(rövidítve) megjelent: IPM 2004 június, 62-67.

A zene kozmikus varázsereje

Lead: Zenei anyaföldünk vakító csoda, fénye erősebb a Napnál, ereje delejesebb a matematikai végtelennél. Érzéseink mélyén ott lappang a végtelen magas ég, amit életerőnk emel a magasba szabadságának teljes erejével. Megismerni, melyik az ősi, igazi zene: ezek eleve álmainkban, ősvalóságunkban izzó felkiáltójelek, és amikor ébren találkozunk velük, villámcsapásként tudatják valódiságukat. Mintha előkerülne egy több tízezer éves őskódex, a téren és időn kívüli világ varázslatos törvényeivel. Ezek a törvények, ha engedelmeskedünk vonzásuknak, szinte kényszerítő erővel hajtják előre lelkünket a Világegyetem lelki tájainak felfedezésére, megörökítésére. Az igazi zene színvallás Isten és ember előtt, az igazi Isten előtt: az Igazság előtt. Az igazi zene istenigazából jön, az Isten igazából fakad, az élet és az igazság szeretetéből. Azért igazi, mert igaz, mert az élő Természet, az Isten szerelmének igazából fakad.

A sámánok röpte

Az emberréválástól kezdve évmilliókig az emberiség a mágikus korban élt (Grandpierre K. Endre: Eltemetett világkorszak – a mágikus kor. Harmadik Szem, 1992. március). Ebben az előző világkorszakban, a Paradicsomban, az Édenben, a teljesen el soha nem felejtett Aranykorban az Ember nem ellenségnek, hanem testvérnek, társnak érzékelte a Természetet. És – jó tett helyébe jót várj, tartja a mese – a Természet is annyira közel élt az Emberhez, hogy maga is emberi arcot öltött. Az ember ebben a korban mágikus szemmel látta a világot. A mágikus világlátás a Világegyetem és az emberi tudat közti közvetlen kapcsolat érzékelése. Azokat a “minden létezőben működő elemi, dinamikus kozmikus erőket érzékeli, amelyek belső energiáik, késztetéseik alapján öntevékeny cselekvésre képesek, mintha saját akarattal és gondolkodóképességgel rendelkeznének” (G. K. E, id. mű). Hogy ez mennyire más típusú világélményt jelentett, mint ami ma megszokott, arról a magyar nyelvben fennmaradt tanújelek alapján is képet alkothatunk. A “Júlia szép leány” c. ismert székely népballadában a mágikus önmagától megvalósulás tapasztalásának élménye így fogalmazódik meg:

“mennyei harangok huzatlan es szolnak

mennyei pohárok tőtetlen megtelnek

s a mennyei gyortyák gyútatlan meggyúlnak. “

Joan Halifax etnográfus így számol be a sámánok tapasztalatairól: “A sámán a Nap-kapun röpül keresztül az örökre felébredt tudatosság birodalmába. A Nap körzete tér és idő mögötti. A belső külsővé válásának élő szimbolikus folyamatában a valóság ugrásszerű változása, mutációja áll be.” De hogyan válthat át az ember a külső és a belső világban élés életmódjai között? Az ősi kultúrák tudták, hogy ez a kérdés a zene kozmikus varázserejének titkához vezet el bennünket.

A mágikus zene

Az emberi élet egyik legvarázslatosabb színtere a zene világa. A zene még ma is bűvös erőket képes megmozgatni bennünk, életélményünket, jelenlétünket és a saját természetünknek megfelelés érzését a végsőkig képes felfokozni. Ez a varázserő képes a hangulatok, érzésvilágok megjelenítésén túl emberi mivoltunk legalapvetőbb adottságait működésbe hozni, ha nem egy eleve körülhatárolt célt vagy kisszerű érdeket szolgál, hanem az alkotó ösztönök hatalma hajtja a világra, ha valós belső törvényszerűségből születik. Az ilyen zene születése folyamatában a zene teremtője nem annyira tudatosan alkotó, uralkodó tényező, mint inkább résztvevő, átélő, átlényegülő alany, aki spontaneitását, ösztönösségét szabadra eresztve egyfajta tudati határállapotban tart álomszerű kapcsolatot a zeneteremtés folyamatával, és eközben életével ad tartalmat az elemi erő kibontakozásának. Az ilyen zene mágikus zene. Mágikus akkor is, ha a mágikus jelleget a nyugati kultúra sokszor nem érti, ha irtózik tőle, ha félremagyarázza, szemfényvesztésnek vagy megfoghatatlan, ködös misztikának próbálja beállítani, és a mágikus folyamat igazi tartalmára nincs megfelelő kifejezése. “Mágikus egy folyamat, egy cselekvés akkor, ha öntörvényű és elemi erejű” (Grandpierre K. Endre történelemkutató meghatározása). A mágikus zeneteremtésben részesedő alany az elemi természeti belső erő mozgását érzékelve és követve elfelejtkezik a zenei sablonokról, előzetes elvárásoktól, a megszülető világ alakuló törvényei minden egyéb megfontolást félresöpörve saját természetüknek megfelelően öltenek testet. Bartók Béla szerint “az igazi népzene a természet tüneménye. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: a virágok, állatok. Ez a fajta zene tulajdonképpen nem más, mint a városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye.” Mitől lehet ilyen varázsereje éppen a zenének? Hogyan lehet a hangrezgésekből álló zene élő szervezet? Miféle természeti erő teremti bennünk az ilyen mágikus zenét?

A zene földöntúli, másvilági természete

A zene az egyetlen művészet, amiben a térbeliség nem játszik szerepet. Még az időbeliség is sajátos törvényű a zenében. Bár az egyes hangok az időben egymásra következnek, a zene jellegét az indító és a végső hang szabja meg. A megszólítástól, megszólaltatástól, a hangütéstől függ, mi bújik elő a zene világából. Az Új Oxfordi Zenetörténet leírásában „az ősi dallamot lényegében a motívum első és utolsó hangja közti feszültség szabályozza. Minden köztes hangot a végső hang felé törekvés határoz meg. Mind a motívum, mind ismétléseinek sorozata határozott minta szerint növekszik. A dallam ezen növekedése kétségtelenül egyike a fő okoknak, amiért a zene olyan fontos az ősi népek életében. A zene és a tánc olyan mozgást teremt, ami valamit előidéz, ami több, mint maga az eredeti mozgás. Ahogy énekel és táncol, az ember felfedez magában egy mindent átható elemet, amelynek felfokozó, felszabadító vagy gyógyító hatalma számára ismeretlen a mindennapi életben. Az a zene, amelynek ilyen felfokozó hatalma van, növekszik az extázis eléréséig. A zene egy jármű, hajó vagy út, ami átviszi a halandót egy másik földre.” Úgy tűnik, a zene téren és időn kívüli természete lényeges ahhoz, hogy a tudat szokásos ellenőrző, mindent uraló mechanizmusait lényegében ki tudja kerülni. Bár a zene világa láthatatlan, valóságosan érzékeljük, ahogy kinyílik bennünk, ahogy elrepít egy megfoghatatlan, de mindennél fontosabb világba. Ez a tér és időnélküliség a zenének kozmikus jelleget ad. A zene varázserejétől megmozdul a bennünk élő, ismeretlen kozmikus erő, és életet, új életet adva érezzük, hogy megtáltosodunk, élőbb életre, teljesebb világba jutunk. Szabolcsi Bence szerint „a zenével mindig az ismeretlent vagy alig tudottat írjuk körül, mindig a messzeségbe akarunk kilépni önmagunkból. A látható-tapintható világ felett különös, bármikor felidézhető varázslatként terül ki a zene világa. A zene a világtörvény egy titkos részét fedi fel. Az emberi test és lélek összhangját úgy teremti meg, hogy az embert közvetlen összefüggéseiből kiemelve a természeti világ, a vegetáció tagjává avatja. Énekelni és zenélni évezredeken át minden műveltségi fokon és minden körzetben azt jelenti, hogy varázsolni; elbűvölni, ráolvasni – cantare és incatare, chanter és enchanter. A zene révén mindig földöntúli hatalmakkal lépünk összeköttetésbe. A nyugati ember ma már csak természetellenest lát mindebben s nem természetfölöttit – ezt az ő sajátos fejlődése magyarázza.” Ez a “fejlődés” az anyagi, téridőbeli világnak alárendelt tudat kizárólagosságának igényét jelenti, annak minden előnyével és hátrányával. A rendkívüli, téridőn kívüli zenei világ a tudaton kívüli tartományokból ered – és belső világunk legmélyebb tartománya rejtélyes módon a kozmikus világban gyökerezik.

Belső világunk felépülése a végtelen belső világfolyamatból

E kizárólagossági igény dacára tudjuk, hogy belső világunk nem kizárólag a tudatból áll, hanem mellette sokkal hatalmasabb birodalmak rejtőznek. Bár Freud óta belső világunk tudaton kívüli része a “tudatalatti” néven vált közismertté, megfelelőbbnek tartom a közvetlenül a tudat melletti tartományra a mélytudat kifejezést. Hiszen itt nem egy tudattalan, azaz minden szervező tevékenység nélküli régióról van szó, és nincs is feltétlenül alárendelve ez a tartomány a tudatnak. A mélytudat nem elsősorban elfojtott vagy alantas vágyaink gyűjtőhelye, és nem kizárólag a külvilágból szerzett információkat dolgozza fel. Azt a közvetlenül a tudat melletti tartományt nevezem mélytudatnak, aminek elérése a szokásos éber tudatállapotban számunkra nem automatikus, és amely a tudatnál százmilliószor több külvilágból származó információt dolgoz fel (lásd: Az élet alapjai, szerk Törő Imre, 105. o.). Mivel azonban végső soron az ember önálló természeti lény, ezért a külvilági információk gépies érzékelésén túl képesnek kell lennie önálló információ szerzésére is. Génjeink négymilliárdos készletének mindegyike olyan információközpont, amelyiknek bármelyike tartalmazza az egész emberi szervezet kifejlesztéséhez és életben tartásához szükséges alapvető információkat, hiszen mi magunk is egyetlen sejtből lettünk azzá, amik vagyunk. Belső világunk ezen szintjét nevezem genetikus tudatnak, hiszen génjeink életünk egyik legfőbb szervező tényezői. Mivel azonban az egypetéjű ikrek tulajdonságai is csak 52%-ban egyeznek meg – bár sokszor mellbevágó részletekig – és az eltérő környezet hatására ez az egyezés csak 3%-kal romlik, fel kel1 tételezni, hogy emögött a genetikus tudat mögött is áll egy még mélyebb, még elérhetetlenebb, de még hatalmasabb tudati tényező. Ezt a végső tudati tényezőt nevezem belső világfolyamatnak. A belső világfolyamat egy korlátlan természeti erő, minden történés legmélyebb valóságát tartalmazza, vakító intenzitással. Álmainkban, legnagyszerűbb alkotásainkban egy-egy pillanatra kapcsolatot tudunk teremteni ezzel a korlátlan teremtőerővel, s ekkor pár pillanat alatt beláthatatlan távlatok nyílnak meg előttünk, olykor egész életünk filmje lepereg. Ez a sűrített, végtelen alkotóerejű tudat téren és időn kívül áll, mint intuícióink, ösztönös megérzéseink talaja. Ez a végtelen, bárdolatlan, semmiféle bárd alatt meg nem hajló erő létünk legvégső természeti alapja, maga az ősélet. Ezen a végtelen erőn emelkedik az ezt a végtelen információtengert lehallgatni, meglátni, felfogni részben képes genetikai tudat világa. És mint egy jéghegy, vagy inkább tűzhegy, felfelé piramisszerűen összetartva, él ennek magasba vezető csúcsa felé a mélytudat, s legtetején a kozmikus tűz földi gyújtópontja, a tudat. Nagyon fontosnak, életre szólónak, valóságosnak kell lennie annak az indíttatásnak, ami képes elérni a földi világhoz szorosan kapcsolódó felszíni tudatból a mélybe nyúlva ezt a félelmetesen teljes, végletes, égre csapó lánggal izzó eleven belső világfolyamatot. De hogyan függhet össze belső világunk legmélyebb birodalma a külső világegyetemet mozgató kozmikus szervezőerővel?

A külső világ felépülése a végtelen külső világfolyamatból

Ha kitekintünk belső világunkból, elénk tárul a látóhatár, s fölötte a csillagos égbolt. A látóhatár egy egységesen szervezett rendszer része, és ez a rendszer – ahogy azt James Lovelock, a Gaia elmélet megalkotója bizonyította, képes önmagát szabályozni. A Föld szerveződése már a külső világfolyamat szintjéhez tartozik. A történelmi vallások előtti időkben kialakult mitológiákban a Föld mint élőlény, Földanya néven szerepelt. Ezek a különös, kozmikus szervező tényezők azonban a még nagyobb rendszerek felé haladva sem hagyják abba ténykedésüket. A Nap – amit (akit?) a régiek Napistennek hívtak – saját erőtereinél milliószor kisebb hatásokra érzékeny, és ezek a szinte elhanyagolhatóan kis ingerek szabályozzák a Nap energiatermelését (lásd a szerző Az Élő Világegyetem Könyve c. munkáját). Ebben a Nap az emberi idegrendszerrel mutat rokonságot. Az emberi szervezet egészét ugyanis szintén több mint billiószor kevesebb energiájú agyi ingerek vezérlik. Ráadásul a Nap szinte felfoghatatlanul gazdag kifejezéstárral rendelkezik: egyszerre több mint tízmillió “húron” (móduson) rezgetik akusztikus, vagyis hanghullámok, mintha tízmillió koncert zajlana egyszerre a Nap felszíne és magja közötti tartományban oda-vissza verődve. A Nap 160 perces rezgései pedig mintha a Kozmosz többi csillagával, galaxismagjával folytatott információcserét szolgálnák. Haladjunk tovább. A következő szint a Tejút. A magyar mitológiában a Tejút a Hadak útja, a Magyarok Istenének lakhelye. Ezután jönnek a galaxishalmazok, a szuperhalmazok, végül a Világegyetem.

Belső világunk egyetlen élő egységet alkot, amelynek mély tartományai, alapjai egészen a végtelenig, a belső kozmikus világfolyamatig nyúlnak. Külső világunk ugyancsak élő egységet alkot, amelynek végső egysége egyetlen élő egészet alkot, a kozmikus világfolyamatot, amelybe nemcsak a fizikai folyamatok tartoznak bele, hanem a kozmikus szervezőerő biológiai és pszichológiai lényege is. Belső és külső világfolyamatunk így ugyanannak az Egységnek két oldala. Az egyiket befelé induló érzékeléssel foghatjuk fel, a másikat a külső Világegyetem mögötti szellemi-érzésbeli-gondolati irányítóerő jelenti. S ha e kettő egy, akkor személyiségünk és a Természet is egységet, egy átfogóbb személyiséget alkotnak. Ebben a végső egységben lelkünk, személyiségünk nemcsak élményszerűen, hanem valóságosan is egységet alkot a Világegyetemmel. Kant azt írta: “Két dolog tölt el szűnni nem akaró csodálattal: a végtelen csillagvilág fölöttem, és az erkölcsi törvény bennem”. Ez a két birodalom, a végtelen e két megnyilvánulása egy ugyanazon kozmikus szervezőerő két oldala.

A végtelen külső és belső világfolyamat találkozása

Régebben úgy fogtam fel, hogy a belső tűzhegy (a belső világfolyamat-genetikus tudat-mélytudat-tudat) és a külső, az emberi test a Föld-Tejút-Világegyetem szerveződéssel egy-egy piramis-szerű szerveződést alkotnak, egymáshoz csúcsuknál összekapcsolódva (a test és a tudat egységes rendszert alkotnak). Ez a felfogás a világ szerveződési szintjeit az egymáshoz csúcsaikkal kapcsolódó világpiramisok kettőstölcséreivel írja le. Minden létező ilyen párostölcsérekből áll, csak épp a párostölcsér csúcsa van más és más helyen: ez az állatoknál az állati tudat és test kapcsolata, a Földnél a Föld testi és tudati szerveződése, hasonlóan a Tejútnál és a Világegyetemnél. Ma már azonban éppen a piramisok csúcsainak találkozásánál érzékelem a világlényegek találkozását. Ahol a test, a lélek és a tudat találkozik, ott nyilvánul meg a Kozmosz egésze, mert a Kozmosz lényege a testi, lelki és tudati valóság csodálatos egysége. Így jöttem rá, hogy a lelki és tudati valóság az anyaghoz képest téren és időn kívüli ősvalóság, és ezért az érzések és a gondolatok ősvalóságának a testi valósággal alkotott összhangja az, ahol a zene legvégső titka, a belső világ külsővé alakulása, lezajlik.

Lelkünk tehát egy kozmikus élmény-erőmű, és mint ilyen, örökké élően éli az életét. Ha szeretünk élni, ha szeretünk lelkünkkel egységben élni, magunkhoz kell öleljük lelkünket a benne élő végtelenséggel együtt. Ez a bennünk élő végtelen képes arra a csodára, hogy a mai világban is a szépségre, a jóságra, az igazságosságra hajtson bennünket, hiszen ez a végtelen semmiféle végestől nem lesz kevesebb. Ez a végtelen eleve téren és időn kívül él. S ha lelkünket élményszerűen át akarjuk élni, meg kell értsük, fel kell fogjuk, milyen is lehet a téren és időn kívüli élet!

Játszóterek: útmutatók és lelki űrállomások

Találunk-e ehhez segítséget, nyomravezetőt? Először is, itt vannak a kisgyermekek. Ha lelkük a csillagvilágból nemrég költözött át ide a földi világra, akkor kell legyen viselkedésükben valami, ami a felnőttekétől eltér. De mi lehet az? Vegyünk egy kézenfekvő példát. Itt vannak a játszóterek. A gyermekeknek vannak játszótereik, a felnőtteknek nincsenek. Mit tud egy játszótér a gyermekek lelkéről? Azt hiszem, nagyonis fontos útmutatót jelent a születésünk előtti világhoz! A játszótéren ugyanis rendszerint csúszdák, hinták találhatók. Mi ezek célja? Az örömszerzés. Mivel szerez a hinta, a csúszda örömet? Most kapaszkodjunk meg, mert fény derül a többezeréves titokra: a hirtelen eséssel, vagyis: a szabadeséssel! Mindegyik játszótéri eszköz a szabadesést használja ki örömszerzés céljára! A hinta, a csúszda, a mérleghinta! A szabadesés az az öröm, ami közelebb áll a gyermekekhez, mint a felnőttekhez! Olyan közel áll, hogy a játszótér szinte el sem képzelhető hinta és csúszda nélkül! Ahhoz, hogy a szabadesés ilyen feltűnően kiemelkedő örömforrásként szolgáljon, szükséges, hogy élményszerű alapja legyen. De mi lehet ez? Tudjuk, hogy a szabadesés igazi, általános, sokáig tartó formája az űrben tapasztalható meg, igen, a kozmikus űrben. Minden tehetetlenségi pályán mozgó test a súlytalanság állapotában van. A Föld éppúgy, mint a Hold és a Nap és a csillagok, a súlytalanság állapotában van, súly-hatás csak egyes részeiken tapasztalható. A kozmikus por éppígy a súlytalanság állapotában van. És ha a lélek súlytalan – mert persze az – akkor a lélek csillagvilágbeli életmódja a súlytalanságban telik! Ez pedig magyarázatot adhat a gyermekek különös szabadesés-vonzódására.

A kozmikus lélek mindennapjai és a zene

De milyen lehet egy testetlen lélek életének hétköznapja? Képzeljük el, ahogy parányi piros pontként, testetlenül a kozmikus űrben röpülünk, száguldunk. Mindent át tudunk élni érzéseinkkel, és szabadon röpülhetünk, cikázhatunk a csillagvilág végtelen tájain. Hogyan telhet egy ilyen örökkévalóság? Ha a röpülés a csillagok között élvezetes, akkor a lelkek élvezettel röpülhetnek tetszés szerint, ahová akarnak. De vajon nem lehet ezt megúnni? Gondoljunk, érezzünk bele a lelkek kozmikus életébe! Csiribí-csiribú, hipp-és-hopp, ott legyek, ahol akarok! Aki tud, mer érezni, világot látni, annak nem jelent ijesztő távlatot, ha kinyílik előtte a végtelenség. Mégis, van itt egy bökkenő. Mit kezdjünk ezzel az egésszel? Azon túl, hogy élvezetes az élet a lelki-kozmikus életmódban, mire jó ez az egész? Az életvággyal mélyen telített lelkek valami többre is vágynak, és ez a több a kikristályosodás, a megfogható értelem, az alkotás felé hatja őket. Rájöhetnek, és az idők véghetetlenségét átélve rá is jönnek, hogy maga a tetszés szerinti röptük belső összefüggésekkel bírhat. Hipp! És hopp! Egy rövid! Egy hosszú! Ti és tá! Majd ti-ti-ti-tá-tá! És tá-riadó! Gingalló szentajtó! Ég a hajóm! Messze ugrok s visszaugrok! Térülök fordulok s tűz! Egy röppálya messzire, majd kanyar vissza, fékezés, gyorsulás, fények kigyújtása, föl! A szabad mozgás tetszés szerintiségének élvezet irányította összhangja képes maradandó alakokat létrehozni, olyanokat, amelyek szinte rímelnek, ismétlődéseik felidézik előző röpülések emlékét, s szinte megolajozzák a következő kört, szárnyakat adnak, s újabb érzésekkel töltik fel a röppályák végigfutását. A végtelen a lelkek szabad röpte által teremtő zeneiséggé változik, olyan zeneiséggé, amelyben az érzések látnoki erővel abba az alakba ömlenek, amely számukra az átélt érzést a legteljesebben jeleníti meg. Egy hangütés – három gyors cikkanás – még egy hangütés- három gyors cikkanás a távolba – közelhozó hangáramlás – messzeugró gyors vibrálás – mélyebbre szálló billenés, varázslatos felívelés, érzésteli lehajlás, varázslatos összhangban – mindez csak egy a végtelen sok lehetőség közül, amit a lelkek, mint az utazó végtelenség szárnyai, tetszésük szerint felfedezhetnek, gyakorolhatnak, és ha gyakorolják, újra-meg-újra átjárják ezt az égi-zenei ösvényt, ezáltal újra meg újra feltöltik élménnyel, érzéssel, szabadsággal, frissességgel, igazi érzés-valósággal. A végtelen idők és terek a végtelen zenei alkotóműhelyei, az érzésvalóság formagazdagságának kidolgozói, a világ zenei szépség felé röpülésének irányadó térképei. Ebben a végtelen zeneiségben a lelkek szépséget alkotó tündérek, érzéssel, szépséggel alkotó, zenei valóságot, zenei tündérvárakat építő testetlen lények. A zene kozmikus varázsereje égi forrásokból táplálkozik, olyan égi forrásokból, amelyekben mindannyiunk lelke megfürdött és meg fog fürödni újra – és a zene kozmikus varázsereje egyre növekvő valósággá változik majd, amely egyszer majd itt a Földön is társunkká válik.

A zene az élet csúcspontja

Az első kozmológiák egyben zenei kozmológiák is voltak. Még a görögök is hallottak a szférák zenéjéről. Olyan erős volt az ősi zene varázsereje, hogy a zenehallgatásban, zene-tánc előadás közben megtapasztalt kozmikus titkokat tartották világszemléletük számára a legalapvetőbbnek az őstársadalmak tagjai. A manipuláció, a másfajta világérzékelés évezredes gyakorlata sem tüntette el teljesen az effajta zenei fogékonyságot. Századunkban Abraham Maslow, a transzperszonális pszichológia megalapítója végzett öt földrészre kiterjedő vizsgálatot az emberi élet csúcsélményeire vonatkozóan. A vizsgálat eredménye: életük csúcspontját mindegyik földrész emberei egybehangzóan a szerelmi egyesülésben és a zenében élték át.

Az Ősvilág, amiből jöttünk

Az ausztrál bennszülöttek ismerik a kozmikus létezés egy olyan fázisát, amit Aldzsirának hívnak, ami álomidőt jelent. A hatalmas mitologikus lények az álomidőben sétáltak körbe és formálták meg a világot. Azután visszavonultak a Mögöttesbe, de az álomidő még mindig létezik ott, ahonnan az újszülött lelkek jönnek és ahová a halottak visszatérnek. Vessük ezt össze azzal az elképzeléssel, hogy belső világunk a mágikus korban nyitott volt, a Tejút, a Nap, a Föld és az Ember belső világa még nem különültek el egymástól. Életünk nemcsak földi, de kozmikus összefüggéseiben is virágzott az Életfa, a kozmikus Világfa virágaként. Belső világunk kozmikus hatalma gyakran velünk volt, nappal is megfordultunk a téren és időn kívüli ősvilágban. Az Ősvilág, az Ősélet ma számunkra az élet mély átélésében, az igazi zene varázserejében, a kozmikus alkotó képzeletben jelentkezik. A kozmikus zenei alkotóerő a képzelet átfogó dimenzióiban nem más, mint maga a kiteljesedett Élet, az az Élet, amely még emlékszik szülőjére, az Őséletre, amikor minden vágy automatikusan megtalálta kiteljesedését, amikor még nem voltak anyagi korlátok, és az anyag maga is “képlékeny” volt, hajlott az emberi akaratra, az emberi szellem jó társaként. A megvalósulás korlátlan intenzitású vágya ma is a téren és időn kívüli Őséletből fakad, a belső világfolyamaton keresztül.

Zene és Isten

Ez a kiteljesedés mindannyiunk legigazibb, belső mércéje, amit génjeinkben hordozunk, ez adja azt a hajtóerőt, ami folyton egyre teljesebb, élettelibb élet felé hajt, ami az igazság érvényre jutásának legmagasabb tétje, életünk igazi, legbensőségesebb tartalma. Innen fakad „a” zene, az igazi, mágikus zene, a Nagykönyvből való zene mámorító, végtelenbe ragadó hatalma. Minden igazi alkotás eleve megírattatott a Nagykönyvben, az élő Természet lelki-szellemi ősvalóságában. Az igazi zene ugyanolyan valóság, mint egy földi vagy égi táj. Megvan a maga hegy-és vízrajza, és ha erre a zenei tájra egyszer eljutunk az elragadtatás erejével, azonnal tudjuk, hogy ez az igazi valóság, a lélek otthona, a lelki anyaföld. Aki nem hiszi, járjon utána. Hallgassa meg a Vágtázó Halottkémek CD-it, amelyekről azt írták: ez a zene “őseredeti istenélmény”. Az igazi zene színvallás Isten és ember előtt, az igazi Isten előtt: az Igazság előtt. Az igazi zene istenigazából jön, az Isten igazából fakad, az élet és az igazság szeretetéből. Azért igazi, mert igaz, mert az élő Természet, az Isten szerelmének igazából fakad. A zene közvetlenül lényünk mélyrétegeihez juttatja el a megjelenített, jelképtestet öltött szellemet. Valóságos, hogy a zene másvilági törvényű, de ez a világ csak a ma épített, külsődleges, anyagi felvilághoz képest más világ, valójában igazabb, közelibb és bensőségesebb, mint a mélyvilág nélkül jelentését és jelentőségét vesztő felvilág. A zene a testi felvilágot az Ősélettel megtöltő hírnök. Ezért van az, hogy úgy érezzük, a zene hatására életérzésünk megszázszorozódik, megezerszereződik. Ezért imádják az élet szerelmesei a zenét, mert az élet legfőbb törvénye az ittlét kiteljesedése és továbbadása. Amíg az élő szervezet, a csillagok és a növényi-állati-emberi test a végtelen és a véges alkotó találkozása, az igazi, mágikus zene a végtelen és a végtelen alkotó találkozása: a végtelen önmagát átélése, a végtelen teljességének élménye.

Zenei anyaföldünk

Zenei anyaföldünk vakító csoda, fénye erősebb a Napnál, ereje delejesebb a matematikai végtelennél. Érzéseink mélyén ott lappang a végtelen magas ég, amit életerőnk emel a magasba szabadságának teljes erejével. Azok az érzéseink, amelyek közvetlenül végtelen belső világalkotó-erőnkből fakadnak, érzésvilágunk természetes részét alkotják, a természetes érzéseket, és ezek táplálják az igazi zenei alkotóerőt. Megismerni, melyik az ősi, igazi zene: ezek eleve álmainkban, ősvalóságunkban izzó felkiáltójelek, és amikor ébren találkozunk velük, villámcsapásként tudatják valódiságukat. Az igazi zene egyszerre származik magából az emberből és a Természetből, élményszerűen átélhető, ott van rajta a végtelen fényében izzó, lenyűgöző, varázslatos életerő illata, hímpora. Mintha előkerülne egy több tízezer éves őskódex, a téren és időn kívüli világ varázslatos törvényeivel. Ezek a törvények, ha engedelmeskedünk vonzásuknak, szinte kényszerítő erővel hajtják előre lelkünket a világegyetem lelki tájainak felfedezésére, megörökítésére. Ez a belső, kényszerítő vonzás ugyanolyan, mint az a vonzás, ami a matematika szeretetében él. Ugyanolyan csodálatos szellemi törvény él benne, mert valósággal matematikai zene ez, a Természet lelkének matematikája. Az igazi zenét a mai világ eltemette, de benn, belső világunk mélyén tovább él, lappang bármeddig, úgy, mint a passzív szókincs. De amikor meghalljuk, azonnal felismerjük, hogy ez az, amit időtlen idők óta ismerünk, amit mindig is ismertünk, és így bármikor aktív szókincs válhat belőle.

A zene az élet az élettelen fennsíkon, ez az az életerő, ami megragadja és meglovasítja a sziklákat, növényeket sarjaszt a kövekből. A zene a tárgyak szellemi húsa, érzéki aurája, az élet bűvös titka, az ősi szél maga. Mindannyian a zenéből jöttünk.

Grandpierre Attila
a Vágtázó Halottkémek énekese