Szellemi Valóságépítés (Személyiség és Közös Valóságok) (1995. június – Harmadik Szem)

Szellemi Valóságépítés (Személyiség és Közös Valóságok) (1995. június – Harmadik Szem)

Megjelent: Harmadik Szem 1995. június, # 47, 36-38.

Szellemi Valóságépítés
Személyes és Közös Valóságok

Mitől valóságos a valóság?

Vegyünk fel három elvet a valóságépítésre.

1. Valóságos egy folyamat akkor, ha valóságosnak, egy kritikus értéknél intenzívebben valóságosnak éljük át. A valóság forrása tehát saját legbelsőbb érzéseink hitelesség-élményében rejlik, abban az élményben, amikor belső érzéseink egybevágnak valami időtlen létező számára fontos lényeggel. Saját életünk tehát tényleges forrása lehet a valóságnak. Ez az elv tehát a valóságteremtő elv, az átélés valóságszülő hatalmának elve. Tehát egy álom is lehet különösen erősen valóságos, ha nem álomnak, hanem kimondottan valóságosnak éljük át. Ez az alapelv így nem egy sziklaszilárd valóság-síkot, hanem egy folyamatosan változó valóság-terepet határoz meg, a legmélyebb irrealitásérzéstől a legintenzívebb valóságérzésig. A felfedezetlen valóságcsúcsok bizonytalanságérzete az egész ismert valóságterepet áthatja, mert egy még fel nem fedezett, minden eddiginél erősebb valóság az egész valóságterepet átértelmezni képes lehet. Ez az alapelv a végső valóságot mindazonáltal a mi saját kezünkbe teszi, s rajtunk áll, miféle tartalommal, eszmével, élettel, jelentéssel töltjük meg s mennyire tesszük ezáltal valóságossá a valóságot.

2. Valóságos az a folyamat, tárgy, amely elég állandó, hosszú életű ahhoz, hogy beható tanulmányokat végezhessünk valódi természete felől, elegendően tüzetesen érzékelhessük. Ez az invariencia-elv egy fomája. Ez az elv a valóságoknak esetleg több szintjét engedi meg: ami a mi időskálánkon állandó, nem az a Föld számára, és számunkra nem valóságos az, ami egy légy számára valóságos. Kérdés akkor, hogy az egymástól így széteső valóságok hogyan képesek ugyanakkor egymással harmonikusan összefüggni?. Ugyanakkor ez az elv módot ad arra, hogy az elegendő idő alatt elegendően megdolgozhassuk, átalakíthassuk a valóságmezőnk határmezőibe, érzékelhető tartományaiba jutó képlékeny elő-valóságot, s a mi kategóriáinkba gyömöszölhessük vagy feltaláljunk, megépítsünk egy testhezállóbb kategóriát számára. Az invariencia-elv sokszor abszolútnak tűnik, így például az energiamegmaradás törvénye, de az Ősrobbanás és a világvége realitása a materialista tudományban az invarienciaelv relativitására mutat. Mindenesetre a hasonló időskálán élő különböző lények számára az invarienciaelv hasonló struktúrákat nevez meg valóságosnak, s ezzel közös alapot adó, társadalmizálható elvnek bizonyul.

3. Valóságos az a folyamat, tárgy, élőlény, fogalom, amely eddigi valóságképünk kereteibe illik vagy ebbe szervesen beilleszthető. Ez az elv a valóság konzervativizmusának elve, az eddigi valóságkép minél teljesebb megtartását szolgálja, tekintet nélkül arra, helyes vagy lényegében torz volt eddig valóságképünk. Ez a valóságelv alkalmas így a könyvtáros funkciójának betöltésére, de egy olyan könyvtároséra, aki mindig szigorúan a saját értelmezésébe kötve bocsájt csak rendelkezésre bármely könyvet, és amit nem tud értelmezni pillanatnyi ismeretei, beállítódottságai alapján, azt a süllyesztőbe küldi. Ha a valóságkép társadalmizálható egy adott időpontban, ez az elv gondoskodik a társadalmizálhatóság konzerválásáról.

A valóság végső soron legmélyebb meggyőződéseink és logikailag megmélyebben megértett, feltárt, megtisztított, megszabadított világlátásunk eredménye, amelyben ráébredünk életünk végtelen valóságosságára, valóságos összefüggéseinkre, s az ezekben rejtező összefüggéseinkre, rokonságunkra, testvériségünkre. Egy olyan valóság, melyben a legmélyebb meggyőződések nem elrejtésre, hanem napvilágra születnek, és amely a legkövetkezetesebb, legmélyrehatóbb logika vizsgálataival bejárja képzeletadhatta világköreit, tiszta, összeférhető és így mások számára is talajt és lendületet adó, vagyis társadalmasítható valóságot jelentene, és ezért nem szorulna rá az invariencia és a konzerválás felemás elveire. Egy velejében átélt valóság megtölt bennünket a lét, az élet bűvös vérével, tisztító erejű folyadékával, s kozmikus ragyogással remegteti meg benső világunkat, a külvilág végső talaját. Társunk a világfelfedezésben nem más, mint az ösztönös értelem, az ösztön-ész, a bennünk ösztönként élő ész életre emelkedése, a belső érzékelés, a képzelet saját magát érzékelő, belső életét, mozgását követő kibomlása, vagyis a logika, az a logika, amit éppen ezért igyekszik minden valóságellenes erő puszta gépies felszínes mechanizmusnak feltüntetni, ahogy az életet és a tudatot is élettelennek fogja fel a materialista világvallás. A logika az az egyetlen erő, ami minden tapasztalatnak értelmet adhat, ami minden tapasztalati bizonyításnak előfeltétele és amely ha végső tisztaságában, végső alaptényezőket megragadásában ragyog fel, minden tapasztalat felszíni érvényességénél erősebb érvényt hordoz. A logika az egyetlen fogódzó, amely a tapasztalattal, az információval összefogódzva képes a kizökkent világot valódi mivoltában érzékelni és a világ orvoslásához szükséges lépéseket megjelölni, az a logika, amely mindannyiunk számára elérhető, és amely képes a kritikus lényegi információk, a döntő területek felismerésére. Mióta megszületett a nyugati civilizáció, azóta érzi, hogy kizökkent a világ (Shakespeare szavaival), mégis, egy lépést nem tett a hosszú évszázadok óta, hogy a kizökkent lépést felmérje, egyáltalán konkretizálja, nyilvánosságra hozza. A világ visszaváltoztatásához aztán még – következő lépésként – fel kéne tárni a kizökkenés előtti állapotot, a tényezőket, amik a kizökkenést okozták, és megvilágítani teljes részletességgel a kizökkenést jelentő lépést, okait, kiváltó tényezőit, módját, következményeit, és ami a fő, a gyógyítás maga ezután következhetne. Történik valami a világ helyrebillentésére, vagy minden kimerül a puszta fanyalgásban?

De térjünk vissza akkor a megmaradó egyetlen valóságelvre, a valóságteremtő valóságelvre,arra az elvre, amely a képzelet kigyulladásával és a logika elemi erővé válásával szerzi érvényét itt a Földön és fenn az égen. A logika egy olyan képességet jelent, amely meglátja és feltárja az összefüggések alapján a hiányzó igazságot, és amely egyben elhelyezi ezt az igazságot igazságaink eddigi rendszerében, mégpedig saját jogán, azaz ha az újonnan felfedezett, átélt igazság ereje mélyrehatóbb az eddigi értelmezési rendszer egészénél, akkor eszerinti súllyal épül egybe az ismeretek eddigi rendszerével, vagyis inkább ez értelmezi át az eddigi látást, mint az eddigi látás az új igazságot, így ad többletértelmet eddigi életünknek. A logika egyeztető képessége adja a közös talaj fölépítésének lehetőségét, a közös valóság talaját. A logikai igazságok felismerésének képessége túlvezet egyéni létünkben megszerzett ismereteinken, hiszen éppen a logikával juthatunk új felismerésekre, általában a számunkra rendelkezésre álló részismeretekből a logika segítségével jutunk az egészre. A logika így nemcsak egyéni életünkön vezet túl, az emberiség egész élettapasztalata felé, hanem végső soron még ezen is túl fakad, onnan, ahonnan a Kozmosz élete fakad. A logikai érvény érzékelése egy téridőn kívüli érvényesség érzékelését jelenti, egy olyan téridőn kivüliségét, ami bennünk él. A valóságteremtő elv végső soron az Örökkévalóság eszméjére irányul, arra a valóságra, amely a Kozmosz legnemesebb, legfenségesebb akarata és rendeltetése. Az Örökkévalóság a legvégső valóság, minden valóság végső talaja. Az Örökkévalóságon épül fel az összes ideiglenes valóság, melyek igazi létalapja az Örökkévalóság kigyújtása, a Kozmosz rendeltetésének felfedezése, feltárása, az erre irányuló világfejlődés megvalósítása, és ha a világfejlődés elfajult, kizökkent, letért a kozmikus útról, akkor vissza kell térni az emberibb világhoz.

A valóságok szintjei

Végső alapvalóság: Örökkévalóság

Tudati-fizikai Világegyetemek: világvalóság

Fizikai Világegyetem: fizikai valóság

Emberiség: Örökkévalóság± világvalóság± fizikai valóság± társadalmi valóság

Társadalom: kulturális valóság (nemzeti hagyományok, szokások, orientációk)

Egyéni valóság: Örökkévalóság± világvalóság± fizikai valóság± kulturális valóság± személyes élet

Az Örökkévalóság melletti egyes valóságszintek éppúgy lehetnek valóságok, istenigazából, vagyis az Örökkévalóság által elrendelt (+) valóságok, mint (-) álságok, fedő-valóságok, valóságellenes álságok, amelyek tagadják a valóság alapeszméjét, a valóság szükségszerűségét, az Örökkévalóság mindennapi életünk számára való elérhetőségét, kozmikus rendeltetésünk felfoghatatlanságát, megérthetetlenségét. A valóság egy erkölcsi imperatívuszt, felszólítást tartalmaz, nem ugyanaz, mint az igazság, amely a tényszerű helyzetet fejezi ki. Így például mondhatjuk, hogy a mai világ álságos, mert ez az igazság, de nem mondhatjuk, hogy a mai valóság a hazugságra épül, mert ez is egy hazugság, mert csak a mai valóságot lefedő álság az, ami a hazugságra és az elhallgatásra épít.

Gyakran állítják, hogy a valóság megegyezésre, idegen szóval konszenzusra épül (lásd a fenti “invariencia”-elvet és “konzerváló”-elvet). De ez így nem az igazság, mert csak ha nem hallgatunk a bennünk élő kozmikus élet akaratára, akkor egyezkedhetünk mindenféle természeti valóság figyelembevétele nélkül. Gyakran terjesztik a vélekedést, hogy ez a konszenzusos “valóság” a minden emberben meglévő közös törekvéseket fogadja csak el, s a különbségeket elnyomja. Igen ám, de ez a mű-valóság csak a felszíni “valóságok” átfedő tartományát jelentené, tehát egy minimum-“valóságot”. De képzeljük el, hogy egy embertársunkról is csak azt tartanánk valóságosnak, amit folyamatosan, állandóan teljesít, és ebből is csak azt, ami ebből minden emberben állandóan közös! Ezzel, azt hiszem, kizárnánk minden emberit az általunk “valóság”-nak titulált mű-életből. Minél inkább szűkítjük a “valóság” fogalmát, annál inkább visszacsap ennek következménye életünkre. Így a fizikai valóság fogalma, ami csak a kézzelfogható, mérhető, tetszés szerinti számban megismételve mindig azonos eredményre vezető jelenségeket tartja valóságosnak, igyekszik becsapni az ajtót az összes többi valóság orra előtt. Mivel azonban a fizikai valóság természete szerint összenőtt az élet- és tudati valóságokkal és az Örökkévalósággal, ezért az ajtót nem tudja végérvényesen becsapni az Ember, a teljességet igénylő ember (de nem a mű-ember, a robot-ember, az Ember emlékét is eltemetett gólem előtt) orra előtt, tehát igyekszik rácsapni az Ember orrára vaskos ajtaját. Ekkor kezdjük érezni, mennyire szorít, csíp ez a fizikai valóság mint emberi valóság! És mivel ezt magunk műveljük magunkkal, anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, az egész olyan, mintha a vakvilágba, a sötétségbe, az Ismeretlenbe kibocsátott szondánk, horgászbotunk végén lenne a csiptető, amivel meg akarjuk vizsgálni a világot, s amikor ezáltal magunkról akarunk megtudni valamit, akkor saját orrunkra csiptetjük a csiptetőt. Minél inkább csíp a csiptető, annál inkább rezeg a csiptetőt tartó karunk és a horgászbot, s annál inkább érezzük húsbavágónak a valóságot. Szép kis képre jutottunk: vak vezet világtalant, saját orránál fogva vezeti magát a vak, és épp ez a legnagyobb baja a világon.

Igen, az Ismeretlent meg kell ismernünk, ez is hozzátartozik kozmikus küldetésünkhöz. Ott állok az elemek hátán imbolygó hajóban, az éjféli viharban, s a süvöltő szélbe hajítom kalapomat, hogy mielőtt még elérhetetlen távolba röpülne, elkaphassam, s a rátapadt hímporból próbáljam megfejteni az Ismeretlen rejtélyét. Ott állok az éjféli viharban, és saját testem, saját szellemem hajítom a vihar örvénylésébe, és a bennem felfakadó vihar összecseng a kozmikus vihar vad zenéjével. A belsőmben ébredő vihar szemeket növeszt rajtam, s meglátom a véres égő végű farönkök, az emberi életek tragikusan elfedett sorsait, ahogy vakon kavarognak egy idegen akarat viharában. Ott állok, az éjféli kozmikus vihar égő szemeket gyújt bennem, hogy meglássam a valóság igazi arcát, az igazságot, és lassan derengeni, tisztulni kezd a kép, érzem, szövetség támad tudatom és életem legmélyebb akarata között. Más világ jön, egy új világ, amely szövetséges a bennünk élő, elevenen eltemetett valóságok mindegyikével, és szembenéz a mai világ minden álságával.

(folyt. köv.)

Grandpierre Attila

/ Pszichológia

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom