A Nap életjelenségei a fizika és a csillagászat felől megközelítve

A Nap életjelenségei a fizika és a csillagászat felől megközelítve

3. A Nap életjelenségei a fizika és a csillagászat felől megközelítve

Az eddigiek során bemutattam, hogy ha szemléletünkben újjászületnénk, és mentesülnénk a ma divatos gondolkodási vágányok kizárólagosságától, feltárulna előttünk, milyen közvetlenül kötődünk életünk szálaival a Természethez, a Világegyetemhez. Egy természetes világszemlélet bontakozott ki előttünk, amely bámulatosan egyszerű, közérthető logikájú, amit a józan ész is alátámaszt, és amibe minden létező, minden ember beavatott pusztán megszületése által. Ez a természetes világszemlélet ugyanis nem elzárt természetű, mint a modern tudomány jó része, hiszen felfogásához nem szükséges egyetemi végzettség, társadalmi pozíció. Ez a természetes világszemlélet mindenki számára, mindenhol hozzáférhető, nem kell hozzá más, mint elegendő érdeklődés e kérdések iránt. És ez a természetes világszemlélet az, amely képes az emberi élet számára igazán fontos kérdésekre is választ adni, tehát teljesebb annál a mai tudománynál, amely elutasítja magától az élet emberi dimenzióit. A természetes világszemlélet felszínre bukkanása megnyitja a lehetőséget a két tudomány: a teljesebb, emberi és az anyagelvű, ember-nélküli tudomány párbeszéde között. Micsoda párbeszéd! Világkorszakok párbeszéde! Milliárdok párbeszéde! Ebben a párbeszédben mindannyian érdekeltek vagyunk, és mindannyiunk életében kialakultak álláspontjaink. A tudós-világ az ember-nélküli, anyag-elvű tudomány, a “köznép” pedig az emberi, anyagi-életteli-szellemi tudomány felé hajlik. Az ősi, a modern tudományt megelőző világ az emberi, a modern kor az ember-nélküli tudomány mellett tör lándzsát. Az emberré válás kezdetétől máig ívelő évmilliókon át mindannyian állást foglaltunk, így vagy úgy, a világszemlélet kérdésében. Élő vagy nem élő a világ? Élő világban élünk vagy élettelenben? Otthonos anya-világban születtünk, vagy egy közömbös, idegen világban? Olykor még az eltérő vélemények frontjai is felbomlanak ezen az alapkérdésen. Hiszen valljon bármily szigorúan ember-nélküli világnézetet a tudós, magánéletében, családi életében, ember mivoltában mégis az otthonossághoz, az élet igazságához kötődik. Másrészt pedig modern korunk embere érzi, tudja, hogy a számára egyre elérhetetlenebbé tett modern tudomány maga is világformáló erő, a világformáló erők egyik leghatékonyabb eszköze. A legtöbb mai ember örülne, ha tudhatná mindazt, amit a mai tudósok tudnak. Az emberiség jelentős része mindkét álláspontot ismerni szeretné.

A természetes világszemlélet felszínre bukkanása az emberek jelentős részében megerősítheti a megértés képességét. Mindennapi életünk és életünk egésze a természetes világszemléletben tényszerű megvilágítást kapnak. Olyan bizonyítékok sorakoznak fel életünk kozmikus összefüggései felől, amelyek tényszerűségét, nyilvánvaló igazságait alapjában a modern tudomány sem tagadhatja, legfeljebb értelmezésében igyekszik más, ellenkező irányba vinni bennünket. Csakhogy most az ember-elleni, Természet-elleni, modern értelmezés a természetes világszemlélet megfogalmazásával elvesztette kizárólagosságából adódó fölényét. Mostanáig az ellen-értelmezés, a természet ember-nélkülinek látása egyeduralmat, vélemény-monopóliumot élvezhetett. Amikor ugyanis megszületése és elterjedése során vetélytársra bukkant, hagyományos kultúrákra, azokat többnyire vagy kiirtotta, vagy beolvasztotta. Különösen a magasabb szintre jutott kultúrák írásos dokumentumait, szent könyveit égette el előszeretettel a nyugati civilizáció. Így jártak – többek között – nemcsak az indiánok szent könyvei, nemcsak az európain kívüli kultúrák, hanem az európai népek, köztük a magyar, trójai, káldeus magaskultúrák krónikáinak, dokumentumainak java. A nyugati civilizáció sajátos módon közvetlen szülőjét, a görög kultúrát sem kímélte: felgyújtotta az alexandriai könyvtárat, bezáratta a görög akadémiákat, és több mint ezer évre betiltotta a görög kultúrát, miközben könyveinek javarészét elpusztította.

A természetes világszemlélet állításai tényszerűek, és így tudományosan ellenőrizhetők. Mivel azonban a mai, mesterségesen leszűkített tudomány csak az ember-nélküli világ körébe eső kérdésekre korlátozódik, ezért vizsgálataink két irányban haladnak. Először a mai tudomány keretein belül mérkőzik meg a két álláspont. Másrészt, a mai tudomány szűk területén kívül, a filozófia és a világszemlélet szintjén is össze kell mérni a két érvrendszer pengéit.

Az Élő Világegyetem eszméje adta távlatok

Az Élő Világegyetemben az emberi élet nincs szükségképpen olyan számkivetettségre ítélve, mint az anyagelvű fizikai elképzelésben. Életünknek közvetlen kozmikus jelentősége lehet. Életünk természeti-kozmikus egylényegűsége alapvető jelentőségű életünk értelme és vezetése, irányítása számára. Nem mindegy ugyanis, hogy percről-percre, napról-napra, évről-évre vagy évtizedes, évszázados távlatokban éljük le életünket. A hosszú- és rövid táv alapjában befolyásolja erkölcsiségünket. Figyelemre méltó, hogy az értékes folyamatok életünkben többnyire a hosszútávú jelenségekhez kötöttek. Ha például valaki egynapos távlatban gondolkodik, akár rabló is lehet belőle. Arra gondolva, hogy egy napon belül nem valószínű, hogy elkapják és felelősségre vonják, ésszerű lehet feltennie, hogy érdemes betörnie – ha csak egy napos távlat adatott meg számára. Érdekes módon az önzésnek a rövid távlat, az átfogóbb, emberi értékeknek a hosszabb távlat kedvez. És ha életünk távlatai a Kozmoszig nyúlnak, és a Világegyetem élő természetű, akkor az élet örök és életünk élő mivolta örök értelmet is nyerhet. Az Élő Világegyetem tehát erkölcsileg fölemelő, erkölcsi értékeinket a lehető legerősebben megerősíti, míg az anyagelvű világegyetem világképe erkölcsi értékeink felemelő erőforrásait szétrombolja, elpusztítja.

Az élet természetének megértése megerősíti az élet alapállásait az élettelenség eszmevilágának mai társadalmi erőfölényével szemben. Az az ember, aki felismeri, hogy az élet attól élő, hogy önirányító, saját életének és az egyetemes élet szeretetének erejével közelíthet az emberi önirányítás, önállóság, más szóval: a szabadság eszméjéhez. Az az ember, aki felismeri, hogy élete attól élet, hogy a külsődleges hatások befolyását képes alárendelni saját természeti lényegének, eredményesebben küzdhet a manipuláció ellen. Ugyanakkor az az ember, aki elfogadja a köznépnek szóló anyagelvű társadalmi befolyást, aki magát egy közömbös, anyagi világba, és egy társadalmilag is erkölcstelen, anyagias, érdek-központú világba zárja, bekerül a taposómalomba.

Ha a Világegyetem élő természetű, az élet szellemiségének, önirányításának titkai felé is nyitottak lehetünk, mindannyian az élet szellemiségére is rácsodálkozhatunk. Egy fa, de még inkább az erdő, a Természet önirányító rendszerének ismerete nemcsak orvosi, biológiai ismeretekkel kecsegtethet, hanem egyben a Természet szellemiségének feltérképezésével is. A fának ahhoz, hogy ne fizikai rendszer, hanem élő fa lehessen, képesnek kell lennie a fizikán kívüli világ érzékelésére is. Más szóval: a fa csak akkor lehet élő, ha létezik belső világa. A fizikán kívüli világ azonban éppolyan valóságos lehet, mint a fizikai, és éppen ezért szerveződése mintázatként a fizikai rendszerekben is nyomot hagyhat. A biológiai világ legalább olyan valóságos, mint a fizikai, még ha fizikai szempontból belső világnak is minősül, hiszen ha a fizikai világ egyetemes, mindenre kiterjedő igényű, a fizikai világon túli világ csak belső világ lehet. Így aztán a különböző szempontokból belső és külső világok együttes szemlélete elvezet a fizikai, biológiai és szellemi világok mindegyike valóságosságának elismeréséhez. A biológiai szerveződések, mintázatok elvezethetnek egy átfogóbb szellemi világ feltérképezéséhez is. A fizikán kívüli világ ugyanis lehet az élet világa, a biológiai világ, telis-teli nyüzsgő-rajzó eseményekkel, információkkal. Mivel az élet lényege az önirányítás, azért az élet lényege a fizikán kívüli információk léte, mert csakis ilyen információk képesek a fizikai rendszereket irányításuk alá helyezni, a fizikai információk ugyanis a fizikai viselkedéshez tartoznak. Ebből következik, hogy az információk léte tágasabb körű a fizikai létezésnél. E tágasabb kör nemcsak a biológia világát jelenti, hanem elér azon is túlra, az önirányító központok közötti kapcsolatok megszületéséig. Az a rendszer, amely önirányító központokból épül fel, maga is képes lehet egységessé szerveződni, és így az irányítás átadódhat egy magasabb szintre. Az öntudat így képes lehet az élettevékenység egy részét (a szellemit) is irányítani, és éppen erre is hivatott. Ez a magasabb szerveződések felé haladó lánc azonban szükségképpen nem kerítheti uralma alá az egész jelenségvilágot. Egyrészt azért nem, mert az élet minden külső tényezővel szemben hivatott magát megvédeni. Ezért ha a magasabb szerveződés az élet ellen fordul, akkor az élet ettől kezdve védekező tevékenységet fejt ki.

Így jutunk el a mai emberiség egyik kulcskérdéséhez. Ez pedig az irányításelmélet alapkérdése: hogyan válasszuk meg az irányítás legalkalmasabb formáit? Ha azt gondoljuk, hogy az irányítás öncél, önmagában előnyt biztosító körülmény, függetlenül attól, mit kell irányítani és miért, hogy valami, amit feltétel nélkül mindig növelni kell, akkor a totális irányítás mellett kötelezzük el magunkat. Ekkor azonban elvesztjük az egyre magasabb szerveződési lehetőségek közül mindazt, ami valóban magasabb: ami a Természethez, a Kozmosz szépségéhez, értelméhez vezet. A totális irányítás az emberi öntudatot igyekszik egyre hatalmibb, külsődlegesebb szerveződésekbe bevonni és e szerveződésnek alávetni. Ezek az egyre hatalmibb, külsődlegesebb szerveződések az államokat és a világ egészét is igyekeznek befolyásuk alá vonni. Bár ez a cél már szinte elérhetetlen, hiszen az ember és a társadalom nehezen vethető egészében egy központ alá, mégis az irányítás eszméjének hatékonyságát (és az anyagelvűség feladását a társadalomirányításban) semmi sem bizonyítja jobban, mint a mai világ egyre alaposabb szervezettsége, egyre titokzatosabb magasságokba emelkedő hatalmi képződményei. Csakhogy – úgy tűnik – itt a pózna vége. Az emberi lét szabadságával szembeforduló anyagelvű szerveződés ugyanis magát az életet tagadja, ezért sohasem lehet biztos uralmában, és így alapjában folytonos kihívásokkal kell szembenéznie, amelyek létét, hatalmi felépítettségét fenyegetik. Másrészt az egyre feljebb szerveződésnek gátat szab maga a célkitűzés önös szempontja: a hatalmi piramis csúcsán ugyanis az efféle rendszerben egy (vagy néhány) ember kell álljon. Ott áll az a szerencsétlen ember, hatalmi szemléletében lábai előtt terül el a világ. Csakhogy – egy kizárólagos uralmi szemlélet számára fenyegetésként – ott az égbolt az ő feje fölött is. Ott ragyog egy olyan égbolt, amely egy természetes és jóval magasabbra, a végső magasságokba nyúló szerveződés tagja: a Föld-Naprendszer-csillagvilág-galaxisvilág-Világegyetem szerveződésé! Az öncélú, anyagias hatalmi szerveződés kétfrontos harcra kényszerül, és ez a kétfrontos harc minden totális rendszert kikezd. A hatalmi szenvedély kiélése elkerülhetetlenül arra vezet, hogy a szerencsétlen világhatalmasságok elvesztik életük eredeti értelmét. A természeti világ, az Élő Világegyetem pedig egyre elérhetetlenebb lesz számukra. A kétfrontos harc két oldalán a néhány önjelölten hatalmas ember kivételével ott az egyik oldalon az emberiség, a másik oldalon ott az egész világ; egy olyan világ, amely szerveződésében, élet-alapjaiban az önirányítás, a szabadság eszméje mellett biológiailag is elkötelezett: az Élő Világegyetem.

Az élet kozmikus viszonyokra alkalmas meghatározása

Nem vagyunk könnyű helyzetben, ha egy élőlényről tudományos alapossággal akarjuk eldönteni, élő-e vagy halott. Figyelemre méltó azonban, hogy a hétköznapi józan ész megbízhatóan és szinte azonnal helyesen tudja megállapítani, élő vagy halott macska van-e az orrunk előtt. Ugyanakkor a tudomány mintha fényévekkel lenne lemaradva a józan észtől e tekintetben. A legtöbb szaktudományos könyv ugyanis, akárcsak az iskolai biológia tankönyvek, miközben megemlíti, hogy az élőt mindenki könnyen meg tudja különböztetni az élettelentől, kijelenti, hogy a tudomány nem képes az életre megfelelő meghatározást adni. Sokszor egyenesen úgy állítják be, mintha elvileg lehetetlen lenne az életet meghatározni! Ugyanakkor sok előadásomon győződtem meg arról, hogy a hallgatóság nagyon is könnyen képes érveket felsorakoztatni valami élő vagy élettelen volta mellett, ill. ellen. Hogyan lehet megkülönböztetni egy élő macskát egy halott macskától? A hallgatóság azonnal mondja a válaszokat: mert mozog, mert lélegzik. Mivel nekünk az életnek egy olyan alapvető ismertetőjegyére van szükségünk, ami majd az égitestekre is alkalmazható lesz, ezért a lélegzéstől egyelőre eltekinthetünk. De mi a helyzet a mozgással? A hallgatóság már mondja is: a mozdony is mozog! Mégsem élő! Miért? Mert nem magától mozog! És ezzel el is jutottunk egy meglehetősen szilárd talajra. Valóban, ami magától mozog, az él: a macska, az ember, a növény, az állat mind magától mozog, és él. Az első ellenvetés az lehetne, hogy az időjárás is (látszólag) magától alakul, a földkéreg is magától mozog, a Nap és a csillagok is maguktól változnak. Csakhogy éppen ez az a terület, amire a kíváncsiságunk irányul! Ha arra vagyunk kíváncsiak, létezik-e valamiféle kozmikus életjelenség, nem indulhatunk ki abból, hogy az égitestek eleve élettelenek: éppen ez az a kérdés, amit meg kell vizsgálnunk. Nem mondhatjuk minden további vizsgálat nélkül, hogy az öntevékenység nem jó jellemzője az élőknek, csak azért, mert ezen az alapon a légkör, a Föld, a Nap és a csillagok (legalábbis a változó-csillagok) is élőknek számítanának! Ha ugyanis az öntevékenység egyébként jól jellemzi az életet, akkor esetleg azt kell megvizsgálnunk: miért gondolják sokan azt, hogy a Föld és a Nap nem élő, annak ellenére, hogy szemmel láthatólag öntevékenyek?

Az öntevékenység: alapvető életjelenség

Az öntevékenység, ha belegondolunk, meglehetősen alapvető tulajdonság. Ha a székeknek lenne öntevékenységük, és szabálytalan ritmusban ki-kitörnének, anyagfelhőket dobva ki magukból, időnként sötétebb foltok tűnnének föl rajtuk, erős mágneses térrel, és mágneses terük erősségét saját maguk szabályoznák, akkor az asztalosok ezt a szék-tevékenységet minden bizonnyal valamiféle életjelenségnek fognák fel. Még ha a szék nem is lélegzik, ha öntevékeny, és saját maga kezdeményező félként idézné elő változásait, akkor létezne egy általánosabb élet, amely nem fehérjékhez, nem lélegzéshez kötött. Az általánosabb, kozmikus élet és a földi élet lényegi egyezést mutat: az öntevékenységet. A tudományban szokásos idegen eredetű műszóval a “homeosztázis” fedőnéven ismert “önszabályozás” jelenségét az alapvető életjelenségek közé sorolják. Az önszabályozás valóban figyelemreméltóan alapvető tulajdonság. Gondoljunk csak a mesterséges intelligencia-kutatásra. Minden máig épített számítógép külső vezérlésű, a kívülről beadott adatok és programok alapján működik. Elvileg sem tisztázott, lehetséges-e olyan gép, amely a saját maga írta program alapján működne, bár az világos, hogy ilyet csak az ember tudna létrehozni, ha elvileg lehetségesnek mutatkozik. És itt még nem is került szóba az, hogy ennek az önszabályozást irányító programnak valamiféle értelmet sem ártana hordoznia. Egy összevissza működő gép, ha saját maga írná meg összevissza-működési programját, az önvezérlés szempontjából akár meg is felelhetne. És akkor még hol vagyunk attól, hogy ez a viselkedés valamiféle mélyebb, sőt, önállóan megtalált értelmet hordozzon! Az alapvető irányra, szellemi irányra képes öntevékenység már közel áll az élet lényegéhez. Az öntevékenység tehát valóban valamiféle alapvető jegye az életnek.

Az öntevékenységhez energia kell. Ezért az élőlényekhez leghasonlóbb fizikai rendszerek mind rendelkeznek valamiféle szabad-energiával, mozgósítható energiával. Ez a szabad energia a gyufafej esetében kémiai energia. Amikor végigdörzsöljük a gyufafejet a gyufásdoboz oldalán, a keletkező súrlódási hő beindítja a tartalékolt kémiai energiát, és a gyufafej lángra lobban. Belső energia szabadult fel, de nem magától, és csak egy esetben. Ez hasonló a lavina példájához. A lavina is csak esetenként indul meg, és miután lezúdult, rendszerint legalább évtizedek-évszázadok telnek el a hegy következő lavinájáig. Egy olyan lavina, amelyik képes lenne folyamatosan feltölteni magát, bizony figyelemre érdemes rendszer lenne az élet titkának szempontjából!

Így pedig arra a belátásra jutunk, hogy az öntevékenység mellett, annak alapjául olyan belső energiára van szükség, ami képes ismétlődően pótlódni, és így akár folyamatos öntevékenységet is lehetővé tenni. Más szóval: az öntevékenység jó életjelző tulajdonság, de még jobb az ismétlődő, és még annál is jobb a folyamatos öntevékenység. Ha egy mozdony elindul a sínen, még gondolhatnánk, hogy meglökte valami – de ha egyszer gyorsul, egyszer lassul, akkor biztosan van rajta (vagy vele távolból kapcsolatba lépő) élőlény, aki gyorsítja-lassítja. Ha a macska meglódul, lehet, hogy valaki egy bottal megmozgatta – de ha képes felszökni a kerítésre, és elfutni, akkor már biztosak lehetünk benne, hogy él.

Még egy további tisztázó lépést is tehetünk. A repülő-modellezők tudnak távirányítható repülőt készíteni. Az ilyen távirányított repülőnek van üzemanyagtartálya, saját maga adja energiáját mozgásához, mégsem mondhatjuk, hogy a távirányított repülő él. Nem él, mert mozgását nem önmaga irányítja, éppen mert a távolból irányítják. Tanulság, hogy az öntevékenység legfontosabb eleme az önirányítás. Önirányítás pedig akkor áll fenn, ha a rendszer rendelkezik rendszerezett tudással, információval saját állapotairól, és viselkedésében ez a belső információ játssza az irányító szerepet!

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy az égitestek lényeges tulajdonsága, hogy öntevékenyek. Az öntevékenység annál hangsúlyosabb, minél folyamatosabb. Az öntevékenység egyfajta mértéke az öntevékenységi, szabad energia és az adott rendszer, szervezet teljes energiájának aránya. Annál az égitestnél, amely öntevékenységet mutat, szabad energiát kell találnunk. Az öntevékeny égitestek önirányítók is kell legyenek. Az önirányítás módjának megközelítése bepillantást adhat az égitest élettevékenységébe, életének mozgatórugóiba, vagyis belső világába. Ennek megismerése pedig óriási távlatokat nyithat meg az emberiség előtt!

Próba: a földi vízkörforgás

A köveken fel-felszökellő víz-tarajok nem alkotnak közvetlenül egy élő egységet, mert energiájuk és információjuk is külső forrásból adott. Persze megváltozik következtetésünk, ha ezt a külső forrást is beleértjük vizsgálatunk tárgyába, de ez az érvelés-vonal messze röpít bennünket: legalábbis a Napig. A vízhozamot ugyanis végső soron a víz körforgása biztosítja, a víz körforgását pedig a Nap tartja fenn. Meg kell állapítanunk, hogy a víz körforgása minden eddig vizsgált példánknál (mozdony, gyufa, lavina) közelebb visz az élethez! A víz körforgása ugyanis hasonlítható egy olyan lavinához, amely képes önmagát felhúzni, újra-tölteni! Élő vagy nem élő a víz-körforgás? Próbáljuk eldönteni, hogy öntevékeny-e!

Először is világos, hogy a víz körforgásának külső tényezőktől legérzékenyebb szakasza a felszálló ág. Ha nincs napsütés, akkor nincs felszálló ág, nincsenek felhők, nincs eső, kiszáradnak a folyók. A vízkörforgás a Naptól kapja energiáját, tehát külső energiaforrás élteti. De lehet, hogy nem ez a perdöntő. A perdöntő inkább az irányítás belső vagy külső mivolta. És mivel a víz körforgása azért lehetséges, mert a víz 0 fokon válik folyékonnyá és 100 fokon párolog, ezért a vízkörforgás másik alapvető tényezője maga a víz. Azt, hogy hol emelkedik, párolog föl a víz, a vízrajzi és domborzati, sőt növényföldrajzi és egyéb helyi viszonyok döntik el. Úgy is mondhatnánk, a víz eloszlásával kapcsolatos információk döntik el, hol mennyi víz emelkedik a magasba. Sőt a víz a vízszintes talajon nem annyira a fizikai, mint inkább (talaj)biológiai viszonyok hatására vándorol el. Ráadásul, a Föld tevékenysége, a vulkánkitörések, szárazföld-vándorlások, hévizek, talajvizek, barlangi források öntevékenyen is befolyásolják a vízkörforgást. Létkörök sorozata kapcsolódik össze a vízkörforgásban, még a Naprendszer bolygóinak mozgása is befolyásolja a légkör felépítését, az ionoszféra egyes rétegeinek vastagságát. Sorra véve a legfontosabb tényezőket a vízkörforgás létrehozásában: víz jelenléte, vízrajzi viszonyok, légköri viszonyok, domborzati viszonyok, talajviszonyok, geológiai tevékenység, a Föld saját mágneses tere, a Nap, a naptevékenység, a Naprendszer bolygói – beláthatjuk, különböző létkörök egybekapcsolódásának gazdag tárháza működik együtt a vízkörforgás létrehozásában. Ez az összjáték pedig rendkívül kedvező a változékonyságnak, annak a tulajdonságnak, amit előszeretettel fogunk fel az emberi viselkedés megkülönböztető jegyének. Ég és föld összjátéka egy páratlan körfolyamatban – azt hiszem, a vízkörforgás a biológia és a filozófia számára is érdekes szempontok sokaságát rejti.

Van azonban a vízkörforgásnak egy olyan oldala, amely, úgy tűnik, elválasztja az élőlényektől. Minden élőlénynek kell, hogy legyen belső szabad energiája, aminek segítségével a számára fontos folyamatokat be tudja indítani, fel tudja erősíteni. A vízkörforgás energiája, amennyiben teljes mértékben a Nap által uralt, ilyen erősítést – úgy tűnik – nem tesz lehetővé. Márpedig létezik egy rendkívül általános életjelenség, a fogékonyság, érzékenység, amit a komoly biológusok csakis egy elidegenítő kifejezéssel voltak képesek leírni: az ingerlékenység, ami úgyszintén feltételezi belső szabad energia létét. Ez a fogékonyság az, amire szükségünk van ahhoz, hogy életünket tartalommal és értelemmel töltsük meg. Ha ugyanis támad egy hirtelen ötletünk, vagy egy váratlan esemény beköszöntése felkelti érdeklődésünket, ha kedvünk tartja, mozgósíthatjuk erőforrásainkat. Ha például egy parányi fény éri szemünket, apró agyi áramot indít be. És ha a fény számunkra érdekes hírt hoz, képesek lehetünk figyelmünkkel felé fordulni, és belülről átélve az eseményt, mozgósítani szabad energiánkat, életerőnket. Így jöhet létre a Természet egyik leggrandiózusabb csodája. A parányi fényszemcse által kiváltott agyi áram figyelmünk varázserejének hatására elkezd erősödni, és erősödése során újabb és egyre erősebb áramokat vált ki. Ez a fény-erősítés olyan, mintha egy karácsonyfa-égősor gyulladna ki, amelynek fényei egyre jobban elharapódznának, fölerősödnének csodamód ezerszeresre, még ezerszeresre, milliószorosra, még milliószorosra, végül egész testünket a hatalmukba kerítve végül testünk egésze a levegőbe röpül: utána vetjük magunkat a fény-parány által küldött hírnek, a fényhullám által élő adásban közvetített pillangónak.

Kövessük végig most ennek a természeti csodának az útját, de nem kívülről, külsődlegesen, hanem belülről, belső szemlélőként! Amikor lepkét látunk, és képe bejut agyunkba, ott nyilván hírré alakul, és ez a hír minden érdekelt sejt és sejt-alkotó számára körbefut. Sejtjeink fölfigyelnek: hallottátok? Egy csodaszép lepke röpül odakünn! Szeretnénk közelebbről is gyönyörködni benne? Akkor rajta! Szorítsatok! Szorítsatok! Adja bele mindenki saját félretett energiáit! Szorítsatok, amíg a szorítások révén energiáink, akaratunk összeadódik, és megzengetjük magunk fölött az eget! És ahogy szorítanak, sejtjeink belső energiái összeadódnak, érzéseik, vágyaik összeadódnak és megmozgatják a “hegyeket” fölöttük, a sejtek feletti létszint világát! Mintha az egeket mozgatnák meg parányi sejtjeink maguk fölött! Miféle életük lehet, miféle csodás erő kerít föléjük olyan égboltot, amit együtt szeretnének, amiért együtt cselekszenek! Sejtjeink életébe bepillantva feltűnhet, hogy belső világunk jóval elevenebb megszokott tudati világunknál. Mai világunkban megszoktuk, hogy az ember szinte pontszerű, énjét egy nézőpont-ból éli át. Csakhogy maga ez a nézőpont már egy eredmény, ami egy összetett folyamat, sejtjeink összjátéka eredményeképpen alakul ki! Ha figyelembe vesszük ezt az összetett folyamatot, mégpedig belülről, résztvevőként, olyan helyzetben találhatjuk magunkat, ami csak álmainkban vagy a mesében létezhetett eddig számunkra. Olyan világba kerülünk, ahol akaratunktól, szándékainktól függ a bennünket körbevevő táj, amelynek minden eleme képes a velünk együtt érzésre és cselekvésre! A sejtek világában olyan világba kerülünk, amelyben belső erőink megfeszítése a jelenségek végső mozgatórugója! Létezik ilyen világ! Létezik egy valóságos világ, amelynek törvényeit az érzések irányítják, amelynek mindennapi, érzékelhető valósága érzékenyen alakul az érzések, gondolatok sugallatait követve! És ez a csodás világ bennünk él! Valóságos csodavilág ez, varázslatos, mágikus alaptermészetű! Ismét a varázserő bukkan föl, utunk során nem is először. Valamikor, az Aranykorban még közelebb álltunk ehhez a teljesebb érzékeléshez. De a mágikus érzékelés annyira alapvető, hogy még a mai ellenséges világban is lépten-nyomon felbukkan.

A nyugati civilizáció tudásának alap-kincstárai, az enciklopédiák némelyike még mintha tudna valamit erről a mágikus életérzésről, bár mai valóságosságának és igazi természetének felismerésétől fényévekre áll. “Az ember a tudatosság hajnalán magát a természet részének érezve képesnek érezte magát arra, hogy kölcsönhatásba lépjen a természettel vágyainak elérésére” (Dewey, 1902, II: 35). “A mágikus cselekvés kiterjeszti az emberi hatalmat az evilági és a halál utáni létben, keresve az ellenőrzést a természeti események, az istenek és a szellemek felett, megcélozza a jövő ismeretét és elemeinek kontrollját. A szellemi, természeti és emberi szférák szoros rokonságán, kölcsönös függőségén alapszik” (Brandon, 1970, 417).

Úgy tűnik, ebben a varázslatos, lenyűgöző hatásban az Egész varázslatos hatása, eggyé-varrása bukkan elő a Részek összefüggéseiből. Az emberi belső világ természete mára mintha elhomályosult volna előttünk a külső világ külsődleges rejtelmei megismerésének varázsában. A külső és a belső világ azonban összetartoznak, mindketten természeti lényegűek, egy oszthatatlan Egészet alkotva egymásban folytatódnak. Így tehát belső világunk csodálatos ön-megelevenítő képessége azt jelzi, hogy a mégoly idegennek beállított külső világ is abból a kozmikus életerőből született, amelyik belső világunkban hangját olyan csodálatosan tudja hallatni!

A vízkörforgás titkait csak futólag tudtuk itt érinteni. Utunk az égitestek titkai felé vezet. A csillagok és a Világegyetem élő vagy élettelen mivoltának kérdésére keressük a választ.

A Nap alaptulajdonságainak vizsgálata az élet szempontjából

A Nap legalapvetőbb tulajdonsága kétségkívül csillag mivolta. A csillag pedig attól csillag, hogy fényét saját maga termeli. Ha jól meggondoljuk – különösen az élet öntevékeny természetéről tett előző észrevételeink tükrében – nem minden létező termel saját fényt. A bolygók és a holdak például többnyire egyáltalán nem termelnek fényt. A saját fény termelése – akárhogy is vesszük – egyfajta öntevékenységnek számít! Ez az öntevékenység pedig különösen akkor válik szembetűnővé, ha szűk hétköznapi kereteink között igyekszünk hasonlatot találni. Tudjuk, hogy a közlekedési jelzőlámpák fénye “kívülről” vezérlődik. Igencsak meglepődnénk, ha egy közlekedési lámpáról kiderülne, hogy fényét saját maga termeli és vezérli! Egy másik példával: ha éjszaka a hálózatból kihúzott falilámpánk egyszercsak felfénylene, és alapos vizsgálat kiderítené, hogy fényét saját maga termelte, alighanem “csodára” (csodaszerű, életszerű hatást keltő okra) kéne gyanakodnunk. Léteznek saját fényt termelő szerveződések itt a Földön is – mint a szentjánosbogár, egyes mélytengeri halak, és ismét csak a vulkánok, villámok. Igaz, a vulkánok és a villámok nem maguk termelik meg energiájukat, csak átalakítják a kapott energiát fényenergiává; akárcsak az öngyulladó olajmezők, tőzegtelepek. Tulajdonképpen különös, hogy ez a saját energiából “öngyulladó”, fénytermelő tulajdonság eddig nem keltette fel a tudósok, biológusok, filozófusok érdeklődését. Még különösebb lenne egy olyan földi fényforrás, amelynek fényessége többé-kevésbé szabályosan lüktet. Évtizedeken át szabályosan lüktető fényforrásokat kerestek a Földön kívüli értelmet kutató csillagászok, és amikor a pulzárokat fölfedezték, először arra gondoltak, ez egy másik civilizáció jelzése lehet. Aztán hamarosan rájöttek, hogy éppen a szigorúan gépies szabályosság szól az értelmes forrás lehetősége ellen. Csakhogy a Nap fényének változása nem szigorúan szabályos! Már néhány évtizede ismert, hogy a napfelszín különböző pontjai 10 millió módusban, 10 millió külön rezgésállapotban rezegnek, folyamatosan változtatva “hangerejüket”, “hangmagasságukat”, mintha tízmillió zenész adna együttesen koncertet! Milyen óriási információnak felel ez meg, ráadásul nem olyan gépiesen ismétlődésnek, ami élettelen mechanizmusra utalna! Hogy lehet az, hogy távoli fényévekre levő csillagokon keresik-kutatják évtizedeken át az élet, az értelem nyomait, és eközben nem veszik észre, hogy a Nap közelebb áll az értelmes lényekkel szemben támasztott követelményekhez, mint eddigi legjobb jelöltjeik?

Nem állítom, hogy a Nap csillag-mivolta, az a tény, hogy saját maga termeli fényét (és hogy ez a fényesség ciklikusan változik, ráadásul nem szigorúan szabályosan), már bizonyítja is, hogy a Nap élő szerveződés. Csak azt állítom, hogy mindezek az alapvető sajátságok már önmagukban is a legtöbb földön ismert létezőnél az élet meglétére emlékeztetnének. A helyzet hasonló az égitesteknél is, abban az esetben, ha vizsgálatunk összefüggésrendszere az élet meglétére irányul, például más civilizációk kutatására. Ez pedig felveti a kérdést: mi történne, ha a Napot a más civilizációk kutatására kidolgozott módszerekkel közelítenénk meg? További kérdéseket is föltehetünk. Miféle eredményeket adhatna egy olyan vizsgálat, vagy akár egy olyan tudományág, ami például a földi fák viselkedését a távoli csillagok esetleges civilizációinak kimutatására alkalmas módszerekkel közelíti meg? Hiszen a távoli csillagoknál az élet nyomait csak vaktában keressük, míg azt egészen biztosan tudjuk, hogy a fák élők! Miféle értelemmel rendelkezik egy fa? Ezt talán egyáltalán nem érdemes kutatni? Csak az elérhetetlen civilizációk tarthatnak igényt a figyelmünkre, az orrunk előtt élő civilizációk pedig egy szemernyi érdeklődésre sem érdemesek? A Földön egyedül az ember érdemes figyelemre? És miféle eredményeket kapnánk az emberi viselkedés tanulmányozásából? Ha például az egyik alapvető életjelenséget, az érzékenységet (amit a biológusok “ingerlékenység” néven emlegetnek) vesszük elő? Vegyük ismét azt a példát, amikor egy lepke látványát hordozó fénysugarak szemünkbe jutva agyunkban parányi bioáramokat keltenek! Miféle következtetést tudna levonni az a “másik civilizáció”, amely az embert megfigyelve megállapítaná, hogy ha egy lepkéről fény jut be a szervezetbe, akkor az emberi szervezet olykor-olykor a lepke után rohan? Be tudná-e bizonyítani ennek alapján, hogy az ember – élőlény? Annyit bizonyítani tudhat, hogy a folyamat kezdő lépésében az energia parányi, néhány fényhullám szinte mérhetetlenül parányi energiája. A végenergia a szervezetet képes a levegőbe röpíteni, tartós futásba hozni, azaz ebben a fizikai megközelítésben a kezdő és végenergiák aránya óriási, csak csillagászati számmal írható le (~1019-szeres, tízmilliárdszor-milliárdszoros!). De következik-e ebből az óriási áttételből, hogy az ember – él? Bauer Ervin “Elméleti biológia” (1967, 38) című, alapvető könyvében megemlíti, hogy ez az óriási áttétel az élőlények sajátos tulajdonsága. Mindazonáltal ennek az óriási áttételnek a megléte önmagában még nem bizonyítja minden kétséget kizáróan, hogy élő szervezetről van szó.

Ugyanakkor az ember számára világos, hogy enélkül az érzékenység nélkül élete nem lehetne élet, hiszen ez az érzékenység a feltétele bármiféle belső átélésünknek, belső átélésünk öntevékeny alakításának. Az energetikai áttétel ugyanis nem lehet minden hatásra ugyanakkora, hiszen számtalan hatás ér bennünket (másodpercenként több tízmilliárd bit információt hordozva, lásd pl. Scheffer, 1994), és szervezetünk csak egyfajta módon képes cselekedni. Ha szervezetünk energetikai áttételét megkötnénk, és minden hatásra ugyanakkorának követelnénk meg, akkor szervezetünk tökéletesen elvesztené életképességét, mindenre faarccal, ugyanazzal az érzékenységgel válaszolna. Ha amikor egy fény-szemcse érné szemünket, egy pislantásnyi energiával sem válaszolhatnánk, csak legfeljebb annyi energiát mozgósíthatnánk, amennyivel a fényhullám bír – miféle bénult állapot lenne az! Nemcsak lelkivilágunkban, de alapvető élettevékenységünkben is végzetes fennakadást okozna egy ilyen mesterséges “kiegyensúlyozottság”, “egyenlősítő demokrácia”: az életbevágóan fontos, a teljesen közömbös és az életbevágóan veszélyes hatásokra egyenlő, és vészesen kevés energiát lenne köteles mozgósítani. Ilyen körülmények között a szervezet nem lenne képes legelemibb működéseit fenntartani. De lelkivilágunk is elképzelhetetlen mértékben beszürkülne, elveszne a tökéletes szürkeségben, érdektelenségben – hiszen az érdeklődés éppen a figyelem általi kitüntetettséget, azaz belső mozgósítást jelentene. Életünk attól élet, hogy kitüntetünk számunkra izgalmas, érdekes, figyelemfelkeltő jelenségeket számunkra érdektelen, haszontalan hatásokkal szemben. Ez a kitüntető hatás életünk alaprugója, alapvető mozgató ereje által történik, és ez a kitüntető hatás alkotja belső életünk alapját.

Összevetve a külsődleges, energetikai szempontú megközelítést a belső, élet-központú, lélek-szempontúval, arra a felismerésre juthatunk, hogy egy és ugyanazon alapjelenség: az érzékenység, illetve fizikai nyelven: az óriási áttétel, külsődlegesen vizsgálva nem bizonyítja, belső megközelítéssel pedig szinte kétségtelenné teszi az élet, sőt a lelkiség jelenlétét. Az érzékenység a belső megközelítés alapján akkor válhat az élet kétségtelen jelévé, ha folyamatosan jelen van, ha folyamatosan kitüntet bizonyos hatásokat a legtöbb más hatással szemben. Számunkra is hasonló feladat vár: fölfedezni az élet jelenlétére irányuló jelenségeket, és ezeket kitüntetni az élettelenség szemléletével szemben. Eddigi vizsgálataink alapján már felismertük, melyek a kozmikus élet meghatározására, kimutatására alkalmas ismertetőjegyek.

A kozmikus élet kimutatására alkalmas meghatározást a következő alakban fogalmazzuk meg:

A kozmikus élet kulcsjelensége az érzékenységet mutató, folyamatos öntevékenység.

Olyan öntevékeny folyamatot kell keressünk, amely az égitest élettartamának jelentős részében végbemegy; amely rendkívüli és kitüntető módon fölerősít egyes kis energiájú külső hatásokat (ingereket) és ezekre a kitüntetett kis hatásokra óriási erősítéssel válaszol, olyan folyamattal, amelynek energiája az ingerfolyamat összenergiájánál jóval nagyobb. A feladat előttünk tehát a következő: meg kell vizsgálnunk, létezik-e a Napban olyan folyamat, ráadásul folyamatosan, amely óriási energetikai áttételt hoz létre, amiben nagyon parányi kezdő hatás nagyon nagy energiájú folyamat születésére vezet. Ha találunk ilyen folyamatot, és ha ez a folyamat nem egyszer-egyszer, hanem folyamatosan megy végbe a Napon, akkor ez a folyamat a Nap alapvető életfolyamata, és minden eddigi kutatási eredménynél közelebb jutottunk ahhoz, hogy bizonyítsuk: a Nap – élő szerveződés! Mindenesetre szükségünk lesz más, független megközelítésekre is. Ezeket azonban csak a most kijelölt feladat elvégzése után fogjuk megvizsgálni.

Mielőtt rátérnénk a Nap alapvető életfolyamatának feltárására, még egy gondolatot meg kell említenünk. Az energetikai szemlélet a fizika szemlélete: mennyiségileg összesítő szemlélet. Ez pedig valami olyasmi, mint amikor az emberek között súlyuk vagy fizikai erejük alapján teszünk különbséget. Egy ilyen megközelítés jogosult, elsősorban az erősportokban. Csakhogy nem csak ez az egy megközelítés lehetséges, és, ahogy az élet mutatja, ez az erő-, súly-megközelítés éppen az élet lényegében nem irányadó. De létezik informatikai megközelítés a napfizikában? Meg kell mondjam, hogy ilyenről mindmáig nincs tudomásom. A mai helyzetet áttekintve úgy tűnhet, mintha kizárólag csakis fizikai-mennyiségi alapon lehetne megközelíteni a Napot. A következőkben éppen ezért elsősorban azt szeretném megmutatni, hogy még a fizikai megközelítés is a Nap élő mivoltának igazolása felé vezet. De hogy ne gondoljuk, hogy csakis fizikai szempontból lehetséges gondolkodni, fölvetek egy újabb, olyan fizikai szempontot, amely érdekes módon az irányításelmélet és a biológiai-logikai vizsgálat felé nyit utat.

A Nap attól csillag, hogy saját fényt bocsát ki. A fény elektromágneses sugárzás. Az elektromágneses sugárzásról azonban tudjuk, hogy sok helyzetben egyáltalán nem puszta erőssége számít! Így van ez, ha egy pillanatra félretesszük az összesítő mennyiségi szemléletet, és megvizsgáljuk, mire való a fény információ-tartalma! Nem nehéz kapcsolni, és felismerni, hogy a rádióhullámok, a mobiltelefonok, a hírközlés éppen elektromágneses hullámok segítségével történik. Rádióhullámokkal történő távvezérlés, információ-átadás általánosan ismert jelenségek. A Nap ugyanilyen elektromágneses hullámokat bocsát ki. Vajon hordoznak ezek a napsugarak valamiféle információt? Vajon kiváltanak ezek a napsugarak valamiféle távvezérlést? Nem tudok róla, hogy bárki feltette volna ezt az egyszerű, kézenfekvő kérdést. Így aztán a válasz sem születhetett meg. Amíg ez így van, addig csak annyit mondhatok: a távvezérléshez nemcsak adóra, hanem vevőre is szükség van. A vevő ugyanarra a frekvenciára kell legyen hangolva, mint az adó, ahhoz, hogy az információt hasznosítani tudja. Ismerünk olyan földi rendszereket, amelyek képesek a Nap sugarait hasznosítani? Nekem először a növények jutottak eszembe. A növények ugyanis éppenhogy abból élnek, hogy a Nap sugarait elnyelik, átalakítják. A mai biológia ezt úgy fogja fel, hogy nyilván a Nap energiájára van szüksége a növényeknek, nyilván semmi másra. A kérdésem akkor az: hová lesz a napsugarakban szállított információ? Tökéletesen elvész? De hogyan tud egy valóság tökéletesen elveszni? Az energia például egyáltalán nem vész el. Az anyag sem. Csakhogy az információ éppen az anyaghoz kötött finom változásokként fogható fel. Mi lesz ezekkel a finom változásokkal? Ha egy biliárdgolyót ér a napsugár, az valószínűleg nem fogja felfogni a napsugárzás információtartalmát (vagy csak nem tudja látványosan hasznosítani, kifejezni, mivel nincsenek meg erre a megfelelő eszközei, keze, lába, szája, idegrendszere?). De ha az anyagot évmilliárdok óta éri egyfajta információ, az apró változások felhalmozódhatnak. Vajon nem így jött-e létre a földi élet, ahogy azt Grandpierre K. Endre (2000) felvetette? Vajon nem éppen a Nap sugarainak, hatásainak sajátos információtartalma hozta létre ismétlődő, egyre hatékonyabb távvezérlő hatásként az élet kifejlődését? Abban egyetértenek a tudósok, hogy a földi élőlények látása alkalmazkodott a Nap sugárzásához, és a legérzékenyebb éppen abban a frekvenciatartományban, amelyben a földi légkör a legtöbb napsugárzást engedi át. Akkor pedig hasonló alkalmazkodás az információ-tartalomhoz nem képzelhető el ugyanúgy? És akkor az élőlények, elsősorban a növények részben a Nap által távvezérelt szervezeteknek tekinthetők? A napfény (és egyéb naphatások) kizárásával felnevelt paradicsomok vizsgálata talán egyszer erre a kérdésre is közelebbi választ fog adni. Addig is a kérdés nyitott. Sőt, máris úgy tűnik, az idény előtti paradicsom nem olyan tápláló, ízes, mint a Napon nevelt. Milyen lehet a szoláriumban nevelt? Könnyen lehet, hogy a Nap sugarai rendelkeznek fontos, életadó információval! Jellemző az anyagelvűség csőlátást kialakító, szemlélet-leszűkítő hatására, hogy egy ilyen alapvető és tényszerű kérdésfeltevés fel sem merült a tudósok regimentjeiben. Könnyen lehet, hogy a Nap sugarai egészség-segítő, építő hatást is hordoznak magukban, energiatartalmukon túl.

Még egy érdekes kérdés. Egyáltalán, miért bocsátanak ki a testek sugárzásokat, hullámokat magukból? A hullámokat úgy is felfoghatjuk, mint színtiszta információt. A tévétorony adása hullámok tovaterjedését jelenti. Ha minden test hullámokat bocsát ki, lehet, hogy minden test egy tévéadó? És ha ez így van, miért van így? Miért van szüksége a Világegyetemnek arra, hogy minden test folyamatosan küldje magáról élete filmjét tova a kozmikus űrbe? És fordítva: ha a részecskék energia-csomagok, amelyek megfelelő körülmények között hullámokká alakulhatnak, akkor tekinthetők-e a részecskék film-raktároknak? Tekinthetők-e az anyagi részecskék egyfajta kozmikus könyvtárnak? És akkor a Világegyetem tényszerűen megfigyelhető alap-sajátsága, hogy minden folyamatról hírt ad, tekinthető-e egy kozmikus könyvtár számára szolgáló tájékoztató szolgálatnak? Tekinthető-e a Napban felszabaduló magenergia a Világegyetem őskorában elraktározódott, részecskévé vált ős-információ fokozatos felszabadulásának és továbbadásának? És akkor tekinthető-e a Nap életadó hatása az ős-Világegyetem élettel telített mivolta melletti bizonyítéknak? Egy új tudományág, a bioelektromágnesesség központi jelentőségű felismerése, hogy az élőlényeket egységessé szervező tényező az elektromágneses erőtér. Az élők attól képesek élni, finoman szabályozni magukat, egységes lényként összehangolni minden egyes sejtjük másodpercenként százezernyi folyamatát, hogy elektromágneses tereik erre képessé teszik őket! Ebben az összefüggésben még inkább figyelemreméltó, hogy a Nap sugárzása éppen elektromágneses rezgés, vagyis más szóval: életszervezésre alkalmas sugárzás! És ha ennek a sugárzásnak, elektromágneses hullámnak nem annyira az energiája, mint inkább frekvenciája, információs tulajdonságai a meghatározók, akkor akár a távoli csillagok fénye is jelentős hatással lehet ránk, ha információs tulajdonságai éppen összhangban állnak szervezetünk fogékonyságával!

Még egy kérdés kívánkozik ide. Nem érdekes, nem figyelemreméltó önmagában az a tény, hogy egy szervezet (vagy rendszer?) képes saját maga belső energiát termelni? Ez vajon nem rokonítja a csillagokat az élő szervezetekkel? Ezt a kérdést később részletesebben is megvizsgálom. Most itt csak a materialista hozzáállást szeretném megvilágítani. A mai materialista tudományszemlélet alapjában dogmatikus, még ha dogmáit válságos esetekben a pápai zsinatokhoz hasonlóan hajlandó is felülvizsgálni (Kuhn paradigma-elmélete, 1961). A tudomány egyik végső kérdése ugyanis az: hol kell megállni egy magyarázatban? Melyik szintig kell eljutni ahhoz, hogy kielégítően magyarázottnak minősítsünk egy jelenséget? Egy ismert példa: Newton a gravitációs erőt nem fizikai, hanem elvont, matematikai erőnek tekintette. Ennek a matematikai erőnek, amely a távolság négyzetével fordítottan arányos, végső okát az Isten akaratában vélte megtalálni. Lehet, hogy ez nem kielégítő magyarázat. De vajon az kielégítő-e, ha egyszerűen elfogadjuk a gravitáció létét, mint további magyarázatra nem szoruló alapjelenséget? Miért éppen a gravitáció tekinthető alapjelenségnek, és miért nem például a hipnózis? Ha a hipnózis jelensége magyarázatra szorul, miért nem szorul magyarázatra a gravitáció? Igaz, a gravitáció matematikai törvénnyel leírható, legalábbis így gondoltuk a legutóbbi évekig, amíg meg nem jelentek a gravitáció új, a newtoni elméleten túlmutató elméletei. De miért nincs ott szükség további magyarázatra, ahol egy matematikai törvény jó közelítéssel alkalmazható? Ha egy jelenség matematikailag leírható, akkor a meghatározó tényezők áttekinthetően, egyszerű alakban tarthatók kézben. Csakhogy ha ez feljogosítana a gondolkodásnak netovább-ot parancsolásra, akkor sohasem jutott volna el Newton sem a gravitáció felismerésére! A nehézkedés törvényét ugyanis éppen azért ismerte fel, mert kapcsolatot talált a szabadesés matematikailag jól leírt és kézbentartott törvénye és a Hold pályája között! Ismét felmerül tehát a kérdés: hol a megértés végső alapja? Mondhatjuk-e, hogy a szabadesés már önmagában világos, és az általános nehézkedés törvényére nincs szükség? Nyilván nem! Még kevésbé szabhatunk határt a kérdezésnek, a megismerésnek, ha a vizsgált jelenségkörben anélkül fogadunk el egy jelenséget ismertnek, hogy viselkedésének matematikai törvényeit ismernénk. Márpedig a materializmus lépten-nyomon az anyagi adottságokat állítja végső létszintnek, és mivel az anyagiság a materializmusban általános, egyetemes, mindent kitöltő, ezért az anyagelvűség ott és akkor szabhat határt, ahol akar – illetve, megismerése képtelen eljutni bármiféle végső alapig. Mivel ugyanis az anyag végtelenül változatos formákban létezik, és ha ezekből elég sokat végső adottságként, készként, magyarázatra nem szorulóként fogad el a materializmus, akkor csak annyira egzakt, mint egy matematika, amely bármilyen helyzetben megengedi magának újabb axióma felvételét, ha erre szüksége van. A materializmus az adottságokat késznek tekinti, az adottságok túl nagy részét tekinti késznek, magyarázatra nem szorulónak. Nem véletlen, hogy a “magyarázatra nem szoruló gravitáció” vészesen terjedő dogmáját Newton maga is okkult szemléletnek minősítette. Okkult az, amit megmagyarázhatatlannak minősítünk. Az a szemlélet, amiben a gravitáció magyarázatra nem szoruló jelenség, okkult. Ez pedig azt jelenti, hogy a magenergia létét sem lehet csak egyszerűen “kész”-ként elfogadni, minden magyarázatot, mélyebb értelmezési kísérletet elutasítani. Minél mélyebb szintű egy magyarázat, annál teljesebb magyarázó értéke is.

Tegyük föl tehát bátran a kérdést: van-e mélyebb értelmezési lehetőség annál, hogy pusztán tudomásul vesszük, a csillagok rendelkeznek felszabadítható magenergiával? Vizsgáljuk meg, mi lenne, ha nem létezne magenergia! Akkor a Nap élettartama nem érhetne el 10-15 milliárd évet, csak néhányszor tízezer évet! A magenergia ebben a fényben egy olyan jelenség, amely óriási mértékben meghosszabbítja, megsokszorozza a Nap életét! Akkor pedig a magenergia a csillagokban is életfenntartó szerepet tölt be – vagyis valamiféle alapvető életjelenség megnyilvánulásaként fogható fel mélyebb szinten! A csillaglét alapja, a magenergia felszabadulása ebben az új összefüggésben egy kozmikus életerő megnyilvánulásaként jelenik meg.

A Bénard-konvekció rejtélye

Létezik egy egyszerű, mindennapi, de kozmikus viszonyok között is fellépő jelenség, amelyben egy látszó rendezetlenségből rend alakul ki. Ez a figyelemreméltó folyamat az információ eredetével kapcsolatos könyvek nagyrészének alapvető (és többnyire egyetlen) példája. Mivel aztán e titokzatos folyamat bemutatására építenek, és minket is alapvetően érint a Nap élő mivolta és az élethez szükséges információ, rend eredete, ezért vizsgáljuk most meg, miben is áll ez a rejtélyes folyamat, aminek a neve: Bénard-konvekció (Chandrasekhar, 1961, 9)!

Folyadékok két párhuzamos síklap közé helyezve, és alulról egyre jobban melegítve rendkívüli jelenséget mutatnak. Ahogy az alsó lap egyre melegebb lesz, a folyadékban egyszercsak áramlás lép fel. Ezt az áramlást hőáramlásnak nevezzük, mert a hő hatására lép fel. A szakirodalomban egyik első tanulmányozójáról, Bénard-ról Bénard-konvekció elnevezés alatt ismeretes. Ez a hőáramlás, ahogy főzéskor megannyiszor tapasztaljuk, több-kevesebb szabályosságot mutat: buborékok emelkednek fel itt-ott. Ha kiküszöböljük a zavaró egyéb hatásokat, mint a ház remegését, a lábos egyenetlenségét, a szabályosság rendkívül feltűnővé válik: a folyadék felszíne a lépesméz mintázatára emlékeztető sejt-szerkezetet mutat. Hogyan jön létre ez a feltűnő rendezettségű mintázat? Mi idézi elő? Ha rejt magában a rend információt, honnan ered ez az információ?

Általános nézet szerint (ld. pl. Chaisson, 1997) a rendezettséget maga az energiaáramlás okozza valamiféle módon, és így közvetve az is szerepet játszik, hogy a rendszer nem zárt, hanem nyílt, hiszen energia áramlik át rajta. Csakhogy a jelenség matematikailag jól leírható (Chandrasekhar, 1961, 9), és a megoldások egyértelműen a határfeltételekkel kapcsolatosak. Ha a határfeltétel zárt, másfajta méretű és mintázatú szerkezet jön létre, mintha a határ “nyílt” (mindkettő matematikailag pontosan értelmezett). Más szóval: a rendezettség kialakulásában az energiaáramlás szükséges feltétel, de a mintázatot a határfeltétel szabja meg! Érdemes alaposabban elgondolkodni, mit is jelent ez – mert közelebb visz bennünket az élet titkához is. Ha a határfeltétel szabja meg a mintázat jellegét, akkor a határfeltétel a jelenség közvetlen oka. A határfeltétel tehát okként lép fel. Tulajdonképpen minden ok határfeltételt jelent: adott a jelenség, keressük az okát, ami rajta kívül esik, de ami vele érintkezik, rá hat: hol találhatunk ilyen hatást, ha nem a határon? Rendben, de hogyan éri el a határfeltétel, hogy egy rendezett mintázatot hívjon elő a közbezárt egész körzetben?

Először is felhívjuk a figyelmet, hogy a határfeltételek képviselte okozatiság felülről-lefelé ható okság megnyilvánulása. A határfeltétel hatásában az átfogó rend szabja meg a részletekben megnyilvánuló rendet! A határfeltétel okként fellépésében az Egész irányítja a Részt! Hogyan képes erre? Hogyan képes a határ meghatározni, ami távol esik tőle? Mert ha a két határoló lapot távolítjuk egymástól, megváltozik a sejtek mérete. Honnan tudja az alsó határfelületen képződő sejt-szerkezetű áramlási elem, buborék, hogy milyen messze van a felső határ? Hogyan képes a határ meghatározni a távolból a buborék-képződést? Hogyan képes egy puszta határ távolhatni, formálni, alakítani, csoportosítani anyagi atomok mozgását?

A hőáramlás képződése mély, eddig fel nem vetett kérdéseket, titkokat rejt magában. Észrevehetjük, hogy hasonló rejtélyes hatás lép fel a villámok képződésekor! A felhő ott a magasban, a föld ott a mélyben, mint két határoló felület. Honnan tudja a villámot létrehozó erő a magasban, hogy hová kell lecsapnia a mélyben? Hogyan tájékozódik? Hogyan függ össze a felhő és a föld távolsága, viszonyai a villám keletkezésével? “A villám leírását ismét azzal kell kezdenünk, hogy nem tudjuk, hogyan működik…Az egész folyamat az ún. “elővillámmal” kezdődik. Ez nem olyan fényes, mint maga a villámcsapás. A fényképeken kezdetben egy kicsiny fénylő pontot láthatunk, amely a felhőből indul ki és rendkívül gyorsan (a fénysebesség hatodával!) mozog lefelé. Mintegy 50 métert tesz csak meg (azaz kb. 120 milliomod másodpercig halad – G. A.), azután megáll. Körülbelül 50 milliomod másodpercig áll, azután megteszi a következő lépést. Megint pihen egyet, majd megteszi a következő lépést és így tovább. Ilyen egymást követő lépésekben közelíti meg a földet…Amikor az elővillám mintegy 100 m-re megközelíti a Földet, kisülés indul eléje a talajból, erre bizonyíték van…Abban a pillanatban, amikor az elővillám elérte a földet (ahogy összeért az eléje siető kisüléssel – G. A.), kész “vezetékünk” van, amely felvezet a felhőbe és tele van negatív töltéssel. A felhő negatív töltése most végre kiszabadulhat és egyszerűen kizúdulhat…A villámnak ez a fő része, amely messze a legfényesebb, a fő villám. Ez hozza létre a vakító fényt és a hőt, amely a levegőt gyorsan kitágítja és a mennydörgést kelti…De ezzel még nincs vége. Bizonyos idő, talán századmásodperc elteltével, amikor a fő villám már megszűnt, újabb elővillám jön le. Ezúttal azonban nincsenek lépcsőzetes pihenők. Ez a “sötét villám” már megállás nélkül tart lefelé, egyetlen lendülettel a legfelső résztől a talajig. Teljes gőzzel halad pontosan végig a régi csatornán, mert elég törmeléket talál a régi csatorna mentén ahhoz, hogy az legyen számára a legkönnyebb útvonal” (Feynman, R. P., Leighton, R. B., Sands, M. 1969, 134-136).

Minden bizonnyal a felhőből induló elővillám már első lépése előtt valahogy érzékeli a távoli föld elektromos töltéseit, feszültségi szintjét, és nem indulna el, ha a felhő és a föld között a feszültségkülönbség nem érne el egy kritikus küszöb-értéket. Ez megfelel a hőáramlás fellépéshez szükséges hőmérséklet-eloszlási meredekség (hőmérséklet-gradiens) küszöbértékének. Laboratóriumi körülmények között nyilván nem lehet egykönnyen kimutatni az elővillámhoz hasonló elő-jelenség fellépését a hőáramlás beindulása előtt. A két jelenség lényegi hasonlóságából azonban arra következtetünk, hogy minden bizonnyal a Nap hőáramlási zónájában (a napfelszín alatti, kb. 200 000 km vastagságú konvektív zóna) is hasonló elő-jelenség térképezi fel a viszonyokat, és ez az elő-jelenség alakítja ki az áramlási sejtek mintázatát. Csakhogy máris újabb rejtélybe botlottunk: ugyanis az elő-villámot is meg kell előzze egy elő-jelenség, egy legelső, tájékozódó, az átfogó viszonyokat feltérképező jelenség, amely kijelöli, a felhő melyik pontjáról induljon az első elővillám-szakasz és mikor, mekkora áramerősséggel. Ez a legelső, tájékozódó jelenség méri fel a feszültségviszonyokat, dönt az elővillám megindításának szükségességéről és módjáról. Vajon milyen sebességgel haladhat ez az átfogó, tájékozódó jelenség? Abból a körülményből, hogy energetikailag még alacsonyabb szinten zajlik le, láthatjuk, hogy nehezen mérhető meg közvetlenül sebessége. De abból, hogy az egész felhőt az egész környező földfelülettel össze kell vesse, arra következtethetünk, hogy rendkívül gyors és nagy áttekintőképességű folyamatról lehet szó, amihez képest az elővillám sebessége is rendkívül lassúnak számíthat. Olyan kép rajzolódik ki váratlanul előttünk, mint ami az emberi agy jobb- és bal féltekéjének szereposztásában jelenik meg. A jobb félteke az “egész” felfogására irányul, rendkívül gyors, lényegre irányuló, az átfogó döntés meghozója. A bal félteke a “rész”-re irányul, a számító, mennyiségi viszonyokba bocsátkozó értelem, amely a jobb félteke által meghozott döntéseket a gyakorlatba hivatott átültetni. Mintha az elővillámot egy átfogó villám-agy jobb féltekéje indítaná el, és az elővillám 50 m-t megtéve megtorpan, visszajelez a villám-agyközpontnak, majd megkapva a felhatalmazást a következő lépésre, tovább terjed rendeltetési célja felé. E kérdés közelebbi vizsgálata túlmegy könyvünk keretein. Itt csak annyit említünk meg, hogy az előjelenségek összefüggnek a könyvben előforduló “elsődleges kölcsönhatás”-sal (oldalszám), a spontán célbajuttatással (oldalszám), a gázok atomjainak egymást megtaláló különleges képességével (oldalszám), a DNS és a Világegyetem táv-kölcsönhatásával (oldalszám), az Egész a Rész viszonyával (oldalszám), és végső soron az erőterek elő-valóságaival (amik a fizikában ismert potenciálokkal kapcsolatosak, lásd Grandpierre, 1998, 1999a).

Visszatérve a Bénard-konvekció jelenségéhez: itt is minden bizonnyal egy hasonló, átfogóan tájékozódó elő-jelenség az, ami legelső szinten indítja be az áramlási sejtek szerveződését. Az áramlási sejtek tehát a szakirodalomban közkeletű vélekedéssel szemben nem véletlen hőingadozásból jönnek létre, hanem nagyléptékű szervező folyamatban, amelyben a határfeltételek lényeges, okozati szerepet játszanak. És ha ezek az előjelenségek kevés energiával rendelkeznek, mert rendkívül gyorsak, akkor az áramlási sejtek keletkezésének kérdése visszavezet bennünket a napmag mélyebb körzeteibe. Itt, ezekben a mélyebb tartományokban a magenergia a hőmérséklet magas hatványával, egyre rohamosabb mértékben termelődik. Ha tehát például a Nap és a bolygók kölcsönhatása következtében a napmagban nagyléptékű áramlás lép fel, az árapályhullámhoz hasonlóan, és ez a hullám összetalálkozik, becsapódik egy erős mágneses terű körzetbe, ott elektromos fűtést hoz létre, és ezzel elindulhat egy önerősítő, robbanásos folyamat. A melegebb körzet több magenergiát termel, még melegebb lesz, még gyorsabban termeli az energiát…a körzet egyre rohamosabban melegszik, egyre nagyobb körzetre terjed ki, amíg el nem ér egy olyan méretet, amelyben buborékként képes a felhajtó erő segítségével fölemelkedni és a Nap külső tartományai felé rohanni. Útjában a hőáramlásos zóna aljába ütközve természetszerűen a méretének megfelelő zavarokat vált ki, és ezzel a hőáramlást be tudja indítani (lásd később!).

A Nap nagy kérdései

Mivel a Nap természetét szeretnénk megismerni, jelenségeit elsősorban abból a szempontból kell sorra vennünk, amely a Nap élő vagy élettelen természetének kérdésében a legfontosabb lehet. Létezik egy módszer, amelyre minden tudományos alapkutatásnak szüksége van, és amely a tudomány fejlődésében is irányító szerepet játszik. Ez a módszer abban áll, hogy feltérképezzük, mit tudunk, de nem egyszerűen a tárgyi tudás szempontjából, hanem a tudományos kutatást vezető fő szempontok logikája, vonalvezetése alapján. Ha a tudomány vonalvezetéséről már kialakult képünk, ezen a vonalon tovább is tudunk jutni annál, ahol a tudomány ma tart: hiszen nem kell többet tennünk, mint a kijelölt irányban tovább haladni. Sőt, legelső lépésként ennél kevesebb is elég: először ugyanis arra van szükségünk, hogy a tudomány határához érve a kijelölt irányban kérdéseket tegyünk fel.

A tudományos kutatásba beavatás tehát jórészt azt jelenti, hogy képet alkotunk a tárgyi tudásról, tájékozódunk a tudomány által érdekesnek tartott, művelésre alkalmasnak, szükségesnek tartott területekről. Ha e területek között van olyan, ami bennünket közelebbről is érdekel, akkor a feladatunk az alaposabb tájékozódás, az átfogó tárgyi ismeretek megszerzése, és ami még fontosabb, az a tudomány logikájának feltérképezése. Kijelölünk egy érdeklődési területet, és megismerjük logikáját, megtanuljuk agyának működését. Ha feltérképeztük, hogyan működik a tudomány az adott területen, azzal képet alkottunk a tudomány “agy”-központjáról, képet alkottunk arról a belső tudásközpontról, amely eldönti, melyik tárgyi ismeret fontos, melyik nem, és e mérlegelés alapján kijelöli a fontos és a legfontosabb tárgyi ismeretekhez vezető utakat. Ez a tanulás szakasza. Amikor pedig már megtanultuk, miről van szó, és hogy hogyan haladhatunk előre, akkor már a kérdések felé fordíthatjuk figyelmünket. Az adott tudomány nagy kérdései így a tárgyi tudásbál többet mondanak el nekünk: megmutatják a tudomány agyát, belső irányait is.

Valójában persze mindenfajta tanulás, a tudományos kutatás is minden lépésnél megköveteli saját értelmünk ellenőrzését. Hiába tartja a tudomány, hogy ez vagy az a jelenség fontos, az meg az pedig nem fontos, ha értelmünk, a logika azt mondja, ez nem így van. Hiába alakult ki egy tudományos okfejtés-lánc, vonalvezetés egy érdekes területen belül, ha a tanulás során egyszercsak rájövünk: hibás az egyik lépés. Így tehát mind a tárgyválasztásban, mind a tájékozódás szakaszában, mind a kutatási szempontok megismerésében a tanultakat össze kell vetnünk saját belső ismereteinkkel, azzal a csodálatos belső adottsággal, amely alkalmassá tesz bennünket az értelemre, a logikus gondolkodásra.

A nagy kérdések már önmagukban megvilágítják a tudományterületet: megvilágítják a vonalvezetést és a vonalvezetés fényében a tárgyi tudás határait. Mintha kitapintanánk egy táguló, növekedő tudásgömb ütőereit, legfőbb erezetét, váz-küllőit, mintha felvillanna előttünk a tudásgömbből kinövekvő váz-küllők fénye, azoké a küllőké, amelyeken a tudás fája képes lesz majd tovább növekedni. Ezek a váz-küllők szellemi természetűek, tudásunk vázát jelentik, kijelölik a logika segítségével képződő Ariadné-fonalat.

A Nap tudományát ma úgy hívják: napfizika. Ezzel a legelső lépéssel már kívül is vagyunk a minket érdeklő területen, hiszen minket éppen az érdekel, élő-e a Nap vagy sem! Csakis a fizika vagy a fizikán kívül inkább a biológia tudományát szükséges a Nap lényegi megismeréséhez, természetének feltárásához alkalmaznunk? Az első tanulság: a legkockázatosabb lépés általában az első lépés. A tudományról kialakított közkeletű kép a tudományt a legbiztosabb tudás épületének mutatja. Ez a biztonságtudat vezet arra a feltevésre, hogy gondolkodás nélkül, nyugodtan beléphetünk ebbe az épületbe. Ha beléptünk, gondolják sokan, még sokáig nem érthetünk meg semmit, szemünknek először szoknia kell a szokatlan világosságot. Ha pedig az évek során kialakítottuk a szükséges jártasságot, akkor jön az ideje a kérdezősködésnek.

Igen ám, csakhogy ha már az első lépésnél kizárjuk a kérdésfelvetések és az értékelő, mérlegelő szempontok jó részét, akkor könnyen pórul járhatunk. Előfordulhat, hogy mi is áldozatául esünk a “szoktató idomítás” emberhez és tudományhoz nem méltó jelenségének. A tudomány épületének állítólagos biztonságát, tökéletességét minden kritikai vizsgálat, logikánk ellenőrzése nélkül készpénznek véve tekintély-alapon fogadunk el egy állítást. A tudomány pedig nem ismeri el a tekintély-érveket. Ha pedig első lépésként elfogadunk egy tekintélyérvet, ez könnyen megpecsételheti egész életünket, előre meghatározhatja életszemléletünket, tudományos irányultságunkat, és így könnyen lehet, hogy ha évtizedes munkát, vagy legalábbis érdeklődést, figyelmet szentelünk a tudománynak, egész érdeklődésünk, tevékenységünk hibás síneken gördülésre kényszerül. Minden ember érdeklődik a tudomány iránt, elsősorban azért, mert a tudomány eredeti feladata a Természet megismerése, és ez a Természet adja életünk talaját, színterét, belső lényegét, értelmét és távlatait. Ezért legyünk inkább körültekintőek, a legkörültekintőbbek az első lépésnél, mert sokszor ott dőlnek el a legfontosabb kérdések. Ha a tudomány csak a második, vagy éppen a sokadik lépésben kezdődhet, az nagy veszélyt hordoz magában. Ismerjük Pavlov kutyáinak esetét. Szegény kutyákkal kísérletezve az ebéd megjelenését mindig csengőszó előzte meg, és egy idő után már a csengőszó hangja önmagában kiváltotta a nyálképződést, pedig a csengőszó nem ehető, nem tápláló. Így tehát eredetileg semleges képzetek, mint a csengőszó, társítás révén olyan értelmet nyerhetnek, amellyel önmagukban, tárgyszerűen egyáltalán nem rendelkeznek. Sajnos, ez a sokszor megalázó eset az emberrel is előfordulhat, ha nem kellően körültekintő. Ha évekig kell járkálnunk a tudomány állítólag csupa tökéletes igazságból álló épületében ahhoz, hogy önálló gondolkodásunk próbáinak kitegyük, akkor bőven van idő az alkalmazkodásra, a feltételes reflexek öntudatlan beidegzésére.

A Nap első nagy kérdése tehát az kell legyen: létezik-e, kellene-e léteznie napbiológiának, vagy a napfizika minden fontosat el tud nekünk mondani a Napról? Válaszunk az, hogy történetileg a “napbiológia” elnevezés szükségessége már fölmerült. Csizsevszkij, az ismert orosz tudós a kozmikus és légköri eredetű fizikai hatások életfolyamatokra gyakorolt hatásának úttörője volt. Ő a “héliobiológia” tudományának elismert atyja, aki először ismerte fel a légköri ionok egészségre és viselkedésre vonatkozó jelentős hatását (Csizsevszkij, 1930, 1936, 1940, 1968, 1973; Sigel, 1975; Yagodinszkij, 1987). 1939-ben Csizsevszkijt távollétében az “International Congress on Biological Physics and Space Biology” elnökéül választották New York-ban, elismerve korának biofizikájához hozzájárulásának alapvető jelentőségét. Vernadszkij a 20. század egyik vezető orosz tudósa, az átfogó biofizika egyik korai alakja dolgozta ki az élet célszerű irányítottságának fogalmát, ami az ökológia és a rendszerelmélet alapjának tekinthető. 1914-től kezdve átvette Eduard Suess bioszféra fogalmát, és pontos mennyiségi és minőségi értelemmel ruházta fel, és így a Gaia elmélet előfutárának is tekinthető. Vernadszkij dolgozta ki a “nooszféra” fogalmát (amely Teilhard de Chardin-től vált ismertté), amelyet a bioszféra új, emberi-értelmi dimenziójának látott. Egész-szemléletű (holisztikus), átfogó tudomány kifejlődésén dolgozott. A Földet egészében vizsgálta úgy, hogy az életet a geológiai ciklusok részének tekintette. Híres, “Bioszféra” c. munkájában (1926/1998) így írt: “A bioszféra élő szervezeteit tapasztalati úton kell vizsgálni, mint olyan különleges testeket, amelyek nem vezethetők vissza teljesen ismert fizikai-kémiai rendszerekre”. Ezért nem elég az életjelenségek anyagi és energetikai tulajdonságait vizsgálni; a jövő tudósainak az élő anyag eszméjét ki kell terjeszteni további tényezőkre az anyagon és energián túl. Vernadszkij maga ezen új tényezők közül az egyik leglényegesebbnek az információt tartotta, jóval azelőtt, hogy a kibernetika és az információelmélet kifejlesztette volna az információ fogalmát.

Második lépésünk az lehet, hogy szem előtt tartva a Nap élő természetére irányuló kíváncsiságot, sorra vesszük a napfizika nagy kérdéseit. Ha ugyanis a napfizika az általános vélekedéssel szemben mégsem írja le a Nap lényegi viselkedését, akkor e hiánynak szükségképpen a fizikában is felszínre kell jutnia. Ráadásul egészen biztos, hogy nem vesztegetjük el időnket, ha a napfizika nagy kérdéseivel foglalkozunk, hiszen a nagy kérdések már fizikai szempontból is érdemesek lehetnek a figyelemre. Számunkra, élőlények számára ugyan egy élőlény elsősorban élő mivoltában érdekes. Furcsa lenne, ha az élőlényeket kizárólag fizikai oldalról szabadna vizsgálni. A madártan, halbiológia, kutya-élettan tudományából madár-fizika, halfizika, kutya-fizika lenne. Az ember-tanból, amely olyan szerteágazó, mint az orvosbiológia, antropológia, pszichológia, társadalomtudomány, művészet-elmélet, humán-tudományok, és az eddig még meg nem született tudomány, az emberek boldogságához szükséges tényezők tudománya, csupán egy tudomány maradhatna: az ember-fizika. Mégis, ha tudjuk, hogy a mai világ fizikai szemléletű, és úgy gondoljuk, hogy a Nap éppúgy lehet élő, mint élettelen természetű, a Nap fizikai vizsgálatai is fontosak lehetnek a teljesebb igazság felé vezető úton. De azt látnunk kell: ha a Nap netán mégis élőlénynek bizonyul, a fizikai vizsgálatok önmagukban már semmiképpen sem lesznek elégségesek természetének valósághű leírásához.

A Nap koronájának fűtése

A Nap nagy kérdéseit persze a különböző kutatók más- és másképpen látják. A Marshall Space Flight Center honlapján (http://science.nasa.gov/ssl/pad/solar/quests.htm) a “Nagy Kérdések” oldalon négy kérdés szerepel. Az első a korona fűtési folyamatának kérdése. A Nap központi tartományaiban a hőmérséklet több mint 10 millió fok. Belülről a külsőbb rétegek felé haladva a hőmérséklet egyre csökken, és a napfelszínhez (a fotoszférához) érve ~5 700 fokra hűl le. Továbbhaladva a naplégkör külsőbb körzetei felé, a hőmérséklet eleinte tovább csökken, kb. 4000 fokig, néhány ezer kilométerrel a napfelszín fölött, de onnan kifelé haladva a fokozatos hűlési tendencia egyszercsak megfordul, rejtélyes módon a hőmérséklet hirtelen magasabbra ugrik, és tovább nőve százezer kilométer magasságban már az egy millió fokot is meghaladja! Nemrégen úgy gondolták, hogy ezt a melegedést egy olyan fűtési folyamat okozza, amely kiterjed a Nap egész felszíne fölé. Néhány éve azonban az új műszerek segítségével kimutatták, hogy a korona fűtése a Nap felszínéhez közeli, kis mágneses erővonal-kötegek talpáról, a napfelszínhez közeli kis körzetekből indul. A mágneses erővonal-kötegek többnyire félkör-alakúak (innen a nevük: korona-hurkok), és meghajlított radírgumi-szalagként szokták szemléltetni őket:

A TRACE műhold észlelései fényt derítettek arra, hogy a korona-hurkok akkor képződnek, amikor óriás gáz-szökőkutakat egy jelenleg még ismeretlen energiaforrás a hurkok aljához közel, kb. 16,000 kilométerrel a Nap látható felszíne fölött majdnem ezerszeres hőmérsékletre fűt fel, 1,7 millió Celsius fokra. “Az a titokzatos energiaforrás, amely a Nap légkörét ilyen hihetetlenül forróvá teszi, több mint hetven éven át rejtély volt előttünk” – mondta Marcus Aschwanden, a “Lockheed Martin Solar and Astrophysics Laboratory” kutatója. “A korona-fűtés helyének meghatározása része a rejtélynek”. Egyelőre csak az energiaátadás helyét sikerült behatárolni, az energiaforrás természete továbbra is rejtélynek számít.

A korona-hurkok folyamatosan emelkednek fel a Nap légkörébe a Nap felszíne alól. Méretük óriási, akár 250 000 km is lehet, ami a Föld átmérőjének kb. harmincszorosa. Időnként valami okból egy vagy több ilyen óriási hurok hirtelen kettéroppan, legmagasabb pontján kettényílik, és nagy mennyiségű gázt és részecskét dob ki a bolygóközi űrbe (ezt nevezik koronaanyag-kidobásnak). Fontos lenne megérteni, pontosan hogyan és miért nyílnak meg időnként ezek a korona-hurkok. Ez segítené a veszélyes napjelenségek előrejelzését is.

Bár közelebb jutottunk a napkoronát fűtő folyamat megértéséhez, de még mindig nem tudjuk, hogyan és miért fűtődik fel a Nap koronája. Léteznek azonban jelei annak, hogy a korona – különösen a napfoltok környékén található, különösen tevékeny körzetek körül – a nehéz elemekben dúsabb, mint máshol (ld. pl. Waljeski et al., 1994; Reames, 2000, Ap. J. 540, L111; Phillips, 2001, 3158). Ha pedig a korona fűtése és nehézelemekben dúsulása összefügg, és egy és ugyanazon jelenség következménye, akkor a korona fűtését egy olyan folyamat kell biztosítsa, amely képes nehéz elemeket a tevékeny körzetekbe szállítani. Honnan szállíthatja a nehéz elemeket bármely folyamat a tevékeny körzetekbe? Az általános elképzelés szerint a tevékeny körzetek kitöréseit csakis a mágneses energia képes fedezni. Az is jól ismert, hogy a naplégkör mágneses tere olyan gyenge, hogy a napkitörés térfogatánál sokezerszeresen nagyobb térfogat összes mágneses tere tartalmaz csak elég energiát a napkitörés fedezéséhez. Ebből következik, hogy ha a naplégkör mágneses teréből ered a napkitörés, akkor a kitörést meg kell előzze a naplégkör mágneses terének a kitörés körzetébe áramlása. Más szóval: a kitörés szétrobbanását a mágneses tér összerobbanásának kell megelőznie.

A napkitörések eredete

Ezzel pedig eljutottunk a Nap második nagy kérdéséhez: a napkitörések eredetéhez. “A napkitörés alapvető folyamatát nem értjük” – írták Kane és munkatársai (1995). Hudson és munkatársai (1999) megerősítették Farnik and Savy (1998) megfigyeléseit, amelyek azt tanúsítják, hogy a nagy napkitörések jelentős hányadában a kitöréseket a mágneses erővonal-köteg alkotta hurok lassú és folyamatos emelkedése előzi meg. Úgy tűnik, a hurok lassan fényesedik ki és az energiafelszabadulás magában a csőben történik, nem pedig a cső felett, ahogy azt a mágneses összerobbanás megkövetelné. Igaz, nem minden kitörést előz meg ilyen nyugodt és fokozatos hurok-emelkedés. De talán ezekből az esetekből is tanulhatunk! Annál is inkább, mivel a legtöbb napkitörés közvetlenül az új mágneses erővonalköteg felszínre bukkanását követően jön létre, az erővonalköteg talppontjai között.

Svestka (1981), Tsuneta (1993, Fig. 5.a, lásd a mellékelt ábrán) és Canfield et al. (1994) kimutatták, hogy a felszínre bukkanó erővonalcső emelkedési sebessége kezdetben kisebb mint néhány km/s (lásd még Leka, 1998), megegyezően az emelkedő erővonalcsövek általános, alacsony sebességével. A kitörésekkel kapcsolatos erővonalcsövek mozgása azonban a kitörést megelőzően felgyorsul, és a kitörés idejére eléri a kb. 10 km/s sebességet, s a kitörés kezdete után néhányszor 10 perc alatt ismét lecsökken. Tsuneta (1993, Fig. 5.a, lásd a mellékelt ábrán) ábrája a következőket mondja. A kitörés előtt 20 perccel az erővonalcső felszínre emelkedését megelőzően rendkívül halványan vagy van a körzetben egy erővonalcső, vagy nincs. Öt perccel a kitörést megelőzően azonban egészen biztosan megjelenik a későbbi kitörés helye alatt egy újonnan felszínre bukkanó erővonalcső. A kitörés kezdetekor az öt perccel előbb megjelent erővonalcső már 10 km/s sebességgel mozog, és felső része még ennél is nagyobb, 50-100 km/s sebességre gyorsul. Újabb 10 perc elteltével kifejlődik egy ember-szerű alakzat, amelynek középső-felső képződménye egy függőlegesen felfelé nyúló erővonalcső, két oldalsó “karja” szintén gyorsan nyúlik oldalirányban. A kitörés kezdete után kb. 30 perc elteltével a középső-felső függőleges képződmény “elszakad”, és egy kis gömb, egy gyorsan emelkedő mágneses “plazmoid”, plazma-gömb alakul ki belőle. Újabb 50 perc elteltével a jelentősen lelassuló erővonalcső közepén a dudor-képződés is lelassul, és tetején az erővonalak szétágaznak.

Hogyan értelmezhető ez az ábra-sorozat? A meghatározó jelenség értelmezésem szerint az erővonalcső emelkedése, és ennek fontos eleme az emelkedési sebesség maga. A naplégkörben a helyi hangsebesség kb. 10 km/s. 1981-ben megjelent tanulmányomban (Grandpierre, 1981) kimutattam, hogy az a gázáramlás, amely eléri a hangsebességet, a szuperszonikus repülőtől eltérően nem képes túlélni a hangrobbanást. A hangsebesség átlépésekor ugyanis az előrehaladás során keltett hanghullámok összeadódnak, és olyan erős sűrűségű anyagfallá változnak, amely a gázáramlás számára áthatolhatatlan, és így a gázáramlás hirtelen le kell fékeződjön. A hirtelen lefékeződés során felszabaduló energia közvetlenül a gázáramlást alkotó részecskék energiájává alakul át, és így a hangrobbanás a csillagászati áramlások esetén részecske-nyalábok keletkezésével jár együtt. A részecske-nyalábokban a hangrobbanás által összenyomott anyag energiája nagymértékben összpontosul, és így a 10 km/s-os áramlás képes 100 km/s (sőt, ennél nagyobb) sebességű részecskenyalábok létrehozására is. Mivel az ábra szerint a kitörés éppen akkor lép fel, amikor az áramlás megközelíti a 10 km/s-os értéket, ezért kézenfekvő arra gondolni, hogy 1981-es következtetésem észlelési alátámasztását láthatjuk az ábrán. Az is ezt az értelmezést támasztja alá, hogy a kitörés kezdetén az erővonalcső teteje már 100 km/s-mal gyorsul – akkor, amikor ugyanazon cső alja még csak 10 km/s-mal mozog! Nehéz más olyan folyamatot elképzelni, amely éppen a 10 km/s sebesség felléptekor vezet egyidejűleg egy 100 km/s-os sebesség megjelenésére. De ezzel még nincs kimerítve az ábra értelmezése. A hangrobbanás felléptekor a huroktetőbe beleütközik a nagysebességű részecskenyaláb. Mivel az erővonalak a gumiszalaghoz hasonlóan hajlékonyak, ha a bennük ébredő feszültséggel összehasonlítható erő nyomja őket középen fölfelé, akkor meg kell nyúljanak, mégpedig alulról fölfelé. Ezzel teljes összhangban napkitöréseknél leggyakrabban éppen a huroktető fölött észlelhető a hirtelen energia-felszabadulás. Továbbá, ahogy az ábra mutatja, a huroktető teteje valóban alulról fölfelé kinyúlva egyre megnyúltabb képződménnyé fejlődik, jelezve, hogy alulról valamiféle erő hat rá, valószínűleg anyagi részecskék által közvetítve. De hogyan tudjuk magyarázni a két oldalsó “kart”? A szakirodalomban közismert és általánosan elfogadott, hogy a huroktetőbe jutó energia a kitörés kezdetén gyorsan lefelé száguldó részecskenyalábot kelt a hurokban. Így tehát párhuzamosan a középen fölfelé törekvő részecskenyalábbal, két oldalt lefelé száguldó, akadálytalanul a napfelszínig jutó részecskenyalábot is oda kell képzeljünk az ábrára. Igen ám, de mivel az erővonalcső a részecskék mozgását a cső irányában nem korlátozza, ezért a két oldalsó részecskenyaláb a másodperc tört része alatt leszánkázik a napfelszínig, és ott a napfelszínbe ütközve hirtelen felhevíti a Nap anyagát. A gyors melegítés következtében megindul az erővonalcső két talppontján a napanyag gyors “párolgása”. Más szóval: a becsapódó részecskék zápora úgy felhevíti a napanyagot, hogy nagy mennyiségű napanyag-részecske lövődik vissza a napfelszínről az erővonalcsőbe. Ezt a jelenséget a szakirodalom vita nélkül elfogadja. Ha pedig ez így van, akkor elkerülhetetlen, hogy a két oldalsó, immár alulról fölfelé száguldó részecskenyaláb maga is beleütközzön a huroktető közelében az erővonalcsőbe, és az ütközés helyén maga is két oldal-dudort hozzon létre, fokozatosan megnyúlva, oldalirányban! Éppen ez az, amit az ábra mutat.

Más módon is kidomboríthatjuk értelmezésünk szükségszerűségét. A napfelszín anyagának párolgása kétségkívül és általánosan elfogadottan részecskenyalábok oldalirányú ütközésére vezet a huroktető környékén. Ennek az ütközésnek a következménye szükségképpen az erővonalak oldalirányú megnyúlása kell legyen. Ezt a megnyúlást az észlelések ki is mutatják. Ha pedig az oldalirányú megnyúlások részecskenyaláb hatására lépnek fel, amelyek alulról fölfelé, oldalirányban haladnak, akkor szükségszerűen és elkerülhetetlenül a huroktető közepének függőleges, alulról fölfelé megnyúlását alulról függőlegesen fölfelé terjedő hasonló energiájú részecskenyalábnak kell adnia! Vagyis szemben a szokásos elképzeléssel, amely szerint a napkitörések a huroktető fölött jókora magasságban keletkeznek, valamiféle légköri villámjelenségként, egy másik folyamat valósul meg a Napon: a napkitörések vulkán-folyamata, a napfelszín alól eredő folyamatban. Értelmezésünk nem vesz föl újabb, eddig meg nem figyelt tényezőt a magyarázathoz: csak éppen számol az eddig föl nem használt észlelési adattal, az emelkedő erővonalcső emelkedési sebességével. Ez az eddig figyelembe nem vett, de észlelt tényező bizonyul a kulcsfontosságú tényezőnek, és ebből az emelkedési sebességből származtatható az oldalkarok és a plazmagömb képződési, megnyúlási és emelkedési sebessége egyaránt.

A napkitörések napfelszín alól eredése, vulkáni folyamata ugyanakkor a Nap nagy kérdései közt elsőként fölvetődött korona-fűtés okát is képes megadni. Ha a koronafűtés az erővonalcsövek talppontjának fűtésével kapcsolatos, akkor a napkitörésekhez rendkívül hasonló folyamatnak kell itt fellépnie. A Nap felszíne alól felbukkanó erővonalkötegek csak jelzik az anyagáramlások körvonalait. Ha az erővonalköteg felszínhez közeli talppontjai hirtelen felfűtődnek, az mindenképpen az anyagáramlás felgyorsulását jelzi. A napkorona fűtési folyamatát úgy fogjuk tudni közelebbről megismerni, ha az erővonalkötegek talpánál az áramlási sebességeket és a hőáramlás mértékét meghatározzuk.

Magyarázatunk érdekes módon arra is képessé tesz bennünket, hogy a koronafűtéssel kapcsolatba hozott különös jelenséget, a tevékeny körzetekben megfigyelt kémiai nehéz elemekben feldúsulást magyarázhassuk. Ha ugyanis a korona fűtése a Nap belsejéből induló hő- és anyagáramlásokkal kapcsolatos, más szóval “forró buborékok” felszínre emelkedésével, akkor a nehéz elemekben dús anyagot a forró buborékok termelhették a Nap forró, nagy sűrűségű mélyében. Ily módon vezet át a napfelszín vizsgálata a Nap mélyének világába, a Nap magjának kutatásához.

Ezt a vonalvezetést erősíti meg az a megfigyelés, hogy a nagy napkitörések között feltűnően sokszor fordulnak elő olyanok, amelyek a Nap átellenes pontjain lépnek fel! Ez olyan, mintha a Vezúv kitörésével egyidőben törne ki a Hawaii-szigetek egyik vulkánja! Bár az erre utaló megfigyelések egyre sokasodtak, mégis a jelenség különös mivolta miatt sokáig nem tartották elégségesnek a bizonyítékokat. Legutóbb azonban hangsúlyosan nyert igazolást az átellenes napkitörések előfordulásának ténye. Az utóbbi évtizedek egyik leghatalmasabb napkitörése 2001 április 2.-án lépett föl. Az első az egész Napot magába foglaló felvételt csak fél nappal az óriás kitörés után készítették, és ezen jól látszik egy másik, szinte tökéletesen átellenben fellépő óriás napkitörés és a hozzá tartozó, fényes mágneses erővonalcső, és ez végre megfelelő bizonyítékot jelent az egyidejű, átellenes napkitörések létére vonatkozóan (Hudson, 2001, http://isass1.solar.isas.ac.jp/nuggets/2001/010406/010406.html).

A Nap mágneses ciklusának eredete

A Nap harmadik nagy kérdése a Nap mágneses ciklusának természete, eredete. Régóta ismert, hogy a Nap mágneses tere az északi és déli félgömbön 11 évenként polaritást vált. A mágneses tér előjel-váltása a Földön is végbemegy, de itt ritkán és rendszertelenül. Miféle tényező hozza létre a Nap mágneses terét? Miféle tényező idézi elő a megtermelt mágneses tér 11 évenkénti felerősödését, napfoltokban összpontosulását, majd legyengülését, eltűnését, és az ellenkező előjelű tér megjelenését? Körülbelül 11 évenként a Nap felszínén eltűnnek a foltok, majd ismét megjelennek, számuk megnő, naptevékenységi maximumban a 100-200-at is eléri, aztán ismét lecsökken a napfoltok száma. Naptevékenységi minimumban általában kevés folt látható, gyakran egy sincs. A napfolt-ciklus természete és okai régóta a Nap nagy rejtélyeinek egyikét jelentik. Ha meggondoljuk, hogy a korona létrejötte, és a napkitörések is a naptevékenységi ciklushoz tartoznak, akkor a napciklus eredete és okai adják a Nap legfőbb rejtélyét. Bár sok részletismeret rendelkezésünkre áll, az ismeretek nem állnak össze egyetlen, értelmes képpé, a csillagászok nem voltak képesek olyan modellt létrehozni, amely meg tudná jósolni a napfoltok számának alakulását a fizikai alaptörvényekből.

A mágneses tér előjelének többé-kevésbé szabályos váltakozása olyan alapvető tény, amelynek okát többen a Nap tehetetlenségi mozgásaira vezették vissza. Először Walén (1949) vetette fel, hogy ha a Nap testéhez rögzült (“befagyott”) mágneses teret a Nap belsejének periodikus elmozdulása ide-oda elmozdítja, 11 évenként előre, 11 évenként hátra, ez alapot adhat a napciklus kialakulásához. 1980-ban Howard és LaBonte felfedezték, hogy a naptevékenység valóban egy csavarodási hullámmal áll kapcsolatban, és ez a csavarodási hullám a napfelszín egyes körzeteinek forgási sebességeiben jelentkezik. Arról van szó, hogy a Nap felszínének egyes körzetei hol az átlagosnál gyorsabban, hol lassabban forognak, és ezek az eltérések az átlagos forgástól a naptevékenység teljes, pozitív és negatív mágneses terű ciklusának 22 éves periódusával lefelé vándorolnak a Nap északi sarkjáról az egyenlítőig. 1982-ben Howard és LaBonte kimutatták, hogy ez a “csavarodási hullám” a Nap alapvető változásaival (“rezgéseivel”) áll kapcsolatban, és ezek az alaprezgések összefüggnek a naptevékenységi ciklus kialakulásával. 2001-ben Ulrich megmutatta, hogy ezek a csavarodási hullámok legalábbis részben tehetetlenségi hullámokból állnak.

Hogyan érthetjük meg a naptevékenység eredetét? A naptevékenységnek alapvetően kétféle oka lehet: belső és külső. A belső eredetű tehetetlenségi hullámok olyan belső tehetetlenségi erő hatására jönnek létre, mint például a forgó testeken fellépő Coriolis-erő, amely a forgó test belsejében mozgó testek mozgását módosítja. Ulrich 2001-es cikkében kizárólag ilyen, belső eredetű tehetetlenségi hullámokról van szó. A külső eredetű tehetetlenségi hullámok létrejöttét azonban mostanában, a naptevékenységgel összefüggésben nem vizsgálják. Pedig könnyen lehet, hogy a külső eredetű tehetetlenségi erő hatása jelentősebb és alapvetőbb. A Nap magjában nem ismerjük a mozgást kiváltó belső okokat, ezért is vezettek az eddigi, csak belső eredetű hatásokra korlátozódó vizsgálatok (Schwarzschild, 1973; Rosenbluth, Bahcall, 1973; Paterno et al., 1997) arra az eredményre, hogy a Nap magja (sugárzási) egyensúlyban van – vagyis az eddig ismert belső tényezőkből nem jöhetnek létre belső áramlások, és így rájuk ható belső tehetetlenségi erő sem. Ha pedig az egyensúly alkalmi megbontása külső erőknek köszönhető (ahogy azt pár sorral alább megmutatjuk), akkor a mozgás e külső erők miatt lép fel a napmagban. Ha pedig ez így van, akkor meg kell vizsgálni e külső erők tehetetlenségi hatásait, azt, hogy miféle tehetetlenségi hullámokat keltenek.

Mit is értünk tehetetlenségi hullámon? A tehetetlenségi erőt mindenki ismeri. Amikor a busz éles kanyart vesz, testünk a kanyar irányával ellentétes irányba dől – mivel testünknek tömege miatt tehetetlensége van. Az egyenes szakaszú mozgás alatt testünk felveszi a busz egyenes vonalú sebességét. Amikor a busz hirtelen irányt vált, testünk egy darabig még az előző mozgásállapotnak megfelelően egyenes irányban mozogna tovább – s mivel a busz balra elkanyarodik, ezért testünk a busz jobb oldala felé mozdul el. De miféle tehetetlenségi hatás képzelhető el a Nap esetében? Miféle test lehet képes arra, hogy a Nap mozgásállapotát megváltoztassa, ráadásul (közel) periodikusan? Létezik ilyen hatás?

Tekintettel arra, hogy a Nap nem teljesen magányos, mert egy egész bolygórendszer tartozik hozzá, érdemes megvizsgálnunk, vajon nem éppen a Nap közelében mozgó testek, a bolygók azok, amelyek periodikusan változtatják a Nap mozgásállapotát! Amikor egy bolygó balra húz el, a Nap kénytelen jobbra dőlni. A bolygók valóban hatnak a Napra, gravitációs hatásukkal éppúgy, mint tehetetlenségi hatásukkal. Mit értsünk ez alatt a tehetetlenségi hatáson? Képzeljük el, hogy egy teli kétfülű vizesbögrének két fülén át köteleket vetünk, és a köteleket összefogva pörgetni kezdjük a bögrét, karunkat forgatva. Ha elég gyorsan alakítjuk ki a bögre körpályáját, a víz nem folyik ki a bögréből. Azért nem folyik ki, mert amíg a bögre egy pillanatig éppen észak felé mozog, a víz benne éppen az oldalfalnak és a fenéknek fekszik – és mire felveszi az északi sebességet, addigra a bögre már elmozdult, északnyugat felé, majd nyugat, dél, kelet felé, ahogy leírja körpályáját. A víz eközben a bögre oldalfalának és talpának nyomódik a tehetetlenségi (centrifugális) erő által. A Nap esetében csak a méretek különböznek, de az elv ugyanaz. Ahogy a bolygók elmozdulnak a Nap körül, a Nap is elmozdul a Nap és a bolygórendszer közös súlypontja (tömegközéppontja) körül. Igaz, hogy a bolygók tömege kicsi, de mivel nagy távolságban mozognak, ezért a Naprendszer tömegközéppontját mégiscsak képesek a Nap középpontjától több mint 150 000 km-re eltávolítani, a bolygók egymáshoz viszonyított helyzetének függvényében. Ez pedig a Nap sugarának több mint kétszerese! Ez azt jelenti, hogy a Nap a súlypont körül pörög, mint a pörgő bögre a kezünk körül!

Érdemes figyelemmel kísérni, miféle periódusok bukkannak fel a bolygó-együttállásokban. José (1965), Charvatová (2000) és Juckett (2000) felhívták a figyelmet annak fontosságára, hogy a Nap a Naprendszer tömegközéppontja körül ~11 éves periódusú mozgást végez. Ennek a mozgásnak következtében a Napon tehetetlenségi hullámnak kell körbefutnia a 11 év alatt. Ez a tehetetlenségi hullám első megközelítésben egy árapály-szerű dudorhoz hasonlítható, amely a súlypont és a Nap középpontját összekötő irány mentén dudorodik ki a Napból. Persze itt nem kell óriási méretekre gondolni, hiszen a hatás kicsi. Mégis jelentős lehet, hiszen az összes elmozduló tömeg, ahogy a Nap megpördül a súlypont körül, csuszamlás-szerű elmozdulásokkal is járhat. Az ilyen “csuszamlások” idején a Napban jelentős mennyiségű forgási energia szabadulhat fel. A csuszamlások hatása kiválthatja a Nap forgásának hirtelen, szakaszos lelassulását is. Tény és való, hogy ma senki nem tudja napmodell révén megmagyarázni, hogyan volt képes a Nap magja olyan mértékben lelassulni, hogy a felszínhez hasonló mértékű forgási sebességet mutasson. Újabb rejtélyre bukkantunk, a napmag lassú forgásának rejtélyére. A “Nap legjobb modellje” címet sokáig viselő számítások szerint (Pinsonneault et al., 1989) a Nap fejlődése során magja összehúzódik, és eközben forgása a napfelszín forgásánál jóval gyorsabbá válik. Mire a Nap eléri fejlődése során mai állapotát, magjának 4-15-ször gyorsabban kellene forognia a számítások szerint a napfelszínnél. A földrengésekhez hasonló elven a Nap felszínének kis elmozdulásaiból következtetni lehet a Nap belsejének viszonyaira. A kilencvenes évek közepére ez a technika annyira fejletté vált, hogy segítségével következtetni lehetett a napmag forgási sebességére. Nagy meglepetést okozott, amikor a “Nap-rezgések” (helioszeizmikus mérések) révén kiderült, hogy a napmag forgása 30 százalékos pontossággal megegyezik a felszínével! A napfelszínt ugyanis folyamatosan lassítja a belőle kinyúló mágneses tér kölcsönhatása a Napot körülvevő bolygóközi anyaggal. Mivel pedig legtöbben úgy gondolják, hogy a mágneses erővonalak csak a Nap külső, 200 000 km vastag hőáramlásos (konvekciós) zónájáig érnek el, ezért a napmag forgását nem lassíthatja a mágneses tér, és így sokkal gyorsabban kellene forognia, mint a mágneses térrel lassított felszínnek. Azóta kiderült, hogy az sem segít, ha a mágneses tér leér a magig, mert a naprezgések méréseiből eltérő jellegű forgásra vezetne a napmagban (Mendes, D’Antona, Mazzitelli, 1999). Más tényezők figyelembe vétele sem segített, és így fölmerül, hogy a Nap magja valamiféle kölcsönhatásos kapcsolatban állhat a napfelszínnel, és ez a kapcsolat befolyásolja a napmag forgását. De ha a napfelszín részt vesz a naptevékenységben, akkor ez azt jelentheti, hogy a Nap magjában kell keresnünk a napciklus végső okát?

A Nap magja az a tartomány, amelytől a Nap csillagként éli életét. A Nap magjában szabadul fel a magenergia. De tudjuk-e pontosan, hogyan termelődik itt az energia? “Úgy gondoljuk, a Nap belseje nyugodt állapotban van és így az ottani fizika is egyszerűen írható le. Mégis, évtizedek munkája után még mindig nem vagyunk biztosak abban, hogy a Nap energiatermelése olyan egyszerű, mint ahogy azt várjuk” – írta Bahcall (1989, 43). A naprezgések megmutatták, hogy a napmag nincs távol a standard napmodelltől. A standard napmodell az egyszerű Nap modellje, amelyben a Nap a felszíni kb. 200 000 km-es hőáramlásos körzete alatt teljes nyugalom honol, mozgások, változások nélkül. Az egyetlen változás, ami mégis jelen van ebben az egyensúlyban levő körzetben, a hidrogén fokozatos fogyásából adódik, ahogy héliummá alakulva a Nap energiáját fedezi. Ha ez így lenne, a Nap magja lenne a Világegyetem legnyugodtabb körzete, ahol az évmilliárdos léptékű változásokon kívül semmiféle változás nem mehetne végbe. Több kutató megvizsgálta, hogy a Nap belsejében véletlenszerűen létrejövő hőmérséklet-ingadozások nem vezethetnek-e valamiféle jelentősebb változások beindítására (Schwarzschild, 1973; Rosenbluth, Bahcall, 1973; Paterno et al., 1997). Paterno-ék eredménye szerint az energiatermelés növekedésére vezető folyamatok időléptéke egymillió év körüli, míg az energiaveszteségé néhány százezer év, és így az esetleges kis zavarok fellépése gyorsabban csillapodik, mint ahogy nőni tud. Időközben azonban ismertté vált, hogy a Nap forgása nem lehet egyenletes, és a mágneses tér jelenléte még inkább elősegíti a napmagban változások előidézését. Gough (1990) összefoglalta a Nap magjának mágneses és forgási változásai melletti érveket. Világossá vált, hogy a napmagban az általános vélekedéssel szemben egész sor különböző, a forgás és a mágneses tér jelenlétének köszönhető, de közelebbről nem tisztázott folyamat szükségképpen több időléptékben is kisebb-nagyobb változásokat indít be.

Ezen ismeretekkel felvértezve láttam a helyzet tisztázásának. Abból indultam ki, hogy a napmag kiegyensúlyozottsága a “sugárzási egyensúly” következménye. A sugárzási egyensúly azt jelenti, hogy ha bármely ok következtében megjelenik egy kis eltérés a fennálló viszonyoktól valahol a napmagban, az erős sugárzás hatására az eltérés gyorsan lecsökken, a Nap szerkezete kisimul. Megvizsgáltam, mennyire áll közel a Nap magja a sugárzási egyensúlyhoz. Eredményem szerint ha a Nap központja, ami a standard napmodellben 15.7 millió fok hőmérsékletű, csak 10 százalékkal melegebb lenne, energiatermelésének jellege alapvetően megváltozna. Amíg a hőmérséklet a standard 15.7 millió fok, addig a hidrogén-hélium fúzióban (a hidrogén héliummá “égésé”-ben) az ún. proton-proton ciklus dominál. Amint azonban a hőmérséklet meghaladja a 17.4 millió fokot, a hidrogén-égésben a szén katalizáló, gyorsító szerepe válik meghatározóvá (és ekkor a szén-nitrogén-oxigén ciklus, a CNO-ciklus válik uralkodóvá). Az olyan csillagok, amelyek magjában ilyen módon megy végbe a hidrogén-égés, már nincsenek sugárzási egyensúlyban. Egyensúlyuk felborul, gyors hőáramlások lépnek fel bennük, mert a szén közvetítésével történő hidrogén-égés a hőmérsékletnek sokkal érzékenyebb függvénye (a hőmérséklet huszadik hatványával nő az energiatermelés). A hőmérséklet az ilyen, magasabb hőmérsékletű csillagmagokban éppen ezért olyan gyorsan csökken a magból kifelé haladva, hogy a sugárzás önmagában már nem képes elszállítani a termelt hőt. Ha viszont a napmag tíz százalékos fűtése esetén már ez a szén-közvetítésű hidrogén-égés válik uralkodóvá, akkor ilyen fűtés esetén a napmagban is hőáramlásnak kell fellépnie! A napmag tehát nincs távol a sugárzási egyensúly megbomlásától. Ha létezik olyan hatás, amely képes a napmagot akár csak egyes körzetekben kicsit felfűteni, akkor ezek a körzetek könnyen mozgásokat indíthatnak be a napmagban. A következő lépés tehát arra irányult, hogy megvizsgáljam, miféle hatások vezethetnek a napmag egyes körzeteinek fűtésére.

Itt találkozik össze a vonalvezetés a naptevékenység “tehetetlenségi hullámaival”. A Nap keringése a Naprendszer tömegközéppontja körül ugyanis a Nap gömbalakjának parányi megnyúlására vezet. Különösen azokban az időszakokban, amikor a Nap éles kanyart ír le a Naprendszer súlypontja körül, akkor lódul meg a Nap anyaga átellenes irányban, és ez a meglódulás belső áramlásokra, anyag-csuszamlásokra vezethet. Ha ezek az anyag-csuszamlások a Nap amúgy is fennálló forgási instabilitásait elősegítik, a Nap belsejében időnként “zökkenések”, “nap-rengések” léphetnek fel, amelyek a napmag forgási energiájának “felszabadulásával”, más energiaformákba alakulásával a napmag forgását lassítják. Így függhet össze a napmag lassú forgásának rejtélye a napmag hirtelen helyi energia-felszabadulásaival. Ismert ténynek számít, hogy a Nap 4 milliárd évvel ezelőtt tízszer gyorsabban forgott a mainál, és így forgási energiája a mainak százszorosa volt. Ez pedig azt jelzi, hogy ezek a belső naprengések a Nap egész élettartama alatt a Nap kezdeti forgási energiájának 99 százalékát másfajta energiává alakították! Ha ez így van, akkor pedig ma is kell történjenek olyan események, amelyek a forgási energiát másfajta, pl. hőenergiává alakítják. Ha pedig léteznek ilyen forgási energiát földcsuszamlásszerűen hővé alakító “hirtelen események”, akkor a Nap egyes körzeteinek időnként fel kell melegedniük! A következő lépés tehát az kell legyen, hogy megbecsüljük, képesek lehetnek-e a “hirtelen események” a napmag egyes körzeteinek hőmérsékletét néhány százalékkal megnövelni.

Ennek megbecslésekor érdemes figyelembe venni, hogy a forgási energia minden bizonnyal nem folyamatosan és egyenletesen szabadul föl az egész napmagban, hiszen a napmag maga sem egyenletes minden szempontból. Ott van például a mágneses tér, amelynek erővonalai egyes körzetekben összesűrűsödhetnek, másokban hiányozhatnak, ahogy a felszínen is látjuk. Az ilyen, éles határú, hirtelen változó körzetekben az általános hajlandóság a forgási energia felszabadulására hangsúlyozottabb lehet. Annál is inkább, mivel a mágneses tér az anyagot magához köti (ez a mágneses tér anyagba “befagyásának” jelensége), és ez a napanyagot merevvé, a szilárd testekhez hasonlóbbá teszi. A Föld esetében a forgási energia a földrengésekben szabadul fel, vagyis azokban a körzetekben, ahol a feszültségek a viszonyokhoz képest a leghangsúlyozottabban halmozódnak fel. A Földben a forgási (és egyéb kéreg-mozgási stb.) energiák tehát nem egyenletesen és nem folyamatosan, hanem egyes körzetekre korlátozódva és ritkán, egyes időszakokra korlátozódva szabadulnak fel. Ha feltesszük, hogy a napmagban is egyes, térben és időben korlátozott elemi “hirtelen események”-ben szabadul fel a forgási energia, akkor a forgási energiaveszteség szükséges mértékéből és az egyes események méretéből, gyakoriságából következtetni tudunk az egyes eseményekben felszabaduló energia nagyságára. Más szóval: ha tudjuk, hogy 10 évre összesen mennyi forgási energiaveszteség jut, ezt az energiát kell elosztanunk az egyes forgási események között.

Máshonnan is megközelíthetjük a kérdést. Ha túl kevés energia szabadul fel egy körzetben, akkor a sugárzási egyensúly fennállását nem képes megváltoztatni, a melegebb körzet több fényt sugároz ki, ezzel több energiát veszít, és ezért hamar lehűl, és így visszaáll az eredeti állapot, a körzet hamar kisimul. Szükséges tehát, hogy az elemi energia-felszabadulások elérjenek egy bizonyos kritikus mértéket. Ezt a mértéket az adja meg, hogy mikor képes az adott körzet a fűtés hatására úgy mozgásba jönni, hogy mozgását képes legyen hosszabb időn át fenntartani. Ennek meghatározásában figyelembe kell venni az adott fűtött körzetből, buborékból sugárzással elszállított energiát, a buborék mozgásához, kitágulásához, a súrlódási erő leküzdéséhez felhasznált energiát, és a bent rendelkezésre álló többlet-energiák viszonyát. Ha a többlet-energiák nagyobbak, mint az energia-veszteségek együttesen, a buborék képes felemelkedni, és jelentős távolságot megtenni. Így jönnek létre az elemi hőszállító események. Számításaimból a buborékok kritikus mérete ~10 km-nek adódott, azaz a buborékok legalább 1018 cm3 térfogatúak kell legyenek ahhoz, hogy el tudják szállítani a napmag forgásának lassulásával felszabadulni akaró energiát. Ez a kritikus határ tanúsítja, hogy a forgási energia nem képes egyenletesen és folyamatosan felszabadulni, hanem csakis azokban a rövid időszakokban, amikor ilyen méretű buborékok megfelelő körülmények között kifejlődtek.

Most már rendelkezésünkre állnak azok az adatok, amik ahhoz kellenek, hogy a buborékok fűtési mértékét képesek legyünk megbecsülni. A Nap korai állapotában forgási energiája kb. 3*1044 erg (1 erg energia kell ahhoz, hogy 1 gramm tömegű testet 1 cm magasra fölemeljünk) volt, ma ennek egy százaléka, 2,4*1042 erg (Allen, 1973, 161). Ha a Nap lelassulása jórészt az utóbbi 2 milliárd évre esett, ahogy az a többi csillagnál is kimutatható, akkor ebből számszerűen meghatározhatjuk a forgási energia csökkenésének ütemét: 2,4*1044 erg/ 2*109 év ~ 1035 erg/év. Ha ez az energia jórészt a forró buborékok formájában szabadul fel, és a forró buborékok száma a naptevékenység maximumában ~1-3 darab, akkor egy buborék létrehozására ~1034-1035 erg forgási energia jut. És ha ez az energia egy hirtelen eseményben szabadul fel, földcsuszamlásszerűen, akkor a buborékok kezdeti hőmérséklete jelentősen meghaladhatja környezetükét. A hirtelen esemény valami olyasmi lehet, mint amikor egy anyagtömb elmozdulása, környezetétől elcsuszamlása az elmozduló anyagelemet a környezetével összekötő mágneses erővonalakat hirtelen elnyírja, és így óriási elektromágneses energia is szabadulhat föl a mágneses tér raktározott energiájából. Továbbá, ha a hőmérséklet növekedése elér egy kritikus értéket, kb. háromszáz-millió fokot (3*108 K-t), a magenergia-felszabadulás olyan gyorssá válik, hogy kevesebb, mint egy másodperc alatt megkétszereződik a termelődő magenergia. Így tehát a magenergia is bekapcsolódik a buborék fűtésébe. Ha a “hirtelen esemény” időtartamára 1-10 másodpercet is megengedünk, a buborék egyedül a forgási energiától 1033-1035 erg/mp fényességű lesz, vagyis elérheti a napmag hőmérsékletének 1035/4*1033 = 25-szörösét, azaz ~400 millió fokot (4*108 K-t)!

És ez a becslés még csak a Nap forgási energiájának megfigyelt üteméből következtetve adódik. De a Nap közvetlen kapcsolatban áll a bolygórendszer energia-raktárával is, azzal az energiával, amely a bolygók forgásában és keringésében testesül meg! A Nap a Naprendszer tömegközéppontja körül egyáltalán nem egyenletes körpályán mozog. Ahogy ábránk mutatja, a Nap tömegközéppont körüli pályája inkább hurok-alakú, éles kanyarokkal. Egy-egy ilyen éles kanyarban, amelyek általában ~11 évente követik egymást, a Nap rövid idő alatt felgyorsul, illetve lelassul, 9 m/s sebességről akár 16 m/s-ra és vissza (Fairbridge, Sanders 1987; Charvatova, 2000). Ennek következtében a 2*1033 gramm tömegű Nap ˝ mv2 ~ 5*1038 erg energiát kap, illetve ad vissza a bolygórendszernek felgyorsulás-lelassulásakor! Ha az energiaátadás idejének egy éles kanyarban tartózkodás idejét, ~1 évet veszünk, akkor ebből 5*1038 erg/év energia-felszabadulási mérték nyerhető a forró buborékok számára. Ezzel pedig a buborékok könnyen elérhetnek magas, többszáz millió fokos hőmérsékletet is.

Vizsgáljuk most meg, mi történik, ha a buborékok csak kismértékben válnak melegebbé környezetüknél! A numerikus számításokat Gorbatzkij (1964) számításait kiterjesztve, Ágoston Gábor számítógépes kódja, közös együttműködés alapján végeztem el. Számításainkban mindenféle energiaveszteséget, a buborék hőtágulását és tágulása miatti lehűlését, a forró buborékból távozó sugárzás okozta lehűlést és a buborékra ható súrlódási erők hatását is figyelembe vettünk a forró buborék felhajtóereje és a benne magenergiával felszabaduló hőenergia mellett (Grandpierre, Ágoston, 2002). Eredményünk szerint már egytized-ezreléknyi melegedés (DT~104 K) esetén is képesek a buborékok létrejönni és elindulni, bár ekkor még csak néhány kilométert képesek megtenni. Ha azonban a fűtés eléri a 10%-os mértéket (DT~106 K), a buborékok már több mint 120 000 km-es pályát futnak be! Az ilyen buborékok tehát olyan messze utaznak el, mintha messzehordó puskából lőtték volna ki őket! Nem képesek ugyan kijutni a Nap felszínére, de a Nap magjában olyan mozgások megjelenésére vezetnek, amelyek már önmagukban is figyelemre méltók. Már ezen eredmények alapján kimondható, hogy a Nap magja a közkeletű nézetekkel ellentétben nem változatlan, tökéletes nyugalomban levő, hanem időről időre, a külső hatások és a belső viszonyok függvényében melegebb buborékok képződhetnek benne, és ezek a buborékok képesek jelentős távolságot befutni.

Mi történik, ha a buborékok 1033-1035 erg kezdőenergiával indulnak? Számításaink megmutatták, hogy az ilyen buborékok már képesek kijutni a Nap felszínére (lásd az ábrákon). A felszín közelébe érve még mindig jelentős energiatöbblettel bírhatnak, és ez az energiatöbblet elérheti a 1032 – 1036 erg nagyságot is, miközben a buborékok sebessége elérheti az 5-15 km/s értéket. Ez a sebesség azért különösen figyelemre méltó, mert ahogy a Nap magjából a felszín felé haladunk, és csökken a hőmérséklet és a sűrűség, a hangsebesség a 400 km/s értékről a felszín közelében 10 km/s-ra csökken. Más szóval: amíg a buborék energiatöbblettel rendelkezik, és kifelé haladva gyorsul a rá ható felhajtóerő hatására, addig környezetében a hangsebesség egyre csökken, és a két sebesség, a buboréké és a környezet hangsebessége éppen a napfelszín közelében találkozhat. Mivel pedig a hangsebesség elérésekor a buborék hirtelen összenyomódik és felbomlik (Grandpierre, 1981), energiája jó része nagysebességű részecske-nyaláb létrehozására fordítódik. A felszín alól kilövődő részecskenyaláb a buborékkal magával hozott, maga előtt tolt és meghajlított erővonalak formálta hurok közepébe, a huroktetőbe lövődik be, ami szépen egyezik azzal a megfigyeléssel, hogy a napkitörések rendszerint az emelkedő erővonal-hurkok közepénél és azok felett lépnek fel. Ráadásul, az emelkedő buborék többletenergiája éppen a megfelelő nagyságrendű ahhoz, hogy fedezze a nagy napkitörések energiáját! Olyan új tényező kapcsolódhat így be a napkitörések vizsgálatába, amelyet eddig figyelmen kívül hagytak, és amely egyszerre képes a megfigyelések lényegi elemeit magyarázni.

Érdemes eredményeinket összevetni a napfizika néhány, eddig magyarázatlan rejtélyével. Sokféle módon mutatták ki, hogy a naptevékenység mértéke összefügg a Nap forgási sebességének értékével. Clark és munkatársai (1979) észrevették, hogy az 1957-es évben, amikor a napfolt-tevékenység legalább háromszor intenzívebb volt, mint pl. 1884-ben, a sok napfoltot tartalmazó zóna forgása fél nappal tovább tartott az 1884-es évben fennálló értéknél. Landscheidt (1976) a Nap egyenlítői sebességének 5%-os változását észlelte, mégpedig teljes összhangban a Nap tehetetlenségi mozgásával a Naprendszer tömegközéppontja körül. Ez pedig azt jelezheti, hogy a Nap forgását érzékenyen befolyásolja tehetetlenségi mozgása. Amikor a Nap középpontja közel egybeesik a Naprendszer tömegközéppontjával, mert a bolygók nagyjából “egyenletesen oszlanak el” a Naprendszerben, rendszerint gyorsan változik a Napra ható tehetetlenségi erő. Az 1989-es ilyen “fordulópont” idején, augusztustól októberig, rendkívül erős napkitöréseket észleltek, és ezek kozmikus sugárzás-kibocsátása az addig észlelt összes kitörésénél erősebb volt. Landscheidt (1999) megemlíti, hogy amikor a Napra ható tehetetlenségi erő jelentős, és a tömegközéppont körüli forgás miatt fellépő centrifugális erő kiemelkedő nagyságot ér el, akkor a napkitörések gyakrabban lépnek fel a tömegközépponttal átellenes oldalon. Amikor pedig a centrifugális erő minimális, a flérek inkább a tömegközéppont felőli oldalon jelentkeznek. Ez a hatás csak egy kritikus küszöbérték felett jelentkezik.

Ismeretes, hogy az újonnan felszínre bukkanó napfoltok (aktivitási központok) úgy viselkednek, mintha nem felszíni, hanem mélybeli vidékekhez tartoznának. A frissen felszínre bukkant, kiemelkedő tevékenységű központok nem forognak együtt a szomszédos napanyaggal a felszínre érve, nem vesznek részt a napfelszín “differenciális rotációjában” (ami abban áll, hogy az egyenlítőhöz közelibb tartományok gyorsabban mozognak; a Nap forgása a pólusokon lassúbb, az egyenlítőnél jóval gyorsabb), hanem úgy viselkednek, mintha a “merev test forgást” mutató mélységbeli körzetekhez, a napmaghoz lennének lehorgonyozva! Ezt a jól ismert jelenséget Spence és munkatársai (1993) a Nap egyik alapvető jelentőségű rejtélyének nevezték. Érdekes, hogy ezek a mélységbeli forgást mutató, lehorgonyzott, különösen tevékeny felszíni központok (aktív régiók), amelyeket “napfolt fészkek”-nek is neveznek (Castenmiller et al., 1986; De Toma et al., 2000), mások pedig “forró foltoknak” és “aktív hosszúságoknak” (Bai et al., 1995), különös párhuzamot mutatnak – a Föld forró foltjaival! A Föld forró foltjai is a mélyből, a földmagból erednek (Morgan, 1971), “merev test”-forgást mutatnak (Jurdy et al., 1984) és időszakos kitöréseket mutatnak a felszínen. Ha a Föld 2500 km vastag köpenyén-kérgén képes egy hőáramlás átjutni, ez tapasztalati úton erősíti meg elméleti számolással kapott eredményünket, amely szerint erre a Napon is képes lehet. Újabb egyezés a földi és a Nap-béli forró foltok között, hogy mindkettő körzetére jellemző, hogy előfordulnak kémiai “anomáliák”, olyan nehéz elemek jelennek meg, feltűnő gyakoriságban, amelyek egyébként csak rendkívül ritkán találhatóak a kitörés körzetében (O’Nions et al., 1989, 391; Walker et al., 1995).

Még érdekesebb, hogy a Jupiteren is vannak forró foltok, ezek is kémiai rendellenességeket mutatnak, amelyek kitöréses tevékenységgel járnak együtt. Ráadásul, ez a kitöréses tevékenység szorosan együtt változik a napciklussal (Kostiuk et al., 2000)! De még messzibb párhuzamokat is kimutattak. A csillagtevékenység megnő az árapály-hatás növekedésének idején, szoros kettős csillagokban (Cuntz et al., 2000). Úgy tűnik, a csillagokon is léteznek “aktív hosszúságok”, és ezek helyzete, iránya összefügg a csillag kísérőinek irányával és távolságával (Oláh et al., 2002, előkészületben).

Ha a Nap tengely körüli forgása és a Naprendszer tömegközéppontja körüli tehetetlenségi mozgása szerepet játszik a naptevékenységben, akkor a Nap forgási sebességváltozásai és a bolygók mozgásának és tengely körüli forgásának változásai olyan kimutatható változásokat kell jelezzenek, amelyek a Naprendszer egészének életét is érintik. A Föld-Hold rendszerben jól ismert, hogy az árapály-súrlódás révén a Hold fékezi a Föld forgását, és emiatt ő maga is jelentős energiát veszít. A Hold az árapály-hatás révén egyre távolabb kerül a Földtől. Ha a Naprendszerben hasonló viszony áll fönn a Nap és a bolygók között, az a Naprendszer bolygópályáit hasonló módon, ha nem is hasonló mértékben, de érintené. Így az általunk felvetett hatás a Naprendszer végső sorsával kapcsolatban is érdekes következtetésekre vezet és a megfigyelések újfajta összefüggését állítja figyelmünk középpontjába.

A Nap hatásainak bizonyítéka a Nap élő természete mellett

A Nap élő természetének, nagy kérdéseinek vizsgálata arra az eredményre vezetett bennünket, hogy a Nap rendkívüli érzékenységgel bír, ha mágneses tevékenységének eredetében olyan parányi külső hatás, mint a bolygóké, szerepet tud játszani. Ez a parányi hatás (a bolygóktól kapott energiaátadási ütem a Nap energia-kibocsátásának általában egy-százmilliomod része!) azonban térben és időben összpontosulni tud a napmag anyagcsuszamlásainak eseményeiben. A napmag hirtelen anyagcsuszamlásaiban felszabaduló energia pedig további energia-felszabadulást válhat ki, a helyi mágneses energia elektromos árammá alakulását és a magenergia hirtelen, robbanásszerű felfutását, amit a részletes számítások is igazoltak. Ily módon az eddig nyugalomban levőnek vélt napmagban időnként egy-egy forró buborék képződhet, és ez a forró buborék képes a napfelszínig eljutni, ahol napkitörést válthat ki. A naptevékenység tehát olyan jelenség, amelyben parányi, távoli jelenség fontos, indító szerepet játszhat. Ha pedig így van, akkor a Nap nemcsak hogy alapvetően nyílt és az egyensúlytól távoli rendszer, az élőlényekhez hasonlóan, hanem alaptevékenységében távvezérlés is szerepet játszik! Ez a távvezérlés pedig alapvetően hasonlít az ingerlékenységhez, amennyiben nem minden hatás és nem gépiesen vált ki érzékeny válasz-folyamatot. A Nap belső viszonyai (szabad-energia tartalma) szabják meg, mikor melyik külső hatás válik jelentőssé. Ha pedig olyanok a belső viszonyok, hogy lehetővé teszik a forró buborékok létrejöttét, akkor a kívülről kapott energia jelentősen fölerősödhet, és képessé teheti a forró buborékokat arra, hogy napkitöréseket hozzanak létre, ezzel olyan hatásokat váltsanak ki, amelyek a bolygók mozgását és forgását is befolyásolják, és ezzel egy egész kölcsönhatási kör jön létre. A kölcsönhatási kör pedig különösen érzékeny szabályozási, kibernetikai vezérléshez hasonló folyamatokat is lehetővé tehet. Így juthatunk el a Naprendszer egészére kiterjedő kozmikus szervezőtevékenység nyomaihoz!

A naptevékenység energiát képes kapni a bolygóktól, a bolygók mozgásától, de vajon nincs-e lehetőség arra, hogy a bolygók tengely körüli forgása éppúgy energiát tudjon átadni a Napnak, mint a pályamozgás? Landscheidt (1999) eredményei arra utalnak, hogy a Naprendszer égitestjeinek tengely körüli forgásai és pályamozgása között is rendkívül érzékeny kapcsolat állhat fenn (ezt hívják spin-pálya kölcsönhatásnak). Így pedig nemcsak a Nap forgása és a naptevékenység, hanem a bolygók tengely körüli forgása és Nap körüli mozgása is kapcsolatban állnak egymással.

Ha a Nap gazdag kölcsönhatás-rendszerben, rendkívüli érzékeny és öntevékeny módon távkapcsolatban áll parányi bolygó-jelenségekkel, akkor a Nap olyan égitest, amely teljesíti a kozmikus élet-kritérium alapvető követelményét. Következésképpen: a Nap információban rendkívül gazdag, élő szervezet. Ha pedig a Nap – élő szervezet, akkor a Nap képes lehet továbbadni az élete révén létrehozott, életadó információkat!

A Nap szerveződési szintjei

A Napot a mai tudomány mostanáig egyszerű, nem különösebben alapvető jelentőségű gázgömbnek tekintette. Az általunk elvégzett több évtizedes munka eredményeképpen azonban úgy látszik, megalapozottan mondható, hogy a Nap lényegesen több ennél, és alapvetően olyan új szempontok alapján is figyelemre, tudományos kutatásra érdemes, mint amilyen az elméleti biológia. De felbukkan itt még egy alapvető kérdés. Ha a Nap élő szervezet, akkor valamiféle módon olyan lehetőségekkel is rendelkezik, amelyekkel a fizikai rendszerek nem. Hogyan lehetséges ez?

Erre a következő válasz adódik. A Nap fizikai értelemben valóban egy óriási gázgömb, elemi részecskéinek száma több mint 1057! Ha meggondoljuk, egy gázgömb nem szükségképpen olyan merev test, amit egyszerűen a helyzetét és sebességét jellemző 3-3 számmal (koordinátával) meg lehet adni. A Nap több is lehet ennél, hiszen a gázban mozgó elemi részecskék találhatók, és a gázatomok mozgása között újabb összefüggések is fennállhatnak. Hányféle összefüggés állhat fenn a Nap elemi részecskéi között? Gyakorlatilag végtelen! Ha minden egyes elemi részecske szabadon elmozdulhat, akkor az összes elemi részecske összes lehetséges elmozdulását fel se lehet sorolni. A fizikusok ezt úgy fejezik ki, hogy a Nap szabadsági fokainak száma ~ 6*1057, azaz gyakorlatilag tényleg végtelen. De vannak-e a lehetséges elmozdulások között a figyelmünkre különösen érdekesek? A válaszhoz már alaposabb, és nem kimondottan szűken fizikai érdeklődésre van szükség. Szögezzük le: a Nap gyakorlatilag szinte korlátlanul szabadon mozgó, belső viszonyait gyakorlatilag végtelenül szabadon alakító rendszer. Hogyan neveznénk egy gyakorlatilag végtelenül szabadon viselkedő rendszert? Hogyan nevezhetnénk másképp, mint élő lényt? De valóban élő lény-e a Nap? Ha az, akkor élnie kell a szabadsággal, ki kell használnia! Az a gyanúm, hogy a Nap valóban él ezzel a páratlan lehetőséggel. És ha él, akkor minden bizonnyal nem vesztegeti el összes szabadságát puszta hőtermelésre. Az is igaz, hogy a Nap nincs is hő(termodinamikai)-egyensúlyban – hiszen a rá ható külső és belső tényezők, mozgások, robbanásos folyamatok egyfolytában távol tartják a fizikai egyensúlytól. Könnyen lehetséges, hogy a Nap szabadsági fokait messzemenően kihasználja, mégpedig a lehető legrugalmasabb, legéletképesebb, legbiztonságosabban fenntartható szerveződési formát választva: a hierarchikus szerveződést. László Ervin (1972, 48) észrevette, hogy a hierarchikus szerveződés a legbiztonságosabb, mert ha bármely szerveződési szinten bármely elem kiesik, a szervezet egésze attól még fönnmarad, és így gyorsan pótolni tudja a hiányzó elemet. Ha pedig léteznek szerveződési hierarchiák a Napban, akkor nemcsak nemcsak kisléptékben, hanem nagyléptékben is jelentkezhetnek. Sőt, ha a hierarchikus szerveződés a Nap egészére kiterjed, ha a Nap egésze élőlény, akkor a Nap egészére kiterjedő, átfogó szerveződési folyamatok is léteznek a Napon! Ebben az összefüggésben pedig figyelemre méltó, hogy a Napon kis-és nagyléptékű folyamatok egész sorozatát észlelték. A Nap felszínén megfigyelhető az ezer-kétezer km-es méretű granuláció jelensége. Érdekes, hogy a Nap viszonyai között az ilyen méretű, sejt-szerkezetű buborék-áramlásnak (ez a konvekció) teljesen kaotikusnak (turbulensnek) kellene lennie! Ezzel szemben a granuláció szép, szabályos szerveződést mutat, távol az elméletileg jelzett rendkívül kaotikus állapottól! A granuláció mellett azonban ismert a szuper-granuláció jelensége is, léteznek óriás cellák, sőt aktív hosszúságok és globális naptevékenységi formák – teljes egyezésben az élet megléte esetére jelzett követelményünkkel.

Az élet titka a szabadsági fokokkal indul, és abban áll, hogy miféle folyamatok beindítására fordítódnak a fizikai feltételekkel egyértelműen meg nem kötött szabadsági fokok lehetőségei. Ezen a szálon továbbhaladva juthatunk el a földi és a kozmikus élet mélyebb, eddig nem sejtett természetének megismerése felé (ezzel összefüggésben lásd “A fizikai törvények eredete” c. fejezetet). De ha a Nap élő szervezet, és a Nap csak egy a csillagok közül, akkor a csillagok éppúgy élők lehetnek, mint a Nap! A Világegyetem pedig csupa csillagból áll! Ha pedig a Világegyetem csupa élő csillagból áll, akkor maga sem lehet más, mint élő! De van-e jele a Világegyetem élő természetének? Erre keressük a választ a következő fejezetekben.

Irodalom:

Allen, C. W. 1973, Astrophysical Quantities, third edition, University of London, The Athlone

Press, 161.

Attolini, M. R., Galli, M. and Castagnoli, G. C. 1985, On the Rz-sunspot relative number

variations, Solar Physics, 95: 391.

Bahcall, J. N. 1989, Neutrino Astrophysics, Cambridge University Press, 43.

Bauer, Ervin, Elméleti biológia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967, 38.

Bai, T. and Sturrock, P. A., 1991, The 154-day and related periodicities of solar activity as

subharmonics of a fundamental period, Nature 350: 141-143.

Bai, T., Hoeksema, J. T., Scherrer, P. H. 1995, Hot Spots and Active Longitudes: Organization

of Solar Activity as a Probe of the Interior, in Helioseismology, ESA SP, ed. J. T.

Hoeksema, V. Domingo, B. Fleck, B. Battrick, 113.

Brandon, S. G. F. 1970, Magi, In: A Dictionary of Comparative Religion, General editor S. G.

F. Brandon, Weidenfeld and Nicholson, London, 417.

Canfield, R. C., Blais, K. A., Reardon, K. P., Acton, L. and Kurokawa, H. 1994, Filament

Tether Cutting Before a Major Eruptive Flare, in Solar Active Region Evolution: Comparing Models with Observations, ASP Conf. Ser. 68, 411.

Castenmiller, M. J., Zwaan, C., van der Zalm, E. B. J. 1986, Sunspot nests – Manifestations of

sequences in magnetic activity, Solar Physics 105: 237.

Cuntz, M., Saar, S. H., Musielak, Z. E. 2000, On Stellar Activity Enhancement due to

Interactions with Extrasolar Planets, Astrophysical Journal, 533: L151-L154.

Chaisson, E. J. 1997, The Rise of Information in an Evolutionary Universe. World Futures, 50:

447-455.

Chandrasekhar, S. 1961, Hydromagnetic and Hydrodynamic Stability, Oxford, Clarendon Press,

Charvátová, I. 2000, Can the origin of the 2400-year cycle of solar activity be caused by solar

inertial motion?, Ann. Geophysicae, 18: 399-405.

Clark, D. H.; Yallop, B. D.; Richard, S.; Emerson, B.; Rudd, P. J. 1979, Differential solar

rotation depends on solar activity, Nature, 280: 299-300.

Csizsevszkij, A.L. 1930, Járványkatasztrófák és a Nap periodikus tevékenysége. (oroszul).

Moszkva.

Csizsevszkij, A.L. 1968, The Earth in the Universe. V.V.Fedynsky, ed. NASA TT F-345 TT 66

51025.

Csizsevszkij, A.L. 1936/1973, A napviharok földi visszhangjai (oroszul). Moszkva, Mysl.

Currie, R. G. 1981, Solar Cycle Signal in Earth Rotation – Nonstationary Behavior, Science

211, 388.

Courtillot, V., Ducruix, J. And Le Mouel, J.-L., 1978, Sur une accélération récente de la

variation séculaire du champmagnetique terrestre, Compte Rendus Acad. Sci. Paris, t. 287, Série D, 1095

De Toma, G. O. R. White, K. L. Harvey, 2000, A Picture of Solar Minimum and the Onset of

Solar Cycle 23. I. Global Magnetic Field Evolution, Astrophys. J. 529: 1101 – 1114.

Dewey, John 1902, Magic, In: Dictionary of Philosophy and Psychology, ed. J. M. Baldwin,

The Macmillan Co., New York, II: 35.

Fairbridge, Rhodes W.; Shirley, James H. 1987, Prolonged minima and the 179-yr cycle of the

solar inertial motion, Solar Physics, 110: 191-210.

Farnik, F., Savy, S. K. 1998, Soft X-Ray Pre-Flare Emission Studied in Yohkoh-SXT Images,

Solar Phys. 183: 339-357.

Feynman, R. P., Leighton, R. B., Sands, M. 1969, Mai Fizika 5. 61.6. A villám. Műszaki

Könyvkiadó, Budapest, 134-136.

Gorbatsky, L. V. 1964, Pontrobbanásból eredő energia szállítása a csillagokban,

Astronomicseszkij Zsurnal, 41: 53-62 (oroszul).

Gough, D. O. 1990, On Possible Origins of Relatively Short-Term Variations in the Solar

Structure, Phil. Trans. R. Soc. Lond. A. 330: 627-640.

Grandpierre, A. On Convection in Stars Being Far from Local Thermodynamic Equilibrium,

Astrophys. Space Sci. 75: 307-314, 1981.

Grandpierre, A. 1984, On the Origin of Pulsation, in “Theoretical problems in Stellar Stability

and Oscillations”, eds. A. Noels and M. Gabriel, 48-54.

Grandpierre, A. 1990, How is working the Sun?, Solar Physics, 128: 3-6.

Grandpierre, A. 1996a, A pulsating-ejecting solar core model and the solar neutrino problem,

Astronomy and Astrophysics, 308: 199-214.

Grandpierre, A. 1996b, On the origin of solar cycle periodicity, Astrophysics and Space

Science, 243: 393-400.

Grandpierre, A. 1998, Elő-valóságok: Tudati-biológiai kulcsok a valóság felépüléséhez,

Harmadik Szem, 1998 április; Elő-valóságok. A cselekvő fényvilág, Harmadik Szem, 1998 május.

Grandpierre, A. 1999, A Dynamic Solar Core Model: on the activity related changes of the

neutrino fluxes, Astronomy and Astrophysics, 348: 993-999.

Grandpierre, A.1999a, The Nature of Man-Universe Connections, Noetic Journal, 2: 52-66;

grandpierre.hu/, az Attila Grandpierre-re kattintva lehet ide eljutni.

Grandpierre, A. 2000, The thermonuclear instability of the solar core, Nucl. Phys. B (Proc.

Suppl.) 85: 52-57.

Grandpierre, A., Agoston, G. Metastability of the solar core, astro-ph/0201308, 2002 January.

http://www.arxiv.org/abs/astro-ph/0201308

Grandpierre, K. Endre, 2000, Collective Fields of Consciousness in the Golden Age, World

Futures, 55: 357-379.

Howard, R.; Labonte, B. J., 1980, The sun is observed to be a torsional oscillator with a period

of 11 years, Astrophysical Journal, Part 2 – Letters to the Editor, 239: L33-L36.

Hudson, H., 2001, The Most Powerful Solar Flare in Decades, in SXT Weekly Notes,

http://isass1.solar.isas.ac.jp/nuggets/2001/010406/010406.html

Hudson, H. 1999, Magnetic Implosion, in SXT Weekly Notes.

Irion, R. 1998, Deep Secrets, New Scientist, 17 October, 38-43.

Jeanloz, R., Lay, T. 1993, The Core-Mantle Boundary. Scientific American, May 1993, 26-33.

José, P. D. 1965, Sun’s Motion and Sunspots, The Astronomical Journal, 70: 193-200.

Juckett, D. A., 2000, Solar Activity Cycles, North/South Asymmetries, and Differential

Rotation Associated with Solar Spin-Orbit Variations, Sol. Phys. 191: 201-226.

Jurdy, Donna M., Gordon, Richard G, 1984, Global plate motions relative to the hot spots 64 to

56 Ma, J. Geophys. Res. 89: 9927-9936.

Kane, S. R.; Hurley, K.; McTiernan, J. M.; Sommer, M.; Boer, M.; Niel, M., 1995, Energy

Release and Dissipation during Giant Solar Flares, Astrophysical Journal Letters 446, L47.

Kostiuk, T. Livengood, T., Fast, K., Hewagama, T., Buhl, D., Schmuelling, F., Goldstein, J.

2000, Jovian Northern Ethane Aurora and the Solar Cycle, Amer. Astron. Soc., DPS Meeting No. 32, No. 15.01.

Kuhn, T. S. 1961, A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Budapest, 1984.

Labonte, B. J., Howard, R. 1982, Torsional waves on the sun and the activity cycle, Solar

Physics, 75: 161-178.

Lambeck, K. 1980, The Variable Rotation of the Earth, Cambridge University Press.

Landscheidt, T. 1976, Nachr. Olbersges. Bremen 100, 12.

Landscheidt, T. 1988, Solar Rotation, Impulses of Torqu in the Sun’s Motion, and Climatic

Variation. Climatic Change 12: 265-295.

Landscheidt, T., 1999, Extrema in Sunspot Cycle Linked to Sun’s Motion, Solar Physics 189:

415-426.

Laszlo, E. 1972, Introduction to Systems Philosophy. Toward a New Paradigm of

Contemporary Thought. Gordon and Breach, Science Publishers, New York–London–Paris, 48.

Leka, K. D. 1998, Some Questions on Emerging Flux Addressable with Synoptic Observations,

in Synoptic Solar Physics, ASP Conf. Ser. 140, K. S. Balasubramanian, J. W. Harvey and D. M. Rabin (eds.), 91.

Le Mouel, J. L., Gire, G. and Madden, T., 1985, Motions at core surface in the geostrophic

approximation, Physics of the Earth and Planetary Interiors, 39: 270-287.

Mendes, L. T. S., D’Antona, F., Mazzitelli, I. 1999, Theoretical models of low-mass, pre-main

sequence rotating stars. I. The effects on lithium depletion, Astronomy and Astrophysics, 341: 174-180.

Morgan, W. J. 1971, Convection Plumes in the Lower Mantle, Nature 230: 42-43.

O’Nions, R. K., Griesshaber, E., Oxburgh, E. R. 1989, Rocks that are Too Hot to Handle,

Nature 341: 391.

Paterno, L. Rapisarda, M. P. Di Mauro, 1997, Nonradial Thermal Instabilities in the Solar

Core, Revisited, Astronomy and Astrophysics, 322: 340-346.

Peale, S. J.; Cassen, P. 1978, Contribution of tidal dissipation to lunar thermal history, Icarus,

36: 245-269.

Phillips, K. J. H. 2001, Sun as a Star, In: Encyclopedia of Astronomy and Astrophysics, 3:

3158-3160.

Reames, D. V. 2000, Abundances of Trans-Iron Elements in Solar Energetic Particle Events,

Ap. J. 540, L111-L114.

Roose, R. G., Harrington, R. S., Giles, J. and Browning, I., 1976, Earth tides, volcanos and

climatic change. Nature, 261: 680-682.

Rosenbluth, M. N., Bahcall, J. N. 1973, Nonspherical Thermal Instabilites, Astrophysical

Journal, 184: 9-16.

Sigel, F. 1975, Schuld ist die Sonne. Thun-Frankfurt am Main: Harri Deutsch (orosz eredeti, Moszkva, 1972).

Scheffer. L. K. 1994, Machine Intelligence, the Cost of Interstellar Travel and Fermi’s

Paradox. Quart. J. Roy. Astr. Soc. 35, 157-175.

Spence, P. E. N. Walker, B. Halls, L. Robertson, 1993, Periodicities in the relative sunspot

number during sunspot maximum of solar cycle 22, J. Br. Astron. Assoc. 103: 115-117.

The Big Questions, NASA/Marshall Space Flight Center,

http://science.nasa.gov/ssl/pad/solar/quests.htm

Tsuneta, S. 1993, Solar Flare as an Ongoing Magnetic Reconnection Process, in The Magnetic

and Velocity Fields of Solar Active Regions, ASP Conference Series 146, 1993, H. Zirin, G. Ai and H. Wang (eds.), 239

Ulrich, R. 2001, Very Long Lived Wave Patterns Detected in the Solar Surface Velocity Signal, Astrophysical Journal, 560: 466-475.

Vernadszkij, V.I. (1954-60) Izbrannye Sochineniya (Válogatott Munkái, oroszul). 1-5. köt.

Moszkva: Akademija Nauk.

Vernadszkij, V.I. (1926/1998) The Biosphere. Mark A.S.McMenamin és Jacques Grinevald

jegyzeteivel. Copernicus Books.

Waljeski, K., Moses, D., Dere, K. P., Saba, J. L. R., Strong, K. T., Webb, D. F., Zarro, D. M.

1994, The Composition of a Coronal Active Region, Astophys. J., 429: 909.

Walker, R. J., Morgan, J. W., Horan, M. F. 1995, Osmium-187 Enrichment in Some Plumes:

Evidences for Core-Mantle Interaction? Science 269: 819-825.

Yagodinszkij, V.N. 1987, Alekszandr Leonidovics Csizsevszkij (oroszul). Moszkva, Nauka.

Zappala, R. A. and Zuccarello, F., 1991, Angular velocities of sunspot-groups and solar

photospheric rotation, Astronomy and Astrophysics, 242, 480

/ Csillagászat, Fizika

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom