Az erkölcsi világrend alapjai és szerepe életünk otthonosabbá tételében – bevezetés

Az erkölcsi világrend alapjai és szerepe életünk otthonosabbá tételében – bevezetés

Az erkölcsi világrend alapjai és szerepe életünk otthonosabbá tételében – bevezetés

Attila: Üdvözlök és köszöntök mindenkit, nagyon örülök, hogy ennyien eljöttetek. Egyben elnézést is kérek azoktól, akik korábban jöttek, illetőleg szeretném felvetni azoknak, akik későbben jöttek, hogy jöjjenek esetleg korábban legközelebb, mert így akik korábban jöttek, nem járnak annyira jól, mint azok, akik később jöttek, és akkor így a később jöttek és a korábban jöttek nem fognak jól kijönni egymással, főleg hogyha ez ismétlődik. Tehát hogy esetleg akik később jöttek korábban jönnének és akik korábban jöttek azok is korábban jönnének, esetleg hat órára, akkor hat órakor el tudnám kezdeni.

Akkor tehát elkezdeném ez a “második évfolyamot”, második évadot. Eddig kilenc találkozónk volt, valamint egy kirándulás és egy tábor, amin részt vettünk, sőt volt egy buli jellegű összejövetel egy lakáson, amin sajnos nem voltam ott. Talán azt lehet mondani, hogy formálódik egyfajta közösség is a társaság egy bizonyos részében. Az is lenne a cél, hogy létrehívjunk egy olyan közösséget, amelyik olyan módon tud tevékenykedni, ami a javunkat szolgálja és nemcsak a közvetlen, hanem az átfogóbb javainkat, a környezetünk javát és életünk egészét. Az a cél, hogy életünk egészét emeljük valamilyen módon magasabbra és az által kerülünk közelebb az Édenhez ha sok emberben lezajlik egy ilyen folyamat. Igazából csak közösen tudunk tenni azért, hogy közelebb kerüljünk az Édenhez

Aki ott volt a táborban, az tudja, hogy mennyire el voltam keseredve amiatt, hogy úgy éreztem, mintha bizonyos értelemben egy helyben topognánk. Az elkeseredés egy érdekes érzés – időnként meg kell tapasztalni – és van egy olyan előnye, hogy ha az ember elkeseredik, akkor hajlamos szakítani az eddigi szokásaival, mert egy idő után nem szeret ebben az állapotban lenni. Én is ebbe az állapotba kerültem és rákényszerültem, hogy megvizsgáljam miért vagyok ennyire elkeseredve, mi is ennek az oka. Ha az ember az okokat megállapítja, akkor előfordulhat, hogy tud változtatni ezeken a dolgokon. Én most már nem vagyok elkeseredve és többek között azért nem, mert rájöttem, hogy egy-két dolognak mi az oka. Ez az elkeseredés olyan erővel gyúrta a belső világomat, hogy a végén kihozott olyan gondolatokat, amin én is csodálkoztam és néztem, hogy igen, tulajdonképpen ha ez meg lett volna akkor nem lettem volna elkeseredve, és most, hogy megvan nem vagyok elkeseredve. Erre egy fényes reggelen jöttem rá, rögtön ébredés után, amikor az ember elméje leginkább fogékony. Álomból ébredtem, akárcsak ma reggel, amikor ezzel az előadással kapcsolatban rájöttem egy csomó lényeges dologra és rögtön le is gépeltem. Így ezeket most fel fogom tudni olvasni, mert úgy gondolom, hogy érdemes szó szerint is ragaszkodni ezekhez a dolgokhoz. Azok a kérdések, amik felmerültek akkor bennem, azzal függnek össze, hogy meg kéne világítani az életnek egy olyan dimenzióját, egy olyan színterét, ami tulajdonképpen az egyhelyben topogást is megvilágítja, mert hogyha azzal foglalkozunk, hogy a mindennapokban hogyan viselkedjünk, akkor ez az elméletinek tűnő gondolatoktól egy lépést jelent a gyakorlati élet felé. És hogyan lehet a mindennapok felé közelíteni? Ez a kérdés először nehéznek tűnt, aztán megéreztem, hogy ez az erkölcsi világrenddel függ össze és az erkölcsi világrenddel kell foglalkoznom. Eztán elkezdtem ezzel foglalkozni és most el szeretném mondani, hogy mire jutottam.

Az erkölcsi világrend eredete, alapjai és szerepe életünk otthonosabbá tételében: Az egyik központi gondolat az, hogy az Édent akkor tudjuk visszahódítani a saját életünkben és az átfogóbb környezetünkben, ha igényt támasztunk arra – de sajnos nem támasztunk általában – hogy otthonosan éljük le az életünket. És ne csak a családban legyünk otthon, a világban pedig kivert kutya módjára éljünk, hanem a világ is és a környezetünk is otthonos legyen a számunkra. És minden, ami ahhoz kell, hogy otthonosan érezzük magunkat, azzal foglalkozni kell. Az életünk nagy része nem otthon a családban zajlik, hanem például munkahelyen. A családon kívüli lét otthontalan lét? Ki mondta azt, hogy a családon kívül nincs otthon? Ki szakított ki bennünket, hogy egy idegen világban otthontalanul kódorgunk és senkihez semmiféle lényegi közünk nincs? Ez egy olyan szemlélet, ami azt sugallja, hogy otthon az csinálsz, amit akarsz, de ha kiteszed a lábad, a családodtól elszakadsz, a legirgalmatlanabb elbánásban lesz részed. Nekünk ezt el kell fogadnunk? Nem hiszem, mert itt sem az történik, hogy egymás torkának esünk és a legirgalmatlanabb módon megpróbálunk elbánni egymással. Miért tennénk így? Biztos, hogy sok érdekes fizikai gyakorlatot lehetne végrehajtani, de nem biztos, hogy tényleg ezen a módon kellene egy embernek viselkedni. Ez lehet, hogy a bűnözőknek, vagy egyes emberek érdeklődésének vagy szakmai jártasságának jobban megfelel, de mi nem feltétlenül vagyunk ilyenek és másképp is viselkedhetnénk. Van lehetőségünk és jogunk, hogy ne csak az otthoni világunkban legyünk otthon, ne szakadjunk ketté, ne legyünk skizofrének, ne vágjuk ketté az életszemléletünket, hogy otthon kedves emberek vagyunk, és úgy viselkedünk amilyenek igazából vagyunk, kint pedig, minthogyha kimennénk egy háborúba. Maszkot veszünk magunkra és azt lessük félelemmel eltelve, hogy hol, mikor, milyen veszély csap le ránk és csak tűrünk, tűrünk, tűrünk, amíg hazamegyünk és otthon felépül a lelkünk. Az más kérdés, hogy az otthon az igazi otthon-e, de nyilván annak kell a legigazibb otthonnak lenni. De a világnak is otthonosnak kéne lennie, tehát nemcsak a családnak, de a közvetlen környezetünknek és ennek a körnek is például. Általában azok az átfogóbb létezők, amelyek szintén hozzánk tartoznak, amelyek a lételemeink, és amelyeket a mai kultúra nem igazán akar elismerni, szintén otthonosabbak kéne legyenek. A kultúra is a lételemünk és így a kultúrának is otthonosnak kéne lennie. Úgy, ahogy otthon tudjuk, hogy mi történik a családban és beszámolnak a kisgyerekek vagy a családtagjaik arról, hogy mi történt velük ma, ugyanúgy tudnunk kellene minden fontos dolgot, hogy mi történik abban a kultúrában, aminek mi is részei vagyunk, tehát a nemzeti kultúrában. Tudnunk kellene a természet és a Világegyetem titkairól, arról, hogy merre fejlődik a világ és ezeket nem lehetetlen megtudni. Ez az otthonosság-igény egy lényeges dolog és úgy érzem, hogy én szeretnék otthon lenni, otthon a családomban, otthon köztetek és otthon általában. Úgy gondolom, hogy jogom van ahhoz, hogy éljek, az életnek pedig joga az, hogy otthonosan tevékenykedjen. Mi élőlények vagyunk. Miért nyugodjunk bele, hogy életidegen környezetben töltjük el az életünk legnagyobb részét? Azt hiszem, hogy az életünket egy életidegen szemlélet támadja. Ez pedig feltételezi és természetesnek tekinti azt, hogy az életünk életidegen környezetben zajlik le és életidegen tényezők szabják meg, hogy hol, mikor, hogyan bánnak el velünk, vagy hogy hol, mikor, mit fognak velünk művelni, vagy elkövetni velünk szemben. Azt hiszem, hogy ezt nem szabadna eltűrni, és azt, hogy ezt mi magunk ne lássuk, ehhez jó pofát vágjunk és belenyugodjunk, azt pedig végképp nem.

Ahhoz, hogy az erkölcsi világrendet meglássuk, tudnunk kell azt, hogy milyen alapokon áll az életünk, milyen alapokon áll a világlátásunk. Mit jelent az, hogy erkölcsiség? Ez olyan furcsa szó, ami a mai világban le is van járatva. Ma a bűnözők a sikeremberek, nézzük meg a televízióban, Amerikában a bűnözők már régóta elismert személyiségek. A közvélemény ismeri őket, és ezt az ismertséget az üzleti beállítódottság arra használja fel, hogy a gyilkosok, de főleg a sorozatgyilkosok a legmagasabb társadalmi elismertségre tegyenek szert. Egy kis ellenérzést is szült bennem, hogy azt a szót használjam, hogy erkölcsi, mert manapság egyre inkább lejáratják. Egyrészt a kereszténység gyakorlata révén az erkölcsiséget papos mellékzöngével ruházta fel, ami feljogosít bárkinek a lelkébe belegyurmázni és azt mondani, hogy ez a beleturkáló ujj valami erkölcsiséget fejez ki. Nem biztos, hogy ezt az érzést én erősíteni akarom, sőt, úgy gondolom, hogy inkább nem. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mit jelent az, hogy erkölcsiség. Nem lehetne valami olyan szót találni, ami otthonosabb, a szellemünk számára átláthatóbb, tisztább, világosabb lenne? Létezik-e egyáltalán erkölcsi világrend? És hogyha létezik, akkor hogyan és miből keletkezett, miből ered? Honnan tudhatunk mi az ember eredeti erkölcsi világrendjéről? Szeretném ezeket a kérdéseket úgy megvilágítani, hogy mindenki számára érethető és világos legyen, az elmétek számára otthonos legyen, olyan legyen, mintha a Ti gondolatotok lenne. Bár az én gondolataim, azt szeretném, ha úgy helyeznétek el ezeket az elmétekben, hogy ez elindítson olyan folyamatokat, olyan gondolatokat, amiktől az életetek jobbá, nemesebbé, teljesebbé válik és közelebb kerül az Édenhez. Ezeket a dolgokat már Nektek kell hozzáadni. Az kell, hogy ezek a gondolatok elindítsanak valamit, rájöjjetek, hogy hogyan tudjátok szervesen tovább növeszteni és megvizsgálni, hogy igaz-e vagy nem. Ezek a dolgok mind rátok várnak. Ami rám vár, az az, hogy elmondjam, mifélék az én gondolataim.

Miben áll az erkölcsi világrend? Az erkölcsi világrend személyes viszonyunkat fejezi ki. De mihez? A világ, úgy tűnhet, messze van, és nekünk az életünk az, ami a problémákat fölveti. Ezért jött létre a Titokfejtő-VHK Kör, az életünk egészét érintő kérdések megoldására. Akkor tehát itt az életünk egészéhez való személyes viszonyról kell gondolkodjunk. Az erkölcsi világrend személyes viszonyunkat fejezi ki az élethez, életünk egészéhez, a világhoz.

Hogyan viszonyulhatunk az élethez? Hogyan viszonyulhatunk a saját életünkhöz? Tudjuk azt, hogy nagyon sok ember nagyon sokféleképpen viszonyul a saját életéhez. Az embernek módjában áll, hogy a saját életéhez szinte végtelen sokféle módon viszonyuljon. Tudjuk azt, hogy egyesek imádnak élni, szinte megőrülnek, annyira imádják azt, hogy élnek és minél jobban szeretnének élni. Hogy mit jelent élni, az egy külön kérdés. Vannak, akik elutasítják az életet. Tudjuk, hogy Magyarországon nagyon sok az öngyilkos. Vannak, akik arra teszik rá az életüket, hogy minden erejükkel kiteljesítsék azt. Vannak, akik azt mondják, hogy ők szeretik az életet. Ebben benne van egy bizonyos megengedés, hogy bármilyen is az élet, ők tulajdonképpen szeretnek élni, és kész. Nem az a fontos, hogy milyen az élet, hanem az, hogy élnek, és ezt már önmagában nagy dolognak tartják. Vannak, akik tengetik az életüket, vannak, akik a kallódást választják. Van, aki megy az utcán, van aki bandukol, van aki lépeget, van aki az életét éli, mint az őrült, van aki tengeti, van aki inkább kallódik, van aki egy kicsit tengeti, utána kallódik, utána éli, mint az őrült. Van, aki azt választja, hogy sodródik az árral, utána pedig szembeszegül az árral. Ki lehet térni az ár medréből, szembefordulni vele, ugrálni az ár fölött, sokféle módon lehet élni, a legkülönbözőbb tornagyakorlatokat lehetne leírni. Gondolom, van itt egy-két ember, akinek volt élménye a kallódásról, – nekem is volt – de egy idő után megcsömörlöttem a kallódástól és sodródástól. Azt gondolom, hogy azzal lealacsonyítja az ember az életét, ha túl sokat kallódik. Lehet egy kicsit, de ha a kallódás elveszi az ember eszét és csak a kallódás jár az eszében, akkor ez már azt jelenti, hogy a saját életünkkel szemben nem vagyunk olyanok, amilyennek lennünk kéne. Egyfajta módon erkölcstelenekké válunk a saját életünkkel szemben, ha a kallódást mindenre kiterjesztjük.

Mi lehet a legfőbb erkölcsi kötelességünk? A legfontosabb és legelső kérdés, hogy eldöntsük azt, hogy miként viszonyuljunk a saját életünkhöz. Tehát a leges-legelső erkölcsi kötelességünk a világon nem az, amit a Tízparancsolatban lehet hallani. Mert a Tízparancsolatban azt lehet hallani, hogy szeresd az Istent, és imádd, és Isten az pedig Jézus és ehhez hasonlók. Azt, hogy Jézus megszületett-e vagy nem, még egyelőre nem tisztázta a történelemtudomány, a rendelkezésre álló bizonyítékok Jézus létét nem támasztják alá. Minden valószínűség szerint tehát Jézus nem is élt, nekem pedig állítólag ezt a valakit kéne minden kritikai megfontolást félretéve, feltétlenül imádnom. És ha valaki azt parancsolja, hogy Kovács Jánost imádjam? Kovács János legalább létezett, sőt, több is, és így valóságos okom lehetne rá, hogy imádjam. De hogy az a Kovács János jó ember, vagy rossz ember, azt külön el kéne dönteni. Megérdemli-e egy ember, hogy imádjam? És ha igen, miért pont egy kétezer évvel ezelőtt esetleg élt vadidegen, akiről nem túl sokat lehet tudni? Azt hiszem, hogy amit én fogok mondani, nem ugyanaz, mint a keresztény hozzáállás. Itt más a cél; nem az, ami a vallásoké, hogy az ember gondolkodását, szemléletét a hitre ránevelje. A hit, mint elsődleges tényező, mindig vakhit. Normális esetben hitünk a meggyőződésen alapul, olyan tapasztalatokon, amelyeket értelmünket átláttunk, és amelyek ezáltal a meggyőződésünkké váltak. A hit tehát mindig az értelmi belátáson kell alapuljon. Az a hit, amely gőgösen félrelöki szülő tényezőjét, az értelmet, vakká válik az értelem látása nélkül. Ha pedig egy vak tényezőt emelünk szemléletünk központjába, ahogy ezt a kereszténység megköveteli, azzal önmagunkat vakítjuk meg, és ezzel átadjuk a sorsunk irányítását a külső tényezőknek. Így jön létre a kívülről irányított ember, az az embertípus, amely tragikus módon a mai világban általánossá vált.

Én inkább azt szeretném, ha gondolataink, és az én gondolataim az önálló gondolkodásra nevelnének. Azt gondolom, hogy a legfőbb erkölcsi kötelességünk az, hogy helyesen tudjunk választani, vagyis legfőbb erkölcsi kötelességünk az igazság meglátásának a képessége. Az, hogy az igazságot képesek legyünk meglátni, nem egy olyasmi, amit fönntarthatunk bizonyos bűnözőknek és gengsztereknek, akik jogot formálnak arra, hogy rendelkezzenek az életünkkel. Ha mi átadjuk az életünk felett való rendelkezés jogát bizonyos vadidegen bűnözőknek, például politikusoknak, vagy misztikusoknak, akkor ezzel a lelkünket áruba bocsátottuk és az életünkkel szemben egy merényletet követünk el. Nem mondhatjuk azt, hogy nem vagyunk képesek az igazság meglátására, felismerésére. Mindenkinek a legelső erkölcsi kötelessége, hogy az igazságot meg tudja látni és meg akarja látni. Az igazságot és az igazság lényegét kell látni, nemcsak egy felszínes igazságot, azt kell látni, hogy az életünk egészével mi lesz. Ez az első és legfontosabb erkölcsi kötelességünk. Tudom, hogy ez esetleg erősen hangzik, mert a mai világban az erkölcsi igények a béka feneke alatt vannak több fényévvel. Tehát az a legelső és legfontosabb erkölcsi kötelességünk, hogy az igazlátásra és a lényeglátásra törekedjünk és az, hogy ezekért éljünk. Nemcsak az, hogy meglássuk az igazságokat és közben a hamisság szerint éljünk tovább. Ne a mások által kitalált hamis életvezetés szerint éljünk! Ne úgy teljen el az egész életünk, hogy napi nyolc-tíz órában azért dolgozunk, hogy valami üzletember Amerikában vagy Angliában nagyon gazdag legyen, hogy a tizenötmilliárd dollárja után legyen még százezer dollárja, amit harminc év alatt sikerül kipasszíroznia belőlünk! Ez nem igazán a legvonzóbb életcél szerintem. Az erkölcsi világrend kifejezi, hogy viszonyulnunk kell önmagunkhoz, ezt a viszonyt vállalnunk kell. Nem mondhatjuk azt, hogy kérem ezzel én nem törődök. Az erkölcsi világrend kifejezi, hogy nekünk emberi lényeknek igenis viszonyulnunk kell önmagunkhoz, sőt nemcsak önmagunkhoz, hanem a társainkhoz is, mert abban is kifejeződik egyfajta erkölcsiség, személyes viszonyulás. Viszonyulnunk kell környezetünkhöz, a természethez és a Világegyetemhez is. Visszakanyarodva ahhoz, hogy hányféle módon lehet élni az életet, lehet kallódni, őrülten szeretni, meg imádni; ugyanúgy az, hogy az ember hogyan gondol rátok, vagy hogyan néz mondjuk a falra abban szintén kifejeződik valamiféle viszonyulás. Erre a falra is lehet úgy ránézni, hogy ó, hát ez csak egy fal, nem is érdemes ránézni, de lehet úgy is ránézni, hogy tényleg, miért vannak itt ezek a repedések, miért hullik a vakolat, mi fejeződik ki ebben? Hogy minden megreped, hogy minden korhad és mindenben rág valami erő? Lehet, hogy a fal remeg és rezeg és azok hozzák létre ezeket a repedéseket? Salvador Dalinak az volt például az egyik kedvenc gyakorlata, hogy a falon kiszemelt egy pontot, az volt az ő kedvenc pontja aznap reggel, s oda teljes erőből megpróbálta az elméjét beleképzelni. Olyan erővel, mint egy őrült, mint egy véső, vagy valami tűhegyre összpontosuló szellemi erő, teljes erőből koncentrált. Én is próbálgattam ezt egy időben, mert nagyon vonzott és tényleg rendkívüli élményeket lehet átélni. Volt olyan is, hogy kiléptem egy kapun, ott voltak a házak, de hát legyenek, gondoltam, nekem rengeteg egész más dolgom van. És egyszer csak látom, hogy az egyik ház olyan hepciásan néz rám. Meg kellett állnom, hogy mit akar tőlem és miért van ez. Rájöttem, hogy valami olyan viszonyba lépett velem a ház, vagy a tudattalanom, hogy elsápadtam. Gondoltam ez megőrült, vagy nem tudom, mi van ezzel a házzal, de valami nagyon furcsa dolog történik. Fontos az, hogy az ember nyitott maradjon arra, hogy személyes kapcsolatba tudjon kerülni akár egy olyan semlegesnek látszó valamivel is, mondjuk mint egy ház. Ki tudja, hogy mi lakik a házak mélyén? Ez egy nevetséges dolog, vagy valami tényleg történik a házakkal? Ha ebbe belegondol az emberi elme, akkor hatalmas és világrengető dolgokra tud rájönni. De most nem kanyarodok el ebbe az irányba, hanem folytatom. Tehát ez egy konkrét, szemléletes példa a viszonyulásokról, hogy az ember hogyan tud ránézni egy mindennap látott valamire.

Az erkölcsi világrend kifejez egyfajta viszonyulást, egyfajta értékelést. Az élet jelentősége nem sikkadhat el! Minden napunknak óriási jelentősége van. Képzeljük el, hogy a halálos ágyunkon visszagondolunk a mai napra, vagy a tegnapira, vagy a tíz évvel ezelőttire, vagy egy olyan napra, ami fontos volt az életünkben. Beláthatatlan jelentőségű egy-egy napunk, egy-egy pillanatunk. A mai világban ezt a jelentőséget elsikkasztották, tőlünk sikkasztották el és azt gondolom, hogy ezt nem kéne hagyni. Az életünknek van jelentése és éppen ezért van jelentősége is. Vannak olyan álmaink, amelyek olyan jelentőséggel bírnak, hogy az ember elméje szinte fölkunkorodik és érzi azt, hogy rázza a hideg, olyan erővel hatnak rá. Ha az ember életéből kikerülnek a nagy jelentőséggel bíró dolgok, akkor egy darabig még az álmaiban jelentkeznek, de ezeknek az életben a helyük. Az életünknek tehát rendkívüli jelentősége van

Az erkölcsi világrend az élet, a természet, a világ és az ember kiteljesítésének igazát fejezi ki, azt, hogy akkor igazi a világ, hogyha kiteljesítjük a viszonyunkat önmagunkkal, az élettel, a természettel és a világgal szemben. Sokan ezt nem vállalják és azt mondják, hogy: ó, hát ezek nehéz kérdések, különben is, nekem el kell mennem dolgozni, be kell vásárolnom, utána pedig bedobom magam a fotelba. De ekkor mi nem élünk úgy, ahogy nekünk élni kellene, úgy ahogy az emberi lényegünk akarja. Előfordulnak ilyen dolgok, de az életünk egészében ez nem szabad, hogy uralkodó legyen és ez legyen a jellemző. Valamit föl kell mutatni. Hogy ez a valami mennyi, azt mindenkinek önmagával szemben kell kialakítania. Bármilyenek is legyenek belső és külső adottságaink, mi magunk, közvetlenül és személyesen vagyunk felelősek az élet jobbá, nemesebbé, szebbé, igazabbá és valóbbá tételéért. Ezt fejezi ki az erkölcsi világrend. Minden ember a természet teremtménye, minden emberben ott vannak a Világegyetem titkai és minden ember – Ember. És attól, hogy ember, teljes jogú harcosnak született. Ha önmaga nem adja el önmagát, nem bocsátja áruba, nem prostituálja a lelkét és a szellemét, hanem a saját szelleméhez ragaszkodik és a saját gyermekkori önállóságát továbbviszi, kialakítja saját önálló személyiségét, akkor lehet köze ahhoz, amire született. Ez azt jelenti, hogy minden ember erkölcsileg teljesen alkalmas arra, hogy az erkölcsi világrendjének – amit önmaga alakít ki – megfeleljen és ezt megvalósítsa, függetlenül attól, hogy mik a belső és külső feltételei. Nincsen külső felmentő körülmény és nincsen belső felmentő körülmény sem. Mindenkinek saját magához képest kell megtalálnia a lehető legmagasabb kiteljesedést. Ha pedig semmiféle külső körülmény nem ment fel bennünket az életünkért való erkölcsi felelősségvállalás alól, ez az életek testvériségét jelenti, az életek világgal való összemérhetőségét, és így, miután mindannyi összemérhető, ezért a világgal való testvériségét. Minden élet a világ kísérlete, a világ önálló kísérlete a kiteljesedés felé. Minden élet az élet egészét tekintve egyenrangú egymással. Elvileg. A mi dolgunk az, hogy gyakorlatilag is az legyen. Ezért vagyunk itt. Minden élet a világ szempontjából egyenlő lehetőségekkel vág neki kibomlásának. Életünk erkölcsi egyenrangúsága tehát azt jelzi, hogy életünket kozmikus szemszögből kell élni. Az életet úgy kell tekinteni, mint ami a természetben kezdődik és a természetben végződik. Az élet tehát a természetnek egy haditette, egy olyan művelete, amiről ő tudja, hogy igazából milyen motor hajt és miért. És hogyha ehhez közünk van, – márpedig kinek lehetne több köze a saját életünkhöz, mint mi magunknak – akkor nekünk kéne megfejteni, hogy mit akar velünk a természet. Mi a hétszentségért hozott létre és mi az a hétszentséges erő, amiben ott lappang az a hét szentség, amiről azt sem tudjuk, hogy mi az. Mi az első, mi a második, mi a harmadik? Lehetséges, hogy ez nem egy keresztény hétszentség, hanem a természetnek a hét szentsége. Az biztos, hogy óriási erő van az emberben, ami arra indítja, hogy az életét élje és úgy élje, ahogy az emberhez méltó. De mit jelent az, hogy emberhez méltó élet? Ezt kéne most megvilágítani.

Életünk erkölcsi egyenrangúsága tehát azt jelzi, hogy életünket természeti és kozmikus szemszögből kell élnünk. Úgy kell tekintenünk, mint egy hatalmas, természeti húsban kibontakozó életet, mint egy természetes otthonban megjelenő örömet. Egy olyan örömet, ami igazából akkor örül igazán, ha tudja, hogy minek és miért lehet itt örülni, és miért jó az, ha ez az öröm kifejlődik abban a természetet átfogó szellemi húsban. Életünket úgy kell tekinteni minden pillanatban, minthogyha halálos ágyunkról tekintenénk vissza. Halálos ágyán mindenkinek az elméje megindul és egy pillanat alatt átlátja, hogy az életében mi volt fontos. Nemcsak a halál, vagy a haldoklás, de vannak ilyen különleges pontok az életben, amikor az ember a mindennapjaiban is képes arra, hogyha az elméjét összeszedi egy picit és végigtekint az életén, meglátja a fontos dolgokat Az ember elméje egyébként azért gyenge és azért bátortalan, bágyadt és bukdácsoló, mert erre nevelték rá. Önállótlanságra. Ha a Ti elmétek önállóbbá válik, az azt jelenti, hogy önálló erővel fog bírni. Ha önálló erővel fog bírni, képes lesz olyan mélységekbe tekinteni, a halállal is olyan módon szembenézni, hogy abból az életéhez hatalmas erőket tudjon áthozni, átmenteni. Életünket ugyanakkor születésünk pillanatából kell minden pillanatban megvizsgálnunk. Mihez kezdenénk az életünkkel, ha minden teljesen csak rajtunk múlna? Ez az önállóság, az önálló gondolkodás egyik kulcskérdése. Valójában minden csak rajtunk múlik. Hány olyan ember van, aki azt mondja, hogy ha rajta múlna, sokkal jobb lenne a világ?! De hogyha mindenki ezt mondja, akkor miért nem fogunk össze és miért nem gondolkodunk el rajta, hogy hogyan is lehetne létrehozni egy jobb világot? Azt hiszem, nekünk közünk van ehhez és gondolom, hogy azért is vagytok itt, hogy ráébredjünk, hogyan is lehetne ezt megtenni. Úgy kéne élnünk, hogy szellemiségünknek, a létezők kozmikus erők által létrehozott szellemiségének megfeleljünk. A létezők kozmikus szellemi erők által létrehozott kardalának meg kell értsük a nyelvét, és meg kell értsük ezeknek a minden időkre kötött szövetségének a szavát is. Ezek az erők szövetségesek egymással, és a létezők által kötött szövetség ereje hozott bennünket létre. Azzal, hogy megszülettünk, mi is bekapcsolódtunk ebbe a szövetségbe. Tudnunk kell róla, hogy ennek a szövetségnek mi a célja, mi a rendeltetése.

Ha minden élet erkölcsi szempontból egyenrangú, akkor életünk elvileg – gyakorlatilag persze egyáltalán nem, különösen a mai világban – a világ kristálya és prizmája. Mindannyiunkban a világlényeg üvölt és vár sorsának a megvalósítására. Sors-megvalósítóknak születtünk, hogy meghalljuk a bennünk égő hívást, a csodákra hívó élet szólítását. S hogyan viszonyulhatunk életünkhöz? Mit lehet kezdeni egy élettel? Végtelen sokféle módon lehet leélni az életet és a világ előrevivésének szolgálatába is lehet állítani. Vörösmartynak van egy ilyen felvetése, hogy: “a könyvek vitték-e a világ sorsát előbbre?” S aztán azt mondja, hogy tulajdonképpen nem nagyon. Ő múlt századi gondolkodó volt, s én megdöbbentem, amikor találkoztam ezzel az írásával, amiben ő azon gondolkodott, hogy hogyan lehet a világ sorsát előbbre vinni. Az utóbbi tíz, húsz, harminc évben nem olvastam ilyesmit az úgynevezett társadalmi, tehát elvileg mindannyiunk érdekét szolgáló szellemi fórumokban. Úgy látszik, ma már nem gondolják, mégpedig éppen a köz ügyeinek megvilágítására hivatott sajtó munkatársai, hogy a világ sorsát előbbre kéne vinni. A múlt században tehát még természetes, magától értetődő volt, hogy az emberek feladata az, hogy a világ sorsát előbbre vigyék. De hát mi a világ sorsa? Úgy látszik, hogy a könyvek akkor már olyan irányban alakultak, hogy azok, akiknek az lett volna a feladata, hogy a világ sorsát előbbre vigyék, nem vitték úgy előbbre, ahogy Vörösmarty gondolta volna. Úgy látszik, hogy abban az időben a romlás felerősödött és ezért feszegeti ezt a témát, ezért vetette fel ezt a gondolatot, de elárulta ezzel azt is, hogy akkor még benne volt a köztudatban a világ sorsának az előbbre vitele.

Ahogy nem következik gépies szükségszerűséggel, hogy az élettelen világból meg kell jelenjen az élet, ugyanúgy az sem következik gépies szükségszerűséggel, hogy életünknek a világ előrevivéséért kell tennie. A mai világot uraló tényezőkre túlnyomó részt az erkölcsi relativizmus jellemző, vagyis hogy ízlések és pofonok különbözők, mindenki azt csinál, amit akar. Ezzel fertőzik meg a szinte védtelen gyermekek, és a társadalmak szellemiségét. Nincsen olyan törvény, amely kötelezővé tenné bárki számára az igazságlátást és lényeglátást, ez nem kötelező, csak hogyha valaki akarja. Abból, hogy ez nem kötelező, rögtön arra a következtetésre jutnak azok, akiknek ellenszenves az, hogy a világ sorsát előbbre vigye az emberiség, hogyha ez nem szükségszerű, akkor viszont mindent szabad, mindent lehet. És tényleg mindent lehet, csakhogy ez nem jelenti azt, hogy nem kapunk semmiféle fogódzót. Ha mindent lehet, akkor a rossz is ugyanolyan jó mint a jó? Nem, nem feltétlenül, mert ahogy az élettelen világból szintén nem következik gépies törvényszerűséggel, hogy az életnek ki kell fejlődnie, ugyanúgy az sem következik abszolút szükségszerűséggel, hogy az élettelen világban meg kell jelenjen feltétlenül az öntudattal rendelkező ember. Ugyanúgy az sem következik abszolút biztonsággal, hogy neked, vagy neked, vagy nekem létre kell jönnöm, mert ez nem egy abszolút kikerülhetetlen törvényszerűség. Sem az, hogy én most pont ezt a gondolatot kigondoljam, vagy hogy Ti pont úgy asszociáljatok ahogy asszociáltok, ez sem abszolút szükségszerű, mert nem vagyunk gépek. De ugyanakkor mégis az ember tudja, hogy az, hogy nem vagyunk gépek, nem egy rossz dolog és nem azt jelenti, hogy csak akkor lennénk jók, ha gépek lennénk és mindenki gépiesen viselkedne. Fordítva. Ezzel a szabadsággal nem visszaélni kell, hanem arra kell gondolni, hogy az élet kifejlődött az élettelen világból, az öntudat kifejlődött az emberi világból és nekünk is ezt a vonalat kell képviselnünk. Aki vak akar lenni, az nem látja, de aki nem akar vak lenni, az láthatja, hogy a természetben és a Világegyetemben igenis kifejeződik egy irány, ami a megtáltosodás, az élet kiteljesedése, az élet megjelenése, a szellem megjelenése és kiteljesedése, az öntudat kiteljesedése felé vezet. Egyfajta megtáltosodásról van szó, és nekünk, tudatunknak, elménknek és életünknek meg kell táltosodni. Ez a világ természeti törvénye. A mi legbelsőbb természeti törvényünk nem az, hogy választhatunk, amit akarunk, szavazhatunk arra, amire akarunk, és szabadon megyünk a mások által kijelölt úton, mert akkor így csak bizonyos külső elvárásoknak felelünk meg. Ennek nem így kell lennie! Ne legyünk szabadok saját sorsunktól, családunktól, nemzetünktől, legnemesebb feladatainktól! Az embereknek tudniuk kell, hova tartoznak – és vaknak kell ahhoz lenni, hogy ne lássuk – hogy ez nem egy elérhetetlenül magas igazság, hanem egy olyan igazság, ami átlátható, otthonossá tehető. Bárki átláthatja, a saját elméjében otthonosan áttekintheti azt, ami nem tagadható, hogy a természet létrejött, az élettelen világból kifejlődött az élet, az élővilágban kifejlődött a tudat és most éppen ott tart, ahol mi vagyunk. Itt tart a világ, ez a világfolyamat, amelyben kifejeződik egy akarat és ez az akarat nem megfoghatatlan, hanem a megtáltosodás, a kiteljesedés felé vezet.

Mi az, hogy erkölcs? Már sokszor használtam ezt a szót, hiszen nem feltétlenül egy rossz szó, nem angol, vagy latin, vagy bármilyen más idegen nyelvből származó szó. Benne van az “er” szótő, ami sokmindenben benne van, például az érzésben, értelemben, vagy abban, hogy elérni valahova. Ez is arra utal, hogy az erkölccsel eljutunk valahova, a világ azon részéhez, ami számunkra a leglényegesebb. Az erkölcs nem egy megfoghatatlan, tankönyvekbe való dolog, amit bizonyos filozófusok kisajátítanak maguknak és a számunkra nem tehető otthonossá. Ha valakinek az ízlése olyan, hogy nem akarja ezt használni, akkor ajánlok egy másik lehetőséget. Képzeljük el, hogy mi a világ sorsát akarjuk továbbvinni. Hogyan tudjuk továbbvinni? Kell tudnunk, hogy a világ sorsa milyen irányban fejlődik. Ha nem tudjuk azt, hogy milyen irányban fejlődik a világ sorsa, akkor részt tudunk venni abban a folyamatban, ami adott, ami megvan? Ahhoz, hogy csatlakozni tudjunk, tudnunk kell, merre tart a világ, merre mutat a kozmikus irány.

Illés: Ilyen erővel azt is hihetnénk, hogy ha most az elanyagiasodás az irány, akkor ezt kell folytatni. De hogy mi az erkölcs, azt inkább belülről kéne meghatározni.

Attila: Nagyon jó a hozzászólás. Sokféle folyamat zajlik a világban. Amire én gondoltam, az a természeti folyamat, ami a kezdetektől fogva folyik, a világegyetem keletkezésétől fogva. Egy pár ezer év óta ellentétes irányú folyamatok is beindultak. Nem azt jelenti, hogy minden egyes irányt, ami létezik, folytatni kell, hanem azokat meg kell vizsgálni. Én azt gondolom, hogy a természeti irányt kell folytatni, a természet akaratát kell képviselni, mert mi a természet alapján jöttünk létre. Ha robotok volnánk, akiket a Szovjetunióban vagy a legújabb amerikai hadigyárban gyártottak, akkor föl lennénk szabadítva az alól, hogy a természetre gondoljunk akkor, amikor az irányt keressük. De mivel úgy tűnik, hogy nem vagyunk mindannyian androidok, hanem a természet méhében jöttünk létre és nekünk a természet a családunk, a természet az otthonunk, ezért nekünk természetszerűleg adódik hogy ennek az irányában gondoljunk, ne pedig olyan irányban, ami a társadalomnak egy természetellenes iránya. Tehát köszönöm a kérdést, jó hogy tisztáztuk, nehogy valami zavar keletkezzen. Ezzel is felhívtad a figyelmet arra, hogy ellentétes irányok is jelen vannak.

Ahhoz, hogy tovább tudjuk vinni a világ sorsát, tudnunk kell, hogy milyen irányban fejlődik a világ, vagyis akárhogy is van, az erkölcsi létünknek a legelső dolga az, – amit igazságlátás és lényeglátás igénye is jelent – hogy szellemi irányokat vegyünk föl. Hogy milyen szellemi irányokat veszünk föl, ebből áll össze az erkölcsi világrendszer. Saját szellemünk irányai egy külön rendszert alkotnak, azt, hogy mihez hogyan viszonyulunk. Ez olyasmi, minthogyha hatalmas hajók lennénk, amin van egy csomó zászló, irányzék és végül eldönti a hajó, hogy merre menjen. De nagyon sok helyről a lokátorok érzékelik, hogy innen kaptam egy hírt, vagy amonnan, erre-arra hajózunk a világóceánon és millió és milliárdnyi inger ér minden másodpercben, s közben el kell döntenünk, hogy merre menjünk. Minden nap, minden pillanatban állandóan döntünk, hogy hogyan alakítsuk az életünket, mire gondoljunk, hogyan viszonyuljunk. Ezek a viszonyulási rendszerek, az ember saját szellemének az irányai egy egységes rendszert alkotnak, végül az erkölcsi világrend alapját képezik. Az, hogy ez mennyire lényeges, az kiderül abból, hogy ha úgy képzeljük el az egyes döntéseinket, mint egy pontot a szellemi irányokat pedig úgy képzeljük el, mely megmutatja hogy hogyan juthatunk el a következő pontba. Nyilván alapvetőbb maga az irány fogalma, mint az a mechanikusabb látás, ami csak egy pont, ami pontszerűen lát mindent. A dinamikát, magát a mozgató erőt az erkölcsi irány adja, vagyis a szellemi irány. Az értelem nem tud ítélni irányadó tényezők és súlyozó értékmérők nélkül. Az értelem belső értékrendszere tehát az egységes természeti értelem legbensőbb magja. Életünk alakításában belső értékrendszerünk adja meg szellemiségünk lényegét, szellemi irányainkat. Ezek a szellemi irányok nemcsak egy adott helyről, egy adott pontról érvényesek, hanem bárhonnan; mert bárhonnan, bármilyen életből is indul el az ember, ezen értékek követésével a természetes értékek felé halad. A természetes élet pedig az érdemi élet, az az élet, amire hivatottak vagyunk. Ezek az irányok tehát nemcsak egy adott koordináta-rendszerhez képest értelmezhetőek, hanem maguk tekinthetők a szellemiség, vagyis életünk egésze irányultságának, az irányultság legvégső és egyetlen szabadon választott, természettől adott kiindulópontjainak. A szellemi irány az értelem végső kiindulópontja és legalapvetőbb meghatározója. Az értelem legalapvetőbb meghatározója tehát az erkölcsben rejlik. Nem csoda, hogy az erkölcs rosszul hangzik manapság, mert az értelmünket akarják megvakítani és a legjobban akkor lehet megvakítani, ha az erkölcsiségünket veszik el. Ha vállaljuk erkölcsi életünket, értelmünk kigyullad. Értelmünk alapja az erkölcsiség. A szellemi irányokat pedig a természetes értékrendszer adja meg. Az erkölcs mindenkinek a magánügye, mindenki saját maga állapítja meg, hogy miféle rendszereket, miféle viszonyulási- és világrendszert, miféle értékelési rendszert alakit ki.

Amikor tizenhat-tizenhét éves voltam, mint minden kamasz, foglalkoztam azzal, hogy mi az életem értelme és hogy hogyan lehet ehhez eljutni. Úgy éreztem, hogy bármennyit is olvastam és beszélgettem, nem kaptam túl sok segítséget. Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy szabadságomban áll, és ez életem legalapvetőbb, és személyes feladatvállalása, hogy az életem pilléreit saját magam állapítsam meg. Ettől lesz életem személyes, hogy magam teszem személyessé, legvégső alapjaiban. Úgy érzékeltem és úgy gondoltam, hogy bármilyen tanácsot kaptam, ezek elmehetnek a sóhivatalba ahhoz képest, amit én gondolok. Úgy éreztem, hogy a tanácsok, amiket kaptam, mind egy-egy adott helyzetre vonatkoznak és nem foglalkoznak azzal, ami engem igazából érdekel, az pedig az, hogy az életemet hogyan éljem és mit kezdjek vele. Mintha az életem, egy hatalmas nagy erő fölkínálkozna, hogy bármit megtesz, ami csak létezik és elképzelhető, keresi a választ, az irányt, és akkor azt tanácsolják nekem, hogy ilyenkor vegyek egy joghurtot vagy bármit. Ez nem volt olyasmi, ami nekem egy válasz lett volna. Én az életem egészével szerettem volna valamit kezdeni, nem pedig egy konkrét ügyben, nem felszínes és behatárolt válaszokat akartam kapni. Úgy gondoltam, hogy életem egésze, ez a hajladozó erő, amit érzek magamban, mely keresi az utakat, hogy hogyan, milyen módon valósuljon meg, ez egy olyan erős erő, amelyhez képest minden adottság, minden, ami már megvalósult, felszínes. Úgy érzékeltem, hogy nemcsak bennem, de a világ mögött is ott mozog ez a hajladozó, piros erő, kígyózik és keresi azt, hogy mit, hogyan tudna megvalósítani, mi az igazság. Úgy éreztem, hogy magával a világerővel kell összekapcsolódni, ami hajladozik és mozog, akar, keres, villódzik és cikázik, nézi és keresi, hogy mi legyen az egésszel. Ez a világerő egy személyes erő, ami bennem ott van és rákényszerülök arra, hogy megteremtsem, ami számomra fontos és lényeges. Mi az, amihez én az életemet hozzákötözném? Arra jöttem rá, hogy ha ez rajtam múlik – márpedig rajtam múlik – akkor olyasmihez szeretném kötözni, amit tényleg én akarok, ami számomra a legnagyobb erőket röpíti ki. S hogy mik voltak ezek, ezt elmondanám. Ez egy személyes beszámoló, de talán nem érdektelen, és talán azok a legérdekesebb dolgok, amik igazán személyesek.

Egy ilyen érték például: a teljesség. Minden körülmények között épnek és egésznek lenni. Végsőkig következetesnek és átfogónak lenni. Kiindulóponttól a végpontig megvilágítani az élet és értelem pályáját. A megtett út egészét vizsgálni és értelemszerűségét valóra váltani. A teljességet képviselni, nem valamiféle egyedi elgondolást. Hiszen itt van ez az erő, amely mindent meg tudna tenni és akkor annyit kérjek például, hogy csinálj egy cipőt? Ez szép dolog, de ezzel nem lesz kimerítve semmi, nem oszt és nem szoroz. Mi az, ami igazán érdemben hozzászólhat? Ami igazán érdemben szól, az a teljességhez szól hozzá. A világ egésze kell, hogy megremegjen, a világ egészében kell, hogy olyan borzongások fussanak végbe, ami kigyújt egy olyan fényt, ami összefügg azzal, hogy hogyan jut a világ előbbre. Tehát a teljesség egy alapérték a számomra.

A második érték: a gazdagság. Sokrétűség, változatosság, minden lehetőség kibontása. Az egész igazságát megmutatni minden konkrét esetben. A világ egésze minden pillanatban ott mozog, bármilyen mutatványra képes, képtelen mutatványokra is képes. Mindenre képes. A teljesség és a gazdagság persze összefügg.

A harmadik: Olvastam egy könyvet tizenhat éves koromban, aminek az volt a címe : “A Fenségről”. Erről a témáról, azt hiszem kétezer éve nem írtak könyvet. Írnak a kisemberekről, a bűnözőkről, mindenféléről, – a TV-ben szinte csak ezeket látni – de a Fenségről utoljára a görögök hallottak rebesgetni úgy kétezer éve. Kérdés, hogy mi volt azelőtt. Amikor megláttam ennek a könyvnek a címét, akkor végigcikázott bennem valami. Atyaúristen, a Fenség, ez az, amivel küszködök, ez az, ami vonz! Valahogy az életben, az élet természetében ott mozog egy olyan fenség, amihez úgy érzem, hogy közöm kell hogy legyen. Mindenben meg kell valósítani a fenséget, érzékelni a Világegyetem akaratát. Az örökkévalóság elemi erejű parancsszavát érvényre kell juttatni. A tökéletesedés, a lét lényegének magasabbra juttatása a cél, ezért tenni kell valamit és ez maga az élet fensége.

A következő érték: a vadság. Az, hogy nem szabad nyim-nyámnak, nyámnyilának lenni. Annak az elemi erőnek, ami cikázik és harapódzik, nem lehet betömni a szemét, hogy nesze itt egy szalonna, rohanj el vele és gebedj meg, vagy vakulj világ, ne láss szem alapon port szórni a szemébe. Igen? Meg akartok vakítani, port szórtok a szemembe? Én kitörlöm a port és neked megyek. Ez az erő nem olyan, hogy csak úgy hagyná magát. Hogyha valakit elkezdenének fojtogatni, egy-két perc múlva már hogy lázadna fel az életerő bennetek? Ugyanez az életerő adja a szellemiségeteket is és ugyanilyennek kellene lenni ugyanilyen erővel, mint amit a kétperces fojtogatáskor az ember átél. Akkor aztán tényleg vonaglik, csapkod, kiabál, hörög teljes erőből Ugyanígy, ugyanilyen eltökéltséggel kell a szellemiségünknek feltámadnia.

Lehet, hogy van, aki számára más ami vonzó, számomra ezek azok, amik a legvonzóbbak. Érdemes ezeket a dolgokat összegyűjteni és úgy gondolom, hogy ez nem egy magánügy és ha valakinek vannak javaslatai, ezeket még külön érdemes lenne felvetni. Mindenesetre mindenkinek szabadságában áll, hogy megválassza a saját alapértékeit, szellemi alapirányait, olyan irányokat, amik mellett aztán ki is kell állni. Amikor ezeket megválasztjuk, akkor azt kell nézni, hogy igazából mit szeretnénk és utána bármilyen nehéznek is tűnik, meg kell próbálni megvalósítani. Legalább is valamit belőle. Az erkölcsi világrend tehát abban áll, hogy feltárjuk életünk legmagasabb belső szellemi irányait, azt az irányt, ami a legmagasabbra visz, ami a végső önmegfelelés érzését megadja. És miután feltártuk ezeket, meg is kell valósítanunk az ezen pillérekre épülő életünket. A megvalósítás tűnhet életfeladatunk kisebbik résznek, valójában pedig lehet, hogy ez a nagyobbik része.

Honnan ered a belső erkölcsi világrend? Nem máshonnan, mint saját belső természetünk megnyilvánulásából, belső megtapasztalásából, önnön lényegünk követéséből. Ehhez segítséget adhat az önmegismerés. Az ember érzi, hogy ő kicsoda és micsoda és nem is nagyon tud ebből teljesen kilépni, mert ahhoz már nagyon sok külső hatás kell, hogy az ember otthagyja a saját irányait. Minél többet rombol a társadalom az ember önállóságán, önálló szellemiségén, annál inkább szükséges, hogy az ember ne hagyja. Foglalkozzon vele és törődjön a saját szellemiségének az alakításával vagy itt ezen a Körön, vagy otthon, vagy bárhol, mert erre szükség van. Minél nagyobb a kár, annál jobban kell ezzel foglalkozni. Minél jobban ráébred az ember arra, hogy milyen világban élünk és hogy mennyire fontos az Éden felé lépéseket tenni, annál inkább. A legfőbb pedig az, hogy a lényeget érzékeljük, a lényeget meg tudjuk látni. A lényeg meglátásához pedig valami olyasmi kell, amivel szintén hadilábon áll a mai világ, amiről már szó is volt, és ez a logika. A logikát olyan fényben tüntetik föl, mint a formális következtetés szabályait. Azok az emberek, akik elrontják a logikáról alkotott képet, azt szeretnék, hogy mindenki kórusban kiáltsa: nem, dehogy, nem kell logika. S akkor azokaz emberek örülhetnének, hogy sikerült elérni száz, kétszáz, háromszáz éves munkával, hogy az emberek fújnak a logikára. Ez a céljuk, de gondoljuk azért meg, a saját logikánkkal, hogy tényleg igazuk van-e. Tényleg nem kell a logika és fújjunk rá? Mi próbáljunk meg ezen elgondolkodni, mert bennünket az élet emberi megnyilvánulásai érdekelnek!

A logika nem a felszínes következtetés; nem is lehet az. Képzeljünk el egy biciklit vagy rollert, ami követi a felszínt, nekimegy ennek-annak. Ahhoz túl sok szabály nem kell, hogy az ember a felszínt kövesse. A logika törvényeit nem az a kő diktálja, ami a felszínen bukdácsol, hanem azok, akik kialakították a felszínt. Kialakítják a felszínt és azután azt mondják, hogy tessék arra menni! Ők majd eldöntik, hogy mi lesz az életünkkel, nekünk egy dolgunk van, élettelen kőként arra gördülni, ahogy ők akarják?! Ha az eszünket rájuk bízzuk, akkor hülyék vagyunk és úgy is fogunk járni, mint a hülyék. Ezt a nyilvánvaló képtelenséget mondják nekünk, hogy a logika a felszínességet jelenti. Nem jelentheti azt, mert a felszín követése sohasem lehet önálló. A felszín követése a külső kényszerfeltételek követését jelenti. A fizikában meg is fogalmazzák, hogy vannak kényszerfeltételek. Ha fizikai problémaként írjuk le, hogy például ezen a felszínen kell haladni egy testnek, ez azt jelenti, hogy matematikailag külső kényszereket kell leírnunk, s akkor fogja a test azt a pályát befutni. A felszínes gondolkodás azt jelenti, hogy külső kényszernek alávetett gondolkodás. Van egy könyv, ” A magányos tömeg” David Riesmantól, aki szerint a mai ember leggyakoribb típusára túlnyomó részt az jellemző, hogy a belső iránytűjét, a szellemi irányát külső tényezők szabályozzák. Tehát elvették az emberektől a lehetőséget, hogy saját maguk alakítsák az életüket. Van valami külső erő, ami irányítja őket, hogy erre vagy arra mész, az ember pedig megy, mert így lett kialakítva. Leverték őket, vereséget szenvedtek. Nem biztos, hogy az önhibájukból. Ezek az emberek sem arra születtek, hogy ilyen életet éljenek és ők is érdemesek arra, hogy segítsük és támogassuk, próbáljuk az emberi formájukra, emberi feladataikra ráébreszteni őket. Az igazi baj nem ezekkel az emberekkel van, akik külső kényszerek szerint élnek, hanem azokkal, akik így alakították ki a felszíneket, amiken az emberek ilyenekké váltak. A logika nem a külső kényszerfeltételeket követi. A logika a mély átlátás, ami a dolgok velejét megfogja, megragadja. A logika a lényeglátás, világító erő, mely megmutatja, mi következik a megragadott lényegből. Megragadni valaminek nemcsak a felszínét, nemcsak a héját, hanem a mögötte működő hajtóerőt, ami mozgatja, a lényeget. Ez az, amire csak a logika képes.

Mi adja a fogalmak és figyelmünk tárgyainak belső törvényeit? Éppen a világ rendje, amely önmagától ered, ami mindenben jelen van, minden mögött ott mozog, bennünk is ott lobog. Minél mélyebben ragadjuk meg, éljük át, figyeljük meg, minél személyesebb és elemibb erővel közelítjük meg, annál inkább feltárul és megmutatja igazi lényegét, igazi arcát. Világlátásunk lényege tehát nem lehet önkényes és nem lehet tetszőleges, mert létezik egy valódi világrend, amihez a mi életünk, szemléletünk rendje társul. Kettőjük viszonya pedig az a világrend, az az erő, ami bennünket létrehozott, ami egy velünk, a saját lényegünkkel. Ezzel kell egyeknek lennünk. Ebben mi kivetnivalót lehet látni? Én nem látok kivetnivalót abban, hogy egy akarok lenni azzal, amivel születtem.

Sokféle világlátás van. A két legveszélyesebb, ami ma leginkább elterjedt, a materialista és az idealista. Úgy tűnik, hogy teljes relativizmus van, és az egyik ember materialista, a másik idealista, más választás pedig nincs. Azonban mindkettő hihetetlenül felszínes. Ezen kívül, úgy tűnhet, még egymillió világlátást ki lehet dolgozni és mindenkinek lehetősége van, hogy az egyiket vagy másikat válassza. Azt mondom, lehetősége tehát van rá, de joga nincs. Amennyiben az általa választott világlátás a természet fő fejlődési irányát képviseli, annyiban van joga hozzá. Mert életünk első erkölcsi kötelessége, hogy azt az erőt, ami bennünket létrehozott, az élet legfenségesebb akaratát ne tagadjuk meg. Nincs jogunk arra, hogy mindenféle hülyeséghez ragaszkodjunk, akkor is, ha nézetünk történetesen éppenséggel nem igaz, nem valós. Lehetőségünk van rá, de jogunk nincs. A világlátások valójában csak attól függnek, hogy mennyire hatolnak a mélyre. Egy világban élünk, ugyanarról a világról van szó, és ez a világ, akárki akármit is mond, valamilyen. Egy féle. Ha valaki ezt nem akarja meglátni és azt mondja, hogy ez a világ huszonkilenc-millió féle, az port hint a szemünkbe. Van egy világirány, a megtáltosodáshoz vezető irány és ha valaki pont az ellenkezőképpen dönt, ahhoz lehetősége van, de emberi lényegéből fakadó joga nincs hozzá. Nem igaz az, hogy a világlátásokat nem lehet összehasonlítani. Egyetlen skálán le lehet mérni mindent pontosan és világosan, aszerint, hogy mennyire felszínes. Ha valami egy bizonyos mélységig elér, akkor már valamit lát. Ha még mélyebbre elér, akkor még többet lát. Minél mélyebbre hatol, annál inkább világos lesz, hogy miről van szó. Minél felszínesebb egy világlátás, annál nagyobb a szabadsága arra, hogy tetszőleges, önkényes hülyeségeket és hamisságokat jelentsenek ki. Amikor pedig azt mondjuk, hogy minden világlátás egyenjogú, az a teljes felszínesség, az abszolút vakság. Ha valaki azt mondja, hogy ugyanúgy mondhatom azt, hogy itt vagyok ebben a teremben, mint azt, hogy a villamoson ülök, vagy a Föld középpontjában egy mikrobán, akkor ezt mondhatja, de hogy mint ember az élet építése szempontjából ilyet kijelentsen, ahhoz nincs igazán természetadta joga. Lehetősége van, hogy ezt hazudja, de ha egy akar lenni a természetével, akkor nincsen joga ezt mondani. Ha azt mondják, hogy minden világlátás egyforma, ezzel azt a hülyeséget akarják belénk nevelni, hogy a lehető legfelszínesebben gondolkozzunk.

Hozzászólás: Hogyan lehet eldönteni, hogy az én világlátásom rossz, vagy a másiké? Van-e jogom eldönteni? Mert hogy a másik is úgy érezheti, hogy az belülről jön.

Attila: Az embernek először is saját magában kell egy véleményt kialakítania. Meg kell vizsgálni azt a másik világlátást, amiről szó van. Az vajon miért olyan, az vajon miért más? Fönn kell tartani a lehetőséget, hogy esetleg az a jobb és nem az, amit az ember már kialakított. Addig kell vizsgálódni, amíg vizsgálatunk alapossá, megalapozottá válik, amíg az ember úgy nem érzi, hogy most már tud annyit, hogy meg tudja ítélni. Az a legfontosabb, hogy saját magunk hozzunk létre egy olyan világlátást, amiről jogosan ítéljük úgy, hogy ez valami olyasmi, amit az életünk akar.

Hozzászólás: Akkor mégiscsak fontosnak tartod megismerni a másik világlátását, hogy közösen tudjuk eldönteni, mi az, ami jó.

Attila: Mindenkinek lehetősége van, hogy tetszőleges világlátást alakítson ki, de mivel a világnak van egy saját folyamata, egy saját látása, ezért az az állítás, hogy mindegyik egyenrangú és senki nem tehet különbséget közöttük, egyszerűen nem igaz. Az természetes dolog, hogy mindenki elmondhassa a világlátását. Én most elmondom az enyémet, de ez nem szentírás, és nem jelenti azt, hogy ezt kell vallani. Azért mondom el, hogy mindenki tegyen fel kérdéseket, amiket nem ért és ezek így tisztázódhatnak. Tehát nem egy kinyilatkoztatásról van szó, hanem arról, hogy merüljenek föl bennünk gondolatok, meg tudjuk beszélni ezeket, próbáljunk meg ezek alapján kialakítani valamit, ami képet ad az igazságról.

Hozzászólás: Mi a különbség a között, hogy valakinek lehetősége van kialakítani egy világnézetet és hogy valakinek joga van hozzá illetve nincs joga hozzá?

Attila: Egyetlen egy különbség van a kettő között: erkölcsi természetű. Te mondhatod azt, hogy valamivel egyetértesz vagy nem, de azt, hogy valami igaz-e vagy nem igaz, azt, ha erkölcsös, igazságos akarsz lenni, meg kell vizsgálnod. Az igazságlátás igényével kell föllépni, nem pedig azzal, hogy teljesen mindegy, hogy valaki mit mond, mert akkor nincs értelme beszélgetni és megvitatni dolgokat. Maga az, hogy megvitatunk valamit, az feltételezi, hogy szeretnénk közös nevezőre jutni.

Miben áll életünk feladata? Életfeladatunk az, hogy megfeleljünk önmagunknak, a bennük élő természeti sugallatoknak. A velünk született eszméket és eszményeket megvalósítsuk, megőrizzük magunkban. Gondoljunk vissza arra, hogy gyermekkorunkban, kamaszkorunkban mik voltak azok az eszmények, amik lelkesítettek bennünket és ahelyett, hogy ezeket feladnánk, mint a legtöbb ember, álljunk ki ezek mellett az eszmények mellett és próbáljuk őket megvalósítani. Életfeladatunk az önmagunk lényegére való eszmélés, a világ továbbvivése. Az az ember, aki nem érzékeli, hogy jó vagy rossz irányban halad az élete, aki nem érzékeli magában a világtörvényt, a világ fejlődésének irányát, nem képes megfelelni életfeladatának. Az ember első erkölcsi kötelessége nem egy valószínűleg soha nem is élt személy felé irányuló vak behódolás. Nem lehet az első erkölcsi kötelességünk, hogy szellemünket egy láthatatlan tényezőnek föladjuk és behódoljunk vakon. Nem lehet egy ilyesmit állítani a piedesztálra, mint irányadót a szellemünknek, hanem fordítva. Életünk feladata ezzel teljesen ellentétes, egy olyan szellemi irány, amelynek az iránya a tökéletesedés és a bennünk élő természeti adottságok felé mutat, tehát az alkotóerő kiteljesítése, a világösztön kiteljesítése, az élet továbbadása, megőrzése. Mindezeket a tőlünk telhető legmagasabb szinten kell megvalósítani. A legmagasabb szinten történő megvalósítás egyedül az emberre jellemző. A többi élőlény sorsszerű és törvényszerű életet él. Az állatok és növények tudják, hogy miféle magasra vivő természeti erő él bennük. A mai embernek erről szinte fogalma sincs, mintha nem is az állatoknak és a növényeknek lenne a testvére, hanem a robotoknak. Nekünk is sorsszerű és törvényszerű életet kell élnünk, olyan törvényszerű életet, mely a legmagasabb kiteljesedés felé vezet. Ez az erkölcsi törvényünk, ennek a szellemi irányultságunk igényében benne kell hogy legyen. Ha viszont ez a többi élőlénynél már biztosított, akkor hogyan fordulhatott elő, hogy az ember kizuhant ebből a teljességből, törvényszerű és sorsszerű életből és sorstalanná, otthontalanná, idegenné és vakká vált? Amikor emberré váltunk, az embernek kigyúlt a sorsa. A természetnek az akarata, a megtáltosodás nem hozhatott létre egy olyan baklövést, hogy eddig minden megtáltosodott, de amint létrehozta az embert, az rögtön lefelé zuhant volna. Fordítva. Az embernek még magasabb a hivatása. Az emberré váláskor kigyulladt a sorsa, még magasabbra vitt, mint azoknak az állatoknak, akik törvényszerű és sorsszerű életet élnek és hihetetlen magasságban állnak a mai ember tömegei fölött. Tehát az emberré váláskor kigyulladt az ember tudata, kigyulladt az ember élete és az ember azóta, akár akarja, akár nem, megvilágosodott lény. Azóta is embereknek neveznek bennünket, nem mondják azt, hogy az állatnál sokkal rosszabb lények vagyunk, bár sokszor azt lehetne mondani és ez igaz lenne. Az ember életének emberi lényegét tehát a tudati, érzésbeli és az értelembeli megvilágosodás adja. Attól és annyiban vagyunk ma emberek, amennyiben érzéseink és értelmünk fénye otthonosságot ad természeti otthonunkban. Az emberiség az emberréváláskor megvilágosodott, és ezt orozzák el tőlünk azzal, hogy azt mondják, hogy vannak egyesek, akik megvilágosodtak, de vannak mások, akik soha nem képesek erre, soha nem lehetnek olyan tökéletes lények, mint az az egy-két ember. Ez nem igaz! Az ember ember, nincsenek olyan emberek, akik valamilyen emberi feladatra alkalmasok és vannak mások, akik emberi feladatra nem alkalmasok. Nem igaz az, hogy Ti, akik itt vagytok, vagy bárki más nem lenne képes arra, hogy kialakítson egy olyan erkölcsiséget, amiben az életfeladatát be tudja teljesíteni. Az emberré váláskor mindannyian emberré váltunk, nem volt olyan különbség, hogy voltak alantas és nem alantas emberek. Az emberré válás fényét őrizni kell magunkban. Sorsunk kigyulladt az emberré váláskor, tulajdonképpen felfelé, de kigyúlt lefelé is, mert a bukás lehetősége is megjelent. Azzal, hogy kigyulladt előttünk a törvényszerű létnél egy még magasabb létezés, és hogy ezt el is veszíthetjük, egy magasabbról alábukás lehetősége is kigyulladt, ezzel az ember belső szeme kinyílt a világ egészére. Amikor emberré váltunk, a világ egésze hirtelen az orrunk elé ugrott. Szellemünk kigyulladásakor látókörünkbe került a világ, szellemünk közvetlen kapcsolatot teremtett a világegésszel. Az emberréválás égig ható titka, hogy szellemünk összekapcsolódott a világegésszel. Az emberben mozgó erő és a világban mozgó erő eggyé vált és szövetséget kötött egymással arra, hogy az embernek az a feladata, hogy a világ sorsát előbbre vigye. Nem léptünk ki közvetlen környezetünkből teljesen, anyagi mivoltunkban, de szellemileg az egész világ elérhetővé vált számunkra. Szellemi irányaink felszabadultak a közvetlen biológiai feladatok ellátása alól, látókörünk természetivé, lényegivé és kozmikussá tárult és ezzel kigyulladt előttünk a menny és a pokol, egyetlen, a felső ég tetejétől az alsó ég aljáig érő látomásban. Közvetlenül elérhetővé vált előttünk a világ erkölcsi, szellemi lényege, sorsunk önálló fölemelése, vagy megrontása. A világegész minden lélegzetvételünkben bennünk jár azóta, mióta emberek vagyunk. Vagy zuhanunk sorsunk alá, vagy röpülünk legmagasabb sorsunk felé. Az ember nemcsak képes meghaladni a külső erők által rámért adódó sorsát, hanem emberi lényege éppen abban áll, hogy tudatával felméri ezeket, összeveti belső, legmélyebben átérzett és felfogott irányaival és sorsa kiszabadítására szenteli életét. Ki a külső kényszerekből, a belső természeti életakarat megvalósítása, a világ előrevivése felé!

Nem arról van szó, hogy legyünk jók és akkor eleget tettünk a lelkiismeretünknek. Az ember természete a lényege szerint jó, jószerivel nem is lehet más, hiszen a természet nem hoz létre egy vele ellentétes, rossz irányú élőlényt. Nincs született rossz, csak elrontott és elromlott sorsok vannak. Ha a romlott sorsok, az elrontott sorsok elfoglalják a társadalom irányadó szerepköreit, akkor a bűn világrendjét kezdik építeni. Különösen nem elég egy bűnös világban, bűnözésre épülő társadalomban arra felhívni, hogy legyünk jók. Ez egyszerűen csak azt jelenti, hogy fogadjuk el azt, amit mondanak nekünk, feleljünk meg a külső elvárásoknak bármik is legyenek ezek. És ha ezek a külső elvárások természetellenesek, akkor éppen azzal válnánk a bűn pártolóivá, ha jók lennénk hozzájuk. Ezért mondják ők, hogy legyetek jók, mert azt szeretnék, hogyha az ő malmukra hajtanánk a vizet. De nekünk tudnunk kell, hogy melyik malomra akarjuk hajtani, az élet akaratára, a világ akaratára, szellemünk leglényegibb emberi akaratára, vagy fordítva. Az ember várható és adódó sorsa a bűnre épülő világban jellemzőnél fényévekkel magasabb. Az adódó sorsban – ami az állatoknál és a növényeknél is megvan – ott van az a magasra vivő erő, ami súrolja a legmagasabb kiteljesedést, a tökéletességet. Emberi sorsunk felé repülve ezt az adódó sorsot is meg kell haladnunk. Nemcsak azt a törvényszerű életet kell elérnünk, még azt is meg kell haladnunk, mert a legmagasabbra szól a belső parancsunk. És az által, hogy emberek vagyunk, tudunk is minden pillanatban úgy dönteni, hogy a mennyekbe jussunk. Minden pillanatban a mennyekbe juthatunk. Tudunk úgy dönteni, hogy egy pillanat alatt feltáruljon előttünk a világ, mert bennünk él és ott lüktet a világprizma s ez a világprizma erkölcsi természetű. Minden pillanatban szétbomlik előttünk a ragyogó világskála és a bennünk élő erkölcsi értelem, a szellemi irányokat szervező értelem ezt a világprizmát és a kibomló világok sorát képes megvilágítani, odamenni hozzá és felemelni. Mint amikor mész az utcán, vagy a mezőn, vagy a réten és minden lépésnél elméddel felemelsz egy fénykaput és áthaladsz alatta. Fel kell emelned a fénykapukat. Emeld fel fényfolyosódat! Rohanj ahogy bírsz! Tobzódj a fény röpítő erejében! Emeld fel csengő-bongó, csillagokig ható fénykristály váraidat! Benned lobog a világfény, világokat vet minden levegővételedre, s elméd szikrázik. Vess lobot! Álom izzít, lelkedben sugallatok ébrednek, őslények emelkednek föl tetszhalott álmaikból. Rád vár a világ! Egy világ csendje, húzóerejű, otthon felé röpítő vonzása. Egy világé, amit csak Te építhetsz föl, de amit Neked kell felépítened. Egy fütty elér és világok találkozása vár Rád. Egy világ rendje, ahol Te vagy az alkotó, ha elméd belső, legbensőségesebb, legszemélyesebb fénye kigyullad. Figyelj rá! Ettől nő, gyarapszik, amíg lángot vet. Rengenek a világok, hasadoznak. Veri őket a világvihar. Kínozza, hajtja, űzi. Vajúdó világok, ember- és medveszagú világok potyognak nyakadba lépten-nyomon. Vedd fel őket! Legyél zápor, amely megtermékenyíti a világ szülőföldjét! Ember vagy és ettől fényes levegőt kapsz minden levegővételedre. Érzed a fényt? Ember, sóhajts olyan messze, amilyen messze csak tudsz! Az ember magassága erkölcsi természetű. Az ember a magassághoz kötözött lény. Az ember nem a földhöz kötözött lény, az ember a magassághoz kötözött lény. Erkölcsi kötelek köteleznek, szellemi kötelek köteleznek a magassághoz bennünket. A kötelesség, a kötelezettség a magassághoz kötelezettséget jelenti. Emberi lényegünk a magasság, a magasság pedig a mágikus életrehivás. Az ember erkölcsi alapja a világ betetőzésének belső szükségessége. Alapunk a tető, emberek! Meg kell alapoznunk magunkat és ehhez be kell tetőznünk az életet, a világegyetemet. Magasságos élet! Magasságos ég!

Még valamit felolvasnék befejezésül. Megjelent a “Mágikus látás és magyarság” című írásom az Új Magyarországban 1993. december 10-én. Az utolsó fejezet a “Tűz a lét határán”, ami a magasság mibenlétéről szól.

A magasra hajtó mágikus látás

Az emberiség mágikus őskorának létét, természetét, mibenlétét, és bukásának tényét Grandpierre K. Endre fedezte fel (lásd pl. Eltemetett világkorszak: a mágikus kor. “Harmadik Szem”, 8. Szám, 1992 március). A magyar nyelv Értelmező Szótára szerint “a mágikus olyan képesség, megnyilatkozás, amelynek hatása alól szinte lehetetlen szabadulni: bűvös, lenyűgöző, varázsos.” Ebben a mai kisiklatott, elidegenedett világban egy ilyen hatás rendkívülinek számít. Ehhez valami olyasminek kell történnie, ami az élet legmélyebb titkával függ össze, valamivel, aminek fénye ma már szinte elviselhetetlenül vakító, elemi ereje szinte félelmetes, szinte őrjítő. De ezek nélkül az erők nélkül életünk kiürül, ellaposodik, belevész a felszínességbe. Vannak olyan érzések, olyan jelentős élmények, amelyek akkor igaziak, ha az ember teljes szívvel éli át őket, ha szinte beleőrül az ember, és ami ettől az átéléstől kigyújtja életünket, elménket táguló, legvégső határáig, ami elér az élet határán égő őrtornyokig, és ott tesz minket őrré, életünk egyetlen igazi őrévé, amikor nem reked ki életünkből semmi, amikor az élet egésze átjár őrjítő, őrré tevő őserővel, és életünk őrévé tesz azáltal, hogy az élet erejét a legvégsőkig kiterjeszti, amikor már csak engedni, hagyni kell szárnyalni, engedni szárnyait kiterjeszteni oda, ahol az élet ereje megmámorosodva teremni és teremteni kezd. Ez a féktelen tűz, a teremtő életerő mindig életünk határán lobog, aki meri, megközelítheti, ahogy az ősember is megközelítette és imádta a tüzet. Ez a tűz-istenség maga a lélek, ami a Napban is lobog, minden élet forrása és tovább, magasabbra hajtója, ez az égre, az ég felé hajtó vágy, a végtelen térbe ható végtelen belső láng.

A mágikus életláng megtáltosodásra sarkall, a legerősebb vágyra, melynek csírája mindannyiunk mélyén ott él, lappang, ami az élet magasra jutását vágyja, akarja, sürgeti, ösztönzi, ami, ha istenigazából lobogni kezd, a Mindenség és minden, minden mintegy magától, maga-magától, szinte mágnesesen mozgásba jön, kiteljesedése felé zuhan, átjárva a bűvös erőtől, ami minden élőlénynek a magja, mag-ereje, belseje, széke, lelke, amitől minden élni kezd és továbbteremti a Természetet, amit az emberiség őskorából, a mágusok kultúrájából a régi magyarság őrizett meg legtovább, és ami ha rejtekéből előtűnik, mágikus, lenyűgöző hatásától szinte lehetetlen szabadulni, mert magyarosan kitombolja tündöklő erejét, az erőt, amit szinte csak révületben érzékelhetünk, révületben, ami átvisz a magasabb élet világába, a mágikus világba, elménket megmámorosítva átvisz minket a Teremtő Világba, ahonnan jöttünk, amiből keletkezett a Természet, a csillagok, a galaxisok, amitől a világ világolni kezdett, amit őrző emlékeinket a régi regősök regélték el öreg időkben, és legrégibb regéink, ami az a Teremtő Világ, ahol – emberek – reggel van.

György Lajos: Úgy éreztem, hogy ellentmondás van abban, amit mondtál, mert Te azt mondtad, hogy nem gépiesen szükségszerű az élet megjelenése. Ugyanakkor, amikor kozmikus törvényről, világtörvényről beszélsz, én úgy érzem, hogy az egész úgy ahogy van, az ősrobbanástól kezdve ami történt és történni fog az szükségszerű. Én azt szoktam mondani, hogy a világfolyamat szükségszerű. Ki szoktak engem átkozni a pozitivisták vagy a materialisták, de én ezt gondolom. Egyébként minden egyéb szavaddal és mondatoddal egyetértettem. Szóval hogy van ez?

Attila: Azt hiszem, hogy az a valószínűtlen egybeesés fog történni, hogy ebben is egyet fogunk érteni, tudniillik én teljesen egyetértek azzal, amit fölvetettél. Én igazából arra gondoltam, hogy a fizika ma ismert törvényeiből nem lehet levezetni azt, hogy az életnek ki kell fejlődnie. Atkins-nek például a “Teremtés” című könyvében azt, hogy az elefánt ugrál a levegőben, le tudja vezetni. De igazából nem vezette le. Én megvizsgáltam és írtam egy ismertetőt erről a könyvről. Atkins minden egyes szintre, amikor átlépett bevezetett egy elemet, amit úgy hívott, hogy véletlen. Ezt a véletlent huszonhétszer vezette be, mindig amikor egy új szintre ugrott és így jutott el odáig, hogy az elefánt felugrik a levegőbe. Azt gondolom, hogy ha azt mondanám, hogy azért esnek le a tárgyak a magasból amikor elejtjük őket, mert véletlenek huszonhétszeres lánca magyarázza ezt, akkor ez nem magyarázná a jelenséget. Tehát ez azt mutatja, hogy a fizika törvényeiből, fizikai szemléletmóddal nem lehet levezetni. A fizika szemléletmódja nem elég mély ahhoz, hogy követni tudja azt a világlényeget, ami valójában szükségszerűen hozza létre az életet. Azt a kifejezést használtam, hogy az élettelen világból kifejlődik az élet. Ha figyelek rá, akkor azt szoktam mondani, hogy a látszólag élettelen világ, mert egy teljesen élettelen világ valóban soha nem fogja tudni létrehozni az életet. Tehát csak látszólag élettelen az a Világegyetem amiben az élet kifejlődik, de mögötte ott van az a szervező erő, amiről már beszéltem, tehát valójában nem élettelen. Ha valaki csak a felszínre kíváncsi, akkor láthatja úgy, hogy élettelen. Így például ha valaki odajön hozzánk, talál rajtunk egy hajszálat, és a hajszálon is csak a felszín érdekli, talál rajta egy atomot és megnézi. Megállapítja, hogy atom élettelen és akkor én élettelen vagyok. Ezt mondhatja, de ekkor ő nagyon felszínes. Egyébként igaza van, látszólag élettelen atomokból épül föl a szervezetem, de az, hogy fölépül és összeszerveződik, az azt mutatja, hogy azok az atomok kapcsolatban állnak egy szervező tényezővel.

Jocó: Két dolgot is mondtál: igazság keresése és formális logika. A logika következtet, de csak igaz állításokból tud következtetni. Ha igaz dolgokra akarunk jutni, akkor igaz állításokból kell kiindulni. De a kezdő igaz állítást csak feltételezzük, vagy pedig egy hamis állítást felteszünk és abból bármi levezethető. Akkor most mi a kezdő igaz állítás?

Attila: Ez egy olyan kérdés, ami messzebb vezet az erkölcsi világrendtől, de összefügg vele. Talán ezt a kérdést, az axiómákat, érintettük akkor, amikor a gondolkodás kiindulópontjairól beszéltünk. Itt nem a formális logikáról volt szó, csak annyiban, hogy megemlítettem valóban a formális logikát, mint valamit, ami eltér az igazi logikától, a mély, a lényegmegragadó logikától. Ezt a lényegmegragadó logikát szinte megpróbálják elrejteni előlünk, mintha nem is létezhetne egy ilyen valami és ezért a logikáról megpróbálnak valami felszínes képet ránk szuggerálni. De én nem erről beszéltem, tehát ilyen szempontból nem érinti az elmondottaknak a lényegét. Egy másik logikáról volt szó, a lényeglátó logikáról, ami igazából az erkölcsi világrendhez közelvisz. De hogy a kérdés ne maradjon válasz nélkül, annyit hagy említsek meg, hogy a formális logika legformálisabbja, a matematika axiómákra szorul, ezeket az axiómákat pedig valahogy igazolni, bizonyítani kell. A formális logikának vannak bizonyos alapelvei, amik a logika axiómáinak nevezhetők, mint például az azonosság elve, kizárt harmadik elve, az, hogy minden mindennel összefügg. Ez utóbbiban már benne van a magasravivő megtáltosodás eszméje. A formális logikát kutató úgynevezett tudósok többnyire azt mondják, hogy ezek nem szorulnak bizonyításra. Ez egy külön kérdés egyébként, hogy mennyiben szorulnak vagy nem szorulnak bizonyításra. Ezeket az axiómákat is meg lehet vizsgálni. A gondolkodás kiindulópontjait is meg kell vizsgálni, szükséges hogy megvizsgáljuk, hogy igazak-e vagy nem. Persze itt van egy formális kikerülhetetlenség, mert mindig még egy lépést meg kell tenni. Az embernek a logikát hajtó belő látása, belső érzékelése a meggyőződését is irányítja. Az eszünkkel megpróbáljuk persze leellenőrizni, hogy jó pontból indultunk-e ki és jó pontba jutottunk-e el, de ezeket először csak érzi az ember. Amikor gondolkodik, akkor már tudni is fogja Azt az igényt, hogy gondolkodásunkkal eljussunk az abszolút lényegig, próbálták kiverni az emberekből és ezért csak felszínes problémafelvetések történtek – a mai világ meghatározói azt szeretnék, ha felszínes megoldás-kísérletekben mozogna a gondolkodásunk. De hogyha ebből ki akarsz lépni, akkor próbálj a végsőkig eljutni. Amikor például az erkölcsi világrendről beszéltem, nem egy szűken értelmezett világfogalomról volt szó, hanem próbáltam eljutni az élet és a természet logikájáig, a világegyetem szellemi irányáig. Ott beszéltem egy kiindulópontról, amin el lehet gondolkodni, hogy ez egy abszolút megfellebbezhetetlen kiindulópont, vagy pedig én rossz pontból indultam ki és a Világegyetemnek nincsen szellemi iránya. Vagy van szellemi iránya, de az nem ilyen irányú. Ezeket meg lehet vitatni, föl lehet vetni.

Gergely: Sokmindenben egyetértek Veled, de amikor Jézusról beszéltél, akkor kicsit elcsodálkoztam, hogy van egy történelmi tény, mert szerintem nyugodtan mondhatjuk, hogy az. Ilyen alapon kételkedhetnénk a Mohácsi vészben is.

Attila: A Mohácsi vész történelmi létét nem vitatták. De úgy tudom, hogy Jézusról az a tudomány véleménye, hogy nem létezett. Lehet, hogy a vallásos emberek azt mondják, hogy létezett, mert ők máshogy vélekednek erről. Én azt gondolom, hogy ez sokkal jobban vitatható, mint a Mohácsi vész.

Gergely: De ha arra gondolok, hogy ott van a négy Evangélium, négy különböző helyen, négy különböző időben négy különböző személy ugyanazt mondja, akkor nem biztos, hogy arra kéne gondolni, hogy mind a négy ember hazudott. Másrészt pedig akár tetszik, akár nem, a kereszténység mind a mai napig létezik és akkor milyen alapon kételkedjek annak a személynek a létezésében, aki ezt az egészet létrehozta. Úgy érzem, hogy itt van egy kis probléma.

Attila: Igazad van, itt van a probléma. Ez egy olyan kérdés, amit nehéz most itt tisztázni, mert itt eleve olyan kiindulópontok vannak, amik szinte alkalmatlanná teszik az embert, hogy tisztázza a dolgokat, hiszen a kiindulópont nem egyezik meg. Én az értelmi, logikai tisztázás alapján állok és hogyha valaki a puszta hit alapján áll, akkor az megnehezíti a tisztázást. Én elfogadom és tiszteletben tartom, hogy Te valamiben hiszel, de hogyha a kereszténységet értelemmel megvizsgálom, akkor abból értelemmel belátható következtetésekre szeretnék jutni. Lehet, hogy ezt néha hibásan teszem, de nem ez a szándékom. Abból, hogy a négy evangélistának egybeesik sok szempontból a beszámolója, valóban még nem kell arra gondolni, hogy az hamisítás. Az még önmagában, hogy mind a négyen ugyanazt írják, nem arra indítaná az embert, hogy azt gondolja, hogy hazudnak, hanem kérdésfeltevésre indít, hogy mi az oka az egyezésnek. Kérdés az, hogy tényleg a négy evangélista írta-e az evangéliumokat vagy nem. Én nem vagyok kereszténység-szakértő, nem érdekel olyan mélységeiben ez a kérdés, hogy a kereszténység ága bogát feltérképezzem és teljes történetét megvizsgáljam. Amennyire azonban tudom, ezeket pár száz évvel az események után írták meg és utána összeült valamiféle társaság, akik eldöntötték, hogy kihagyják az Apokrif-iratokat, másokat pedig megtartanak, az egyik helyen ilyen, a másik helyen olyan szóhasználatot alkalmaznak, toldanak-foldanak. Ez a bizottság tehát eldöntötte, hogy mi legyen a Bibliában. Szintén kérdés, hogy mik voltak a szándékai ennek a bizottságnak. Amit itt igazából meg kéne vitatni az az, hogy a hit alapjára helyezkedjünk, vagy az értelmi megismerés alapjára. Én azt gondolom, hogy az embernek a értelmi megismerés és a belső megérzések egységével kell a valóságot és az igazságot meglátni és megragadni és ezen alapuljon azután az a hit, amire az ember esetleg ráteszi az életét, vagy az elméjét. Ne pedig vakon, ne pedig azért, mert valaki ezt mondta!

György Lajos: Szerencsére kimondtad ezt, hogy a belső megérzések. Nekem az egyik megvilágosító olvasmányom volt Caprának “A fizika taója” című könyve, biztos többen ismerik. Ő azt mondja, hogy a megismerésnek két útja van, az észszerű racionalitás és az intuíció. Én azért azt hiszem, hogy Jézus élt és olyasféléket mondott, mint amik le vannak írva. Azt hiszem, hogy Jézus egyetértene azzal, amit Te mondtál.

Attila: Én ebben nagyon kételkedem. Az, hogy létezett-e ez a személy, vagy sem, az egy kérdés, de az, hogy imádjam – én ezt nem igénylem. Szerintem ez egy bűnöző és szélhámos tempó. Milyen alapon mondja azt valaki, hogy higgyek el neki mindent feltétlenül és vessem alá magam? Milyen alapon mondja azt, hogy a szellemi megítélő képességemet adjam föl, azért, mert ő kijelentette, hogy hinni kell? Szerintem erre az égvilágon senki nem jogosult. Van egy-két olyan alapvető probléma a Bibliában, mint például a tudásellenesség, amire Édesapám világított rá. Az vitt bennünket a bűnbe, hogy meg akartuk ismerni a jót meg a rosszat, tehát jobb, hogyha nem tudunk semmit, és elég ha csak hiszünk és ájtatosan elfogadjuk azt, amit nekünk mondanak? Mindez homlokegyenest ellenkező azzal, amit én szeretnék, azt, hogy ne hagyjuk magunkat! Ne mások akarata szerint éljünk, mert az odavisz, hogy bizonyos üzletemberek meggazdagodnak, a bűnözés terjed és lassanként lemészárolják az embert az utcán. Azt gondolom, hogy ez a világ – ahogy Grandpierre K. Endre is mondta – nincsen megváltva, mert hogyha Jézus megváltotta volna, akkor kétezer éve patyolat-tisztaságúnak kéne lennie. De ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy a bűnözés olyan irdatlan erővel hatalmasodik el, mintha a sátán váltotta volna meg a világot és a legsátánibb erőket szabadította volna el. Ezért nem gondolom, hogy Jézus egyetértene velem.

Csaba: Az erkölccsel összefügg ez az egész gyakorlatban is. Van nekem egy barátom, aki nemrég tért meg és úgymond egy szektának lett a tagja. Két érdekes dolgot is fölvet ez az egész, az egyik az, hogy feladta önmagát. Az a szekta szavajárása, hogy : “add fel önmagad és add el önmagad Istennek!” – vagy valami hasonló. Azt is vallják, hogy Isten majd megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz. A srácnak van egy barátnője és azt mondták neki a szektában, hogy ha Isten azt mondja, hogy hagyd ott ezt a nőt, akkor azt a nőt ott kell hagyni, mert az Úr majd ad neked feleséget, aki hozzád illik. És a srác, ha az Úr ezt mondja neki, akkor ott is fogja hagyni a lányt. Másrészt ott jön be megint ez a bűnöző tempó, hogy a gyülekezet vezetői szegénységet prédikálnak, ennek ellenére az autóik ára tíz és húszmillió, az öltönyeik ára pedig három és négyszázezer forint között mozog. Feleségük van – ugye az Úr adta – de ettől függetlenül ők is félrekefélnek, a szerencsétlen fiatalok pedig meg vannak vakítva. Az a legrosszabb, hogy ezelőtt is egy hamis dologban hittek. Ez a srác például nagyon begyöpösödött agyú, kőkemény metál-ember volt, aztán most átcsapott egy másik hamis dologba, de ez most a lelkére hat nagyon mélyen. Tehát mindezt csak azért mondtam el, hogy ezek nemcsak elméletben vannak, de a gyakorlatban is megmutatkoznak. Én sem hittem el eddig, hogy van ilyen, de van ilyen.

Mihály András: Kicsit visszakanyarodnék a vallás témájától a szellemi irány témájához. Sánta Csaba, fizikus, aki szintén a Harmadik Szemben szokott írni úgy határozta meg az életet, hogy élő az, ami anyag-, energia- és információcserét folytat a környezetével és közben önmaga fenntartására törekszik. Most közben az jutott eszembe, hogy ez egybevág az elmondottakkal. Mi emberek akkor vagyunk élők, ha az élet fenntartására törekszünk, akkor az élet egyik célja az, hogy az életet fenntartsuk, továbbvigyük és jobbá tegyük.

Attila: Ezt annyival egészíteném ki, hogy az élet emberi minőségének a fenntartása ma egyre nehezebb. Mi az emberi dimenziója, emberi minősége az életnek? Ezt szinte nem lehet megfogni és éppen azért, mert ilyen megfoghatatlan, úgy sikkasztják el és annyit belőle, amennyit akarnak. Ha egyszer elsikkasztják az összes emberi lényeget, összes emberi megnyilvánulást, akkor nincs aki elszámoltassa őket. Az, hogy az emberréváláskor a tudatunk kigyulladt – ami tagadhatatlan – azt is mutatja, hogy minden ember alkalmas arra, hogy emberi életet éljen, olyan életet, amiből önállóan képes az igazat meglátni, a lényeget megragadni és e szerint alakítani az életét. Ez több is annál, mint az adódó életnek a követelménye. Hallgassuk meg, hogy a békák hogyan brekegnek és a tücskök hogyan ciripelnek esténként, és nézzük meg, hogy mi hol tartunk ahhoz képest, ahogy ők élik az életet. Mi sokkal alatta állunk ennek az életnek, ez a szörnyű. Az is egy hatalmas feladat, hogy az életet megőrizzük, de ennél még különb dolgot is kell tennünk, mert azért váltunk emberré, hogy ennél is magasabbra jussunk és az elménk közvetlenül a világ továbbvitelén munkálkodjon. Mégis azt kell mondjam, hogy a legkisebb lépés is, amely ebbe az irányba mutat, – tehát akár az élet fönntartása, megőrzése is – szinte már egy haditett afelé, hogy a világot előbbre vigyük. A világ olyan erősen zuhan lefelé, hogyha azt mondjuk, hogy nem nyolcvankilenc fokos lejtőn zuhan az emberiség, hanem szabadeséssel, akkor az, hogyha valaki szinten tartja, merőleges arra az erőre, amelyik irányban fejlődik most a világ. Igazából már az egy hatalmas teljesítmény, ha valaki egy ilyen óriási erővel szemben merőlegesen fönn tudja tartani az életét. Az igazi dolog az, hogyha az ember szembeszáll ezzel, és ez szintén a mi emberi lényegünkből adódik. Nem kiválasztottaknak, nem különleges zseniknek, nem különleges fantasztáknak és habókos költőknek, akik a fellegekben járnak, hanem minden egyes embernek. Akármilyen módon tapostak is bele a belső világába, vagy a lelkébe, szellemébe, akárhányszor szuggerálták bele, hogy ő alkalmatlan arra, hogy a saját életében bármi épkézláb dolgot megítéljen, mégis alkalmas. Ez az igazság.

Mihály András: Mi lehet még a válasz arra, hogy miért lényeges az élet? Ha ennyire fontos az életnek, hogy jobbá tegye magát és egyre jobb legyen és hogy egyre jobbá tegyük a világ sorsát, akkor miért ilyen fontos ez?

Attila: Ez egy olyan kérdés, amitől az ember érzi, hogy szinte minden kérdés mögött föl lehet tenni még egy kérdést. Képzeljünk el ős-életet, ami létrehozza az anyagi részecskékből megtestesülő világot és utána ez az ős-élet megszervezte ebből az élővilágot, a tudatot és az embert. Ez az ős-élet mit akar, mi a logikája, mi az, ami a kiteljesedés felé hajtja? Erről külön érdemes lenne előadást tartani, de ez olyan kérdés, ami külön teret igényelne, mert erről két-három mondatban nehéz, és nem ajánlatos beszélni.

Gergely: Többször említetted azt a szót, hogy imádni. Szerintem érdemes lenne tisztázni, hogy Te ezen mit értesz, mert voltak egyértelműen negatív megnyilvánulások és pozitívak is. Mint például valaki imád élni, gondolom, hogy ez pozitív értelmű. És volt olyan, amikor úgy vettem észre, hogy azzal, hogy imádni, valami pozitív dolgot felad az ember. Jó lenne tisztázni, hogy ezen Te pontosan mit értesz.

Attila: Ez egy nagyon jó és nagyon szép kérdés, mert alkalmat ad arra, hogy az ember elmondja azt, hogy az életben tényleg sokminden van, ami egyszerűen imádni való és imádni érdemes. Lajos megjegyzéséhez egy pillanatra visszakapcsolódnék. Írtam egy tanulmányt a Harmadik Szemben, amiben háromféle megismerési képességet különbözetek meg: az egyik a szavakban történő gondolkodás, ami a belső érzékelésen alapul; a másik az érzések segítségével történő gondolkodás; a harmadik pedig szinte a sugallatok és sejtések szintjén történő gondolkodás. Ezt az ember még nem érzi, sokszor vagyunk olyan helyzetben, hogy valamit érzünk, de nem tudjuk pontosan, hogy mi az. De van olyasmi, ami nem is kavarja föl az érzését, csak egy parányi kis sejtelem kipattan. Úgyhogy én inkább azt mondanám, hogy az intuíciót inkább a megérzésnek, vagy világérzékelésnek lehetne nevezni és ez a legkifinomultabb formája a megismerőképességünk működésének. A második formája, amikor ez már dinamikusabbá válik és az érzéseink szintjén is megvalósul, tehát érzi, tudja, hogy mi az igazság, de nem öntudatos. A harmadik pedig az, amikor meg is tudja fogalmazni. E három együtt egy értelmet alkot, tehát amikor én értelemről beszélek, nem a szavakban történő gondolkodásra gondolok csak hanem ennek az egészére. Az imádással kapcsolatban azt gondolom, hogy az élet hihetetlenül csodálatos természetű. Néha válsághelyzetben fogja csak föl az ember, hogy szinte üvölteni kéne attól a fantasztikus élménytől, amit maga az élet jelent. Az egy fantasztikus lehetőség, hogy itt vagyunk és érezhetünk, nézhetünk, elménk világában is bármit megélhetünk és tőlünk függ, hogy ezeket a csodálatos gondolatokat kigondoljuk és megteremtsük. Hozzunk létre magunkban egy olyan világot, aminek a fénye visszaad valamit annak a világnak, ami bennünket életre hívott, hogy ez a két világ összekapcsolódjon újra és együtt nőjön tovább a saját belső természete szerint. Az életnek vannak olyan lényegi megnyilvánulásai, amikor az élet mágikus erői bomlanak ki, például a szerelemben, az önfeledt játékban, a természettel való együttlétben, vagy az alkotás szenvedélyében. Olyan csodálatos, mágikus erejű, szinte maga-magától hajtott, egy magból kibomló érzések, gondolatok, sejtelmek, amelyek érdemesek arra, hogy az ember imádja és csodálja őket. Én ebben az értelemben használom a csodálatot és az imádatot. Az élet igazi arca ez, csodákkal telitett, bűvös, ami a legmagasabb felé vonz elemi erővel. Ez egy imádni való tulajdonsága az életnek és ezt látom a lényeges erejének. Én megnéztem a Tízparancsolatot, hogy ne mondjak pontatlanságot és az volt az első parancsolat, hogy: “Imádd Istenedet, mert én vagyok a te Urad, Istened.” Úgy éreztem, hogy rögtön az első csapással igyekeznek az eszméletemet kioltani és azt akarják, hogy imádjak valamit, amiről azt sem tudom, hogy micsoda. Azt gondolom, hogy visszaélés folyik ezzel a szóval. Anélkül, hogy az ember értelme és a belső megismerő képességének az egysége ezt tisztán meg tudná világítani, kötelezni akarnak valamire, amit az ember magától nem hiszem, hogy hajlamos lenne megtenni. Ha ilyesmi ma előfordul, akkor biztos, hogy szélhámosságról van szó. Nem hiszem, hogy kétezer év óta annyit változott a világ, hogy ne kéne ezt hasonlóan fölfognunk és hogyha az eredményt nézzük, akkor az a szörnyű igazság, hogy pont fordítva van, mint amit ő állított magáról. Vannak olyanok, akik a sátánt imádják, én attól is ugyanúgy irtózom. Egyformán irtózom attól, hogy imádjam a sátánt vagy imádjam Jézust, mint Istent és azt mondom, hogy itt az imádás egy visszás dolog. Ebben az összefüggésben ez ellentétes az érzékelésemmel, az értelmemmel és az általam fölfogott világgal.

György Lajos: Amit mondasz, az a Vatikáni Tanítóhivatalnak nagyon nem tetszene, de vannak olyan keresztény csoportok, akiknek semmi ellenvéleményük nem lenne, a huteriták, ámisok, sem nagyon ellenkeznének néhány dologgal, amit most elmondtál. Van egy megújulási hajlam az egyházban.

Attila: Én azt gondolom, hogy ezeket a dolgokat, amiket én igazságoknak gondolok, látni kell. De látni kell azt is, hogy a Biblia nem egy velejéig romlott és minden egyes részletében rossz valami, hanem úgy gondolom, hogy van benne éppen elég lényegi rossz, hamisság. De az összes többi szimpatikus, vonzó és elfogadható lenne önmagában. Vannak az emberek, akik ezeknek a tanításoknak bedőlnek jóhiszeműen – mert miért állnának hozzá rosszhiszeműen? – de az általuk gyakorolt kereszténység-felfogás teljesen más megítélés alá esik. A legtöbb keresztény ember igazából jószándékból csinálja azt, amit csinál és nagyon sok jótettet cselekedik, ami erkölcsileg nagyon pozitívan ítélhető meg. A probléma az, hogy hosszú távon a rossz dolgok adódnak össze és a jó dolgok pedig kimerülnek egyes apróságokba.

Szász Attila: Mit gondolsz, az, hogy az emberiség nagy része elfordult az Édentől, megtagadta a belső erőit, az egy végzetes folyamat, vagy csak egy hibából ered és ezért ki, vagy mi lehet a felelős?

Attila: Azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó kérdés. Ez elvezet az egyik nagy világrejtélyhez, és ez a világrejtély a mágikus kornak a bukása. Létezett egy olyan kor, amit édesapám, Grandpierre K. Endre fedezett föl, mert így és ilyen minőségben nem ismerték. A mágikus kor, úgy ahogy azt Endre felfogja, úgy, mint ahogy elbukott kifejezetten az Ő felfedezése. Ő évtizedek óta munkálkodik azon és sok ezer oldalt gyűjtött össze, arra vonatkozóan, hogy mi is az oka annak, hogy ez a hihetetlenül csodálatos kor, az emberiség természeti kiteljesedésének a kora, ami hárommillió éven keresztül fönnállt az emberré válás óta, miért bukott el egy pár ezer éve világszerte. A magyar nyelv is közvetlenül összefügg a mágikus korral, ahogy a mágikus kifejezés a “mag” szóból fakad, ami ugye magasra visz. Azt gondolom, hogy ez egy olyan hatalmas és szétágazó kérdés, amiben egyedül Grandpierre K. Endre illetékes, mert Ő fedezte föl, Ő az aki a legmélyebben látja ezeket a dolgokat. Persze engem is rendkívül érdekel ez a kor, de csak sokkal felszínesebb dolgokat tudnék róla mondani, mint Ő, aki igazából, elsőkézből látja, magával a problémával közvetlen kapcsolatban áll. Őt kéne tehát erről megkérdezni és úgy gondolom, hogy Ő fog tudni választ adni. Neki már megjelent egy pár írása az élet vallásáról, a magyarok ősvallásáról és a mágikus korról is. A Harmadik Szem 1992. áprilisi számában például van egy cikk – amit én rendeztem sajtó alá – “Az eltemetett világkorszak: a mágikus kor” címmel. Most egy több ezer oldalas művön dolgozik – ami az én megítélésem szerint a legfontosabb könyv lesz, amit valaha el tudtam volna képzelni – ami a mágikus kort úgy mutatja be, ahogy valójában, az Ő föltárása alapján elénk áll. Ilyen kulcskérdésben tehát Őt kell megkérni, egyedül Ő az illetékes. Remélem majd eljön közénk és tart erről előadást.

Szász Attila: Van-e esetleg valami elképzelésed arról, hogy ezt a mágikus kort hogyan lehetne visszahozni? Mert azt érezzük, hogy jó lenne, de hogyan lehetne ezt más emberekkel is elhitetni?

Attila: A mai előadásban is próbáltam utalni arra, hogy az Éden visszaállítása felé kéne tenni lépéseket. A legfontosabb lépés az, hogy mi magunkban meglássuk a saját lényegünket, hogy érzékeljük és fölfogjuk azt, hogy milyen problémák verik az életünket, mi az, amit igazából tennünk kellene. Hogyha ezt a saját módunkon meg tudjuk látni és lépést tudunk tenni ebben az irányban, akkor lehet erről úgy beszélni, hogy mindenki hozzá tudjon tenni valamit és közös megegyezésre jussunk. Ha az ember a döntő és legalapvetőbb kérdésben, a gondolkodásban tisztázni tud dolgokat, akkor utána már adódnak a feladatok is. Én szétküldtem egy ismertetőt erről a mai találkozóról, amiben voltak különböző kérdések, témák. Ezeket a kérdéseket úgy kéne elgondolnunk, hogy ezek gyakorlati módot adhatnának arra, hogy lépéseket tegyünk az Éden visszahódítása felé, de csak akkor, ha ezeket a kérdéseket a tisztázás igényével tesszük fel. Legyen bennünk az, hogy azért beszélünk róla, hogy utána valamiféle belátásra, megoldásra jussunk! Mindenki éli az életét, mindenkinek van egy központi idegrendszere és tud gondolkodni, van keze-lába és tud tenni is valamit. Mindenkit egymillió probléma sújt és ver és mindenkiben vágy él arra, hogy ezekből kitörjön és emberibb életet éljen. Rálátásunk van első kézből azokra a problémákra, amik között élünk és ezeket nemcsak elméleti szintről, a kérdések végső oldaláról lehet megközelíteni, hanem a mindennapjaink felől is, feltéve, ha az élet egészét tartjuk szem előtt.

Zsolt: Említetted, hogy amikor az ember megvilágosodott, kigyulladt az elméje. Akkor hogy lehetséges az, hogy most ott tartunk, hogy vissza kell hódítanunk az Édent?

Attila: Ennek az az oka, hogy egy pár ezer évvel ezelőtt elbukott az emberiség, szellemi gerincét megroppantották. Bizonyos okoknál fogva így alakult az emberiség történelme, ahogy azt a mai folyamatokból is meg tudjuk állapítani. Az ember a mai világot megismeri erről az oldaláról. Ehhez erős idegzet és erőteljes, épségre vágyó lélek kell, hogy ez a rettenetes méreg, ami a mai világban van, ne mérgezze meg az ember lelkét. Úgy gondolom, hogy ez szintén ugyanaz a problémakör, hogy mi okozta a mágikus kor bukását. Erről remélem, hogy Endre majd fog beszélni.

Andrea: Az Édent vissza lehet-e hódítani, vissza lehet-e ugyanúgy csinálni? És hogyha nem, akkor milyen Édent csinálnánk vissza? Ez visszahódítás lenne-e egyáltalán? Nem volt-e ebben a bukásban is valami sorsszerűség? Szerintem ezeket a kérdéseket is meg kell nézni, hogy tovább lehessen lépni.

Attila: Ezek megint ugyanazt az alapkérdést érintik. Annyit hagy mondjak el, hogy olvastam erről a témáról egy-két szerzőnek a nyilatkozatát. Például David Peat – aki David Bohmnak, a század egyik legnagyobb kvantumfizikusának volt a közvetlen munkatársa – azt írta, hogy sokan úgy fogják ezt fel, mint amiben egy kikerülhetetlen sorsszerűség és végzet testesül meg, tehát hogy a mágikus kornak el kellett buknia.

Én egyetértek Endrével és egyetértek azokkal, aki azt gondolják, hogy az értelem fénye és a belső legjobb érzéseink megtalálhatóak és ezek együttesen, mint egy természeti értelem meg tudják állapítani azt, hogy a természetben mi folyik, hiszen a természet részei, a természet kifejeződései. Mi nem holdlakók vagyunk, nem vagyunk idegenek a Földtől, hanem természetlakók vagyunk, tehát nem vagyunk idegenek a természettől. Azt gondolni, hogy a természetnek az a sorsa, hogy legyilkolja magát, szembehelyezkedjen magával és egy olyan értelmet hozzon létre, aminek az a sorsszerű végzete, hogy kioltsa a világ szemét és kioltsa a természetnek az emberi dimenzióit, akkor ez lehet egy jóhiszemű, de téves elképzelés.

Andrea: És lehet-e pont úgy visszacsinálni az Édent?

Attila: Tegyük fel, hogy valaki meggyilkol egy embert, akkor vissza lehet-e csinálni azt az embert? Nem, nem lehet. Ha valaki lerombolná ezt a széket, föl lehetne-e építeni ugyanazt a széket? Ugyanazt biztosan nem, de talán valami hasonlót. De itt nem valami tárgyi dologról van szó, hanem arról, hogy az ember szellemét megzavarták. Ha valaki lelki sérülést kapott, mert otthagyta a szerelme, vagy igazságtalanság érte, vagy valami nagy tragédia érte, s hogy utána vissza tudja-e nyerni az ép elméjét, a lelki épségét ki tudja-e építeni, föl tudja-e dolgozni a fájdalmat és a keserűséget, akkor azt kell mondanom, hogy igen, ez lehetséges. Ilyen módon az ember szellemi tisztaságát, tisztánlátását és a lelkének az épségét az ember képes visszahódítani.

Galántai Dávid: Egy szükségszerű világegyetemmel hogyan történhet bármi, ami nem szükségszerű? Mert ha nem lenne szükségszerű, akkor milyen erő az, ami a szükségszerű ellen hat szükségszerűen és szükségszerűen következik belőle valami a szükségszerűség ellen?

Attila: Ez szintén hasonló ahhoz a kérdéshez, amit Lajos felvetett. Ő rávilágított, hogy tulajdonképpen az élettelenből nem fejlődik ki szükségszerűen az élet s ekkor megkérdezte, hogy akkor hogyan jött létre az élet. Az élet kifejlődése valóban szükségszerű, mert az élettelenből egy tökéletesen halott valami nem tud megtáltosodni, mert a megtáltosodás az életnek a jellemzője. Semmiből nem lesz valami. Ha megölnek egy embert, az nem képes megelevenedni, szemfényvesztés lenne azt mondani, hogy ezt meg tudja tenni. Az, hogy az élet megjelent, szükségszerű, mert az élet elve az őséletben, a látszólag élettelen világban is adva volt. Tehát az élettelen világ csak látszólag élettelen világ. Az, hogy az ember bukása meg lenne-e írva a sors könyvében, hasonló ahhoz a kérdéshez, hogy a mágikus kor bukása szükségszerű-e. Mi arra a pártra kéne ezek szerint hogy álljunk, hogy a természet egy skizofrén létező, aminek az a belső törvénye, hogy addig pofozza és gyilkolja magát, az embereket és a jóérzést, amíg teljesen maga alá nem zuhan. Nekem nem ilyen képem van a Természetről.

/ Pszichológia

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom