Megjelent: Harmadik Szem 1993 október, 12-14. o. # 27.

A természetes gondolkodás

Amikor azt érezzük, hogy valami sajgat, valami űz, sarkall, ösztönöz, valamit tennünk kell, valamire rá kell jöjjünk, akkor valójában egy hullám babonázta meg figyelmünket, s a végtelen belső óceánból elindult a felvilágba.

Képzeljünk el egy tudatóceánt. Időtlen idők óta hullámzik, nyugtalanítja belülről egy természeti erő. A hullámok tajtékokat vetnek, időről időre szinte megdermednek, kinyújtóznak, tarajukat szétrobbantva permetesőben hullnak vissza s enyésznek el nyomtalanul az óceánban. Ez a hullámlét ritmusa: kiugrás – tarajszétvetés – enyészet. És ahogy a földi óceánból a Nap és a Hold árapályhatása, a partvonalak mechanikai gátja, a tengerfenék domborzata, a szél vagy a vulkánkitörés mind-mind hullámokat hív elő, mintha az óceán minden hatására csakis hullámokkal tudna felelni, mintha a hullám-mező lenne az óceán kikerülhetetlen valósága, egyetemes nyelve, ugyanúgy a tudatóceán vetette hullámok is kikerülhetetlen természeti szükségszerűség folytán ugranak újra és újra az égnek, egyfajta tudat-égboltot teremtve, amelyben az óceán nézegetheti magát.

Vihar a tudatóceán fölött

Képzeljük el, hogy ez a tudatóceán bennünk hullámzik, és egy-egy felzúduló hulláma mint egy-egy sajgó érzés motoszkál bennünk, keresi figyelmünk áldását, keresi a kiutat az enyészet elől. Figyelmünk mint az égi kozmikus erő viharzik tudatóceánunk fölött, és mágneses hatása ahová vetődik, óriássá emeli a hullámokat, mint egy mágneses erejű varázs-fény, a hullámokat felerősítve átmentheti egy másik világba. Így amikor azt érezzük, hogy valami sajgat, valami űz, sarkall, ösztönöz, valamit tennünk kell, valamire rá kell jönnünk, akkor valójában egy hullám babonázta meg figyelmünket, s a végtelen belső óceánból elindult a felvilágba. Így tulajdonképpen gondolkodásunk természeti alapjai legmélyebb belső világunk természeti rezdülései, hullámai, amelyek maguk gyújtják ki maguk felett saját égboltjukat.

Ezek a hullámok nem mind egyformák. Belső világunkban különböző vonzásokat, változásokat váltanak ki figyelmünk erősítő hatása nélkül. Ezek a hullámok legtöbbször maguktól formálják meg a számukra szükséges hullám-alakzatokat, s maguktól – figyelmünk beavatkozása nélkül – bírnak rá bennünket az általuk jelentést nyert létező számára szükséges cselekvésre. Amennyire természeti lények vagyunk, annyiban ezek az impulzusok saját törvényeik szerint (az eddig általunk létrehozott keretek között) maguktól cselekszenek, mozgatnak minket. Gond csak akkor van, ha a hullámok túlságosan széthúznak, ha eredőjük nulla, ha egyszerre oltják ki egymást az eredő hullám felé és egyszerre nő saját késztetésük a másik ellenében. Ilyenkor nem működik magától a rendszer, ezért közbe kell avatkozni, és a hullámokat még többoldalúan ütköztetni, azaz gondolkozni kell.

Belső világ születik

Az ilyen természetes gondolkodás mindig a Természettől kapja indító impulzusát. Akkor kezdünk gondolkodni, ha valami belső késztetést érzünk, ha belülről, magától kifejlődött egy Természettől kapott lelkiállapot, amit egy természeti erő többlete hajt a felszín felé, ami saját belső szükségszerűségünk kifejlődéseként születik. Ha nem is tudjuk rögtön, mit érzünk, már cselekedni kezdünk, ösztönösen, s eközben belső szemeink fokozatosan kinyílnak, s egyre erősebben fénylik fel a bennünk megszületőben lévő új világ. Beavatódunk egy folyamatba, és ebben a belső teremtődésben részesedve, mint egy természeti, kozmikus szertartásban, ösztönösségünk frissességét megtapasztalva adhatjuk át magunkat ennek a kitörésben lévő kozmikus erőnek. Az ilyen természeti impulzus minél érintetlenebb, minél korlátlanabb kifejeződése, saját törvényeinek minél mélyebben megfelelése. A természeti gondolkodás nem annyira külső célra irányul, mint inkább saját kifejlődésére, a belső tudatóceánon végigcsapó vihar süvítésére fülel.

A fogalmi gondolkodás

A mai fogalmi gondolkodás ezzel szemben elsősorban a külvilágra, ennek egy kis részére irányul. Első dolga, hogy kiválassza a vizsgálat tárgyát, és magánügy, hogy erre a vizsgálódó alanynak miért is lehet szüksége. Ez a belső motiváció is lehet külsődleges, és legtöbbször sajnos tényleg az is. A filozófus gondolkodik, hogy előrehaladjon, hogy letegyen valamit az asztalara, hogy megfeleljen a vele szemben támasztott külső elvárásoknak. Pedig valójában a fogalmi gondolkodásban is az szabja meg az eredményt, az eredmény emberi horderejét és jelentőségét, hogy mennyire valós és mennyire mély a vizsgálódó belső indíttatása. A fogalmi gondolkodástól legtöbbször mintha elvárnák, hogy tárgyilagos legyen, független legyen a vizsgálat módszerétől és a vizsgálatot végző szándékától. Mivel azonban a vizsgálat egész lefolyását a vizsgálat célja, az ehhez kiválasztott módszerek, eszközök és a vizsgálat tárgyának kiválasztott oldala együttesen határozzák meg, ezért a vizsgálódó alany szándékainak a külső elvárások által gyakran megkívánt törlése létező tényezők figyelmen kívül hagyásának igényét jelenti. Miért ne juthatnánk az adott külső elvárások szintjénél mélyebbre, miért ne vehetnénk figyelembe a külső cél és a választott módszer mellett az ezt vezérlő belső látást, a tényleges indítóokot, miért ne adhatnánk teret az indítóokok mélyebb szintje felmerülésének? A végeredmény igazolása amúgy is olyan közös nevezőre kell hogy helyezze a kapott állítást, tételt, amit minden megfelelő jártassággal rendelkező kolléga maga is kielégítően ellenőrizni tud. Az igazi alkotás folyamatában mindig van egy hajlékony, képlékeny, személyes és élő tényező, amely képes akár eddig fel nem fedezett módszert is kialakítani a belső vezérlés megtartása révén. Alkotó szemmel nézve a fogalmakban mindig feltűnik egy eddig figyelembe nem vett tényező, egy lényegi vagy részletkérdésnek tűnő szempont, amely a vizsgálatot képes új útra terelni, a fogalom tartalmát kibővíteni, megújítani. A fogalmi gondolkodás mögött tehát munkálhat egy mélyebb gondolkodás, amelynek végső soron a természeti gondolkodás jelenti az igazi talajt.

A tárgyilagos gondolkodás

A nyugati gondolkodás évszázadok óta keresi azt az arkhimédészi pontot, amelyből biztonsággal indulhat ki. Ezt az arkhimédészi pontot a fogalmi gondolkodás egyszintűnek tekintett világában, ezen az egy síkon keresi. De elvileg és gyakorlatilag az is lehetséges, hogy ilyen alappont, biztos kiindulópont nem létezik a megkötött fogalmak szintjén. Lehet, hogy az egész lét az űrben lebeg, és most próbálja magát megalapozni! Lehet, hogy az egész Világegyetem a Semmiben úszik, mint egy sziget, és most bocsátja ki állábait, hogy kitapasztalja létének természeti határait, hogy most keresi és bontja ki létének igazi természetét! Ebben a filozófiai tanulmánysorozatban később térek vissza a létezés önmegalapozásának problémájához. Mindenesetre a tárgyilagos gondolkodás, a gondolkodás kizárólagos anyagi szinthez kötése egyrészt mentesít a Nagy Kérdések elől, az alkotó gondolkodás súlya alól, másrészt, éppen ezért, lehetővé teszi a már elért vagy elérni vélt gondolati fennsík alapos és részletekbe menő kimunkálását, tehát vannak előnyei is. Ez az, amit mindenki tud, érzékel, ezt tanuljuk, ez a köztudat sugallata. Nézzük most meg, hogyan fejlődik ki a természetes gondolkodásból a tárgyilagos!

A természetes gondolkodás első mozdulata a legmélyebb belső tudatóceán érzékelése. Ez a tudatóceán ezen a szinten még egyáltalán nem tudatos, ez még a belső világfolyamat szintje. A tudatóceán érzékelése belső szemünk látása által lehetséges, azzal a belső szemmel, amely a legszemélyesebb, szem-élyes erőnk, amikor csak sejtjük, hogy valamit érzünk, valami megmozdult. Jó esetben lényünk számára elég fontos ennek figyelemmel kísérése, és mintegy magától, tudatos akaratunk működésbe hozása, közvetlen részvétele nélkül elindulhat a tudathullámok kiértékelése, feldolgozása, genetikus létünkkel való szembesítése, életünk egészében való elhelyezése. Ez a szervezőtevékenység így lényegében magától működik, egy belső mélytudati, genetikus tudati tényező működésére utalva. Ha elég mély szinten tudunk kapcsolatba lépni ezekkel a tudathullámokkal, képzeletünk mint egy természeti erő képes teremtő erőként megtalálni a hullámok legszédületesebb, legkáprázatosabb, legvégletesebb ívét, mint egy izzó varázsszem, magához vonzani a képet és kibontani belőle a legélettelibb tájat. Ez az inkább érzett, mint tudott világ aztán emberi létünk természeti törvénye szerint megindul bentről kifelé, a mélyvilágból a felvilágba. Útközben döntenünk kell, hogyan ütköztetjük a tudathullámokat, mit ragadunk meg a belső tájból, mi az, amit át tudunk emelni a felvilágba. Itt lép be a tudatos szándék, az akarat. Eközben folyamatosan értelmeznünk kell a belső képeket, ehhez folyamatosan elemeznünk kell, fel kell dolgoznunk a látottakat, és el kell helyeznünk belső világunk egészében. Az elkerülhetetlen lépés itt az értelmezés, a jelentés megtartása és a felúszó tartalom rögzítése, bójához kötése. Ez az értelmező funkció az értelemé, az elemző és jelentéskapcsoló értelemé, amikor még a folyamatnak elemi erejű jelentősége van számunkra. A felvilág küszöbén beérkezik a tudathullám az ellenőrzött, társadalmilag elfogadott előítéletek és előírt tantételek birodalmába. Ekkor van szükségünk az észre, amely a végső formát úgy adja meg belső tudattartalmunknak, hogy saját indíttatásunkat hozzáegyezteti az eddig megszerzett tudáshoz, a közösség ismerettárához, s eközben ezek számára teljesen átjárhatónak, átvilágíthatónak kell bizonyulnia, addig nem fejeződhet be az ész tevékenysége. Így jön létre a szubjektivitástól mentes, vagyis teljesen formalizált tartalom, amiben jó esetben azok a körvonalak adják a formát, az a szerkezet áll elénk, amely képes valódi jelentést hordozni és új jelentést átadni.

Ezután jön csak a tárgyilagos gondolkodás, amely lényegében abszolutizálni akarja a formát, a még a forma körül ólálkodó jelentéseket végképp konvencionálni, semlegesíteni akarja, és csak akkor nyugodt, ha kizárólagosan csak formát és szerkezetet lát, és mindenféle jelentést – mint bizonytalansági tényezőt vagy torzítási szándékot – sikerül száműznie. Tény, hogy a tárgyak világában (is) élünk, és tárgyszerű, hogy itt a tények jelen vannak. Tény, hogy sokszor azt halljuk, hogy a tárgyak világa, az anyagi világ az egyedül létező, kizárólagos valóság. Tény, hogy ezt emberek mondják embereknek. És tény, hogy ez csak akkor jelent számunkra valamit, ha ezt belső világunkra tudjuk vonatkoztatni, egy olyan világra, amely a valóság más szintjét jelenti, amely egy másik valóság. Tény és való ennek a másik, belső valóságnak a léte. Itt is az ideje, hogy közelebbről szemügyre vegyük a valóság fogalmát.

A valóság fogalma

Egyes filozófusok szerint a végső valóság a magában-való valóság, az a birodalom, amely érzékleteinken, észleleteinken túl mintegy önmagában áll, amely érzékelésünk forrása, az a világ, amely még a tudat reflexiója, visszatekintése előtti, az a szűzföld amely számunkra közvetlenül, tudatosan sohasem érzékelhető, amely tudatunkon kívül áll, hiszen érzékleteink adják tudatunk tartalmát, és a valóság fogalma egy ezen kívüli forrás eszméjére született. Kérdés, hogy ez a tudatunkon kívüli valóság feltétlenül csak külső lehet-e. Ha külső, anyagi forrást keresünk hozzá, választ kell adnunk arra, hogyan keletkezett az anyagi Világegyetem, hogyan jöhetett létre a Semmiből. Nem könnyű kérdés. Másrészt viszont a természetes gondolkodás fent leírt eszméjéből az következik, hogy tudatunknak van tényleges, rajta kívüli, de számunkra mégis belső forrása, a mélytudat, a genetikus tudat, a belső világfolyamat. Tudatunk számára tehát definíció szerint ezek a birodalmak valóságok, mint tudatunk rajta kívüli forrásai. Itt egy elképzelést vázolok arra, hogyan érzékelhetünk külsőnek, stabilnak, tőlünk függetlennek egy olyan valóságot, amelyet legmélyebb belső birodalmunkból mi magunk hoztunk létre.

A valóság születése

A külső, anyagi valóság státusza a Világegyetem keletkezésének megvilágításáig filozófiailag bizonytalan. Az anyagelvű világszemléletről e sorozat későbbi részeiben adok elemzést. Addig is a belső valóságok léte látszik feltétlennek, tehát érdemesnek látszik egy olyan elképzelést körvonalazni, amely az anyagi valóságot a belső valóságok létéből, működéséből vezeti le.

Ehhez tegyük fel, hogy kezdetben létezett az őslétező tudat (G.A.: Kozmikus forrasztófű, a filozófia. Harmadik Szem, 25. szám). Képzeljük el, hogy ez az őstudat mint egy ősforrás ott áll az Ős-Élet tengerében, amelytől állandóan újabb és újabb ösztönzést, belső impulzusokat kap, rajta keresztül folyik, zajlik az élet. Az élet alaptermészetéhez tartozik, hogy mindig többet akar, így magát is meg akarja ismerni. Ezért vegyünk fel egy tükröt az ősforrás elé, amelyben az ősforrás magát szemlélheti, ami lehetővé teszi számára, hogy megtudjon valamit magáról és az őséletről. Ebben az élet-tükörben szemléli magát az ősforrás. Mindentudás-vágyához hozzátartozik, hogy azt is láthassa, érzékelhesse belső szemével, ami a tükrön kívül, túl található. Ezért egy féligáteresztő tükörre van szüksége, olyan tükörre, amelyben láthatja, megismerheti magát is, de amellyel a tükrön túl is tekinthet. Ekkor saját belső fényét a tükörnek éppúgy át kell eresztenie, mint ahogy ez a féligáteresztő belső tükör csak akkor mutathat valamit a tükrön túlról, ha túlról is jön belső fény, ha ott is vannak ősforrások. Vegyünk hát fel oda is ősforrásokat, és ezzel elérkeztünk az őslétezés kiinduló alaphelyzetéhez. Ősforrások állnak az őséletben, maguk előtt féligáteresztő tükrökkel, sehol egy stabil, független létező, a belső források hatalma, képzelete mindenható, és mint egy elemi erő éli világát az ősélet óceánjának hullámai között.
Az ősforrás előbb-utóbb tudni akar valamit magáról és a világról. Tudni akar, akarja a valami világát, de még nincs semmiféle valami, még semminek sincs végleges, abszolút korlátja, minden korlátlanul hömpölyög és a képek tetszés szerint csapnak át egymásba. Ott áll az alkotó, magának találja ki a filmet, élete filmjét, és végül tudni akarja, milyen igazából ez a film. Miféle fényeket sugároz ki? Pirosat vagy másfélét? Az első feltevés, hipotézis megszületésével a korlátlan őslétező valamilyenné formálta saját belső fényét. Amikor azt gondolta: “talán pirosat látok?”, ettől kicsit piros lett belső fénye. És ahogy ettől kicsit pirossá lett belső fénye kiröpül, piros színben látja a képzelet fémnyében alakuló, “tényleges”-nek érzékelni akart, ténylegesnek képzelni akart képzeletbeli valóságot, ahogy visszarepül hozzá féligáteresztő tükréről. És ezt a visszaverődő pirosságot érzékeli: tényleg, mintha tényleg piros lenne! És ez megerősíti eredeti elképzelésében! Ettől a felismeréstől fénye most már rátalál a valami “helyes” útjára, és egyre erősebb piros fény folyik belső fény-szökőkútjából. A többi ősforrás egyszer csak észreveszi – nicsak, pirkadat, mintha a világ valamilyen kezdene lenni, és ez a valami piros! Tényleg ezt látják, és ettől az ő fényük is tényleg pirosabb lesz, ahogy ráhangolódnak a létezés “igazi” arcára, ahogy beleilleszkednek adottságaikba. Ettől kezdve az ő fényük is piros lesz, és ha addig az első piros fény kibocsátója esetleg kételkedett benne, hogy a világ az ő saját fényétől lett piros, most már megnyugodhat: hiába sugároz ki ellenőrzésképp kék vagy zöld fényt, a világ piros marad továbbra is. Így épülhet fel egy egész szövevényes, burjánzó világ, amely egy szint fölött már belső ellentmondástalanságra is törekszik, s így bevezeti az ellenőrzést is világába. Így szubjektív alapon kiépülhet egy egész – mesteri vagy elfuserált, de függetlenedő – világ, amelyben az ősforrások tevékeny szerepe egyre inkább háttérbe szorulhat, egészen annyira, hogy az ősforrások ezt megelégelve maguk néznek egy olyan eljárás után, amely az egész kimerevítést megfordíthatja, amely az egész világot újra értelmesen átlelkesítheti, ahol a valóságmegvalósító képzelet, az utolsó sárkányokkal hóna alatt, kigyújtja varázsszemét és elindul a még be nem járt egek felé.

Grandpierre Attila