Karácsony és az Élő Világegyetem. (2003. december – Interpress Magazin)

Karácsony és az Élő Világegyetem. (2003. december – Interpress Magazin)

Megjelent: Interpress Magazin. A gondolkodó ember lapja. 2003 december, 8-13.

 

Grandpierre Attila:

A Karácsony és az Élő Világegyetem

Karácsony, világító fa és Világfa

Ősi ünnepeink az élet szépségének üdv-napjai, az élet szépségéért a Természetnek köszönetet mondó közösségi szertartások. Az élet tüzének szépsége istenigazából eredő, elemi vonzerőt jelent. Amikor még nem idegenedett el az ember önmagától és a Természettől, szenvedélyes életszerelemmel élte életét, izzó kíváncsisággal leste a Napot és a csillagokat, mindent tudni akart, a jelenségvilágon túl a mozgatóerők egészével is azonosulni akart. Azonos is volt, mert az el-nem-idegenedett embert ugyanezek az elemi erők, ugyanezek a természeti, elemi erők mozgatták, irányították, mert ezek a természeti erők hozták létre az életet éppúgy, mint a gondolkodást, az elmét, a tudatot, a kíváncsiságot. Az ember belső világa eleven, fénylő őserő volt, ami az emberből kivilágolva kereste az összekapcsolódást a világközponttal, a Nappal. Az egész világ az otthonunk volt, mert át tudtuk élni a világot, mert lelkünk és értelmünk nem gyenge, erőtlen, üres bábok, hanem elemi erővel feltöltött, tüzesen izzó madarak, a gondolat, az érzés szárnyain röpülő égi-földi, mindenható, világlátó, világérzékelő, világutazó, eget-földet bejáró lángok voltak. Az élet, az otthon, a világ szeretete, az igazság, a valóság szeretete minden más érdekeltségnél erősebb volt. Ez a családszeretet, otthon-szeretet, ember-szeretet, élet-szeretet a Karácsony ünnepének éltetője, fenntartója és újjászülője.

Ebben az ősi, a Természettel egybeforrt lelkiségű világban a Világegyetemet élő és életadó szervezetként fogtuk fel, amelynek viselkedését az Egész, az Egy irányítja, éppen úgy, ahogy a mi szervezetünket, testünket is a mi akaratunk, érzésünk, gondolatunk, indíttatásaink irányítják. Egyszerű ez a felfogás, hiszen testi szervezetünk fölött tényleg képes az ember rendelkezni, ennél egyszerűbb szinte nincs is – de rejtélyes is egyben, mert tudatunk, lelkünk óriási létkört jelent a sejtek, atomok világa felett. Ha ugyanilyen vagy még óriásibb egység áll felettünk, abba az emberi elme beleszédül, amíg felderíti. Mert ha az ember belegondol elemi alkotórészei világába, és onnan, az atomoktól, molekuláktól tekint felfelé, az emberi döntések meghozatala felé, abba bizony bele lehet szédülni. Hasonlóan szédítő érzés, amikor az ember, a világ elemi alkotórésze, feltekint a csillagos egekre, és az Egész értelmén, viselkedésének irányításán, a világ egészének értelmén tűnődik. Ebben a szédületes összefüggésben a biztos pont a Természettől el-nem-idegenedett ember számára az élet és az értelem megléte volt. Tudta, a Nagy Egészben is az élet és az értelem irányít, nemcsak az anyagi, az elemi alkotórészekre vonatkozó fizikai törvények érvényesülnek a világban, hanem az élettani (biológiai) és értelmi törvények is. Így rajzolódott ki a természetes ember számára a Világegyetem, a Természet lényege: az anyag, az élet és az értelem a világegészben, megfelelve a test, lélek és szellem egységének az emberi szervezet összefüggésében. E két világ-hármasság tökéletes párhuzama három világ képét vetítette elénk: az anyag, az élet és az értelem, illetve a test, a lélek és a szellem világát. A test, a lélek és a szellem persze nem függetlenek egymástól. Ha vízszintesen képzeljük el ezt a hármasságot, akkor az őket összekötő kapcsolat függőlegesnek adódik. Tudtuk, hogy az anyag, az élet és az értelem egy-egy végső elvre, “arché”-ra vezethető vissza. Az őket összekötő, “függőleges” elv teszi a három őselvet Eggyé. Ezért ez az Egy-gyé tevő elv a “szent elv”, a “hiero-arché” nevet kapta. Innen származik – jócskán módosult jelentéssel – ma is használatos hierarchia szavunk. Eredeti jelentése nem az alá-rendeltséget, hanem egy szent, testi, érzelmi és gondolati összetartozást, vagyis a szeretetet fejezte ki. Korán felismertük, hogy e világ-hármasságot szinte megtestesíti a Fa, ahogy ágai egymás fölött egyre újabb szinteket alkotnak. A fatörzset a Szent Elv, az ágakat az őselvek világai alkotják. Ez a fa a világegészet fejezi ki, ezért a neve Világfa lett. És mivel e csodálatos fa lényege az élet, a lelkiség, az érzésvilág, ezért másik neve: Életfa. Az Életfa elnevezés a világra vonatkoztatva a Világegyetem élő mivoltát jelképezi.

Mindebből következik, hogy a Világegyetem legnagyobb szentségét, a Szent Elvet, a mindent Eggyé, Egésszé tevő, az őselveket is egésszé tevő Szent Elvet egy Örökkön Élő Fa képviseli, és ez az Örökkön Élő Fa az Élet Tüzének hordozója, tehát világító fa – annál is inkább, mivel egyben Világfa is, és a világ alaptermészete, hogy világoljon, világítson. Tény, hogy ez a kozmikus világfa világít: ágain tündökölnek a fénylő, tüzes csillagok. Az Egységet, az Egészt, a Szent elvet megtestesítő fa harmadik neve: Istenfa.

Az Örökkön Élő Fa ünnepének megtartására a legjobb alkalmat a téli napforduló adja. És nemcsak azért, mert ilyenkor ragyog a legtündöklőbben a csillagok mélytüzű, bársonyos fénye az ég kárpitján. A Nap ugyanis egyszerre az anyag, az Élet és az Értelem hordozója, hiszen anyagi létező, belőle fakad az élet, sőt, a tudatos élet, az értelem is, és ő hordozza a világosságot is. A Naphoz hasonló szerepet belső világunkban az értelem játssza, és így a belső és a külső világ megfeleltetésekor egy újabb összefüggésben is a Nap az Értelem képviselőjévé válik. A Nap így magában foglalja az anyag, az élet és az értelem egységét, tehát az Élő Világegyetemet is lényegében hűen képviseli. Így alakult ki a Nap mint világközpont, a Nap, mint a Világegész, az Egy képviselője, a Szentség képviselője, hordozója, a Napisten fogalma.

Nem könnyű élethűen magunk elé idézni a Napistent. A Napisten ugyanis egyszerre valóságos, látható (és a mindennapi élet összefüggésében közvetlenül nem látható, mert a Napba nem tudunk belenézni) és isteni természetű. Mai, elvont isten-fogalmunk a valódi élet viszontagságaitól biztonságos, elérhetetlen távolságba vonult vissza. A Napisten viszont itt a szemünk előtt éli életét. A Napistent az élet elemi erejével szerető ősi ember mélyreható figyelemmel követte a Nap mindennapi, éves és még hosszabb léptékű mozgását. Hamarosan rájött, hogy nyáron a nappalok hosszabbak, a Nap magasabban jár, mint télen. Tavasszal és ősszel van egy-egy olyan nap, amikor a nappalok és az éjszakák egyenlő hosszúak (ezeket hívjuk napéjegyenlőségnek). Nyáron és télen van egy-egy nap, amikor a leghosszabb, illetve a legrövidebb a nappal. Ezek a napfordulók napjai. A téli napforduló napját, december 21-22-ét a régi ember kitüntetett figyelemben részesítette. A nappalok tél közepe felé egyre fogytak, a Nap ereje – s vele a földi élet lendülete – egyre aláhanyatlott, egészen a téli napforduló napjáig. A Napistent figyelemmel követő ember lelkében hasonló folyamatok játszódtak le. A téli napforduló napja tehát sorsfordító nap, az a Nap, amikor az egyre gyengébb Napisten elkezdi visszanyerni erejét, és amikortól kezdve újra olyan erős lett, mint fénykorában. A régi embert a Napisten iránt érzett szenvedélyes szeretetében nem hagyta érzéketlenül ez a sorsforduló, és a maga részéről minden segítséget felajánlott, hogy a Nap újra visszanyerje erejét, százszor szebben, üdébben szülessen újjá. A halódó, a gyengeség mélypontjára hulló Napistent újjászületése alkalmából a legszentebb és legszebb jelképpel, az Élet tüzének lángocskáival feldíszített örökzöld fával köszöntötte. A téli napforduló egyben a lelki feltámadást, az élet tüzének, szépségének feltámadását is jelentette.

Így volt-e ez valójában? Az események nemigen vehettek más menetet. Szükségszerű, hogy így kellett legyen, nem is lehetett másként, mégis nagyon fontos, hogy nyomára bukkanjunk, így volt-e ez a legrégibb időkben, amíg a mai emberiség emlékezete visszaér. Earl Count “A Karácsony 4000 éve” c. könyvében azt írja, a Karácsony Mezopotámiából terjedt el, s egy másik ág a Közel-Keletről, és a Duna mentéről indult el. Walsh könyve alátámasztja ezt, például amikor ilyen feljegyzésre bukkanunk: “Egy régi babiloni mese egy örökzöld fáról szól, ami egy holt fatönkből ugrott elő. A halott fatönk a halott Nimródot jelképezi, az új örökzöld fa pedig arról adott hírt, hogy Nimród új életre kelt Tammúzban (a termékenység, vagyis az Élet Istenében).” Tény, hogy Tammúz (Dummuzi, Temes, Dömös) születésnapját az ókori népek éppúgy december 25-én ünnepelték, mint Mithrászét (a perzsa Napisten), Egyiptomban Kronosz napját, a görögöknél Apollón-ét (a görög Napistenét). Nimródról, a nagy vadászról Csodaszarvas-mondánk egyik változata így beszél: “A nagy vadász a mennyei vadra vadászik, és Karácsony idején megöli. A Nap, amit szarvai között hordozott, kiszabadul és egyre erősebbé válik, beharangozza a tavaszt.” Miről van itt szó? Még a mai, nyugaton elfogadott, de az ókori Keletről származó csillagképeink is magukban hordozzák ezt az ősi mondát az égen. Nimród, a nagy vadász csillagképét ma Orion néven ismerjük. Szomszédja az Ikrek csillagkép, ami a magyar mondában Hunort és Magort képviseli. A vadász nyila előtt ott a szarvakkal rendelkező csodálatos állat, a Bika, mai nevén a Taurusz csillagkép. Az események forgatókönyvét a Föld és a Nap évi mozgása írja. A téli napforduló előtt Nimród és a Bika áll az éjszakai égbolt közepén, éjfélkor. A téli napforduló idején azonban már átveszi tőlük a központi szerepet az Ikrek. Hunor és Magor tehát értelemszerűen Nimród utódja, a Bika fényének letűnése nyilván Nimród vadászatának tulajdonítható.

Nemrég Pap Gábor vetette fel: mit is látunk Karácsony éjszakáján az égbolton? Két vonalon indult el: a betlehemes játékok eseményeit és az égi eseményeket vetette össze. A betlehemes játékokban a pásztor-szereplők kettesével toppannak be a Gazda házába. Amikor betoppannak, fenn az éjszakai ég közepére éppen az Ikrek (Gemini), egyik régi magyar nevén a Bojtárok Kettőse kerül. Ugyanakkor megjelenik az Öreg, akit egyik-másik változatban Kecskésnek neveznek. Kecskés az elnevezése az Ikrek fölött, pontosan a Tejúton található legfényesebb csillagnak, a Capellának. Az Ikrek rajta van az égi egyenlítőn, az ekliptikán, vagyis az Állatövnek egyik csillagképe. Az Auriga csillagkép már nincs rajta, de közvetlenül felette van. Úgy szoktuk mondani, ahogy a régi ember elgondolta, hogy az Auriga kapuján tudunk lejutni a Tejút nagyobb rendszeréből az Állatöv (a Naprendszerhez tartozó létkör) kisebb rendszerébe. A Capella azt jelenti: Kis kecske, Gödölye. Vegyük észre, milyen szép összhangban állnak az ókori csillagkép-nevek a magyar népi csillagkép-nevekkel! A betlehemes játék első eljátszott eleme: az Öreg keresi a módját, hol a bejárat (a földi világba). Először az ajtó túloldalán kezd tapogatózni. Amire a két pásztor azt mondja: “Öreg, ne azon a részén, hanem a túlsó részén keresd a kilincset!” Ugyanis arról van szó, hogy ami ott jobboldal, az itt baloldal. Aztán folytatódik a játék: “Öreg, följebb, följebb!” Mire azt válaszolja: “Nem mehetek följebb az égnél!” Aztán arra bíztatják: “Lejjebb, Öreg, lejjebb!” Megy lejjebb, lejjebb, aztán: “De hiszen nem mehetek lejjebb a földnél!” Ami a régi gondolatvilágban azt jelzi, hogy Karácsonykor a Tejúton olyan ajtó nyílik meg, amelyik fölfelé egyenesen a legmagasabb égbe visz, ahol a Kecskés (az Öreg) a vezetőnk, lefelé pedig a földre hozza le a legmagasabb égi erőket képviselő Öreget.

A betlehemes játék tele van játékos elhallásokkal, s ezek rendre ismét az égre csillagképekkel írt csillaghit-mondát erősítik. Így például amikor a Huszár kérdi az Öreget: “Eljönne velünk Betlehembe?” Az Öreg válasza: “Hova? Hova? Vén tehenbe?” A “Vén tehen” a téli napforduló Ikrek csillagképével éppen átellenben levő (a nyári napfordulóhoz tartozó) csillagképet, a Rák-ot idézi fel, ha ennek az ókori Keleten használatos nevét tekintjük: Bivaly, Ökör, Tehén. A Tehén a nyári napforduló égboltjának közepén található csillagkép, tehát az ereje teljében levő Napot idézi. A felszólítás tehát egykor így hangozhatott: “Eljönne velünk Vén tehenbe?” Ami pedig az akkori közönség számára azt jelentette: “Eljön most már a Nap erejének telje?” Ez a “Vén tehen”, “Rőt (vörös!) Ökör” népmesénkből is ismert szereplő, akinek ha szarvát lecsavarjuk (vagyis: ha a Tauruszt, a Bikát elhagyjuk, túljutunk a téli napfordulón), abból bőségszaruként óriási ménesek, gulyák áradnak ki. Ez teljesen logikus a Napistenhit összefüggésében, hiszen az erőre kapó Nap (a Rőt Ökör, a Vén tehen a júniusi nyári napfordulót hozza el) és a nyár, mindenki tudja, újra elhozza a bőség idejét, a rétek megtelnek szaporodó ménesekkel, gulyákkal. A betlehemes játékban az angyalok a következő éneket énekelik: “Kelj fel, Öreg, kelj fel, Ne szunyókálj, Nem látod Betlehem Nagy tűzben áll, Ne sajnáld álmaidat félbehagyni” Amire az Öreg: “Álmomban bejártam Ázsiát, Afrikát, Amerikát, Ingen-Bungon-Burgondiát, De sehol nem ittam egy icce pálinkát”.

Kétségkívül a messzi ősiségbe vezet vissza a Karácsony bennünket. De akkor is ide jutunk, ha a “fenyő” szavunkat megvizsgáljuk, és összevetjük az angol “fenyő” szóval. A magyar “fenyő” szó – mint arra Jankovics Marcell is figyelmeztetett – a “fény” szóból ered. Ezt könnyen meg is értenénk, ha előbb lett volna karácsonyfa, mint ahogy kialakult a “fenyő” szó, mert akkor a fényes fáról neveztük volna el a fenyőt. Vagy tényleg így volt, és előbb volt “fényes fa”, ünnepi fa, és aztán ismertük meg az északi fenyőt, és örökzöld mivolta láttán alkalmasnak láttuk a “fénylő fa”, a karácsonyfa szerepére? Ez olyannyira hihetetlennek tűnik, hogy jobb, ha előtte megvizsgáljuk például az angol “fenyő” szót. Az angolban a “fenyő”-re két szó ismert: “pine” és “fir”. Az első, a “pine” hangalakban rokon a “fény” szavunkkal, hiszen a “p” hajlamos “f”-fé alakulni a nyelvhasonulás törvényei szerint (pl. páter-fáter, palesztin-filiszteus stb.). De a másik szó, a “fir” még szorosabb rokonságot mutat, ugyanis a közismert angol szó, a “fire” (magyarul: tűz) szó tövét alkotja. Az angolban tehát ugyanarra a megdöbbentő tényre bukkanunk: a fenyőfát fénylő, sőt, tüzes fának, tűz-fának nevezik! Tekintetbe véve, hogy a magyar és az angol nyelv nyelvcsaládja, az uráli és az indo-európai, mintegy hatezer éve válhatott el egymástól, ismét a távoli múltba visz bennünket az újonnan megismert tények. Persze az angol e szavakat a latinból vette át, ahol “pineus=fenyőfából készült”, “fir=karácsonyfa”, “pyra=máglya, tűzhely”, e szótőből ered a pirománia (gyújtogatási szenvedély). Az ógörögben Püroeisz (Piros?) a Napisten lovának neve. Mindezt megerősíti a leggyakoribb fenyő-fajta, a lucfenyő neve. “Luc” ugyanis a latin “lux” (magyarul: világ, világosság, nap(világ), élet) szóból ered (gondoljunk az “ex Oriente lux”, “Keletről jön a fény” szólásra), és így a luc-fenyő kétszeresen is fényt hordozó, ahogy erre Jankovics Marcell is rámutatott. Ráadásul Luca napjának elnevezése is bekerül a képbe, és arra utal, hogy éppen Luca napján, vagyis pont tizenkét nappal Karácsony előtt szokták a karácsonyfát fényestül felállítani.

A karácsonyfa ősképe a világító fa. De nincsen más világító fa a világon, csak a világfa. A Világfán csillagok világítanak. Ha tehát a karácsonyfa ősképzete a Világfából ered, akkor a karácsonyfán csillagszerű fényeknek kell világítaniuk. A tény, hogy a karácsonyfán gyertyák és csillagszórók világítanak, alátámasztja következtetésünket: a karácsonyfa a Világfa ősképének, a Világegyetemnek ábrázolása.

Úgy tűnik, a karácsonyfa, mint fényes fa, fenyőfa, egyszer eltűnt a népszokásokból, mert az írásos feljegyzések már – úgy tűnik – nem ismerik. Az időszámításunk körüli évszázadokban csak az örökzöld faág került a téli napforduló idején az ünnep kellékei közé. Így például a germánok, akik az általuk november elején ünnepelt újév napját a szabadon elcsatangoló, vágtázó szellemek napjának tartották, otthonaikba a szellemek elleni védekezésül örökzöld fenyőágat vittek. Ez az örökzöld faág az Életfa, a Világfa, a paradicsomi Tudás Fája, és talán a kollektív tudatalattiba került “fénylő fa” képzetével összekapcsolódva elevenedhetett fel a középkorban a karácsonykor feldíszített fenyőfává. Alátámasztja ezt a következtetésünket egy nemrég felszínre bukkant 13. századbeli, ófrancia Parszifál-történet, amiben Parszifál látomást lát: “egy fát, melynek ágai fényekkel gazdagon díszítettek. E fényeknél is fényesebb egy kis gyermek, amely a fa csúcsán ül. A hős kérdi a pápát, mit jelent ez a jelenés. A pápa azt feleli, a fa az emberiséget jelenti, a kifelé sugárzó gyertyák a jó embereket, a befelé sugárzók a rosszakat. A gyermek maga Krisztus.” Gyakoribb az az értelmezés, hogy a kúpalakú fenyőfa sűrű ágaival a világot jeleníti meg előttünk, mint egy rétegezett birodalmat, a szellemek rangsorát, amelyben számuk felfelé csökken. A csúcson egy csillag ül: az Egy Isten .

Fenyőfákról azonban nem szólnak a feljegyzések egészen az 1500-as évekig. Az első híradások olyan rendelkezéseket ismertetnek, amelyek tiltják a fenyőfák kivágását a téli napforduló idején. A fenyőfák díszítéséről az első hír Strassburg városából ered, amely feljegyzi, hogy a lakosság fenyőfákat állított fel s ezeket almával, papírrózsákkal, aranyfüsttel és cukrokkal díszítették fel. Brandenburgi (III.) Frigyes választófejedelem 1693-ban a következő rendeletet bocsátotta ki: “Mivel értesültünk róla, hogy a Szentestén a faluban szarukürtöket fújtak meg, azzal az ürüggyel, hogy a Szentlelket fújták bele, és felállították a karácsonyfákat, a prédikátoroknak ki kell hirdetniük, hogy ez tiltva lesz és a helyi hatóságoknak ezt a bűncselekményt komoly büntetéssel kell sújtaniuk.” De a fenyőfa-állítás terjedését a rendeletek nem tudták megakadályozni. Von Oberkirch bárónő 1785-ben már így ír: “Jön a nagy nap, már minden házban állnak a karácsonyfák, fényekkel és bonbonokkal díszítve, jön a nagy megvilágosodás”. A karácsonyfa-állítás azonban csak a 19. században válik általánossá.

A fények a Karácsonyfán az értelem, a tudat jelképei. Az értelem a tudatot megvilágító, a világot átvilágító világosság, a földi és égi világot a megértés fényével megvilágító, belső fény. A csillagokat jelképező karácsonyfa-fények egyben a tudat jelképei is, a kozmikus világ kis- és nagy tudatközpontjainak fényei. A kozmikus világban sugárzó fényként keringenek a Világegyetem körül a tudatközpontok, a szellemi ős-sejtek, az én-magok, amikből a Világegyetemet belülről mozgató erő kiárad. Mindannyian ilyen sugárlények vagyunk, bár mindannyian különböző színű, fényerejű sugár-források, olyan tévé-adók, amikből más és más adás sugározza be világunkat, de ezek az adások mind a Természet hírforrásai, küldöttei, összehangolt üzenetei, a Kozmosz fény-hírnökei. Élményszerűen számolnak be erről a következő versek. “A Világfa tetejéről hangzik, messziről, messziről,/ a végtelen időből egy csodálatos rege/ Ahogy csúcsa inog, mily édesen suhog/ Az ősi kertből, a Paradicsomból:// Szenteste, te sugárzó Világfa!/ Szenteste, te vágyódó Isten-álom!// Egyszer emlékszik talán újra arra,/ Aki rá gondolt, s felé hajlik majd ága,/ Egyszer talán a világűrbe/ Kienged engem a Világfa sugara” (Ernst von Wildenbruch). A kozmikus égi mezőkön sok-sok naprendszer és világrendszer égitestjein élnek hozzátartozóink, szellem-testvéreink, a Világlélek helyi tudatközpontjai. Ezt az élményt idézi elénkbe Karl Gerok verse: “Ó Szenteste/ Csillagokkal tündöklő,/ Milyen kedves és frissítő,/ Ahogy megcsap leheleted!/ A gyermekek tolongásából,/ A fények nyüzsgéséből/ Felküldök az égbe/ Egy csendes imát.// Ott szikráznak a csillagok/ Egy égi fa ágain,/ Ujjong a messzeségben/ Az éteri űr/ Ott engedi az égbolt/ A boldog kórus/ Jókívánságait hallatszani/ Úgy cseng nekem, mint egy álom.” Azt gondolni, hogy a csillagok nem mások, mint izzó gázgömbök, a modern emberiség talán legnagyobb babonája. A csillagász Ticho Brahe is megjegyezte, hogy értelmetlen úgy vélni, hogy a csillagokat Isten a világ munkálkodása számára haszontalannak teremtette volna. Ha pedig a világ munkálkodása az üdvözülés, a boldogság, a megtisztulás felé halad, akkor ebben a csillagoknak is részt kell venniük, vagyis lélekkel kell bírniuk, és értelmes tudati tevékenységgel. A karácsonyfa eszméje a Világfa eszméjét hordozza, a Világfa pedig, mivel a fa élő, örökzöld, az örök élet megtestesítője. Jó, ha Karácsonykor a Szent Természetnek, az Élő Világegyetemnek is szentelünk egy kis figyelmet, mert lelkünket ekkor tudja csak megérinteni a kozmikus lélek-közösség felemelő érzése, és ebben rejlik Karácsony ünnepének eredeti értelme.

A Karácsony a keresztény világban a gyermekek első és legnagyobb vallásos élménye. A világ legjelentősebb ünnepe, az emberi testvériség érzésének legátfogóbb megnyilvánulása. Kínában sok millió fenyőfát állítanak december 25-ére (ahogy ők hívják: a fény fái), sőt a Kínai Köztársaság Alkotmányának eléneklését is erre a napra tették, és így hivatalos ünnepnap. Olaszországban úgy tartják, a karácsonyfa az ősi “A fény fája” hagyományból fejlődött ki. Mexikóban Quetzalcoatl, az azték Napisten egy hosszú, fehér szakállú öregember képében, hosszú fehér szoknyában tölti be a Télapó szerepét. Svédországban Szent Lucia (Luca) napján, december 13-án kezdődnek a karácsonyi ünnepségek. A legidősebb lány fehér szoknyában, széles, piros selyem-vállszalagban, égő gyertyákkal ékes koronában szolgálja fel az ünnepi kalácsot és kávét a család tagjainak. A Szent Luca felvonuláson a közösségek a Fények Királynőjéhez énekelnek karácsonyi dalokat. A svájci Hallvil faluban Wienectchind fehér szoknyában, lámpást hordozva járja körbe a falut, hat rózsaszínű ruhát viselő lány kíséretében. Karácsonyi dalokat énekelnek, és süteményeket, édességeket adnak a gyerekeknek. Indonézia fővárosában, Djakartában 30-40 ezer ember vonul fel hatalmas Fény-fákkal az ökumenikus ünnepre, ahol maga a mohamedán államelnök mond beszédet. Minden indonéziai mítoszban nagy szerepet játszik az Életfa. Az emberekben meglevő fogékonyság a “Fényfa” iránt azt jelzi, hogy az Életfa, a Fényfa, a Világfa egy olyan ős-eszme az emberiség közös ősvallásából, ami mélyen a szívünk mélyén ma is él és visszhangra talál. Az örökzöld fenyőn csillogó fények a csillagokat az élő Világfa tudatközpontjaiként idézik elénk, hozzák a hírt, hogy ma is valódi, tudati közösséget, sorsközösséget alkotnak lelkünkkel.

/ Természetfilozófia