A hun zene maga az őserő
Megjelent: Magyar Táltos Honlap, 2009. Napisten hava (július) 25.
A hun zene maga az őserő
Beszélgetés Grandpierre Attilával
A csillagász-őstörténetkutatót a hun zene erejéről, betiltott ősi hangszereinkről, a hej kiáltás eurázsiai elterjedtségéről és az igazi népzene alapvető jelentőségéről kérdeztük.
– A hunok zenéjének kutatásával is foglalkozik. Mi az, amiben más, amiben markánsan eltér a hun népzene más népek zenéjétől?
Az a varázserő, ami a hun-magyar népzenében megvolt és megvan, ami ma olyan keletiesnek tűnik, ez igazából a magyar mágikus kultúrából fakad. Az a gondolat is, hogy a zenének mágikus szerepe van, az ősi magyar műveltségből származik, mert a magyar őstudás mágikus világkép alapján épült fel, mert a magyar a mágusok népe volt. Népzenénk kapcsolatrendszerét Juhász Zoltán és munkatársai számítógépekkel is feldolgozták, jelenleg 36 népre kiterjedően, olyan korszerű módszerekkel, amelyek már a genetikai kapcsolatokat is ki tudták mutatni. Munkájuk figyelemre méltó eredménye, hogy minden esetben mi magyarok voltunk az átadó fél. Érdemes arra is felfigyelni, hogy eszerint a kínaiak is népzenéjük meghatározó részét a magyaroktól kapták. Ezt Ecsedy Ildikó is jelezte, amikor megírta, hogy „a kínai zene megújulásai, fellendülései tagadhatatlanul és kimutathatóan idegen gyökerűek”, azaz: hun gyökerűek. A hunok zenéje máig tartó alapvető hatást gyakorolt Kínára és Eurázsia meghatározó részére.
A hun zene általános jellemzője volt rendkívül energiája. Nem sémákat követett, nem a külsődleges ismeretek és elvárások elsődlegessége jellemezte, hanem a valódi átélés, az, hogy menet közben teremtődött. Ahogy a zenészben az érzés fejlődik, úgy kapcsolódik össze azokkal a kozmikus erőterekkel, amelyekkel menet közben új törvényt tud szabni a zene fejlődésének. Ez egy teljesen másfajta népzene, mint az a külsődlegessé, megmerevedetté vált forma, amit a modern világban ismerünk. Bartók Béla összehasonlító népzenei kutatásai alapján jött rá arra, hogy léteznie kell egy olyan népzene-fajtának, amit ma már nem ismerünk, és amit úgy hívott, hogy az igazi népzene. Ezt az igazi népzenét pontosan úgy határozta meg, hogy egy elemi, természeti erő szüli. Ez megjelent az énekmódban is, mert a hunokról feljegyezték a kínai krónikák, hogy elemi erővel énekeltek. A magyarokról megírták, hogy farkasok módjára, torkukszakadtából üvöltöztek. Vagyis elemi erővel, nem úgy, mint a későbbi korokban a modern kor szellemének alávetett népzenénél, ahol az uralkodói udvarokban illedelmesen, szalonképesen kellett kornyikálni, hanem akkor még a földet is úgy dobogtatták, hogy szinte kő kövön nem maradt és még az ég is belerendült. A hun zene nem az a cikornyás, giccses, kifinomult irányokba elmenő, barokkosan cizellált késztermék, mint ami a műzene, hanem maga az őserő.
– Milyen térben és időben távoli kapcsolatokat mutat a hej kiáltásunk?
Diószegi Vilmos kimutatta, hogy ez a hej egy hívószó, amivel a legmagasabb tudatállapotba jutáshoz hívják magukhoz a szellemeket, képességeik teljét, a teljes életerőt, és ez az úgynevezett eurázsiai samanizmusban sok népnél megmaradt. Leggyakoribb formái Eurázsia-szerte a hej, haj, hoj, de hogy ennek magyarul is van élő változata, hogy ez még most is él nálunk, azt nem tette hozzá, mert abban az időben ezt nem volt ildomos feszegetni. Világos, hogy a magyaroknál létezik a hej-haj-huj, meg a huj-huj-hajrá, utóbbi miatt a hurrá is innét ered. Még angolul is van hurray, az írás után igaz már módosult a kiejtés, de egyértelműen magyar gyökerű.
Tehát egész Eurázsiában ez a magyar hívószó volt évezredeken át mindmáig a szellemek, magasabb erők hívószava, ami magától tört ki a mágusokból annakidején. A samanizmus már csak a morzsáit őrzi a mágusok kultúrájának, mert nem egy elevenen fejlődő tudástár, nem érti az eredeti összefüggéseket, így már csak töredékeket – mint amilyen a hívószó is – képes továbbhagyományozni.
– Egy előadásában említette, hogy ezer évvel ezelőtt a magyar őshagyományok betiltásakor régi hangszereinket is üldözték, pusztították. Lehet arról tudni valamit, hogy milyen hangszerek lehettek ezek?
A dobok szinte teljesen be lettek tiltva. Sokan vannak ma is, akik úgy gondolják, hogy soha nem volt dob a magyar népzenében, mert óriási erővel olyan tökéletesen sikerült kiirtani a dobokat, miközben egy ilyen rendkívül ritmikus zenét – mint amit a kínai évkönyvek is megírtak a hun zenéről, – nem lehet dob nélkül játszani. Az üstdobok pedig kimondottan hun hangszernek minősülnek. A mágikus kultúráról leszakadó samanizmusban szintén kulcsszerepet játszik a dob – a keretdob, vagy sámándob. Tudunk olyan árpád-kori családokról, falvakról, amelyeknek neveiben szerepel a dob: Dobos, Felsődobos, Aldobos. Mindenesetre a dobok kimondottan magyar jellegzetességnek számíthattak, ha nagyon nem tetszhettek, ha ez volt a legfőbb, amit el kellett tüntetni. A sípoknak ugyanezt a sorsot szánták, a tárogatót, a később töröksípnak nevezett hangszert is betiltották, és vele még nagyon sok más hangszerünket.
– A zene társadalmi megítélése is más volt régen?
Az ősi magyar mágikus világképben központi szerepet játszott a zene mágikus hatalmának ismerete. A hun gyökerekkel rendelkező ókori Kínában ismerték a zene mágikus jelentőségét a társadalom felemelésében. „A konfuciánus esztétikának kezdettől fogva középponti gondolata, hogy a zenének közvetlen hatása van a politikai életre, a zene felvirágoztathatja vagy romlásba döntheti az országot. Első pillantásra is felismerhető, hogy ez a tétel közvetlenül a mágiából származik” – írja Tőkei Ferenc „A kínai zene elméletéből” c. könyvében. A harmóniát teremtő öt őselemnek megfelel a kínai zene pentaton hangsora. „Az ókori kínai filozófia szerint a zene a Mennyek ajándéka, alapelvei a világmindenség törvényeiből adódnak és rendkívüli erővel képes hatni az emberekre” (http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/018.html). Az államelméleti kérdésekkel foglalkozó Platónról – aki a Szkítiával szomszédos ókori Görögországban élt, – szintén ismeretes, hogy a zene társadalmi szerepét alapvetőnek tartotta. Valószínűleg a modern kultúra is alapvetőnek tartja, a maga módján, azaz a visszájára fordítva, ezért van az, hogy a fogyasztói társadalom közterületein, a bankokban, bevásárlóközpontokban egy lealacsonyító, az igazi zenére nem is emlékeztető valamit kényszerítenek a megkérdezésünk nélkül a nyakunkba. Úgy gondolom, a zene a természetes érzések világtörvénye. Az egész világot áthatja az Élő Világegyetem természetes érzésvilága. Az érzések természetes, testetlen kifejeződése a zene. Ha a természetes érzéseknek teret akarunk adni a társadalomban, akkor a természetes, kozmikus jelentőségű zenének kell teret adnunk a társadalomban. Az emberek alapvetően természeti lények, velünk született az ősemlékezetben a természetes érzések és a kozmikus zene érzékelésének képessége. Az Élő Világegyetem legfőbb világtörvénye az érzések felemelése és kiteljesítése. A társadalom természetes alapelve a természetes érzések felemelése és kiteljesítése. A régi társadalmakban, ahol az emberek még fontosak voltak, ott az emberi érzéseket is megbecsülték. Az életünkről van szó, ideje felismerni, hogy az eljövendő természetes társadalom megszületésében a természetes, mágikus zene elsődleges szerepet játszik. A mágikus népzene újjászületése az emberiség boldog jövőjének korai hírnöke.
– A zene megbecsülése akkor egyben lélektiszteletet is jelent?
Minden élőlény érző lény, és minden élőlényt áthat egy olyan természetes érzésvilág, ami minden élőlényt a legmagasabb kiteljesedés felé ösztönöz. Minden virág növekedését és virágzását ez a kozmikus törvény tartja vonzásában. Az emberi világ is tiszta gondolatainak, nemes érzéseinek megfelelően fejlődne, ha nem lépnének közbe a természetellenes erők, akik harcban állnak a valósággal. Most egy olyan korban élünk, ahol a háttérhatalom néhány tízezernyi embere a teljes pusztulás felé taszítja az emberiséget, amelynek előbb-utóbb fel kell ébrednie, ha élni akar. A zenének óriási szerepe lesz abban, hogy az emberek ráeszméljenek a világra, természetes érzéseink virágzásának világtörvényére, és odafigyeljenek természetes, velünk született érzéseinkre, mert ezen érzések révén tudunk megszabadulni a ránk kényszerített fogyasztói társadalomtól.
Samu Pál Attila
Lükő Gábor is felismerte, hogy népzenénknek markáns jellemzője az a szabadság és kötetlenség, ami a többi európai néptől idegen, és ami miatt számukra valami barbár, tagolatlan üvöltözésnek hat.
„A magyar ember kétféleképpen szokott énekelni, danolni. Ha táncolni akar, vagy masíroznia kell az úton, csárdás tempóban, tánclépésben fújja a nótát, de mikor zavartalanul danolhat a maga mulatságára, nem tesz erőszakot a beszéd tempóján, hanem ahhoz szabja a zenei hangok időtartamát is. A költői beszéd tempója azonban más, mint a rendes, hétköznapi beszédé. Leginkább az indulatos, felhevült ember beszédjére emlékeztet. Hol gyorsan a fejire olvas az embernek valamit, hol meg csúfolódva elnyújt egy-egy szót, s utána megáll, várja a hatást. Csak akkor szólal meg ismét, amikor látja, hogy áldozata magához tért már. Akkor gyorsan elibe vág, mielőtt az szóhoz jutna és folytatja szidalmait, vagy panaszait. A költő és a zeneszerző is ilyen állapotban van, amikor alkot. Azért ír verset, vagy zeneművet, mert nagyon megrohanták az érzelmei, nem tud elfogulatlanul beszélni az emberekkel. A magyar zene is ilyen spontán tör ki az emberből, azért nem osztható ütemekbe.”
„Az európai ember nem is tartja ezt zenének. Nem tudja felfogni, mi szép lehet ebben a rendszertelen kiabálásban, elnyújtott üvöltözésben. Szerintük csak az a zene, ami egyenlő részekre tagolja az időt, állandóan egyformán hullámzik benne a hangsúlyos és hangsúlytalan hangok sora.”
A magyar lélek formái (1942)