Minőség és kultúra. (2004. szeptember 25 – Magyar Nemzet)

Minőség és kultúra. (2004. szeptember 25 – Magyar Nemzet)

Megjelent: Magyar Nemzet, 2004. szeptember 25, Magazin, 36. old.

S Z I G E T V I L Á G

Megújuló társadalom – minőségi társadalom

Grandpierre Attila

Minőség és kultúra
Roncstársadalmak
A kereskedelmi média és a Kodály-módszer

Nem kellőképpen köztudott, hogy az utóbbi évtizedekben a szórakoztatóipar átvette az irányítást a fiatalok nevelésében a családoktól és az iskoláktól. Ez akkor nem lenne baj, ha a szórakoztatóipar jobb nevelője lenne a fiatalságnak, mint a család és az iskola volt. Sajnos azonban a helyzet fordított. Monroe E. Price nemrég magyarul is megjelent könyvében kimutatja: “A televíziós kultúra – melynek lényege az azonnali vágykielégítés, a tekintélyrombolás és a polgári öntudat felcserélése a fogyasztói szemlélettel – alá tudná ásni, és valószínűleg alá is ásná a demokratikus intézmények kiépítésének folyamatát.” Sajnos, a család és az iskola nevelői szerepe is távol áll a kívánatostól. A szórakoztatóipar azonban azt a fogyasztói szemléletet terjeszti, amely szerint az emberi lélek csak pótszer az anyagi sikerek terén kudarcot vallottaknak. Felmérések szerint összességében elmondható, hogy a médiát általában a fogyasztói szemlélet közvetítése határozza meg. Egy képi világában nagyon erőteljes, szinte diktatórikus médiakörnyezet vesz minket körül, amelynek rendkívül nehéz ellenállni. Az ego és a test soha nem látott mértékben túlértékelődik, a boldogság pedig kizárólag a fogyasztáshoz kötődik ebben a materialista kultúrában. A materializmus pedig – az Oxford English Dictionary megfogalmazásában – “az anyagi szükségletek és vágyak iránti elkötelezettség a spirituális megfontolások elhanyagolása mellett; kizárólag anyagi érdekek által vezérelt életmód, vélemény vagy hajlam.”

Egyre nyilvánvalóbb napjainkban, hogy növekszik a fiatalok és a felnőtt-társadalom közötti konfliktus. Valószínűleg e folyamatok következménye egy korábbinál sokrétűbb, önálló ifjúsági kultúra kialakulása, amelyet azonban egyoldalúan a fogyasztói szemlélet határoz meg. Ennek térnyerése világosan kimutatható a fiatalabb generációk körében. A fiatalok életfelfogására, értékeire a legnagyobb hatást a szórakoztatóipar gyakorolja. Ennek következtében a család és az iskola értékközvetítő szerepe erősen meggyengült. A fiatalok leginkább önálló tevékenysége a szórakozás, a zenehallgatásban azonosulnak a zene közvetítette érzésekkel, és amikor ez életvitelszerűen ismétlődővé válik, az önazonosság alapjaként szolgál. Amikor a szórakozás erős függést kialakító életformává válik, ahogy az ma egyre általánosabb, a fiatalok nagyobb része önállótlanná, a züllesztő szórakoztatóipar függelékévé válik. Így alakul ki egy nihilista, “minden-mindegy”, destruktív, élvezet központú attitűd, “világnézet” és magatartás, amely az egész motivációs, jellemfejlődési, és értékbefogadási-átadási rendszert ássa alá – írja Mészáros György a techno-house szubkultúra és az iskolai nevelés kapcsolatáról. Egy 2003-as USA-beli közvéleménykutatás eredménye szerint, bár a TV az emberek elsődleges médiaeszköze, de a kedvenc médiatevékenységük még mindig a zenehallgatás. A felmérés szerint a megkérdezett családfők 60%-a első helyre tette a zenehallgatást a TV nézés, PC használat, fénykép- és házi videó-nézés stb. elé. És milyen ez a zene? A Danubius Online egy hozzászólója megfogalmazásában “Magyarország szinte összes kereskedelmi rádiója (beleértve ezt is, most törölhetsz, kedves moderátor…) egyéniségtelen kommersz mocskot sugároz nektek!”. Az Origo Fórum hozzászólójának véleménye egybecseng: “A Danubius pont nem az a rádió amit hallgatni lehet! Unalmas agyon koptatott “slágerek” szólnak egész nap minimum 10-szer lejátszva naponta. Szánalmas kommersz zene.” Érdemes lenne felmérni, a fiatalok egyes korosztályainak hányad részét irányítja már ma a szórakoztatóipar fogyasztói szemlélete. Vajon mikorra érünk el a nihilista társadalomba?

Nem véletlen, hogy nő a konfliktus a fiatalok és az iskola között. Minden iskola egyre inkább a tanulók motiválatlanságával, szembenállásával küszködik. Sok azonos probléma kerül a felszínre: például a közöny, az iskolával szemben mélyülő elégedetlenség, a negatív iskolai attitűd – amit a kortárs kultúrából vettek át. “A tanárnak egyre inkább éppoly véletlenszerűen lesz vagy nem lesz tekintélye, mint a börtönőrnek” – írja Willis Paul nemrég magyarul is megjelent könyvében. A konfliktus létrehozója a szórakoztatóipar fogyasztói szemlélete, azzal, hogy éppen az ellentéte az iskolai értékrendnek. A családi és iskolai nevelés célja az a kiművelt egyén, aki képes és kész arra, hogy alkotó, gyakorlati, kritikai viszonyt teremtsen a társadalmi-egyéni lét egészével. Érett, önálló személyiség a cél, aki képességei teljét kibontakoztatva a társadalom javára tudja fordítani adottságait, emberi erőforrásait. A szórakoztatóipar célja engedelmes, kritikátlan, szolgalelkű fogyasztó kinevelése, akinek ők diktálják, miért lelkesedjen: az extremitásokért, devianciákért, az erőszakért, a lélek nélküli testiségért, a homoszexualitásért, a parttalan toleranciáért stb. Tény, hogy korunkban már nemcsak nevelésről, pozitív értékekre irányuló szervezett tevékenységről, hanem ellen-nevelésről, ellenkultúráról is beszélhetünk.

Mert léteznek a nevelésnek komoly ellenfelei modern társadalmunkban, ahogy az már a pedagógusképzés “neveléselmélet” tantárgyában már a tananyagba is bekerült. Ilyen az idomítás, aminek az a célja, hogy az ember gépiesen, gondolkodás nélkül cselekedjék. Az idomítás a neveléselmélet szerint olyan nevelés, amely feltétlen alárendelésre épül, és így kizárja a gyermek, a fiatal, a felnőtt cselekvő hozzájárulását saját neveléséhez, képzéséhez. Modern korunk tévéműsorai, kommersz zenéi túlnyomórészt igénytelenségre, önfeladásra, lealacsonyodásra nevelnek, szokássá teszik a tévézést, a szórakozást, amely beidegződik és gépiesen keríti hatalmába az embert. Más szóval, a modern szórakoztatóipar fő profilja az idomítás. A neveléselmélet szerint a nevelés második ellenfele a félrenevelés. A csúsztatások technikáját magas fokon űző, a hagyományos értékrendszert gőzerővel torzító médiák a félrenevelésben is szinte felülmúlhatatlanul jeleskednek. Az ellen-nevelés újabb fajtája a manipuláció, ami az ember gyengeségeit használja ki, torzítva az emberek értéktudatát, valóságérzékét, emberi kapcsolatait. A média a manipulációval olyan szoros kapcsolatban áll, hogy szinte egyjelentésű a két szó. Az ellen-nevelés negyedik formája a fanatizálás, amely az elfogultságot rendszeres ismétléssel növelő módszer. A fanatizálás a modern szórakoztatóipar bevett módszere – gondoljunk a kereskedelmi rádiók sűrűn sulykolt önértékelésére: a legjobb zenék rádióját halljátok! Az ellen-nevelés ötödik válfaja, amit a neveléselmélet ismer, a züllesztés. A züllesztés “tudatos, koncentrált törekvés a célréteg” – esetünkben a lakosság zöme – “ítélőképességének, ízlésének, kultúrájának lealacsonyítására, egészen a célirányos bűnözővé nevelésig”.

Felmerül a kérdés: vajon nem csökkent-e az ország lakosságának ítélőképessége, ízlése, kultúrájának színvonala az elmúlt évtizedekben? És ha igen, akkor milyen szerepet játszott ebben a kritikátlan toleranciával fogadott szórakoztatóipar? Vajon felmenthetjük-e a külföldi monopóliumok által irányított kereskedelmi tévéket, rádiókat a züllesztés vádja alól? Vajon lehet-e más hatása a tévében népszerűsített gyilkosság-filmeknek, erőszak-kultusznak, egyoldalú testiség-kultuszának, lealacsonyító humorizálásainak? Arra az eredményre jutottunk, hogy a médiák az ellen-nevelés mindegyik módszerét bevetik. Ha társadalmunk fenn akar maradni, meg kell találni az életveszélyes hatásrendszer elleni védekezés módját. Ehhez pedig minden érintett, minden kulturális intézmény, minden pedagógusszervezet összefogására van szükség.

Johnson és munkatársai 2002-ben a világ egyik legrangosabb tudományos folyóiratában, a Science-ben hozták nyilvánosságra tizenhét éven át tartó vizsgálatsorozatuk eredményeit. Az USÁ-ban a csúcsidőben sugárzott tévéműsorokban egy óra alatt négy erőszakos cselekmény látható, a gyermekműsorokban pedig 22(!). Eredményeik szerint azon nőknek, akik kamaszkorukban naponta kevesebb, mint egy órát nézik a tévét, a későbbiekben 0,0 %-uk követ el agresszív, erőszakos cselekményt. A 14 éves fiúknak, akik naponta egy óránál kevesebbet tévéznek, később 9%-uk követ el agresszív cselekményt. Azon férfiak, akik 22 évesen naponta kevesebb, mint egy órán át néznek tévét, 15 %-ban követnek el agresszív cselekményt. Azon 14 éves fiúknak, akik naponta több, mint 3 órán át néznek tévét, később 45%-uk követ el agresszív cselekményt! Az Amerikai Orvosok Egyesülete és öt kiemelkedő egészségügyi szervezet egyetértésre jutottak abban, hogy “az adatok elsöprő mértékben mutatnak rá egy oksági kapcsolatra a média erőszak és egyes gyermekek agresszív viselkedése között”. A világ egyik vezető orvosi lapja, a Lancet idei számában megjelent tanulmány szerint a gyerekeknek nem szabadna naponta egy óránál többet eltölteniük a képernyő előtt, mert így már húszas éveikre rossz lesz egészségi állapotuk. Ha a tévézés ilyen mértékben ártalmas, nem állhatunk messze a valóságtól, ha a gagyi zene rendszeres hallgatása is károsít. Kimutatták azt is, hogy reklámokban rendszeresen szereplő, legszebb emberi tulajdonságainkra utaló jelzők a hozzájuk kapcsolt üzleti tartalom révén elkoptatják, kifordítják értékrendünket, kiégetté és cinikussá tesznek bennünket, elsősorban a fiatalokat.

Már száz évvel ezelőtt Kodály Zoltán felismerte, hogy kultúránk alapja zenei anyanyelvünk, a magyar népdal, és hogy csakis a gyermekkorban elkezdődött rendszeres zenei nevelés vértezhet fel bennünket a modern zenei ártalmak lélekölő hatásai ellen. Németh László az 1960-as években figyelmeztetett: “Az, hogy a zene milyen közérzetre szoktatja egy nemzet fiait s főként a fiatalt, eldöntheti civilizatorikus hovatartozását. A pedagógiának központi kérdése tehát, hogy milyen zenére kapatja azt, akit nevel.” Széleskörű társadalmi vizsgálatok alátámasztották, hogy az élet értelmébe vetett hit, bizalom, az un. koherencia-élmény az életminőség legfontosabb meghatározója. Életfontosságú tehát a minőség-ellenőrzés bevezetése az iskolák után a társadalmat nevelő legfontosabb tényező, a sajtó és a szórakoztatóipar területén.

A “korszerű”, fogyasztói embertípus nem azért nézi a tévét, hallgatja válogatás nélkül a gagyi zenét, mert érdekli a műsor, hanem azért, mert erre az életformára nevelték rá. Ma már a Kossuth rádió magazinműsorait is gagyi zenékkel “fűszerezik”. A szórakoztatóipar negatív mintát ültet belénk, és mivel ez szinte minden csatornán, diszkóban, partin, közterületen, boltban folyamatosan, évtizedekig, ellenállás nélkül ömlik, mélyre ivódik, beidegződik, szokásszerűvé válik, és így kikerül az értelmi-kritikai ellenőrzés alól. Ez a negatív minta szervezettebb, erősebb és gyakoribb, mint a család, az iskola és a társadalom együttesen, és így nemcsak megerősödik, mint egy gyomnövény, hanem egyre inkább az önazonosság központi szervező tényezőjévé válik. A neveléselmélet felismerte, hogy a negatív emberátalakító tevékenységek többnyire igen sikeresek, mert éppen a deviáns magatartás rendszeresen ismétlődő mintáit építik be közvetett befolyásolással lelkivilágunkba.

A modern ember élet-ínségben, unalomban szenved a tévé és a zenedobozok előtt, érzelmi sivatagban él. Tanárok, népművelők panaszolják, hogy a fiatalok átélő képessége eltompult, eldurvult, motiválatlanságukból ideológiát gyártva érdektelenségüket, agresszivitásukat fitogtatják. Az ember belső világának elgépiesedése a szórakoztatóipar, a gépzene, a fogyasztói szemlélet hatása. És ez a felismerés adja meg a megoldás kulcsát! Ha ugyanis belső világunk elgépiesedése a baj, akkor belső világunk felélesztése a gyógyír! Belső érzékelésünket, kíváncsiságunkat, fogékonyságunkat, érdeklődésünket kell felébreszteni, fejleszteni. Elgépiesedett, kiégett fiatalok helyett eleven, érző lényeket kell nevelnünk. Ez persze nem megy máról holnapra, és a fogékonyságot még a negatív minta beültetése előtt kell ápolni és fejleszteni, hogy az érzéketlen nihilisták társadalma helyett érző lények vegyenek körül bennünket. Társadalmi szinten az emberek elgépiesítése óriási veszteség. A társadalom motorját ugyanis az emberi erőforrások adják, és az emberi erőforrások igazi kibontakozását pedig az alkotóképes, a problémák iránt fogékony, az emberi erőforrások iránt fogékony ember adja. Az ember hatékonyabban él, teremt és termel emberként, mint gépként. Az embernek több az emberi adottsága, mint géppé válási képessége. Pusztán gazdasági megfontolásból is hasznosabb az életet szerető ember a társadalom számára, mint az az elgépiesedett konzum-idióta, amivé nevelni igyekeznek bennünket. A társadalom egésze számára sokkal inkább érdemes az embert tökéletesíteni, mint elgépiesíteni. A társadalom viszont csak akkor tudja érvényesíteni alapvető érdekeit, értékeit, sőt, puszta megmaradását, ha módszeresen törekszik rá, hogy megtalálja az egységes fellépés módját.

Mi a megoldás? Kodály Zoltán már száz éve felfedezte, és nyomában az egész világon elterjedt a zenei nevelés Kodály-módszere, az énekelt magyar népzenére épülő rendszeres zenei nevelés. A nevelés kora gyermekkortól zenei érzékelésünk fejlesztését kell segítse. Zenei anyanyelvünk a magyar népzene. A multicégek istállóiban kitenyésztett műzene helyett a magyar népzenével, zenei anyanyelvünkkel kell beoltani minden gyermeket, már az óvodától kezdve. A magyar népzene a gyermeki lélek számára az anyatej, a multicégek zenéje a Maggi-kocka, az életvitelszerű fogyasztás esetén rákot okozó hamburger. A magyar népzenén felnövő gyermek annak nő fel, aminek született, a gagyi-zenén felnövő fiatal pedig másnak. De ha tulipánnak születtünk, ne hagyjuk magunkat átnevelni parlagfűnek – egy átnevelt tulipán még parlagfűnek is rossz minőségű lesz. Örömteli, életteli, élményszámba menő, együtt énekelt magyar népzenével, legalább napi egy órában gyermekeinket az óvodáskortól egészen a felnőttkorig és tovább, megörvendeztetni – ez vezet megoldásra.

A népzenei nevelés sokoldalúan fejleszti az ember képességeit, összpontosító készségét, érzésvilágát, természetes beidegződéseit. A tapasztalat megmutatta, hogy azok a gyermekek, akik naponta részesülnek rendszeres zenei nevelésben, amelynek éneklés az alapja, minden más tárgyban is ügyesebbek, jobban haladnak, mint társaik, akiknek csak a heti két énekórájuk van. A népzene fejleszti az átélést, az átélés személyes többletét, csiszolja a felfogóképességet, növeli az érintettség érzését, a motiváltságot, élesíti az emlékező képességet, kiműveli a kifejező készséget, gazdagítja a képzeleti világot, a finoman fogékony érzésvilágot. A gyors összefüggés-teremtés és az összpontosító figyelem kifejleszti a matematikai készséget – nem véletlen a zenei és matematikai készségek szoros kapcsolata! A zenei nevelés éppen azokon a pontokon épít, ahol a fogyasztói ellen-nevelés zülleszt. Amerikai vizsgálatok kimutatták, hogy a hátrányos helyzetű színes bőrű gyermekek, a nehezen civilizálható csoportok a Kodály-módszerű rendszeres zenei nevelés hatására minden irányban pozitív fejlődést mutattak! Nem lehet eléggé felbecsülni ezen tények jelentőségét.

Ha bármely társadalom egyszer elszánná magát, hogy felveszi a kesztyűt, tudomásul veszi az élet kihívását, a mai helyzetet, és a társadalmat emberibbé akarja tenni, biztos és gyors módszer áll rendelkezésére, aminek alapja a Kodály-módszer. A Kodály-módszert világszerte sok országban nagy sikerrel vezették be, sok évtizedes tapasztalatok igazolják emberré nevelő hatását. Leo Keltenberg nemzetközi társaságot hívott életre, amelynek célja: “emberségre nevelés zenével és zenén keresztül”. A Kodály-módszert nemcsak az iskolákba, hanem – tekintettel a média előretörésére a társadalom ellen-nevelésében – az egész társadalomba, így a médiába is be kellene vezetni. A mai társadalmak emberi erőforrásaik több mint kilencven százalékát elvesztegetik. És ami a legszörnyűbb: emberek milliárdjainak egész életét nyomorítják meg, nemzedékeken át. Ha a magyar társadalom valamikor elszánja magát a züllés lefékezésére, a kipróbált, kész módszer, a Kodály-módszer nemcsak a roncstársadalomba süllyedt három millió embertársunkat tudja hathatósan felemelni, emberségesebbé nevelni, hanem az egész társadalom szinte minden irányú emberi képességeit tudja kibontakoztatni. Ez lehetne az első és nem kis lépés társadalmunk emberségesebbé formálásának folyamatában.

Ésszerű javaslatnak látszik, hogy minden kis közösség, család, baráti társaság, iskolai osztály, pedagógus szervezet, nemzetiségi csoport, tudományos kutató, minisztérium, a Magyar Tudományos Akadémia, a Kodály Intézet és minden társadalmi szervezet csatlakozzon egy emberségre nevelést célzó társadalmi kezdeményezéshez. A Magyar Televízió “Válaszd a tudást!” című műsora már felvetette egy ilyen kezdeményezés szükségességét.

_____________________

A szerző csillagász, zenész

/ Magyarságtudomány