Belső világunk természete

Belső világunk természete

Belső világunk természete
Grandpierre Attila

Elménk furcsamód kimaradt az új, természet-tudományos világképből. Kizárták, kiközösítették a létezők közösségből. Nem pápai kiátkozással, hanem mérőműszerekkel felszerelt tudósok tudományosnak álcázott zsonglőrködésével, ködösítéssel igyekeztek homályba burkolni, és a homályra való hivatkozással magát az elmét homályos, ködös, kétséges mivoltára hivatkozással száműzni. Hogyan és miért fordult ki az ember magából? Miért fordították ki belső világát a létezők világából? A természettudományos világkép jogot formál arra, hogy egész világképünk alapjául szolgáljon. A természettudományok azonban a huszadik századra lemondtak a természet egységes valóságának vizsgálatáról, és ehelyett a fizikának adták át a végső szót. Helyesen tették? Mi lenne, ha a biológiát fizikai alapon közelítenénk meg? Létezne-e biológia? És milyen lenne egy fizikai alapú pszichológia? Belegondolt ebbe valaki? Megengedhető, hogy a világ egészét fizikainak tekintsük? Bármilyen sikereket is ér el a fizika, mégis tudományról van szó, ne szédítsen el tehát az atombomba, a félvezetők, a materialista kozmológia. Őrizzük meg közben igazság-keresésünket, a lényeglátás igényét. A fizika, ne felejtsük el, csakis az élettelen jelenségeket vizsgálja. Lehet-e az élettelen jelenségek alapján megítélni az életjelenségeket? Lehet-e az élettelen, a halotti világ tanulmányozásából képet alkotni a Világegyetemről? És lehet-e az élettelen világból felfogni az életjelenségek legfejlettebb megnyilvánulását, az élővilág-szerte jelenlevő tudati jelenségeket?

Ezekkel a kérdésekkel a mai tudomány főárama nem foglalkozik. És ez egyenértékű azzal a válasszal, hogy nem is kívánja összeegyeztetni a két jelenségvilágot, elég neki az egyik, a fizikáé. Ezért rekesztette ki az elmét (és az elméleti biológiát) a “természettudományos” világképből. Csak éppen az ön-elnevezés téves. A mai, fizika-központú tudomány nem természet-tudományos, hiszen nem a természetet, hanem csakis az elvont, az élet összefüggéseitől elvont jelenségeket vizsgálja, és csakis annyiban, amennyiben összefér a fizika elveivel. Tehát nem természet-tudomány, hanem anyag-tudomány. És az sem igaz, hogy világkép lenne, hiszen pont a fordítottja: nem világ-kép, hanem töredék-kép. A fizika csak a részletek vizsgálatára alkalmas, hiszen az élet egyetemes világjelenség. Az ember, az élővilág, a Föld, a Nap, a csillagok, a Világegyetem élő szerveződések, élő szervezetek. Az anyag egy olyan elvont fogalom, amely kiszakítja a létezőket élő közegükből. Ahogy szervezetünk is csak annyiban anyagi, élettelen, amennyiben nem képezi szerves részét életműködésünknek. Fejünk, karunk, lábunk nem anyag, hanem testrész. Karunk akkor lesz anyag, ha levágják. Még kevésbé anyag gondolatunk, érzésünk. Az anyagi szemlélet azonban nemcsak az élet-összefüggésektől, hanem a világ-összefüggésektől is levágja, amit vizsgál. Igen, van valóságos alapja az anyagelvűségnek: az, hogy karunkat le lehet vágni. Az összefüggéseket el lehet vágni. Erre épít az anyagelvűség. És érvényét azzal véli igazolni, hogy az általa még megtartott összefüggések igazára hivatkozik. De ez sohasem a teljes igazság, és az élet-és világszemlélet számára sohasem a lényegi igazság.

Még a kavics is több, mint minden életjelenségtől, élet-összefüggéstől elvont anyag. Az anyagelvű még az anyagra sem tud úgy odafigyelni, ahogy egy természetbúvár. Olyan ez., mintha valaki azt állítaná, hogy szerelmes valakibe, de valójában képtelen odafigyelni arra, akit állítólag szeret. Hogyan figyelhet oda a kavicsra egy anyagelvű? Csak a kavics absztrakciójára, elvont élettelenségére, tömegére, alakjára, mérhető mennyiségeire figyelhet oda, nem magára a kavicsra, a létezőre, a létezés méltóságával, értelmével rendelkező, a világösszefüggésekbe ágyazott kavicsra. Az anyagelvű nem is lehet kíváncsi a kavics lényegére, hiszen a lényeget előre tudja, minden szemlélődés előtt. A kavics lényege előtte ugyanaz, mint minden létezőé: az élettelenség. Ez a lényeg pedig tökéletesen elvont, steril, inert, élettelen. Vagyis csupa negativitás, nem-létezés jellemzi. És ami nincs, arra nyilván nem lehet és nem kell odafigyelni.

Az anyagelvűség tehát a létezés minden sejtjének önállóságát fordítja ki, ennek fonákját vizsgálja. A létezés sejtjeinek viszonylagos önállóságát nem mint eredményt fogja fel, ebben nem átfogóbb létkörök tevékenységét látja. A létezőt eleve késznek, készen születettnek fogja fel, hogy gyökereitől elvágja és velük szembefordítsa. Milyen lenne a világ, ha minden létező objektív, tökéletesen önálló, minden tudati kapcsolattól mentes lenne, minden életfenntartó működéstől függetlenül létezne? Világos: élettelen lenne. Ezt vizsgálja a materializmus. A létezés önállósága lehetőséget ad az önzésre, az önálló létszint szembefordítására az életadó létszintekkel. Innen fakad a materializmus élet-ellenessége és tudat-ellenessége. Az anyagelvűség mentsvára a szűklátókörűség. Általános elfogadottságra csak úgy tehet szert, ha a közfelfogásból kizárja az átfogóbb távlatokat, ezért elemi érdeke a tömeges butítás, a szemellenzős, a kész adottságokhoz alkalmazkodó látás kialakítása. Erre van szüksége a hatalmi szemléletnek: a világ alávetéséhez, a feltétlen uralomhoz feltétlen, minden életösszefüggéstől és világerőtől független, önmagát minden más létező fölé rendelő létezők logikájára van szükség. Az anyagelvűség a feltétlen alkalmazkodásra épít. Azt az életműködést, amit ki akar aknázni, igyekszik alkalmazkodásra bírni, alávetni. És amit nem tud megtagadni, például az élet tényét, ahhoz pedig folyton alkalmazkodik, olyan kis részleteket vizsgál, hogy ezekben a beszűkült távlatokban már nem érhető tetten az átfogó összefüggés, a lényegi felismerés. Ezért van, hogy az anyagelvűség felszínes és banális. Ezt igyekszik kevésbé szembetűnővé tenni azzal, hogy az emberek gondolkodását a kész adottságok közé szorítja, a valóság emberivé alakítása, emberi törvényeknek megfeleltetése helyett.

Belső világunk, és különösen belső világaink összessége, együttese szinte felmérhetetlenül gazdag és átfogó világrésze a Világegyetemnek. Olyan világrésze, amelybe beletartoznak gondolataink, érzéseink, sejtéseink, és alkotóerőnk. Ha eszünkbe idézzük a jobb sorsra érdemes lélektan (szakszóval persze: pszichológia) huszadik századi állapotát, például a “behaviorizmus”-t (ha lehetne pályázni a legrondább szavak versenyén, ez a förmedvény még a tudományos szakszavak között is eséllyel pályázna), elszörnyedhetünk. Ez az anyagelvű “tudományos”-ság mezében tetszelgő irányzat úgy lépett a lélektan helyére, hogy a lélek fogalmát egyszer és mindenkorra száműzze a tudományból. Ehelyett egy számára sokkal alkalmasabb fogalmat állított a pszichológia központjába: a kor gép-központú szemléletének megfelelőbb inger-válasz reakciót. Ez az emberi belső világot feltétel nélkül megtagadó kísérlet azonban ötven éves tündöklés után mintha kiment volna a divatból. Skimmer, a viselkedés-lélektan kiötlője, aki az embert csak ingerek és ingerválaszok “zárt doboz”-ának tekintette, fő művében olyan felhevült érzelmekkel állt ki az érzések tagadása mellett, hogy az ellentmondás még a szakmai kritikusoknak is feltűnt. Ezzel a szolgamód divathajhász szemlélettel ellentétben viszont kutatásaim során arra a meggyőződésre jutottam, hogy az elme, a belső világ kiterjedésében és valóságosságában erősebb, mint a “külvilág” – hiszen a külvilág helyesebb kifejezéssel inkább közös világnak nevezendő. A “külvilág” életünk közös színtere, elménk birodalmának közösségi világa. Mivel az ember lényegében társas lény, ezért elménk lényege a közös világra irányul, és ez a közös világ az elmék összekapcsolódásával jön létre. A létezők birodalma így két nagy csoportra oszlik: a közös világra és az egyéni belső világok sokaságára. Ha elgondoljuk, hogy a belső világok hivatottak a közös világot megújítani, akkor olyan képet alkothatunk a világ szerkezetéről, amelyben a közös világot az őt minden oldalról tápláló belső világok, mint parányi, életadó lények alkotják. És ahogy a közös világ egyre nagyobb szerepet játszik a belső világok életében, úgy a közös világ egyre inkább kiterjed, a belső világok egyre parányibbnak tűnnek. De ne felejtsük el, hogy a közös világ minden erejét csakis a belső világoktól kapja. A belső világok olyan világforrások, amelyek a közös világ világóceánjába torkollnak – de ez a világóceán egy pillant eltűnne, ahogy a belső világok figyelme nem táplálná. Belső világaink, bármennyire is parányinak tűnnek a közös világhoz képest, valójában annak végső pillérei. És ezért ha mi emberi, fényes életet élünk, kigyulladnak a közös világ életerői, megelevenedik, felfrissül a világ. Ha viszont visszahúzódunk csigaházunkba, a közös világ elsivatagosodik, kitör a sirokkó, pusztul az élet, és ördögszekerek porzanak végig közös világunk testén.

Az egész mai anyag-tudomány a külső érzékszervekre és azok kiterjesztéseire, a mérőműszerekre épít. A mai világ tudományfelfogása számára egyre megbízhatatlanabbnak tűnik minden valódi tudomány alapja, a logika. De hogyan és mi mástól lehetne tudományos egy tudomány, mint az igazságtól, a logikától? Milyen tudomány az, amely egyre inkább bevallottan a mérésekre, és nem az elméletekre épít? Hová süllyed az alkotóerő? Oda, hogy valaki eldönti, milyen kísérletekre lesz pénz, és a tudósok elvégzik a kiadott feladatot? Mi lesz így az emberiséggel, ha a tudósok kivonulnak a Természet, az Ember, a Világegyetem igazi természetének kutatásából, és ezt a terepet lezárják?

Az Ember kutatásának végső alapja az emberi élet hajtóerejének kutatása. Miért élünk? Milyen életet szeretnénk élni? Mi adhat az életnek értelmet? És ennek megítélése nem az elidegenített közös világban, a “külvilágban” található: hanem bennünk. Ebben mi, emberek vagyunk az illetékesek, mégpedig saját értelmünk, legjobb belátásunk, emberi életünk érzékelése, és áttekintése, és legjobb meggyőződésünk kialakítása. Az Ember lényege az, hogy saját önállóságát, emberi lényegét, azt az életet, amire született, mindig képes felismerni, megérezni, és visszaszerezni. Nincs az a tökéletesen manipulált Caucescu-világ, amely képes lenne az embert végképp megrontani, elidegeníteni, bármilyen hihetetlen mértékű is az elembertelenedés. Nincs, legalábbis ha egyénenként gondolkodunk, hiszen minden egyes ember képes felismerni, hogy ideje átállni az élet, a belső természet, a legnemesebb, velünk született eszmények oldalára. Otthon, egy pillanatra, vagy barátok között, egy ábránd erejéig, vagy egyeseknél tovább is, időnként fel-fellobbanva…Mert amíg a társadalom nem alakul vissza embertelen torz-szüleményből valódi, természetes, átlátható, jobbra, különbre, nemesebbre, emberibbre törekvő közösséggé, amelyben mindenki élete javát a köz javára fordíthatja, addig érvényes marad a fordított értékrend.

A belső világ tehát életünk emberi mivoltának végső forrása, és visszaszerzésének egyedüli lehetősége. De miféle természetű a belső világ? A külvilág ingereihez szoktatott értelmünk látása bizonytalanná, homályossá válik, ahogy elindul, és szinte egész szemléletét átalakítva, hunyorogva, káprázva lassan feltárulnak előtte a belső világ elfelejtett, eltemetett birodalmai. Borzongva, az ősvilág homályából megelevenedik egy óriás elme, egy belső táj, ahol ott él minden, ami bennünket emberi érzéssel, fogékonysággal, emberi hivatással, életszerelemmel táplál.

A halotti gúzsba szorított, anyagelv köré tekert “külvilág”-gal legszorosabb kapcsolatban álló elme-világ az éber tudat, az öntudat. Mitől éber a tudat? És mitől öntudat az ön-tudat? Hogyan képes az elme egyszerre két síkon is élni: érzékelni, tudni, átélni a világot, és ugyanakkor élni, érzékelni azt, amit élünk, érzékelünk? Az öntudat rejtélye mindmáig tökéletesen feltáratlan. Jól mutatja ezt, hogy századunk elejének matematikai forradalma, Whitehead és Russell Principia Mathematica-ja olyan feloldhatatlannak látszó bonyodalmakba keveredett, amelyekből mindmáig nincs a köztudatban megnyugtató kiút. A “bonyodalmak” a matematika önmagára utaló jellegével kapcsolatban bukkantak felszínre. A problémát az egyszeri borbély példáján szokták szemléltetni. Eszerint egy faluban a borbély azt a feladatot kapja, hogy borotváljon meg minden férfit, aki nem maga borotválkozik. Ez a feladat egyszerűen teljesíthetőnek és voltaképpen ésszerűnek is látszhat. Csakhogy akkor a borbélynak meg kell-e borotválnia saját magát? A feladatot saját magára is értelmezve, magát akkor kell megborotválnia, ha nem maga borotválkozik. De akkor mégis maga fog borotválkozni, és akkor pedig nem borotválhatja meg magát…(Surányi László : Metaaxiómák c. könyvében ír erről részletesebben). Világos, hogy itt arról van szó, hogy amikor a borbély önmagára vonatkoztatja a feladatot, új összefüggésbe kerül, egy újabb logikai létszint nyílik meg, akár akkor, amikor az általunk érzékelt világ élményeit magunk is érzékeljük.

Csakhogy így már a matematikai elvontságból valóságos összefüggésbe kerültünk, és a feladat megoldása is közelebb kerül. Élményeinkre ugyanis többnyire utólag emlékszünk vissza tudatosan. Amikor megtörténnek velünk, és amikor átéljük őket, a tudatosítás még többnyire nem teljesedik ki. Ha elragad, amit átélünk, önfeledtté válunk, később mégis részben vagy egészben, vissza tudjuk idézni alkalmas pillanatban az élményt. Elménk egészét leköti, lenyűgözi az élmény, mintegy magától működik, magától történnek meg az események, olyan tökéletes összhangban elménk működésével, hogy elme és valóság tökéletesen egybeolvad, és így a kívülállás, a rálátás megszűnik. A mély, egészre irányuló, az egészet felfogni képes elme törvénye ez, amelyet ébren többnyire csak gyermekkorban vagyunk képesek átélni, felnőttkorban inkább álmainkban tűnik fel ilyen tökéletes átélés, átlényegülés. Álomban az álom-események szigetei zsibongó álom-városok. Álom-folyamunk minden része öntevékeny, és önállósága sértetlen, teljhatalmú. Álom-folyamunk szigetei önálló élmény-tömbök. Álmunkban minden fény-részecske önálló arcú, sértetlen, ép, tökéletes mesterember, hajléka van, tudja, honnan indul, és hova tér vissza. Az egész világ lázas tevékenységben sző, forrong, dúdol. Itt is, ott is a mindentudás kútjai nyílnak minden létezőből. Nincsen tér, a csillagok emberi, élő természetűek, otthonukból kilesnek, legelnek és kelepelnek. Olyan mélységű a jelenlét, az átélés, hogy körültekintése csak periferikus, de átélése bentlakó. Ahová tekint, hipp-hopp, már ott is él, beköltözött, ott lakik, ott mélyed el a pillanat jóízű rögeiben, érzéseivel egyre mélyebbre érve fogódzik össze a hely emlékeinek húsával, minden emlékkel, ami ott valaha is megfordult. Itt még nincs is egységes, külső eseményekre felhívó parancsszavú idő, az események maguk adják az idő szagát, ritmusát, és ez az idő egy befelé folyó idő, pórusain élet-emlékek áramlanak, párállnak kifelé. Ez az álom-idő az eseményekben hordozott emlékek ideje, az események pedig az élményszerűség teljhatalma alatt minden pillanatot a teljességig visznek el, az időtlenség megkondulásig. Az ilyen mélységű átéléskor belülről tárul föl a világ élményszerűsége, bensőségessége. Ebben a világban nincsen távol. Minden érzés élet, és az élet mindig ott van, ahova ér, ott érez, ott érzékel, ott érzékeli minden ága-bogát a befelé terjedő érzésföldi létezőnek.

Amikor vége a varázslatnak, visszaröpülünk a felvilágba. Valóban, itt van éberség, itt van öntudat. Van, mert érzéseink, élményeink nemcsak belső tájaink természeti jelenségei. Többek ennél: az eszmélkedés kigyújtói. Az eszmélkedés pedig annak eszmélése, hogy kavargó élményeinkben egy világ lenyomata eszmélkedik. Az a világ, amely bennünket létrehozott, az élmények izgalmának szelében, forróságában megelevenedik, megkel, és érezteti jelenlétét. Az eszmélés az eszmények társra találása, szilárd világ-látásra találása. Az eszmélés a belső világ és a külső világ sorsközösségre ébredése. Az eszmélés annak a napnak a szava, amelyben belső világunk ráébred, hogy egy világ-testvériség tagja, akinek hivatása van, hivatása, hogy legjobb érzéseit világra hozza, hogy a világ rendjét, vázát élettel, élet-szerelemmel töltse meg. Az eszmélés elkötelezettség. Elkötelezettség a világ szépsége, eszményi mivoltának érvényre juttatása, életünk legbensőbb érzéseinek megszületése mellett. Ha hűek akarunk maradni eszmélésünkhöz, ehhez a naphoz kell visszamennünk.

Az eszmélés alapja tehát a természeti világrend önkéntelen, spontán, természeti érzékelésének megsejtése. Így és ezáltal jutott az ember az öntudathoz. A világrend adta az elme viszonyítási alapját. Az idő a világrendhez viszonyításban telik. Az emberi élet emberi dimenziója így természeti alapon, az ép gyermeki létezés természeti eszmélésében gyökerezik. Az az ön-reflexió, amivel Whitehead-ék nem tudtak megbirkózni, abból a természeti tényből adódik, hogy az emberi elmében benne mocorog, vajúdik, és születik meg a Világegyetem. Az elme tartalmazza a Világegyetemet, attól elme. A Világegyetem pedig tartalmazza az élőlények természeti, szent közösségét, és az élőlények belső világait, az elmék közösségét. Az elmék nem zárt rendszerek, mint a matematikai definíciók objektumai. Az elme nem véges halmaz, Az elme nem meríthető ki felsorolással. Az elme él. Az elme a Világegyetem szülötte. Az elme a Világegyetem létezésének önteremtő képessége. Az elme a Világegyetemmel kialakított személyes viszony. Az elme tehát az önmagunkkal kialakított személyes viszony kifejeződése. Ahogy a kisgyerekben feléled a világ eszméje, ahogy egységes egésszé kezd összeállni élményvilága, úgy alakul ki egy határozottabb, állandósultabb személyes viszony a világgal, és belső világának egészén keresztül önmagával. Ebben a világban az idő a világrend átélésének és megvalósításnak egységes világideje.

A belső világok, mint a közös világ alkotórészei, létükben megelőzik a közös világot, különösen, ha logikai rendben vizsgáljuk őket. A közös világ a belső világ pillérein áll. A közös világ léte ugyan részben, akár nagy részben is, önállósulhat, és független törvényeket követhet. A közös világ mint egy óriás, átfogóbb élőlény, szuper-organizmus, önálló szerveződési törvényekkel is rendelkezik. Ezek vagy összhangban állnak alkotóelemeinek törvényeivel, vagy szemben állnak ezekkel, részben, vagy akár lényegében szembe is kerülhetnek velük. Előfordul a Természetben, hogy két különböző fajú lény élete összefonódik, akár szimbiózisról van szó, akár együttműködő életkapcsolatról. Az ilyen együttélések azonban természetszerű egymásrautaltságban zajlanak le, és ezért csak ritka a két élőlény szembekerülése. Ha mégis előfordul. akkor beszélünk betegségről vagy élősködésről. Ezért a belső világok együttműködéséből összetevődő közös világ törvényeinek is lényegében egyirányúnak kell lennie a belső világéval. Ha ez nem így van, betegségről vagy élősködésről van szó – ami majdnem ugyanaz, hiszen az élősködés, ha elhatalmasodik, betegséget és halált okoz.

Így alakult ki a nyugati civilizáció második évezrede vége felé a civilizáció beteg, önmagával meghasonlott formája. A mai világ társadalmi összállapotai kozmikus ellentétben állnak a belső élményvilág természetes szerveződésével. Ezért veszélybe kerül az öntudat természetes érési folyamata. Mielőtt a felnövekvő emberpalánta belső élményvilága épen és sértetlenül, szent egészében megerősödhetne, fenyegeti az elidegenített külvilág, a felnőttek sötét, idegen, hatalmi és pénzérdekektől megnyomorított világa. Ebben az ember-és természetellenes folyamatban a tudat a világszerveződés helyett más viszonyítási alapot kap: a konkrét személyes-társadalmi, elidegenült, megmerevedett, hideg viszonyok kontrasztját. Ez az éber tudat már nem ép, egységes egész viszonyán alapul, hanem két, egymással éles ellentétben álló pilléren alakítja ki éberségét, ami inkább bizalmatlanságot, behúzódást táplál, és az ellenségesség készségén alapszik. A fejlődő, eszmélő gyermek érése elhúzódik a kamaszkorba, és az ellentétesség lázadásos jelleget kap. Létrejön egy olyan idő, amelyben mindent behúzódva, csak a sértett személyiség vélt érdekeire vonatkoztat az elme. A világrend átfogó távlatait felváltja a mindennapos önzés szűk érdekrendszerére vonatkoztatás beidegződése. A természetes Ént felváltja az önzésre épülő, haszonelvű Én-központ, amely az élet alapvető szerveződési központjává, vonatkoztatási pontjává válik. Az élmények élményszerűsége a távolba veszik, és elfelejtve, eltemetve lappang a gyermekkori emlékek töredékhalmai alatt. Minden érzés élményszerűsége eltompul. A figyelem bizalmatlanul mindig kettős: egyrészt az átélés, másrészt a számítás egymásnak feszülő malmában őrlődik.

(folyt. köv.)

Részlet Grandpierre Attila készülő könyvéből. Tervezett címe: Az Éden visszahódítása. Alcímei: Az Ember és a Világegyetem kapcsolatai – Szabadulás a hétköznapok csapdájából – A létkörök általános elmélete. A könyvnek még nincs kiadója. Amennyiben egy megfelelő kiadó, terjesztő szeretné a könyvet az olvasókhoz eljuttatni, kérjük, vegye fel a szerkesztőséggel a kapcsolatot. Köszönjük!

Hírek: A Titokfejtő-VHK Kör következő találkozóját 1999 március 4.-én tartja a Benczúr Klubban (Postás Művelődési Központ, VI. ker. Benczúr u. 27), 18 órakor.

Kapcsolat: vhk@hotmail.com.

/ Pszichológia, Természetfilozófia

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom