Megjelent: Harmadik Szem 1995. január, # 42, 30-32.

A tudat filozófiája

A Közös Tudatmező

Az Egyéni Tudatok, mint parányi patakok, vagy mint önmaguk előtt sem sejtett ősélet-források, mint korlátlan hatalmú lények próbálgatták saját természetüket, kiáradásukat, óceánná és szökőárrá válásukat. De mivel minden, amit tettek, azonnal valósággá vált, ezért a patakok összeértek, és először saját természetüknek megfelelve, játékos kozmikus erőiket próbálgatták, minden elképzelhető világot kigyújtottak, és mindet bevilágították lelkük, saját legmélyebb természetük fényével. Ki tudja, meddig tartott ez az időtlen korszak, hiszen még idő sem volt, még magán a világ egészén, kristályként ragyogó, világló lényének élő egészén játszottak, varázsoltak, zenéltek ezek a kozmikus őslények, saját eleven tudataink.

Világolt a világ, amíg bevilágította az elme. A kristálypaloták, mesebeli ősvalóság képlékeny, emberhangú világát éltük, s ez a világ – akit évmilliókon át élő, eleven lényként érzékeltünk – embertermészetében szabadon áradt és teljesedett ki bennünk és körülöttünk. És ahogy a “világ” — más szóval a fény – terjedési sebessége a többi “világ” terében nem feltétlenül végtelen, hiszen az érzékelés megköveteli az elmélyülést, a belső tevékenységet, s minél több rendkívüli, figyelemre érdemes tapasztalás kínálkozik az úton, annál tovább tart az út. Így a világ a térben, ezen a mezőn, ezen a réten (egy pillanatra eltűnődve: tér – rét) mint közös játszótér bomlik ki a belső áradásból. Tér, ki-ter-jedés, ter-emtődés, ter-ülés, a terülj-terülj asztalka, ami magától terem, ami ott terem, ahová a gondolat röpíti. De mi árad ki , mi terjed ki, amikor világlik a világ? Mi a tér forrása? Maga az akadályt legyűrő erő, a t-er-emtő er-ő. Ez a teremtő erő pedig legjobban éppen az elmében érhető tetten. Az elmékből, az elmék teremtő kiáradásából tehát fölépíthető egy közös erőtér! Ebből a kozmikus ősforrásból folyik, folytonosan árad ki , születik a közös elme-erőtér, a világ, a játék, az él-vezet, a zene, a közösen összehangzó elmék teremtő forrásainak kozmikus szimfóniája, a fény, a teremtő világlás mindenséget bejáró, képzeletében gyönyörködő világa.

A Szülő Elme, a Szülő Tudat képes magából világokat eregetni, képes magát folyton meghaladni, sőt épp ez a folytonos kiáradás, folytonos ön-meghaladás, folytonos élet-továbbadás és élet-megsokszorozás, élet-kiteljesítés az alaptermészete. A Szülő Tudat maga a létező csoda, a terülj-terülj asztalkám, a bűvös kő, ami képes mindent megmutatni a világon. A Közös Tudatmező egy az egyéni elme számára külső, tőle részben vagy egészben független tényező, valóság. A mágikus kor valósága, az Ősvalóság éppen azért beszélt hozzánk, mert emberközelinek gondoltuk, mert éreztük, hogy legmélyebb valóságában egy a mi lényegünkkel, lény-mivoltunkkal. A mágikus ember még érezte, érzékelte, hogy a létező szférák áthatják egymást, hogy ez a valóság meghallja szavát, és rezonál vele. Jó tett helyébe jót várj – ez volt az Ősvalóság alaptermészete, hiszen a játék természete az, hogy minden résztvevője élvezze, hogy önfeledten játszhassunk, ne pedig gyanakodva, jót rosszal viszonozva.

Ha valaki mégis rosszat tett, hamar játszótársak nélkül maradhatott, ami pedig maga volt a legnagyobb rossz az életben. Ennek a közös játéknak tulajdonképpen így természetszerűleg adódott a tétje: a legizgalmasabb, legfölemelőbb, leggyönyörködtetőbb, legélettelibb kozmikus játék föltalálása, a legnagyszerűbb emberi alaptermészet megalkotása, a legnagyobb szellemi, érzésbeli gazdagság, varázslatos élvezet föltalálása. Ilyen korban éltünk, amikor a közös valóság mindannyiunk legmélyebb alaptermészetét szolgálta.

Ma már csak a természetadta tevékenységben, a játékban jelentkezik ez az önfeledt, a lét egészére, a lét természetének átélésére, kifejezésére magától születő tevékenység. Figyelemre méltó, hogy amíg a természet az egysejtűtől az ember felé haladva ( nem a kérdéses evolúció-elmélet értelmében) egyre nagyobb terepet biztosít a játéknak, (s egy természeti erőkkel szemben nem ellenséges emberi társadalomban az élet legnagyobb és központi része az alkotó játék lenne, a főtereken játék-paloták emelkednének, ahol a mindennapos ünnepeken együtt zenélnének és kozmikus játékokat játszanának az emberek), addig a mai társadalmakban az árutermelés és az erőszakszervezetek fenntartása áll a társadalmi élet központjában – a hatalom.

Ehhez persze olyan valóság kell, ami alapjában emberellenes, életellenes, s ha ilyet az élet nem ad, mert alaptermészetétől idegen, akkor a kint rekedtek, a rosszat szolgálók mesterséges szövetsége, maffiája majd erővel, erőszakkal beplántálja a szűzi, rossztól érintetlen, tündéri világba. Így jött létre az élettelenség vallása, a materializmus, amelynek alaptermészete a háború folytonos tökéletesítése, és az élethatalom egyre teljesebb elidegenítése, elorzása, végül elhallgatása és letagadása. A materializmus addig nem nyugszik, amíg alaptételét, az élettelenség egyetemességét, kizárólagosságát be nem bizonyítja – és ennek egyetlen módja az emberiség és minden élet kiirtása.

A Közös Tudatmező kialakulása, szabványosítása, “objektiválása”, tőlünk mesterségesen függetlenné tétele az alapja az egyen-időnek, az egyetemes időnek. De ez a tudatmező még a valóság – a ma már fizikainak , halottnak hipnotizált valóság- alapjaiban is tetten érhető.

Fizikai erőterek

A fizika valóságképének központjában az élettelen – vagy inkább élettelennek tekintett – anyagvilág áll. Az anyagfogalom mindmáig a kézzel fogható, szemmel látható testek univerzumát jelenti a mindennapi nyelvben. A fizika a huszadik századra viszont eljutott a terek alapvető jelentőségének felismeréséig. Maxwell alapegyenletei az elektromágneses jelenségeket az elektromágneses tér fogalmának bevezetésével írják le. Ez azt jelenti, hogy a tér minden egyes pontjában, az elektromos töltésektől az Univerzum határáig minden egyes pontban jelen van egy erőtér, amely meghatározott erővel hat az elektromos töltésekre, amelynek minden egyes pontjában elektromágneses energia rezeg, elektromágneses hullámok terjednek. Hasonlóan a nehézségi erőtér, a gravitáció is egy folytonos energiamezőt jelent. A fizika másik két alapvető kölcsönhatástípusát, a gyenge és erős magerőket is a fizika legújabb és eddigi legpontosabb elmélete, a kvantumelektrodinamika úgy írja le, úgy képes megérteni, mint az elemi részecskék közötti folytonos energiacserét, amit erőterekkel lehet jellemezni.

Ez a négy alapvető erőtér azonban úgy tűnik, maga is finomabb, rejtettebb erőterekkel egészül ki. Az elektromágneses teret leíró matematikai mennyiségek, az elektromos és mágneses potenciálok (rövid kitérő: a gravitációs potenciál jellemzi a gravitációs erőtér adott pontjában fennálló munkavégző-képességet, így például egy felemelt kőnek (vagy bogárnak) nagyobb a gravitációs potenciálja, mint amikor már leesett (leszállt)) ugyanis – a kísérletileg is kimutatott Aharonov-Bohm effektus (lásd Feynman: Mai Fizika, 6. Kötet, 15. old.) szerint – alapvetőbbnek bizonyultak az erőtereknél (az erőtér jellemzéséhez a fizikai tér egyes pontjaiban egy adott próbatöltésre gyakorolt erőket kell megadni, a potenciál pedig az erőtér globális szerkezetével helyileg fennálló munkavégző képességet jelenti). Az elektromos és a mágneses potenciálok maguk is előállíthatók Whittaker tétele értelmében két skalárpotenciálból, amelyek terjedési sebessége bár véges, de a fénysebességnél jóval magasabb lehet. Másrészt a Bell-tétel kísérleti bizonyításával (Aspect, 1982) kiderült, hogy az iker-részecskék között távolbahatás áll fenn, úgy viselkednek, mintha szomszédok lennének (ezt a jelenséget hívják nemlokális, helyhez nem kötött kölcsönhatásnak, mert a távolbahatásnak mint kifejezésnek nagyon telepátia-szaga van). David Bohm a részecskék kvantummechanikai viselkedését egy kvantum-potenciállal írta le, amivel kiszámolható, hogy például egy elektron vagy foton a két-rés kísérletben (lásd G. A.: A vérző mesekő elektron-ikrei, Harmadik Szem, 1992 április) hogyan képes előre tájékozódni, feltérképezni a mozgásteret, és végül a feltételeknek megfelelően dönteni. Bohm később bevezette a szuper-kvantumpotenciált a “közvetett rend” leírására (lásd G. A.: Rend az elkevert foltban, Harmadik Szem, 1992 június).

Az elektromágneses tér Maxwell-féle elmélete az iskolákban, egyetemeken ma rendkívül leegyszerűsítve, a Gibbs és Heaviside által standardizált formában kerül ismertetésre. Az elektromágneses tér leírása ebben a formában olyan leegyszerűsítő feltételeket tartalmaz, amelyek a gravitációt és az elektromágneses jelenségeket mesterségesen szétválasztják, és azt a tartományt, ahol ezek ténylegesen összefüggnek és ahol a vákuummal kölcsönhatnak, elhanyagolja, nem veszi figyelembe. Ma az elektromágneses térnek több különféle leírása létezik. A Boyer-féle leírás (lásd G. A.: A vakító semmi működése, Harmadik Szem, 1993. Szeptember) már általánosabb a Gibbs-Heviside félénél, és meglepő módon a vákuum-ingadozások figyelembevétele a legtöbb kvantummechanikai jelenségről az elektromágneses térelmélet keretében képes számot adni. Egy más változatot dolgozott ki John Wheeler, Richard Feynman és Fred Hoyle.

A mozgó elektromos töltésre ugyanis kétféle potenciál adódik az elektromágnesesség alapegyenleteinek megoldásából (lásd pl. R. Feynman. : Mai Fizika, 6. Köt. 105. old.). Az egyik az úgynevezett retardált potenciál, ami a töltésről leváló, térben és időben fénysebességgel távolodó, tehát egyben a jövő felé tartó elektromágneses hullámot írja le. Ez a részecske üzenete az Univerzum felé. Ez szerepel a szokásos tankönyvekben. De létezik egy másik megoldás is, amely fordítva, a jövő felől a részecskéhez tartó hullámot írja le. Ez az Univerzum válasza a részecskének, az “avanzsált” megoldás. Nemrégiben John Cramer vetette fel, hogy a mikrofizikai részecskék kvantummechanikai viselkedése, tájékozódásuk és döntésük a retardált és avanzsált hullámok együttes figyelembevételével érthető meg. Amikor az elektron kölcsönhat egy másik részecskével, egy retardált hullámot küld feléje, ami így egyben az időben is utazik, hiszen távolodása közben telik az idő. A részecske felveszi ezt az ajánlat-hullámot, és visszaküld az elektronnak egy avanzsált hullámot, azaz ez az avanzsált hullám az időben fordítva, a jövő felől a jelenbe terjed. A retardált és az avanzsált hullám kombinálódik, és létrehozza a kölcsönhatásban részt vevő felek “kézrázását”, ami végül is ténylegesen meghatározza a kölcsönhatás kimenetelét, mégpedig abban a pillanatban, amikor az elektron elindítja az ajánlat-hullámot. Egy másik kutató, Huw Price a “Mind” című amerikai folyóirat új számában azt állítja, ez a megközelítés alkalmas az összes kvantummechanikai paradoxon feloldására. Így például a két-rés kísérlet talánya is értelmezhetővé válik. A kísérletben egy elektront engednek egy olyan ernyő felé, melyen két helyen egy-egy rés várakozik. Bár egy elektron elvileg csak az egyik résen juthat át, a kísérletek szerint viselkedésére hat a másik rés jelenléte is. Másképp viselkedik az egyik résen átjutó elektron akkor, ha nincs ott a másik rés, mintha ott van. De ha úgyis a fölső résen megy át, akkor honnan tudhatja, ott van-e az alsó rés? Az avanzsált hullámok módot adnak az efféle rejtélyes tájékozódásra. Az ajánlkozó, retardált hullám ugyanis átjuthat mindkét résen, így megérkezve a két rés mögötti érzékelő ernyőre, mindenről beszámolhat a fogadó érzékelőnek, amit útközben látott. Érdekes kísérlet lenne az, amelyben kipróbálnák, az Univerzum egésze az, ami válaszol, ami a válaszhullámot visszaküldi a jövőből, vagy a másik részecske az. Ezt könnyen megtudhatjuk, hiszen ha a detektor és az elektronágyú távolságánál nagyobb távolságban is vágunk egy újabb rést, azt az ajánlkozó hullám később éri el, mint a detektort, és így ha tényleg a detektor részecskéje küldi vissza a válaszhullámot, akkor az újabb résnek semmiféle hatást nem szabadna kiváltania. Ha viszont – és a Wheeler-féle késleltetett választásos kísérlet (lásd G. A.: Az egyszerre több helyen levő elektron, Harmadik Szem, 1992 április) ezt az esetet támasztja alá – az újabb rés módosítja az eredményt, az ernyőn kialakuló interferencia-mintázatot, akkor ez azt jelenti, hogy miután az ajánló hullám elérte az ernyőt, azok az ajánló hullámok, melyek más irányba terjednek, szépen tovahullámoznak az idők végezete felé, és amennyivel késnek a kísérlet elindulásától, ugyanannyival siet majd a válaszhullám, és a válaszoló: az Univerzum. Így az ajánló hullám képes mindenről beszámolni, a rések tetszőleges elrendezésétől kezdve a távoli csillagrendszerek őrtüzeinek lobogásáig, ahogy a hírnök retardált hullám végigsuhan a Világegyetem legtávolibb határaiig – és így tulajdonképpen a Világegyetem határának állása, a végvidék viszonyainak alakulása is befolyásolhatja a válaszhullámot és így a kísérlet lezajlását!

Az Univerzum a jövőn át kezet ráz a jelennel, és így kijátssza az időt, megcsúfolva az idő minden egyebet legyűrő hatalmát! De hogy lehet az, hogy a jövő beavatkozik a jelenbe? Az okság egyenesvonalúságát miért nem rúgja föl ez a párbeszéd a világvégi párbeszéd? Miért nem változtatjuk meg mai tetteinkkel múltunkat? Ennek oka, hogy a múlt már eleve számot vetett azzal, hogyan is fogunk ma cselekedni! A múltból tehát egy megfelelő elme képes lenne kiszámolni, hogyan is fogunk ma cselekedni? Ha egy döntésünket megváltoztatjuk, ezt a múlt már eleve tudja, már régóta tudta. Azt feltenni, hogy a jelen más, de a múlt ugyanaz marad, olyan, mint egy másik fejet ültetni testünkre. Ebben az elméletben a helyhez nem kötött kvantummechanikai kölcsönhatás valós, és Cramers kézrázási akciójának egy része.

A fizikai valóság tehát végső soron erőtereket jelent, amelyeknek a részecskék csak adó-vevő tornyai. Ezek az erőterek potenciálokra vezethetők vissza, az elektromágneses potenciál kvantummechanikailag kiterjeszthető, folytatható egy sokkal rejtettebb, de információátadásra alkalmas potenciálban.

Az erőterek forrása

De honnan erednek ezek az erőterek? Mi adja az erőterek energiáját? Mi a terek forrása? Ezt logikailag meg lehet vizsgálni. A következő a gondolatmenetem. Az elektromágneses tér forrásai az elektromos töltések, a gravitációé minden anyag (minden anyaghoz tartozik gravitációs töltés). De ha tényleg a töltés lenne a tér forrása, akkor a térben jelen lévő energia a töltésből kéne kiáramoljon! Akkor a töltés folyamatosan energiát vesztene, ahogy tere kiterjed! Mivel azonban a töltés szigorúan megmaradó mennyiség, az elektron töltése nem változik, ezért nem lehet a töltés a tér valódi forrása – legfeljebb fészke, energia-központja, amely folytonosan energiát cserél a térrel. A tér egy születő töltéstől valójában csak átrendeződik, átszerveződik, egyfajta rend, egyfajta információs minta táplálódik be, miközben a töltés és a tér energiája külön-külön megmarad. Az energiacserét tehát energiaátadás nélküli információátadás jellemzi! A térfelépülés tehát a lehető legszédületesebb módon, észrevétlen, minden észrevehető energia-befektetés nélkül, mintegy magától történik!

A gravitációs tér az elektromágneses tértől eltérően negatív energiájú. Egy keletkező világegyetem, mint egy fekete lyuk, teljes energiája nulla, mivel a pozitív tömegenergiát a gravitációs tér negatív energiája éppen ellensúlyozza( lásd Lukács Béla: És mi volt a kezdet előtt? Harmadik Szem, 1991. június). Ez azt jelzi, hogy a gravitációs tér a közvetlen térbeli környezetből veszi el az energiát, vagyis a fizikai tér már a gravitációs tér felépülésének kezdete előtt jelen volt. A gravitációt, mint másodlagos erőteret, a legújabb elméletek (Haisch, Puthoff, Bearden) tényleg az elektromágneses térből származtatják.

Ha viszont a terek forrásai nem a részecskék, akkor honnan árad, terjed ki a tér? Mi adja a tér energiáját? Az egyik álláspont szerint a fizika az energia-megmaradás törvényére épül, és ezt a mindennapi tapasztalat is alátámasztja. Igen ám, de a vákuumfizika szerint viszont bizonyos körülmények között a vákuum energiája előhívható, és felhasználhatóvá tehető. Ez azonban még annyira új eredmény, hogy a kutatók derékhada ezt a lehetőséget egyenlőre még nem veszi tudomásul, és ezért ezzel csak rendkívül kevés kutató foglalkozik. Ismerünk-e olyan tényezőt, amely képes energiát létrehozni a semmiből?

Az erőterek fajtái

Mielőtt erre a kérdésre választ adhatnék, a fizikai erőterek mellett érdemes átfutni, miféle egyéb fajta erőtereket ismerünk. A fizikai erőterek mellett – talán a fizika kizárólagosságára nevelt olvasó számára hihetetlenül – de ténylegesen léteznek alapjában más fajta módon jelentkező erőterek. Ilyenek a biológiai erőterek (mint például Speman, Gurvics, Kolcov, Bertalanffy, vagy Sheldrake biológiai erőterei, lásd G. A.: Biológiai erőterek, Harmadik Szem, 1994. december), a csillagászati erőterek (Hoyle kreációs tere, a C-tér), a társadalmi, kollektív tudati erőterek ( mint például a Durkheim-féle kollektív tudati erőtér, vagy a Hagelin-féle egyesített tudati erőtér) , nem is beszélve a pszichikai erőterekről – pontosabban igenis beszélve, hiszen tudnunk kell ezekről a mélytudati erőterekről is éppúgy vagy még inkább, mint a többi fajtáról. Érdekes kép áll elénk: a világ minden szerveződési szintjét, az élettelen világot, az élővilágot, az egyént és a társadalmat éppúgy, mint a Kozmosz egészét, egy vagy több megfoghatatlan, de matematikailag leírható erőtér járja át és fogja egybe. Olyan erőterek, amelyek maguk az anyagi világ forrásai, de amelyek forrásait mindmáig nem ismerjük. Olyan erőterek, amelyek, bár a lét legmesszebbre eső oldalain tűnnek fel, a fizikain és a tudatin, mégis egyaránt alapvetőek, és ugyanakkor egymással figyelemre méltó hasonlatosságot mutatnak! Ezekből a hasonlóságokból esetleg következtetések is levonhatók a terek igazi forrásaira vonatkozóan, ha előbb feltérképezzük, körvonalazzuk és az egyes területeken megragadható ismertetőjegyeket felismerjük.

Kollektív pszichikai erőterek

Jól ismert hazánkban is a francia kutató, Emile Durkheim könyve az öngyilkosságról. Mégis, a társadalmi köztudatból valami okból (miféle okból? hogy lehet az, hogy a társadalmi köztudat éppen saját magáról nem vehet tudomást? miféle erők dolgoznak a társadalmon belül, amelyek a társadalom közös tudatát igyekeznek tudatlanítani?) nagyrészt kimaradt az az általa részletesen kifejtett tény, hogy létezik a társadalmi köztudatnak valóságos erőtere, és ennek realitása nem kisebb a természeti erőkénél, mert ugyanazzal mérhető, nevezetesen következményeik állandóságával (Émile Durkheim: Az öngyilkosság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1967, 312-325 old.). Ezek a kollektív tendenciák különleges erők, amelyek uralkodnak az egyén tudatán! Ilyen például az öngyilkosság. A társadalmat alkotó egyének évről évre változnak, ám az öngyilkosok száma állandó, amíg a társadalom nem változik. Párizs vagy Budapest lakossága hallatlan gyorsasággal cserélődik – de Párizsnak a francia öngyilkosságokon belüli részaránya lényegileg állandó. Vagy még világosabb példával: a hadsereg személyi állománya néhány év alatt teljesen kicserélődik, de a katonai öngyilkossági arány egy-egy nemzetnél rendkívül lassan változik. Érdekes módon ez a kollektív erőtér egy-egy nemzetre külön-külön jellemző, és nem mutatható ki jelenléte a nemzetnél kisebb vagy nagyobb – vagy másfajta szempontok szerinti csoportokban. Ráadásul ez a nemzeti, kollektív erőtér egy erkölcsi erőtér, az erkölcsi élet alakírtásában érhető tetten, és mindezeknek az erkölcsi elveknek a mélyén tényleges és eleven emberi érzések rejlenek, a kollektív erőtér ezek közös burkát és ezek ösztönző mozgatórugóit jelenti. A kollektív erőtér tehát érzések tere! Az egyéni érzések nem röpülnek vagy vesznek el a jelentéktelenségbe, a magányba zárva, hanem valóságos erőként, összetevődve, egymás természetében rejlő lehetőségeiknek megfelelően felépülve alakítják társaink, sorstársaink közös és személyes életét! Lehetséges, hogy az oly sokat kárhoztatott nemzeti lét valóságos, természeti alapokon épülő, ráadásul az egyének tudatán uralkodó, arra döntő befolyást gyakoroló erőteret jelent? Durkheim munkássága egyértelműen ezt bizonyítja. De menjünk tovább, mert egy ennyire kárhoztatott és ugyanakkor személyes létünknek ennyire döntően meghatározó tényezőjét, amelynek a mai társadalmi tudat a puszta létéről is hallgat, a lehető legnagyobb világossággal és következetességgel kell bizonyítani. Nincs itt hely Durkheim könyvének idevágó 13 oldalát egészében idézni, a legnagyobb teljességre törekedve, de feltehetően az érdeklődő olvasó magától rászánja magát, hogy a könyvet fellelje és ezt a 13 oldalt elolvassa. De mivel ezt nem lehet minden olvasótól elvárni, ezért a teljesség követelményének teljesítése nélkül, kénytelen rövidséggel kell lényegi ismertetést adnom.

A kollektív, nemzeti erőtér a nemzet erkölcsi életében jelentkezik, a nemzet erkölcsi életét irányítja. Durkheim főleg az öngyilkosságok példájával igyekszik bizonyítani létünk és személyiségünk alapjaiig hatoló tételét. Azt állítja, hogy az önkéntes halálesetek felléptének mértékét a nemzetben az egyéneken feletti tényező határozza meg, hiszen ezek az erők úgy érvényesülnek, hogy eközben nincsenek tekintettel arra, kik és milyenek azok az egyének, akiken hatásuk érvényesül. Nemcsak egyszerűen az embereket öngyilkosságra késztető kedélyállapot adódik ugyanis tovább, hanem, ami sokkal figyelemre méltóbb, azonos számú egyénnek adódik át. Maga ez a szám önmagában semmiféle közvetlen átvitel tárgya nem lehet. A mai lakosság, bár nem értesült a tegnapitól arra vonatkozóan, hogy milyen mértékben kell adóznia az öngyilkosságnak, mégis, mindaddig pontosan ugyanannyit fizet, amíg a körülmények nem változnak. De ha a szám tömegében nem adható tovább, akkor az egységeknek egyenként kell továbbadódniok. De egyetlen tény sem támasztja alá, hogy a statisztikában idén regisztrált erkölcsi események egyenként, személyes kapcsolatban állnának hasonló tavalyi eseményekkel.

A kollektív erők egyén-felettiségét, azt gondolhatná valaki,magyarázhatja az életmód azonossága. Igen ám, de az életmód valóságos valami, és állandóságára magyarázatot kell adni. Ha az életmód állandó, miközben változások következnek be az azonos életmódot folytatók soraiban, akkor semmiképpen sem ezek az egyének adják teljes realitását. Az egyértelmű bizonyítás kedvéért Durkheim példáin túl kell tisztázó erejű tényeket felhoznunk. Ha a hadsereg teljesen átszerveződik, mint például a második világháború után, és az öngyilkossági arányszám mégsem ezzel összefüggésben változott, hanem az országos arányszámmal párhuzamosan, akkor nem a közvetlen fizikai és lelki viszonyok alakítják ezt a kollektív erőteret, hanem a társadalom egészét formáló, egyének és csoportok feletti erők!

(Folyt. Köv.) Grandpierre Attila