Megjelent: Harmadik Szem 1993 augusztus, 7-9. o. # 25.

Kozmikus forrasztófű: a filozófia

Mi a gondolkodás? Belső tudattartalmaink érzékelése és ezek szervezése, akaratunk által vezérelhető irányítása. A gondolkodás képes mindig új, nélküle előre láthatatlan eredményre jutni. Mi teszi képessé erre? A logika törvényeiben van valami nemzőerő? Vagy a logika műveleti elemei, a fogalmak kapnak új tartalmat?

Általában akkor kezdünk gondolkodni, ha valami új problémánk támad. Ezzel maga az élet ad egy új motivációt, új szempontot az eddigiekhez, s egyben motivál is bennünket a gondolkodásra, az új eredményre jutásra. Amikor az addig otthonosnak, bensőségesnek érzékelt világon repedés, probléma támad, megkezdődik az otthon újjáépítése, a gondolkodás. De az otthont a világ teremtője hozta létre. Képes lehet-e az otthont megjavítani egy olyan tevékenység, amelynek semmiféle kapcsolata nincs a mesterrel?

Az ember problémás lény

Az ember különös lény. Nem csak közvetlen problémáit akarja megoldani, hanem sokszor maga támaszt önmaga előtt újabb problémákat, újabb, mélyrehatóbb kérdéseket tesz fel magának. Valahogy élvezetét leli abban, hogy minél nehezebb csávákba juttassa magát és onnan sikeresen kikecmeregjen. Ahelyett, hogy látszólag élettelenül, a legkisebb felszíni ellenállás vonalán haladna, inkább méltó feladatot keres magának. Ez a gondolkodás így az önálló létezés kezdete. Amíg gondolkodás nélkül csak sodródunk az élet vak árjában, s nem tudjuk átlátni, mit hoz a következő pillanat, nap, év, addig a gondolkodással mintegy önálló lábakat növesztünk, önálló szemeket keresünk magunknak, s igyekszünk feljutni a legközelebbi hegycsúcsra, hogy meglássuk, melyik ár merre visz, melyiket válasszuk, vagy folyamszabályozásra van-e szükség. De a gondolkodás talán még ennél is hatalmasabb erő. Nem csak a környező helyzetről vagy a világról vagyunk képesek gondolkodni, hanem a gondolkodásról magáról is. Szem kell ahhoz is, hogy meglássuk milyen szem kell nekünk. Választhatunk, melyik tájon akarunk élni, választhatunk a körülvevő világok közül, mégpedig olyannyira szabadon, hogy észrevehetjük azt is, ha egy világ (még vagy már) hiányzik az összesből. Ez még akkor is lehetséges, ha az ősvilág, a többi szülője, maga veszett el látókörünkből. A gondolkodással, a szervezett figyelem-összpontosítással és belső törvényeink követésével a Természet által számunkra adódó ősvilág is újra meglátható.

A kitartó, rendszeres gondolkodás előbb-utóbb kiemeli az általa kiválasztott látást, világot vagy világteremtő elveket a többi közül. A gondolkodásról való gondolkodáskor érezzük a gondolat mámorító hatalmát, ahogy egy bennünk minden életre vágyó kozmikus erő repít át a lehetséges világokon. A filozófia a teljesebb látások elsajátításának módszere. És ahogy az egyre teljesebb látás felé akarunk haladni, el kell kezdeni gondolkodni magáról a filozófiáról. A gondolat így kilép a közvetlen adottságok köréből, és korlátai ellen lázadva, saját hatóképességét akarja kipróbálni. Van-e bármi a világon, ami korlátozhatja a gondolat röptét? Ha a gondolat tényleg teremtőerő az életünkben, lehet-e az élet közvetlen határain túltörve kozmikus teremtőerő? Lehet, hogy a Természet akarata jut abban kifejezésre, hogy az embert az egyre szabadabb, kozmikus horderejű gondolkodásra sarkallja? Abban, hogy az ember problémás lény, a Természet “problémás gyereke”, talán a létezés alaptermészete jut egyfajta kifejeződésre? Lehet, hogy a kozmikus élet kiteljesedésében az embernek, az emberi gondolkodásnak valamiféle lényegi szerepe van? Lehet, hogy a gondolkodás, a filozófia gyógyítja be a kozmosz sebeit, eleveníti fel a világegyetemet, hogy a filozófia nem csak az ember, de a Világegyetem számára is kozmikus forrasztófű?

Erre utal, hogy gyerekkorunkban még mindannyiunkban felvetődnek lényegi filozófiai kérdések. “Miért él a fa, azonkívül, hogy szaporítja magát?” “Mi van a világ után?” “Mindenki emlékszik arra, mit csinált, amikor máskor élt?” “Miért gondolod, hogy nem voltam, mielőtt megszülettem?” “Ki vagyok Én?” “Miért ölik egymást az emberek?” “Meddig felnőtt az ember?”

A gyerekeken kívül néhány költőre is jellemző a természeti nyitottság létezésünk problematikus mivoltára.

“A szememben egy kép ül, és naponta
A szív gémberedését, csapások keservét
Idézi elémbe makacsul, mereven.
És én mérem-méregetem újra kétkedéssel,
Mert nem hiszem, mert nem hihetem,
Hogy elvisz a halál engem egészen.”

/Jerzy S. Sito/

Miért van halál? Mindenkinek meg kell-e halni?

Közel a csillagokhoz

Az emberi élet, úgy tűnik, minduntalan túlmutat önmagán. Mintha az emberi élet lényegi oldala lenne a Természethez, a világhoz kapcsolódása. Ez a kapcsolat sokszor megdöbbentően személyes jellegű. Miért van az, hogy a legtöbb ember erős vonzódást érez a csillagvilág felé? Miért vonz és nyugtalanít bennünket az elérhetetlen égbolt pár fényfoltja? Miféle értelme lehet ennek a természetadta vonzódásnak? Miért érezzük ezt a vonzalmat különösen erősen, ha szerelmesek vagyunk? Miféle köze van a fajfenntartásnak és legszemélyesebb érzéseinknek azokhoz a csillagokhoz, amelyekhez a tudomány szerint a puszta fény-érzékelésen kívül nem lehet soha semmiféle közünk? Ez a furcsa vonzódás valahogy rokon azzal az érdeklődéssel, amivel a gyermekek figyelik az állatokat. Hogyan lehetnek a csillagok ugyanolyan rokonaink, elődeink vagy leszármazottain, mint az állatok? Abraham Maslow, a transzperszonális pszichológia megalapítója kimutatta, hogy az emberek az életük csúcspontján kozmikus víziókat élnek át. S ebben a Világegyetemmel való lényegi azonosságukat tapasztalják meg. Ahogy a szerelmi eksztázisban is a Természet akarata jut kifejezésre, úgy ez a kozmikus csúcsélmény is valami lényegi, letagadhatatlan igazságot közöl a világ természetéről. De hogy lehet a véges ember egy a végtelen Világegyetemmel?

A filozófia alapkérdései

Ahhoz, hogy életünk alakításában segítséget kaphassunk a filozófiától, a filozófiának fel kell építenie, vagy legalább vázolnia a lehetséges világmodelleket és ezek válaszait a lehetséges kérdésekre. De hogyan építhetünk fel egy valamennyire is életszagú világmodellt? Támaszkodjunk-e a tapasztalatra, vagy lehetséges-e egy tisztán logikai alapú világfelépítés?

Ha világmodellt akarunk felépíteni, akkor azt tanácsosnak látszik a világ fogalmára építeni. Lehetséges, hogy ezenkívül semmi egyéb tapasztalati fogalmat nem szükséges feltétlenül bevezetni, hiszen E. A. Milne kozmológus szerint “egy rendszer viselkedésének leírásához kellő törvények magának a rendszernek a meghatározásából adódnak”. Ahogy a fizikában az összes törvény levezethető első elvekből, a legkisebb hatás elvéből (G. A.: Kozmikus Óramű, Harmadik Szem 20, 21, 22.), és a határfeltételekkel adjuk meg, melyik rendszert vizsgáljuk, úgy a matematikában a matematikai rendszert axiómái, alapfeltevései határozzák meg, ehhez járulnak a matematikai fogalmak definíciói mint a vizsgálat tárgyai. Ezek alapján tehát várható, hogy a világmodellek törvényei és válaszuk a lehetséges kérdésekre logikai úton leszármaztathatók a “világ” fogalmi meghatározásából. Miből áll tehát a világ? A Világegyetem fogalma mindenesetre hozzátartozik a világ fogalmához, egyes elképzelések szerint ki is meríti.

A Világegyetem fogalma

A Világegyetem a minden létező összessége, a minden létezőt tartalmazó halmaz vagy egység vagy rendszer vagy élő rendszer. Azt, hogy a Világegyetem élő vagy élettelen rendszer, későbbi vizsgálatnak kell eldöntenie. Mindenesetre kérdés, hogy a “minden létezők egysége” fogalom nem tartalmaz-e olyan önellentmondást, mint a minden halmazok halmaza. Az ilyen halmaz tartalmazza-e önmagát elemként? Ha igen, akkor nem lehet véges halmaz, mert egyetlen, önmagát részként tartalmazó halmaz sem lehet véges. Másrészt kell, hogy tartalmazza önmagát elemként, hiszen önmaga is halmaz, azaz a minden létező halmazok egyike. Így tehát az ilyen halmaznak végtelennek kell lennie. És valóban, az a halmaz, amely minden halmazt tartalmaz és önmagát is elemként, ismét egy halmaz, amelyet szintén tartalmaznia kell, ha ő a minden létezők halmaza.

Másrészt: Létezik-e a Világegyetem, ha minden, ami létezik, csakis kölcsönhatásaiban létezik? Valami, ami soha semmivel nem hat kölcsön, nem létezik. Márpedig mivel hathat kölcsön a Világegyetem, ha rajta kívül nincs semmi, mert ő a minden létezők összessége? Mindenesetre a későbbi válaszadásig tekintsük a Világegyetemet az észlelhető Világegyetemet tartalmazó legnagyobb egységnek, a Természetnek vagy az anyagi világnak, az érzékelhető Világegyetemnek. (G. A.: Az érzékelhető Világegyetem, Harmadik Szem, 9. szám). A Világegyetem fogalmába így nem tartozik bele a tudat, a mélytudat és a belső világfolyamat (G. A.: Kozmikus mozgatóerőnk: A világösztön, Harmadik Szem, 3. szám). Ezek tényleg bizonyos értelemben kívül állnak a Világegyetemen, és nem nevezhetők anyagi természetűeknek. Alapvető a kérdés, hogy fenntartható-e ekkor az Univerzum fogalma mint minden létező összessége? Hiszen nyilvánvaló, hogy a tudat, a mélytudat és a belső világfolyamat szintén létezők! Létrehozhatta-e egy halott anyagi létező magából az élő tudatot és a mélytudatot? A Világegyetem fenti fogalma tehát emiatt ellentmondásos, és további felépítésre szorul annak kapcsán, hogy mi a viszonya a tudathoz, a mélytudathoz és a belső világfolyamathoz, vagyis az e három tényezőt magában rejtő Emberhez. Mi a kapcsolat a Világegyetem és az Ember között? Az Ember a Világegyetem része, vagy a Világegyetem az Emberé? Vagy mindketten egy teljesebb állapot széthullott darabjai? Valamikor a Világegyetem magába foglalta a tudatot, a mélytudatot és a belső világfolyamatot is? De akkor nem nevezhető-e ez az ősi Világegyetem éppúgy Emberinek is? Ez a kozmikus Ember tulajdonképpen maga a teljes és még arcot nem öltött Ős-Élet. De hogyan jutott el ez az Ős-Élet az anyagi Világegyetem és az Ember szétválasztására? Miért tette ezt? Visszaemlékezhetünk-e, hogyan teremtette ősünk, a Kozmikus Ember a valóságok ilyen szétválasztását? Hogyan hullott szét az Ősvilág Valóságokra? Miért jött létre az élő Természetből az anyagi valóság?

Miért van halál?

Ha létrehozta az Ősvilág a mai világhelyzetet, a Világegyetem, a tudat, a mélytudat és a belső világfolyamat szétválasztására, akkor ez a világfejlődés egy élőlény, (a Kozmikus Ember) elképzelését váltja valóra. Meg kell tudni, az elképzelés alapfogalmából le kell tudni vezetni, mi lehetett egy ilyen világfejlődés értelme, mi a mai világhelyzetben az Ember szerepe, és mi a világfejlődés értelmes végcélja. Tisztázni kell, mi ennek az értelmes kozmikus tényezőnek a viszonya az emberi történelemben bevezetett “természetfölötti” fogalmával, többek között az Isten fogalmával. Tisztázni kell, mik lehetnek létünk fő valóságai, hiszen létezik anyagi és tudati szint, mint két különálló, bár kapcsolódó valóságszint, mindegyik a maga törvényeivel. Hogyan adható meg a Valóság fogalma? Mi a különböző Valóságok viszonya? Az Ősvilág széthasadásakor először kettészakadt és utána tovább osztódott, így egy leszármazási láncot fejlesztve ki, vagy egyből néggyé hasadt, amiben minden utódja egyenértékű? Ha a kiinduló rendszer élő természetű volt, hogyan és mikor jelentek meg benne az élettelen rendszerek? Mi az élettelen rendszerek szerepe a világfejlődésben? Mi az élet? Mi az élő és az élettelen rendszerek közti különbség? Mi az élő rendszerek szerepe a világfejlődésben? És miért van halál? Mi a halál szerepe?

Egyáltalán igaz-e, hogy minden, aminek kezdete volt, annak vége is lesz? Ha igen, akkor hogyan lehetséges az Örökkévalóság? Például az egysejtűről tudjuk, hogy keletkezik, osztódással születi. De eztán állandóan továbbosztódik, és elvileg tetszés szerint, akár örök időkig folytatja ezt! Vagy egy proton létrejön nagy energiájú sugárzásból. A proton, úgy tűnik, magától nem bomlik el, tehát egyáltalán nem szükségszerű, hogy minden egyes proton el is pusztuljon! És ha a Földet állandóan kellő tulajdonságú csillagtól kellő távolságban tartja a majdan technikailag fejlettebb emberiség, mi lehet az elvi akadálya, hogy a Földön az élet örökké fennmaradhasson? Ma még nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy minden, ami keletkezik, el is pusztul. Arról nem is szólva, hogy az Örökkévalóság nem feltétlenül az anyagi valóságban kell megvalósuljon – bár jó lenne tudni, miféle szerepet játszjat az anyagi valóság az Örökkévalóság fölépítésében.

Ki vagyok én?

Mi az egyén szerepe az egészben? Ki vagyok Én? Kivé kell lennem? Kivé kell formálnom magam? Ebben magamra kell legjobban figyelnem, vagy a külső tényezők eleve fontosak? Ha életemet így is-úgy is belső erőim irányítják hosszú távon, ahogy a növény fényre és vízre vágyik, ahogy az állat legelőre vagy prédára, úgy vágyom a megismerésre, a gondolkodásra, a Természet által belém plántált ösztönöket, az életösztönt, a fajfenntartási ösztönt és a világösztönt követve. Mégis, ennek során nekem kell döntenem, melyikben hogyan találom meg a legmagasabb élvezetet, ami biztos jele, hogy a Természet akaratát érvényesítsem. Így a meglelt értékek tartalommal megtöltésével és ezek legmagasabb rangsorba állításával az egyén maga dönti el, mennyire élő, mennyire messze hatóan öntörvényű életet él. Van-e ebben elvi határ? Eljuthatok-e egyéni életemben az Ősélethez? Mik az Ősélet törvényei?

(folyt. köv.)

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Ágai Ágnes: A titkokat az ujjaimnak mondom el.
Rászkai Tibor: Homo speculativus. Veritas /fil. Folyóirat/, 1993/1.
R. D. Laing: Beszélgetések gyerekekkel.

Grandpierre Attila