Hogyan készüljünk fel az Új Reformkor érvényre juttatására? (2000. október-november – KAPU)

Hogyan készüljünk fel az Új Reformkor érvényre juttatására? (2000. október-november – KAPU)

Megjelenik: KAPU, 2000/10, november

Grandpierre Attila:

A TITOKFEJTŐ-VHK Körök tevékenységének szellemi alapjai
Hogyan készüljünk fel az Új Reformkor érvényre juttatására?

A magyarság “csak hathatós újjászületés

által mentheti meg magát

a tökéletes megsemmisüléstől.”

Széchenyi

Új évezred köszönt ránk. Nem várhatjuk tétlenül. Vagy sodródunk tehetetlenül az árral, amelynek sodrát más népek, más tényezők alakítják ki, és ezzel méltatlanok leszünk emberi- és magyar mivoltunkhoz, vagy szembenézünk a valósággal, és azzal, mit kell tennünk. A magyarság nem maradhat ki saját történelmének alakításából, nem bízhatja ezt rá politikusaira, képviselőire sem, annál kevésbé, mivel az új-régi alkotmány szerint azok nem felelős, visszahívható képviselők. Ahogy egyéni életünk döntéseit, napi vezetését nem bízhatjuk másra, még kevésbé vadidegenekre, vagy éppen ellenérdekelt ellenfeleinkre, úgy nem bízhatjuk a magyarság, szeretteink és utódaink sorsát néhány főállású politikusra, akiknek állítólag döntési hatókörüket is rendkívül leszűkítik az “adottságok”. A Szovjetunió összeomlása, Magyarország szovjetektől függetlenné válásának lehetősége parancsolóan szükségessé teszi közös sorsunk felelős újragondolását. Több mint ezer évet nyílt vagy rejtett idegenuralom alatt szenvedtünk, a magunkra eszméléshez lehetőségünk is alig nyílt, és amikor mégis, rövidesen ismét elvették előlünk. Így tehát több mint ezer éves távlatban, egészen a magyarság valódi történelmének kezdetéig fel kell tárnunk múltunkat és történelmünk tanulságait a nemzeti újjászületés szempontjából kell értékeljük. És ebben a nemzeti újjászületésben minden magyarnak részt kell vennie. Nem bízhatjuk ezt felelős (vagy felelősség nélküli) politikusainkra, hiszen nem(csak) nekik kell újjászületniük értelemben, világító erőben, és tettekben. Annál is kevésbé, mivel a nemzeti intézmények, a nemzeti kultúra, a hírközlés, a nemzetgazdaság az új körülmények között az újjászületés helyett jórészt fordított pályára, az élve eltemettetés, az elsorvasztás, idegen kézre adás, eltulajdonítás (milyen finom, modern kifejezés!) sorsára juttatták. A nemzeti újjászületés nem néhány személyt, hanem elsősorban a nemzet egészét, minden magyar embert kötelez.

Újjászületésre van szükségünk, hasonlóan a Reformkor megszületéséhez. Az 1800-as években a hivatalos (és a társasági) nyelv a német volt, a magyarság nemzeti intézményei (a független nemzeti országgyűlés, a nemzeti könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház stb.) még nem léteztek. Ebből a lefojtottságból emelkedett ki eleinte csak néhány magyar kezdeményezésére a Reformkor, s vele elindult a nemzeti újjászületés is. A magyar szabadságharcot azonban leverték, és a Haynau utáni Bach-korszakban idegenből behívott hivatalnokok és egyetemi tanárok gondoskodtak a magyar nemzet szellemének minél teljesebb kiirtásáról. Ma sok szempontból hasonló a helyzet. Mögöttünk egy ezer éves idegenuralom, az általa érvényre juttatott idegenpárti szemlélettel és gyakorlattal. Választott képviselőink áron alul “eladták”, vagy inkább idegen kézre játszották át az ország nemzeti vagyonának 90%-át, és évi nemzeti jövedelmének több mint 50%-át (ld. G. A.: Milliárdok tűnnek el. Magyar Nemzet, 1996 aug. 2). Minden aktív keresőtől havonta 50 000 Ft-ot csalnak ki közvetett, országos szintű manipulációkkal. Olyan kereteket szabnak életünknek, ami biztosítja további kiszolgáltatottságunkat. Ezért mindannyiunknak közös erővel kell fellépnünk, hogy megváltoztassuk az életünket alávettetésre ítélő kereteket, és olyan alapokat, olyan kereteket hozzunk létre, amik nem hátráltatják, hanem segítik közös sorsunk kibontakozását, jövőnket.

Ha belenyugszunk a saját szétszabdalásunkra irányuló körülményekbe, társadalmunk, nemzetünk atomizálásába, a közösségi gondolkodást háttérbe taszító individualizmusba, az “oszd meg és uralkodj” elvét ellenünk felhasználók, az ellenérdekeltek, a rovásunkra életünkből hasznot húzók malmára hajtjuk a vizet. Jogunk van az élethez, az emberi élethez – és az emberi élet első és legfontosabb ismérve az előrelátás képessége. Ha sorsunkat nem vagyunk képesek előrelátóan felépíteni, akkor életünk erőfeszítései veszélybe kerülnek. Ha nem találjuk meg közösen a kiutat a ránk kényszerített csapdából, olyanok leszünk, mint a légy, aki újra meg újra az ablaküvegen akar átrepülni a szabadság birodalmába.

Óriási feladatok várnak ránk, ezer éve el nem végzett feladatokat kell elvégeznünk, és még a lemaradást is be kell hozzuk. Talán a legfontosabb, hogy visszanyerjük tisztánlátásunkat, hogy felismerjük, felismerhessük, mit kell tennünk. Vagyis az első lépés a szellemi szabadságharc megvívása. El kell érnünk, hogy az értelem erejét tagadó erőkkel szemben gondolkodásunkat szilárd és biztos alapokra építhessük. Titokfejtő-VHK Körünk felismerte (lásd a KAPU-ban már több mint két éven át rendszeresen megjelent cikkeinket), hogy a legfontosabb a mindenki számára elérhető, a lényegre irányuló igazságlátás képességét visszaszereznünk. Ehhez nem elég az egyes kérdések egyedi vizsgálata, hiszen annak sose lenne vége, és könnyű elveszni a részletekben. A talajt kell megtalálni, azt, amin maga az igazságlátás épül. Új, az eddigi egyoldalú világlátással szemben teljesebb és igazabb világlátásra van szükségünk. Ilyen világlátás pedig mindannyiunk számára elérhető. A világlátás alapja ugyanis mindössze öt fogalom, öt világlétező fogalmának tisztázása. Öt fogalmat pedig mindenki képes tisztázni. Akkor is, ha emellett még a tisztázás szempontjait is fel akarjuk térképezni. Látnunk kell, mindannyiunknak, miféle módon gondolkozik a mai világ az alapvető világlényegről, és hogyan is lehetne, kellene ezekről gondolkozni, hogy a legteljesebb lényegi igazságot ne tévesszük szem elől. Ez az öt kulcsfogalom létünk öt átfogó szintjéhez kapcsolódik. Ezek a Világegyetem, a Természet, az emberiség, a magyarság (ill. általában a nemzet), és az egyén fogalmai. Nemcsak a fogalmak meghatározását adjuk, hanem megvilágítjuk az egyes lehetséges meghatározások szempontjait, és elindulunk feltérképezni az összes lehetséges szempontot, szem előtt tartva elsősorban azokat a szempontokat, amik éppen a mi létező, élő, magyar ember mivoltunkból adódnak. Meg kell tanulnunk saját szemünkkel látni saját sorsunkat. Igenis lehetséges, hogy otthon érezhessük magunkat hazánkban, sőt, több, mint lehetséges: ez életünk belső, természeti parancsa. Otthon pedig akkor érezhetjük magunkat, ha átlátjuk, mi történik velünk és körülöttünk, ha van beleszólásunk abba, mi történjen, és ha hosszú távon egyező közös akaratunkat valóra tudjuk váltani.

Ha a magyar az első államalkotó nép a mai Európa államai között, akkor a magyarság önszervező képessége kiemelkedő kellett legyen az 1100 évvel ezelőtti, árpádi visszajövetelkor. A magyarság utolsó államalkotásakor (hiszen ezelőtt is léteztek magyar államok a Kárpát-medencében) a magyarság még önálló, ép, természetes módon fejlődő, saját őstudását ismerő nép volt. Államalkotása nem történhetett a jóval később rákényszerített keresztény intézményrendszerek felülről elrendelt, hatalmi szavára. De ha akkor még nem volt az egész országra kiterjedő kolostor-hálózat, akkor miféle nemzeti szervezetek tartották össze az államot? Ehhez nemcsak egységes közigazgatásnak, hanem egységes, nemzeti kulturális intézményrendszernek is léteznie kellett. Ehhez szükséges előfeltétel az átfogó nemzeti közösségben gondolkodás egész népre kiterjedése, a közjó általános akarása és érvényre juttatásának képessége. Mindez pedig az egész népességre kiterjedő nemzeti öntevékenység révén ment végbe. Erre utal “a magyarság egységes jogrendje: a nemzetgyűlés, az uralkodó tanácsadói testülete, a népi, nemzetségi és törzsi nemzetgyűlések, az ősi területi intézmények, a községi tanácsok, falunagyok ősrégi intézményrendszere” (lásd Grandpierre K. Endre: Őshazakutatás. Isten szava a magyar nép szava. Az ősi magyar népfelségjog virágzása és hanyatlása, 1996). “Országos ügyekben törvényileg kötelező volt minden felnőtt, fegyverfogható magyar részvétele. Kézai Simon Gesta Hungarorumában (1283) találjuk erre vonatkozóan az egyik legbiztosabb nyomot. Kézai a Lex Scythicát, a szkíta törvényt hozza fel bizonyságul: “Aki pedig a felhívásnak nem tett eleget, s nem tudta megokolni, hogy miért, azt a szkíta törvény értelmében felkoncolták, vagy törvényen kívül helyezték, vagy egyetemleges szolgaságra vetették.” Éles ellentétben áll ez a mai nyugati jogrenddel. Próbáljon meg ma bárki személyesen részt venni az országgyűlésen! Fegyveres őrök, a hatalom akadályozza meg. A nyugat-európai jogrend a hatalom nép-felettiségére épül, a magyar a nép felségjogaira. A hatalom nép-felettisége a közjóról gondolkodás nép-felettiségét is igényli. A hatalmi visszaélés csak addig élhet vissza a lehetőségekkel, amíg az értelem le nem leplezi. Ez az oka az értelem évezredes trónfosztásának. Az európai jogrend a hatalmasok érdekeinek kiszolgálását szolgálja, az eredeti magyar jogrend pedig minden magyar közvetlen részvételével a nép közvetlen részvételével kialakított döntések végrehajtását. Krónikáink megírják, hogy a régi magyarság idején “mindenben a közösség döntött. Község szavunk ma is erről árulkodik; őrzi a hajdani közösség emlékét: minden magyar község az ősi közösség egy-egy maradványa. Csakhogy akkor a község fogalma még az egész nemzetet magába foglalta. A vezetők nem urak, nem a nép fölött álló személyek voltak, hanem a legnemesebb értelemben a nép szolgái, szolgálattevői. Nem a nép függött a vezetőktől, hanem a vezetők a néptől. Minden vezetőt, föl a hadvezérig, országbírákig bármikor leválthattak, ha megokolt kifogás merült föl ellenük és hibás intézkedéseiket, ítéleteiket is visszavonathatták.” (Grandpierre K. Endre, 2000)

Ugyanez a szembeötlő különbség érhető tetten az iskolarendszer kialakulásában. A nyugat-európai iskolarendszer az államvallássá tett kereszténység érdekeinek kiszolgálásra létrehozott szerzetesrendeken alapszik. Ennek a nyugati iskolarendszernek nincs közvetlen elődje, a papság, a klérus hatalmának megszilárdítása és kiterjesztése volt a fő cél. Azóta ez a hatalom-szolgálat a papságtól áttevődött a polgárság, majd a nagytőkések hatalmának szolgálatára. Ezzel magyarázható a nyugati iskolarendszer hihetetlen értelem-ellenessége, embertelen szemlélete. Hiszen hogyan szabad jellemezni egy olyan iskolarendszert, aminek alapfelfogása az önálló gondolkodás megszüntetése, maradékának előírt, szűk keretekbe kényszerítése. A gyerekeket nem gondolkodni tanítják, hanem mint robotgépeket programozzák ismeretek elsajátítására, és bizonyos feladatok megoldására. A gyermekeket, szüleiket nem kérdezik meg, mi érdekli őket, mit tartanak fontosnak, mit szeretnének tanulni, hogyan lehet önálló gondolkodásukat fejleszteni. Kész helyzet elé állítanak mindenkit: ez van, biflázz, magolj, önálló értelmed kikapcsolásával robotolj egy életen át. Ha mégis kivételesen megkövetelnek némi önálló gondolkodást, mint a matematikában, fizikában, csak előírt szempontok szerint gondolkodhatsz előírt irányokba. Ez pedig nem más, mint a munkahelyek alap-eljárása: nem kérdezik meg az oda jelentkezőket, mit szeretnének dolgozni, mit szeretnének tenni életük fő színterén. Kíméletlen, hatalmi eljárás ez, ami emberteleníteni igyekszik az embert, prostituálni, alávetni a hatalmi gépezetnek.

De milyen volt a magyar iskolarendszer? Ennek még a nyomát is igyekeztek kiirtani, mintha egy ellenséges fajt akarnának csírájában megfojtani. Mégsem sikerült ezt véghezvinni. Így például fennmaradtak nyomok a káldeusok akadémiáiról. A gergely-járás szokása a néprajztudomány szerint még a kereszténységre térítés előtt alakult ki, és így a magyar iskolarendszer népi eredetéről beszél. Hogyan? Népi eredetű is lehet az iskola? Nemcsak felülről, hatalmi szóval lehet létrehozni iskolákat, a hatalmi érdekek kiszolgálására? A magyar iskolarendszer tehát alulról szerveződő, népi jellegű kellett legyen. De milyen elvek alapján szerveződhetett?

Az iskola szerveződése nem követhetett mást, mint természetes elveket. Természetes szerveződési elv az egy közösségben élők tanítása, képzése, az értelem nyiladozásának közösségi elősegítése. Mai szóval, a helyi közösségek önszerveződése természetes alapot ad a népi iskoláknak. És ez a területi szerveződési elv következetesen vezet el a képességek szerinti oktatáshoz. A családi, vérrokonsági kör másik elvet ad a tanítás szerveződéséhez. A családi tanítás mindig képes kell legyen arra, hogy az egyéb társadalmi nevelést a kellő szintre egészítse ki, így a családi nevelés annál nagyobb szerepet kell kapjon, minél idegenebb és korlátoltabb az adott társadalom iskolarendszere. A tanítás, képzés harmadik szervezőelve a szakmai közösségek szerinti. A szakmai közösségeknek képeseknek kellene lenniük a közvetlen szakmai ismeretek magas szintű átadásán túl az általánosabb háttér-ismereteket és személyiség-fejlesztő hatásokat is átadni. A három féle képzési rendszer, a baráti, ismeretségi, tematikus alapon szerveződő természetes gondolkodókörökkel együtt képes kell legyen arra, hogy áttekintse az ország ügyeit, átfogó és helyes képet alkosson, és a közmegegyezést elérve azt társadalmi szinten is érvényre tudja juttatni.

A mai Magyarországon a magyarság önszerveződése hihetetlen mértékben szorítódott hátra a közéletben. Ha nem akarjuk, hogy fejünk fölött döntsenek minden életfontosságú kérdésben, újra csakis az értelemszerű önszerveződés segíthet. A magyar államot a magyar népnek, a magyar nemzetnek kell megszerveznie. Ebben pedig az önszerveződés az utóbbi évezredénél lényegesen nagyobb, döntő szerepet kell játsszon.

Alulról vagy felülről szerveződöttek a nemzeti öntevékenység szervezetei? Gondoljuk mindezt végig abból a szempontból, hogy ma nekünk magunknak kell gondoskodnunk a nemzeti öntevékenységről, környezetünk újjászületéséről, természetes közösségek szervezéséről. Azt gondolhatnánk, hogy mivel nem hatalmi szóról van itt szó, azért “alulról” kiindulva kell megszerveznünk helyi természetes közösségeinket. Igen ám, de az “alulról” szerveződés felveti a kérdést: milyen alapon induljon a szervezés? Mi fogja összetartani a közösségeket, ha “alulról” indul a szerveződés? Összetarthatja a közös, természetes érdeklődés sorsunk, közös sorsunk iránt. Létünket átfogó erők kötik össze kívül és belül. Az élet-szál a Világegyetem keletkezésén, az élet létrejöttén, az emberiség és a magyarság kialakulásán át nyúlik el megszületésünkig és jelenünkig. Ez a kozmikus-természeti-történelmi szál életünk valós és átfogó alapja, alapigazságok folyama, olyan fényes igazság-folyam, ami a világ megszületéséből mutat ránk. És ez a kozmikus-természeti-történelmi szál nem kizárólag külsődleges: hiszen ösztöneink őrzik a világ megszületésének, az élet létrejöttének, a növényi, az állati, az emberi élet kifejlődésének egész történetét, és túl a történteken, az egész folyamat miértjét, az egész eseményfolyamat eredeti értelmét. Ez a belsővé tömörült kozmikus-természeti-történelmi erő a világ, a létezés, az élet eredeti hajtóereje, létesítő oka. Elménk nem más, mint ennek a kozmikus-természeti-történelmi erőnek személyes, egy személybe sűrített akarata – legalábbis megszületésünkig, mert onnantól, úgy tűnik, a mai társadalom uralkodó erői minden lehetséges módon ennek az erőnek megtörésére, kifordítására, visszájára fordítására törekszenek. Ez az oka, hogy a mai, történelem-hamisító, történelem-tagadó, múltat eltörölni igyekvő erők mindannyiunk elméjének eltörlői, kiiktatói akarnak lenni. Ez az oka az értelem, a köztudat több évszázados, mesterséges lezüllesztésének, prostituálásának.

A kozmikus-természeti-történelmi alkotóerő hajtja a természetes, közösségi alkotóerőt, a népművészetet is. A népművészeti alkotóerő legbelsőbb, legszemélyesebb alkotóerőnk. A közösségi, népi kultúrát kétségkívül átfogó, közösségi alkotóerő hajtja, csak így lehetséges, hogy önálló alkotóként képes a népművészet alkotója továbbalkotni a népművészetet. Ez a természeti-közösségi alkotóerő gondoskodik arról, hogy a nép minden tagja belülről érzékelje a népművészet alkotóerőinek törvényeit. Bartók Béla szerint “a népzene a természet tüneménye. Mai formái olyan környékek öntudatlan alkotásának eredményei, amelyek minden kulturális befolyástól mentesek. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: a virágok, állatok stb…a parasztzene az öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye…Csak aki saját nemzete lelkébe, legrejtettebb titkaiba mélyed, csak az alkothat olyan muzsikát, melyben kifejezésre juthat a népzene.” Az így született népművészet, népi tudás, népi kultúra az, ami néphagyományaink révén bennünket a Kozmosszal, a Napistennel, a Tejúttal, a Hadak Útjával köt össze. Ez a népi alkotóerő az, ami a Világegyetemet élő Csodaszarvasnak érzékeli – hiszen ahogy a nép lelkének legmélyére szállunk érzéseinkben, a történelmi dimenziókon túl kigyúlnak a természeti és kozmikus múltunk személyes emlékei, és a kigyúló emlékek a magyarság, az élet és a Kozmosz fényeit újra felragyogtatják. És ha ezek a fények kigyúlnak, akkor valóságosan megerősítettük belső önazonosságunk belsőleg adott, de cselekvő hozzájárulásunk nélkül csak alvó lényegét.

A természetes közösségek felépülése tehát nem annyira “alulról”, mint inkább a népi érzés- és gondolkodásvilágra alapozva épülhet fel. Ha azt mondjuk, “alulról” akarunk szerveződni, ezzel elismerjük azt a szemléletet, ami nemzetünket elsősorban hatalmi szempontból tagolja. Ha a hatalmi szemléletet elvetjük, előbukkannak a valódi összetartó erők. Ha nincs, ami összeköt, átfogó erőként, akkor minden alulról jövő kezdeményezés elhal. De ha a bennünket összekötő átfogó erő minden létező, lappangó erők legcsodálatosabbja, a világteremtő, életteremtő, népművészetet teremtő erő, a világ közösségi, természeti közösségben és emberi közösségben látó ereje, akkor a természetes közösségek képesek lehetnek a nemzet lappangó erőit újra feleleveníteni.

Sorsunk a kozmikus-természeti-történeti, ép emberi erők éltetése és továbbvitele, továbbadása. A nemzet nem atomizált egyedek felülről szervezett halmaza, hanem a mindannyiunk legmélyén élni vágyó kozmikus-természeti-történelmi szellemiséget érvényre juttató, átfogó természeti közösség. A természetes közösségek minden községben minden fiatalt és felnőttet magukba foglalhatnak, és gondolkodó estéiken az egész országra szóló közmegegyezést alakíthatnak ki a legfontosabb tennivalókban. Nem igaz, hogy a megosztottság törvényszerű. Nem igaz, hogy minden kérdést minden oldalról ugyanolyan jó és helyes megközelíteni – hiszen minden megközelítéshez tartozik egy szempont, és nem helyeselhető egy világ-, élet- és nemzet-párti és egy világ, élet-vagy nemzet-ellenes szempont ugyanolyan mértékben. Nem szükségszerű, hogy elvesszünk a szempontok útvesztőiben, hiszen ma is egy szempont igyekszik rátelepedni látásunkra: az anyagias, nemzet-ellenes, élet-ellenes, világ-ellenes szempont. Mivel a közjónak a mi valódi sorsközösségünk, egymásrautaltságunk, gazdasági érdekeink és kultúránk közössége valós alapot ad, ezért a megosztottsággal szemben a közmegegyezés szükségszerűen kialakítható és ezt meg is kell tennünk. Ha az öt alapfogalom jelentésében, értelmezésében egyezségre tudunk jutni, leraktuk a nemzeti közmegegyezés alapjait. Öt alapfogalom értelmezésében pedig nem lehetetlen egyezségre jutni, hiszen a szavak jelentése a közhasználat révén eleve feltételez egy közmegegyezésre való hajlandóságot. Az öt kulcsfogalom tisztázása, de már értelmezési lehetőségeinek megvilágítása lehetővé teszi a tudatos választást, a bujtatott manipuláció hatásától mentesülést, az önálló gondolkodás megalapozását. És mivel az öt világtényező az, amin minden más felépül, ezért a felőlük kialakított közmegegyezés a lényegi egyetértést a legtöbb kérdésben lehetővé teszi, mégpedig gondolkodásunk önállóságának lényeges növelésével. A nemzeti közmegegyezésnek pedig akkor lesz jövőt formáló hatása, ha egész iskolarendszerünket átalakítjuk a közmegegyezésnek megfelelően. Ehhez pedig új oktatáselméletet kell kialakítanunk.

Az oktatáselmélet érdekes módon nem tartozik az emberiség által különösebb erőfeszítéssel művelt tudományágak közé. Ahogy William Boyd írja: “az oktatáselmélet a nyugati civilizáció történetében eddig összesen háromszor került előtérbe: a görögöknél a szokrateszi iskola idején, a reneszánsz és a felvilágosodás korában, amikor az emberek új intézményeket és az ifjúság megfelelő képzését igényelték a társadalmi rend megalapozásához. Ilyenkor teszi a filozófia a legnagyobb szolgálatot az emberiségnek azzal, hogy összegyűjti az eltűnő múlt bölcsességét és eszmények formájában átadja az eljövendő nemzedékeknek.”

A görögök ún. “régi oktatási rendszer”-ében (i.e. ~600-450 ) a 18 évesen végző fiataloknak (az “érettségizők”) a következő esküt kellett letenniük: “Soha nem fogom megszégyeníteni megszentelt karjaimat, és nem hagyom cserben alakulatbeli bajtársamat. Harcolni fogok a templomokért és a köztulajdonért, akár egymagamban, akár társaimmal legyek. Országomat nem kevesebb, hanem nagyszerűbb és jobb állapotban fogom elhagyni, mint amiben találtam. Engedelmeskedni fogok elöljáróimnak és betartom a létező törvényeket, azokkal együtt, amiket a nép ezután fog hozni. Ha bárki megpróbálja a rendeleteket figyelmen kívül hagyni vagy nem engedelmeskedni, ellen fogok neki állni ezek védelmében, akár egyedül, akár társaimmal legyek. Tisztelni fogom templomainkat és őseim vallását. Így segítsen engem Aglaurosz, Enjaliosz, Arész, Zeusz, Thallo, Auxo és Hegomone.”

Kínában már az i.e. XXIV században voltak tanintézetek. “Az első könyv, amit a gyermekek az iskolában kezükbe vesznek, a “San-tsen-king”. A bevezetés a nevelés szükségességéről szól. Ezt a társaival, testvéreivel való illő viselkedés utasításai követik, majd az elemi ismeretek. Ezek a három alaplény (ég, föld, ember), a három kötelesség (hazaszeretet, kegyelet, hitvesi szeretet), a négy évszak és égtáj, az öt elem (tűz, víz, föld, fa, fém), az öt erény (emberszeretet, igazságosság, ildomosság, bölcsesség, hűség), a hat vetemény (rizs, bab, rozs, búza, zab, köles), a hat háziállat (ló, ökör, juh, tyúk, kutya, sertés), a hét szenvedély (szerelem, gyűlölet, öröm, szomorúság, gyönyör, aggodalom, félelem),a nyolc zenei hang, a kilenc nemzedék (dédapától dédunokáig), a tíz erkölcsi kötelék (apa és fiú, hitvesek, testvérek, fejedelem és nép, öregek és fiatalok és barátok közt). A befejezés a tanulmányi szabályok, a kánoni könyvek jegyzéke és Kína történelmének rövid kivonata a dinasztiák felsorolásával.” (Fináczy Ernő, 1906/1984). Ezt a könyvet a gyermeknek szóról-szóra meg kellett tanulnia, és a rendszeres tanulás csak ezután következhetett. Azt hiszem, lenne mit tanulnunk, és ideje felelősen elgondolkodnunk, milyen javaslatunk van az oktatási rendszer megfelelő alapokra helyezéséhez.

A természetes közösségek a bennünk élő természetes érdeklődés, kíváncsiság kielégítésére születtek és születnek. Úgy gondolom, Magyarországon végre meg kell születniük az életünk alapkérdéseivel foglalkozó természetes közösségeknek, amik az életünk egészét távlatokban átfogó kérdésekre keresik és adják meg a választ. Ha ezek a gondolkodó és cselekvő-körök megszületnek, és elegen lesznek ahhoz, hogy összekapcsolódva a nemzet sorskérdéseinek alakításában is érvényre tudják juttatni a nemzeti újjászületésben kivívott közmegegyezést, visszaszerezhetjük a kezdeményezést közös sorsunk alakítása felett. De hogy ez lehetséges legyen, az egész népre kiterjedő önképzésre, tanulókörökre van szükség.

Felhívunk mindenkit, minden magyar embert, csoportot, baráti kört, szervezetet, intézményt, hírközlő szervet, minden lehetséges nemzetalkotó erőt, hogy csatlakozzon a nemzeti újjászületés és a leendő nemzeti közmegegyezés kialakításához, javaslataival, észrevételeivel, érdeklődésével vagy figyelmével támogassa megújulásunkat. Meg fogjuk teremteni a lehetőséget arra, hogy mindannyian minél hatékonyabban be tudjunk kapcsolódni a nemzet újjászületését szolgáló tevékenységbe. Az érdeklődő, csatlakozó, támogató leveleket a KAPU folyóirat címére kérjük eljuttatni. Köszönjük!

Címünk:

Új Reformkor

KAPU szerkesztőség, 1082 Budapest, Nap u. 13

Kapuszer@mail.datanet.hu

Fax: (1)-30-30-712

Irodalom:

Anonymus: Gesta Hungarorum, Pais Dezső fordítása, Budapest, 1975, Magyar Helikon, hasonmás kiadás

Bartók Béla: A népzenéről. Gondolkodó Magyarok, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981.

Boyd, William: The history of western education. Adam and Charles Black, London, 1947, p.20.

Dr. Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története. Budapest, 1906, Könyvértékesítő Vállalat, 1984.

Grandpierre Attila: Milliárdok tűnnek el. Magyar Nemzet, 1996 aug. 2.

Grandpierre K. Endre: Őshazakutatás. Isten szava a magyar nép szava. Az ősi magyar népfelségjog virágzása és hanyatlása, 1996

Grandpierre K. Endre: A három Esküllő és a vérszerződések titka. 2000 (megjelenőben)

Simonis de Keza, Gesta Hungarorum, Alexander Domanovszky, Scriptores Rerum Hungarorum, Volumen I, Budapest, Academia Litter, 1937

/ Természetfilozófia

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom