Paulinyi Tamás: Világegyetem és parapszichológia

Paulinyi Tamás: Világegyetem és parapszichológia

Paulinyi Tamás: Világegyetem és parapszichológia

A Titokfejtő VHK-kör gyűlése, 2001. február 12.

PAULINYI TAMÁS: -Talán a legfontosabb, hogy most egy olyan oldalról történő megközelítést szeretnék elmondani, ami meglehetősen speciális. –Az univerzum, a para… ez így elég nagy falat, nem is tudom, ennél nagyobbat mit lehetne megkaparintani előadáscímnek. (Talán még eszembe juthatna “Az élet, a világmindenség meg minden”, hasonló címe van Douglas Adams egy könyvének. ) Egy olyan megközelítésből szeretném a valóságot lefesteni, ami részint nyilván ismert – ez a parapszichológia, gondolom mindenkinek valamit jelent – , részint pedig egy meglehetősen zavaros fogalom is egyben. Mindenekelőtt szeretnék egy kis rendet tenni a parapszichológia definícióját illetően. Aztán pedig egy olyan világképet próbálok felvázolni, ami itt az előzőekre valamennyire rímel, ti. körbejárja azt a kérdést, hogy materializmus és/vagy idealizmus, milyen a valóságnak vajon a végső lényege, mennyire lehet ezt logikai úton megközelíteni, mennyire mondjuk megtapasztalás vagy hit kérdése. A parapszichológia szó szerint azt jelenti, hogy valami pszichológia melletti, azzal párhuzamos, de azzal nem azonos dolog (a “para-” előtag “valami melletti”-t jelent). Ha parapszichológiáról van szó, a legtöbb embernek mindenféle furcsa dolog jut eszébe: szellemek, rontás, UFO-k, esetleg a Loch Ness-i szörny, a jetik, vagyis mindenféle igazából nem ide illő fogalom. A parapszichológiát magát is elég sokféleképpen művelik, illetve hát a mai világban boldog-boldogtalan futószalagon potyog ki a különféle parapszichológiai főiskolákról meg nagyon-szabad egyetemekről, és nyitja meg rendelőjét mint okleveles parapszichológus… ez általában nem azonos a tudományos parapszichológiával. Azért tartom fontosnak azt, hogy mi most a tudományos parapszichológiának a tényeiből induljunk ki egyfajta valóságmodell elkészítéséhez, mert ez nem kíván meg igazából hitet. Tudományos eszközökkel, tudományos módszerekkel és következtetésekkel jut el olyan nagyon fontos tanulságokig, amelyek alapvetően világszemléleti jelentőségűek. A tudományos parapszichológiának egyébként körülbelül 150 éves múltja van, a klasszikus pszichológiához hasonlóan, ami azt jelenti, hogy az 1800-as évek közepén, amikor tömegesen divatba jöttek a médiumi szeánszok, a tanult, tudós emberek elkezdték közelebbről megvizsgálni a jelenséget. A médiumok ugye – spiritiszta felfogás szerint – a túlvilágon tanyázó lelkeket képesek magukon keresztül megszólaltatni. Azon túl, hogy nyilván nagyon sok becsapás, sarlatánság, “másámítás” és önámítás történt, kiderült, hogy ezek a médiumok olyan dolgokról tudnak beszámolni, amikhez semmilyen szín alatt nem férhettek hozzá sem érzékszervileg, sem logikai következtetések útján. Nagyon sokáig a parapszichológiai vizsgálatok hátterét ez a fajta spiritiszta felfogás jellemezte. Mindmáig a tudományos módszerekkel kutató parapszichológusok között is meglehetősen dominál a spirituális meggyőződés, vagyis egyfajta szellemvilágba vetett hit (nem azonos természetesen a spiritizmus és a spirituális meggyőződés), hogy van egy olyan láthatatlan dimenzió, vagy több láthatatlan dimenzió, ahol a testet túlélő, a testtől független tudati, lelki, szellemi lények élik életüket, és a parapszichológiai jelenségek ezeknek a hatásoknak köszönhetők.

De mit is nevezünk parajelenségnek? A tudományos definíciója a parapszichológiának úgy szól, hogy élőlény és környezete közötti (vagyis a mindenség, hiszen élőlény és környezet: ebben minden benne van! ) olyan megfigyelhető (tehát nem teoretikus vagy hitbéli, hanem valamilyen módon mérhető) kölcsönhatásokat vizsgál, amelyeket nem az ismert fizikai hordozók közvetítenek. Ez lényeges definíció, ugyanis kezdettől fogva – és máig is – vitatják, hogy ezek vajon fizikai jelenségek, amiket még nem ismerünk, vagy valami természetfölötti, úgynevezett metafizikai, a fizika eszközeivel soha meg nem ismerhető dolgok. Én azt hiszem, hogy szerényebb és talán okosabb dolog az előző magyarázatot elfogadni, ti. hogy a pillanatnyi fizikai ismeretek alapján nem tudjuk megmagyarázni. Vegyük például a telepátiát: ez a legnépszerűbb, legáltalánosabb, tudományos körökben is leginkább elfogadott parajelenség. Mi is a telepátia? Szó szerint “távérzet”, “távérzékelés”. Nem ezt jelenti a parapszichológiában, az egy másik fogalom, amit hivatalosan clairvoyance-nak hívnak. Mondjuk inkább azt, hogy “gondolatátvitel”. Ez magyarosan hangzik, és nagyjából megmagyarázza, hogy nem akaratátvitel, stb., hanem gondolatátvitel. De ezt még tovább kell definiálni: olyan információkapcsolat élőlény és élőlény között, amelyet nem az ismert fizikai hordozók közvetítenek. Információkapcsolat természetesen létezik élőlény és élőlény között, most is annak vagyunk tanúi: én beszélek, ti hallgatjátok, ez abszolút információkapcsolat, gondolatátvitel, majdnem telepátia. Csak éppen azért nem az nyilvánvalóan, mert ismerjük a fizikáját (rezegnek a hangszálaim, rezgetik a levegőt, ami a fülünkben a dobhártyát rezegteti, az idegingerület a hallókéregig jut,… stb.). Akkor lenne telepátia, ha itt ülnék némán, lefátyolozva, mi több, Faraday-kalitkába rakva (tehát elektromágnesesen is teljesen leárnyékolva), ólommal leforrasztva stb., miközben ti valamiért mégis folyamatosan tudnátok, hogy én mire gondolok. ( Igaz, rendkívül ritka az, hogy olyan szinten történjen a telepatikus információátadás, mint amilyen pl. a verbális kommunikáció.) A lényeg tehát, hogy olyan gondolati kapcsolat, amelynek biztos, hogy nem az ismert fizikai hordozók a közvetítői. Azt is lehet mondani, hogy nem az (ismert) érzékszerveinkkel fogjuk ezeket az “adásokat”, éppen ezért egy olyan nagy csoportnak a legnépszerűbb tagja a telepátia (parapszichológiai értelemben), amelyet úgy hívnak, hogy extraszenzoriális percepciók. (Maga a kifejezés egy képzavar, hiszen a percepció érzékszervi észleletet jelent. A tudományos definíciók nemcsak e téren nem tökéletesek, általában aki jobban ismeri ezeket a nomenclaturákat, tudja, hogy nagyon sokszor döcögnek, csak nagyjából képesek meghatározni a meghatározandót.) Én azt szoktam ajánlani, hogy “érzékszerveken túli észlelések”-nek fordítsuk.

Nézzünk egy tipikus telepatikus esetet! (Mindennaposan előforduló dolgok ezek, csak az esetek többségében nem jövünk rá, hogy ez történik, kiegészül más információátvitellel, vagy a véletlennel magyarázható.) Pl. eszembe jut valaki, egy kamaszkoromból ismert lány, 26 éve nem láttam, mire megcsörren a telefon, és ő az, kinyomozta a számomat valahogyan. Nevezhető ez pl. szinkronicitás-jelenségnek is, majd arra is rátérek, ugyanis ez egy nagyon kellemesen érthetetlen gyűjtőfogalma az összes parajelenségnek, de mondjuk azt, hogy én rá gondoltam, ő rám gondolt, sőt valószínű, hogy ha ő kezdte a nyomozást, akkor intenzíven gondolt rám, sőt amikor a telefonhoz odament, akkor szinte biztos, hogy elsősorban rám gondolt. Én pedig az előtt, hogy a telepátia megsejttette volna velem, én még nem tudtam, hogy ő rám gondol, de valamiért megéreztem. Az extraszenzoriális percepció azonban nem olyan egyszerű, hogy pl. valamilyen, az agyból kijövő sugarakkal magyarázhassuk. Azért hajlamosak az emberek elfogadni ezt a bizonyos telepatikus képességet, mert egyszerűen modellezhető, ti. hasonlít valamire. Pl. a mobiltelefonok működési elvén már kevesen csodálkoznak el: láthatatlan sugarak, elektromágneses rezgések közvetítik az információt, teljesen világos, meg is szoktuk már. Miért ne lehetne akkor telepátia is, az agy is olyan bonyolult, van benne bioáram, meg mindenféle áram, biztos átrezeg… Biztos, hogy nem! Egészen biztos, hogy ilyen értelemben nem hasonlít semmiféle ismert, sugárzás jellegű, akármilyen spektrumban leírható információátadáshoz, mert nem csak agy és agy, azaz élőlény és élőlény között jöhet létre ilyen gondolatátvitel, vagyis információkapcsolat, hanem az élőlény a tárgyi környezetét is tudja mintegy radarozni. Ez is elfogadható, hiszen tudjuk, mi az a radar, észleli a tárgyakat, a repülőket stb…Vagyis úgy tűnik, hogy tudjuk hova tenni ezt a jelenséget is, amit egyébként úgy hívnak, hogy clairvoyance, ami azt jelenti, hogy tisztánlátás, de nem szoktam javasolni ezt a szót, mert aki ezoterikus, természetgyógyász körökben mozog, az sejtheti, hogy a természetgyógyászat a “tisztánlátás” szót már egy egészen más fogalomra lefoglalta, mely szerint a tisztánlátás egyfajta lokális paraészlelés, amikor látják az ember máján a foltot, az aurán a lukat… (mindenféle állásfoglalás nélkül ironizálok persze). Nevezzük inkább távérzékelésnek. Itt nyilván nem a méter vagy a centiméter számít, abban az értelemben van itt szó távolságról, hogy érzékszervileg izolált információkhoz jutunk hozzá. Távérzékelés az is, ha pl. kapunk egy levelet, és a borítékra nincs ráírva semmi, valamiért mégis megérezzük, hogy mi van a levélben, anélkül, hogy lenne bármilyen logikai tippünk, vagy pl. valaki megérzi (mint Uri Geller), hogy hol vannak a föld alatti gázt vagy bizonyos ásványt tartalmazó geológiai rétegek (és ezt olyan jól megérzi, hogy ezért még pénzt is adnak neki, de hát nem ő maga a bizonyíték, hanem laboratóriumi kísérletek, erre majd rátérek még). Előfordul, hogy egy véletlenszerűen elveszett tárgy (pl. kulcs) keresése közben a véletlennél sokkal jobb eséllyel meglátjuk (esetleg csak szimbolikus módon) azt a tárgyi környezetet, ahol ezt a tárgyat megtaláljuk majd. Ilyen módon lezárt borítékokba, lecementezett, elásott, akár tengeralattjáróban elsüllyesztett mikrofilmekbe bele lehet informatíve tekinteni a tudatunkkal, anélkül, hogy bármiféle ismert érzékszervünket használnánk.

Ami végképp megcáfolja azt az elképzelést, amely szerint sugárzás jellegűek ezek az információátvitelek, és ami egyben a legnagyobb botránykő a mai fizikai ismeretrendszer és a parapszichológia tényeit illetően, az az extraszenzoriális percepciók harmadik csoportja (Az első két csoport ugye az élőlény és élőlény közötti, ill. az élőlény és tárgyi környezete közötti információkapcsolat volt. Hogy létezik-e tárgy és tárgy közötti információkapcsolat, azt nem tudhatjuk, mert élőlényként kivonhatatlan tényezők vagyunk. Andersen-mesékben mindenesetre előfordul.), amelybe jövőbeni események, állapotok észlelései tartoznak. Ezt prekogníciónak (előre érzésnek, jövőérzékelésnek) hívják, és létezése totális mértékben bebizonyítottan igaz! Ide szigorúan olyan megérzések tartoznak, amelyekig nem juthatunk el logikai következtetések útján (pl. ha egy közelgő vulkánkitörést nem az előrengések vagy kéngázszivárgás alapján feltételezünk.). Mivel jövőből visszafelé haladó ismert fizikai információhordozó, közvetítő végképp nem létezhet, a prekogníció olyan jövőbeni események, állapotok észlelete, amelyek a jelen állapotából logikai úton kikövetkeztethetetlenek. Azt hihetnénk, hogy a világ jelen állapotából mindig minden kikövetkeztethető, csak megfelelő számú elemet kell ismerni, és a jelen adott állapotot, tökéletesen. A részecskefizika területén azonban már köztudott, hogy csak valószínűségek vannak, nincs olyan isten (azaz talán csak Isten az, de erre most nem térünk ki) aki meg tudná mondani, hogy az adott izotópbomlási folyamat eredménye a következő szakaszban konkrétan milyen időpontokban jelent beütést (egy részecske-beütést). Meg lehet szabni a trendjét, de a pontos időpontját nem. Így működnek az ún. valódi véletlenszám-generátorok, amit egyébként igencsak használnak a tudományos parapszichológiában, egyrészt ilyen kísérletekhez, másrészt jóval egyszerűbb fizikai módon is meg lehet ezt oldani (pl. ha egy felhúzott zsebórát egy fiókba teszünk, előre meg lehet érezni, hogy amikor az egy hét múlva megáll, a mutatók milyen állásszögben fognak állni, pedig ez igen nehéz kiszámítási alapon, még akkor is, ha elméletileg lehetséges.). Ez tehát az a három extraszenzoriális percepció, amit a parapszichológia pillanatnyilag kezel (majd elmondok egy-két olyan verziót is, ami ezeknek már építménye, vagy folyománya).

Ugyanakkor létezik egy másik nagy csoportja a paraképességeknek, ami az előzővel szemben (az ugyanis egy passzív észleleti csoport volt, mindegyik észlelés volt). Ez a másik jelenség egy aktív hatásegyüttes, amikor a tudat hat a környezetre. Ez egy aktív kölcsönhatás, úgy hívják, hogy pszichokinézis (a tudat, a psziché által való mozgatást jelent). A pszichokinézis maga két részre osztható: mikropszichokinézisre és makropszichokinézisre. (Tulajdonképpen az eddig elhangzott öt fogalomra szeretném felépíteni a parapszichológiai világszemléleti modellt.) Mi a pszichokinézis? Az élőlény és környezete közötti, ismeretlen fizikájú hordozók által közvetített kölcsönhatás. Pl. ha a dobverőre koncentrálok, aminek következtében az mozogni kezd, felemelkedik, lebeg, esetleg eltűnik, akkor makropszichokinézisnek lehetünk tanúi. Ez egyébként rendkívül ritka dolog, ugyanakkor laboratóriumi szinten mért jelenség, sőt van egy olyan típusú makropszichokinézis-tünetegyüttes, ami egyszerűen semmihez sem hasonlít. Ez olyan dolog, amit egy ateista, egy materialista a saját módszereivel egyszerűen képtelen leírni, megmagyarázni, ami egy ilyen ember világszemléletét gyökeresen megváltoztathatja a valóság természetét és a fizikai törvények állandóságát illetően. Ez a jelenség az ún. poltergeist-tevékenység. (Ez egy német szóösszetétel: Geist=szellem, polten=zörögni, kopogni. Hollywoodi filmekből bizonyára ismerős mindenkinek.) Ide tartozik a levitáció (lebegés), a teleportáció, ti. amikor egy tárgy két térbeli pont között úgy teszi meg az utat, hogy az nem az ismert fizikai térben történik (hogy hol, majd arról is szó lesz), vagy spontán tűz üt ki, égésnyomok keletkeznek teljesen váratlanul… A szkeptikus tudományos vélemények általában a következőképpen cáfolják a poltergeist-tevékenységek létezését: “Azért nem lehetséges, mert lehetetlen.” Ez elég meggyőző, nem? Logikusnak is tűnik elsőre. A probléma ott van, amikor látszik, hogy igenis lehetséges, mégis azt hajtogatják, hogy ez lehetetlen. (Az más, amikor az ember lelki zaklatottságában mond hasonlókat.) Murphy egyik törvényét szoktam erre szívesen kifacsarni, ami eredetileg úgy hangzik, hogy “Ami megtörténhet, az meg is történik.” Fordítsuk meg, és milyen igaz lesz így is: “Ami megtörténik, az megtörténhet.” Nagyon fontos, hogy ennek a valódi üzenetét felfogjuk: a parapszichológiai tények igenis tények!…

Hoztam egy könyvet. Noha van több, ezzel a témával foglalkozó, magyar nyelven megjelent kiadvány is, ezt tartom a legmérvadóbb magyar nyelvű kiadványnak, ráadásul olvasmányos, és tele van képekkel. Nem azonos a hozzá hasonlító, kevésbé mérvadó és tudományos módon megírt könyvekhez. (Még a címe is hasonló, mégsem az a tartalma, pl.: “Amire nincs magyarázat”, vagy a “Természetfeletti jelenségek atlasza”.) Ezt a könyvet két olyan ember írta, aki nem nagyon játszhat a hírnevével tudományos körökben: az egyikük, az ismertebb, Hans J. Eysenck, a pszichológiának egy elég nagy alakja, intelligenciakutatásokban kimagasló, elismert, tudományosan feddhetetlen szakember, a másik Carl Sargent, aki szintén pszichológusként és parakutatóként társszerzője a könyvnek. Ők ebben a könyvben leírták mindazt, amit ma tudunk a psziről, bevéve mindenféle olyan eseteket is (persze jelezve ezt), amik kicsit anekdotikusak, legendaszerűek, nagyon konkrétan hangsúlyozva azt, hogy mi az, amit tudunk, miért állíthatjuk, hogy tudjuk, és milyen laboratóriumban, kik végeztek ezzel kísérletet.

Általában hiszünk az olyasfajta tudományos munkáknak, amiket tudományos körökben egymást ismerő, tudományos értelemben feddhetetlen emberek állítottak össze. Én bevallom, valószínűleg még így is gyanakodnék, hiszen annyira képtelenek ezek a dolgok a maguk módján, annyira nem férnek bele a jelen világképbe, a materialista, tudományos világszemléletbe, hogy a legjobb lenne mindezt inkább kipróbálni. Az, hogy tíz éve foglalkozom parajelenségekkel, azt jelenti, hogy egyre komolyabb körülmények között, de valóban már jó tíz éve laboratóriumi szinten végzek az ELTE Kísérleti Pszichológiai Tanszék tanáraival, fizikusokkal, pszichológusokkal olyan kísérletsorozatokat, amik teljesen normálisan, az egyszerű tudományos módszertan szerint zajlanak, és a napnál világosabban mutatják, hogy a parajelenségek valóban léteznek.

Egy dologgal még adós vagyok nektek a PK-t (pszichokinézist) tekintve. Amiről ugyanis eddig beszéltem, az a makro-PK, ami persze nem mindig poltergeist formában jelentkezik. Egyébként a poltergeist igazi neve rekurrens (ismétlődő) spontán pszichokinézis, azaz RSPK, és, amint említettem, általában úgy működik, hogy lelkileg terhelt, pubertás korú gyerekek körül megőrül a környezet, a tárgyak maguktól mozognak, stb., viszont amint a kissrác lelkivilágát rendbe hozzák, akkor elmúlik. Tehát tudjuk azt, hogy van fókuszszemélye, valamint hogy globálisan évente (nem tudom, kinek mennyire számít “sok” jelzővel illethetőnek, de legalábbis) több esetet regisztrálnak hitelesen. (Tehát nem arról van szó, hogy “egyszer történt állítólag ilyen talán”, hanem folyamatosan, ama kevés parapszichológiai kutatólaborok egy-két tucata világszerte, amelyek igazán komolyan vehetők, ezeket az eseteket, amikor hírt kapnak róluk, lefilmezik, rögzítik, fizikusok vizsgálják a maguktól mozgó tárgyakat és a megőrült elektronikus berendezéseket… Tehát ez is tény, mégegyszer mondom, ez nem legenda. Nyilván meg nem figyelt esetek szintén gyakran előfordulhatnak, csak ezeket ugye nem tudományos környezetben és tudományos módszerrel figyelték meg.)

Adós vagyok tehát azzal, hogy mi az a mikro-PK. (Ezzel be is fejezem majd ezt a listát, azután pedig szeretnék elindulni egy olyan szálon, hogy miért is fontos ez nekünk.) Nem arról van szó, hogy a mikro-PK esetében kisméretű tárgyak mozognak. Alapvetően mást jelent a mikro-PK: míg a makro-PK nyugvó anyagi rendszerekben, tudati (tudatos vagy öntudatlan) elvárás hatására történő, fizikailag értelmezhetetlen változás, a mikro-PK az ellentéte ennek, ti. nyugtalan anyagi rendszerekben végbemenő véletlen folyamat.

Elhoztam egy olyan mérőműszert és kísérleti eszközt, ami igazán egyszerűen beszerezhető, és mindenkinek ajánlom, hogy vegye a fáradságot, feltéve, hogy ez az egész érdekli, és vásároljon magának egyet: egy dobókockát. A dobókocka lehetne tulajdonképpen a tudományos parapszichológia templomán kitűzve mintegy kereszt vagy református csillag helyett, már csak azért is, mert a tudományos parapszichológia egyik legnagyobb alakja, Joseph Banks Rhine jó pár évtizedet ráfordított a saját és a felesége értékes életidejéből arra, hogy évtizedeken keresztül (az 1930-as, 50-es évek körül) nap mint nap azzal foglalkozzanak, hogy emberek ülnek az asztalnál, dobókockával dobnak, és a dobások eredményét kell befolyásolniuk. (a kockák cinkelése természetesen ki van zárva, nem is kézzel dobták természetesen). Amellett, hogy a telepátiát és a jövőérzékelést, a clairvoyance-t ún. kártyás kísérletekkel vizsgálgatták vagy harminc évig (erről a könyvben is olvashattok), ezzel a módszerrel vizsgálták a kockadobás eredményének tudati úton való befolyásolását, vagyis a mikropszichokinézist. Nekik teljesen világosan kijött az, ami mindenkinek kijön, ha van egy kis türelme hozzá, ugyanis nagyon egyszerű módszertana van: hogyha az ember nagyon szeretne egy bizonyos számot eredményként (az eredmény itt azt jelenti, hogy meghaladja az egy-hatodot) látni, akkor az sűrűbben jelenik meg. Tehát ha az ember 300-szor dob, akkor egy kis tűréssel, kb. 50 körüli lesz az eredmény. Ha viszont az ember rá tud lelkileg hangolódni és koncentrálni, és tényleg izgatja a dolog, valamint van benne annyi játékos szellem és kíváncsiság, akkor ez rendszeresen, következetesen eltér a véletlentől. Ez tehát a mikropszichokinézis.

De még mindig nem tudjuk, hogy miért fontos ez nekünk, miért látjuk ettől a világot másképp, hiszen attól, hogy egy-két ilyen renitens dolog előfordul, még láthatjuk a világot olyannak, amilyennek akarjuk. Azonban, ha valaki komolyan veszi mindazt, amit eddig elmondtam – márpedig érdemes komolyan venni, mert komolyan mondtam -, és egy kicsit még velem tart egy ilyen modellépítésben, akkor szerintem meg kell, hogy lássa, hogy ezek kardinálisan fontos dolgok: a létet, a nagy miérteket, az univerzum és a valóság természetét, a tudat és az anyag viszonyát illetően olyan nagyon fontosak, hogy gyakorlatilag még a sorsunkat is meghatározó erőknek is tekinthetjük. Anélkül, hogy bármiféle vallásos alapaxiómát ehhez segítségül kellene hívni, tisztán logikai úton erősen valószínű (sőt nagyon is valószínű, csak az ember mindig olyan óvatos), bizonyos az, hogy a tudatnak sokkal meghatározóbb szerepe van a valóság kialakulásában, a valóság eseményeinek és történéseinek a kimenetében, mint amit általában az ember erről hisz.

De hát akkor miért nem lehet látni ezt? Pl. miért nem tudjátok, hogy mire gondolok most? Nem az a lényeg ám, hogy autózás, gyaloglás helyett teleportálódás útján közlekedjünk (milyen jó lenne pedig pl. heverészni most három percnyit a Kanári-szigeteken, megkopogtatni a nagy piramisok oldalát, majd visszaülni ide…nem lenne rossz, de hát nem is olyan nagyon-nagyon fontos). De nem is arról van szó, hogy a tárgyakat ezentúl kizárólag pszichokinézissel kellene mozgatnunk, és nem is arról, hogy dobjuk ki a telefonjainkat, ill. a továbbiakban ne nyissuk ki a szánkat, hanem telepatikusan érintkezzünk…Egyáltalán nem ez a cél, másrészt láthatóan ez nem is így történik! Ki látott már pl. makro-PK által lebegő tárgyat?…Hát, én sem láttam még egyet sem. Teleportációt? … Valami egészen tuti jövőérzékelést?…Ez már egy kicsit inkább pedzi, persze nekem mást jelent a “tuti” (egy sikeres kísérletsorozatot). Általában az emberek úgy vannak ezzel, hogy meghallgatják, talán el is hiszik, talán nem, de igazából nem sok vizet kavar, hiszen nem találkozunk vele, nem látjuk, egyszerűen nem működik, vagy ha működik, akkor is úgy, hogy valakinek valahol esetleg, de hát nekünk semmi közünk hozzá…

Pedig nagyon sok közünk van hozzá! Induljunk ki például egy nagyon egyszerűen modellezhető parakísérletből. Ezt ki is lehet most próbálni egyébként, és akkor mindjárt rájövünk, hogy mi lehet ennek az igazi lényeges üzenete az emberi sorsban, az emberi létezésben és a világszemléletben. Képzeljük el azt, hogy ezzel a kockával pl. egy “Ki nevet a végén?” nevű társasjátékot játszunk. Bizonyára mindannyian ismeritek ezt a játékot és a játékszabályait. Vajon milyen sűrűn “illik” hatost dobni a mai természettudományos felfogás szerint? Hát kb. minden hatodik dobáskor. Vegyük azt, hogy négy ember játszik ezzel a társasjátékkal: egy apuka, egy anyuka, egy kisfiú és egy kislány. (Ez egy séma, lehet, hogy hallottátok is már, de nagyon szépen lehet vele modellezni, hogy mire jó a pszi.) Az apuka és az anyuka tipikus közép-korosztálybeli szülők, átéltek több rendszert, van lakásuk, munkájuk, tudják, hogy az élet az ilyen, nem is sokat várnak ettől az egésztől, csak azt, hogy játszanak, nem gondolják, hogy itt parának kellene lennie, talán nem is hallottak róla. A két gyerek viszont szélsőségesen különböző lelki alkat. (Hamarosan jönnek majd a különböző pszichés tényezők.) A kisfiú (ebben semmiféle hímsovinizmus nincsen) egy jó fej, olyan értelemben mégpedig, hogy olyan kis vagány, talpraesett, nem szokott megbetegedni, ha hypót iszik, az sem árt neki, vidám, szeret élni, és nagyon játékos természetű… A húga legyen az ellenkezője mindennek: egy koraszülött Ophélia, aki őrülten bolyong, nyavalyog és rontja a sorsát, köldökzsinórral született, sápatag, mindig beteg, kiállhatatlan, hihetetlen rossz természete van, öt percig alig lehet kibírni, nyafog, frusztrált, nyúzza a macskát, mindent fordítva csinál, mint ahogy kéne… Elkezdődik a játék. Az apa és az anya minden hatodikra egy hatost dob. A fiú rögtön elsőre hatost fog dobni, és utána is sorban, valószínűleg csak betyárbecsületből engedi a többieket is “szóhoz jutni”, mielőtt megnyeri a játékot. A húga viszont a játék vége felé, nagy nyivákolás közepette végre dob egy hatost, miután a játék közben már háromszor megpróbálta felrúgni az asztalt bosszúból, stb. Erre azt is mondhatnánk, hogy nahát, milyen érdekes véletlen. Ha viszont egy parapszichológus rögzítené a történteket, és végezne egy olyan statisztikai számítást, ami megmutatná, hogy itt tulajdonképpen mi történt, ill. ezt többször is elvégezné a biztonság kedvéért, azt kapná eredményül, hogy a lelki alkatoktól függően majdnem pontosan úgy zajlik a meccs, hogy általában a szerencsés kezű kisfiú nyer, a húga egy lehetetlenség, a szülők pedig csak úgy kockázgatnak. Így kiderül, hogy itt most a véletlenhez képest a kisfiúnak 300-ból az 50-hez képest folyamatosan, ha nem is 300, de olyan 70, 80, esetleg 90 dobása is hatos lesz. Ugyanakkor a húgának, érthetetlen módon, nemhogy minden hatodikra jön hatos dobása, minden plusz para nélkül, hanem nem jön be minden hatodikra, tehát 50 helyett összesen pl. három hatost dobott. Ez azért nagyon érdekes, mert megmutatja, hogy a pszinek van iránya. Végül is ki a nagyobb parafenomén? Ha azt vesszük, hogy a lány ugyanannyival dobott kevesebbet, mint amennyivel az öccse többet, akkor mind a ketten ugyanakkora parafenomének. Azt lehet mondani, hogy az öcsi pozitív pszi, a hugi pedig negatív pszi. De hát ilyen nincsen, ugyanúgy nincs, ahogy nem létezik negatív fény vagy negatív hő sem. Ezek olyan dolgok, amik maguktól vannak, legfeljebb a hiányukról lehet beszélni. Akkor miért mondjuk azt, hogy negatív pszi? Mert az alany tudatos szándékával ellentétes irányú pszi-hatást figyelhettünk meg. Ugyanúgy pozitív mind a kettő! Itt a “negatív” szó a tudatos, vagy tudatosnak vallott szándék és az eredmény között mutatkozik meg. A szülőknél vajon volt pszi? Nem volt mérhető. Ez viszont egy nagyon érdekes probléma, és számomra folyamatos vita tárgyát képezi pl. Vasi Zoltánnal (aki egy szerzetesi szigorral őrködő Cerberusa a tudományos parapszichológiának, és éberen lesi a legapróbb bakikat is, ő is parakutató, sőt ő parakutató csak igazán), ti. arról van itt szó, hogy könnyen lehet, hogy a szülőknek is volt pszije! Ugyanis ezek között a jelenségek között, hogy én szeretnék valamit, azaz van egy elvárásom (pl. hatost dobni), emiatt több hatos van, akkor az elvárás és az észlelet között van egy nem kauzális korreláció (egy nem oksági, fizikai értelemben nem magyarázható összefüggés).

Vegyünk például egy nagyon tanulságos, igen egyszerű makro-PK kísérletet: ha ezt a tárgyat (dobókockát) elengedem, szerintetek mi fog történni?…Hát ez leeset. Ki az, aki azt gondolta, hogy le fog esni, ha elengedem?…Hát, szinte mindenki. Ki az, aki azt gondolta, hogy nem fog leesni, ha elengedem (ugye nem tartózkodik senki)?… Hát akkor tisztázzunk valamit: Hány százalék valószínűsége volt annak, hogy ez most le fog esni?… Ez megint egy nagyon lényeges eleme a helyes és helytelen emberi gondolkodás közti különbségnek…Azt szeretném tőletek kérdezni, hogy hallottatok-e olyasmiről, hogy ismeretlen fizikájú módon tárgyak pl. lebegni képesek? Úgy hívják, hogy levitáció. Elmesélek pl. egy olyan dolgot, amit úgy hívnak, hogy poltergeist-tevékenység. Na jó, nem mesélem el. Ugye hallottatok ilyenről?…Elhittétek? Vagy úgy gondoltátok, hogy ez nem igaz? Besorolódott a tények világába nálatok az, hogy a tárgyak képesek öntudatlan vagy tudatos pszichés elvárás hatására pl. lebegni? Mert ha igen, és ezt tényként kezelitek, akkor soha többé nem mondhatjátok azt, hogy 100%! Mert nem 100%. Bizonyos esetekben pl. nem esik le a kocka, és nyilván nem arról van szó, hogy olyankor nem engedem el vagy odaragasztom a kezemhez, hanem pont arról, amiről ma itt beszélek. A 100% a mi lelki világunk, az elvárásunk (bevallom őszintén, nekem is 100%), az érzelmi, lelki beállítottságunk. Noha tudom, hogy létezik ilyen, filmen már láttam, és az egyéb parajelenségeket a saját bőrömön tapasztalva szoktam kísérletezni, több száz embert bevonva a kísérletekbe, immár 10 éven keresztül, mégis be kell vallanom, hogy az én elvárásom bizony egyezett a tiétekkel. Viszont, ha megkérdezitek, hogy hány százalékos a valószínűsége, akkor ne várjátok, hogy pl. meg fogom mondani, és azt kérem tőletek is, hogy amennyiben ezt az axiómát elfogadjátok, hogy ezek tényeken alapuló üzenetek, akkor ez nem 100%. Nem tudom, hogy mennyi, de biztos, hogy nem 100. (Elég nehéz lenne kiszámítani. Eredő-vektoros elvárásainkat, a kollektív tudati dimenziók aktuális állapotát, beleértve a jövőből és a múltból áradó mindenféle dolgokat is bele kellene számolni.) Akkor tulajdonképpen most mi működött? A gravitáció, esetleg a gravitáció és a mi makro-PK képességünk egyszerre? Ha a kocka mégis felemelkedne, akkor a gravitációval éppen mi van, akkor a kettő egymás ellen dolgozik, vagy valami másról van szó? Itt egy olyan kis kitételt kell tenni, hogy ezeknek a jelenségeknek, történéseknek, (mind az észlelés, mind a hatás jellegű parajelenségeknek és történéseknek) semmiféle összefüggését nem találták az ismert fizikával. Ez azt jelenti, hogy pl. mindegy, milyen anyagból van egy kocka, mindegy, hogy hány kockát kell mozgatni, mert statisztikusan ugyanazt adja ki, vagy hogy egy telepátiakísérletben az illető a szomszéd szobában van (legalább a szomszéd szobában kell lennie, különben a metakommunikációs eszközök oda vezethetnek, hogy áltelepátiát vizsgálunk), vagy nagyon-nagyon messze, több ezer kilométer távolságban tartózkodik (sőt az is mindegy, hogy milyen fizikai árnyékolásokkal próbálják ezt a hatást gyengíteni, ugyanis az ismert fizikai hatásokkal nemcsak hogy nem magyarázható, de árnyékolni sem lehet), és eddig úgy tűnik, ti. nem volt még semmiféle ellentétes megfigyelés, hogy nem függ a térbeli távolságtól sem.

A másik fontos dolog az, hogy nem függ időbeli távolságtól sem! Ez egy egészen borzalmas dolog, ami azt jelenti, hogy az általunk ismert tér- és időrendszeren mintegy kívül zajlanak ezek a dolgok. Itt a “dimenzió”-t szó szerint kell érteni, ti. egy másik dimenzióban, azaz kiterjedésben. Nézzük meg pl. azt, hogy a gyakorlatban ez hogy érhető tetten. Telepátia-kísérletet viszonylag egyszerű végezni. (Nem akarok nagyon leragadni most már a parajelenségeknek a konkrét ismertetésénél, mert vagy eddig elhittétek, vagy úgyse hiszitek el. Nagyon szívesen ajánlok majd forrásműveket, de szeretnék áttérni a világszemléletre, a valóság különböző arcaira, észleleteire… ez a példa viszont még ide tartozik:) Egy időben Budán laktam, és a szomszéd lányt nagyon érdekelte a telepátia. Éppen Krétára indult nyaralni. Megbeszéltük, hogy tárgyválasztásos telepátia-kísérletet fogunk végezni, aminek a lényege az volt, hogy kedden este hat órakor ő elkezd nézni egy (markáns kinézetű) tárgyat Krétán (most nem részletezem a módszerét ennek), én pedig, itt Budapesten, megpróbálom kitalálni, hogy mit néz. Tíz perc múlva pedig cserélünk, én nézek egy (természetesen véletlenszerűen kiválasztott) tárgyat, és ő próbálja meglátni a lelki szemeivel, hogy mit nézek. Egy hét múlva pedig, amikor hazajön, meglátjuk, hogy sikerült-e. Az igazság az, hogy neki tényleg eszébe jutott kedden, hogy mi megbeszéltünk valamit, nekem viszont szerdán kezdett derengeni egy olyan furcsa érzés, hogy valamit elfelejtettem… Semmi baj, gondoltam, és minden szükséges összpontosítás, relaxálás stb. nélkül leültem, és… kirajzolódott lelki szemeim előtt egy napszemüveg. Ez még elfogadható, könnyen elképzelhető, hogy ő kedden tényleg nézett egy tárgyat, én pedig megkaptam az ő, valahol a “levegőben” keringő telepatikus üzenetét, és le tudtam rajzolni. A nagyobbik disznóság az, hogy én szerdán kezdtem el nézni azt a tárgyat, amit neki kedden le kellett volna rajzolnia. Ez már egy kicsit furcsa világszemléletileg, hogy itt mi történt. Azt is lehetne mondani, hogy én visszaküldtem neki a múltba az információt, de azt is, hogy ő a múltból, az akkori jelenből a jövőbe nézve ragadta meg. Ez egy nagyon izgalmas helyzet volt. Sikerült mindkettőnknek (én egyébként egy ollót néztem, ő egy napszemüveget) elsőként megnevezni az öt kontrolltárgy közül (ez egy statisztikai értékelhetőséget is jelent). (Ami még nagyon fontos, az az, lélektanilag ez egy nagyon felspirázott helyzet volt.) Bebizonyosodott, hogy teljesen mindegy a telepátiának, hogy térben vagy időben hogy zajlik: hogy ha van egy olyan tudati momentum, hogy én valakivel egy adott telepatikus kísérletben összekapcsolódom, akkor azt se kell tudnom, hogy hol van, hogy “mikor van”, még azt se, hogy hogy hívják. A tudat teljesen más jelleggel működik ezekben az esetekben, mint amit mi megszoktunk, mégpedig olyan szinten más jelleggel, hogy a telepátia akkor is működik, hogyha a vétel megelőzi az adást (csak akkor prekogníciónak nevezzük).

Hangsúlyozni szeretném, hogy pl. az extraszenzoriális percepció három csoportja között semmi lényeges különbség nincs. Lehet különbséget találni, de pillanatok alatt, akarva-akaratlanul prekognitívvá válhat egy telepátia-kísérlet, vagy akár retrokognitívvá, ti. múltba is vissza tud a tudat látni, nemcsak a jövőbe. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy nem csak arról van szó, hogy a tudat a múltba és a jövőbe tud látni. Egy ennél sokkal problémásabb valóságképről van itt szó, ugyanis, ha belegondoltok, a jövőérzékelés felvet egy nagyon érdekes paradoxont, aminek az is a neve, hogy beavatkozási paradoxon. Egyszerű példa erre, ha pl. folyamatosan megálmodom azokat a dolgokat, hogy nagyjából milyen drámai események történnek velem, és másnap valóban hasonló dolog történik. (Ezek elfogadható dolgok. Ha az embernek kihegyeződik a figyelme, akkor lassan ezek a dolgok világosabbá válnak. Itt nem az eltúlzott, anekdotikus megfigyelések miatt, hanem azért, mert a tudat nyitottabb rá, eleve nagyobb teret hagy neki). Tehát mondjuk képzeljük el, hogy azt álmodom, hogy Miskolcra megyek, és az autómmal befordulok az árokba… Ha azután reggel emiatt nem fogok elmenni Miskolcra, noha ez az álom valóban prekognitív álom volt, akkor nem alakul ki az esemény! Azzal, hogy egy esetleg valós prekogníciót (jövőészleletet) én a döntés szintjén alkalmazok, beavatkozok az esemény kialakulásába, gyakorlatilag megszüntetem a prekognitív jelen lényegét, jelentését. Ez egy nagyon fura dolog. Akkor most van, vagy nincs prekogníció?… Biztos, hogy van, statisztikailag kimutatható, számítógépes kísérletekkel, de nagyon egyszerű otthoni kísérletekkel is. Létezik, sőt folyamatosan működik, sőt, hozzá kell tennem, hogy mindenkiben mindig működnek az ESP- és a PK-, azaz a pszi-képességek! Ez a tudatnak a természetes velejárója, a tudatnak a sajátja, és ezt nem tanulni kell. (Ez olyan mintha a vérkeringést vagy a májat akarnánk tanulni. Ez létezik, működik minden tanulás nélkül.) A pszi az van! Esetleg azt lehet tanulni, hogy a tudatos szándékainknak megfelelően kontrolláltabbá tegyük, vagy azt, hogy ezeket az üzeneteket felismerjük szimbológiailag, vagy esetleg következtessünk a környezet eseményeiről arra, hogy milyen rejtett lelki elvárások dolgoznak bennünk: A társasjátékkal játszó kisfiú és húga példája lefordítható a peches ember és a mázlista szindrómára is, ti. van az életben rengeteg véletlenszerű, véletlennek tűnő helyzet, ami így-úgy megmagyarázható, de van egy sereg olyan, ami nem: sorsszerű események érintenek minket, amiket helyes-helytelen, öntudatlan döntéseinkkel koreografálunk.

Ha belegondoltok abba, hogy ezek a dolgok öntudatlan síkon folyamatosan működnek, akkor azt lehetne mondani, hogy ha itt tudattalanról van szó, akkor ez a pszichológia szakterülete. A fizikát itt csak azért emlegettem, hogy lássuk, mennyire nem alkalmas konkrétan a pszi-jelenségek leírására. Vannak teóriák, áthidaló elméletek, de ezek jobbára nem ismert fizikai tényeken és fizikai törvényszerűségeken alapulnak, hanem modellek, bizonyos alternatív, továbbvezetett modellek pszi-mezővel, ötödik mezővel, különböző kvantummechanikához közel álló elméletekkel. Attila is foglalkozik ilyesmivel, László Ervin is, Rupert Scheldrake is… Könnyen lehet, hogy ezeknek a jelenségeknek a területén később magyarázó lehet. Én azt vetem fel ilyenkor, hogy a legtöbbje nem tartalmazza a prekognitív működéseknek a modelljét. Tehát ezek lineáris, időben halmozódó, akkumulált gondolatmintázatokat jelentenek egy-egy magasabb fizikai dimenzióban például. Én nem nagyon bízom benne, őszintén szólva nem is nagyon érdekel az, hogy mi ennek a fizikai magyarázata. Engem elsősorban a pszichológiai magyarázat és a pszichológiai jelentéstartalom, sőt az ember számára közvetlenül megélhető és hasznos tartalom érdekel. Én ezért foglalkozom vele, ez az én indíttatásom, amellett pedig az, hogy rettentő kíváncsi természet vagyok, és ez egy príma terep ahhoz, hogy a kíváncsiak mindenféle világmodelleket barkácsolhassanak, sőt, esetleg rá is jöhetnek valamire. Ezt ugye majd a kései utókor megmutatja… Szerintem egyébként egy nagyon nagy paradigmaváltás előtt állunk, aminek pont ez lesz a lényege, ti. hogy a tudat és a valóság kölcsönhatásait, prioritását, tehát a tudati momentumok elsőrendűségét kideríti, feltérképezi…

Ott tartottam, hogy az emberi sorsot ezek befolyásolhatják, a tudattalanban ezek a dolgok működnek. De megint azt lehet mondani, hogy hiszen nem látjuk, hogy működne. Belemagyarázhatjuk esetleg, hátha mégis… Képzeljünk el egy olyan esetet, amit a PMIR fogalommal (ez lesz az utolsó hivatalos pszi-fogalom, amit most elmondok) lehetne magyarázni. Ez is egy régi példa, de szívesebben mondok igaz dolgokat, mint “ igaztalant”, hiszen lehetne kreálni most különböző modelleket, cserélgetni a szereplőket, de hát minek. A lényege az, hogy hét évvel ezelőtt az Örs Vezér téren, egy panellakás természetgyógyász-irodaként berendezett szobájában voltam éppen, tettem-vettem (mindig is szétszórt, nem teljesen határozott módon zajló életem volt), nem tudtam, menjek-e vagy maradjak, valami fantasztikus verset gépelgettem, unicum után kutattam a fiókokban, stb…. Megcsörrent a telefon (ez egy nagyon érdekes dolog lesz, egyébként innen át lehet térni egy kicsit a szinkronicitás-jelenségre, aztán visszatérni a tudat többdimenziós modelljeihez), és egy fiatal lány volt a vonal túlsó végén, akivel már vagy fél éve nem láttuk egymást, noha ő egyébként valami megmagyarázhatatlan módon mindig összefut az ismerőseivel a városban. Megbeszéltük, hogy jó lenne már találkoznunk valamikor. Ő már akkor sem kezdő boszorkány hírében állt, én ugye parapszichológus voltam, gondoltam, itt a helye egy bulgakovi fordulatnak, fussunk össze. “Jó, de hol és mikor?” – kérdezte ő. Hát éppen ez az, minél hamarabb, akárhol! Ezzel el is búcsúztunk. Én ott a szobában azután tovább molyoltam, nem találtam a kulcsomat, pisilnem kellett, vagy mégsem, vagy mégis, megtaláltam a kulcsomat, de fent felejtettem, visszamentem érte, lementem, Óbudán laktam, tehát irány a metró, az Örsön a Sugár Áruház kirakatát nézegettem, hiszen nem siettem sehova, tovább mentem, ott állt a metró, lamentáltam az emberi méltósággal, hogy most kezdjek-e el futni, milyen ciki, ha az orrom előtt csukódik be az ajtó, vagy közepes tempójú léptekkel közelítsek, mintha csak arra sétáltam volna, így az utolsó pillanatban még mindig belehúzhatok…valahogy végül tényleg felszálltam. Mentem hazafelé, újabb elágazó jövők álltak előttem, a Moszkva téren is leszállhattam, a Délinél is, ugyanannyi volt mindkettőtől az út gyalog. Olvasgattam éppen, bemondták, hogy Moszkva-tér, jaj, gyorsan kiugrottam, de miért is? Az éjjel-nappali miatt, ja de nincs is nálam pénz, na mindegy, elindultam fölfelé (az idáig eltelt idő kb. 40 perc volt), és ugye kitaláljátok, hogy ki jött éppen szembe velem…? Ők Pesthidegkúton harmonikáztak egy 8-10 fős baráti társasággal. (Ugye nagyon nehezen megjósolható mozgású képlet, amikor 8-10 barát valahova elindul.) A lényeg az, hogy találkoztunk, mintegy fél órával azután, miután megbeszéltük azt egy lelki rábólintással, hogy találkozzunk minél hamarabb, akárhol. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy micsoda véletlen! Igaz, hogy fél éve nem találkoztunk, de most egyből összetalálkoztunk, pedig ha nem arra a metróra szállok, ha mégis pisilek, ha a kulcsomat megtalálom, ha a kirakat nem nyűgöz le, akkor ez nem történik meg! Hihetetlen sok tényező játszott közbe. Valószínűleg ez a PMIR, azaz a Psi-mediated Instrumental Response (pszi közvetítésű eszközös válaszadás) jelenségének köszönhető, vagyis hogy az ember cselekedeteiben öntudatlanul folyamatosan megnyilvánulnak a pszi észleletek, és a vele történő eseményekben pedig a pszi hatások. Ha belegondoltok, az elvárás és az észlelet ugyanúgy működik a telepátiában, a jövőérzékelésben, ugyanis kell egy elvárás, mégpedig egy komplex tudati struktúra koherens elvárása valamiféle egyöntetű eredő vektorral! Tehát ha az agyam egyik fele akarja, a másik nem, akkor egyből nem komplex tudati struktúra-koherencia áll fenn, hanem egy bizonyos tudati részem akarja, egy másik nem. Tehát én ugyan nem tudtam, hogy miért pisilek, hogy miért játszok ennyit a metróval, stb. Úgy tűnt ugyan, hogy pisilni kell…ez egy nagyon fontos dolog! Arról van szó ugyanis, hogy az embernek van egy olyan fantasztikusan hülye képessége (ami általában nem nagyon segít neki, vagy talán néha), amit úgy hívnak, hogy racionalizáció, racionalizáló gondolkodás. Ez persze nem azonos a racionális gondolkodással. Az ugyanis azt jelenti, hogy különböző tények és oksági viszonyok tudatában, logikailag legyártjuk a modelleket: mi történik akkor, ha pl. leugrok a fáról, lenyomom a kilincset, meggyújtom a gyufát, vagy hogy azért eszek, mert éhes vagyok. Ezek racionális módon mind benne vannak az agyunkban. De van egy olyan tulajdonságunk, ami elfed egy csomó olyan, rendkívül lényeges lelki, pszichés motivációt, amit éppen ezért nem ismerünk fel. Ez a racionalizáció eszközével zajlik. Hipnózisban, amikor az embernek különböző, ritkán, sőt felejthetően (nem jelentését illetően, hanem az elfelejtést illetően) megtapasztalt tudati régiói motiválódnak és mozgósodnak, ismert az a jelenség (poszthipnotikus szuggesztiónak hívják), amikor a hipnózis vége felé, mielőtt még az alany magához tér, a hipnotizőr olyan instrukciót ad neki, – kikötve, nem fog rá emlékezni – , hogy miután felébred majd, a hipnotizőr le fogja venni a szemüvegét, és amint levette, az alany nyissa ki az ablakot. Amikor az alany felébred, és a hipnotizőr egyszer csak leveszi a szemüvegét, történik egy nagyon fontos, a parapszichológia szempontjából nagyon jelentős dolog (pedig ez még nem is parapszichológia): az alany némi feszengés után odamegy az ablakhoz, és kinyitja. Arra a kérdésre pedig, hogy mindezt miért tette, közli, hogy hát olyan fülledt volt itt a levegő… és meg van győződve róla. Még az is lehet, hogy tényleg fülledt volt, de mi tudunk valamit, amit ő nem tud. Ő teljesen azt hiszi, hogy azért nyitotta ki az ablakot, hogy bejöjjön a friss levegő. Végül is, ha nem ismernénk az előzményt, azt gondolnánk, hogy nincs is semmi gáz, hiszen racionális választ adott. De ez volt az ő valódi motivációja, a tudattalanjába belesüllyesztve. Ez a tudattalan egy nagyon fura dolog: pontosan azt jelenti, hogy nem tudunk róla semmit. (Jung szerint is egy sötét, feneketlen tó, ahonnan időnként mélytengeri halakat, kipukkant állapotban elő lehet varázsolni, szerencsés esetben vissza is lehet gyömöszölni…) Tehát a tudattalanban neki megvolt ez az információ, de nem tudta felidézni tudatosan. Ugyanakkor, mint motivációt értékelte, és végrehajtotta a szükséges cselekedetet. Tehát igen valószínű, hogy a pszi képességek a mi tudattalan tudati régióinkban működnek, beleértve pl. azt, hogy a minket érintő környezet-válasz észleletek folyamatosan elérnek minket. Tehát ez nem olyan, hogy pl. ha megyek a para-laborba, akkor du. 5-től 6-ig működni fog a pszi, aztán elmúlik. A pszi mindig, 0-tól 24 óráig non-stop mindenkinél működik! Ez a tudat szerves része, a tudatnak egy olyan speciális (annyiban speciális, hogy mi alig tudunk róla) működése, amit elfednek a racionalizálások és az észre nem vett összefüggések. Egyébként sokkal nyilvánvalóbb dolgokat is az ember meg tud magyarázni hülyeséggel magának, hogyha lelkileg nagyon rá van indulva, hogy ne lássa. Tehát a lelki vakságnak vannak egészen durva szintjei, és ebbe az akadémikus felfogás parapszichológiához való viszonya is általában beletartozik: “Nincs, mert nem igaz…nem lehet, mert lehetetlen, miután lehetetlen, nem lehet…”.

Miről lehet itt szó? Térjünk rá egy kicsit a tudatra, a valóságra, azután pedig nagyon szívesen beszélgetnék majd Attilával, és esetleg az is lehet, hogy sikerül majd valamilyen fizikai-pszichológiai téren összehasonlítanunk néhány dolgot. Tehát mi a tudat tulajdonképpen? Azt láthattuk ebből az egészből, hogy a tudatnak kardinális szerepe van. Maga a tudat egyrészt egy rendkívül folyamatos, legobjektívebben létező élmény, másrészről nehéz definiálni. A pszichológia is dadog, és semmitmondó hülyeségeket ír. (Elnézést, én azért szeretem a pszichológiát!). Ilyeneket mond pl., hogy a saját és a környezet kontrollja, az ember tudja, hogy ő van, és ennyi. Aztán jönnek a kvázi simlisnek mondható kategóriák, hogy tudatelőttes, tudatalatti, tudattalan, és ezzel nagyjából ki is fújt. Aztán van a jungi, és más, alternatívabb, itt-ott kicsit mitikusnak is tűnő értelmezés, kollektív tudattalan, kollektív tudati dimenziók… Hát ez már nem a klasszikus pszichológiához tartozik. De a tudat sem, igazából. Legalábbis egy része. Én azt mondom, hogy a pszichológia és a parapszichológia gyakorlatilag – és ezt mindenféle bántó szándék nélkül mondom – véletlenül elcserélte a nevét. A pszichológia ugyanis a parapszichológia legtöbb megnyilvánulásában, és a parapszichológia a pszichológia annyiban, hogy, mint lélektan, a tudatot és a tudat mindenféle közvetett megnyilvánulásait (a tudat és a valóság viszonyát, a tudatállapotokat stb.) vizsgáló szakágazat. Amíg a klasszikus pszichológia nem bővít a felfogásán és az axiómarendszerén, és azt mondja, hogy a tudat kizárólag lokális érzékelésekből építi fel az agyában, és csakis az agyában és idegrendszeri szinten a különböző tudatos és vegetatív, élmény jellegű és nem élmény jellegű válaszokat és ingereket, és ennél többet nem, addig egy nagyon fontos dologgal nem találkozott, mégpedig a tudatnak egy nagyobb jelentésű természetével és egy dimenzionálisan nagyobb valóságával. Az ugyanis, hogy én most itt vagyok, az egy teljesen hétköznapi tapasztalás. Lokális jelleget mutatok éppen, ahogy ti is, itt lokálunk együtt… Ez azt jelenti, hogy itt helyben vagyunk, a szemünkön keresztül nézünk ki, a fülünkön keresztül hallunk, motoros válaszokat adunk a végtagjainkkal, a szánkkal stb., azt viszont nem látjuk innen, hogy pl. a Moszkva-téren mi történik éppen (ipari kamerával csalni persze nem ér). Tehát a tudati észlelésünk közvetlenül itt és most történik. Emlékeink vannak a múltból, ezeket fel tudjuk idézni, azt, hogy holnap mi lesz, a legjobb esetben is az ösztönös megfigyeléseinknek és a tudatos racionalizálásunknak köszönhetően tudjuk megjósolni. Ennyi a tudat. Innentől jön a genetikus defektek, az alkoholba áztatott agy és az egyéb, különböző módosult tudatállapotok mindenféle részletezése. De az, ha te a jövőt láttad meg, ha hatottál a hóviharfelhőre, ha éppen te idézted bele a sorsodba, stb., ezek mind ilyen gagyi ezotériának tűnnek. Pedig nem az! A tudat, legalábbis bizonyos működéseiben, alapvetően nem lokális jelleget mutat. Ez egy nagyon fontos tény, és egy nagyon súlyos lelki sokk azok számára, akik ezt tényleg valóságként próbálják megélni és próbálják, őszintén akarják beleilleszteni a jelenlegi világszemléletükbe. Azt jelenti ugyanis, hogy iszonyú nagy ficam van az embernek mint tudati lénynek a konstrukciójában. Különböző dimenziójú észleletek és hatások találkoznak szomszédos síkokon, amivel az a baj, hogy mi egy alacsonyabb dimenziójú, a mi értelmezésünkben lokális tapasztalási és hatási szinten el sem tudjuk képzelni a magasabb dimenziójút. Itt meg szeretném jegyezni, hogy a “dimenzió” szóval szívesen dobálóznak a félművelt világmegváltó próféták, természetgyógyászok mindenféle területen. Persze én is valamennyire ezekhez a területekhez tartozom, de igyekszem tisztességesen használni a fogalmakat. (Ott pl., ahol nem biztos, hogy van rezgés, nem kell rezgést látni, vagy akkor jegyezzük meg, hogy ez a rezgés egy költői fogalom, és nem azt jelenti, amit a rezgés jelent.) Ugyanígy a dimenzió ebben az esetben konkrét dimenziót, idő- és térbeli kiterjedést jelent. Ez egy olyan dolog, hogy itt az Univerzum, mi itt ülünk az Univerzumban, az Erdélyi Magyarok Egyesületének szobájában, az Univerzum körülvesz bennünket, világos, úgy nagyjából elképzelhető. Vannak ugyan kisebb zűrök ott a fekete lyukak, a fénysebesség körül, torzul az idő, de ez nem ránk tartozik, nem látott még olyat senki igaziból. Az Univerzum nagyon nagy, közel végtelen, vagy lehet, hogy talán tényleg végtelen, de ez egy meglehetősen filozófiai természetű kérdésfelvetés, vörösboros hajnalokon érdemes ilyet előcitálni, hanyattfeküdve egy augusztusi éjszakán, bámulva a végtelenséget, aztán az ember felkel, eszik-iszik, kapál, motorozik, stb… Tulajdonképpen olyan, mintha nem ránk tartozna. Pl. látom a szomszéd falat, el tudok képzelni, meg tudok számolni kb. 100 embert, jó, még 40.000-t is el tudok képzelni a Népstadionban… de azt, hogy most kétmilliárdan vagyunk, vagy ötmilliárdan, hogy több ezer kilométer az mennyi, ez már egy olyan lokális tudati élménynek a képzetekkel való kiegészítése, ami mindig helyben mozog, és az tartozik rá, addig tart a tudatunk, – bizonyos értelemben, élmény jelleggel -, ameddig látunk. A másik dolog az, hogy a tudati élményt nagyon gyakran összekeverik az ún. objektív észleletekkel, így aztán a valóságot felbontják objektív észleleti valóságra, meg mindenféle módosult tudatállapotokban megjelenő, más, “nem valóságokra”, pl. amiket álmodunk, kábítószer hatása alatt tapasztalunk, stb. A tudati élmény mindig abban az állapotban, ott pont kereken tökéletesen objektív, és pont addig tart, ameddig lát és amit észlel. Az összes többi már egyrészt hozomány, folyomány.

Én azt gondolom, hogy az anyagi univerzum természetén, határosságán és végtelenségén addig érdemes gondolkodni, amíg az ember erre kíváncsi, vagy örömöt okoznak neki ezek a gondolatok. Valójában egy sokkal testközelibb tudati élményt élünk mi meg tapasztalatilag, amiben ugyanúgy nem bírjuk magunkat jól érezni egy kerület, egy ország vagy akár egy glóbusz nagyságban, mint egy kis szobában vagy egy határtalan univerzumban. Tehát nekem az az érzésem, hogy a parapszichológia és az egész emberi megismerés (ami most ugye egy nagyon sajátos állapotba kerül) igazából arra lehetne jó, hogy az ember egy egészségesebb, boldogabb, harmonikusabb tudati állapotot tudjon fixálni magában, beleértve az emberi sors mindenkori kétségeit, gyűrődéseit, dinamikus egyensúlyát és egyensúlytalanságát. Mégis azt kell mondanom, hogy a parapszichológiai jelenségek ismerete nem olyasfajta módon lehet esetleg fölösleges vagy jelentéktelen információ, mint pl. a fekete lyukak konkrét fizikai eseményeit megérteni vagy tudni. Persze, Attila éppen csillagász, és olyan furán is néz rám, hogy én miért nem akarom tudni a fekete lyukakat… érdekesek egyébként. Most csak arra szeretnék utalni, hogy ha valaki ezt nem tudja, attól még lehet egy boldog ember. De hogyha a sorsának a rugóit nem érti meg, és a boldogtalanságának a közvetlenebb okait nem fogja fel, és nem hajlandó rálátni arra, hogy ő miért van egy olyasfajta kizökkent és abnormis, boldogtalan tudatállapotban, amiben van, az már egy sokkal fontosabb dolog, hogy ezt megtudja.

A parapszichológiának nem azt kellene bizonyítani, hogy arra van szükségünk, hogy tárgyakat emelgessünk a levitáció eszközével már kisiskolás korunktól kezdve, hanem azt, hogy az átalunk tapasztalt észleletvilág (nevezzük most valóságnak), bármely szinten, a hétköznapi valóság szintjén is, igen erősen függ attól, hogy milyen lelki elvárásokkal állunk szembe a valóságot illetően. Tehát egy olyasfajta tükrözést láthatunk, ami igazából talán inkább meglepő, hogy eddig nem bukott le, mintsem hogy pont fordítva. Tehát ugye van egy csomó filozófia (tételesen egyikre sem szeretnék most hivatkozni, meg nem érzem azt, hogy állást kellene foglalnom, hogy én most buddhista vagy taoista vagy református vagy KISZ-titkár vagyok, mert egy kicsit mindegyik, meg egyik sem…), mégis azt gondolom, hogy érdemes arra figyelni, hogy mit tudtak meg a világról és a tudat természetéről azok az elmék, akik introspektív pszichológiai eszközöket használtak (noha nem így nevezték, tehát nem a behaviorizmusnak a számomra egy kicsit felületesnek tűnő módszerét használták). Szerintem a tudatot csak és kizárólag introspektíven érdemes vizsgálni, ti. mint tudati lény, különben egészen vicces eredményekre jutunk, mint ahogy jutottak is, mint tudjuk, Skinnerék és a többiek. Tehát arra utalnék, hogy pl. az alig 150 éves, össze-vissza gondolkodó, és igazából saját magával egyetérteni nem tudó pszichológiai irányzategyüttes egy olyan gyerekcipőben járó, nem igazán alkalmas eszközöket használó megismerési út a tudat természetét illetően, ami sehol sincs ahhoz képest, mint mondjuk pl. a tibeti buddhizmusban azok a szerzetesek, akik egy életet tettek arra, hogy bejárjanak olyan tudati régiókat és olyan valóságokat, amiknek mintegy mellékterméke az, hogy lebeg meditáció közben a kőkorsó. Itt vannak a halálközeli élmények. Vizsgálhatók ugye tudományos eszközökkel, adott esetben be lehet pl. bizonyítani, egyszerű kísérleti módszer ugyanis, hogy ha valaki a klinikai halál állapotába kerül (noha ez nem szükséges feltétlenül egyébként a halálközeli élmény kialakulásához), akkor pl. olyan észleletre képes, ami magasan felülírja az általában ismert paraészleleteket…és akkor elkezdjük elhinni, hogy ezek az állapotok tényleg valós tudati élmények, tehát a tudat képes egzisztálni akkor is, amikor az agy – és most jön egy nagyon fontos dolog újra – nem alkalmas ennek a funkciónak a betöltésére. Tehát ugye mindeddig én azt óvatoskodtam itt ki, hogy a tudat bizonyos működéseiben nem lokális jelleget mutat, tértől és időtől függetlenül képes a jövőben, a múltban érzékelni, ugyanúgy képes a jelenben, a jövőben, a múltban és akárhol hatást kifejteni, mikropszichokinetikusan bárhol, bárkinél kimutatható módon, igaz, hogy a véletlentől alig eltérő módon, de szignifikánsan, tehát tényszerűen. Ez is egy elég erős kijelentés, az viszont, hogy feltételezzük, hogy a tudat agy nélkül képes létezni, ez már egy még újabb valóságképet fest fel. Márpedig ez így van! Ha az ember egy kicsit logikailag utánagondol, akkor nézzük meg azt, hogy mit jelent pl. a prekogníció. Ha én prekognizálok, megérzek egy holnaputáni eseményt , és utána főbe lövöm magam és meghalok, akkor nem is voltam ott holnapután…, sőt a retrokognícióval az ember pl. képes múltbeli eseményeket, állapotokat megérezni (ennek nyomai felfedhetők a reinkarnációs hipnózisnak nevezett módszerekben például…én egyébként nem így látom ezt a kérdést, ti. hogy egy ilyen lineáris reinkarnáció lenne), észlelni, ott is, ahol egyidejűségben bizonyosan nincsen jelen, mert vagy az élete előtt, vagy az élete után volt. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy a klinikai halál állapotában, bizonyítottan funkcióképtelen elmével is történhetnek ezek szimultán, nagyon egyértelműen egybehangzóan több ezer éves leírásokkal, akkor én azt gondolom, hogy egy olyan téridő-redszerbe kukkantottunk bele, ahol nincs értelme arról beszélni, hogy az agy és a tudat külön van-e, vagy egyidejűleg vagy sem… Inkompatibilis fogalmakról van szó. Nem lehet egy lineáris időbeliséget egyidejű vagy bármiféle kapcsolási pontba hozni, pl. egy, az általunk ismert téridőnél magasabb dimenziójú téridőben észlelő, egzisztáló, létező tudati élménnyel vagy állapottal. Ez azt jelenti, hogy az ember mindig megpróbál valami okosat kitalálni, csakhogy amikor egy magasabb dimenzióban kell gondolkodni, akkor mindenféle tapasztalati rendszerünk összeomlik, nagyon erős absztrakciókat és nagyon kevéssé hasonlító modelleket kell gyártani és tudunk gyártani csupán. Tehát nincs értelme a nyelvtanunknak, a fogalmainknak, a létezést, cselekvést, történést kifejező szavainknak. Mindegyik ugyanis egy lineáris időbeliségre, egymásutániságra épül. A racionális gondolkodásunk is egymásutániságra épül. Alapvetően itt egy olyan dologról van szó, amit leginkább megtapasztalás jelleggel tud megélni az ember, pl. meditatív állapotokban, vagy extrémen módosult tudati állapotokban, és visszafordíthatatlan. Ugyanakkor tapasztalható, és a hatása ebben a szférában, mint okozat, kimutatható.

Egy utolsó tőrdöfést szeretnék ejteni a normális mai embernek való és azt elmebéli épségben tartó világszemléleten. Az a jó ám, hogy az ember nagyon komoly lelki önvédelmi mechanizmusokkal van felszerelve: ami pillanatnyilag nem fér bele a világképünkbe, azt az egyszerűség kedvéért nem hisszük el. Még akkor sem, ha azt hisszük, hogy elhisszük, tehát nem kell attól félni, hogy itt őrült emberek fognak bolyongani, hogy “én ezt nem tudtam”. Úgy állnak inkább hozzá, hogy “én tudom, de nem hiszem el”. Ez inkább rosszabb, mint fordítva, de azért nem árt tudni, és haladni ezen az úton, mert az ember apránként hozzá szoktathatja magát, hogy pl. tíz évvel ezelőtt abszolút materialista módon gondolkodott, most pedig, nocsak, hol is történt ez a váltás, már sokkal inkább spirituális (vagy nevezzük ezt akármi más kifejezéssel) látásmódja van… Tehát a szinkronicitás-jelenséggel szeretném ezt az igen röpke eszmefuttatást zárni. Világos, hogy a dolog jellegéből adódóan ezt nagyon nehéz körbejárni, és nagyon hosszú idő lenne kivesézgetni ezeket a mondatokat, amiket itt elmondtam. Létezik egy olyan dolog, ami szinte már mindenen túlmutat. Eddig ugye pl. az élőlény és élőlény közötti, ill. élőlény és tárgy közötti információkapcsolatról volt szó El ugyan nem hisszük, de el lehet képzelni. Szó esett a jövőérzékelésről. Hát ez már kicsit problémásabb, ezzel a beavatkozási paradoxonnal, már csak azért is, mert nem elég, hogy egy magasabb idődimenziót és struktúrát kényszerűen feltételez, hanem ráadásul van egy determinált, lineáris időben csak egy módon leélt, megélt struktúra, ami egy folyamatos, döntések által piramikusan elágazó struktúra. Valljuk be őszintén, ezt nem lehet megérteni. Nekem sincs igazából fogalmam arról, hogy miről beszélek. Nem lehet tökéletesen modellezni. A mikropszichokinézisből pedig az következik, hogy minden észleletünk egy olyasfajta észlelet-elvárás hatásegyüttesnek biztos, hogy valamilyen szinten kis híján filozófia tárgyává tehető. A következménye, amiről itt szó volt. Most jön az a kellemetlenség, ti. hogy ezek a hatások, amikről eddig beszéltem, kollektív hatások. Pl. ha itt ezt a kockát eldobom, és mindnyájan gondolunk valamit, akkor világos, hogy kollektív tudati észleletet kollektív tudati elvárások szabnak meg. Ha pl. benéz az ablakon egy csintalan utcagyerek, és azt gondolja, hogy ő ilyenkor hatost dobna, az is számít. Az észlelet és az elvárás együttese kollektív, ezek a hatások pedig, mint már említettem, nem komplexitásfüggőek. Ez azt jelenti, hogy mindegy, hogy mennyire bonyolult a helyzet. Tehát nem komplexitásfüggő, célirányított, kollektív tudati tevékenységek, ami az általunk ismert tér-idő dimenzióknál magasabb struktúrákban működik. Ez a tudat. Az alacsonyabb struktúra, alacsonyabb dimenzió mindig része a magasabb dimenziónak, tehát pl. a kocka síkja óhatatlanul a kocka része, míg, ha csak a síkot tekintjük (persze ez is absztrakció, mert önmagában a mi három dimenziós világunkon kívül ezt sem tudnánk leírni, meg a pontot pontosan lerajzolni), az viszont nem tartalmazza a nagyobb egészet. Tehát egy multidimenziós tudati struktúrának sajátosan egymás mellett –nem egyidejű időbeli rendszerekben- létező tudati egységében zajlik az emberi élet, ezeknek a struktúráknak a kölcsönhatásai által determinálva. Igenis számít ugyanis ez a fajta agyi folyamat, az agyban működő folyamatoknak a mikéntje, ugyanakkor ezek egymást áthatják. Az a nagyon-nagyon érdekes (és innentől az élő Univerzum, az univerzum és a jelenlét, az itt és most, a mindig és mindenhol, és ezek a filozófiai fogalmak egész más talajra építhetők), hogy nem arról van szó, hogy a tudatunk a testünkben van. Nem arról van szó, akármit érez az ember, nem így van! Mindig a magasabb dimenzió tartalmazza az alacsonyabb dimenziót. Egy W. H. Lung nevű ember nagyon frappánsan fogalmazta meg a halálközeli élményekkel kapcsolatban, hogy igencsak úgy tűnik, rá kell jönni arra, hogy nem a tudat van a test terében, hanem a test van a tudat terében. Ez olyan, mint ha pl. egy rádiót vizsgálunk: nem a rádióban van az adás, hanem az adásban van a rádió. Ehhez képest vannak olyan struktúrák, (hardver, szoftver, sugárzás, stb., pedig itt még csak dimenzionális különbség sincsen), amik nyilvánvaló felületeket, a tudatban határokat, átjárásokat képeznek, és interaktív viszonyt képeznek különböző állapotok között.

Ha gondoljátok, a szünet után nagyon szívesen beszélgetnék arról, hogy hogy jönne ehhez a témához a tudományos megismerés, az intuitív megismerés, a vallásos gondolkodás, az ilyesfajta felfogásra felépülő lehetséges “többedik utas”-világszemlélet vagy megismerési út… Ezek szerintem nagyon lényeges dolgok. Remélem, hogy azért kialakult valamiféle épkézláb, a pszi által felvázolható világnézeti rendszer abból, amit itt elmondtam. Nagyon köszönöm, hogy meghallgattatok.

BESZÉLGETÉS:

ATTILA: – Említetted azt, hogy ezek olyan kérdések, amik összefüggenek az életünkkel. Tehát ebben az egészben számodra az a legérdekesebb, hogy azután mire tudjuk ezt felhasználni az életünkben? Azt is megkérdezném, hogy ha a tudatunk nem lokális, tehát nem csak a testünkben van, hanem máshol is, akkor ez hogyan kapcsolódik ahhoz a témához, amire fölkértelek tulajdonképpen, ti. a világegyetem természetéhez, és hogy a világegyetem természete miért más abból a szempontból, hogy mi az életünkhöz hogyan álljunk hozzá.

TAMÁS: – Azért is volt ilyen nagy részben parapszichológia-történeti, és ismertető jellegű ez a másfél óra, mert általában annyira ismeretlen, és sokak számára annyira zavaros, hogy nem vennétek igazán helytállónak, ha in medias res, rögtön ezekre a kérdésekre válaszolva kezdtem volna. Nagyon kardinálisan nézve ezt az egészet, amit én hangsúlyozni szerettem volna, az egyrészt ugye a klasszikus pszichológia is, ti. hogy az ember, a világ bizonyos tekintetben nem más, mint a tudati élményünk. Tehát filozófiailag, ha mi most lecsontozzuk a magjáig, hogy mi az, ami biztos, akkor eljuthatunk egy szolipszista felfogásig akár, ti. hogy nem tudom, hogy ti vagytok-e, nem tudom, hogy ez az asztal van-e, stb. Jó, persze, ugyanezt mondták Berkeley püspöknek végső elkeseredésükben mindenféle vitapartnerek, mire ő belerúgott abba a bizonyos kőbe… A lényeg szerintem itt az, hogy a vonatkoztatási rendszerünk a saját tudatunk, a tudati élményünk egyben a világ tükrözését is jelenti. Eleve a materialista és az idealista felfogások közt szerintem, ti. hogy az anyag, a világ független a tudattól, hogy van-e rajta élőlény vagy sem, létezik…na most szerintem ez egy olyan szinten tömény idealista állítás, ami feltételezi, hogy valaki látott már anyagot tudat nélkül például!…ez most nem játék a szavakkal, én csak nem tudom, hogy ezt hogy lehet kijelenteni. Azt viszont, hogy a tudatom nincsen, szintén nem lehet kijelenteni. Ha van, az biztosan. Azt nem tudom, hogy a többi van-e, hiszen lehet ez egy rendkívül konzekvens álom. Sőt lehet, hogy nem is konzekvens, hiszen az ember álmában pl. mindenféle hülyeséget készpénznek vesz., nem tűnik fel neki, mert a vonatkoztatási rendszere torzult. Bizonyos értelemben nem lehet eldönteni végső igazságként, hogy melyik az objektív valóság, sőt azt lehet mondani, hogy minden tudati élmény objektív valóság. Innentől kezdve az univerzum alatt ugye mi egy térben létező, hatalmas anyag-energia kölcsönhatásokból álló konstrukciót értünk, ami tényleg lenyűgözően hatalmas, mondhatni végtelen (számomra legalábbis végtelen). Azt kell mondanom, hogy ilyen értelemben az univerzum addig terjed, amíg az észlelésem és a képzeletem, ill. a figyelmem aktuális fókuszának a határai. Nagyon filozófiainak tűnhet ez az egész, de nagyon fontosnak érzem, hogy lássuk ezt a különbséget, ti. hogy a világ mindig pont akkora, amekkora élményt elfoglal a tudatunkban, és pont akkor, ott és úgy néz ki. Azt is mondtam ugye, hogy nem lokális jellegűen létezik, tehát térben is – és ez nagyon izgalmas – gyakorlatilag a tudatom egy másik része nemhogy kiterjed, hanem egyidejűleg mindenhol, ahol már a térnek nincs értelme (ez a mindenhol is egy nem megfelelő fogalom), “mindenütt” van! A másik dolog viszont az, hogy nyilvánvalóan a különböző tudatállapotok között óriási differencia van. Ha az univerzumot át- vagy kiszövő, kitöltő tudatra gondolunk, akkor sokkal egyszerűbb arra gondolni, hogy az univerzum van a tudatban! Itt nem arról van szó ugyanis, hogy az univerzum tele van tudattal, benne van az univerzumban a tudat, hanem a tudatban van az univerzum. Ennek az eszmefuttatásnak az alapján az univerzumot ugye még pillanatnyilag egy 3+1 dimenziós képletbe vesszük, még akkor is, ha különböző folyamatok, fénysebesség, nagy tömeg, relativitás, stb. benne van, még mindig ez a saját vonatkoztatási rendszerünk. Ehhez képest egy magasabb vonatkoztatási rendszerben ez benne van, az áthatja.

Az emberi tudatosságnak az egyik áldása és átka egy időben az, hogy folyamatosan képes egy olyasfajta világélményt, világképet megélni, amit egyes szám első személyben él ő meg, és ezt a fajta illúziót a teljes valóságnak tekinti. Ez a tudati szféra, ami bennünk azt mondja, hogy igen, én vagyok, én innen látom a világot (függetlenül attól, hogy elismerik-e, hogy ez egy anyagi rendszer, vagy elkőhozakodnak valamiféle szolipszista filozófiával). Azt kell mondanom, hogy ez csak egy sajátosan módosult tudatállapot, ami egy olyan személyes névmással azonosul, ami egy bizonyos észleleti, és egy bizonyos saját döntésbeli, tapasztalási és hatásköri autonómiát feltételez, ti. hogy “én vagyok”. Erre nézve elég sokféle tudatmodell született, pl. a jungi, amit gyakran hasonlítanak a védikus tudatmodellekkel (itt most nem a klasszikus pszichológiai tagolásra gondolok), hanem konkrétan arra, hogy megint csak részként kell elképzelni magunkat egy nagyobb működő egységben, már csak azért is, mert ebben a rész-tudatban gondolkodunk. Tehát kiterjeszteni egy kollektív tudatosságra azt a tudati élményt, amit jelen pillanatban megélünk, tulajdonképpen lehet. Vannak olyan megtapasztalások, majd minden vallásban, meg komolyabban módosult tudatállapotokban megjelennek, ahol feloldódnak az “én” határai, és azért megtapasztalás jellegű ez a dolog, mert másképpen – ha csak az ember nincs benne abban az állapotban – legfeljebb nagyon gyenge modellekkel és közvetett, mindenféle lenyomatokkal és dadogásokkal lehet ezt az egészet körülírni. Itt éppen arról van szó szerintem, hogy az ember tudatának a fókusza vándorol, változik. Más az álombeli tudatunk, más a kollektív tudatosság, ott egyébként egyszerűen megszűnnek a személyes névmás jellegű dolgok. Véleményem szerint az emberiség a kezdetektől fogva ezzel a problémával találkozik és küszködik (remélem, ezzel senkit nem bántok meg a vallásos érzületében), hogy gyakorlatilag a mindenféle fajta istenfogalmak mind ebből a lehetetlen helyzetből adódtak, ti. hogy érezni, hogy van valami, mert tényleg van: a szinkronicitás, a csodák, ennek az egésznek a tendenciája, egyszerre az összetartása és divergenciája, az emberi sors, lét, a jó és a rossz, a vallásos etika, a kollektív tudat… Ezek újabb fogalmak, amiket korábban a legkülönfélébb kultúrákban ilyen-olyan módon, bizonyos isten-képekkel és bizonyos transzcendens valóságok megalkotásával rögzítettek és tettek elképzelhetővé. A vallásokban van egy nagyon nehéz probléma, mégpedig az, hogy jellemzően nem változnak, tehát vannak alapművek, nagy szent írások születnek. Azt lehet mondani, hogy meglehetősen lehorgonyozta magát egy adott kornak, egy adott történetiségnek, egy adott tudati evolúciónak, közösségi fejlődésnek a szintjén, ahol természetes, hogy ezek a névvel nem illethető istenségek személyes névmással lettek egyrészt megszólítva, másrészt pedig nem hajlandóak kilépni ebből a bűvkörből. Én csak azért gondolom, hogy a mai világban ennek nagyon komoly jelentősége van (hogy az ember egy kicsit számot vethessen a vallásosságával, ill. a vallások lényegével, a megismeréssel, meg az emberi szabadsággal), mert nagyjából most kulminál az a korábbi, több ezer éves folyamatoknak ebben a végkifejletében az a folyamat, ahol egy speciálisan új helyzetbe keveredett az ember. Ugyanis korábban amellett, hogy bizonyos vallások egymás mellett éltek, nem volt olyan disszonancia, mint most, amikor már látszólag tudományos eszközökkel le tudjuk vezetni a valóságot, és racionálisan úgy fogalmazunk, hogy a dolgok megtapasztalhatóak és megismerhetőek, és minek ide egy isten. Ez a felfogás nem kétszáz vagy háromszáz évvel ezelőtt kezdődött a felvilágosodással, logikai szinten ugyanis az ókori görög filozófiában jelentek meg az ilyen típusú világlátások. Végeredményben ott már a materializmusnak határozottan megvoltak a konkrét, példa értékű lenyomatai. Igaz, hogy később húzták ezt elő, így meg úgy… Másrészt pedig a mai világ egy nagyon fura, szétszakadt helyzetben van, egyrészt egymás mellett él két, egymással szinte ellentétes világlátás, ezek között őrlődünk, és próbáljuk valamilyen szinten elhelyezni magunkat, mint lényt, keresünk célt, értelmet, stb. Nekem van egy olyan érzésem – ez abszolút személyes meggyőződés a világmindenség, a tudat, a lét, a sors stb. terén -, hogy leginkább, de csak hasonlatként mondom, kicsit olyan taoista, személyes istenkép nélküli, értelmes okkal, magasabb dimenziókban gyökerező oksági rendszerekkel működtetett valóság részesei vagyunk. Azt gondolom, hogy ki lehet fejezni olyan új fogalmakkal egy valóságot, pont azért, mert a természettudomány módszereivel is igazolható és szükségszerűen tényként elismerendő tényekről van szó, amiket nem érdemes leplezni, ugyanis valóban meghatároznak minket, a saját és a kölcsönös, komplex tudati struktúrák és ezek nagyobb egységeinek a kölcsönhatásai. Ezek az ún. látható, műszeresen mérhető, tapasztalatilag tapasztalható világon túl van, ugyanakkor mégsem transzcendens értelemben van túl rajta, hanem geometriai értelemben. Én hiszek abban egyébként, hogy a tudatban létezik valamiféle evolúció. Nemcsak a halmozódó információgyarapodásban, hanem van egy olyan képem, hogy attól függetlenül, hogy egyidejűleg létezik egy innen nézve időtlen szféra, van egy evolúciós folyamat. Azt gondolom, hogy a tudat evolúciójában, ha nem is biológiai értelemben, hiszen már régen nem az dominál, hogy biológiai értelemben mennyit fejlődik. Nem is azon múlik, hanem hogy egy adott agyi rendszerben felhalmozódott olyan kulturális örökségnek tekinthető átlátás a valóság dolgait illetően, ami nagyon sok helyen nagyon pontosan, különböző kultúrák által definiálva már rendelkezésre áll, ugyanakkor a mai korban olyan információs dömpingje és elérhetőségi lehetősége van mindenfajta idearendszernek, ami ezt az egészet mássá teszi, mint korábban. Ma már nem lehet igazából szemet hunyni afölött, hogy bármi történik, viszontlátjuk a híradóban, másrészt relatívabbá válnak az értékek. Természetesen meg kell maradnia egy folytonosságnak kulturálisan és világszemléletileg, sőt, az ellen, hogy áttörjünk ezen, fel vagyunk vértezve. Ez egyébként úgy gondolom, hogy egyéni probléma. Úgy érzem, eben a megközelítésben rádöbbenhetünk, hogy végtelenül szabadok vagyunk, tehát a tudatosságnak olyan horizontjai vannak, ami gyakorlatilag azért marad csak rejtve előttünk, mert nem figyelünk rá, nem hiszünk benne, nem akarunk tudni róla, hanem beletemetkezünk azokba a tudati élményekbe, és a tudatunkat úgy fókuszáljuk az orrunk elé közvetlenül, a mindenféle vágy természetű dolgokkal és lelki problémák által meghatározott kényszerekből kifolyólag, ami miatt, hogyha érdekelne, csak oda kellene nézni. Számomra az univerzum, azt is lehetne mondani, hogy egy óriási álom, aminek hihetetlen, fantasztikus törvényszerűségei vannak, de ezek olyan szinten pukkannak ki, mint a lufik. Vegyük szemügyre, mi is az univerzum, mármint csillagászati értelemben: csillagok, bolygók, napszél, gravitáció… Az anyagot, az égitesteket négy nagy erő tartja össze: mindenekelőtt a gravitáció tűnik alapvetőnek, állandónak. A naprendszert is ez tartja össze. Államok bukkannak fel, fajok halnak ki, miközben a gravitáció folyamatosan létezik. Még senki nem látott olyat, hogy úgymond ne legyen. Pedig (és itt jön megint a pszi-jelenségeknek ez a hihetetlen pimasz tényállása), a gravitációt szimplán a tudati elvárás olyan szinten tudja megszüntetni, ami a levitációt lehetővé teszi, vagy pl. árnyékolhatatlanul képes belenyúlni mindenbe, amiről azt hiszik, hogy nem lehet belenyúlni, pl. cseppfolyóssá tenni hideg állapotában a fémet. Tehát az ismert anyagi törvényszerűségek szinte egytől egyig meghazudtolhatók egy szimpla, testetlen (ti. nem ismerjük a fizikáját) tudati elvárással. Tehát a világmindenséget összetartó nagy erők számomra azért fantasztikusak, mert úgy látszik, hogy valami nagyon-nagy valóság-konstancia érvényesül bennük, ti. hogy holnap a valóság még ugyanolyan lesz, mint tegnap volt. Végeredményben a racionális gondolkodás alapja is egy hit: az a hit, hogy a holnap hasonlítani fog a tegnapra. Mi ebben a nagy, determinált anyagrendszerben öntudatra ébredtünk, gondolkodunk, és próbáljuk megfejteni a világot. Ne felejtsük el, hogy még ebben a sekélyes és vékony szeletű tudatosságban, amiben mi létezünk, is képesek vagyunk olyan dolgoknak hatás szinten ellentmondani, amik az anyagi univerzum építőkövei. Ez nagyon meglepő. Nem tudom időnként eldönteni, hogy a valóság változatlansága és konokul folyamatos és kiszámítható természete azért van, mert nem vesszük észre, hogy folyamatosan változik a múlttal és a jövővel együtt, vagy azért van, mert tényleg egy tudati térben ezek olyan kemény helyzetek, amik tekinthetők egy-egy stabil egyensúlyi helyzetnek, azaz amikor a tudat hat rájuk, akkor a stabil egyensúlyi helyzetből egy labilis egyensúlyi helyzetbe juttat át állapotokat, ami aztán visszaesik, tehát van egy önaffinitása a fizikai törvényszerűségeknek. Vagy talán nem így van. Őszintén szólva az ilyen végső nagy kérdések számomra teljesen nyitva maradnak, de úgy gondolom, hogy nem is olyan nagyon fontos. Azért mondom, hogy nem olyan nagyon fontos, mert pl. hobbi jelleggel nagyon fontosak lehetnek például. Én sokkal fontosabb kérdéseket érzek. Nem tudom, ti hogy élitek meg az életeteket, de számomra elsősorban a milyensége döntő egy adott pillanatnak, és az a legfontosabb dolog, hogy az ember lelki élménye bármikor egy boldog élménybe fordulhat át, és ebben a tekintetben teljesen szabad. Pszichológiai természetűnek látom az egészség problémáit, és nem fizikai vagy megismerési vagy filozófiai természetűnek. Ugyanakkor pedig fantasztikus dolog, ha az ember az elméjét használja. Én is nagyon szeretek titkot fejteni, és úgy gondolom, hogy itt állunk a legnagyobb titok előtt, ami akkor is titok lenne, ha nem létezne parapszichológia, olyan értelemben, hogy nem léteznének pszi-jelenségek. Akkor is maradna elég titok. De úgy, hogy ráadásul a kardinális kérdésekben kiderül, hogy sokkal magasabb rendű, rejtett összefüggésrendszerek szabályoznak és befolyásolnak eseményeket, amikről nem is tudtunk, vagy csak sejtettük, vagy csak vallásos megfogalmazásokban merték korábban feltenni, hát ez egy hatalmas zöld lámpa a mai kor emberének, hogy ezzel valamit kezdjen, integrálja a múltjához (mert nyilván kiszakadni nem érdemes, a könyvmáglyákat sose szerettem). De azt, hogy tovább épüljön, és egy ilyen paradigmaváltásnak a lehetősége itt áll előttünk, úgy érzem (bár minden kor történelmi volt), hogy ez egy nagyon történelmi korszak. Én így látom a világot, az univerzumot.

ATTILA: – Említetted, hogy nem a tudat van az univerzumban, hanem az univerzum a tudatban. Meg tudnád mondani, hogy milyen tudatban?

TAMÁS: – Igen, az előbb említettem azt, hogy hajlamosak vagyunk a tudatosságot úgy elképzelni, mint amit megélünk belőle. Ez teljesen természetes. Antropomorf módon elképzeljük, hogy két fülünk van, egy orrunk, szomorúak vagyunk, éhesek, ez a mi tudatunk, gondolkodunk, filozofálunk… Milyen lehet a világegyetem tudata? Neki van tudata, vagy ő van egy tudatban, és, nagyon helyesen kérdezett rá Attila, kinek, vagy kiknek, vagy miknek a tudatában van? Ez egy nagyon érdekes dolog. Nekem volt egy-két (nevezzük meditatív élménynek) benyomásom, megtapasztalásom a valóság természetét illetően, mégpedig olyan, ami egyáltalán nem hasonlított arra, amit napközben jobbára megtapasztalok. Emberi érzelmektől, sőt emberi formáktól, emberi környezettől, érzékeléstől teljesen független, mégis egy tömény létélmény volt. Egyik esetben például úgy éreztem magam (persze nyilván most emberi érzelmekre és fogalmakra fogok utalni), mint ahogy talán egy sejt érezheti magát egy érfalban, talán a belső részen, ahol a vér ömlik sodró árral, a vérplazma meg a vértestek. Nincsenek méretek, cseppet sem kicsi, vagy cseppet sem nagy. (Ez a méret-ügy is egy olyan emberi probléma, a mi freudi szorongásunk…. ) Itt tényleg nem volt méret! Egy tökéletes univerzum volt, aminek sejthetőek voltak egyrészt a további kiterjedései, másrészt irreleváns, tökéletesen jelentéktelen volt, hogy hány sejt áll a hátam mögött. Mégis egy abszolút kollektív élmény volt, és nem tudtam teljesen azonosítani, hogy én most konkrétan a sejt vagyok, a sejtcsoport, a vér, ami zúg, esetleg ennek a súrlódása, vagy az a határtalan, emberi szavakkal nagyon nehezen kifejezhető, derűs lét- és valóságélmény, ami egy jelent egy örökkévaló pillanatban jelenített meg, beleértve azt is, hogy folyamatosan változik, és egybefogja a múltat, a jövőt. Dinamikus, és mégis változatlan. Itt most rengeteg ellentmondást soroltam fel, pedig azt gondolom, hogy viszonylag sikerült közel kerülni emberi szavakkal ahhoz, ami kimondhatatlan. Ezért szeretem a művészetet egyébként, mert érzésem szerint pont ezeket a sejtéseket, más tudatfókuszok és síkok nosztalgiáját zenésíti meg, az ember által racionális úton nehezen levezethető, de egyértelműen tetsző módon. A tudatosságot illetően tehát egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a világegyetemnek emberi tudatossága van (most még csak nem is a nagy szakállú istenre gondolok), sőt szinte pimaszságnak érzem azt, hogy elképzeljük, hogy a világegyetemnek emberi tudata van, gondolkodik, meg van füle. Nem elég, hogy nincs füle, de igazából a látása sem hasonlít a miénkhez ennek a tudatnak, sőt a gondolkodása sem, ha ezt gondolkodásnak nevezhetjük egyáltalán. Talán még az érzések, azok a dolgok, amik nem lineáris jellegűen, az intenzitás fokozódásával és csökkenésével írhatók le a tudati élményvilág szintjén, ezek lehetnek talán azok a dolgok, amikben azonosak. De mindegy, hogy ez macskai tudat, vagy emberi tudat, sőt, borzalom, kavicsi tudat, sörnyitói tudat… Ez most nagyon maflának hangozhat, pedig komolyan gondolom, mert ha belegondoltok abba, hogy ha a tudat terében van a test, egy sajátságos síkot alkothat az emberi tudatosságnak az a fókuszvilága, amit általában magunkon megélünk. Visszatérve, nem tudom, miért lenne pont emberi, vagy esetleg vannak-e különböző egyed-, faj- és más, hordozó-specifikus tudatok. Ha most visszatérünk oda a tudatosságot illetően, hogy egy megfelelően komplex és szervezett logikai kapcsolásokra képes informatikai rendszer, mint az elme, tudatot teremt (most picit nézzük úgy, hogy hátha tényleg az elme teremti, bár szerintem itt azzal a bizonyos tyúktojással állunk szemben), akkor azt is láthatjuk, hogy az ember nagyon szeret ilyen kiskakas lenni a szemétdombon. Ez valahol egy kedves tulajdonság, olyan történelmi meg történeti meg emberi nyilvánvalóan mélységesen. Másrészről azért egy ilyen globális helyzetben, amit mi most megélünk (ilyenkor nekem nagyon rokonszenvesek a Budapest Klubos szellemi szemnyitogatások, meg mindenfajta olyasmi felelősséghangsúlyozás, hogy itt már régen kizökkentünk valami természetes együttélés keretei közül), azt lehet mondani, hogy ez egy kóros idiotizmus és magunkra nem ismerés abból a szempontból, hogy ezt az antropomorf kivagyiságot, teremtés koronáját, “mi csináltuk az univerzumot”, stb. így éljük meg. Mert tényleg teremtő erők vagyunk, de amire büszkének lehetne lenni, az egy magasabb, leszűrtebb, tisztább, átjárhatóbb, spirituálisnak vagy nem tudom, minek nevezhető, tehát bölcsebb “metafizikai” tudatszint. A bálnáknak pl. van-e tudata? Azt azért sejthetjük, hogy a ceteknek nagyon is úgy néz ki, hogy van, sőt gyengébb pillanataimban azt gondolom, hogy nagyon elhúztak mellettünk: a szárazföldön éltek valameddig, állítólag valamiféle disznószerű lények voltak. Visszamentek a vízbe, ami eleve egy jó ötlet volt, és minden várépítés, lándzsatörés, piramisépítés stb. helyett mit csinálnak? Érzésem szerint (lehet, hogy beleképzelés), boldogan és bölcsen élnek, míg meg nem halnak (ami persze eléggé kilátásban van nekik fajilag), mint a jazz-zenészek, akik egész nap szinkronúszással töltik az időt, holografikus képeket keltve egymás agyával a szonárjukban pásztázzák a világot, az akusztikus csatornákon jazz-koncerteket adnak, stb. Ehhez képest a mi tudatunk szinte betegesnek tűnik. De akkor hogyan tovább? Van-e pl. a csigának tudata? Valóban a tudat szintje és minősége a hordozó milyenségétől függ és az agytérfogattól? Azt mondják, hogy igen. De nézzünk meg mondjuk egy-két kizárásos esetet. (Ez nagyon fontos, hiszen a kivétel nem erősíti a szabályt, hanem eszméletlenül relatívvá teszi.) Ha megnézünk egy-két olyan dolgot, (hiteles forrásokban több ilyen megfigyelés is van), amit úgy hívnak, hogy hidrokefália (vízfejűség), előfordulnak olyan megfigyelt esetek, hogy az illető általános értelmi képességei zömének birtokában van. A boncoláskor azonban kiderül, hogy 2 milliméteres agykérge van, és agyvíz (liquor) tölti ki neki a többit. Akkor minek az agy? Mennyire függ össze? Vajon a halálközeli élményben tapasztalt tudatosság függ-e az agytól, vagy az független, a kölcsönhatás megszűnését jelenti, vagy nem, és ezzel az erővel vajon mennyire antropomorf még? Hova lesz? Hova megy? Visszatér-e, és van-e reinkarnáció, vagy ez csak egy tételes elképzelés? Az én elképzelésem szerint a tudat nem antropomorf. A világegyetemnek úgy, ahogy van, lehet tudata, és a tudatnak úgy, ahogy van, lehet világegyeteme. A mi vonatkoztatási rendszerünk alapvetően, érthető és megbocsátható módon emberi fogalmakra, érzelmekre épít. A szellemünknek viszont megvan az a lehetősége, hogy függetlenül attól, hogy ezt konkrétan megtapasztalnánk (vagy abban a tapasztalásban maradva, ez nyilván nem kérdés), képesek legyünk logikai szükségszerűségként felvázolni, esetleg helyesen (beleértve az intuíciónak és a pszinek azt a fajta lehetőségét, hogy az ember mindenféle logikai sakkozás nélkül képes telibe találni) a végeredményt. A világ érzésem szerint így ment előre a szellemi felismerések útján. Onnantól már csak “kulimunka”, csupán ami aláépíti a (jó esetben) megfelelő magyarázatot. Tehát, hogy milyen tudat és kinek a tudata és hány valaminek, szerintem ezek egy analógiás, vagy egy hasonlósági elv alapján talán jobban elképzelhetők. Gondolom, ez elmondható tudományosan is, de mindenféle hétköznapi szemlélet szerint a dolgok hasonlítanak egymásra. Most nemcsak a fraktálokra akarok kilukadni. Egy rendkívül egyszerű alapépítő motívumnak a többszörösen felhatványozott és felszorzott eredménye mutat egy olyan valóságképet, mintha végtelen változatosságban tobzódnánk. Elmondható, hogy egy bináris (van-nincs, 1-0) állapotból felépíthető a teljes univerzum az összes kétségével, művészetével, túlvilágával, vallásával és a mi pillanatunkkal, meg Shakespeare összes drámájával… Nem vagyok biztos benne, hogy annyira különböznek a tudati struktúrák, másrészt könnyen lehet, hogy ugyanúgy egy hierarchikus jelleg működik bennük, tehát vannak különböző, fajspecifikus tudatosságok. Nemcsak a törzsfejlődésnek a szokott állatvilági dolgait értem persze ezalatt, ti. hogy a mosómedve intelligensen eszi meg a fügét, hanem konkrétan arra gondolok, hogy attól, hogy valami nem egy olyan típusú tudatosság, mint a miénk (tehát hogy nem okoskodik pl., mert azért az emberben nagyon sokszor a fonákja is benne van a tudatosságnak, sőt lehet, hogy bizonyos szempontból a csigák kinevetnek minket), hanem élmény jellegű (tehát érzelmek intenzitásai változnak), és egy teljes értékű tudatot képvisel, akkor azt kell mondanom, hogy lehet, hogy a söröskupaknak is van tudata. Nem tudom igazából, hogy mi kell ehhez. A számítógépnek vajon van-e tudata? Kell-e lennie? Néha úgy gondolom, hogy ez bizonyos kölcsönhatási állapot, ami feltételezi, hogy az agy, az agyi rendszer, az agyi folyamatok nyilvánvalóan befolyásolják a tudatot kémiailag, fizikailag (csákány, alkohol, méreg, stb.…) Ezzel együtt azt lehet mondani, hogy a halálközeli élmények pedig megint egy olyan kivételt mutatnak, hogy felmerül bennünk a kérdés, miszerint akkor miért volt erre szükség? Mennyire függ ez össze? Mennyire vagyunk képesek uralni? Mi ennek a kölcsönhatási rendszere, mi az affinitása? Ezek megint olyan kérdések, amik a kíváncsi gondolkodó emberekre várnak. Mert alapvetően nem olyan lényeges dolgok ezek, azaz attól függ, hogy ki mit vesz lényegnek. Az élet, a mindenség, az élet értelme… Nekem volt egy látomásom egyszer. Ültem lent a pincében, egy szétszedett kerámia-műhelyben, néztem a kemencét… Egyszer csak egy hihetetlen, lökésszerű felismerés töltött el, olyan, mint amikor az égő csipkebokorból kiüvölti valaki, hogy “az egésznek se értelme, se célja nincsen”. Ez egy nagyon komoly dolog volt. Vitathatatlanul. Mint amikor a “Vagyok, Aki Vagyok” beszól valamit, és tudjuk, hogy nincs apelláta, hiszen Ő az, nem megfejthető, nem megismerhető, de Ő az. (Van szakálla, vagy nincs, az mindegy.) Ezután rögtön elfogott egy hihetetlen tériszony a létezéstől: jaj, ide keveredtem, amikor se célja, se értelme, de hát azt mondták, úgy tűnt pedig!… Azután rögtön, mint egy enyhítő szólam, belső hang így szólt: “Ugyanakkor feltölthető céllal és értelemmel.”… és ez teljesen autentikus dolog, ti. attól van célja és értelme, hogy célt és értelmet tulajdonítunk neki. A másik dolog a világmindenséggel, az univerzummal és egyéb nagyszabású projectekkel, hogy érzésem szerint azért az, hogy az ember tényleg mennyire tölti meg értelemmel meg céllal ezt a dolgot, az egy önbeteljesítő, teremtő aktus. Tehát hogyha már egyszer itt rekedtünk tudatilag (az előbb mondtam, ugye, hogy a tudat ebből a típusú, lineáris időképből vizsgálva, ahol tegnap vasárnap van, holnap pedig kedd, és visszavonhatatlanul eltelt a 2000-es év, és még nincs itt a 2002-es, és így tovább… egész más arcot mutat, mint ha egy dimenzióval feljebb nézed, ahol innen nézve legalábbis az örökkévalóságba keveredett bele, tehát a “Nincs kezdete és nincs vége” című állapotba), tulajdonképpen azzal is szembe kell nézni, hogy lehet, hogy ez az egész nem más, mint egy ásító üresség, aminek káprázik a szeme, és megpróbálja lekötni magát arra a kis időre….és ezért csiga lesz, sörnyitó, és filozófia-kör, és mindenség, meg univerzum. Ezek ilyen költőien vigasztaló gondolatok. Az embernek addig érdemes elmenni a határig, amíg van határ. Ezek már olyan nagyon sok mindent nem adnak hozzá a mi boldogságunkhoz. Kinyitnak esetleg olyan ajtókat, amikről azt hittük, hogy nem lehet kinyitni. Azért jók ezek a típusú gondolatmenetek és a merész filozófiák, mert esetleg az ember megsejthet egy olyan szabadságot belőle, amit átültethet a hétköznapi életébe, ahol sokkal komolyabb pszichés törvények uralkodnak, sokkal meghatározóbbak és sokkal közelebbiek, mint pl. az univerzum végtelenségét, tudatosságát vagy nem tudatosságát taglaló problémák. Én úgy gondolom, hogy ezt adjuk össze. Vegyünk példát a határtalan mindenségről, próbáljuk meg ezt az életünkbe beleoltani, és próbáljunk meg boldogabbak lenni, aminek szintén lehet egy olyasfajta etikai alapot valószínűsíteni, a kollektív tudati dimenziók létének szükségszerű ténye alapján, ahol az etika már nem a kőtáblába vésett erkölcsi parancsot, illemszabályt jelenti, hanem olyasfajta felismerést, ahol van egy törekvés arra, hogy az a boldogság kollektívebben lehessen megélhető. A pszichés folyamatok szerintem matematikai pontossággal leírhatók, csak vigyázni kell, hogy ezzel ki foglalkozik, már csak azért is, mert ami itt ma elhangzott, és amiről most beszélgetünk, az mind olyan dolog, hogy talán a helyes gondolkodás útja. Én biztos vagyok benne, hogy a helyes gondolkodást mindig a helyes érzelmi állapot szabja meg. Ha valakinek nem helyes az érzelmi állapota pillanatnyilag, lehet , hogy tök hülye, de feldobja az, amiről beszél, vagy a szelleme egy kicsit bevilágít a zombi-tömlöcbe, akkor valószínűleg nagyon rossz elméleteket fog gyártani. Minden projekció, minden pszichológiai érzésem szerint az összes többi közvetett. Azért mondom, hogy minden pszichológiai természetű, mert az első és egyetlen vitathatatlan tény a létben, hogy tudati élményem van. Jó, nagyon sok dolog valószínűleg megszokott. Pl. az álomban is természetesnek veszünk logikailag helytelen dolgokat. Na, hát nem tudom, hogy milyen a világegyetem, szerintem nagyon izgalmas és határtalan darab, meg az is lehet, hogy ping-pong labda nagyságú golyóról van szó, ami viszont – az ókori kínaiak szerint – akármilyen cifrákat tud álmodni. Azért szerintem értelmes gondolatok ezek

Hát miután ebbe kezdtünk bele, elnézést, ha nagyon elkanyarodtam volna, de nekem ezek a gondolatok jöttek, és ilyesfajta kép lebeg előttem, ráadásul változik. Szóval ha az ember valamivel sokat foglalkozik, és próbál tisztességes lenni a következtetéseihez., meg nagyjából eldönti, hogy milyenfajta rendszer szerint gondolkozik, esetleg szintetizál különböző, egymással illeszthető rendszereket, akkor egész okos dolgokra rá lehet jönni, amiről később kiderülhet, hogy haszna van.

Szóval jó ez a világegyetem, ha jónak látjuk, rossz, ha rossznak, ill. bizonyos dolgokon ugye lehet változtatni.

ATTILA: – Én azért kérdeztem, hogy milyen tudatban van, mert igazából azzal a hátsó szándékkal hívtalak ide, hogy lássuk azt, hogy ennek milyen köze van a mi életünkhöz, és ahhoz is, hogy mit kell tennünk, hogyan tudjuk ……………………… a világot. Nos, ez úgy függ össze azzal a képpel, hogy milyen tudata van a világegyetemnek, mert ha az ember tudata sem helyhez kötött, akkor az emberi tudat kiterjedhet az egész világegyetemre, vagy abban van a világegyetem, sőt, mivel nem csak egy ember van, mindegyik tudatban létezik a világegyetem, és ha sok tudat – tegyük fel, hogy mindegyik – kiterjedhet a világegyetem egészére, akkor tulajdonképpen a világegyetem egy közös tudatban úszik, és ha közös tudatban úszik, akkor az a kérdés, hogy a közös tudat miért pont ezt sütötte ki, ami van, és miért nem mást. Most szerintem ez azért nem hobbi szintű érdeklődés, mert hogyha ez közös szellemi cselekvés eredménye, akkor az, hogy milyen világegyetemünk lehet, egy közösségi felelősség. Pl. ha szeretnénk egy jobb, emberibb világegyetemet, – bár az az igazsághoz tartozik, hogy nem tudjuk, hogy a világegyetem valójában milyen, sőt azért sem tudjuk pontosan, hogy milyen, mert pl. vannak bizonyos alkalmak, amikor az ember, pl. elragadtatott állapotában meggyőződik róla, hogy a világegyetem élő természetű. És ezek az emberek látták az élő világegyetemet, és el sem tudták képzelni, hogy hogy lehet visszakerülni abból a világegyetemből abba, amelyiket minden nap mindenki átéli. Amit mondani akarok, hogyha közös törekvés eredménye lehet az a világegyetem, amiben élünk, akkor ugyanígy közös törekvés eredménye lehetne olyan világegyetem, ami sokkal inkább élő. Tehát érdemes ilyenekről beszélgetni!

TAMÁS: – Bocs, hogy megszakítalak, egyetértek veled, én is mindig erre lyukadok ki, hogy “gondolkodj határtalanul, és korlátozd a hülye hangulataidat és cselekedeteidet, és szólj a többieknek, hogy ők is törekedjenek erre, mert érdemes”, sőt ennek vannak formai követelményei, magyarul érdemes együtt gondolkodni, egymás véleményét meghallgatni, reflektálni, és másnap ennek szellemében úgymond jobban viselkedni. Teljes mértékben egyetértek.

VALAKI arra kéri Tamást, hogy próbálja meg definiálni valahogyan az előadás során említett parapszichológiai alapfogalmakat: – Említetted egyrészt a tudatot, az agyat, az elmét, aztán a testet,…

TAMÁS: – Én zavarban vagyok ezzel kapcsolatban és van egy olyan gyanúm, hogy nem egyedül vagyok ezzel, már rajtad kívül, ha azért kérdezted egyáltalán, mert neked szintén nem alakult ki valami egyöntetű és biztonságos definíciórendszer. Tehát: lélek, szellem, tudat, elme… Nagyon sok vallás nagyon sokféleképpen kezeli ezeket a dolgokat, sőt különböző nyelvek különböző szavakat használnak. A magyarban (bár egy hihetetlen gazdag szótárú és általam körülrajongott, tollforgatóként tisztelt nyelv), mintha valami fogalmi sekélyesség lenne ezen a területen. Még az angol is bátrabban operál ezekkel a kifejezésekkel. Mindenekelőtt az agy konkrétan az átlagosan 1450 g súlyú kocsonya. Az elme (bár sokan keverik az aggyal, ritkán mondják pl., hogy elmepörkölt, vagy ilyesmi), már a szellemmel kapcsolatos (persze itt bárki kijavíthat), olyan intelligencia, működő dolog, ami már következménye a klasszikus felfogásban az agyi működéseknek. Az már egy szoftver jellegű dolog, ha az agy hardvernek nevezhető. A lélek és a szellem, amiket össze szoktak vetni ilyen asztrális, mentális kifejezésekkel (nagyon sokat foglalkoznak ezzel, biztosan van benne valami nagyon komoly analógiás dolog), általában az én felfogásomban úgy jelenik meg, hogy a szellemi, mentális elmebeli képességek, inkább azt a fajta gondolatiságot, absztrakt fogalmi rendszereket kezelő és megélő élmények, amik ellentétben állnak a lélekkel – az én értelmezésem szerint – , és mondjuk a mentálishoz képest az asztrálissal. Dehát a lélek nem is ellentét, hanem kiegészítő. Egy kicsit olyan, mintha az érzések, az ösztönök, a más jellegű, nem lineáris, nem matematikai haladványokban gondolkozó részt jelentenek, és hát a mai világban igen népszerűen szoktak dobálózni ezzel a bal meg jobb agyféltekével pl. az agykontrollban. Tudjuk azt, hogy alapvetően tényleg elválasztható az emberi tudatállapot és a tudati folyamatok, lokálisan is különválasztva tükröződnek a két agyféltekén. Tehát van az ún. szellemibb, mentálisabb, elmebelibb lényünk, ami inkább a racionális gondolkodás, a lineáris időérzékelés, az itt és most, az absztrakció, ami matematikai és nyelvi rendszerekre gyárt modelleket, elvonatkoztat a valóságtól. A jobb félteke egészében él meg valamit, az időérzéke nem olyan típusú, lineáris, lényeget ragad meg, nem egymásutániságban gondolkodik, nem alkot fogalmat, nem vonatkoztat el a valóságtól, a valóságot megtapasztalás jelleggel fogja át, nem a matematikai, hanem a geometriai képességek jellemzik, térbeli képességek stb… Az a gyanúm, hogy amiket Te megemlítettél, tehát azt mondtad, hogy agy, test, szellem, elme, lélek… A tudat fogalma egy jó nagy szőnyeg, ami alá szinte mindent be lehet söpörni ezzel kapcsolatban. (A testet mondjuk tarthatjuk a szenzoros, motoros agyfenntartó szerkezetnek.) Én egyébként, mint minden pszichológiai fogalmat, egy kicsit gyantaszerűnek érzek, olyan értelemben, hogy nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ezt nagyon pontosan, egyöntetűen tudják a hozzáértőknek nevezettek, különböző filozófiai vagy pszichológiai területeken is definiálni.

(begépelte: Omelka Gabriella)

/ Titokfejtö VHK-kör

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom