ŐSHONOS-E A MAGYAR A KÁRPÁT- MEDENCÉBEN? 1. rész.

ŐSHONOS-E A MAGYAR A KÁRPÁT- MEDENCÉBEN? 1. rész.

megjelent: KAPU 2005.06-07, 107-108.

Grandpierre K. Endre

 

ŐSHONOS-E A MAGYAR A KÁRPÁT- MEDENCÉBEN? 1. rész.

          EZERÉVES TITKOK

      Ezeréves titkok sűrűsödnek a magyar történelemben és az emberek tudatában, fölfedezetlen, nemlétezőnek látszó titkok, mikről nem esik szó, és amelyekre nincs válasz sehol. Ha van valami, ami jelzi a magyar történelem rejtett jellegét, úgy ez az. Látszólag azonban minden rendben van, a legnagyobb rendben, vita nincs sehol, természetesen a történetírásban sem, amiből szinte arra lehetne következtetni, hogy a viták hiánya, teljes mellőzése a tudományosság alapkövetelménye. A szemlélőnek azonban föltűnik, hogy mégiscsak van két merőben ellentétes fölfogású történészi tábor. További érdekesség: a két tábor között nincs semmilyen vita, azaz, pontosabban, a nem hivatalos tisztségben ülő, tehát szabadnak nevezhető történészek tábora ugyan folytonosan bírálja a hivatalosak nézeteit, ámde a másik oldalról, egy-két indulatos, becsmérlő kifakadástól eltekintve, éppúgy nem jön válasz, mintha holdbéli szúnyogok döngését hallanák, a titoközön pedig afféle tudat mögötti mocsárként szabadon gőzölöghet tovább.

      Ne kívánja olvasónk, hogy ennek az írásnak szűkre szabott keretében fölsoroljuk az évezreden (netán több évezreden) át fölgyűlt titkok tömegét. A tárgyunkkal kapcsolatos, fölöttébb izgalmas ezeréves titkokra (a magyarok őseredetének, őshonos vagy jövevény voltának és az ezekkel kapcsolatos, itt amúgy is kifejtendő) titkokra utalnunk pedig fölösleges. Nem hallgatható el azonban, hogy e titkok körül eltorzult kódok formájában Európa egyik legrégibb nemzetének, a magyarságnak történelmi drámája zajlik.

      És ez az, amiért nem hallgathatunk erről a kérdésről. A vitákat lefújták – de a történelem választ követel.

         A magyar népnek, de a világnak is, jogában áll eldönteni, megtudni, mi történt Közép-Európában 896-ban és határozott választ kapni az alábbi kérdésekre:

1) Mi az igazság, békés bejövetelről, a kinti magyarok visszatéréséről, honvisszavételről volt szó, vagy fegyveres hódításról? Melyik a régibb feltevés?

2) Kik képviselik az első és kik a másik feltevést? Lehetséges, hogy a honvisszafoglalás valóban csupán néhány hóbortos történész és műkedvelő bolondériája?

3) Miről tanúskodnak a középkori magyar és nem magyar krónikák?

4) Mit tanúsítanak a történeti tények?

5) És, végére hagyva, a döntő kérdés: Cui prodest? – Kinek használ? Kinek az érdeke?

Ha ezekre a kérdésekre kellő választ kapunk, megvilágosodhat előttünk a történelem egy bonyolultan homályos szakasza.

               EGY MEGEMÉSZTETLEN HAGYOMÁNY NYŰGÉBEN

      Manapság közkeletű a vélekedés Árpád 896-i bejöveteléről, a hivatalos álláspont alapján, hogy h o n f o g l a l á s történt. Egyöntetűen erről szólnak a hivatalos közlemények, a lapok, a médiák. Eszerint el kellene fogadnunk, hogy ez a történeti valóság, s 896-ban csakugyan honfoglalás zajlott le.

      De vajon mi mondunk ezzel? Már felületesen tekintve is világos, hiszen benne van a honfoglalás szóban: foglalást, területfoglalást, vagyis: erőszakos, fegyveres hódítást, idegen népre, területre való fegyveres betörést, fegyveres rátelepülést idegen népekre. Ez történt Árpád bejövetelekor?

      Meg kell fontolnunk hát, hogy amikor honfoglalásnak mondjuk Árpád bejövetelét, vajon akaratlanul is, nem azt állítjuk, hogy a magyarok nem eredeti lakói, nem őslakói hazánknak, hanem betolakodók, akik fegyveresen, erőszakkal hatoltak be ide, idegen népek területére?

      Továbbá, azt is állítjuk ezáltal, hogy idegenek vagyunk saját hazánkban, vagyis, ahogy rosszmájú rágalmazóink suttogják – ázsiaiak vagyunk, idegenek Európában.

      Még tovább menve, a  h o n f o g l a l á s  már-már szinte fennhéjázó hangoztatásával, közvetve, szándékunk ellenére is igazoljuk világunk egyik legszörnyűbb rákfenéje, a terjeszkedés, hódítás jogosultságát, ami pedig nekünk magyaroknak egyáltalán nemhogy nem érdekünk, hanem a legutóbbi ezredévet tekintve is, legnagyobb tönkretevőnk, aminek áldozatai vagyunk, és ami a legélesebben ellentmond nemzeti létünk alapjainak, tragikus történetünknek, közfölfogásunknak, igazságérzetünknek. Ezt a hírneves antik szerző, az ógörög Xenophon is tanúsítja, mondván: „A szkíta nép képtelen a hódításra.” A hódításra képtelen nép pedig képtelen más népek elnyomására, erőszakos beolvasztására s ő maga válik erőszakos népek beolvasztási hajlamának áldozatává (ez  a magyar tragédia egy mondatba tömörítve).

      ELKÉPESZTŐ PÁRHUZAMOK

      De adódnak itt még különösebb érdekességek. A  h o n f o g l a l á s  hangoztatása sajátos módon egybeesik azoknak a környező  országoknak a propagandájával, amelyek a trianoni világfölforgatás  folytán országnyi részeket ragadtak el a Történelmi Magyarország felségterületéből, és akik saját leleményeik alapján azt állítják, hogy nem mi, hanem ők hazánk, a Kárpát-medence őslakói,  a magyarok pedig fegyveres ázsiai  betolakodók. Ez az állítás a magyar állami, hivatalos történelemírás h o n f o g l a l á s -elméletével párosulva jelentős mértékben hozzájárult a végzetes trianoni döntés kicsikarásához és igazolásához, azóta pedig a kisebbségbe szorult sokmilliós magyarság elnyomására, erőszakos beolvasztására is jogcímet szolgáltatott.

      Döbbenetes párhuzam ez: mindkét fél, a nyertes is, a vesztes is, a magyar is és ellenfelei is ugyanazt állítják. Mégis hiba volna arra gondolnunk, hogy megátalkodott ellenségünk minden historikus, aki a „honfoglalás” szemlélete alapján áll. Képtelenség erre még gondolni is. A téves hiedelmek, beidegzettségek is óriási szerepet játszanak ebben. Azzal sem számolhatunk, hogy annyira megszállottaivá váltak vélt igazságuknak, hogy kiállnak érte, bármi történjék is, úgy gondolván, az igazság érvényesítése érdekében, ha kell, inkább önmagunkat, népünket pusztítjuk el, de nem takarjuk el az igazságot. Ahogy a régiek mondták: vesszen a világ, győzzön az igazság. Egy efféle magatartást tán még borzalmasan szépnek is nevezhetnénk, de lehetetlen, hogy ezért tennék, lehetetlen, mégpedig azért, mert nemhogy nincs bizonyítékuk rá, de fordítva, minden ellene bizonyít.

      Kérdés tehát, miért sodródnak hivatalosaink a létünk ellen folyó birtokperben az ellentáborba, hiszen látniok kell, kárvallottjává teszik az egész magyarságot. Más szóval: érthetetlennek és képtelennek kell tartanunk, hogy saját hivatalos történetírásunk tudatosan fordítja ellenünk történelmi birtokperünket. Ép ésszel – a háttér-okok ismerete nélkül – ezt fölfogni is lehetetlen és érthetetlen.

      Beleütközünk tehát az érthetetlenbe, ez pedig csalhatatlanul jelzi: a kérdés mögött valami tisztázatlanság, vagyis rejtély lappang. Ennek kell utánajárnunk.

             A HAZÁNK FÖLÖTTI BIRTOKPÖR MÉG NEM ZÁRULT LE

      Ha szembenézünk a fölhozott tényekkel, be kell látnunk: a két fél egyező véleménye határozottan azt a látszatot kelti, mintha a történelmi jog, a birtokjog nem mellettünk, hanem ellenünk szólna. Továbbá, hogy Trianonban nem sötét összeesküvés, nem minden nemzetközi jogot és igazságot lábbal tipró merénylet történt Európa legrégibb államalakulata, Magyarország ellen, hanem holmiféle kései, ezer esztendő utáni igazságtétel.  Ha pedig ez így áll, számolhatunk vele; nem elég, hogy felségterületünk több mint kétharmadát elragadták, az utódállamok még keveslik is az ölükbe hullott óriási magyar felségterületeket és még a maradék országcsonkot is szeretnék bekebelezni. A románok még mindig fújják  a „Dela Nisztru pán la Tisza” (A Dnyesztertől a Tiszáig) kezdetű sovén dalt (érthetetlen mit keresnének a románok a Tiszánál, ahol legföljebb átutazóban ha voltak). A szlovákok pedig „Nagy-Moravia” álomgőzétől szédülten a Balkánig szeretnének lehatolni, a szerbek viszont föl egész Ausztriáig.

      Mindez jelzi: a Nagy Pör még távolról sem zárult le, mi több: továbbra is ellenünk folyik; maradék felségterületünk is veszélyben forog. Elképesztő, hogy ebben  a  történelmi  birtokperben  hivatalosaink  és  a  fegyveres  behatolást  igazoló

„h o n f o g l a l á s” jóvoltából továbbra is vesztésre állunk. De mit számít ez a szó hangoztatóinak? Honfoglalás, honfoglalás! Szajkózzák rendületlenül. Ne csodálkozzunk hát: ha mi magunk állítjuk magunkról, hogy betolakodók vagyunk, jogcím nélküli erőszakos foglalók, jövevények saját hazánkban – akkor mit várhatunk másoktól?

              ÖNMAGUNK ELLEN KÜZDÜNK?

      Bármilyen szörnyűnek találtassék is, ki kell mondanunk: véleményünk szerint, ha ez az igazság, bármi fájdalmas legyen is, ne tagadjuk el. Természetesen csak akkor, ha ez megfelelő bizonyítást nyer. Minden kérdésben lenniök kell bizonyítékoknak, hiszen enélkül borzasztó felelőtlenség nyilatkozni bármilyen kérdésben. De mi bizonyítja a fentieket? Hol a bizonyítékok?  Ki kutatta föl, találta meg és ismertette a bizonyítékokat? Ki bizonyította be – akár magyar, akár idegen szerző s hol, mikor, hogyan, miféle bizonyítékokkal, hogy ezerszáz évvel ezelőtt fegyveres idegen hódítókként törtünk rá az itt élő népekre?

      Sajna, a bizonyításról a jelek szerint megfeledkeztek. Furcsa, de még csak az igénye sem vetődött föl.  A bizonyításnak se pro, se kontra nincs nyoma sem.

      Maradjunk annyiban: a környező népek politikusait, szerzőit még csak megérthetjük – nemzeti érdekből kötik magukat állításaikhoz. Nem ez az érthetetlen, hanem az: miért ragaszkodnak az ügyintéző magyar körök görcsösen, mindennek ellenére a magyar érdeket romboló h o n f o g l a l á s -hoz? Nem lehet kétséges: történetírásunk korszakos felelőssége bajosan tagadható.

      Nyilvánvaló: egyetlen népnek sem lehet érdeke, hogy letagadja saját, valóságos nemzeti múltját, föltéve, hogy nem silány, alantas, szégyenteljes a múltja. Ez pedig a magyarra nem áll. Érthetetlen hát, ha nemes nép mégis erre az útra lép, letagadva saját hagyományait, jóvátehetetlen károkat okozva saját magának. S hogy mindez mennyire így van, tanúsítja, hogy akadnak népek, amelyek nemlétező ősöket, hősöket, hagyományokat koholnak maguknak, noha aligha kétséges, hogy az efféle hamis őskeresés a világ szemében előbb-utóbb nevetségessé válik. Mondanunk se kell, hogy mindkét véglet ártalmas és elvetendő. Óvakodnunk kell mindkettőtől. A hamis hagyomány elvetendő, de nehogy ezt tegyük az igazival, mert aki a népet múltjától fosztja meg, az jövőjét rekeszti el. Igaz, bizonyos köröknek érdeke fűződhet ahhoz, hogy eltagadja valamely nép őshonosságát, ősi voltát. A történelmi birtokpereknek ez a sajátos vetülete következett be magyar vonatkozásban, a Habsburg időkben. De erről később.

      Reméljük, hogy a továbbiak során kifejtendők során mindenki belátja: képtelen elmélet ez és szinte hihetetlen, hogy egyáltalán elterjedhetett. Még hihetetlenebb azonban, hogy képviselői konokul ragaszkodnak hozzá, ami nem is okolható meg mással, mint örökölt beidegzettséggel.  Ahhoz hasonló tünet ez, ahogy a hulla körme és szőrzete is továbbnő, nem vévén tudomásul, hogy a halál már bekövetkezett.

      Meglehet így, előjáróban, kissé élesnek tűnik ez a fogalmazás, de elkerülhetetlenné teszi úgy a kérdésben való továbblépés szükségessége, mint a magyarság mai helyzete, pontosabban; azok a még jelenleg is fölkísértő, Ceausescu, Tito és Hlinka korát idéző mesterkedések, amelyek a kisebbségi sorsba taszított magyarság milliós tömegeinek jogfosztására és beolvasztására törekszenek. Ilyen körülmények között az ellenünk folyó birtokper kiperelhetné hazánk földjének megmaradt részét is a lábunk alól. Tudomásul kell vennünk: olyan életbe-húsbavágó kérdése a magyarságnak, amit újra meg újra mindaddig föl kell vetnünk, míg legmakacsabb képviselői is belátják, nincs már mit tenni, a „honfoglalás” mesterségesen összetákolt történelem- és tudományellenes elmélete – miután mérhetetlen károkat okozott a magyarságnak – megbukott és nem tartható fenn tovább.

    A KIDÖNTÖTT  MAMMUTFENYŐ

      Senki előtt pillanatig sem lehet kétséges, hogy ez a Habsburg uralom által ránk préselt szemlélet –  a maga idegenérdekűségének megfelelően –  akarva-akaratlanul is gyökértelenítésünkre, védtelenítésünkre használta (és használja) föl ezt a fogalmat, ami  úgy kettényeste történelmünket, úgy lenyeste róla többezer éves őstörténetünket, ahogy egy égtartó mammutfenyőt  kidönt a barbár emberiség gépi villanyfűrésze.

      Nincs ennél tökéletesebb gyökértelenítés. Ország-világ előtt azt sugallja: gyökértelen nép vagyunk, jövevények saját hazánkban, és ráadásul kidöntve, félig élve a földön heverünk.

      Saját bőrünkön tapasztalhattuk, mi lett a következmény. Mert mi történt? Mi  történik ilyenkor?… Múlnak az évek, évtizedek kormányok váltakoznak, birodalmak omlanak a porba, ám a berögződött rossz hagyomány, amely olyan, akár egy nyakunkba varrt koszos, büdös batyu, amit nem tudunk leráncigálni – mert az nem  esik darabjaira, mi több, tovább dagad, dogmává kövül és lerázhatatlanná válik, és a „hagyomány” mezét ölti magára. Alighanem ez  magyarázza, hogy számos derék magyar értelmiségi és politikus nem csupán a nemzedékről nemzedékre  rejtetten végbemenő személyi folytonosság következtében, de ezáltal is a „honfoglalás”  szemléletének csapdájába esett.

              A „HONFOGLALÁS” ELVÉNEK BUKÁSA

      Ilyesformán alakult ki esetünkben a „h o n f o g l a l á s ” eszméje. Mert félreértés ne essék – nem egyetlen szó ez, nem puszta fogalom, hanem egy fogalomra épített történelmi  szemlélet, egy vesztünkre kiagyalt, ellenünk fordított elmélet, ami csupán egyike a Habsburg orv-idegenuralom számos, mindmáig föltáratlan átkának, aknájának, annak okítására, hogy mi következik, mivel számolhatsz, ha idegenek kezére adod magad.

      A népünk millióit etnikai szolgaságba taszító történelmi tények tükrében ma már az elmélet erőltetői és a hozzá görcsösen ragaszkodók is bevallhatják magukban – lelkiismeretük rajta – hogy közvetve vagy közvetlenül, akarva-akaratlanul, kisebb-nagyobb mértékben részeseivé váltak magyar nemzet- és országrészek, családok szétszakításának, elnyomorításának. Mert semmilyen élő szervezet, egy nemzet sem állhatja ki, ha kívül-belül-mindenfelől egyszerre támadják. A „honfoglalás” viszont – ha az urak nem vették volna észre – a maga rejtett módján támadás a javából. S akit nemcsak kívülről, de belülről is támadnak, az könnyen összeroppan.

      De valóban így igaz minden, ahogy itt elöljáróban fölhoztuk? Vegyük sorra, tételről-tételre a további tényeket. Lássuk a még alaposabb bizonyítást. Régi elvünknek megfelelően: minden állítás annyit ér, amennyit bizonyít.

     A  „HONFOGLALÁS” VALLÓINAK ELSŐ MENTSÉGE

      Mentségük elsősorban az, miszerint ők a hagyományt követik, nem ők találták ki az elméletet, csupán átvették azt az elődöktől. És ez valóban így van. A kérdés csupán az, hogyan, mikor, miért és miképpen?

      Sajnos, legalábbis tudtommal, a hagyományok jelentőségét, hitelességét még senki sem vizsgálta az alábbi szempontok összesítése alapján:

1) Belső, hazai eredetű-e?

2) Természetes vagy mesterséges úton keletkezett?

3) Népi eredetű-e vagy erőszakosan, hatalmilag erőltették rá a népre?

4) Mikor keletkezett? Újabban, vagy a régiségben?

5) Összhangban áll-e a néphagyományok egészével, vagy ellentétes azokkal?

      Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata föltárhatja a hagyomány értékét vagy értéktelenségét. Mert, jóllehet erről még nem esett szó, lehetséges rossz, káros, mondvacsinált hagyomány is.

      Bonyolult, bajosan tisztázható, történelmünk elfedett mélyeibe nyúló és sok vitát eldönthető problémák ezek. Mindegyik részletes taglalására itt nincs időnk, de olvasónk megnyugodhat: soraink olvastán meggyőződhet róla, hogy a „honfoglalás” képzete valamennyi követelménnyel szemben nemlegesnek tekinthető. Szó sem lehet itt sem hazai, sem természetes, sem népi  eredetről, még kevésbé régiség által szentelt hagyományról. Ami pedig a történelmi és néphagyományokat illeti, kétségkívül megállapítható: azokkal is a legélesebben szemben áll.

      Szó sem lehet itt ősi, idők és krónikák szentesítette hagyományról. Éppen fordítva: nemrég eszelték ki nemzetellenes politikai célokból az eredeti hagyomány hiteltelenítésére, lejáratására.

      De vajon bizonyos ez? Bizonyítható ez?

      Ha fölütjük hiteles történelmi kútfőinket, középkori krónikáinkat, és gondosan áttekintjük a történeti tényeket, nyomát se találjuk a „honfoglalás” fogalmának.

(folyt. köv.)

/ Grandpierre K. Endre, Grandpierre K. Endre

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom