Megjelent: Harmadik Szem 1996. április, #57.

Világlogikák – 4. rész

Előző cikkeinkben – a Harmadik Szem 1995 november, december és 1996 januári számában- megvizsgáltuk a materializmus, idealizmus, és futólag a mágikus világlátás világmodelljét és világmodelljének logikáját. Fő következtetésünk, hogy a materializmus és az idealizmus, vegytiszta formáikban mindketten egy-egy központi fogalom abszolút uralkodó, központi szerepét követelik meg, amelyeknek az összes többi világszubsztancia, érthetőbb megfogalmazásban alapvalóság alá van rendelve. Ezek a világ-dominátor filozófiák mindent és mindenhol végső soron a dominálás, alárendelés szempontjából vizsgálnak meg, és igyekeznek minden létezőt kedvenc fogalmuknak alárendelni, így egy monolitikus, egy kiválasztott szempont kizárólagosságára épülő világmodellt hoznak létre, amely ezért természetétől fogva statikus, diktatórikus és végletesen egyoldalú. Velük szemben a mágikus világélmény dinamikus, az átélés, a megismerés folyamatosságát hangsúlyozza, plurális, többvalóságú, gazdag és dinamikus világmodellt ad.

A fenomenológia jelentkezése

A fenomenológia (jelenségtan) a jelenségek jelenség-mivoltát hangsúlyozza. A fenomenológia egyik legkiválóbb képviselője, Maurice Merleau-Ponty, a fenomenológia kiindulópontját úgy fogalmazza meg, hogy “nem ismerhetjük meg a dolgokat önmagukban, csak ahogy az emberi elme számára hozzáférhetők”. Más szavakkal, amit megismerünk, az nem feltétlenül a ténylegesen létező valóság, csak a valóság egyfajta, saját elménk közvetítette megjelenése. De mekkora szerepet játszik elménk a valóság jelenségvilággá alakításában? Egyáltalán, létezik-e valóság? Ha csak a jelenségvilág adott közvetlenül számunkra, mi biztosíthatja a valóság létét és szükségszerűségét? Miért szükséges a valóság, ha látni, érzékelni csak a jelenségvilágot tudjuk? Miért formál jogot egy valóság-ra egy folyton átváltozó, természetét a tünékeny jelenségek világában, a változások végtelen sokféleségében felmutató illékonyság? Maga az emberi elme is tüneménynek tűnik föl előttünk, ráadásul fölöttébb tünékeny tüneménynek – hiszen kinek volt szerencséje bepillantani egy elme teljes világába a másodpercnél hosszabb ideig?

A fenomenológia tudományát Kant nyomán Hegel igyekezett megteremteni (lásd pl. A szellem fenomenológiája c. könyvét). A fenomenológia mint filozófiai iskola, 1913-1930 között indult Göttingenben és Münchenben, fő képviselője Edmund Husserl volt. Kant nyomán indult el egy teljesebb, valóságosabb igazság felfedezése felé. Kant szerint ugyanis háromfajta állítás létezik: a tapasztalati állítás, amely egy tapasztalati tényt fejez ki, az analitikus állítások, amelyek meghatározásuk miatt igazak, ilyenek a szigorú definíciókra épülő matematikai állítások, pl. hogy kétszer kettő egyenlő néggyel, és a szintetikus, a priori állítások, amelyek eleve igazak. Ernst Mach és R. Avenarius az állítások efféle hármas csoportosítását kétségbe vonták, és kifejtették, hogy minden állítás, amely nem tapasztalati, analitikus. Mill később arra a következtetésre jutott, hogy minden állításunk alapja a tapasztalat, és ezért minden állításunk tapasztalati. Husserl rávilágított, hogy akkor viszont a logikának a pszichológián kéne alapulnia! Husserl “Az aritmetika filozófiája” (1891) című művében rámutatott, hogy a logikai törvények a tapasztalati törvényektől eltérően nem egyedi esetekből leszármaztatott törvényszerűségek, hanem a tapasztalat felett állanak, nem oksági törvényeket adnak, hanem logikai érvényt, és a tényektől függetlenül érvényesek. A fenomenológia szerint a tudományos állítások csak elő-feltevések, premisszák a valóban filozófiai természetű érvekben. Husserl szerint a fenomenológikus filozófia hatóköre a tudományénál tágabb. Amíg a tudományos állítás igazára épül a filozófiai állítás igazsága, addig a filozófiai állítás érvénye nem függ az éppen felhasznált tudományos állítás igazától, mert ha ez a konkrét tudományos állítás hamis, egy másik, igaz tudományos állítás felhasználásával az előbbi filozófiai állítás igaz állításra vezet, ha mint filozófiai állítás, érvényes. Az igazi fenomenológus nem engedi meg észleletlen isteni okok létét éppúgy, ahogy észleletlen anyagi okokét sem. A jelenség az jelenség, az anyagi tárgyak csak az észlelt jelenségek logikus konstrukciói, és ezen konstrukciók során olyan premisszákat is felhasznál a logika, amelyek nem feltétlenül szükségesek.

Próbáljuk most a fenomenalizmus filozófiai rendszerét a világlogikák alapján értelmezni! A fenomenalizmus központi kategóriája nem egyezik meg egyik eddigi alapvalósággal (anyagi Világmindenség, A, tudat, B, mélytudat, B+, Isten, A+, genetikus tudat, B++, belső világfolyamat, B+++) sem, hiszen itt a központban egyedül a jelenség fogalma áll, mint amely mintegy megelőzi minden alapvalóság fogalmát! Vezessük be rá ezért az O jelölést. A fenomenológiában a jelenség még nem is a mindennapi értelemben használt fogalom, amely a jelenségeket a külvilág-hoz vagy a belső világhoz sorolja, hiszen maga ez a felosztás is indokolatlan feltevéseken alapulhat. A fenomenológia jelenség alapfogalma az érzet, az érzéklet. Az amerikai filozófiai enciklopédia (“Encyclopedia of Philosophy”, editor-in-chief Paul Edwards, MacMillan Co., New York, 1967, Vol. 6, p. 130) megfogalmazásában, a fenomenológusnál érzékelésünk közvetlen ébersége, szemben a józan ész realizmusával, nem afféle anyagi tárgyaké, amelyek elkülönült külső fizikai egységek lennének, amelyeket különböző személyek ugyanakkor észlelhetnek, hanem érzékleteké, amelyek privát, átmeneti, valószínűleg tudati létezők, amelyeket éppígy lehetne nevezni érzeteknek, észlelési adatoknak, benyomásoknak vagy reprezentációknak. Létezésünk alapténye tehát a fenomenológus számára tudatunk jelenségvilága. Világlogikák szerinti jelöléssel tehát “O” ezt a jelenségvilágot, a tudatjelenségekből összetevődő tudatvilág egészét jelenti, mindazt, ami átélhető, felfogható, mindazt, ami fogalomként megfogalmazható, és ami a fogalmi világ mögött található, minden érzés, érzet elemi, tudat által önkényesen még nem értelmezett, csak pusztán jelenségként megfigyelt ténye. Ez a jelenségvilág tehát a fenomenológiában még független minden tudatos vagy már a tudat mélyebb rétegeibe beépült ítélettől és előítélettől. A fenomenológus legfőbb törekvése tehát ezen jelenségvilág feltárása, amely még megelőzi az oksági tényezőket. Nem csoda, és csak így érthető meg, hogy Merleau-Ponty számára a szabadságot az oksági meghatározottságtól mentes élet jelenti.

Ha jól értem, az igazi fenomenológus számára a jelenség nem csupán az érzet-ek világát jelenti, főleg nem csupán a külső érzékszervekkel szerzett érzeteket, hanem a tudati alapjelenséget, a tudati alaptényt, az ősvalóságot, a képzeteket, amiből minden alapvalóság ered, de amely alapvalóságok már a tudati alapjelenség tudati konstrukciói. Eszerint tehát az elfogulatlan megismerés a teljességre, “O”-ra kell irányuljon, és a fenomenológia megértéséhez meg kell jelölnünk, miféle kapcsolat áll fönn “O”, és az eddig ismert – a pontos fogalmazásra ügyelő fenomenológus számára inkább csak ismerni vélt – alapvalóságok között, O és A, A+, B, B+ közt.

Legyen tehát “O” képzeteink összessége! Ha “O” az elsődleges alapjelenség, akkor A, B és a többi alapvalóság tudati tevékenység révén származnak O-ból. Ha A az anyagi valóságot jelenti, minden olyan létezőt, amelyet minden ember érzékel vagy érzékelhet, amely egyfajta állandóságot és ugyanakkor közösséget mutat, olyan közösséget, hogy az A-ról alkotott képzeteink egyetemesek, minden embernél többé-kevésbé azonosak vagy megfeleltethetők egymásnak, akkor A a képzetek univerzumából, “O”-ból ezen kritériumok alapján választható ki. A tehát “O” azon része, amely hosszútávú, időbeni és személyektől független állandóságot mutat. Képzeteink tehát két fő csoportba oszthatók: egyrészt azokra, amelyek pillanatokig élnek csak, és azokra, amelyek sokáig, tartósan megmaradnak tudatunkban. A hosszú élettartam lényeges feltétele a másokkal való megoszthatóságnak is. Feltételezhető, hogy képzeteink legnagyobb része rendkívül rövid életű, sőt, hogy minél rövidebb életűek a képzetek, annál számosabbak – ha egyfajta természeti jelenségként fogjuk fel őket, például a szélrezdülésekhez hasonlónak. A levegőatomok rezgése mindenütt jelen van, de szél, hosszantartó, egyirányú áramlás csak akkor keletkezik, ha sok levegőatom és molekula egyszerre kezd azonos irányba mozogni. Az elemi képzeteknek az atomok rezgése felel meg, az állandósult képzeteknek a szél, e hasonlat szerint. És ahogy a szél alkotóelemi is az atomi rezgések, elmozdulások, úgy az állandósult képzetek is az elemi képzetek kollektív állandósulásából keletkezhetnek. Az elemi képzetek tehát a tudati univerzum egyetemes építőkockái. De hogyan épül föl az elemi építőkockákból a ház, ki építkezik, mi szabja meg a ház tervét? A felépült ház a hullámzó tudatóceán egy állandósult, parányi szigete. De miféle természeti erő hajtja a tudati óceán hullámait, mitől képesek egy állandósult valóság-ot létrehozni?

A tudati építőkockáknak, az elemi képzeteknek megvannak saját kapcsolódási lehetőségeik. Elvileg minden egyes tudat a képzetóceán adott készletéből szinte végtelen számú házat építhet. De az emberi tudatok egymással is közvetlen összeköttetésben állnak. Ezért bármely megszülető “o”, a tudati Világegyetem egy eleme, képes közvetlenül átadódni a többi ember tudatába, hiszen az őslétezőknél még ép az elsődleges érzékelés, az elmék kozmikus, egymást érzékelő képessége (lásd G. A.: A Közös Tudatmező. Harmadik Szem, 1995. április). A kozmikus ősforrások, az elmék tehát korlátlanul szabadok, és elképzelhetik a Világmindenség legmagasabb értelmét, rendeltetését legnemesebben megvalósító tervét. Ehhez, a Világegyetem rendeltetésének betöltéséhez össze kell fogniuk, és föl kell építeniük egy Közös Valóságot, a legemberibb, legszédítőbb, legkigyújtóbb valóságot, az Örökkévalóságot.

A később kifejlődő, külső érzékszervek már ennek a Közös Valóságnak érzékelő elme-központjaihoz épültek ki. A Közös Valóságban tehát mindannyiunk elméje ott ragyog. Az idegen, külsődleges, objektív valóság eszméje ezt a Közös Valóságot igyekszik nemlétezőnek feltüntetni, olyannak, mintha nem is a mi elménkből épült volna föl, mintha semmi közünk nem lehetne hozzá. Az Idegen Valóság, az Álság léte azonban csak ál-lét, mert talapzata csakis elménkben lehet, elménk képzeteiben, elménk elemi képzeteiben, és ott az idegenség ilyen kiképzett, falanxter formája, ahogy a gyermekeknél is láthatjuk, teljesen hiányzik. Az Idegen Valóság csak annak köszönheti létét, hogy mindannyiunkra ráerőltette egy idegen elme, és így közössé, és ezáltal valóságossá vált.

A külvilág, mint az emberek elméjétől független világ, az Idegen Valóság semlegesnek öltözött álruhája. A megcsonkított, megvakított elmék aztán szinte tehetetlenül tűrik a külvilág valóságának nyomását. Egyszercsak azon vesszük észre magunkat, hogy saját elménk tartalmához alig van közünk – a beengedett Idegen Valóság pedig büntetlenül garázdálkodik, gyalázva elménk kozmikus vágyait. Innentől már valóban a külvilág határozza meg tudatunk tartalmát, mint egy dölyfös, engesztelhetetlen pasa, ott basáskodik, tudatunkat horgán tartva.

Létrejön egy teljesen elszakított, transzcendentált ál-valóság, A+, ami meghatározza A-t, az ál-közös színtér felől.

A fenomenológia logikája tehát a következő:

Természeti világfejlődés: O? A? U+

itt U+ jelenti az Univerzum teljesebb, kibomlott alakját, a lét értelmét, a Világegyetem és az emberiség rendeltetését.

Történeti fejlődés: O? A? A+

“O” persze nem más, mint elménk teljes univerzuma, tehát ‘O’ = B + B+ + B++ + B+++, csak még kifejletlen, széttagozódatlan formájában, egységében.

Grandpierre Attila