Életünk központja: az ÉN (1994. szeptember – Harmadik Szem)

Életünk központja: az ÉN (1994. szeptember – Harmadik Szem)

Megjelent: Harmadik Szem 1994 szeptember, 16-17. o. # 38.

Életünk központja: az ÉN

Énünk nem más, mint a világ előretolt hadállása a valóság semmibe zuhanásának megakadályozására.

A filozófia többnyire elképesztő szellemi magaslatokra képes emelkedni. Életünk egy jelentéktelen, jelentéstelen, vak és értelmetlen világegyetem egy félreeső csillagrendszerében zajlik, egy minden jelentőséget, kozmikus szerepet nélkülöző kis anyagcsomó a Föld hátán, ahol csak egy átmenetileg feltűnő abszurd színjáték (az Élet) egy lényegtelen mellékszereplője – tanítják bölcs tudósok. Az élet központjába állították már az élettelen anyagot (materializmus), az embertől abszolút különböző, felfoghatatlan és kifürkészhetetlen Abszolútumot, a külvilági Istent, a tapasztalat bíztató araszolását (empirizmus), a hasznosság-elvet (utilitarizmus), a mérhető mennyiségek abszolutizálását (pozitivizmus), az élet ürességét és értelmetlenségét (egzisztencializmus), a gazdasági élet elsődlegességét (marxizmus), az üzlet, a pénz elsődlegességét (kapitalizmus) – és mindezekből csodálatra méltó, monumentális, a leglényegtelenebb részleteket is kimunkáló rendszereket, valóságos iskolákat építettek ki. Mindez azonban nem kell feltétlenül elfeledje, hogy minden cselekedetünk, gondolatunk, életre hívott hatásunk egyetlen kulcsa, amely nélkül mi magunk nem létezhetnénk, amely nélkül nem rivallhatna messzehatóan a lét: az Én. Minden harsona az Én harsonája! Mivé lennénk Én-ünk nélkül? Mivé lennénk, ha nem lehetnénk azok, akik valójában vagyunk? Mi életünk legféltettebb, legmélyebben fekvő, titokzatos kincse? Félre a mellébeszéléssel, az aprólékos köntörfalazással! Vágjunk az élet forrongó, madár-nem-látta közepébe: nyissunk kapukat az Én-re!

Az Én a nyugati (western) civilizációban

Gordon W. Allport A személyiség alakulása (Gondolat, 1985) c. könyvében azt írja: „ a nyugati kultúrákra jellemző én-azonosság élménye … a gyermek és környezete normális kölcsönhatásának meghiúsulásával kezdődik … önmaga másoktól való elkülönülésének érzése 4-6 éves korára mind világosabb lesz … az én minden egyes összetevőjében elsősorban társadalmi termék, ellesett attitűdökből, gesztusokból, szavakból tevődik össze … a nyugati ember énje úgy kiáll, mint egy feltartott hüvelykujj.” Te jó Ég! Legféltettebb, titokzatos kincsünk valójában a normális életvitel meghiúsítására épül? A másoktól való elkülönülést mégsem érzi a gyermek abszolútnak egészen 4-6 éves koráig? És Én-ünkhöz valójában nincs semmi közünk, az elsősorban “társadalmi termék”? A nyugati ember énje kiáll, eláll, valójában szembeáll saját mivoltával? Legnagyobb ellenségünk – az Én-ünk? De akkor kinek az ellensége? Szervezetünknek, lényünknek, szellemünknek, életünknek? Az örmények egy közmondása így szól: “akkor fogunk megtanulni oroszul, amikor a farkas tornázni”. Nyilván a farkas attól farkas, hogy nem idomított lény, nem fordul szembe saját, veleszületett természetével, és mint saját törvényeit élesen érző lény, nem lesz belőle tenyészállat. Ha mégis idomul, nem farkas többé, kutya a neve. De a nyugati embert ki idomítaná? Miért kellene szembefordulnia saját természetével? Hiszen szülei csak a legjobbat akarják számára! És miért lesz épp a nyugati ember a leganyagiasabb, a legkülsődlegesebb, a legkíméletlenebb? Talán épp ez kiképzésének célja? De ha saját maga ura, miért épp ezt akarja?

A gyermek kozmikus lény

Furcsa, és mindeddig kellőképpen meg nem értett tény az is, hogy a gyermekek egészen 4-6 éves korukig nem érzik magukat elkülönültnek másoktól. “A gyermek bömböl, nevet vagy sír akkor is, ha erre semmi oka nincs azonkívül, hogy közvetlen közelében valaki más is így tesz. A bölcsődékben gyakran beszámolnak az érzelmek ilyen ragályos, de valójában tartalom nélküli terjedéséről” (Allport, id. mű). Allport ezt úgy értelmezi, hogy a gyermek az érzelmeket nem érzi mindig a sajátjának. De miért- mondja ezt? Csak azért, mert a gyermek mégis képes mások érzelmeit sajátjának érezni? Ez Allport számára már “tartalom nélküliséget” jelent, az Én-tudat fejletlenségét! Az Én-tudat tehát akkor a legfejlettebb, ha semmiféle közösséget nem érzünk senkivel?

A gyermek életének kezdetén még kozmikus lényként éli életét, egynek érzi magát a külvilággal, és képes átélni, valóságosan, a legvalóságosabban beleélni magát környezetének eseményeibe, személyeibe, képzelete még teljesen szabad. A külső és a belső világ harmóniája, azonos törvényeket követésének élménye, közvetlen, személyes átélhetősége néha eltart a kamaszkorig. De az iskola, majd a munkahely, a felnőtt léttel járó sors mindenáron megtörni igyekszik ezt az egylényűséget. A magát még kozmikus lénynek, kozmikus lényegűnek érző gyermeket a társadalom áldozatul veti az anyagi és anyagias “valóság” terrorjának, és közben nem őrizzük meg a gyermeki látás mélységét és saját természetünket hordozó alap-adottságait. A gyermek kérdez: hol voltam, mielőtt megszülettem? miért vagyunk itt a Földön? miért létezik a Világegyetem? miért vannak rossz emberek? És a szülők sokszor ahelyett, hogy gyermeküknek azt felelnék: sajnos, én sem tudom, de ha tényleg fontos neked a válasz, akkor ha nagyra nősz, te magad fogod megadni a feleletet! – kikerülik az egyenes választ, és ezzel a gyermeket sorsára hagyják, azt sugallva, hogy az ilyen kérdések valójában nem számítanak, az érdeklődés, a tudni vágyás nem vezet sehova, ha jót akarsz, ne fájdítsd a fejed gondolatokkal, csak fogadj szót mindenkinek, így jársz a legjobban. Nem mesélik el nekik, milyen fontos, hogy megőrizze nyitottságát, világélményét, amíg lehet, hogy képzelete egy csodálatos adottság, amivel megvalósíthatja álmait. Ha a gyermek nyiladozó elméjét a szülő nem segít építeni, ha nem vagyunk a gyermek szellemiségének inspiráló társai, ha tehetetlenül nézzük, ahogy az iskolarendszer és a hozzá hasonlóan foglyul ejtett kortárs társaság szellemiségétől jórészt megfosztott világa legyen számára az egyedüli porond, akkor mostoha szülői vagyunk egy mostoha jövőnek, és mi, szülők felelünk azért, hogy gyermekünknek a miénknél is embertelenebb élete lesz.

Az élet feketeleves?

Eric Burdon When I was young (Amikor fiatal voltam) c. számában arról énekel: „”amikor fiatal voltam, még hittem a mágikus emberben, amikor fiatal voltam, minden sokkal fontosabb volt; olyan sokkal öregebb voltam, amikor fiatal voltam”. Fiatal korunkban még elevenen él bennünk az élnivágyás teljessége, a gyermeki mindentudás, amely még azt hiszi, hogy felnőttkorra mindez igazából kiteljesedik, hogy a felnőtt teljesebb lény a gyermeknél. Tragikus, hogy a felnőttkorba érve és többnyire megcsonkítva vagy önként is megcsonkulva az élet visszájára fordul, és most már a gyermekkor tűnik az emberi élet egyedüli színterének. De akkor miért nem ápoljuk ezt a gyermekkort és a gyermekkor ígéretét egy emberi felnőttkorról? Miért mondják szülők gyermekeiknek: ne várj semmi jót az élettől, az élet kegyetlen? Mért jelent valóságos fenyegetést, ha az iskolában azt mondják: “majd kilépsz az életbe, és meglátod!”? Milyen ez az élet? Mint a feketeleves? Aminél rosszabb már nem is lehet? És miért nem teszik hozzá, hogy ez nem volt mindig így, és alantasak azok az emberek, akik minden rosszba könnyedén belenyugszanak, akik nem vállalnak semmiféle közösséget senkivel, és hogy az ész, a gondolat, az érzés nemessége, elevensége erősebb lehet minden fizikai, anyagi erőnél, s hogy az ember attól ember, hogy nem nyugszik bele a változtathatatlanba, hogy azért vagyunk tudatos lények, azért kaptuk a Természettől szándékainkat, törekvéseinket, vágyainkat, akaratunkat, érzéseinket, hogy kiteljesítsük őket minden körülmények között, hogy értelmet adjunk életünknek, önmagunk mélyének megfelelést és rajtunk túlnyúló értelmet, amely összeköti sorsunkat a többiekével, a közösséggel, amiben élünk, a sorsközösséggel, családunkkal, nemzetünkkel, az emberiséggel, a kozmikus élet áradásával, a Természettel? Hogy akkor kap értelmet földi életünk, ha minden körülmények között a jóért, az élet legjaváért élünk, ha soha nem tévesztjük szem elől az élet rendkívüliségének, egy teljesebb, emberibb élet felemelő hatalmának természetét, saját életünk csak általunk felfedezhető birodalmát, amelyről Empedoklész így ír: “sírtam és zokogtam ez ember-még-nem-látta hely láttán”.

A négy létszint

Belső világunknak négy létszintje van: a tudati, éber tudati (a konkrét külvilágra irányuló, beidegzett tudat), a mélytudati (a külvilág egészére és a belső tudatforrásra irányuló), a genetikus tudati (személyiségünk jegyeit hordozó) és a kozmikus tudati (a lét egészére irányuló) (G.A.: Harmadik Szem 3. és 26. szám). Minden egyes belső létszintünknek helyi központja, fókusza, fényforrása, Én-je van, és minél mélyebb egy létszint, ez a fényforrás annál erősebb. Ezért van, hogy álombeli Énünk élményei sokszor annyira felkavarók, hogy érzéseink, ösztöneink elemi erővel képesek föltölteni bennünket. A legtöbb nyugati ember számára egyedül a tudati Én létezik, az általa tudatalattinak átélt belsőbb létszinteket puszta gépezetnek, mechanizmusoknak fogja fel (pl. Penrose: The Emperor’s New Mind, 1989). A nyugati ember ma már csak természetellenest lát a zene világának rendkívüliségében – írja Szabolcsi Bence (A zene története. Az őskortól a XIX. szd. végéig. Zeneműkiadó, Bp., 1984). A nyugati civilizáció a tudat kizárólagosságára, elsődlegességére épült. A belsőbb, mélyebb tudatszintek azonban egyre személyesebbek is, és a legszemélyesebb, leginkább elevenbe vágó éppen legmélyebb tudatszintünk, amely maga az életerő, a képzelet teljes életerővel kibomlani vágyásának birodalma, a kozmikus tudat, legszemélyesebb természeti erőnk színtere. Ez az őseredetű életerő minden vágyunk alapja, és léte természetének megfelelően a korlátlan megvalósulásra tör, az Örökkévalóság birodalmát akarja kigyújtani.

Énjeink egyesítése

De létezhet olyan, hogy kozmikus Én? A nyugati ember számára ez egyenesen fogalmi ellentmondás. Ha az Én az, ami minden mástól elválaszt, elkülönít, megkülönböztet, akkor a kozmikus létforrás nem az enyém, nem tartozhat az Énemhez, hiszen akkor ez lenne a határtalan elkülönített, a korlátlan elszigetelt. Az elkülönítést abszolutizáló anyagias tudati Én belső világunkat alárendeli a bármilyen természetű külvilágnak. Így ha a világ ellenséges, ha a Természet egy tőlünk idegen erő, amely csak arra jó, hogy leigázzuk és hatalmunk alá hajtva megtörjük – s ez nem áll távol a nyugati mentalitástól -, akkor ennek az ellenséges világnak veti alá a nyugati felfogás a számára egyetlen, tudati Ént! Mielőtt még megértené, miért létezik a külvilág, tényleg abszolút külső-e, vagy egyben belső is, már abszolutizálja a végeredményt, a külvilág elkülönültségét, s lehet, hogy éppen ez az elkülönülési hajlam tette a külvilágot is elkülönültté. Amíg a gyermek még érzékeli a közös belső tudatmezőket, a felnőttek közös, idegen tudatmezeje azt sugallja, hogy nem érzékelhet mást, csak az idegenséget, az elkülönültséget, s a kiszolgáltatott, jó szándékú gyermek foglyul esik ennek és megtanulja az elkülönültséget érzékelni és ezt abszolutizálni. A különállásra, elszigeteltségre kényszeríttet Én önmagunk teljességének alkonya, a létkérdések megválaszolatlanul történő lezárása. Nem, nem az elkülönülés abszolutizálása a legfontosabb az életben. A legfontosabb, hogy saját természetünknek megfelelően éljünk, saját, igazi természetünket kiteljesítsük, a legteljesebb erővel. És akkor a kozmikus Én is értelmezhető, és azt a bennünk élő, legszemélyesebb lényt jelenti, aki szubjektíven, cselekvő hatalmú alanyként éli át, tapasztalja a világegyetemet!
A mi kozmikus Énünk építi a “világ”-ból a “valóság”-ot, s ha saját természetünknek megfelelően építjük, akkor nem egy rideg, könyörtelen, kegyetlen valóság vesz majd körül bennünket, embereket, hanem az Örökkévalóság. Énünk nem más, mint a világ előretolt hadállása a valóság semmibe zuhanásának megakadályozására. Életünk természetadta rendeltetése, hogy örökbefogadjuk Énjeinket, hogy Énjeink egyek legyenek, hogy egy legyen Énünk, hogy átlelkesítsük a messze külvilágba szakadt tudati Ént is. Rendeltetésünkhöz tartozik, hogy éljünk és értsük, mit zúg, örvénylik a szél, miféle nyugtalanság és szívszorító könnyedség hajtja ezt a légies, eleven idegrendszert, hogy értsük, mit hörög a zakatoló, rekedt hangú kerék, hogy meglássuk a szél gyermekeit, a lepelként lefelé ingázó gyöngyharmatot és testvéreiket, a termékenység ivarzó hullámait, a kilométerekre utazó gomba-életkapszulákat, az ünnepi nászdíszbe öltözött növényvilág legféltettebb élet-kincseit, az Ég felé eredő szerelem-záport, amin hűvös éjszakákon átüt a csillagok nesztelen, üde fénye, melyek őrjítő varázsától a végtelenség ujjongó hullámai mardosnak, tépnek, hajtanak egy lényünkre váró örömviharba, ahol feltárulnak legbelsőbb tájaink kapui, ahol kis figyelemmel hallható a csillagszóró malmok csilingelő zenéje, ahol emberi szóként hallik a csillagok teremtő összhangja. Nem volt olyan rég a korszak, amikor ezt még majdnem mindenki érezte. Népdal is szól erről: “Szép csillagos az ég, elszenderül a rét, ezüstös fényét küldi rá a holdsugár.” A holdsugár csak a bogarak nyugovóra tértén elszenderülni induló rétnek küldi fényét, kettőjük kapcsolata olyan bensőséges, mint az álom. Ahogy a rét meglátja a felette kigyúló kárpit káprázatos boltozatát, álomba szenderül, hogy találkozhasson a csillagokkal, az Ég\Ékességével, az ezüstös Holddal, az üde fényű égi járművel, aki ettől az álomtól fényére kap, dalt énekel a mezőnek, és létráján nesztelenül lelépked néma táncra, az alvó mező gyöngyharmat-cseppjeire. Felvonóhidak emelkednek az alvó bogarak, alvó, álmodó emberek és az Ég teremtményei között, ezüstös holdfény-oszlopok testesülnek meg itt-ott feltünedezve, tündérek tűnnek elő s a mozgásuk által életre keltett zenére táncolnak, fényük toppanásukra felerősödik, majd röptükre ismét szédítően, elhalóan zsibong. Lehet, hogy még nem késő?

Grandpierre Attila

/ Természetfilozófia