Biokozmosz – 1. rész. (Harmadik Szem 1997. szeptember)

Biokozmosz – 1. rész. (Harmadik Szem 1997. szeptember)

Megjelent: Harmadik Szem 1997. szeptember, #75.
Kronobiológia Tudományos rovat
Új Tudomány

BIOKOZMOSZ – 1. rész

A Világegyetem képfolyama

Hallható Univerzum c. tanulmányomban (Harmadik Szem, 1992 február) felvetettem, hogy gondolataink jó része közvetlenül a Kozmosz rezgéseinek agyrezgésekké átalakulásából eredhet. A Világegyetem minden jelensége rezgésekkel, hullámokkal kapcsolatos: látható és láthatatlan fényt, elektromágneses sugárzást bocsát ki, és vákuumhullámokat kelt. A fény pedig a leghatékonyabb információhordozó: képeket hordoz, magában hordja az őt létrehozó rendszer képét. A Világegyetem alapjelensége tehát, hogy minden része hullámok formájában folyamatosan szerteutazik s bejárja a Világegyetemet. És amikor elér a fény egy állomásra, s ott elnyelődik, akkor kigyújt egy belső képet, s ez a belső kép ismét csak rezgéseket kelt, s ezek a belső képek ismét csak útra indulnak, hogy újabb belső képeket keltsenek, s ezek a belső képek egyszer csak összeállnak s megvalósulnak: a kép képes lesz magát megszülni, megteremteni, és megtalálja a módját, s nekiáll magát a valóságba átépíteni. Ehhez rendkívül érzékeny rendszerek kellenek, valóság-átalakító berendezések, belső képek alapján működő s azokat valóra váltó üzemegységek. Ezek a belső képek alapján működő valósággyárak az élőlények, ilyen az ember, és ilyen minden élő kozmikus rendszer.

Alekszandr Csizsevszkij, a század első felének jelentős társadalom-és természettudósa, a heliobiológia (a Nap biológiai hatásainak átfogó tudománya) megalapítója vetette fel, hogy “Lehet, hogy érzéseink és gondolataink csak gyenge visszhangjai a kozmosz vibrációinak”. Ulrich Warnke kimutatta, hogy a Föld elektromágneses állóhullámai képesek bejutni szervezetünkbe, s ott elnyelődve átalakulni agyhullámokká, elektromos sejt-impulzusokká. A Kozmosz tehát képes merész ugrással belső képekké, belső fényfolyammá alakulni. Ez a belső fényfolyam pedig figyelemreméltó módon egy értelemmel rendelkező átfogóbb belső fényfolyamba torkollik, áramlik be, amely a Világegyetem kozmikus vonatkoztatási alaprendszere. Ez a kozmikus vonatkoztatási alaprendszer nem más, mint belső, személyes világunk, mint a bennünk élő természeti értelem. Ez a természeti értelem az, amely a Kozmosz belsővé ugrott fényfolyamát megtekinti, s feltölti még belsőbb színekkel, fényekkel, értelemmel, hogy utána újra útjára indíthassa, hogy ettől a most kapott belső ragyogástól a belsővé ugrott kozmikus fényfolyam ismét kiugorhasson a valóságba, s újjászületve felragyoghasson. Magunkban hordjuk tehát a Világegyetem természeti alapját és újjáteremtőjét: a természetes alkotóerőt, a természeti értelmet.

A kozmikus gyenge-fény

Konstantin Zioutas a kozmikus rezgések mellett olyan kozmikus információforrást fedezett fel, amely átjárja a Világegyetem és szervezetünk egészét. A Világegyetemet az éjszakai égen fénylő, ún. fényes anyagon kívül elsősorban láthatatlan, “sötét anyag” tölti ki. A sötét anyag mibenlétét a csillagászok mindmáig nem tudták meghatározni, de összmennyisége a látható anyag tömegének kb. tízszerese. Zioutas eredményei szerint, amelyeket 1990-től közölt fizikai szaklapokban, a kozmikus sötét anyag elsősorban gyengén kölcsönható részecskékből áll. A “gyengén kölcsönható” részecskék sokbillió részecske közül csak eggyel hatnak kölcsön. Az emberi szervezeten másodpercenként 1020, azaz száztrilliónyi kozmikus “sötét anyag” halad át. Legvalószínűbb, hogy ez a kozmikus sötét anyag “axion”-okból áll, azaz olyan 0 spinű (perdületű) részecskékből, amelyek – leegyszerűsítve – gyengén kölcsönható fényként foghatók fel, vagyis olyan fényként, amely számára minden anyag túlnyomórészt átlátszó. A fizika legkülönbözőbb területén fellépő spontán jelenségek – radioaktív bomlás, spontán emisszió stb. – éppúgy, mint a biológiai jelenségeknél az agyi idegsejtek spontán ingerületbe kerülése, vagy a Gonyaulax nevű fénykibocsájtó egysejtű élőlény spontán fénykitörései (amelyek a lassúbb, hosszabb időtartamú fényváltozás mellett lépnek fel), valóságos, fizikai okra vezethetők vissza a kozmikus axion-áramok segítségével. A spontán jelenségek ugyanis a mai elképzelések szerint véletlenül keletkeznek. Ha ezt élesebben akarjuk megfogalmazni, akkor ugyanez így hangzik: a spontán jelenségeket a véletlen okozza. Mivel azonban a véletlen fogalma szerint az a jelenség, amelynek nincs határozott oka, ezért a véletlen, mint magyarázó fogalom csak annyit ér, mint ha egy jelenség magyarázatául annyit adnánk: az okozatot az ok-nélküliség okozza. A kozmikus gyenge-fény áramok azonban alkalmasak ezen spontán jelenségek előidézésére. A biológia egyik kulcsproblémája a DNS molekula ön-reprodukálásának, önmagát lemásolásának mechanizmusa. Könnyen lehet, hogy a DNS-újratermelés kiváltása a Világegyetem sötét anyagával, az axionok DNS-beli elnyelődésével, kölcsönhatásával kapcsolatos. A spontán és indukált fényemisszió az élő szervezetben biofotonok kiváltására alkalmas. Koherens fény a DNS-molekulában 1010-1020-szorosra, tízmillió-száztrilliószorosra tud felerősödni. Az élő szervezetek érzékenysége az élettelen anyagénak sokszorosa, és ezért a kozmikus gyenge-fény kimutatására is az élő anyag a legalkalmasabb. Ahogy a csillagok fénye és neutrínósugárzása segítségével feltérképezhetjük a Világegyetem szerkezetét, úgy a Világegyetem sötét anyagának eloszlását a bioszféra élő anyagának segítségével mutathatjuk ki a legkönnyebben. Ez azt jelenti, hogy a bioszféra biofoton-sugárzásának tanulmányozásával ismerhetjük meg a Világegyetem valódi szerkezetének térbeli és időbeli jellemzőit.

A kozmikus szél és a bioritmusok

A kozmikus axion-áram a földi bioszférával kölcsönhatva a Föld csillagokhoz viszonyított helyzete szerinti változásokat kell előidézzen. Valóban, a bioszféra legszembetűnőbb változásai, az évszak, napszak szerinti változások a Föld elmozdulásával, forgásával kapcsolatosak. A kozmikus “sötét anyag” részecskéi egyfajta kozmikus szélként érik el a Földet és befolyásolják az élőlények viselkedését. Az élettevékenységek valóban ritmikus, periodikus jelleget mutatnak, és ezek a periódusok – a napi, a félhetes, hetes, havi, éves, 11 éves stb. – csillagászati periódusokkal egyeznek meg. Lehet, hogy a bioritmusokat ez a kozmikus szél (is) vezérli? A bioritmusok és a Kozmosz kapcsolatát sorozatom későbbi írásaiban ismertetem.

Telepátia kozmikus hátszéllel?

Nemcsak az élő szervezetek élettevékenységeinek ritmusa, az élettevékenységek vezérlése, hanem a gondolkodás maga is közvetlen kapcsolatban állhat ezzel a kozmikus széllel. Sőt, nemrégen váratlan bizonyíték bukkant fel az érzékszerveken kívüli érzékelés (röviden: ÉKÉ; ide tartozik a telepátia, prekogníció, jövőbelátás, stb.) és a csillagvilág kapcsolatáról. A “Tudományos Felfedezés Folyóirata” (Journal of Scientific Exploration, Vol. 11, No. 2, p. 109, 1997) legújabb számában S. James Spottiswoode, a kaliforniai Megismerő Tudományok Laboratóriuma munkatársa kutatásairól számolt be. Az érzékszerveken kívüli érzékelés, más néven anomális megismerés fizikai mechanizmusát egyáltalán nem ismerjük. Első lépés lehet annak meghatározása, miféle fizikai jellemzőktől függ az anomális megismerés. Spottiswoode a telepatikus kísérletek sikerének esetleges időfüggését vizsgálta meg. Mindaddig nem kapott összefüggést a két mennyiség, az időpont és a sikeresség mértéke között, amíg át nem tért a csillagidő rendszerére. Az az idő, amit karóránk mutat, a budapesti zónaidő. A zónaidő a Nap járásához kötött, tehát a Föld és a Nap egymáshoz viszonyított helyzetével kapcsolatos. Mivel a Föld 365 napos periódusban kering a Nap körül, ezért naponta elmozdul a csillagokhoz képest. Egy nap alatt az egy éves körülfordulás 1/365 részét teszi meg. Emiatt a nap ugyanazon órájának ugyanazon percében a csillagok nem ugyanabban az irányban látszanak, a Föld elmozdulása miatt látszólag elmozdulnak, a 24 óra 365 részének megfelelő idővel eltolódik az előző napnak megfelelő időpont. Az eltolódási idő a csillagidő és a zónaidő egy napjának különbsége, ami tehát 24 óra/365 = 24 * 60 perc/365 = 3, 95 perc, azaz kb. napi 4 perc. A csillagnap tehát 4 perccel rövidebb a 24 órás zóna-napnál.

Spottiswoode 1 468 anomális megismerés-kísérlet sikerességének mértékét vizsgálta meg. Meglepetésére azt az eredményt kapta, hogy a helyi csillagidő szerinti 13,5 óra körüli egy órás időszakban az ÉKÉ sikeressége 340%-kal magasabb az átlagosnál. Az eredmény olyan hihetetlen volt, hogy egy független adatsor vizsgálatával ellenőrizte. Ez a független adatsor 1 015 kísérlet sikeresség-értékeit mutatta. A két adatsor (összesen mintegy 2 500 mérés) mindegyike ugyanabban a csillagidő szerinti időszakban mutatott kiugró értéket: a 13,5 csillagidő-óra körüli 1 órás időszakban. A két adatsor együtt már 450%-os kiugrást mutatott. Spottiswoode megvizsgálta a lehetséges hibaforrásokat, és egyiket sem találta megfelelőnek az eredmények magyarázatára. Ha nem egy eddig ismeretlen szisztematikus hiba okozza a jelenséget, akkor az ÉKÉ tevékenység erősen függ a Föld és a csillagok egymáshoz viszonyított helyzetétől! Hasonló jelenséget figyelt meg Karl Jansky 1931-ben. Jansky a Bell telefontársaság mérnökeként egy újonnan kifejlesztett rádióantennával mérte az akkor kifejlesztett rövidhullámú rádiótelefon-rendszer zajforrásait. Egy zajforrást azonban semmiféleképpen nem tudott kiküszöbölni. Egyszercsak azonban felfedezte, hogy a zaj csúcsértéke minden nap az előző napi csúcsnál 4 perccel hamarabb jelentkezik. Így fedezte fel Jansky a Tejútrendszer középpontjának rádiósugárzását és ezzel a felfedezéssel született meg a rádiócsillagászat.

Ha az Univerzum sötét anyaga valóban gyengén kölcsönható fényből áll, ez mindenesetre alapvető jelentőségű fordulatot fog hozni a csillagászat szemléletmódjában is. Ekkor ugyanis a kozmikus gyenge-fény adja a Világegyetem tömegének 90%-át, és ez valami olyasmi, mintha az emberi szervezet 90%-ban fényből, képekből állna. Valójában az emberi szervezet túlnyomó részét a víz adja. A vízről éppen napjainkban derül ki, hogy finomszerkezete rendkívül gazdag információk hordozója, vagyis a víz rendkívül hatékony képhordozó. Szervezetünk túlnyomó része tehát képhordozó, képfolyamok, képáramok rendkívül érzékeny felfogórendszere. A kozmikus képfolyam tehát közvetlen kölcsönhatásban állhat az emberi képfolyammal. Azzal az emberi képfolyammal, amelybe a kozmikus képfolyam beugrik, s amelyben megmártózva újjászületik, és újra kiugrik a valóságba.

Az élővilág kozmikus szellemisége

Mi értelme van annak, hogy az élővilág kozmikus ciklusokat követ? A hagyományos, darwini szemlélet alapján az élővilágot irányító fejlődéstörvények a fajok közötti helyi villongásokon alapulnak. A darwini szemléletben csakis a fajok egymáshoz viszonyított életképesség-növekedése biztosíthat fennmaradási előnyt, tehát egy egyetemes, kozmikus tényező eleve kizárt (hacsak nem léteznek olyan fajok, amelyek a kozmikus információt más fajoknál hatékonyabban képesek helyi előnyökre váltani). Ha tehát a fajok élettevékenysége kozmikus kapcsolatot is mutat, annak nem közvetlen, biológiai, testhez kötött funkciója van, hanem átfogó, a fajok egyetemes létfeladatával kapcsolatos kell legyen. Ez a kozmikus élettevékenység, ha nem testhez kötött, akkor szellemi kell legyen. A biológia kozmikus kapcsolatrendszerének léte tehát magával vonja az élővilág egyetemes szellemiségének elismerését. Az élővilág egyetemes szellemiségének kozmikus természete az értelem kozmikus természeti irányát fejezi ki. A gondolkodás a Kozmosz szeme, a kozmikus szem, amelynek látása akkor nyitott, ha felszabadul a külső kényszerek alól, és a kozmikus fényfolyam értelmének érzékelése felé fordul.

(folyt. köv.) Grandpierre Attila

/ Természetfilozófia