Távolbahatás (Új Tudomány: A gravitáció anyagisága)

Távolbahatás (Új Tudomány: A gravitáció anyagisága)

Új Tudomány: A gravitáció anyagisága

Távolbahatás

A mindennapi életben előforduló legalapvetőbb fizikai kölcsönhatások a tömegvonzás és az elektromágnesesség. Mindkét kölcsönhatás távolhatás abban az értelemben, hogy minden test tömegvonzásának hatása elér a világ végéig, pontosabban, a távolság növekedésével hatása négyzetesen csökken, tehát egyszerűen nem tűnik el, bármilyen nagy véges távolságban is értéke véges. Az elektromosság a gravitációnál 40 nagyságrenddel erősebb, viszont a kétfajta, pozitív és negatív töltések ellentétes hatásúak, és így kiolthatják egymást. A kérdés az: mi okozza a tömegvonzás és az elektromágnesesség jelenségét?

Kepler volt az első modern természettudós. Munkássága két világ érzékeléséből született: a középkor természettudományos szemléletéből, amely jórészt a vallási hittételek uralmát jelentette, és egy olyan szemléletből, amely a megértés mélyebb és alaposabb birodalmába nyújtott bepillantást. Ebből a Kepler által megsejtett új tudás-világrészből formálódott lassan az újkor tudományának világképe. Eközben az újkori tudomány kontinense lassan egyre messzebb hajózott a Kepler által meglátott tudás-világrészből, olyan messze, hogy a Kepler által még egymással átfedésben lévő régi és új világkép mára már két egymásról mit sem tudó, távoli világrésszé sodródott. Ha meg akarjuk ismerni a tudás teljesebb világrészeit, el kell induljunk a kepleri tudás-világrész felé. A két tudás-világrész, a középkoré és az újkoré között, törésvonaluk megengedi, hogy mélyebb, átfogóbb igazság-földrész bolygójának kozmikus rendjébe pillantsunk.

Kepler a Naprendszert mozgató tényezőt szerette volna megismerni. “Jóllehet maga a napfény nem lehet a mozgató hatóval azonos…talán egyfajta járművet , vagy eszközt képez, amit ez a ható felhasznál…A következő megfontolások azonban ennek ellentmondani látszanak. Először is: a fény nem jut el az árnyékban maradt terekbe, ha tehát a mozgató ható a fény segítségével terjedne, a sötétség mozdulatlanságra kárhoztatná a bolygókat…Ez a ható éppúgy jelen van a legtávolabbi bolygóknál, mint a közelebbieknél, s ebből az következik, hogy a forrásától megtett hosszú út során erejéből mit sem veszít, s belőle semmi szét nem szóródik. Ez a kisugárzás éppoly anyagtalan, mint a fény, ám nem jellemzi a távolsággal való halványulás vagy gyengülés, mint például az illatok kipárolgását, az izzó kályhából áradó hőt, vagy hasonlókat, ahol a sugárzás vagy pára betölti a közbenső teret is. Arra kell tehát következtetnünk, hogy amiként a Földön mindent megvilágító fény a Nap testében izzó tűz nem anyagi változata, azonképpen ez a bolygókat markában tartó és hordozó erő is a Napban székelő ható anyagtalan megjelenése; ereje végtelen, s minden mozgás a világon tőle származik.

Ez az erőfajta, amint a fénynek nevezett erőfajta is…nem tekinthető olyasvalaminek, ami kiterjed forrása és az általa mozgatott bolygó közötti térben, hanem csak olyasminek, amit a bolygó kivon abból a térrészből, amelyet elfoglal…szétterjed a Világmindenségben…de sehol sem tapasztalható, s csak ott érvényesül, ahol akad mozgásra bírható test – például egy bolygó. A válasz minderre: a mozgató ható nem anyagi természetű, de anyagra, mozgatható bolygótestre irányul.”

Vessük össze a tömegvonzást előidéző ható és az elektromos teret előidéző potenciál tulajdonságait!

F. Neumann, a múlt század egyik nagy fizikusa szerint a lehető legnagyobb különbség áll fenn az elektromos potenciál átvivése és a fény terjedése között.

1. A fényes test minden irányban bocsátja ki fényét. A kibocsátott fény erőssége egyedül a fénylő testtől magától függ, és nem függ a megvilágított test jelenlététől. Az elektromos töltés által előreküldött potenciál viszont (matematikai alakja ee’/r, ahol e a kibocsátó, e’ a fényt elnyelő részecske elektromos töltése, r pedig kettejük távolsága a kibocsátás pillanatában) nemcsak a kibocsátó részecske, hanem a fényt kapó részecske töltésétől is függ. Ráadásul a kettőjük közti távolságot a kibocsátás pillanatában kell figyelembe venni! Vagyis a potenciál közvetlen távolbahatást biztosít.

2. A fény esetében a fény erőssége csökken a kibocsátó részecskétől távolodva, az idő növekedtével. Fordítva, a potenciál értéke egyáltalán nem függ az időtől.

3. A megvilágított test által elnyelt fény rendszerint csak egy töredéke a kibocsátott, valamint a ráeső fénynek. Fordítva, a vonzott töltés által felfogott potenciál értéke azonos a hozzá érkező értékkel.

4. A fény sebessége állandó az éterhez vagy a térhez viszonyítva. Fordítva, a potenciál átvitelének sebessége a kibocsátó részecske a kibocsátás pillanatában vett sebességéhez képest állandó.

Az összevetés eredménye: a gravitációs ható és az elektromos potenciál mindkettő célirányos, az anyagra irányul, a köztes térben nincs jelen, ott nem gyengül, a hatást felfogó test ugyanakkora hatást fog fel, mint amekkorát a ható kibocsátott. A hatás nem függ attól sem, hány test fogja fel: a Földre ható gravitációs erő független attól, hogy hány bolygó van a Naprendszerben, míg a fény esetében minél több anyag található útközben, annál több fényt nyel el, és annál kevesebb érkezik a megvilágítandó testhez. Napfogyatkozáskor például a Nap fénye a Földön teljesen kioltódik, míg gravitációs hatása egyáltalán nem (sőt, egyes kísérleti eredmények szerint: hirtelen megnő!). Ha meggondoljuk, hogy a ható által kibocsátott hatás (mm’/r) a kibocsátás pillanatában a céltárgy (a hatást befogadó test) tömegének és távolságának megfelelő, akkor beláthatjuk, hogy itt nem fény-szerű jelenségről van szó. A hatás az időben sem csökken. A fényt kibocsátó Nap a fény kibocsátásával energiát veszít. A gravitációs hatást kibocsátó Nap, bár a bolygók mozgatásával óriási munkát végez, pusztán gravitációs hatásának kibocsátása miatt NEM szenved energiaveszteséget. Hasonlóan ahhoz, hogy az elektromos töltés, az elektron is érezteti hatását potenciálja kibocsátásával, elektromos tere és töltése (hatása) viszont nem veszít erősségéből. Ha a gravitációs hatás maga anyagi természetű lenne (pl. valós energiával rendelkező elemi részecskék, gravitonok kisugárzásával járna), akkor a Nap gravitációs hatásának időben csökkennie kellene, és ezt a csökkenést a Nap gravitációs hatásának ismeretében ki is lehetne számítani.

A fekete lyuk gravitációja: elnyeli-e önmagát?

Hasonlóan, a fekete lyuk attól fekete, hogy a belőle kiinduló fény pályáját is képes visszairányítani. Ennek oka, hogy a fény anyagi jelenség, a fény részecskéinek, a fotonoknak tömegük van, tehát a fény kibocsátását úgy kell elképzelni, mint ami hasonló az ágyúgolyó kilövéséhez. És mivel az ágyúgolyót a Föld előbb-utóbb visszatéríti, a Föld az ágyúgolyóra nézve “fekete lyuk”, mert a Föld tömegvonzása nem engedi elszökni a szökési sebesség alatti sebességgel kilőtt ágyúgolyókat. Az ágyúgolyókat azért lövik ki, hogy visszahulljanak a földre, az ágyúgolyó nem képes a levegőben maradni, mint a Hold, nem képes elszökni a Földtől. Ha most visszatérünk a fekete lyukra, vizsgáljuk meg ismét a fény-gravitációs hatás párhuzamosságát. Ha a gravitáció anyagi jelenség lenne, akkor a gravitonok, a gravitáció hordozó anyagi részecskéi, energiával tömeggel rendelkeznének, tehát ennek megfelelő tömegük lenne. És mivel a fénysebességnél gyorsabban anyagi részecske a relativitáselmélet szerint nem haladhat, ezért a gravitonok kilövése is legfeljebb fénysebességgel történhet. De akkor a fekete lyuknak a gravitonok pályáját éppúgy vissza kéne hajlítania, ahogy a fotonokét visszatéríti, ahogy a Föld visszatéríti az ágyúgolyókat. Ha pedig a gravitonok hordozzák a gravitációs hatást, és őket – ha anyagi természetűek – a fekete lyuk visszatéríti, akkor a fekete lyuk elnyeli saját gravitációs hatását is, tehát NEM figyelhetjük meg a fekete lyuk semmiféle gravitációs hatását a környezetében! Így a fekete lyuk mindenféle anyagi hatása elnyelődik önmagában, és így a fekete lyuk semmiféle anyagi rendszerrel nem tud anyagilag kölcsönhatni, azaz: a fekete lyuk nem létezhet. Az érvelésből kibújni és a fekete lyukból kijutni csak másfajta hatás lehet képes.

A gravitáció anyagisága

Meg kell érteni, hogy ez a gravitációs hatás kiáradás alapvetően különbözik az anyagi, részecske-jellegű hatások kiáradásától. A hatás kiáradása nem csökkenti le a hatást kibocsátó ható hatóképességét! Ha a “hatás” szó helyébe “anyagi tényező”-t illesztünk, hogy fényt derítsünk erre az évszázadok óta homályba burkolt rejtélyre, akkor világos, hogy a “hatás” “anyagi tényező”-ként értelmezése azt jelentené: “az anyag kiáradása nem csökkenti le az anyagot kibocsátó tényező anyagmennyiségét”, más szavakkal: bármennyi “anyag” áramoljon is ki az “anyag-raktárból”, ugyanannyi anyag marad a raktárban. Ezzel a lépéssel fényt derítettem a “ható” legfigyelemreméltóbb tulajdonságára: hogy a ható anyagisága a szokásos értelemben nem anyagi természetű! Az anyag legalapvetőbb törvénye ugyanis éppen az anyagmegmaradás törvénye. Olyan anyag, amiből bármennyi is fogy el, mennyisége nem változik, egyfajta örökmozgóra adhatna módot: az anyagnak ugyanis energia feleltethető meg, és így a kifogyhatatlan anyagforrás kifogyhatatlan energiaforrásként lenne üzemeltethető, és egy elektronból kiáramló hatással örökké üzemeltetni lehetne a fél Világmindenséget. A tömegvonzást gyakorló ható tehát nem anyagi természetű! Azt ugyan nem mondhatjuk, hogy szellemi természetű, mert ehhez meg kellene adni a szellem viselkedésének alaptörvényét. Ha a szellem működésének tudományos alaptörvénye az anyagétól eltérően éppen a “megmaradás” helyett a “megsokszorozódás”, akkor a tömegvonzás ható-ját tudományos érvénnyel szelleminek kell tartanunk! Mindenesetre, itt egy furcsa szellemiségre bukkantunk: olyan szellemiségre, amely önfenntartó, egyben kiáramló, és egyben fizikai törvényeket hordozó szellemiségről van szó! Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy ez a ható más szempontból mégis rendelkezik egyfajta “megmaradással”: hiszen bármennyi hatást is fejt ki, hatóereje “megmarad”, és pontosan marad meg. Másrészt, a gravitációs hatás a távolsággal csökken, még akkor is, ha ez nem a gravitáció “terjedése” miatti, hiszen az elektromos és gravitációs hatóképesség (szakszóval: a potenciál) nem “terjed”, hanem “ott terem”, hiszen képlete ee’/r, ill. mm’/r, ahol az ‘r’ a kibocsátás pillanatában fennálló távolságot jelenti a hatást kibocsátó és az azt érzékelő test között. A potenciálok matematikai leírhatósága tehát nem jelent feltétlenül a szokásos értelemben vett anyagiságot. Ezt a tényt már Kepler és Newton is megsejtette.

A bolygók öntevékenysége

Kepler annak is a tudatában volt, hogy ennek a hatónak úgy kell kifejtenie hatását, hogy ebben a bolygóknak is tevékeny szerepet kell vállalniuk (Astronomia Nova, 1609). A bolygókra hárul ugyanis, hogy felfogják űrbeli helyzetüket, és mozgásukat ennek megfelelően alakítsák. A bolygók felfogó képessége és mozgás-alakító képessége azonban bármennyire is értelemszerű, a helyzetnek megfelelő öntevékenységet jelent, nem igényli se a földi élővilágban megismert lélek, se efféle tudat meglétét. Ezek – Kepler szavaival – olyan intelligenciák, amelyek nem rendelkeznek szabad akarattal, amelyek semmilyen módon nem különülnek el a mozgatott égitestektől, sőt azonosak és egyek velük. Kepler számára még nem volt “ismert”, hogy a leeső kő leeséséért a Newton-féle gravitációs törvény a “felelős”. Sőt, ha ismerte is volna a Newton-féle törvényt, akkor is megkérdezte volna: miféle ható a felelős a gravitációs törvény fenntartásáért? Ahhoz, hogy egy bolygó egy fizikai törvényt kövessen, belátásra van szüksége, meg kell tudnia különböztetni a törvényszerű viselkedést a törvénytől eltérő viselkedéstől. Ebben a “középkori” felfogásban így mélyreható igazság rejlik, olyan igazság, amit a későbbi “modern kor” már eltemetett, és nem akar ismerni többé.

Newton ugyanis 1693-ban a következő levelet intézte Richard Bentley-hez: “Felfoghatatlan, hogy az élettelen és alantas (brute, brutális) anyag, anélkül, hogy valami anyagtalan tényező közvetítené számára, képes lenne egy olyan anyagra hatást gyakorolni, amellyel nem érintkezik – pedig ezt kéne tennie, ha a gravitáció az epikuroszi értelemben az anyag lényegi és veleszületett tulajdonsága lenne. Ez az egyik érvem, hogy miért kérem Önt, ne tulajdonítsa nekem a “veleszületett” gravitáció nézetét. Hogy a gravitáció veleszületett, belső és lényegi tulajdonsága lenne az anyagnak – úgy, hogy az egyik test a másikra az űrön keresztül bármi más közvetítése nélkül hatást gyakorolhasson, és ez az űr képes legyen átvinni a hatást és az erőt az egyik testről a másikra – ez számomra olyan abszurditás, hogy azt hiszem, nincs olyan ember, akinek filozófiai ügyekben kompetens gondolkodási képessége van, ebbe bármikor is beleeshetne. A gravitációt egy meghatározott törvény szerint ható tényező folyamatos tevékenysége kell okozza; de hogy ez a tényező anyagi vagy nem anyagi, ezt az olvasóim vizsgálatainak eredményére bízom.”

Ezt a vizsgálatot azóta – Newton felkérésének szellemében – magam is igyekeztem elvégezni, s az általam kapott eredmény elvezetett a szellemi hatás-növekedés elvének a fizika világában való tevékenykedésének felismeréséhez. Mintha először rajzolódnának ki az anyagi és a szellemi világ tudományos felfogásának körvonalai.

Folyt. köv.

Grandpierre Attila

/ Fizika, Természetfilozófia

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom