megjelent: Népszabadság, 2004.07.13.

Az elveszett kozmikus világrend

Grandpierre Attila új könyvéről

A kozmikus világrend és bennünk meglévő örök emberi törvények felfedezésére, illetve megmagyarázására tesz ismételt kísérletet legújabb könyvében Grandpierre Attila. Az Életünk és a mindenséget átható rend című kötet az elmélet mellett átfogó segítséget igyekszik adni ahhoz, hogy miként lehet a külső és belső világrendet összhangba hozni.

Mostani kötete erősen kötődik a két évvel megjelent Az élő Világegyetem könyve  című művéhez. Fogalmazhatnánk úgy, hogy annak átszerkesztett, átírt, az átlagember számára érthetőbb változata?

Nem, inkább folytatása. Az „élő Világegyetem könyve” egyszerre szólt a tudományos világnak és a nagyközönségnek, és megjelenése után sokan mondták, érdemes lenne egy tömör, világos, kézikönyv-szerű anyagban mindezt újrafogalmazni. Elkezdtem rajta dolgozni, de közben tovább kutattam, és eljutottam az előző kötetben még nem szereplő kozmikus világrendhez. Rájöttem, hogy nem a világot kell megjavítani, megváltani, megváltoztatni, hanem a világ menetét. Hiába teszünk egy-egy jótettet, ha a világ a rossz irányba halad, nem sokat érünk vele. Mivel már régóta „kizökkent az idő”, kisiklott a világ, ezért a világ menetét kell megváltoztatni. Ezzel új szálhoz jutottam, és ahogy haladtam rajta, felfedeztem magamnak a világrendet, és ez adja az új könyv lényegét. Nem csak a társadalmi világnak van rendje, kialakult szabályrendszere, sőt nem csak a saját életünknek van magunk által létrehozott vagy a társadalomból átvett játékszabályrendszere, hanem a Világegyetemnek is megvannak a maga működési-viselkedési törvényszerűségei.

A fizikai és biológiai törvényszerűségekre gondol?

Nem, egy még mélyebb szintet fedeztem fel – a világrend maga a fizikai, biológiai és tudati törvények viszonya. Mivel a Világegyetem egységes egész, ezért a fenti három ló, a három kozmikus hajtóerő teljesen azonos irányba húz. Erre a fajta természetes összhangra van nekünk is szükségünk az érzéseinken, gondolatainkon, sejtéseinken alapuló belső világunkban, hogy ép lelkűek maradhassunk. Ehhez viszont meg kell érteni a Világegyetem összhangját. És azt, hogy menetét miként lehet helyrezökkenteni. Persze, ha a világ olyan lenne, mint amilyennek ma gondolják, ahogy az enciklopédiákban olvasható, azaz csupán az anyagi létezők összessége, akkor különösebb világrend nem létezhetne. Hiszen ha ezt ide raknánk, azt meg oda, emezt elveszem belőle, amazt meg hozzáteszem, akkor csak az elrendezés más. De ha itt valóban a fenti három hajtóerőről van szó, melyeknek összhangban kell állniuk, akkor már tényleg van jelentése a kozmikus világrendnek.

Ez a fogalom azért nem új a világtörténelemben.

Valóban nem, hisz már az emberiség ősvallásaiban is szerepel, sőt, véleményem szerint ezen alapul az emberiség őstudása. Maga az elnevezés is ezt bizonyítja, ahogy az mindjárt kiderül. A három kozmikus hajtóerő, a három őselv: a három arché, ahogy az ókori görögök hívták. A köztük lévő összhangot pedig a legvégső tényező, az Egy teremti meg. Ez a végső Egy elvi síkon a legfőbb szentség. Tehát a legvégső tényező a szent elv. Azaz görögül a hiero arché. Ebből ered a hierarchia szavunk. Csak modern értelemben ez már nem összhangot jelent, hanem alávetést, hatalmi piramist.

Ez a kozmikus szervezőerő nem azonos istennel?

Egy szemernyit sem gondolkodom misztikus istenben. Ebben az egységben azonban tényleg valóban van valami törvényszerűség. Ezt csak akkor lehet isteninek nevezni, ha magát az isten fogalmát is tudományosan és logikusan megalapozzuk. Egy-két lépést teszek is e felé a könyvemben, de nem ez áll a középpontban. Hanem a kozmikus rend, illetve az, hogy ezt hogyan tudjuk alkalmazni a mindennapi életünkben. Ahol a testnek, a léleknek és a szellemnek összhangba kell kerülnie. Világos, hogy amikor ez az összhang megbomlik, jönnek a pszichoszomatikus betegségek. Rájöttem, hogy a huszonegyedik század legnagyobb fenyegetettsége nem az, ami a tömegkommunikációból nap mint nap ránkzúdul (háborúk, válságok, természeti katasztrófák, politikai játszmák), hanem a lelki eredetű halál. Több elemzés szerint ma a halálokok több mint fele lelki tényezőkre vezethető vissza. Elsőszámú feladattá vált tehát, hogy miként találhatjuk meg magunkban a kozmikus világra jellemző összhangot.

Miként?

Erről szól a könyv utolsó, leghosszabb fejezete. Például, hogy az önazonosságunk nem csupán a különállásunkból áll. Hanem a világegyetemmel való egyezés az igazán lényeges. És igazából a korlátlan, zabolátlan életerő az, ami az önazonosságunk lényegét adja. Amikor meghalunk, úgy érezzük, velünk a világ bukik el. Így is van! Mert bennünk a világ él! De ha így van, nem kéne már életünkben is ezzel a bennünk lappangó világgal élni? A természethez, az igazsághoz való jog, a család szeretetének képessége ugyanígy fontos. Megírom, hogy a család milyen összefüggésben áll a világegyetemmel. Hogy a másikat nem lehet egy élettelen, anyagi világ részének tekinteni. Hogy a lélek ugyanolyan végső valóság, mint az anyag. Támaszkodhatunk rá, nem kell alávetni a külső viszonyoknak. És hát mindenekelőtt próbáljunk meg küzdeni ennek a belső összhangnak a megteremtéséért, hogy ebben a cudar világban hosszú távon boldogan és vidáman viseljük a nehézségeket is.

Lesz folytatás?

Már elkezdtem írni egy tanulmánykötetet a lélek hallhatatlanságáról. Talán jövőre elkészül.

J. B. Sz.