A filozófia alapfeladata és a világnézet megalapozása.

A filozófia alapfeladata és a világnézet megalapozása.

Megjelent: Valóság 2002/5, 27-39.

Grandpierre Attila

A filozófia alapfeladata és a világnézet megalapozása

Az emberi élet nem eleve adott, nem kész, hanem egyben feladatot is jelent. “Van egy élőlény, amelynek legfontosabb tulajdonságai közé tartozik, hogy kénytelen állást foglalni önmagával szemben – ehhez pedig szüksége van valamilyen »képre«, valamilyen értelmezési formulára” (Gehlen, 1976, 7. l.). Az emberi élet egyik legfőbb célja, hogy a Homo sapiens megtalálja élete fő feladatát. Az ember tehát alapadottságában filozofikus lény vagy, más megközelítésben, feladattal bíró lény. Életünk fő feladatának megtalálása, meghatározása olyan probléma, amelynek megoldásában segédeszközökre van szükségünk. Legfőbb segédeszközünk ebben az átfogón érzékelő értelem, amely alkalmas belső és külső világunk lényegének megragadására. Belső világunk lényegének megragadásával alakíthatjuk ki önismeretünket, külső világunk lényegét pedig a világképben foglaljuk össze. Ennek alapján kimondhatjuk, hogy az ember természet szerinti alaphelyzetében filozófiára, önmagáról való gondolkodásra kényszerített, önismeretre alkalmas, világkép kialakítására képes lény. Ezzel a meghatározással már képet alkottunk az ember lényegéről. Önismeretünk alapja gondolatmenetünk értelmében az önismeretet és a világképet kialakítani képes értelem. Mivel pedig természet szerinti mivoltunk nem állhat ellentétben képességeinkkel és lehetőségeinkkel, szükségképpen fel kell ismernünk, hogy emberi mivoltunknál fogva mindannyian képesek kell legyünk az átfogó megismerésre, a helyes önismeret (emberkép) és világismeret (világkép) kialakítására, a helytálló gondolkodás kifejlesztésére.

Ennek fényében meglepő, hogy a ma ismert kultúrák (elsősorban a nyugati) az ember lényegéről alkotott fenti képtől nagymértékben eltérő gyakorlatot hoztak létre. Ennek oka az ember-természet viszony megromlásában keresendő. “Az újkori természettudomány magának a természet fogalmának a kétségbevonásával kezdődik – emeli ki Robert Spaemann. ” A természet a passzívan elszenvedett mozgás transzcendenciától mentes birodalmává válik. “A természet létező Én nélküli, külsődleges dologgá vált” (Spaemann, 1988, 136. l.). Tegyük mindjárt hozzá, hogy az újkori természettudomány materializmusa nem előzmények nélkül bukkant fel a semmiből, hanem a görög materializmus folytatásának, szélsőségesebb változatának tekinthető. A természet lecsupaszításának, élettelenné tételezésének “elkerülhetetlen következménye pedig az, hogy a magáról az emberről szóló beszéd válik – tudománytalan antropomorfizálásként – lebecsültté” (uo. 137. l.). Természet szerint az emberkép és a világkép összhangban áll. Sajnos, mindmáig a nyugati civilizáció egyik alapeszméje viszont éppen a természet leigázása. “Az emberi faj kollektív amnéziában szenved. Mi mint faj elfelejtettünk valamit, amit őseink még tudtak és gyakoroltak – bizonyos hozzáállást és az érzékelésnek olyan módjait, amelyekben képesek vagyunk együtt érezni és azonosulni az emberen kívüli élettel, amelyekben értékelni tudjuk a rejtélyest, s alávetjük magunkat a természeti világ végtelen összetettségéből adódó kapcsolatoknak” (Metzner, 1993, 4. l.). Az az elkülönülés, amely szembefordította a nyugati ember tudatát belső világának mélyebb birodalmaival, rendkívüli mértékben csökkentette érzékenységünket a természet eredeti, összhangban álló mivoltának érzékelésére. Minden olyan kultúra, amely megtagadja a természettől az egészet, az életerőt (pontosabban az életelvet, lásd: Grandpierre, 2002a, 2002b) és a szellemi szervezőerőt, megcsonkítja a természetet és vele az embert is. Az olyan kultúrák, amelyek a világkép és az emberkép megcsonkításán, ellentmondásos viszonyán alapulnak, a legelső lépésnél gördítenek akadályt a megismerés, az értelem és a filozófia tudományos kifejlődése elé. Ezért – feltevésünk szerint – a filozófia tudományos kidolgozása csak akkor válik lehetségessé, ha természeti összhangba hozzuk világképünket és emberképünket.

(A filozófia mibenlétének problémája és a tudományos világkép) Sok más gondolkodóhoz hasonlóan Dilthey, a világnézettan megalapítója szerint (1911) magának a filozófiának a mibenléte a legnagyobb filozófiai kérdés. Mindmáig nem tisztázták ugyanis, miben is áll a filozófia lényege. Tegyünk tehát kísérletet a fogalmi meghatározásra!

“A filozófia a természet, az emberi társadalom és a gondolkodás fejlődésének legáltalánosabb törvényeit kutató és rendszerező tudomány. – A külső világról, az élet tényeiről, jelenségei mivoltáról, céljáról, értelmezéséről vallott, többé-kevésbé rendszert alkotó nézet, állásfoglalás, világszemlélet, életfelfogás” (A magyar nyelv értelmező szótára, II. kötet 817. l.).

Azt hiszem, e felfogásban összekeveredik a filozófia és a világnézet. Platón szerint a filozófia első és legfontosabb ismertetőjegye egy olyan vizsgálat eszméje, amelyben a különböző szaktudományok összefüggenek, s egyetlen rendszer részeit alkotják (Kneale, 1970, 864. l.). Ha a filozófia a világ megismerésére irányul, ha a természet, az emberi társadalom és a gondolkodás fejlődésének legáltalánosabb törvényeit kutató és rendszerező tudomány, akkor a tudományon kell alapulnia.

“A filozófiai, azaz a lételméleti kérdezés a világegyetem szerkezetével kapcsolatban állónak mondható” (Wisdom, 1975, 27. l.). A tudomány a három lételméleti kategóriának megfelelően (Grandpierre, 2001b, 2002a, 2002b) a fizikát, a biológiát és a társadalomtudományt tartalmazza, tehát e résztudományokból formált egységes képet kell jelentse. De alkotható-e tudományos kép a résztudományokból? Létezik-e olyan tudományos interdiszciplináris módszer, amellyel a részismeretekből tudományos világismeret alakítható ki? Először is ezzel a kérdéssel kell szembenéznie a filozófiának. A filozófia elsődleges alapja és alapfeladata a tudományok: a fizika, a biológia és a pszichológia/szociológia egyetemes, végső alapelveinek átfogó vizsgálata és egységes tudományának kialakítása. A filozófia akkor válhat egyetemes tudománnyá, ha képes ezt a feladatot elvégezni. Ez pedig nem lehetetlen. A résztudományok ugyanis – eddig nem kellőképpen figyelemre méltatott módon – mindannyian valamilyen egyetemes végső elven alapulnak. A fizika végső elve a legkisebb hatás elve (lásd például: Landau, Lifsic, 1974, 12. l.), a biológiáé az életelv (Bauer, 1967), az emberé és a társadalomé pedig az értelem elve (Grandpierre, 2002a, 2002b), a régi görögöknél a nousz (Grandpierre, 2001a). A világ lényege tehát elvi természetű (Grandpierre, 2001a, 2001b, 2002a, 2002b). Ezek az elvek pedig tudományos alapelvek, tehát vizsgálhatók tudományos módszerrel. Javaslatom az, hogy a filozófia vállalja el alapfeladatának a három tudományos alapelv, a legkisebb hatás elve, az életelv és az értelemelv vizsgálatát. Ha ez megtörténik, tisztább lesz a terep. Előáll egy tudományos (az első tudományos) filozófia, amely képes valóban összefoglaló, tudományos világképet adni a világról, a mai materialista alapú, egyoldalú, áltudományos világkép helyett. Nem tekinthető ugyanis tudományosnak az a világkép, amely a világ három területéből kettőnek a létét tagadja, vagy amely tudománytalanul kirekeszti az alapelvek tudományos szempontú elemzését és összesítő, filozófiai vizsgálatát.

A tudomány a világ leírásakor elkerülhetetlenül felvet bizonyos általános, világnézeti jelentőségű kérdéseket. A három legfőbb kérdés: 1. Anyagi, élő vagy szellemi, erkölcsi természetű-e alapjában a világegyetem, vagy mindezek egysége? 2. Hogyan és mikor keletkezett az élet? 3. Mi az emberré válás és az ember lényege?

Az e kérdésekre adott válasz egyben tudományos megközelítést és módszertant is ad, s alapjában határozza meg a világképet. A résztudományok egyesítésének elkerülhetetlen feladata viszont szükségessé teszi mindhárom kérdés háromrétű vizsgálatát. Sőt, egyben választ is ad: az anyag, az élet és az értelem egyaránt egyetemes kozmikus elvet jelentenek. Az egységes világkép tudományos igényéből közvetlenül következik, hogy a világegyetem anyagi, élő és szellemi természetű is. Ugyanígy következik az, hogy az élet és az értelem birodalma valamilyen módon egyetemes. Az ember lényegéül pedig az értelem elvének kibontakoztatása adódik. A világkép tudományos igénye a három alapelv ismeretében tehát közvetlenül átformálja, tudományosan megalapozza a tudományt, a filozófiát és a világképet. A világnézet pedig személyes és lényegi viszonyunkat fejezi ki ehhez a háromrétegű világhoz, a kozmikus, az élő és a társadalmi élethez. Ez a személyes kozmikus, természeti és társadalmi viszony az alapja saját életvezetésünknek.

Az általunk javasolt filozófiaértelmezés így alkalmas lehet arra, hogy megoldja a tudomány filozófiai jelentőségének kérdését és a filozófia tudományos megalapozását, s hogy ennek révén új, átfogóbb tudományképet adjon. Egyszersmind arra is alkalmas, hogy megalapozza a tudományos világkép fogalmát, ez pedig lehetővé teszi, hogy ennek alapján az emberiség képet alkothasson arról, miféle alapviszonyban szeretne állni a tudományosan megismert világgal, vagyis miféle tudományos világnézetet szeretne létrehozni.

(A három őselvre épülő világkép) Ha filozófiaképünk kitisztul, a világkép szerepét is tisztábban érzékelhetjük személyes világnézetünk kialakításában. A mai természettudományos világkép lényege, alapja elvi szinten az élettelen anyag elve. Ez mint világképalap azonban tényszerűen és bizonyíthatóan hamis, ugyanis nem egyetemes, hanem lényegesen korlátozott érvényű, mert nem tartalmazza sem az életnek az anyagtól független alapelvét (Grandpierre, 2002a, 2002b), sem az értelem mindkét végső elvtől független elvét. A lényeg mindig közérthető és világosan megfogalmazható. Az új, egzaktabb alapokon álló világképben az egyetlen anyagelv helyett három alapelv áll: az anyag, az élet és az értelem elve. Hárman együtt alkotják a természetet, a kozmoszt, amely lényegében különbözik az anyagi természettől, kozmosztól és világegyetemtől.

Egyetemes, végső alapelvekre támaszkodó felfogásunk lényegesen különbözik a hagyományos, tárgyi adottságokra irányuló szemlélettől, amely alapelemekből állónak tételezi a világot. Megközelítésünk szerint hiába mondjuk, hogy a világ anyagból, élőlényekből és Istenből áll, ugyanis nem tárgyi létezőkből, hanem alapelvekből épül fel. A dolgokat nem magukban, hanem viselkedésükkel együtt kell szemlélnünk ahhoz, hogy magyarázatot tudjunk találni rájuk. A tudomány fejlődésének egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy nem annyira tárgyi adottságában, mint inkább viselkedésével együtt tekintve érthető meg a világ. A dolgokat viselkedésükkel egybeforrottnak tekintő tudomány képes magyarázatot adni a jelenségek lefolyására, mert a mozgatórugókat az elvek révén eleve magában foglalja. A tudományos felfogás hajtóerőikkel együtt elemzi a létezőket, a mozgatórugókra, a jelenségek mögött meghúzódó törvényszerűségekre kíváncsi. E kíváncsiság révén juthatott el a legáltalánosabb törvényszerűségek, a megmaradási tételek mögött rejlő végső fizikai alapelvig, a legkisebb hatás elvéig. Így alapjait tekintve a tudomány nem egyszerűen csak materialista, hanem a materializmushoz kötötten ugyan, de lényegében elvi szemléletű. Ennek az (anyagi) viselkedést magában foglaló elvnek köszönheti magyarázó erejét. Az átfogó tudományos világkép ennek megfelelően a három őselvre kell épüljön. Ez az átfogó világkép társadalmi és közösségi életünkben az anyagiak mellett az élet és az értelem iránti elkötelezettséget is hangsúlyozza, s így – ha széles körű egyetértés alakul ki – nagymértékben módosíthatja a társadalomban uralkodó világnézetet.

(A világfolyamatkép) Észrevehetjük, hogy a világkép átfogóvá tétele közvetlenül összefügg világnézetünkkel. Minél átfogóbb egy világkép, annál nagyobb mértékben alapozza meg világnézetünket. Menjünk tovább egy lépéssel! A világkép – ahhoz hasonlóan, ahogy a materializmus a pillanatnyi, anyagi adottságokhoz kötődik – csak a mai világállapotokat tükrözi. Átfogóbb képet kapunk, ha az egész világfolyamatot figyeljük meg. Így jutunk el a világfolyamatképhez, amely a kezdetektől napjainkig tárja elénk a három létszint egységében zajló világfolyamatot (Grandpierre, 2002c). Az ősvilágegyetemben a három létszint természetes összhangja tudati vezérlésű, élő világegyetemet alkot (Grandpierre, 2000). De ahogy a materialista világkép képes anyagi jövőképet is kialakítani a modern kozmológia révén, úgy az átfogó kozmológiával anyagi és szellemi jövőkép létrehozására is képesek lehetünk az autentikus művészet világrendeltetés-érzékelésének jóvoltából. A művészet ugyanis nem annyira az adott, kész valóság elfogadó szemléletére irányul, mint inkább arra a világra, amelynek lennie kellene, vagyis a világegyetem rendeltetésére (Grandpierre, 2002c).

(A világfolyamatkép és a természetkép) Észrevehetjük, hogy a világfolyamatkép már válaszokat kínál életünk végső kérdéseire: Honnan jöttünk? Hol a helyünk a világegyetemben? Mi lesz velünk? Merrefelé tartunk? Ezzel pedig bebizonyosodik, hogy az átfogó, egyetemes, ugyanakkor a személyes értékeléstől független világfolyamatkép óriási, nem sejtett mértékben meghatározza személyes világnézetünket is. Ha pedig az átfogó világfolyamatkép tudományos, vagyis egzakt, s a jelenségeket mozgatórugóikkal együtt tekinti vizsgálata tárgyának, akkor nemcsak a teremtett, hanem a teremtő világot is magában kell foglalja (a natura naturata mellett a natura naturans is idetartozik). Éppen a tudományosság követelménye teszi tehát szükségessé azt, hogy a világteremtő tényezőket világképünkbe foglaljuk. Vagyis a tudományosság követelménye szükségképpen elvezet a modern, denaturált természet egykori egész voltának, épségének visszanyeréséig. A teremtő világ beleértésével az átfogó világfolyamatkép természetképpé válik, olyan természetképpé, amelyben a “külső” természet és belső mozgatórugója, a létezők “belső természete” tudományos egységgé válik. Az átfogó tudomány tehát szükségképpen egységesíti is természetszemléletünket.

Menjünk tovább még egy lépéssel! Mi jöhet a természetkép után, ami objektív egyetemességet hordoz? Az átfogó világfolyamatkép alapján, ennek értelmében és fényében, figyelembe véve az egyetemes és alapvető emberi adottságokat, juthatunk el az emberkép (és a társadalomkép) kialakításához. Személyes világnézetünknek ezek megint csak objektív alapjai és segítői. Ezáltal pedig rendelkezésünkre áll az átfogó, egyetemes tudomány és filozófia természeti, objektív alapja: a statikus világképet, az átfogó világfolyamatképet, az emberképet és a társadalomképet egyesítő természeti világkép. S ezzel óriási lépést tettünk személyes világnézetünk objektív megalapozása felé. Amiről eddig a modern felfogás azt tanította, hogy a személyes tetszőlegesség birodalmába tartozik, arról most mintha lehullana az évezredes lepel. Feltárul, hogy a tetszőlegesség helyén óriási, kozmikus, egyetemes természeti erők élnek, s várják, hogy életünkkel kiteljesítsük őket.

A fenti felismerések azonban együttesen sem jelentik azt, hogy személyes világnézetünk teljes egészében egyetemes és tőlünk független jellegű lesz. Kialakításakor ugyanis el kell jutnunk a megfelelő, helyes önképig is. Igaz, ez az önkép megint csak természetes alapú kell legyen, hiszen génjeink egyedi kombinációjától szellemi érésünkig és az értelmes élet vágyáig csupa természeti erő áll mellettünk, még a személyes világnézet kialakításában is a természet hajtóereje nyilvánul meg. Mégis, ebben a természeti alapú önképben éppen a személyesség és az egyediség elemei a természet szellemiségének megnyilvánulásai. Meg kell barátkoznunk tehát azzal a nyugati szemléletben szokatlan gondolattal, hogy a legszemélyesebb erőink egyben a legegyetemesebbek, köztük az élet szeretete, az igazság keresése, az értelem kibontakoztatása. A személyesség nem jelent egyben elkülönültséget, hanem fordítva: olyan elhivatottság, amelyhez személyes génrendszerünk, természeti, velünk született személyiségünk legteljesebb kibontakozására, egyéni kiteljesedésére van szükség. Legszemélyesebb életérdekünk egyben az élet és a természet érdeke is, s ezzel eltűnik a beszűkült önzés végső metafizikai alapja, átkerül a természetellenes elhajlások, devianciák birodalmába.

Hogyan érthetjük meg a fenti egyetemes és egységes alap ismeretében a világnézetek manapság tapasztalt elképesztő változatosságát? Egyes becslések szerint ma több mint százezer világnézet létezik, mások szerint viszont minden egyes embernek különböző a világnézete. De amiről itt szó van, az nem a világnézet egésze, minden részletével egyetemben, teljes gazdagságában, egyéni színezetében, hanem a lehetséges világnézetek alapvető, végső talapzata. Minden világnézet alapja ugyanazokból a lételméleti (ontológiai) elemekből épül fel (s ezek száma véges). Alapvető eltérések csakis az alapvető elemek (f)elismerésében, kiválasztásában, számában, eltérő értékelésében és viszonyrendszerében jelennek meg.

Az alapvető elemek közé tartozhat az anyag, az élet, a tudat, az Isten; más közelítésben az anyagi világegyetem, az élővilág, a nemzet/társadalom, az anyagin túli végső valóság, ismét más felosztásban a fizika/csillagászat, a biológia, a pszichológia/szociológia és a teológia tárgyköre, de léteznek más alapvetőnek tekintett fogalmak is. (Van, aki különválasztja a pszichológiát és a kultúrát; van, aki a technikát külön világlényegnek tekinti; van, aki az erkölcsi szférát önállónak veszi; s vannak eltérő megközelítések, például földi, emberi, égi [isteni]. Lásd: Grandpierre, 2001b.) A világnézetek alapszerkezete néhány fő típusra vezethető vissza. De hogyan és miért különböznek ezek a világnézettípusok, ha egyszer ugyanaz az egységes természet áll mindegyik mögött? Hogy megérthessük ezt a kérdést, egy újabb képre van szükségünk, amely a személyes világnézetünket befolyásoló nem természetes tényezők összességét mutatja be. Fontos észrevennünk, hogy az egyetlen forrás, amely nem természetes ezen a világon, éppen az ember alkotta világhoz tartozik, s annak is csak egy része: a társadalom bizonyos jelenségei, termékei. Szükségképpen az első társadalmak a természettel összhangban és szellemi folytonosságban épültek fel.

Mesterségesen létrehozott világunk egy része is természetes törekvéseket hordoz. A mesterségesen elidegenítő, a külső és a belső, az emberi tényezőinkkel szembeforduló kultúrák viszonylag új keletűek, s csak hathatós társadalmi manipuláció kíséretében váltak lehetségessé. A manipuláció változatos mutációdzsungele az “Oszd meg és uralkodj!” elve alapján minden embert alapvetően különállóvá, a természettel szembefordulóvá igyekszik tenni. Megteremtette önazonosságunknak a teljes elkülönülésen, a deviancián alapuló mítoszát, arra igyekezvén rávenni bennünket, hogy önmagunkat minden más embertől és a természettől elválasztva, elkülönítve, a devianciában éljük át. Ha meg akarjuk érteni, miért él a kibékíthetetlennek látszó ellentétek ilyen elképesztő változatossága elménkben és világnézetünkben, annak okát a manipulációban, az atomizáló, elidegenítő tudatlanságban, a megosztó és eltorzító társadalmi hatásokban kell keresnünk. Ez pedig egy új típusú kép megalkotását teszi szükségessé: a manipulációképét. Ezt is világnézetünkbe kell illesztenünk a többi fő képpel egységbe hozva.

Mindezek a képek (a világkép, a világfolyamatkép, a természetkép, az emberkép, a társadalom- és nemzetkép, az énkép, valamint a manipulációkép) feltárandók és objektíven, pontosabban interszubjektíven megismerhetők. Ez pedig azt jelenti, hogy társadalmaink, iskoláink és tudományunk határozott segítséget képes adni számunkra, ha lehetővé teszi, hogy átvehessük és megtanulhassuk az ezekhez a világleíró képekhez szükséges ismereteket. Kérdés azonban, arra kell-e törekednünk, hogy bárhol is eltérjünk e képektől az egységes, átfogó világnézet kialakításakor. A manipulatív elemek hatásától többé-kevésbé megszabadulva képesekké kell váljunk az egyetemesen elfogadható, tudományosan megalapozott világ-, természet-, ember-, nemzet- és társadalomkép kialakítására, még manipulációképünk esetében is. A legszemélyesebb kép, az önkép úgyszintén akkor a legerősebb, a leghatékonyabb és számunkra hosszú távon a legelőnyösebb, ha “valós”, vagyis amikor a mások által rólunk alkotott és az önmagunk által kialakított önkép többé-kevésbé összhangban áll. Hosszú távon sehol sem szükséges eltérni a valóságtól az önkényesség felé személyiségünk alapjának, világnézetünknek a kialakításában és önfejlődésünkben sem, mivel minden ilyen eltérés a manipuláció befolyásának növekedésével és a manapság rendkívüli mértékben terjedő személyiségzavarokkal fenyeget bennünket. Személyiségünk utolérhetetlen egyediségének minden tetszőlegességnél, divathóbortnál erősebb, valóságos alapja van, amely génjeinkben, testi és szellemi, velünk született képességeinkben a természet szerint adatott számunkra.

(A társadalomkép jelentősége) A legtöbb értékelés megegyezik abban, hogy a világállapotok, a környezet- és társadalompusztítás, az elembertelenedés feltartóztatása csakis egy új, egységes szemlélet elsajátításával érhető el (Laszlo, 2001). A világegyetem maga is egységes egész, s ennek fenntartása csak átfogó kozmikus szervezőerővel (Grandpierre, 2000) és egységes vonatkoztatási alappal lehetséges. Az emberiségnek pedig csupán egyetlen egységes, valódi alapja van: a természet, az emberiséget megteremtő létező, amely egyben az emberiség külső környezete és belső talaja is. Az emberiség a külső és a belső természet egyik fontos kapcsolódási pontja. A mai embernek személyes és közösségi életében egységes természet- és társadalomismeretet, önismeretet adó szemléletre: emberképre, társadalomképre és világképre van szüksége. Az emberkép és a társadalomkép alapja a világkép. Edward Shils amerikai szociológus felismerte, hogy “egy társadalom ereje és stabilitása nagyrészt a róla kialakított általános képen múlik, valamint azon, hogy az adott társadalom tagjai mennyire kötődnek ehhez a képhez és ezen keresztül egymáshoz. E kép nem csupán a társadalommal kapcsolatos meggyőződéseket foglalja magában, hanem az élet végső értelmére és a világegyetem rendjére vonatkozó vélekedéseket is, amelyek a társadalmi konszenzus, a kollektív tudat alapjai. Senki sem menekülhet meg attól a kényszertől, hogy saját létezésének értelmét ne próbálja meg valamiféle összefüggésbe hozni annak a társadalomnak a rendjével, amelyben él”. Ezt az igényt nevezte a szerző (Shils, 1997, 8-9. l.) a kognitív rend iránti alapvető emberi szükségletnek.

(A világkép szerepe a tudományban, a művészetben és a vallásban) A világkép nem csak a társadalomtudomány alapja. Burttnek (1954) a modern tudomány metafizikai alapjairól írt könyvéből megállapítható, hogy a modern tudomány kifejlődésében az új, mechanikus világkép kialakulása játszotta a kezdeményező és meghatározó szerepet. Bertalanffy pedig észrevette (1970), hogy a pszichológia társadalmi hatalommá vált, az emberkép formálójává, s a mechanikus világkép, amely a társadalom irányítója lett, mechanikussá igyekszik alakítani az embert.

A világkép – figyelemre méltó módon – az élet végső kérdéseivel foglalkozik (Aerts és mtársai, 1994), vagyis azzal a kérdéskörrel, amelyet a materialista tudomány (mint túlságosan emberközelit) elutasít magától. A világkép az ember-világ kapcsolat olyan belső modellje, amely integráló és orientáló szerepet játszik a megismerésben és a gyakorlati cselekvésben (Ojzerman, 1970, 173. l.); a világ egészére vonatkozó egyetemes tudás, amely az oktatás és a nevelés alapja kell legyen (Gáspár, 1978). A világkép “a gondolkodási tartalmak eredményeként és összessége alapján létrejövő egységes szemléleti mód, a jelenségmagyarázó elvek egységes rendszere” (Pedagógiai lexikon, 1997, 639. l.). “A világnézet a világ és az ember átfogó és egységes értelmezése abból a szándékból kiindulva, hogy az ember mint cselekvő és gondolkodó lény számára tájékozódásul szolgáljon. A következetes világnézetek valamilyen központi eszméből kiindulva magyarázzák a világot, s annak megfelelően explicitté teszik azokat az előfeltevéseket is, amelyek hallgatólagosan az egyes világképtípusokat alkotják. Ahhoz azonban, hogy ne csak a világ értelmezésének, hanem az emberi cselekvésnek is keretéül szolgáljon, valamely értéket alapvetőnek kell tekintenie” (Hársing, 1999, 209. l.). A világnézet tehát a világkép – személyes nézőpontból. Az ember számára a tudományos és a művészeti világmegismerési forma egyaránt fontos. A művészet egyenrangú a tudománnyal, a valóság megismerésének ugyanolyan lényeges formája. A művészet feleletet keres az élet nagy kérdéseire, elősegíti a világ értékeinek, szépségeinek felfedezését, arra a világra irányul, amelynek lennie kellene. “A XXI. század küszöbén újabb kopernikuszi fordulatra van szükség: az emberközpontú gondolkodásmódot fel kell váltsa a természetközpontú gondolkodás”, amelyben a művészet és a természetre nevelés nagy szerepet játszik (Orgoványi, 1998).

Az élet végső kérdéseivel a művészet és a vallás is foglalkozik, tehát mindkettő a világszemlélet megnyilvánulása. A világkép áll az egységes, szerves népművészet jelképi rendszere, formakincse, értelmezései, sőt belső látóereje, alkotóereje mögött is. “Erről kellene igazán [könyvet írni]: a népi életformának ezeréves lelki és testi szerkezetéről, amelyet nem politikusok ácsoltak össze valamelyik társadalmi osztály védelmére, hanem névtelen emberi mű, mint a nyelv. Nem kezdetet lát a születésben, s nem véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben. S nemcsak az embernek emberhez való kapcsolatát szabályozza, hanem a szövetséget is, amelyet a természettel és az Istennel mindnyájunknak meg kell kötnünk. Valóban olyan életforma ez, amelyben a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást” (Tamási, 1940, 40. l.). Az a mód, ahogyan a népművészek különösen egységes közösségeikben egybeforrtak a természettel, lehetővé tette számukra belső természeti alkotóerejük kibontakozását, s általuk a természet alkotta meg szellemiségének kifejeződését: vezette kezüket rajzoláskor, íráskor, festéskor, segítette őket az éneklésben, a táncban, a népzenében. “A népzene a természet tüneménye. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: a virágok, az állatok stb. Ez a fajta zene tulajdonképpen nem más, mint a városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye” (Bartók, 1919, 1925/1981, 14., 30. l.). A városi, átláthatatlanabb viszonyok és az ezzel társadalmilag visszaélő materializálódás háttérbe taszította az eredeti világlátást és belső természeti alkotóerőnk természethű megnyilvánulási képességét. De ha visszanyerjük az eredeti, természetes világérzékelés, világfelfogás képességét, újra gazdagabbak lehetünk: a természet beköltözhet belső világunkba, s ismét személyes alkotóerőnkké válhat. Az ember és a természet tragikus szétválása ily módon leküzdhetővé válik, visszatérhet az éden birodalma, s új aranykor köszönthet be.

A világképben futnak össze a nevelés és az oktatás alapkérdései (Prohászka, 1937). Kornis Gyula (1933, 89. l.) megállapította, hogy a politika végső célja az az eszmény, minta, amely szerint az állami életet formálni kell. Ez a kérdés a világnézet gyakorlati, állami szintű formájára, a politikai világnézetre vezet. A világnézet képes ugyanis megmondani, hogy mi a világ valósága, de azt is, hogy mi benne az értékes, az értelmes, s hogy milyen értékeket kell megvalósítanunk életünkkel. A világnézet és az alapjául szolgáló világkép tehát a tudomány, a vallás és a művészet (valamint az erkölcs, a nevelés és a politika) közös alapja, létrehozója, fenntartója és hajtóereje. A világlátás által képesek vagyunk felismerni a természet és a személyiség alapjait és mozgatóerőit. A világlátás képes tudományos, vagyis egyetemes érvényű ismeretek elérésére. Olyan átfogó, szervezett tudásegység, amely egyszerre alkalmas a tudományos és a művészi lényeglátás erejét is megőrző érvénnyel egyesíteni a vallást, a művészetet és a tudományt, a kultúra egészét. A világnézet a kristály, a világlényeg, a kulcs a minden ember számára lényeges tudáshoz. Meglátásom szerint az átfogó kultúra (Ray, Anderson, 2000, László, 2002, 37. l.) világmozgalmának végső, szilárd és egyetemes alapja olyan új világlátás kell legyen, amely megfelel a megismerés egyetemes, félreérthetetlenül pontos és mindenki számára világos követelményének. Nemcsak alkalmas kell legyen az emberiség sorskérdéseinek megoldására, hanem egyben képesnek kell lennie arra is, hogy legyőzze a ma még atomizált emberiséget megosztó erőket.

(Az előző világnézetek alapvető hiányosságai) Felismerve, hogy átfogó, félreérthetetlen, megalapozott, közérthető világnézetre van szükségünk, kritikát is alkalmaznunk kell, mert jelenleg nemcsak egy, hanem több alapvető világnézet is létezik. Igen ám, de a világképek, a társadalmi és egyéni világnézetek egyetemes alapjai jönnek-mennek. Jóformán minden kornak megvan a maga világképe. Hogyan tudunk tehát egy valóban egyetemes, ráadásul világos és közérthető világképet szilárdan, évszázadokat kiálló erővel megalapozni? Javaslatom az, hogy vizsgáljuk felül a tudomány előfeltételeit, s csak a feltétlenül szükségeseket és helytállókat tartsuk meg, annak tudatában, hogy ezek maguk is további felülvizsgálatra és megerősítésre szorulhatnak. Közérthető világnézetre van szükségünk, amely a lehető legbiztosabb alapokra épül. Fel kell ismernünk, hogy a materialista világnézet nem megfelelő, ezért néhány alkotóeleme téves kell legyen. Tanulnunk kell az előző kétezer év kísérleteinek hibáiból. A fő hibákat a következőkben látom.

A mai “posztmodern” kor megismerésének kiindulópontja, célja tisztázatlan, a tetszőlegességbe vész. A megismerés eredetileg, természet szerint az egyetemes, mindenki számára érthető igazság elérésére irányult. Az egyetemesség követelményének feladása, az ezoterizálódás a művészet, a vallás és a tudomány szétválására, az életszemléletek elkülönülésére, szétesésére vezetett. Ezáltal került ki az ember az édenből, a természeti egybeforrottságból, a természettel való együttgondolkodásból. Az ezotéria, a csak a beavatottak számára fenntartott tudás eszméjének elterjedése olyan méreteket öltött, hogy nemcsak a képzetleneket, vagyis az olvasóközönség legnagyobb részét zárja ki a megismerésből, hanem olyan nagyra tartott egyéniséget, mint a Nobel-díjas Feynman, szintén hatása alá kerít. Kvantumelektrodinamika. A fény és az anyag különös elmélete (Feynman, 1985, 9. l.) című könyvének bevezetésében Feynman a következő elmefuttatással “világosítja fel” az olvasókat: “Amit el kívánok mondani önöknek arról, amit tanítunk, – az az, hogy önök nem lesznek képesek a tananyagot megérteni. Tudják, az én fizikus tanítványaim sem értik. Ez azért van, mert én magam sem értem a tananyagot. Senki sem érti.” Éppen ebben a modern hozzáállásban látom a tudomány, a művészet és a vallás szétesésének fő okát. Ez játszott kulcsszerepet a világnézet széthullásában. A mai világban a szétesés egyik terméke, a modern tudomány került a társadalmat vezérlő világnézet irányítójának szerepébe. A haszonelvű tudomány eszméjét a fizikalizmusnak (az élettelenség világnézetének) a társadalom életére tett növekvő befolyása kíséri. A pragmatikus, pozitivista tudomány összeütközésbe került a közérthető, mindenki által átlátható, világos és pontos igazság eszméjével. A mai tudomány haszonelvű kiindulópontját ki kell egészíteni, vagy fel kell váltani a megismerés olyan kiindulópontjával, amely képes teljességében megismerni az ember és a természet viszonyát, megvilágítani emberi hajtóerőinket, megadni az ember helyét a világegyetemben, s felépíteni egy ember-, élet- és természetközpontú, a valóságnak teljesebben megfelelő világnézetet. A megismerés legfontosabb kiindulópontjának a mai materialista hozzáállás helyett az emberi természet legmélyét, az emberibb és természetesebb társadalom elméletét és gyakorlatát kellene szolgálnia. A modern tudomány megtagadja eredeti és legfontosabb feladatát, az emberek segítését a megfelelő társadalom kiépítésében, s eleve kudarcra ítéli a felmerülő társadalmi és emberi problémáknak az emberiség rendeltetésével összhangban álló megoldását. A társadalmi és emberi célok felismerésének hiányában nem alakul ki a társadalom egységessége az emberi társadalmi viszonyok megteremtéséhez. Társadalmi közmegegyezésre van szükségünk végső eszméink megvilágításához, tisztázásához és társadalmaink legfőbb közösségi értékeinek érvényre juttatásához. Ideje megszabadítani magunkat az anyagelvű modernizmus hipnotizáló hatásától.

A mai tudomány főáramának deklarált célja a természet leigázása, a fogyasztói társadalom gyakorlati szükségleteinek való alávetése. Ugyanakkor megismerésünk tárgya éppen ez a természet. A modern hozzáállásban a megismerés tárgya és célja ellentmondásban áll, mégpedig úgy, hogy a megismerés módszere szükségképpen eltorzítja, egyoldalúsítja a tárgy (a természet) megismerését. Az anyagelvűség nemcsak a tudományt, a természet megismerését, hanem az ember önmagáról kialakított képét is eltorzítja, s ez az ember alávetésére és leigázására vezet. Ráadásul a modern tudomány egyre nagyobb mértékben süllyed a nyers anyagi érdekek szolgálatába, az alapvető emberi igényeket a végsőkig háttérbe szorítva.

Manapság a szétesett világ egyik eleme, a tudomány kapta meg az uralkodó szerepet világképünk megszervezési lehetőségére. Ugyanakkor a tudományos megismerés kiindulópontja nem eléggé hangsúlyozott, inkább rejtett, háttérben maradó. Úgy keveredik benne az egyetemes megismerési vágy és a gazdasági célorientáltság, hogy egyre inkább az utóbbi dominál. Szétparcellázódásával egyenes arányban veszíti el a tudomány áttekintőképességét, megismerési jelentőségét, s egyre inkább a gyakorlati, haszonorientált célokban merül ki. A gazdasági-katonai célokra irányuló materialista tudomány eszméje nagymértékben eltér a lényegi, mindenki számára közvetítendő, egyetemes megismerés eszméjétől. A természetfilozófia szerepét mára a fizika, az élettelen jelenségvilág tudománya igyekszik átvenni, s egyfajta élettelenségvallást próbál rákényszeríteni a mai társadalmakra. A megismerés kiindulópontja a gyakorlati, anyagi célok mellett az ember természetbeni helye, helyzete és adottságai, a társadalom és a természet emberi, élet- és természetközpontú szemlélete kellene legyen. A megismerés fő céljául az anyagiasság uralomra juttatása helyett az ember természeti rendeltetésének lényegileg megfelelő, emberibb és természetesebb társadalom elméletének és gyakorlatának kialakítását kellene a központba állítanunk. A modern tudomány valójában fő feladatát hagyja figyelmen kívül: a társadalmi szempontokat, az emberi élet, a társadalom feszítő kérdéseit. A felismert egyetemes emberi és társadalmi célok hiányában pedig elmaradt a társadalmi szintű összefogás az emberi társadalom létrehozására. Szellemi közmegegyezést kell kialakítani az alapfogalmak tisztázásában és a fő közösségi értékek társadalmi érvényre juttatásának módjaiban.

A mégoly egzaktnak tekintett fizika sem tekinthető világnézetként egzaktnak, mert nem határozza meg világosan megismerése tárgyát, az anyagot. Ez pedig önkényes értelmezésekre ad módot, s mindez a fizikai kutatás, különösen a fizikalizmus biológiai és társadalmi jelenségekre is kiterjesztett szemlélete, vagyis éppen a világnézeti megalapozottság terén mutat alapvető hiányt. Az esetleges, nem egzakt világnézet önkényes értelmezési lehetőségei miatt megnyílt az út a tudomány és a világkép társadalmi, közvetett befolyásolása előtt. A világkép elembertelenedése így fokozatosan a társadalom elembertelenedésére is vezetett. A kiutat azt jelentheti, ha sikerül egzaktabb alapokra állítani a mai tudományos világnézetet (lásd Grandpierre, 2002c).

(A modern materialista világkép néhány kritikája) Egy következetesen materialista, élettelennek tekintett világban végletesen beszűkülnek az élet emberi dimenziói. Minden törekvés, vágy, érzés törvényszerűen elenyészik, elbukik a múló emberi életet körbevevő idegen, élettelen, hideg kozmikus űr szorításában. A világegyetem közömbösként vagy idegen, ellenséges fenyegetésként tűnik fel a modern materialista világnézetben. Az élet egy ilyen világban nem lehet más, mint abszurd, értelmetlen, legfeljebb az anyagi javak halmozására irányuló. Az egyetemeken, akadémiákon egyre inkább túlsúlyba kerülő fizikalizmus az embert puszta gépnek, beszélő szerszámnak, hasznot termelő munkaerőnek tekinti. A materializmus világképe riasztóan embertelen, lélekroppantó, életpusztító. Ideje felismerni: ez az emberidegenség, életidegenség, természetidegenség nem melléktulajdonsága, a későbbiekben szükség esetén kijavítható oldalági tulajdonsága a materializmusnak, hanem éppen középponti tételének, az anyagiság, a fizikaiság, az élettelenség mindent meghatározó elvének egyenes következménye. Választanunk kell tehát: vagy megfelelünk belső emberi, természeti adottságainknak, késztetéseinknek, sugallatainknak, s kidolgozunk egy egzaktabb, a materializmusnál átfogóbb tudományt, amely emberi életünk alapproblémáira is választ adhat, vagy belenyugszunk életünk emberi jelentőségének elsikkadásába, a kallódásba, a vegetálásba, az erkölcstelenségbe, életünk emberi dimenzióinak pusztulásába.

(A világnézetek egzakt alapténye: a felelősség) Az “élettelen” jelenségvilág fizikalista tanulmányozásából nem kaphatunk választ a mindenki számára valóban fontos kérdésekre: hogyan alakítsuk személyes életünket, s mi az emberiség hivatása, rendeltetése? Kikerülhetetlen, hogy ezek a valós, életbe vágó kérdések álljanak előttünk szemléletformálásunk kiindulópontjaként. Ha nem tartjuk őket szem előtt, könnyen hamis csatatérre terelhetnek bennünket, s olyan évszázados megoldatlanság csapdájába kerülhetünk, mint a filozófusok, a tudósok a szabad akarat kérdésében. Ma is olyan területen keresik ennek megoldását, mint a kvantummechanikai határozatlanság léte, ahogyan például a Nobel-díjas agykutató, Eccles az interakcionizmus kidolgozásakor. Ha a fizikalizmus csapdáiból ki akarunk kerülni, fel kell ismernünk, hogy megismerésünk egésze elsősorban valós emberi problémáink megoldására hivatott. Ha pedig az egyéni életvezetés és jövőnk közösségi alakítása a megismerés igazi alapkérdése, akkor világnézetünk szükségképpen nem alapulhat a fizikán, hanem csakis a társadalom, az ember egzakt, lényegi figyelembevételén. A világ nemcsak fizikai, hanem természeti, élő és társadalmi, emberi lényegű is. Ezért a világkép nemcsak az élettelen, hanem a természeti, az élő és a közösségi létszintek fogalmi megalapozásán és viszonyaik feltárásán is kell alapuljon.

Minden világnézet arra épít, hogy híveket szerezzen magának, hogy olyan szellemi vonzereje legyen, amely a sok választási lehetőség közül éppen az adott világnézet melletti döntésre készteti az embert. Ez pedig azt jelenti, hogy minden világnézet az emberi döntés melletti elkötelezettségre, tehát emberi felelősségünkre épít. Lényegi elemük az emberi felelősség tudomásulvétele, még ha ezt nem mondják is ki, vagy nyíltan tagadják is. A szabad döntés, a szabad akarat, a felelős cselekvés életünk világnézeti alapténye, világténye. Más szóval: az anyag szellemi irányításának ténye világnézeti alaptény. Felelősség csak ott lehetséges, ahol a döntés lényegi, érdemi része a kezünkben van. Ez a világnézeti alaptény fontosabb, mint az összes többi világnézeti kérdés együttvéve. Fel kellene ismernünk: a világ olyan természetű, hogy az igazi lényeg mindenki számára közvetlenül hozzáférhető. A felelősség világténye és a világnézeti alaptény tényszerűen cáfolja a materializmus alaptételét, amely szerint nem a tudat irányítja az anyagot, hanem az anyag a tudatot. Emellett felhívják a figyelmet a materialista világnézet önellentmondásos mivoltára: ha a materializmus világnézet, nem lehet mentes a világnézet alapvető irányultságától, a tudati befolyásolás szándékától és gyakorlatától, vagyis a materializmusnak homlokegyenest ellentmondó tétel felhasználásától.

(Összefoglaló) Nehéz évek állnak előttünk, s a világtörténelemben szokatlan lenne, ha az emberiség (például korunk nagy kihívása, az átfogó kultúra világmozgalma alkalmából [Ray, Anderson, 2000; Laszlo, 2001, 2002; Grandpierre, 2002c]) komolyan venné feladatát. Így hát kihívás előtt állunk: képesek leszünk-e megszabadulni egyik legveszélyesebb hibánktól, a tehetetlenségtől?

Tanulmányunkban e tehetetlenség leküzdésére, a köztudat hatékony segítésére törekedve egy háromlépéses érvelés fontosságára igyekszünk felhívni a figyelmet.

Tétel: tetteinket gondolataink hivatottak és képesek irányítani. Bizonyítás: ha nem így lenne, nem lehetnénk felelősek tetteinkért. Akkor is felelősek vagyunk értük, ha nem gondoltuk át őket kellően – ekkor éppen az átgondolatlanságért. Az átgondolásra, a tisztázásra mindig van lehetőségünk. Az átgondolt cselekvést pedig a gondolat irányítja.

Ebből adódik a kérdés: ha ez így van, akkor hogyan irányítsuk gondolatainkat? Tetszőleges-e gondolataink irányítása, minden gondolatunk egyenlő jogosultságú-e, vagy van valóságos, természeti alapja, igazsága?

Tétel: gondolatainkat a világnézet hivatott és képes irányítani. Bizonyítás: a lehetőségek közötti döntés mérlegelésen alapul, mégpedig a fontos lehetőségek felismerésén, a közöttük való választás lehetőségének felismerésén. A fontos lehetőségek végső soron a lételméleten (az ontológián) alapulnak, a lehetőségek közötti döntés pedig az értékrendszeren, amely a világnézet lényegéhez tartozik. (A materializmus egytényezős ontológia, így eleve behatárolja, kizárja az élet emberi tényezőinek megfelelő súlyú mérlegelését.) Az ontológia a világnézet alapja, következésképpen gondolatainkat végső soron világnézetünk hivatott és képes irányítani.

Ebből adódik a kérdés: ha ez így van, hogyan válasszuk/fejlesszük ki világnézetünket? Tetszőleges-e a világnézet, minden világnézet ugyanolyan jogosultságú-e, vagy van valóságos, természeti alapja, igazsága?

Tétel: a világnézet egyetemes érvényű világismereten és önismereten alapul. Az egyetemes világismeret az átfogó világkép kialakításával érhető el. Eszerint a világ nem egylényegű, ahogy a materializmusban, nem kétlényegű, ahogy például Descartes dualizmusában, s háromlényegűsége nem jelenti az anyag, az élet és az értelem kibékíthetetlen ellentétét (ahogy a tudat és az anyag ellentétben áll a descartes-i dualizmusban), hanem a három létszint természeti összhangját tételezi fel.

Bizonyítás: a világnézet nem talajtalan, s nem feltétlenül szükséges, hogy a puszta tetszőlegességben merüljön ki, mert valójában egyetemes, tényszerű és természetes irányú valóságon alapul. Személyes kibontakozásunk pedig természeti, objektív születési adottságainknak, alkotási irányultságainknak és a világ természeti irányának összehangolására hivatott.

Ebből adódik a kérdés: milyen irányban halad a természet? Merrefelé vezet az emberiség és a természet kiteljesedésének útja? Erre a kérdésre a végső elveket átfogó, tudományegyesítő filozófia is segíthet választ keresni.

Irodalom

A magyar nyelv értelmező szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.

Aerts, D., Apostel, L., De Moor, B., Hellemans, S., Maex, E., Van Belle, H., Van der Veken, J.: World views: from fragmentation to integration. VUB Press, Brüsszel, 1994.

Bartók, B.: A népzenéről. Magvető, Budapest, 1981.

Bauer, E.: Elméleti biológia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.

Bertalanffy, L. v.: … ám az emberről semmit sem tudunk. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970.

Burtt, E. A.: The metaphysical foundations of modern science. Doubleday, New York, 1952.

Dilthey, W.: Weltanschauungslehre. Abhandl. z. Philos. d. Philos. In: GS, Bd. VIII, Stuttgart, Göttingen, 1968.

Feynman, R. P.: QED. The strange theory of light and matter. Penguin Books, London, 1985.

Gáspár, L.: Egységes világnézet: komplex tananyag. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978.

Gehlen, A.: Az ember természete és helye a világban. Társadalomtudományi könyvtár, Gondolat, Budapest, 1976.

Grandpierre, A.: The nature of the Universe and the ultimate organisational principle. Ultimate Reality and Meaning, 2000, 23: 12–35. l.

Grandpierre, A.: Püthagorasz és a szkíták. Magyar Demokrata, 2001. augusztus 9., augusztus 16 (2001a).

Grandpierre, A.: Világlogikák. Vár Ucca Műhely, 2001/2–3., 49–98. L (2001b).

Grandpierre, A.: The fundamental principles of existence and the origin of physical laws. Ultimate Reality and Meaning, 2002a, 25: 127-147.

Grandpierre, A.: Az élő világegyetem könyve. Válasz Könyvkiadó, 2002b.

Grandpierre, A.: On the fundamental worldview of the integral culture integrating science, religion, and art. World Futures, 2002c (közlésre elfogadva).

Hársing, L.: Világnézet. In: Tudományelméleti kisenciklopédia. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1999, 209–210. l.

Kneale, W. C.: Philosophy. The Encyclopedia Britannica, Enc. Brit. Inc., W. Benton Publisher, Chicago, 1970, 17: 864–869. l.

Kornis, Gy. Az államférfi. Franklin Társulat, 1933.

Landau, L. D., Lifshitz, E. M.: Elméleti fizika I. Mechanika, Tankönyvkiadó, Budapest, 1974, 12. l.

Laszlo, E.: Macroshift. Navigating the transformation to a sustainable world. Berrett Koehler Publishers Inc., San Francisco, 2001.

László, E.: Meg tudod változtatni a világot. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002.

Metzner, R.: The split between spirit and nature in Western consciousness. Noetic Science Review, 1993, 25, 4–9. l.

Orgoványi, A.: Művészet és természeti nevelés. Új Pedagógiai Szemle, 1998/3.

Ojzerman, T.: Filozófiatörténet, metafilozófia. Kossuth, 1970.

Pedagógiai Lexikon. Kereben Könyvkiadó, Budapest, 1997.

Prohászka, L.: Az oktatás elmélete. Budapest, 1937.

Ray, P. H., Anderson, S. R.: The cultural creatives. How 50 million people are changing the world? Harmony Books, New York, 2000.

Shils, E.: The virtue of civility. Liberty Fund, Indianapolis, 1997.

Spaemann, R.: Az emberi természet fogalmáról. In: Michalski, K. (szerk.): A modern tudományok emberképe. Gondolat, Budapest, 1988, 136–137. l.

Tamási, Á.: Szülőföldem. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Wisdom, J. O.: Philosophy and its place in our culture. Gordon and Breach Science Publishers, New York, 1975, 27. l.

/ Természetfilozófia