A természetes önkifejezés szerepe életünkben. (2000. június – Harmadik Szem)

A természetes önkifejezés szerepe életünkben. (2000. június – Harmadik Szem)

Megjelenik: Harmadik Szem-2000-június

Művészetfilozófia Új Tudomány
Világbölcselet

A természetes önkifejezés szerepe életünkben

A Világegyetem, a művészet és a természeti szép

Ahhoz, hogy megtaláljuk, megtalálhassuk helyünket az életben, szükségünk van az önkifejezésre. Nem kell magunknak is művésszé válnunk, hiszen a mai világban a művészet olyan szakmai tevékenység, ami a többihez hasonlóan egy egész életet, de legalábbis évtizedes tevékenységgel elsajátítható jártasságot követel. Hogyan lehet az, hogy az önkifejezés is kiműveltté, kodifikálttá, és így elidegenedetté, elérhetetlenné vált az emberek túlnyomó része számára? Lehet-e életünk emberi mélységeinek személyes kifejezésétől megtagadni a jogot?

A mai világban a művészet a kisportolt, modern művészeti technikákkal és anyagiakkal támogatott tudatipart szolgálja. Marius Schneider: “Primitive music” c. tanulmányában (az Új Oxfordi Zenetörténet, 1957 első kötetében) megállapítja, hogy a művészet előfeltételei: a mesterségbeli fölény, az uralás, kontroll, a téma szakmai kezelése, és a kifejezés közvetítőjének (szó, zene, kép stb) többé-kevésbé tudatos alakítása. Vessük ezt össze az általános emberi önkifejezés igényével! Amikor egy kisgyerek rajzol, énekel, még nem uralja az önkifejezés eszközeit, még nem művész. Mégis, személyes érzelmi-értelmi fejlődsééhez elengedhetetlen a természetes önkifejezés mindennapos gyakorlása. De vajon művésszé kell-e válnia, ha felnőtt korában is ragaszkodik a szellemi fejlődéshez, az önkifejezéshez? Vajon nem lehetséges egy másfajta művészet-felfogás, pontosabban: egy másfajta önkifejezés-felfogás? Vessük össze a művészet szakmai jártassághoz kötöttségét egy másik emberi tevékenységgel, a sporttal! A sportban az állam túlnyomórészt a versenysportot támogatja, de még ma is felmerül időnként a tömegsport támogatásának igénye. Mi lenne, ha az önkifejezést is támogatná a társadalom? Ha a versenyszerű, hivatásos szakmabeli művészek mellett létrejönne az önkifejezés országos napja, össznépi összejövetelek keretében?

Attól tartok, hogy a modern művészet- felfogás az egyik legfőbb oka annak, hogy az emberek lenevelődnek az önkifejezésről, az önmaguk mélyén felmerülő emberi, kifejezésre vágyó indíttatások figyelésétől. Azáltal, hogy az önkifejezésben, a természetes társadalom felé forduló ön-megnyilvánulásban a modern társadalom a versenyszerű művészetfelfogást juttatta egyeduralomra, előre megkötött és lényegében elidegenítő (uralás, fölény, lekezelés, az önkifejezés előtti szempontokhoz kötött tudatosság) versenyszabályokkal, a modern társadalom professzionális módszerrel igyekszik megfojtani az eleven emberekben csírázó közösségi megnyilvánulásokat.

Hogy ez mennyire így van, arról maga a művészet elnevezés árulkodik a legjobban. Mű-vészet, vagyis művi, mesterséges tevékenység, aminek lényege, hogy művi, vagyis: hogy a Természetet alárendeli az ember szándékának és tevékenységének. De mi köze ennek a természetes, emberi önkifejezéshez, ami akkor ébred, ha lelkünket összeszorítja egy érzés, ha valamiféle katartikus folyamat zajlik le bennünk? Tegyük fel, tudomásul vesszük, vannak a Természetnek eltökélt ellenségei – de miért akarják ezek saját természet-ellenes tevékenységüket éppen a természetes emberi önkifejezés őserdejének kiirtásával kapott tisztásra telepíteni? Miért akarják mások életét saját elveik követésére kényszeríteni? Miért és milyen jogon avatkoznak mások életébe? Miért akarják a Természet esküdt ellenségei a többi ember természetes tevékenységét is csírájában megfojtani? Mert ha a művészetet az emberi önkifejezés helyébe állítják, ahogy a modern civilizáció teszi, akkor ezzel elriasztják az emberek túlnyomó részét a mindennapi, természetes önkifejezéstől – akiket pedig nem tudnak elriasztani, azokat egyszerűen nem hagyják érvényre jutni, nem engedik igazán társadalmi méretekben szóhoz jutni.

Éppen ezért azt javaslom, ne hagyjuk magunkat, ne dőljünk be annak a manipulációnak, ami természetes emberi érzéseink mesterségessé tevésére esküdött fel. Ragaszkodjunk az emberi önkifejezés minden lehetséges módjához, és különböztessük meg magunkat a természetellenes társadalomnak elkötelezett professzionális hódolóktól, szolgáktól, művi csinálmányok gyártóitól. Világos, hogy amíg ez nem történik meg, addig a természetes emberi önkifejezésre törekvő emberek is jobb híján “művész”-nek minősülnek. De az is világos, hogy ezzel csak azok ügyét segítik, akik az így szerzett társadalmi elismerést a még művibb csinálmányok ránk kényszerítésére fogják felhasználni. Amíg nem öntünk tiszta vizet a pohárba, amíg összekeveredik a művi és a természetes, a helyzetet uraló tudatosabb fél, a művi húz hasznot az emberiből, a természetesből a mesterséges és a művi javára. De amint különválik minden jobbérzésű, önkifejezésre törekvő ember a műviség kultuszától, ahogy beállunk a természetes önkifejezés táborába, az általánosan emberi önkifejezés szellemiségének kifejezésére, felragyog az emberi szellem és ennek fényénél a művi csinálmányok szánalmassága is egyből szembeötlővé válik. A természetes önkifejezésnek minden ember életében jelentős és szinte mindennapi (életünk alakulásától függő) tevékenységgé kell válnia, és a társadalomnak ezt a tevékenységet kellene támogatnia a művi, a hatalmi érdekeket gátlástalanul kiszolgáló művészetek helyett.

Addig is, amíg kialakítjuk életünk emberi megnyilatkozási formáit, és egymásra találunk, mindannyiunk számára fontos, hogy lássuk, hogyan alakult a természetes önkifejezés sorsa, amíg mára oda jutott, hogy nyakába varrtak egy vele szemben, az ő nyomorgatására kitalált démont. Képzeljük el a természetes érzések mágikus kiteljesedésének erőit hordozó természeti képződményt (amik például mi is vagyunk, emberek) egyetlen élőlényként, mondjuk egy óriás, mágikus, bűvös emberként. És képzeljük el, hogy ezt a jószándékú mágikus lényt, ezt az óriást egy parányi kis lény, egy apró művi lény, vagy robot a maga uralma alá hajtotta, a nyakába varrva magát, az óriás lépteit a saját lépteinek fogadtatva el. És amíg ez a robotgép agyközpontjával behálózza a mágikus óriást, még ő nevezi a természetes óriáslényt művinek, tevékenységét művészetnek. Ez a tökéletes hamisítás, a végső megrontás receptje, nem? Mégsem, ha mindannyian felismerjük, hogy a bennünk ébredező emberi érzések, amikor olyan mélységet és átfogó érzésvilágot érintenek, ami már nemcsak számunkra, egyének számára érdekes, akkor közösségi megnyilvánulást igényelnek, azt, hogy érzéseinkről beszéljünk, hogy a bennünk felelevenedő világot mi magunk is megelevenítsük valahogy és ezt megmutassuk, átadjuk embertársainknak. Ez a világ-átadási indíttatás mindannyiunk legmélyebb, legemberibb szükséglete. Gyerekkorunkban, kamaszkorunkban természetesnek tartottuk, hogy ezeket az érzéseinket megosszuk másokkal, barátainkkal, és ahogy felcseperedtünk, legtöbben verseket írtunk, lerajzoltuk álmainkat, és rájöttünk, hogy bennünk egy közösség felé nyíló erő ébredezik. Ez a világot összefogó, borzongató természeti erő mindannyiunk életének alap-ereje. Életünk alakításában is erre az erőre számíthatunk egyedül. Életünk alakítása a legszebb alkotás, amit csak alkothatunk, sokkal fényesebb alkotás, mint a legtöbb mű-alkotás. Életünk önálló alakítása sokszor szívszorító érzések erőterében rajzolódik ki. De nem tagadható, nem vitatható el a mai világban sem, nem csavarható ki kezünkből saját jogunk életünk önálló alakítására.

Ez a csoda-erő a természeti erő, ami szinte magától elevenedik fel bennünk, mert ez a természete, hogy segítsen bennünket jóban-rosszban, hogy eszmélkedésünket magasabbra hajtsa, hogy életünk emberi távlataira ráeszméltessen bennünket. Ez a csoda-erő a minden létezőt saját célja, rendeltetése, üdvözülése, értelme felé hajtó, a kiteljesedés bűvölete felé hajtó mágikus természeti erő. Ez a mágikus alkotóerő mindannyiunkban adott, mindannyiunkban élt és mindannyiunkban élni akar. Mi magunk vagyunk a bizonyíték arra, hogy ez a mágikus alkotóerő él, hiszen mi mindannyian ettől az alkotóerőtől tanultunk meg érezni, járni, beszélni, gondolkodni, életünkkel élni és visszaélni is. De bármilyen kecsegtető is a mai világ kifordított értékrendszeréhez csatlakozás, a felajánlott pénz, társadalmi elismerés, állás, pozíció, hatalom, ne gondoljuk, hogy mi csak ezek között választhatunk. Hiszen aki szembefordul önmagával, aki visszaélésre építi fel az életét, csak azért, mert arra van vevő, soha nem felel meg annyira önmagának, mint az, aki az életet választja. Éppen ezért mindannyiunk közös felelőssége, hogy kialakítsuk életünk önálló kereteit, hogy ragaszkodjunk az önkifejezés mágikus, megvilágító, értelmet kigyújtó erőihez.

Tegyünk valamit azért, hogy a természetes ember agyközpontjába beültetett robottól megszabaduljunk, levesse nyakából a démont az óriás, és újra megtanuljon a természetes úton, eredeti útján járni az ember, az emberiség.

Egy nemrég megjelent rendkívüli könyv kitűnő alkalmat kínál a művészet eredeti, az önkifejezés művészet előtti, természetes mivoltának elgondolására. Varga Csaba: A 8. Művészet felfedezése, avagy kalandozás a Világegyetemben c. könyvében (ami nemrég jelent meg) észreveszi: “meglepő, hogy a görög kultúrára támaszkodván, a művészeteket “magas” és “kevert” (közösségi, tehát alacsony rangú) művészetekre osztották az elmélkedők (s a mecénások), holott az ógörög időkben minden művészet eleve közösségi volt!” (31. old.). Ez arra utal, hogy a görög civilizáció kialakulása együtt járt a közösségi önkifejezés megtagadásával, lebecsülésével, és a művi szabályokon nyugvó, önkifejezésre emlékeztető, öncélú, manipulatív hatáskeltés részesült a magas társadalmi körök megbecsülésében, a “magas” megbecsülésben. Vagyis az emberi kultúra önmeghasonlása, eddig fel nem tárt módon, a görög civilizáció kifejlődésének következménye.

Varga Csaba, a világhírű animációs filmrendező-író-festő-költő-zeneszerző könyvében felveti a természeti szép és a művészeti szép viszonyának kérdését. Miért van az, hogy oly sokszor nem tudjuk eldönteni egy mű-alkotásról, hogy szép-e? És miért van, hogy olyan megragadó tud lenni, ha a hegyről a buja völgybe tekintünk, vagy ha az ősz káprázatos színekben tobzódó tájaiban gyönyörködünk? “Hegel azzal ütötte el a kérdést, hogy kijelentette: a természeti szép alacsonyrendű szép, míg a műalkotásban rejlő szép magasrendű…Tudomásul kell vennünk, hogy a széppel kapcsolatos kérdéseinkre a hagyományos “szépelgő” és arisztokratikus filozófiák nem adnak választ. Úgy tűnik, nehéz lenne megmagyarázni, miért lenne két külön dolog a természeti és a művészeti szép. Tudjuk, hogy a művészeti szép a mesteri felépítéstől, a hatás érdekében kiválasztott eszközöktől, a műalkotás szerkezetétől, összhangjától, egységes mély értelem köré szerveződésétől szép. De ha a természeti és a művészeti szép egy lényegű, akkor a természeti szép is egy mély értelem átfogó összhangban történő megjelenítése! A természeti szép léte tehát a Természetben élő szellemiség jelenlétét bizonyítja! Varga Csaba rámutat, hogy “a műalkotásokat, a szépet (és a természeti szépet) úgy értelmezhetjük a legegyszerűbben, ha úgy véljük, ezek azok a rések a világban, amelyeken keresztül az értelem a világ mélyebb részeibe tud hatolni. A műalkotás mindig mélységgel tölt el bennünket, a természeti szép mindig meghökkentő és borzongató. A szép és igaz megjelenése mindig meglepetéssel társul. Mi az, ami meglep bennünket? Az igazság átérzésével együttjár az öröm, a nagyobb biztonság tudata (ami az önfeledt játék feltétele is!), s ezzel a viszonzott szeretet érzete. A szép érzete nem más, mint vonzódás az igazsághoz. Nem mi találunk szépnek valamit. A Világegyetem teszi azt. Vagyis a Világegyetem gondolkodik, értékel és érez bennünk!

Nemcsak a szép, hanem a szép érzete is a Világegyetem tulajdonságai közé tartozik. S ezzel a kör bezárul. A világban rejlő eredendő szépség olyan számunkra, mint télen a tűz melege. Szeretjük. A művészet a természetben rejtőző szépet emeli ki, hogy az érthetőbb legyen számunkra. Mintha az emberi szellemnek közvetlenül súgna a Világegyetem. A természeti szép ugyanaz, mint a művészeti szép, csupán közvetlenebb a kapcsolata a világ mélységeivel”. De lehetséges-e közvetlen kapcsolat az érdeklődő és a mélységes mélységek között? “Hihetetlenül nagy szakadék van a szellemileg átélt és az értelem által logikai úton létrehozott, magyarázatokkal ellátott világ között. A szakadék bennünk van.” Ez az értelmünk és belső érzékelésünk közötti szakadék a VILÁGSZAKADÉK. Elménkben, belső világunk egységében a Természet két széle bennünk ér össze szakadékká! Ahogy érzésvilágunk és gondolatvilágunk kapcsolatba lép, társalog egymással, azzal a világszakadék partjai újra összeérnek, és e világ-beszédben újra eggyé válik a világ! Amíg az ihlet varázsereje valósággal tartja, felemeli az embert, és égnek emeli hajunkat a végtelen ölelésében, a végtelen belsejében borzong az elme, érzi a világ önmagát hajtó erejét amitől pehelyként röpül, és beleszédül a borzongástól égnekívelő varázserő könnyedségébe, a szédítő lét-magasokba a csodától létre ocsúdó elme-tengerek felett pisszenés se hallik. Megperdül a távol, a világszakadék felmordul. Partjai elméim érintkezésével beszélni kezdenek. A szépségben a világ ősegységének hajmeresztő, mágikus élménye áll össze bennünk újra eggyé.

Grandpierre Attila

Irodalom:
Marius Schneider: Primitive music. In New Oxford History of Music, ed. Egon wellesz, London,
Oxford University Press, 1957, p. 2
Varga Csaba: A 8. Művészet felfedezése, avagy kalandozás a Világegyetemben. Minores
Alapítvány és Fríg Kft., Budapest, 2000, 31. és 58-59 old.

/ Természetfilozófia

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom