „kárpótolni” az életüket egyre tompábban érzékelő áldozatokat. Egyre erősebbek az anyagi kényszerek. Életünk fenntartása a modern világban napi tíz-tizenkét-tizennégy óra megfeszített munkát követel. A tévézés pedig hazánkban átlagosan napi négy órát vesz el életünkből! Az iskolák egyre kevésbé nyújtanak védelmet a modern élet nyers túlerejével szemben. Így alakul ki az évtizedes megszokás, az elsősorban a létfenntartásért végzett munka, és a nézőt az anyagias szemléletnek alárendelő tévézés. Ezek szörnyű következménye az önfeladás, saját természetes érdeklődésünk kialvása, a gyermekeinktől, a gyerekvállalástól elidegenítő, anyagias szemlélet átvétele. Életünk igazán felemelő, az égbe röpítő, tűzzel-lélekkel megtöltő élményei kiszorulnak a kínálatból s helyettük a félig-meddig önkéntes, de legtöbbször kényszer-munka, és a lealacsonyító tévéműsorok, gép-zenék kultusza lép, „korszerű” fogyasztói vallásként. Az életélmény tompulása, az életszeretet beszűkülése, halványulása, és az anyagi javakat a gyermekeknél előbbre helyező fogyasztói szemlélet „természetes” következménye a népességcsökkenés. Így vezet egy nem-anyagi tényező, a fogyasztói szemlélet, nagyon is testi következményre: népességcsökkenésre. Nem fektetnének be a tévézésbe milliárdokat az üzleti körök, ha szemléletünk módosításának nem lennének anyagi következményei. Ők tehát tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a tudat irányítani képes az anyagot. Azt is tudják, hogy hogyan lehet elérni, hogy ne a mi tudatunk, hanem az ő akaratuk irányítsa a mi életünket. És amíg mi ezt nem ismerjük fel, és nem látjuk be, hogy életünk sokkal kedvesebb az általuk kínált mű-életnél, addig tovább romlik a helyzet.

Ha elfogadjuk a materialista világnézet érvelését, és tudatunkat ennek megfelelően átalakítjuk, és testi viselkedésünket ezentúl materialista tudattal irányítjuk, akkor egy szellemi létező hatására változtatjuk meg testi viselkedésünket. Ha behódolunk a materializmusnak, azzal cáfoljuk a materializmust, hiszen viselkedésünket a materialista szemlélet nem-fizikai jelentéstartalmának rendeljük alá. Münchausen báró állítólag saját hajánál fogva akarta magát kihúzni a mocsárból. A materializmus arra akar kényszeríteni bennünket, hogy önként rendeljük alá magunkat az élettelenség-vallásnak. A materializmus ugyanolyan önellentmondó, mint a békeharc, az evés a koplalásért, a rövidujjú télikabát, vagy a lyukasfenekű pohár.De életünkből ne legyen lyukasfenekű pohár! Lelkünket, legszebb érzéseinket, legbelső meggyőződéseinket ne áldozzuk fel a lélektelenség-vallás oltárán! Ezzel elveszítjük emberi mivoltunkat! Az az ember, aki életvitelszerűen kikapcsolja belső érzékelését (például aki a tévé előtt ül órákat nap-mint-nap; vagy aki az életének puszta szemlélője, és nem alakítója), lecsökkent képességű lesz. Ha pedig sikerül teljesen kikapcsolni belső érzékelését, akkor elveszíti tér-és időérzékelését is, elmebeteg lesz, és benne a külvilágról hírt hozó fény nem hasznosul jobban, mintha egy tál levesre esett volna. A Természet szerencsére gondoskodik arról, hogy átélési, önkéntelen értelmező képességünk folyamatosan cselekedjen, s ne maradjon tétlen. Ha mégis tétlen, részvétlen marad, ha nem vesz részt az események alakulásában, az már a betegség, az elme-betegség jele. A világ értelmezése természeti törvény!

Ha önként alárendeljük magunkat a külső irányításnak, a külvilágnak, és nem tartunk lépést vele, nem dolgozzuk fel, ha nem állunk ellent, akkor lassanként terminátor-üzemmódba hatjuk életünket, és elidegenedünk egykori önmagunktól, egyfajta önmeghasonlásra kényszerülünk. A materialista embert a fogyasztói társadalom termeli ki, mert ez az embertípus a legalkalmasabb számára. Az anyagias felfogást kritikátlanul átvevő ember hajt, mint a güzü, és mivel anyagiakkal méri az életét, ideális, mert önkéntes robottá teszi magát. A materialista ember a fogyasztói embertípus megtestesülése. A materializmus a külvilág anyagiságát egyedüli és feltétlen, követelőző, de nem feltétlenül üdvözítő diktátorként állítja elénk. Ha önként behódolunk a materializmusnak, akkor elvágjuk magunkat saját belső világunk mélyebb tartományaitól, a belső érzékelés épségétől, és életünk végső alapjától, életerőnktől. Szemléletesen: a materializmus csomót köt észjárásunkra! Attól olyan hatékony csomó, hogy éppen a kicsomózó képességet, a belső érzékelésen alapuló önálló gondolkodást választja le az emberről. Önkéntes rabszolgaság-vallás! Hány zsarnok álma! Ma megvalósulni látszik, ha nem kezdjük el felfogni, mit jelent embernek lenni, szeretni az életet, emberi jövőnket.  A materializmus leemeli rólunk jövőnk távlatait, a fogyasztói távlatokra cseréli, és életünket a hathatós külső felhasználó számára szinte készre csomagolt, fogyasztható áruként tálalja a mohó érdekek prédájául. Észrevétlenül leemeli rólunk az életünk értelméhez, szépségéhez kötődést, a gyermekeink emberi jövőjéhez ragaszkodást, csak azért, hogy életünk külső felhasználói annál zsírosabbra dagasszák pénztárcájukat. A külvilágot kizárólagosnak feltüntető materializmus életünket robot-üzemmódra állítja, a kiüresedett tetszhalottak élettelen mű-életét kényszeríti az eleven emberi lélekre. Az emberi lélek védtelenül, magára hagyva, vagy éppen ellenséges erőktől támadva, pusztul, sorvad, haldoklik.

De ha odafigyelünk, mit is érzünk, érzékelünk belül, akkor a materializmustól lebénult belső világunk megelevenedik: érzéseket, hangulatokat növeszt, virágozni kezd, átélés nő ki belőle, élményekkel színesedik, olyannyira megerősödik, hogy képes elragadni bennünket; s mi önkéntelenül hajlamosak vagyunk rá, hogy átadjuk magunkat belső csírázó-növekvő érzéseink, élményeink folyamának. Szinte kikerülhetetlen, hogy észrevétlenül maradjon ez az érzéseket növesztő belső világ, hiszen éber tudatunkkal csak felszínét érzékelhetjük ennek a belső csodavilágnak. Érzéseink, gondolataink, hangulataink a külső szemnek furcsa, varázsos birodalmat, csoda-palotát, mese-folyamot alkotnak: olyan könnyed, képlékeny, de valamiféle belső varázserővel töltött folyamot, amely könnyűsége, az észrevehetőség határai körüli (és alatti) finomságú természete dacára képes mozgatni a nagy, nehéz testet, sőt, testünk irányítása révén képes megbirkózni az anyagi világ minden kihívásával.

Kicsi a bors, de erős – tartja a mondás, és semmire sem illik jobban, mint a lélekre. Szemmel nem is látható, és így bizonyára parányinak mondható, mégis belső érzékelésünk révén képes a külvilág minden eseményét felfogni, érzékelni, átélni, értelmezni, sőt, megérteni! Belső érzékelésünk, felfogóképességünk anyagtalan mivolta dacára képes feltérképezni az egész világot, képes kiterjedésében és mélységében megismerni, felfogni és megérteni a világot – és a megértés azt jelenti, hogy képes párba állni vele, egyenrangú társként kapcsolatot teremteni vele. (Sajnos az is igaz, modern világunk a társ-kapcsolat egyenrangúsága helyett évszázadok óta olyan megismerésre törekszik, amellyel képes leigázni a természetet, az egész világot – és sajnos, meglehetős sikerrel végzi ezt a leigázó tevékenységet.) A lélek tehát párban áll az egész világgal! Ez az anyagtalan, szemmel láthatatlan világrész képes az egész környezetünket, az egész Földet, sőt a Naprendszer egyre nagyobb részét megismerni, és ezzel egyenrangú viszonyba kerülni vele! Ha pedig ez az anyagtalan világmorzsa képes felfogni, és ezáltal magába foglalni a külvilágot, akkor ebben az értelemben több, mint az egész külvilág. Sőt – a lélek nemcsak képes a világot felfogni, de képes fel is dolgozni, megérteni, rendezni! Ahogy egy számítógép bonyolultabb, mint az a feladat, amit megold, ugyanígy a lélek többet tud, mint az anyagi világ együttvéve!

Belső érzékelésünket, különösen az önkéntelen, önfeledt, gyermeki, természetes átélést természeti törvények irányítják. A Természet törvényei, természetesen, kozmikus törvények. Életünk legszemélyesebb, belső folyama tehát közvetlenül kozmikus irányítás alatt áll! Természetesen erre a belső élményfolyamra vonatkoztatjuk a külvilágból szemeinken, füleinken, orrunkon, bőrünkön, ízlelőbimbóinkon át érkező legfrissebb híreket. A külső érzékelés csak a belső élményfolyamon válik értelmezhetővé. Az értelmezés alapja természetszerűen a belső érzékelés. Figyeljük meg, milyen érdekes: belső érzékelés nélkül nincs külső érzékelés sem, viszont fordítva, külső érzékelés nélkül létezik belső érzékelés. Ilyen a gondolkodás, az ábrándozás, az álmodozás, az alkotó tevékenység, az álom. Belső érzékelés nélkül az emberiség kiürül, tökéletes elmebeteggé válik, kataton elidegenedés uralkodik el rajta. A kataton elmebetegek napjai nem valami vidáman telnek. Ülnek egész nap a sarokban, vagy a szoba közepén, rezzenéstelen arckifejezéssel. Egy terminátor robot friss és üde jelenség a kataton állapot szenvedéseihez képest. Ha jól meggondoljuk, valami alapvetően fontos felismerésre jutottunk: a belső és a külső érzékelés nem egyenrangú. A szinte észrevétlen belső érzékelés nemcsak párja a külső érzékelésnek, de alapvetőbb is nála. Ha két számítógép sakkozik egymással, az győz, amelyik jobban átlátja a másik lépéseit, működését, az a magasabb szintű, amelyiknek szélesebb a látóköre, az a fejlettebb. Ha tehát az ember képes átlátni és megérteni a világot, a Világegyetemet és az agyműködést, akkor legalábbis nincs alárendelt szerepre kényszerítve. Természetes körülmények között nem a külvilágot érzékelő tudat, hanem a lélek irányítja életünket. Természetes érzéseink ma már inkább csak az éplelkű gyermekek életében játszanak ilyen nagy szerepet. A természetes öntudat pajzs és kard, a lélek, az élet védelmében. Modern korunk találmánya a természetellenes öntudat: pajzs és kard a lélektelenség, az embertelenség védelmében. A természetesen érző, vagyis ép lélek a Természet egészének egy cseppje, a Természet egészét átható Világlélek egy helyi központja. Ahogy a természetes lélek a test irányítására való, úgy a világ anyagi testét a Világlélek irányítja. Ha az anyagi világ olyan, mint egy számítógép, akkor a Világlélek olyan, mint az ezt a számítógépet építő mérnök! Az anyagi világ a lélek valóságán alapszik! Képesek vagyunk mindent átélni, felfogni. Az egészséges emberi szervezetben ott működik egy csoda-elixír, a mindent átélés, mindet felfogás, mindent megértés képessége. Ha viszont látókörünk beszűkül, és az anyagiakra korlátozódik, könnyen mattot kaphatunk a szellemiek terén. És aki a szellemiek terén kap mattot, az emberségében bukik el.

Ha nem akarunk elbukni az alapvető, a szellemi, emberi színtéren, akkor ne fussunk itt bele a modern kor körmonfont filozófusai által kiagyalt csapdákba, zsákutcákba! Nem arról van szó, hogy egyetlenegy ember az egész világ összes jelenségét tudatosan fel kell fogja és meg kell értse, teljes kiterjedésében és minden részletében. Helyezzük ezzel szembe, és mondjuk ki: inkább arról van szó, hogy minden egyes ember képes az élet előtte álló akadályaival előbb-utóbb megbirkózni, emberségét, széles látókörét megőrizni! Ennek a legfőbb biztosítéka: a lényeglátás képessége! Nem a részletekben kell elgondolnunk a világot – hanem a lényegét kell meglátnunk! Az ember attól ember, hogy legalábbis hosszú távon képes minden valós feladatot megoldani. Az az ember, aki nem képes az előtte álló feladatokhoz felnőni, olyan, mint az a szerencsétlen, akit minden hónapban ugyanazon az utcasarkon rabolnak ki fizetés után, mégis mindig odamegy, felkészületlenül. Megvezetett ember – a fogalom korunk találmánya. A megvezetés persze nem anyagi, nem a szó szoros értelmében vezetik a szerencsétlent, az orránál fogva, hanem szavakkal, jelentésekkel, félre-vezetéssel. A materializmus leszereli az embert, szellemi önfeladásra kényszerít. De ez csak korunk egyik fele. Másik fele a megvezetés, a szellemi félrevezetés tudományának magas fokra vivése. Ha a materializmust feladjuk, ha saját életünkről, lelkünkről lényegi képet alkotunk, vége lehet a megvezetésnek. Képesek vagyunk életünket felszabadítani a modern kor mázsás súlyai alól, mert a lélek több, mint az anyagi világ, mert életünk természetes érzéseinknek megfelelő irányba kormányzására való.

Mindenki képes arra, hogy élete egészét tekintve helytálljon, megtalálja azt a megoldást, ami a veleszületett lelki alkatának megfelelő kibontakozás irányába mutat. És ha ez túl nehéz célnak látszik, akkor nem árt agyunkba vésni: a pedagógiai kézikönyvekben a nevelés célja az a művelt egyén, aki képes és kész arra, hogy saját maga alkossa meg személyes és tényleges adottságaival összhangban álló viszonyát a társadalmi-közösségi-egyéni élet mindegyikéhez. Arról van itt szó, hogy képesek vagyunk az élet, a világ, és mind közül a legnehezebb dió, a társadalom valós viszonyait helytállóan megítélni, és ennek alapján saját lényegünknek megfelelően cselekedni, legalábbis hosszú távon! Ha képességeinkben fejlettebbek vagyunk az anyagi világegyetemnél és az emberi agynál, hiszen képesek vagyunk őket megérteni, akkor a társadalmi viszonyokat is képesek lehetünk átlátni! Az emberi képességek óriási, az anyagi világot messze meghaladó, kozmikus szellemi erőforrást jelentenek, és ezt a társadalom emberivé, felemelővé tételére lehetne fordítani! Képesek vagyunk azokat a részleteket megragadni, amik jellemzőek az egészre, és így képesek vagyunk a világ jellemző részletei alapján átélni a világ egészét!

A helyzet lényegének megragadása így tehát velünk született képesség, önkéntelen megértési folyamat, amit az ember kíváncsisága, érdeklődése felelevenedése esetén tovább is tud fejleszteni. És gondoljuk csak meg, milyen fontos, hogy belülről át tudjuk élni, meg tudjuk ismerni a világot – még ha nem is mindig pontosan, de lehetőségként él bennünk ez a természetes képesség. Ma már nehéz pontosan megérteni, milyen természetszerűen pontos volt az ember veleszületett, önkéntelen értelmező képessége. De ha gyermekeink szellemi fejlődésére gondolunk, közelebb kerülünk annak megértéséhez, hogy a még meg nem rontott, hamisításokkal meg nem terhelt emberi elme a természetes valóságot többnyire tisztán, lényegében helytállóan volt képes felfogni.

Milyen is lenne az életünk, ha a külvilágot képtelenek lennénk belső világával együtt is felfogni? Ha nem tudnánk felfogni lényegében, élményében, valódi, belső mivoltában? Szemléltessük egy példával! Mit tud rólunk az, aki csak azt látja, hogyan mozgunk, és semmit sem tud arról, mit érzünk, hogyan gondolkodunk, hogyan érezzük, érzékeljük, értelmezzük és értékeljük a világot, hogy milyen az életélményünk, miféle hangulatok motoszkálnak bennünk, miféle kétségek gyötörnek, vívódások, remények, örömök, eszmények, célok és életre szóló meggyőződések alakultak ki bennünk?  A világgal való párbaállás teljes kudarcra lenne ítélve, ha nem lennénk képesek beleélni magunkat mások életébe, más élőlények belső világába, egy táj vagy a csillagvilág szépségébe. Mit fognánk fel egy versből, egy regényből, ha nem tudnánk átélni, átérezni, amit egy másik ember alkotott? A robot-világ, az elidegenedett, kiüresedett világ belső átélés híján értelmetlen csetepatékba fullad. A fogyasztói szemlélet materializmusa a belső világ önálló valóságának tagadásán alapszik. Modellje, mintája a kívülről irányított ember, akit a külső érzékszervek felől érkező ingerek irányítanak. A modern felfogás szerint a Világegyetem is csak a külső érzékszerveinkkel felfogható világrészt jelenti. De akkor hová kerül a belső érzékeléssel felfogható világ? Száműzetésbe? A belső érzékelés tagadása a gondolat, az érzés tagadása, és az erre épülő társadalom az emberi képességek letörésével igyekszik teret szerezni a fogyasztói életvitelnek.

Ha gondolkodásunk olyan lenne, mint a számítógépé, milyen lenne életünk? A számítógép egyenleteket old meg, alakít át úgy, hogy minden lépésnél az egyenlőség megmaradjon. Az egyenlet mindkét oldalát ugyanúgy változtatja meg, különben az egyenlőség felborulna, és valótlan végeredményt kapna. A gép az egyenlőséget megőrző átalakításokat végez, és tulajdonképpen csak egyszerűbb, használhatóbb alakra hozza, amit a gépbe egyenletek és adatok formájában betápláltunk. Ha az ember gép módjára gondolkozna, csakis egyenlőséget megőrző átalakításokat végezhetne, és így soha nem alkothatna. Ideig-óráig eléldegélhetne így az ilyen gép-ember a gép-társadalomban, de alkotóképességét elvesztvén nem lenne képes megbirkózni a folyton változó világ kihívásaival, és hamarosan csődöt mondana, véget érne. Alkotóerő nélkül az emberiség hajítófát sem ér. Alkotóképességünk legemberibb, gépekkel nem utánozható tulajdonságunk – és alkotni csakis belső érzékelésünkkel, figyelemmel, átéléssel lehet. Átélőképességünk a kulcs emberi mivoltunk megértéséhez.

A halál tényének értelmezése

Most, hogy képet alkottunk önmagunkról, és arról, hogy természet szerint mindent megértünk, megérthetünk, amire szükségünk van, ami lényeges, fontos számunkra, forduljunk életünk egyik legfontosabb kérdése, a lélek halhatatlanságának kérdése felé. A lélek továbbélése a halál után ősidők óta az emberiség egyik legalapvetőbb kérdése volt. Csak modern, lélekölő korunkban került le a napirendről, legalábbis az oktatás, nevelés, a sajtó, a kutatás terén. Kevesen tudjuk, hogy amikor Szent Lajos király i.u. 1253-ban elküldte Rubruk belga szerzetest Mangu nagykánhoz, Közép-Ázsia akkori uralkodójához, Mangu vitát rendeztetett, és egy fél-sámán udvari papját állította szembe Rubrukkal. A mongol pap azzal kezdte, hogy felajánlotta ellenfelének, válassza meg, miről vitázzanak: arról-e, miként keletkezett a világ, vagy arról, hogy milyen a lélek élete a halál után? Rubruk követi jelentésében hozzáteszi, hogy „azért akart ezekből kiindulni, mert e kérdéseket tartják ott a legfontosabbnak.” A test és a lélek viszonyát sokan a mai pszichológia, sőt az egész mai tudomány legnagyobb kérdésének tartják. E kérdés megoldása marad a legfőbb intellektuális kihívás civilizációnk számára a következő századokban – írja Pagels. De mi ne napoljuk el e halaszthatatlan kérdés megoldását a következő századokra. Vegyük elő józan eszünket, és kezdjük sorra venni a lélek létére utaló tényeket, majd a lélek halál utáni léte elleni legfőbb ellenérvet, és próbáljuk ezt az ellenérvet megválaszolni!

Természetszerűen, a legtöbb kultúrában hittek és hisznek a lélekben. De minden kultúrában lehettek olyan egyének, akik kevésbé. A nyugati civilizációban csak a 19. században és csak a materialista tudósok szűk körében vált uralkodóvá a felfogás, hogy lélek nem létezik, illetve csak annyiban létezik, amennyiben anyagi, energetikai. William McDougall, a huszadik század elejének jelentős pszichológusa ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy azóta csökken a nyugati civilizáció életereje. Valóban, a 19. században a nyugati országok népessége gyorsan nőtt, azóta viszont egyre rohamosabban csökken – és még élesebben látszik ez, ha a bevándorlást leszámítjuk. De hogyan és kinek higgyünk a társadalom életének ebben a kulcskérdésében? Az emberiség józan eszének, vagy az újkeletű materialistáknak? Az az igazság, hogy nem szabad elhinnünk ilyen alapvető kérdésben semmit, amit készen tálalnak elénk. Az emberiség nem is cselekedett így, amíg nem rontotta el a manipuláció. Fordítva: nagyon is alapos gondolkodás, a nyilvánvaló tények tárgyilagos és mélyreható mérlegelése vitte rá, hogy képet alkosson a lélekről, és a lélek sorsáról a halál után. Képet is alkotott: a következőt. „<Kezdetleges felfogás szerint az emberi szervezetben> az élettevékenység feltételezett végső, többé-kevésbé anyagszerű hordozója, amely a testet a halál pillanatában elhagyja” (A Magyar Nyelv Értelmező Szótára, 1979, IV: 702).  Az biztos, hogy ez a „kezdetleges”-nek mondott felfogás a manipuláltság tekintetében biztosan kezdetlegesnek számít a mai felfogáshoz képest. De minek alapján, hogyan jutott az ősi emberiség erre a felismerésre?

Első tény: a klinikai halálba jutás fizikailag alig érzékelhető változást jelent

Vegyük először azt a tényt, hogy a lélek léte leghatározottabban a halálban mutatkozik meg. „Van valami, amit szeretnék megérteni. És nem hiszem, hogy bárki meg tudná magyarázni…Itt van az életed. Elkezdődik, érzed hogy valami igazán értékes és ritka, olyan gyönyörű, mint egy szent kincs. És most vége, és az emberekben ez semmi különöset nem okoz, és nem azért, mert közömbösek, hanem csak azért, mert nem tudják, nem tudják, mit jelent az élet” – írja Ayn Rand „Mi, az élők” című szép könyvében. De miért ne lehetne megérteni, ami nekünk fontos? Attól ember az ember, hogy ami igazán fontos, azt kitartóan addig vizsgálja, amíg rá nem jön arra, amit tudni akart! Vegyük sorra, miről is van szó. Egyik pillanatban a szervezet még él, a lélek élteti, de a következő pillanatban, a klinikai halál beállásának pillanatában (ezt ma már a másodpercnél is pontosabban meg tudják határozni) már nem. A test anyagi-energetikai tulajdonságai minden jel szerint nem változnak. Mégis, egy pillanat alatt a test viselkedése ugrásszerűen megváltozik. Mi történik itt? Minden jel szerint nem anyagi, és nem energetikai változás idézi elő a halált. A fizika szerint viszont minden testnek csakis anyagi-energetikai tulajdonságai lehetnek. Ha a test anyagi és energetikai jellemzői nem változtak, akkor csak valami anyagtalan és energiát nem (vagy alig-alig) hordozó tényező megváltozása lehet a halál oka! Teljesen logikus a következtetés: az élet oka egy anyagtalan, legfeljebb parányi energiával bíró tényező!

Második tény: A szem elüvegesedése

De nemcsak egy gondolatmenet vezetett el a lélek tényének felismerésére. Még a halál pillanatának megfigyeléséből is adódik egy másik gondolatmenet. A halál beálltát legbiztosabban a szem hirtelen elüvegesedése jelzi. Ervin Schrödinger, a kvantummechanika egyik megalkotója, a „Mi az élet?” című könyv szerzője, érzékelte, hogy valami lényeges tudás van jelen a szemben, valami olyan valóság, amit a modern tudomány nem ismer. „Kedves olvasó, vagy még helyesebben, kedves hölgy-olvasó, idézd fel azokat a fényteli, vidám szemeket, melyekkel gyermeked ragyogott Rád, amikor egy új játékot adtál neki, és aztán hagytad a fizikust, mondja neked, hogy a valóságban semmi sem mutatkozik azokból a szemekből; a valóságban az egyetlen objektíven észlelhető tevékenysége, hogy folyamatosan érzékeli a beleütköző fény-kvantumokat. A valóságban! Fura egy valóság! Valami, úgy tűnik, hiányzik ebből a valóságból.” De mi lehet ez? A szem anyagi alkotóelemei (a fizika végső építőkockái, az elemi részecskék, az elektronok, protonok, stb) változatlanok. A szem vérellátottsága egy pillanat alatt nem változhat meg ugrásszerűen, márcsak a vér anyagának tehetetlensége miatt sem. Ha a szív egy pillanat alatt leállna (persze a szív anyagának is van tehetetlensége, és így ez is jóval lassúbb folyamat), a vér akkor is továbblökődne, amíg a súrlódás miatt le nem áll. Az anyagi és az energetikai viszonyok tehát lényegében változatlanok. Mégis van valami, ami ugrásszerűen, egy pillanat alatt megváltozik: a szem mintázata.

Tényleg, van a szemnek mintázata? A modern tudomány általában úgy tesz, mintha nem ismerne ilyet. Ezt onnan tudom, hogy olvastam, a szemnek magának nincs kifejező ereje, csakis a szem körüli ráncok, arcjátékok teszik a szem pillantását értelmezhetővé, jelentéstelivé. Csakhogy íme az ellenpélda! A szem a halál pillanatában elüvegesedik, kifejezéstelenné válik. Kifejezéstelenné! Hohó! A kifejezés-teliséget a kifejezéstelenségtől egy egész világ választja el! Nincs az a fizikai mintázat, ami kifejezésteli lehetne – hát még olyan kifejezéssel teli, mint amilyennel az élő szem! De hogyan lehetséges, hogy ugyanazokból az atomokból ugyanazzal az energiával felépülő szem egy pillanat alatt lényegében megváltozik? Fel lehet ezt fogni ésszel?

Igen, józan ésszel jobban fel lehet ezt fogni, mint szemellenzők közé szorított, idomított „ésszel”. Világos, hogy ugyanazokból az atomokból élő ember éppúgy létrejöhet, mint halott. Csakis az összefüggésektől él az élő ember. Az élő embert elsősorban az összefüggések alkotják. Az összefüggés alapvetőbb, mint az anyagi hordozó mibenléte. Sejtjeink életünk során számtalanszor kicserélődnek, mi mégis maradunk ugyanaz a személy. A modern fizika azt is megmutatta, hogy az elemi részeket is összefüggések teremtették: összefüggések a világegyetemet alkotó alapvető erőterek viszonyai között. Ugyanazokból a fizikusokból labdarúgó csapat éppúgy összeállítható, mint énekkar. Az összefüggés nem függ feltétlen az alkotóelemektől, nem kell feltétlen úgy elgondolnunk, mint meghatározott alkotóelemek közötti összefüggést. Gyakran mindegy, hogy pontosan mik is az alkotóelemek. Az összefüggés létezhet anyagi alkotóelemek nélkül is! Itt van például egy matematikai összefüggés. Létezik minden anyagi alkotóelem nélkül, és információt képvisel! Sőt, még a fizikában is találunk sok olyan példát, amikor az összefüggés szinte független anyagi hordozóitól. Vannak, akik szerint maga az élet is független lehet anyagi hordozóitól: létezhet például szilícium-alapú élet, plazma-alapú élet, stb. Talán létezhet matematikai alapú élet is?

Nem annyira az alkotóelemek, mint inkább az alkotás a lényeges. Verset éppúgy lehet papírra, mint fára, táblára írni, magnószalagra venni. Talán azért változik meg hirtelen a szem mintázata, mert éppen az alkotóerő tűnik el belőle? Biztos, hogy a halált nem egy atom „elromlása”, elmozdulása, rossz helyre kerülése okozza. Amikor egy gép elromlik, egy helyen romlik el, és ettől az egész gép hirtelen leáll, miközben az összes többi alkatrész változatlan marad. Hogy áll a helyzet a szem hirtelen, ugrásszerű megváltozásával? Talán először a szem „romlik el”, és ettől „romlik el” utána az egész szervezet? Ez nem lehet – hiszen aki elveszti szeme épségét, rendszerint nem hal meg. A szem nyilván nem nélkülözhetetlen része az egész szervezet életképességének. De akkor észrevettünk egy lényeges eltérést a gép és az élőlény „elromlásában”! Egyedül a szem látható a szervezet belsejéből, a szervezet többi belső részét hús és bőr fedi. Ha a szem mintázata, kifejezőereje hirtelen elvész, az minden bizonnyal azt jelzi, hogy a szervezet egészében mindenhol egyszerre vész el a kifejezőerő, az alkotóerő! És ha ez a szem mintázatának hirtelen megváltozását jelenti, akkor ez az alkotóerő a szervezet belső mintázatának, formáinak jellegzetes mivoltában jelentkezik! Ha pedig a szervezet egészére kiterjed egy nem atomokból álló, energiát nem vagy alig hordozó, de a „kifejező mintázatokat” mégiscsak jellegzetesen megváltoztató alkotóerő – akkor a szemünkben élő élet titkának közelebbi megismerésével az élet rendkívül könnyed, alkotóerőt biztosító formaalkotó képességéhez jutottunk el!

Harmadik tény: az összefüggés, a művelet elsődleges az anyag, a testi lét felett

A szem mintázatának a halál beálltával fellépő hirtelen jellegzetes megváltozása megmutatta számunkra, hogy az élet titka egy rendkívül könnyed alkotóerő, formaalkotó képesség. Ha ezt tömören „lélek”-nek nevezzük – akkor kimondhatjuk: a lélek az összefüggés-teremtő képesség, tehát nem elemi részekből, energiából, hanem összefüggés-rendszerből áll! Életünk, személyiségünk állandósága szemben áll testünk, anyagiságunk változékonyságával. Talán az élet önálló, alapvető valóság, alapvetőbb, mint az atomok valósága? Létezhet atomoktól független, állandó valóság? Még a fizikusoknak is el kell ismerniük: igen! Hiszen a fizikai törvények éppen ilyen állandó összefüggések, függetlenül léteznek mindenféle atomtól! Materializmuson felnőtt, szellemi korlátokhoz szoktatott elméknek, tehát mindannyiunknak szokatlan, mégis be kell látnunk: az összefüggések valóságosak, ráadásul sokszor figyelemreméltó állandóságot mutatnak; és a tények egy biológiai életfenntartó-képességet mutatnak fel, mint az élet végső hordozóját. De hogyan fogjuk fel, hogy egyes összefüggés-rendszerek állandóak, szinte függetlenül anyagi hordozóiktól?

Vegyük példának a matematikát! Az elemi matematika a számokkal és a műveletekkel kezdődik. A természetes számok egy végtelen sorozatot alkotnak: 1, 2, 3, …Az elemi műveletek, amiket mindenki ismer: az összeadás, a szorzás. Tegyük fel a kérdést: melyik az alapvetőbb: a számok vagy a műveletek? Világos, hogy az 1-ből kiindulva a műveletek segítségével megkaphatjuk a 2-t (1+1), a 3-at (2+1), és így tovább, a végtelenségig. Pontosan, és szó szerint, a végtelenségig. Az emberiség történetét végigkíséri a végtelenség eszméjének rejtélye. Honnan ered bennünk a végtelenség eszméje, ha körülöttünk minden, amit látunk, véges? Évszázadokon át a legnagyobb gondolkodók közül sokan ebben Isten létének bizonyítékát látták. Ha minden véges körülöttünk, és mi mégis képesek vagyunk a végtelent elgondolni, akkor csak a bennünk élő végtelen Isten lehet a végtelen képzetének forrása. Csakhogy ez is tárgyias gondolkodást jelent. Márpedig most mindenki, aki képes egy legalább közepes középiskolai tanuló értelmi szintjét elérni, világosan meg fogja érteni, hogy a végtelen képzetének forrása: a művelet. Pontosabban, az ismételhető művelet. Ha ugyanis az 1-ből az összeadás művelete révén 2 lehet, a 2-ből 3, és így tovább, a végtelenségig, akkor a végtelen képzetéhez elég két elem: a kiinduló szám, az 1, és a kiinduló művelet, az összeadás!

Képet kaptunk a művelet óriási jelentőségéről, amely egy számból képes végtelen sok számot alkotni. A művelettel nyerhető számok között így szinte jelentéktelen szerepe van magának a kiinduló számnak. Másrészt világos, hogy maga a szám fogalma és emberi alkotótevékenység eredménye, tehát művelet előzte meg: a művelet mindenképp alapvetőbb valóság, mint a szám, az összefüggés alapvetőbb, mint az alkotóelemek. Az egész matematika gondolkodási műveletek eredménye, tehát leszármaztatható a műveletekből, a végtelen fogalmával együtt!

Ha a matematikában a műveletek mindenhatóak, és elsőrendű valóságot jelentenek a számok felett, akkor ennek megfelelően a fizikában a kölcsönhatások, az összefüggések, a kölcsönhatásokat közvetítő erőterek az elsődleges valóság, és nem a több mint 2000 éven át végső alkotóelemnek tekintett atomok, vagy elemi részecskék! Ha a fizikában a kölcsönhatások az alapvető valóság az anyagi alkatrészek helyett, akkor a biológiában az összefüggések, az összefüggéseket irányító alkotóerő, a biológiai szervezőerő alapvetőbb az anyagi és energetikai viszonyoknál! És ha ezt a biológiai szervezőerőt a köznyelv „lélek” néven ismeri, akkor a lélek alapvetőbb valóság, mint a test!

Negyedik tény: az álom a testi változások leállásakor lép fel

De menjünk tovább. Az ősi ember figyelmét nem kerülhette el az a mindennapi, alapvető élettapasztalat, akármelyik kultúrában is született az ember, amely az alvás, az álom tényében jelentkezik. Alváskor a test szinte megdermed, az anyagi változások lecsökkennek, a test jószerivel mozdulatlanná válik. Ha létezne marslakó, és nem ismerné az alvást, joggal hihetné egy elalvó emberről, hogy meghalt: hirtelen mozdulatlanná vált, a külvilági ingerekre nem válaszol. Van, akinek füle mellett ágyút lehet elsütni, meg se rezzen, úgy alszik, mint a bunda. Ha a marslakó materialista lenne, levonhatná a materializmus hibás alapfeltevéséből adódó, de egyébként logikus következtetést: az anyagi folyamatok leállásával, jelentős lecsökkenésével nyilván az életfolyamatok leállása, jelentős lecsökkenése jár együtt. Csakhogy itt a következő bökkenő: ha az élet csakis a külső hatások függvénye, ha szervezetünket a külvilágból érkező hatások mozgatják, ahogy azt egy materialista marslakó elképzeli, akkor a külső érzékszervek nélkül belső élet nem lenne lehetséges! Mégis van ilyen! Élet, érzékelés, külső érzékelés nélkül? Mit jelent ez? Nem mást, minthogy a külső érzékelés nem játszik kizárólagos szerepet belső élményeink előidézésében! Sőt: az anyagi viszonyaiban mozdulatlanságba dermedt alvó ember egyszercsak álmodni kezd, sokszor olyan heves belső élményekkel, amelyek meghaladják az ébrenlétben átélt élmények valóságélmény-szintjét is! Mindezek alapján teljesen logikus, hogy az ősi, a modern civilizáció hathatós tömegmanipulációs eszközeitől még érintetlen, tiszta elméjű ember levonta a logikus következtetést: az élet mozgatórugója az anyagi viszonyoktól függetlenül is képes önmagát működésbe hozni, és sokszor éppen az anyagi viszonyoktól független működésmód a legteljesebb, amelyben az élet, a lélek a legmesszebbre nyúlóan tud kibontakozni.

Ötödik tény: a test alapvető változása sem váltja ki feltétlen a lélek alapvető változását

Egyéb kemény tények is szólnak az élet hajtóerejének, lényegének anyagi viszonyoktól független mivolta mellett. Ha egy ember elveszti lábát, kezét, attól még ugyanaz az ember marad, mint aki volt: testi viszonyainak nagymérvű megváltozása sem változtatja meg alapvető természetét, személyiségét, ítélőerejét, szellemi kapacitását.

Hatodik tény: belső világunk természeti erők tevékenységén alapszik

Belső világunk mélyén önkéntelenül zajlik egy természeti erők által elindított, és az emberi részvételt igénylő folyamat: az élet érzékelése, elemi értelmezése, a megértés, a világ felfogása. Belső érzékelésünk mibenléte, megismerése, feltárása fura módon jobbára elkerülte az utóbbi évszázadok, évezredek tudományos kutatóinak figyelmét. Pedig lenne itt mit feltárni. A legközelebb talán C. G. Jung jutott, felemás eredménnyel. Nem ismerte fel, hogy a belső világ alapvetőbb a külsőnél, de odáig eljutott, hogy egyenértékű a külső világgal. Másrészt a belső világ alapját „tudattalan”-nak nevezi, pedig legfeljebb öntudatlannak, de értelemszerűnek ismertem fel. „Tudattalan”-nak a „közvetlenül, nem a külső érzékekkel megtapasztalható” világot nevezi, amit itt a belső érzékelés világának hívunk. Belső világunk legmélyén Jung szerint a test anyagszerűségét érzékeljük. Azt írja: „A psziché legmélyebb rétegében a testet alkotó szén pusztán szén. Legalul a psziché pusztán világ.”

Fontos, hogy ezzel szemben felismerjük, belső világunk mélyén nem szén, és nem is elemi részecskék rejlenek, nem is anyagi építőkockák, hanem maga a világfolyamat, és itt elsősorban nem atomokat, hanem természeti törvényeket érzékelünk, mégpedig cselekvés, a jelenségek irányítása közben. Belső érzékelésünk mélyén ott rejlik maga az életadó és életfenntartó erő, az életerő. Terminátor-kultúránk azonban inkább a hideg, anyagi érdekeket követő, számító észt, egyre kevesebbek egyre nagyobb profitját, és az anyagi fejlődést, a technikai fejlődést részesítette figyelmében. Belső világunk mélyén természeti erők tevékenykednek, és belső érzékelésünkkel ezeket a természeti erőket közvetlenül tudjuk érzékelni. Valójában ezekkel a természeti erőkkel érzünk, ezekkel gondolkodunk, ezekkel alkotunk. Ezért van az, hogy gondolkodásunk logikai törvényei megegyeznek a Világegyetem fizikai, biológiai, pszichológiai, matematikai törvényeivel! A belső világunkban élő természeti erőt eleven, élő állapotában érzékeljük, míg a külső világban inkább csak a természeti erők tevékenységének anyagi eredménye tűnik szembe, hiszen a testeknek csak a felszínét látjuk. A belső világunkban tevékeny kozmikus alkotóerő számunkra, belső érzékelésünk számára nem külsődleges, matematikai vagy fizikai törvény, hanem bensőséges, logikai és matematikai törvény, szükségszerűség. A természeti erők mindig kozmikus erők, hiszen az egész Természetet áthatják. Az eleven, belső, természeti-kozmikus erők, amelyeket belső világunk mélyén belső érzékeléssel érzékelni tudunk, nem a laboratóriumi körülmények közötti viselkedést tanúsítják. Még a fizikai erők is hathatós biológiai feltételek között érvényesülnek, és mivel ezek a biológiai feltételek folyamatosan változnak, mindig a biológiailag legkedvezőbb alakba, a biológiai feltételek, biológiailag meghatározott határok, formák káprázatosan gazdag áradása a fizikai erőket képes a biológiai célok szolgálatába állítani. Ez az élet elvének lényege! Az élet olyan, mint egy folyamatosan a magasban tartott, lángokban álló vár, amelyet az életerő tart fenn a halál felett! Az életerő a magasban tartja testünket, pillanatról-pillanatra megújuló életerővel, szinte mindenható cselekvőerővel feltöltve, szüntelenül az égbe emelve! Az élet varázsereje valóságos bűvészmutatványt végez, s miközben egyfelől szervezetünk atomjai hanyatlanak a halál felé, másfelől ugyanakkor más atomjai röpülnek a magasba, az élet felé, az ég felé! Szüntelenül váltakozó röppályákon zuhanunk a földre, és eközben röpülünk az égbe! Az élet zseniális zsonglőr, folyamatosan úgy zsonglőrködik atomjainkkal, ahogy ez a szervezet „újjászületése”, életképessége számára a legkedvezőbb! A fizikai erők a szervezetben biológiai határfeltételek között érvényesülnek, és így más irányba hajtják a világot! Nemcsak fizikai és biológiai, hanem pszichológiai, öntudati erők is érvényesülnek belső világunk mélyén, és ezek az öntudat felé hajtó erők hozták létre az emberi öntudatot az ember kifejlődése során, és hozzák létre az alkotó gondolatot a belső világára, saját életére fogékony emberben. És ha a fizikai erőket is érzékeljük belső világunk mélyén, ahogyan a biológiai célok szolgálatába állítódnak, akkor a teljes Kozmosz összes erőit érzékeljük, csodálatos, szerves-teljes, biológiai, érzésteli-értelmes alakban! És ha még jobban figyelünk, ha még érintetlenebb módon termetünk kapcsolatot a szervezetünk tényleges alapját alkotó természeti erőkkel, akkor érzékelhetjük ezen erők összhangját, természetes egységet alkotó mivoltát, és ha érzékeljük, tudatosan is gondoskodhatunk szervezetünk testi-lelki-szellemi egységéről. Ehhez át kell élnünk a Természet mélyéről fakadó, érintetlen, természetes érzésvilágot! És amit átélünk, azt amennyire lehet, érintetlen állapotában hozzuk napvilágra, tudatunk, öntudatunk felső rétegeibe, ahol aztán szavakba foglalhatjuk, kimondhatjuk, és ha szükséges, ellenőrizhetjük, helyes-e a felismerésünk! És így természetes módon megjelenhet, kibontakozhat előttünk a Világegyetem! És legbenső énünk, életünk akarata éppen ezt akarja tőlünk! Ezért van, hogy minden ember szeretné megérteni a világot! Ezért van, hogy szeretnénk átélni a Világegyetem lényegét, hogy szeretnénk átélni személyes kapcsolatunkat a Világegyetemmel! Mert belső világunk legmélyén az Élő Világegyetem kozmikus EGY-ségét érzékeljük! És ha figyelmünk megerősödik és lerázza magáról a beidegzett sémákat, minden dogmát, minden külső befolyást, és azonosul azzal, amire a figyelem irányul, akkor a figyelem teljessé változik, s maga is öntörvényű, elemi erejű valósággá válik. Természetes, tiszta figyelmünk megőrzése, megerősítése így vezethet el az önálló gondolkodáshoz, a teljes életérzékeléshez, természetes érzésvilágunk helyreállításához.

Csodálatos tény, hogy a világ lényegét, éppen alkotóerejét belső érzékelésünkkel képesek vagyunk közvetlenül felfogni. Való tény, hogy egy szakadék választja el ezt a bensőségesen érzékelt, eleven kozmikus erőt a látszólag élettelen tárgyakban, égitestekben megnyilvánuló fizikai, és ki tudja, talán éppúgy biológiai és pszichológiai törvények tevékenységének az eleven tevékenységtől elvonatkoztatott végeredményétől, az anyagiságtól. Az a szakadék, ami elválasztja a matematikai törvények valóságának érzékelését a matematikai törvények felszínes, külsődleges szemléletétől, éppen a megértés hiányából adódik. Hiszen a matematikusok tudják, s majdnem mindegyik évszázadokon át vallotta, sőt, többségük még mai is vallja: a matematika világa nem pusztán képzeletbeli, hanem valóságos világ, bár nem úgy, mint maguk a jelenségek, hanem inkább úgy, mint a jelenségek mélyen rejlő, valóságos oka. Feltűnő ugyanis, különösen a matematikusok világában, hogy mennyivel gyakoribbak a helyes sejtések, a helyesnek bizonyuló kiinduló feltevések. Talán a matematikai tehetség éppen a matematikai igazságok belső érzékelésének képességében áll. Tény, hogy az igazi alkotók legtöbbször előbb érzik, hogy forró nyomra bukkantak, mint ahogy ezt bizonyítani tudják. Tény, hogy érzékelik, hogy igazat érzékelnek, s legtöbbször kiderül, hogy tényleg igazuk is volt. Ugyanez a helyzet a külső érzékelésnél: tudjuk, mit látunk, és ezután tudjuk megfogalmazni, mit látunk. Ha a matematikusok érzékelik a belső világot, és rendszerint helyesen érzik meg, igazuk van-e, annak kézenfekvő magyarázata, hogy nem önkényesen képzelt világot, hanem valóságot érzékelnek. A fogalmak érzékelése nemcsak figyelmet, hanem összpontosított érzés- és gondolat-hadműveleteket is jelent. Az elmélyült gondolkodás során gondolkodásunk belső szárnyai is kinyílnak, s a fogalmakból, mint a világ végső, valóságos alapjaiból, a végső valósághoz vezető kutakból érzékeljük a kiáradó, fénylő heuréka!-élményeket, felismeréseket. A számunkra csupán elvont, matematikai fogalmak, tételek tehát mégiscsak egyfajta objektív valóságot jelentenek? Hasonlót a hegyek-völgyek objektív világához, csak éppen fogalom-tájakat?

Kézenfekvő, hogy ebben a kérdésben nekik adjunk igazat: hiszen ők járnak nap-mint-nap ebben a világban, és mindazok, akik a matematikával nem teremtettek alkotó, bensőséges, hosszú távú kapcsolatot, nem illetékesek megítélni a matematika világának valóságosságát; ahogy egy ismeretlen földrészről is az odautazók révén szerezhetünk ismereteket, és nem a mi feladatunk, hogy eldöntsük, létezik-e az a világ, ahol sohasem jártunk.

Mégsem szükséges, hogy higgyünk a matematikusoknak. Mégis csak a józan ész kell legyen a mérvadó ebben a kérdésben is. A hit megoszt, a tudás egyesít. Logikus, és kézenfekvő, hogy belső világunk természeti törvényeken épül fel, hiszen biológiai létünk nem légbőlkapott. Ha pedig ez így van, és belső érzékelésünk képes eljutni belső világunk legvégső alapjáig, akkor belső érzékelésünk képes kell legyen érzékelni ezeket a természeti törvényeket – „működés” közben! A természeti törvények tehát működnek, és ezek révén élünk – más szóval, a természeti törvények élnek, élnek azáltal, hogy hatnak, hogy alkotó módon alakítják a világ folyását! Eleven természeti törvények! Eleven, de örök, és változatlan természeti törvények! Fel kell fogjuk, hogy itt valóban új, mélyreható gondolatokkal találkozunk: a Természet legmélyebb, bensőséges, életadó titkaival. Ha pedig ezek az örök természeti törvények hatásaikon keresztül élnek, és ezek az élő természeti törvények alkotják belső világunk legforróbb, központi tüzét, akkor belső életünk legforróbb, központi tüzei testi halálunk után is élni fognak – hiszen a természeti törvények nem szűnnek meg hatni testi halálunk után sem. Ezzel magyarázható az az egyébként érthetetlen tény, hogy a matematika, belső világunk önálló „teremtménye”, rendkívül sikeres a külső világ leírásában. Ezzel magyarázható a logika egyetemes érvénye, az, hogy nemcsak belső világunk fejlődésében mértékadó, hanem éppúgy akülső világban is őrzi egyetemes érvényét. A logika egyetemes, mert minden emberben ugyanaz a természeti törvény munkál, ami a Világegyetem egészét irányítja. A logika egyetemessége tehát azt mutatja, hogy személyes érzékelésünk, világfelfogásunk alapjában egy kozmikus szervezőerő megnyilvánulása! Közvetlen és személyes kapcsolatban állunk az élő Világegyetemmel! Felvettük a kapcsolatot egy magasabb civilizációval: a Világegyetemmel! A kapcsolatfelvétel módja nem űrutazás, hanem belső űrutazás: utazás a belső érzékelés hátán belső világegyetemünk mélységeibe. A logika kozmikus rakéta a Világegyetem szívéből az emberi agy központjába. És ha a belső érzékelés alapvetőbb, mint a külső, akkor testi halálunk után is fennmaradhat a haldokláskor felszabaduló fény információtartalmában, elektromágneses energiaformáink szerveződésében! Az ionoszférába, a kozmikus űrbe kijutó elektromágneses sugárzásainkhoz egyfajta belső érzékelés társulhat, és egy új kapcsolatrendszer: kapcsolat a Világegyetem egyéb életformáival, a plazma-alapú életformákkal, és a még egyetemesebb, matematikai alapú életformákkal. Új társaink kozmikus élőlények, a mindent betöltő és az Ősrobbanást is megelőző vákuum életformái, az örök idők utasai. A személyiségünk mélyén élő természeti törvények ugyanis testi halálunk után is tovább élnek, tevékenykednek, és ez alapot ad a testi halálunk utáni élethez.

Vajon miért vágyik az ember a halhatatlanságra? Az élet szép, és érdemes élni. Az élet a legnagyobb csoda. Az élet a legcsodálatosabb érték, ami valaha is létezett az ég alatt. Mindezek a meggyőződések velünk születtek, eleve tudomásunk van az élet égigérő, lélekemelő titkairól. Minden élőlény tiltakozik a halál ellen. Úgy érezzük, hogy vannak olyan érzések, amelyeknek akkor is élniük kell, amikor mi már levetjük földi testünket. Ilyen örökké fennmaradó érzés kell legyen az emberi együttérzés, az együttérzés társainkkal, az élőlényekkel, a Természettel. Ilyen az igazság, az igazságosság vágya – ezek soha nem halhatnak ki az emberiségből, és ha mégis, akkor ezzel minden életet utólag érvénytelenítenek. Az igazságnak, az igazságosságnak kell érvényesülnie a hazugság, az igazságtalanság felett, legalábbis hosszú távon, végső soron. Halálfélelemben eloszlik minden ideológiai kétely, és az életet szeretjük, és a halált féljük, és nem fordítva – az élet ilyenkor teljes méltóságában, fenségében, uralkodói mivoltában, elemi erejében jelenik meg, feltétlen és követendő értékként, ami mellett minden kétely, minden alacsonyabb szempont eltörpül. A halálfélelemben sokszor úgy érezzük, velünk az egész világ bukik el. Ennek nem valamiféle beszűkült önzés az oka, hiszen ilyenkor az életen kívül minden más érték elhomályosul számunkra: magáról az Életről van szó, lerázunk magunkról minden hétköznapi nyűgöt, és szívbemarkoló szépséggel tör elő az élet akarata. Hogy lehet, hogy eközben a világ bukásától félünk? Hiszen a világ nyilván fennmarad testi halálunk után is! Vagy életünk és a világ közvetlenül összefüggnek? Lehet, hogy életünk a kozmikus Élet egy érzékszerve, egyfajta létmódja? Létünk természeti törvényei nemcsak lehetségessé, de szükségessé is teszik, hogy belső világunk alapjainál magát a kozmikus „Egész”-t érzékeljük: a természeti törvényeket teljes életnagyságukban. Beszűkült fogyasztói szemlélettel különösnek hat, hogy igazságérzetünk az egyetemes igazságot igényli, és ha ennek bukását látjuk körülöttünk, úgy érezzük, ezzel valahogy életerőnket is támadás éri. Emberi mivoltunkból – hiába a sok szemfényvesztés e körül – nem lehet teljesen és büntetlenül kivetkőzni. Mérésekkel kimutatták, hogy még a legelvetemültebb bűnözők bőrelektromosság-változásai is stresszre utalnak, amikor erőszakos jelenetet látnak. Hozzá vagyunk kötve egymáshoz. Erőszakkal, kényszerekkel, manipulációval lehet ez ellen cselekedni, de a következmény nemcsak a társadalom összetartó erejének gyengülése lehet, hanem a népesség pusztulása, gyors csökkenése. Hozzá vagyunk kötve egymáshoz, ember az emberhez, ember az állathoz, a növényhez, ember a Világegyetemhez, ember az élő Természethez. Igazságot és igazságosságot vágyunk nemcsak magunkra vonatkozóan, de családunkra, hazánkra, az emberiségre, a Világegyetem jövőjére, végső sorsára, rendeltetésére is. Léteznek ilyen velünk született érzések, ezt egyre inkább bizonyítják a kísérleti pszichológia legújabb eredményei is. Természetes hajlamunk, hogy életünk során valami érdemeset hozzunk létre, hogy fejlődjünk, hogy magunkba vetítsük a világot, és legjobb érzéseinkkel, fogékonysággal egy különb világot teremtsünk belőle – elsősorban gyakorlati, családi, közösségi, társadalmi értelemben különbet. Az igazi, léleknemesítő szerelem sokszor kozmikusan szédítő érzéseket mozdít meg bennünk. Érdekes, hogy a sokféle hivatás között, amit az 5-10 éves gyerekek választanak, kiugróan vezet a csillagászat. Vajon minek köszönhető a gyerekek életreszólónak érzett vonzalma a csillagvilág iránt? Materialista, fogyasztói szemlélettel hogyan lehet ezt magyarázni? Mindjárt könnyebben találunk magyarázatra, ha felidézzük, hogy bennünk eleven kozmikus törvények cselekednek, és a gyerekek még közelebbről, közvetlenebbül érzik, élik át saját lényüket, mint az önmagukból gyakran túlságosan kiforgatott, félreművelt felnőttek.

Hetedik tény: a fogantatásban jelentkező személyes szervezőerő

Melyik lépés tekinthető személyiségünk kialakulásának legelső lépésének? Nyilvánvaló a válasz: a fogantatás. Mi és hogyan határozza meg, hogy a fogantatás során éppen a mi személyiségünkhöz tartozó kromoszóma-képlet jöjjön létre? Mi választja ki, hogy ugyanabból az apai és anyai ivarsejtből több mint nyolcmillió lehetséges életképes testvérünkből éppen a mi génállományunk jöjjön létre? Hoimar von Ditfurth „A Világegyetem gyermekei” c. könyvében leírja, hogy minden kettős kromoszóma-készlettel rendelkező élőlény sejtmagjaiban megtalálható mintegy „a külvilág belső modellje”, amelyben a válogatás folyamatának első része mintegy előre, modellszinten lejátszódik. Hogyan és milyen alapon jön létre az a folyamat, amely kiválasztja, hogy az anyai gének melyik része kapcsolódjon az apai gének melyik részéhez, hogy ezzel az összekapcsolással éppen a mi személyiségünk genetikai alapjai jöjjenek létre? Kétségtelen, hogy ezt a kiválasztást nem véletlenszerű, esetleges folyamatok, hanem természeti törvények irányítják. Az életfolyamatok ugyanis rendkívül szervezetten, és egyáltalán nem véletlenszerűen mennek végbe. Ha ugyanis véletlenszerűen jönnének létre, akkor esetleges lenne, hogy lezajlanak-e, és ha igen, mikor kerülnek sorra a véletlen törvényei szerint az életfontosságú sejtfolyamatok, és így az életfontosságú folyamatok késlekedése és hiánya lehetetlenné tenné az életet. Ha viszont működik egy biológiai szervezőerő, amely gondoskodik az életfontosságú folyamatok fenntartásáról, akkor ez a szervezőerő kell gondoskodjon génjeink kialakításáról is. Ebből a gondolatmenetből két lehetőség adódik: személyiségünk vagy közvetlenül a fogantatásunkkor tevékeny kozmikus szervezőerő munkájának köszönhető, vagy már a fogantatásunkat megelőző időben is létezett, de nem konkrét, anyagi szinten, hanem csak összefüggés-rendszerként, azon a létsíkon, ahol a tudás, az információ létezik, él.

Ellenvetés: a továbbélés időt feltételez, az idő pedig testi folyamatokhoz kapcsolódik

 

Így jutottunk el a lélek testi halálunk utáni továbbélésének módjához. És itt találkozhatunk egy alapos ellenvetéssel. Tegyük fel, mindezek az érvek, amiket eddig felhoztam a lélek léte és halhatatlansága mellett, meggyőzőek. De akkor hogyan képzelhető el a lélek tovább-élése a testi halál után? Az időben is tovább él lelkünk? Úgy tűnik, az ősi felfogás szerint igen. De ha az időben tovább él a lélek, és ha a tér és az idő egymással elválaszthatatlan rokonságban állnak, akkor a térben is tovább kellene élnie a léleknek! Márpedig a térben és időben létező dolgokat úgy hívjuk: anyagi testek. Úgy vélhetnénk tehát, ezen az ellenvetésen a lélek testetlen mivoltát jelző érvrendszer megbukhat.

Az ellenvetés megoldása: az egymásrakövetkezés rendje nem feltétlenül kapcsolódik mérhető időtartamokhoz

/ Vallásfilozófia

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom