Tartalomjegyzék

A MINDENSÉG, A SZÓ ÉS A VALÓSÁG
varázslóvá varázsló
a szavak kiözönlése
A SEMMI, A VALAMI ÉS A VÉGTELEN
a semmin hajózva
a valami szorításában
gyepál a végtelen
az ISMERETLEN eljövetele
a valóság születése
új világkorszakot akarok!
előérzet
horror vacui – horror materii
a semmi beúszása
kozmikus társkeresés
ismeretlen szomj
a csend titkos páncélja
álombeli tünemény
az el nem gondolható elgondolása
ÉLŐ VILÁGEGYETEM
mágikus őstornyok
élő világegyetem
pótolhatatlan halhatatlanság
tárulj világ
ki vele az istenért!
a falak növése (az ismeretlen föld)
császármetszés
halló, mindenség!
villanycsarnokban
MEGTÁLTOSODÓ VILÁGOK
az éjszaka karmai
tombolás
TUDATPILLÉREK
aláírhatatlan történelem
A VILÁGÖSZTÖN ÉS A SZERELEM
átváltozás
rádébredek
a csillagok között
a papírnap sóházai felett
MÉG!!
szédület, veled
hol vagy?
roncs fénykép gyertyaláng fölött
zászlófelvonás
zenétől röpülve feléd
a pillanat körei
kígyózz velem
halálos szél visz
IZGALOMBA VARÁZSOLÓDVA
dinnye-óda
a néma medve
meghitt szemérmes óda
köznapi nemi gyötrelmek
a kozmikus űr vízjele
mohó érzékelés
VALÓSÁGGYÁRAK LŐRÉSEI
pókok és talizmánok
bumeráng
ti már berendezkedtetek??
Homo sapiens
az abszolút tökéletesség állandó támadása
rózsaszín
az elkarmolt gyerekkor
valamilyen sors közepén
félelem
rózsatövű ignác, a nagy magyar orvos tiszteletére
Galilei és Bruno
lényem halk jajszava
álombeli fogadás
álom-kalickák
a jelen megközelítése
életvágy
VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK
Vágtázó Halottkémek
a halál móresre tanítása
hangosbemondó tájakon mázsás tudati parancsokat hirdetni
HALLUCINOGÉN VERSEK
befelé pörögve
a negyedik dimenzió zárjaiban
túl korán van, mégis felkelek, és álomittasan rohangászok a hajnali házakban
egyes számú gorilla
előhívlak
élettengely
világbeszéd
érzékelés
PARÁDÉ, BULI!
Vágtázó Halottkémek és Rituális Színháza életérzés, művészi elképzelések
nyelvlecke
paranormális hiéna
üdvözlés
itt az idő
A VÉGSŐ SZÍNTÉR
a végső színtér
jelek üzenete
az élet otthona

A MINDENSÉG, A SZÓ ÉS A VALÓSÁG

 

„Életem legmélységesebb titka, óh én Istenem,
hogy minden létezőnek benső értelme
Te vagy,
hogy kezdet és végezet,
e világ létele
és benső valója
mind Te belőled való!
Hogy e világ értelmének
leggyönyörűbb gondolata
Te vagy,
legjobb érzetünknek a legbensőbb magja,
és örök forrása
a hullámzó élet végtelen árjának."

 

(idézet a Zend-Avesztából, Zajti Ferenc fordításában)

 

 

varázslóvá varázsló

 

mindannyian varázslók vagyunk. varázslónak születtünk! a
Mindenség varázsolta elő a varázslókat, hogy a varázslók
varázsolhassák a Mindenséget. ezért végtelen és ismeretlen,
vadonatúj minden! minden él, lázasan teremt és teremtődik,
csak mi nem látjuk, mert bizonyos varázslók elvarázsoltak
bennünket! de most, hogy olvasol, visszavarázsolhatod
Magad varázslóvá, önmagát varázslóvá varázsló varázslóvá!
visszanyerheted eredeti természeted, érzed és látod, hogy
   megnyílik Benned a világ, olvasol és a Kozmosz
   összesűrűsödik előtted, Benned. lábaid a Kozmosz utcáit
   járják, szemeid a kozmoszban kutatva
   Kozmosz-darabkákat néznek. Te, a Mindenség sajátos
   harsonája, Kozmosz-forrás fölé hajolsz. a lapokról
   miriádnyi tévékészülék figyel Téged.
olvasásoddal milliónyi adóvevőt kapcsolsz be a tér hujjogó,
téren korcsolyázó, élet-ujjongó lényeiben. minden mindent
figyel. minden mindent tud. nyilazott, Feléd röpített képeik,
világaik egyből tudatod küszöbe alatti végtelen belső
világodba érkeznek és lázasan igyekeznek feljebb srófolni
Aladdin-lámpásaid fényét a tudatodig.
ott parádéznak, rajcsúzoznak, lármáznak a gazdátlan
csodaházban, tobzódnak, tombolnak, képtelen pimaszsággal
minden szavukkal egy-egy pányvát vetnek Rád, hogy elmém
álmai az Ismeretlen örök toporzékolására hívjanak.

 

 

a szavak kiözönlése*

 

forgolódó, zenélő, nyüstölő szavak áradatában hajol vissza
   magára a világ!
miközben a szóról azt mondom: szó, a szó azt mondja a
   szóról: szó!
amíg a szóról szót mondó szóról mondom: szóról szót mondó
   szó,
a szóról szót mondó szó mondja a szóról szót mondó szóról:
szóról szót mondó szó! mondja a szó!
az első szóval kezdődött a világ, a szót-szóró-szóval.
a többi szó a szót-szóró-szóról szóló, szót szóró szó!
a szót-szóró-szót-szóró szót szót-szóró szó szórja!
szól a szó, a szószóló szó, káprázó szószóró-szót szór a
   káprázó szó!
legyen szó! legyen szó!
legyen a szótól: szószülő szó!
szó-szobrot szóró, szóval szólaló szobor-szó!
a világ a működő szó!
a világ a világról szót szóró szó!
a világ az önmagát kimondó szó!
a világ – magát szavánál fogva magán átrepítő szó!
a világ – magát helyéről kirántó, magát önműködően
   kirántó, ránthatatlanul rántó, húzatlan húzó,
   kimondatlanul kimondó szó!
a szó a világ élete, a világnak életet, születést adó szó!
a szó a világ nemzése, a világ igenlővé nemzése, igézése,
   idézése, a világ testet öltése, a kimondhatatlan kimondása!
a szó az isteni istenné válása, a szó az isten végső építőköve,
a szó a semmi újrafelosztása!
a szó a lehetetlen lehetségessé tevése, a végső megvalósítás
   egyetlen esélye, a lovagló, táncoló, ünneplő szó!
a szó az önmagát meghaladó szó,
a testet öltő, és egyre újabb testet töltő, testből kiömlő ige,
a bennünk fészkelő,
csontig sarkantyúzó,
a mindenség égzengését felerősítő -
belőlünk mindegyre feltörő szó -
sistergő szó
rákfene szó
Úristen szó!
 

* A „POLISZ" élő folyóirat előadóestjére készült, 1987-ben.

 

 

A SEMMI, A VALAMI ÉS A VÉGTELEN

 

a semmi a valami végtelensége, határvesztése,
a minden mindensége

 

G. A.

a semmire emlékező

 

 

a semmin hajózva

 

nem fedem fel azonosságom: végtelen vagyok
visszaköltözöm az örökre elhagyott tárgyakba

űrhajós lettem
testem az űrruhám
a világ az űrhajóm
a semmi az otthonom

 

 

a valami szorításában

 

valami hív
hív hív a valami
valami vár
vár vár a valami
valamit vár
valami szólít valamit
valami akar
valami engem akar
valami remeg
valami remegve akar valamit
valami mindenfelé kiált
valami letépi álarcát
valami leveszi bennem is álarcát
valami újulni akar sebesülni akár de kibomlani valamibe
valami mindent meg akar nézni
valami mindent tűzzé tesz
valami mindent elolt
valami keres
valami üvölt
valami lappang és nyúz
valami mindent akar
valami szólítja valamit
mindennél erősebben
szólít szólít a valami

 

 

gyepál a végtelen

 

a végtelenség életemre szomjazik, a végesbe vetődve szítja
tovább képtelen mohóságát, első önmagamat riogatja,
csicsijgatja a forró kását hogy kiboruljon végre, ide a végek
végére, mindenek szemeláttára kiborul, gyökeret ver és
kiponyvázza a Földet, magamban ringat a kétségbeesés
dühe, életem tétje imázik fejem fölött, harap, marcangol és
rátör maradék nyugalmamra, lángoló futóárkok jövőm
rejtekhelyei, testvéreim a tárgyak a szelek a gondolatok a
tettek répahúzó versenyre kelnek bennem, és mint egy
tisztásra időtlen idők óta vágódott meteort, fölemelnek a
napfénybe, hátamon világok nyüzsögnek, amulettek, leendő
civilizációm nyüszítő bábjai.

 

 

az ISMERETLEN eljövetele

 

ki vagy Te? te peremvilági lelkek vakfoltja
sose latunk, csak hullámaidon zuhanva
sejtjük meg szívszorongva az egyedüli szédülést
gyere! gyere!

források forrása, minél többet vesztesz magadból
annál fénysebesebben, élesebben virítasz
nélküled minden az Unalomba dől, miért irtózunk tőled?
most vallatóra foglak!

ma este érzem észrevétlenséged fokozódását
emberi szilascetek, fésűs világítótornyok vagyunk
partodon meleg fészkeinket, keltetőinket vigyázzuk
de csak ha betörsz, derül fel minden s világítunk boldogan
boríts el maró titkoddal, nyisd meg rádióadóidat
a TV-híradóban akarlak látni!

csak verítéked vagyunk, melyek tudatlanul
csak siklásod röpítik a semmi szirtjei közt?
hé, látlak, sodródsz a szemembe
gyere! gyere!
 
várlak, nézd a szemedet.
a szemedet,
bőgőt és lekvárt bele.

forrón lépdelsz nyílt szívemben
gyere hajolj álmaimba
állj.

érzés-hegyek moraja
haldoklók mohó csapata
vár.
 
hamar ugorj bele.
hullámzik, hullámzik, hullámzik,
ó, Kör! lapok a hátamon
a semmi kifeszített stigmáit nevelem.
(hajad táncol a keréken)
 
fűts be, a düh abrakai.
ha nem, gyere. várlak. nevetlek.
hozd a vágyad, és ölts testet bennem.
gyere.
 
hozz el mindent, gyere magad.
áttetsző arcod és fehér démonok.
gyere.
 
semmi, gyere.
soha, gyere.
sehol, gyere.
karika, ostor, pálca.

 

 

a valóság születése

 

áttetsző burokban lebegek
és tombolok
ez a burok határ
eddig vagyok én
konkrét létező
forrásom végtelen folyama néha felcsillan a burkon
a végtelen áradás borzongó pályái képpé vetülnek rajtam
röppályám az iszalagoké
égszínkék palotám legmagasabb emeletén állok
és döbbenten bámulom az előttem kibontakozó tájképet
amiben végig magam is benn lüktetek
félig mint az óceán a verdeső hullámokban
hullámtarajaimra, érzem, vagy sürgetésből azt vélem,
érzem,
más képágyúk is adásokat vetítenek
talán más források is fakadnak itt a világ végén
levendula hójaguár és okapi-források
mindmegannyi áttetsző burok mélyéről vetítődve égnek
át az egeken át a szomszéd egek tarajaira
érintetlen hamvas világból előtörő
egeket emelő bősz forrás
végtelenbe úszó egének tiktakjára felfigyelve
próbálom megfejteni mit látok mire gondolok
és a bősz áradásból végre felütve fejem
arra gondolok
ha a többiek is arra gondolnak amire én
ha vannak többiek egyáltalán
ha vannak más féligáteresztő tükrű fényforrások
ha ők is arra gondolnak hogy gondolnak valamire
ha már ott tartanak hogy léteznek
és ők is azt akarják amit minden létező
megérteni mi is történik itt tulajdonképpen
akkor már elkezdődött a világmassza élesre fenése
és belső forrásunk túláradó életfolyamai
már keresik a jelzőtáblákat
de a jelzőtábla elképzelése
megteremti a jelzőtáblák végtelen kísérőfolyamatát
s a jelzőtáblák jelei
a létezők történetét jelzik
ami a folytonos keresés története
a keresés történetének elképzelése
a keresés elképzelésének utólagos rekonstruálása
ez az egyetlen jel
Dugovics Tituszként rántja magával a vele jóllakott
valóságot
a termékeny bizonytalanság mesteri tébolyába
hogy a valóságmegvalósító képzelet
az utolsó sárkányokkal hóna alatt
varázsszemét kigyújtsa
és elinduljon a még be nem járt egek felé.

 

 

új világkorszakot akarok!

 

az anyagiságba züllesztett seregek csömöre betesz az
önsorvasztás további sikerének! le lehet végre számolni az
üzleti érdekek kulturális világuralmával, amik mögött nem
áll semmiféle kozmikus szellemi törekvés! föl lehet már
számolni az emberek tenyésztését, legérzékenyebb,
legszemélyesebb világuk kiszolgáltatását az egyöntetű
bornírt hanghordozásnak, az előírt érzelmi reakcióknak, a
lét igazi dimenziói iránt érzéketlen érdekeknek, a
beszédhibás műerényeknek! lehetetlenné kéne változtatni
az önnön fényük felé törekvő lelkek járomba törését, a
kozmikus életsokaság eljelentéktelenítését! kiiktatni az
egyedül üdvözítő andalító álvigaszt, a gerinctörések
nyál-zenével elfogadhatóvá tenni igyekvését! az önmagáról
sem tudó általánosság jóindulatának lekopaszított fejekre
csöpögését! a fikarcnyi élet bamba reménykedését a  
vágóhidakon! Könyveket írni, újságokban elemezni,
tanfolyamokat szervezni arról, mi mérgezte meg a mai
társadalmak majdnem minden emberét! Közkinccsé tenni,
hogyan volt képes mégis megszökni a  
világ-szellemcsapdából a pár csapat ketreceken kívül
nyargalászó gondolat! az indulat- és érzelemforrásokat
mozgósítva létünk archimédeszi pontjával mérni a világot!
eleven zenével kiugrasztani az embereket a tárggyá
válásból! őrjítően csodálatos zenékkel bevonni a falvakat,
városokat! általános művészi napokat tartani,
kormánytámogatással, amiben minden résztvevő ír, rajzol,
táncol és énekel! Inspiráló, önbekapcsoló tantárgyakat
föltalálni! az agy lehetőségeivel élni! mindenkinek
személyes kapcsolatba kell kerülnie kozmikus természeti
erőivel, holnap délután, fél ötkor, a Körúton, és le végig a
Duna mentén! megsúgom, a fiataloknak már ma este össze
kéne gyűlniük Budapest háztetőin, verseket ontani és
papírrepülőkön lehajítani a fényévnyire bekaszlizott
felnőtteknek!

 

 

előérzet

 

kromoszómák emelte vattacukor-felhőkarcolók
génjeink emberjárású vasárnap délutáni szökőkútjai
testet öltve a felvilág csontvázán hegedülve a mélyvilágba
   járási tilalom idején
a lappangó öröklét-élőlények
életünk árán kajtatják Don Quijote álmaikat
hogy a tejutak kékes sajkáihoz imádkozhassanak
a csatárláncba fejlődő kozmosz-lehallgató öröklét-hordozók
vágyainkat termesztve szüretelve készülnek a lepke-lét
   mámorára
előérzetek vagyunk a zászlót bontott időtlenség elő-akkordjai
egy megremegő kép szétfolyó festék-csíkjai

 

 

horror vacui – horror materii

 

a tárgyak csak bizonyos fokig léteznek
életünk a mélyebb alapú, és ezért számunkra csak az
   abszolút bizonyosság létezik
ezért van, hogy számunkra a tárgyak üresek nemlétezők
szíjak és fogantyúk a semmin
ezért közlekedhetünk a tárgyakon uralkodhatunk nyamvadt
   héjukon nekiszorítva egészen szorosan őket a semminek –
ilyenkor valóságnak látszanak –
igen, csak így lehet hogy esténként sötétben észrevétlenül
kicsit megdőlnek s parányit megemelkednek a házak
ahogy az alvók nyitott ablak mellett belső röpülésben -
röptük beáramolja a falakat járatokat -
szinte hallani hogy működnek a közös sorskalickák
de az artikuláció csak közelítés
a házak csak félig házak
a lehetetlen uralomra tör
szó és képkalickákon fütyül hujjog a semmi
s bennünk mélyen a földi lét bugyraiban hörög és párállik
valamiféle emlék

 

 

a semmi beúszása

 

egy félreeső világegyetem végtelen közepén – élek? nem, azt
már nem! felkiáltójeleket lövöldözök szét!! – meleg körök
középpontjai magukba nyelnek. az Én letekeredik, hideg
gőzmasszák türelemjátéka felcseréli a közelt és a távolt,
fogcsikorgatva előbukkan az érem kilencszázkettedik
oldala, érzem, és magamba úsztatom, s az alvók
kisugárzása erőmön utazva szétterjed – változatlanul,
láthatatlanul. a fehéren izzó Semmi meglobban, végtelen
sínpáron közeledik. anyagtalanul szétterülök benne és
várakozom. az időtlen csend vontatott hullámzása rámsiklik
és mindenestül belémhatol, megtöltődöm korlátlansággal és  
nyugalommal. vakító fényességem egyesül a
leghatalmasabb lényeggel. kazamaták példamutató
hidegsége lassan, nyurgán előrelökődik eszméletem egyik
kiszámíthatatlanul jelentéktelen zugából és gépiesen
látómezőkbe úszik. sötét hullámok a pszichedelikus
kórterem üvegszilánkjaiból. talpig hófehér. egyszerre
mindenütt vagyok mindenhol és mindenkor: a feltámadt
dimenziók áthatásának csomópontja belémrobban:
rácsapódok.

 

 

kozmikus társkeresés

 

Én vagyok: a Semmi
így mindent akarok
csillagvárosok bensőséges tisztje: örök tavasz
hull az idő
terek kihunyásában ringatózok
pusztulás bimbói kinyújtóznak
ütköző falak pántlikás sírkeresztek füttye
hétszínvirág nap-étke visszahúzza nyelvét
megint otthon vagyok
 
a mindig táncoló lélek
terebélyes nyugalom kékkopjás szigetei
kivérzett egekből érkezem gyújtani
reszkettesd meg indáidat!
halálodon keresztüllátva röppenj föl a földről
az éhség még nem elég az élethez
rohamban felrúgott szétkoplalt tál elgurul
ugorj, és szemedbe szálló tíz kopasz ujjad
parancsára ismételj
egy ujjamra se elég az élet
 
ne mondd ki a nevem
jegelt lángkút a fejem
kapcsos ujjaim még nem záródtak össze
oly kevés és édesmindegy az őrület
vagy volt-e valaha
valami

 

 

ismeretlen szomj

 

szabadulj szerelemre hozzám
szabadulj sorsomba egykor
veszítse két kezét az árny
feszítse ki szárnyát a holt
egyszervolt életem kitépve
rohanok a föld pírja felé
fut velem a névtelen árkádok sorfala
csak merj üvölteni és szembefutok veled egykor
életemmel, lázas verítékkel fizetek
holdakként fénylő nesztelen csillogású csontjaimból
ravatalt építek mostoha dühömnek
koszorúba fonjuk egyszeri múltunkat
zabolátlan támolygunk a mozgó zubogó fényszakadékokon
mosolyogj keserű bábádba
oldozd le földi gyolcsod
töltsd meg éhem
ne remélj

 

 

 

a csend titkos páncélja

 

mi
mi végül
mi körül
 
szó
szóba harap
reszket a rab
 
a nullházak szelepként működnek
nemlétem közepén én vagyok a halhatatlanság

 

 

álombeli tünemény

 

billikom és naftalin
panaszkönyv csonkjai
az illemhelyen
 
gyeptéglák a körúton
sárga katicák nedves
kalpagja leng

egy csipogó zsiráf
az oszlopos menetben
anyját keresi
 
rezgőnábob kíséri
a pereceket majszoló
locsolókocsit
 
karikákon hajladozó testem
a tér iszalagja
visszanyeli önmagába 

 

 

az el nem gondolható elgondolása

 

búrát vágtam a Semmire
ott remeg benne az el nem gondolható
próbálom megtestesíteni azzal, hogy elgondolom
és ahogy rájövök, hogy ez az álomidő varázsigéje
a Mindenség Mindensége .
egyszeri Mindenséggé robban
 
ha nem jutsz túl magadon
a Semmibe zuhansz
ha túljutsz magadon
már csak titokként élsz tovább
az önmagán túljutó Mindenség
már titkos maggá varázsolódott Benned
Ő minden létezőnek magja e világban
ahol Te a gyümölcs vagy

 

 

ÉLŐ VILÁGEGYETEM

 

„Rosalyn Tureck röviddel 17. születésnapja előtt a Jóltemperált
Klaviatúra 1-es könyvéből az A minorban írt Bach fúgát játszotta,
amikor egész létének tudatát elvesztette. Ahogy magához tért, idézi
vissza, Bach zenéjét teljesen új fényben látta, új szerkezetben, ami
új zongoratechnikát igényelt. Két nap alatt kidolgozta ezt a
technikát a fúga négy vonalában, és lejátszotta az órán. A tanár
azt mondta neki, ez csodálatos, de az egész lehetetlen, egyszerűen
Ezt így nem játszhatta le.
- Minden amit tudtam – mondja Tureck -, az volt, hogy kis ajtón
-       mentem át egy beláthatatlan, élő zöld világegyetembe, és hogy
-       lehetetlen visszamennem abba a világba, amit addig ismertem."
 

Science News, 1987. Nov. 7., Vol. 132. p.

 

 

„Homály

Az éj mély sötétjében

A csillagok halmazánál érzem,
Végre magamra leltem.
 
Rám súlyosul a kozmosz
S örök körök között
Egy tűnő pillanatra
Kivillantom énemet a káoszból.
 
Gondolatrádió vagyok
És a végtelen közöttünk
Átengedte simogató sugaram."

 

(skizofréniás őrült verse, idézi Nyírő Gyula: Pszichiátria, 1961, Medicina
Könyvkiadó, Budapest, 149. old.)

 

 

mágikus őstornyok

 

suttogó hang szólít
ősvihar tör minden idegszáladra a műanyagvilág
repedéseiből
mint egy induló földmoraj
síri hang száll föl sejtjeimből
egy többezer éves könyörgés
fenség és pompa bontakozik ki a fölkígyózó ködből
végsőkig elszánt arcok szilaj zord lovasok
a robaj fenyegetően fölerősödik
előugrik a ködből igaz énem
istenesen táncra kel
kezével megdobbantva a földet az ég felé ugrik
keleti varázsú torony csavarodik elő a tűzből
pattognak szét a szikrák
egyre érthetőbben sivalkodnak a rőzseágak
a tűz fényében fölsejlő alak villogó szemekkel néz
tudja hogy látom és félem
maga a tűz-istenség jött értem
az eleven féktelenül égő lélek ami a Napban is lobog
néz kérlelhetetlenül amíg életem határai szélsebesen
tágulnak
az elviselhetőség ájuló határáig
villódzó erővel föltöltekezve összecsapja bokáit
megmutatja magát lovon vágtában
a tündöklő mámor hátán lovagolva
az őrületes élet teljében
őrjítő elemi erejében
ami elér az emberi élet élettől táguló határáig
az élet határán égő őrtornyokig
és ott tesz minket őrré
életünk egyetlen őrévé
hogy az élet egésze átjárjon őrjítő, őrré tevő őserővel
ami szárnyainkat újra kiterjeszti
hogy az élet ereje megmámorosodva újra teremni és
teremteni kezdjen
ez az égre
az ég felé hajtó vágy
a végtelen láng
ami ha istenigazából lobogni kezd
a Mindenség önmagává tesz
magamagától mintegy mágnesesen belső mozgásba jön
kiteljesedése felé zuhan
átjárva a bűvös erőtől vérétől a bűvölettől
ami minden élőnek magja
mag-ereje belseje széke
amit a mágusok éltettek élesztettek
a bűvös láng ami ha rejtekéből előtűnik
foglyul ejt életre hatóan
a hajdan volt kürtök fölrivallnak
világ világlik
egetverő fény 

 

 

élő világegyetem *

 

haj végtelen tér
haj végtelen láng
gyújt vérig a kép
hajt égig a vágy
 
haj régi emlék
haj régi világ
haj rég felejtett
fékeveszett szabadság
 
hallom régi dobszavát
látom égi farsangját
újra látom álmomban
szólal újra hangomban
 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1986

 

 

pótolhatatlan halhatatlanság*

 

pó tol hatatlan
hal ha tatlanság
pó tol hatatlan
hal ha tatlanság
 
kí sér letező
vég te len erő
kí sér letező
vég te len erő
 
dús lét csapolás
ö rök megnyílás
dús lét csapolás
ö rök megnyílás
 
nincs más megoldás
hal ha tatlanság
nincs más megoldás
hal ha tatlanság
 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1991

 

 

tárulj világ *

 

tárulj világ tárulj elém
tárulj világ tárulj elém
tárulj világ és terülj elém
tárulj világ és terülj elém
 
egy pontból árad minden mi él
egy pontból árad minden mi él
belső hatalom özönlik szét
belső hatalom özönlik szét
 
dühöm erősíts tudom miért
dühöm erősíts tudom miért
egy nem sejtett de eljövő holnapért
egy nem sejtett de eljövő holnapért
 
minden hatalom általunk él
minden hatalom általunk él
rázd meg ontsd ki a világ tejét
rázd meg ontsd ki a világ tejét
 
újra csapjunk a lovak közé
újra csapjunk a lovak közé
vágtassunk viharba társaink közé
vágtassunk viharba társaink közé
 
hé földönfutók nincs más törvény
hé földönfutók nincs más törvény
bennünk mozog s teljesül be a lét
bennünk mozog s teljesül be a lét
 
a mindent-tudás táncát hívom közénk
a mindent-tudás táncát hívom közénk
korbácsoló élet adj adj innom még
korbácsoló élet adj adj innom még
 
adj ki mindent és kerülj elém
adj ki mindent és kerülj elém
ölelj világ ne váljunk szét
ölelj világ ne váljunk szét
 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1987

 

 

ki vele az istenért!*

 

ki vele az istenért!
add ki ami benned él!
megtudod hogy mennyit ér!
itt az ideje már rég!
 
ki a szívfájdalomért!
ki egy félkalapért!
ki a végső gyönyörért!
a belső hatalomért!
 
ki a düh tudja miért!
az utolsó szavamért!
ki vele az istenért!
ki ami most benned él!
 
titokzatos csatatér!
nem tudja senki csak én!
megtudod ki vagyok én!
eszméleted küszöbén!
 
az egész világ egy nagy én!
ő mondja azt is hogy én!
hallom ahogy mondja én!
mikor azt mondom hogy én!
 
lerepül rólam a héj!
kitör belőlem a szél!
utánam hajol egy kéz!
régi testem visszanéz!

 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1986

 

 

a falak növése (az ismeretlen föld) *

 

hej! hej! hej! hej!
mi van mi?
mi van mi?
itt vagytok mi?
eljöttetek?
micsoda földmagot pakoltatok ki!
virágzik fel!
micsoda ég és földtömböt?
letépett tárgyak!
lovagolj!
állati tetemek emelkednek a hold udvarában!
veszettül mozognak a nagyjáték ütemére!
mindent elönt a fény!
szanaszét guruló kerekek!
az ég küllői hajamnak sátraiban!
ostorra pattanó falak növése!
lövések! lövések!
lövések!
lövések magtárakból!
feltámadó növekedés!
ezer éve nem volt távol!
felnyesett Dunán
fel, szögeimből el!
házak városok repkednek!
 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1984

 

 

császármetszés*

 

mi történt?
föltört a reggel!
megvakulok!
nincs nálam boldogabb!
halál
hiába vársz!
életem markodból kirántom!
a hajnali levegő vág!
 
általad
fölkavarom a világot
kiálts!
kiálts!
kiálts!
ameddig nézlek
ameddig nézlek
álmodon túlhajtalak
egy igazabb valóbb valóságba!
 
magamévá teszlek
Téged és a világot
túláradás taníts!
amiről nem tudok!
és összerázkódnak a holnapok!
testet öltő akaratok!
más világ! más világ! más világ!
 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1984

 

 

halló, mindenség! *

 

halló, mindenség!
legyünk egy test s vér!
hallom szíved él
hallom hogy zenél!
 
furcsa égzengés
fölvillan a fény
ősvilág mélyén
meglátod, ki él!
 
hol az álmod, hé?
hol virágzik még?
ősvilág mélyén
őrzöm emlékét.

 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1989

 

 

villanycsarnokban *

 

villanycsarnokok tábornoka most jöjj gyere elő!
és csontjain egy fordult tempó -
menekülő föld!
növekedj növekedj!
nincs vége! nincs vége!
soha semminek nem lehet vége!
a távolság az semmis!
az idő az semmis!
az akadály az semmis!
itt minden van!
itt minden van!
a mindent nem lehet elpusztítani!
minden mindennél tovább él!
minden mindennél több!
minden mindenben minden lesz!
minden mindent újjászül!
tojásokat épít a házak felett és remeg a fenyegetett jövő!
minden szétporlad és a porból minden újjászületik!
a porból világóceán lesz!
oázisok vagyunk!
nyurga délszaki kutak!
fel a háztetőkre!
repülő kaszárnyákat hasogat az ég!
óriás tölcsérbe a pokol lapátol eszmét!

 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1983

 

 

MEGTÁLTOSODÓ VILÁGOK

 

"Én vagyok
és felettem az Én csillagom
ragyog
evolál
dagad
dagadása édes
édesen kiélő
önmagát
önmagát kiélő
édesen észrevétlen
halál
észrevehető életbázis
az életfázis
az életfázis
dagadása édes
édesen kiélő
önmagát
önmagát kiélő
édesen észrevétlen
halál."
 
(skizofréniás őrült írása, Nyírő Gyula idézett művéből)

 

 

az éjszaka karmai *

 

tornyok csavarodnak belém, az éjszaka karmai.
sátorvárosok ugranak ég felé! egy képzelt világot építetek
újjá. hívó gyertyák özöneibe érek. suttogva lángoló,
fénykarddal rohamozó délibábtortákat akarok falni! zokogó
délibábrohamok, szeleteljetek fel! nyíljatok meg! nyíljatok
meg! óriástörpék! széljáratok keringenek, az átjáró világít,
nem keresi senki! csillogó folyamok fröcskölnek, a fényáram
széttörött! millió fényszilánkká, millió szemhéjjá, millió
szemhéjat szült eleven testünkre, a félelem eltakarja a
diszharmónia bűvöletében élő rázkódó jövőt! arcok
villanásai, szállok veletek! elnyelt világ hatalma szólít.
forduljatok a Nap házaiba! a pillanat megpengézve zuhan
az időtlenség meredélyeire.

 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1982

 

 

tombolás

 

halott majom!
te hülye ál!
álhalott nyál!
élj már!
itt veszünk meg!
már benned jár!
rázd a lelkét!
a lelkét rázd!
cseng a frász!
perzselő téboly!
égsziklák!
térdre, halál!
szarvát rántsd!
hajítsd mögéd!
szögezd át!
égjen fékje!
csikorgó, lármás vonulás!
hadrendbe álló égi szalagok!
vaksi karavánok!
a tükör fordul!
friss tér!
rohanás!
rázd a lelkét!
ami belé jár!
bűvöljön!
remegjen!
életed vége
kukorékol rád!
ki a gyorsabb!
tépd le maszkját!
egyszer élsz!
pörögjön a világ!
legyen bumeráng!
ki kapja el!
hogy lehet tudás!
csak reng a váz!
bűvölet!
merre jársz!
börtön a világ!
feszítsd fel!
röpítsen!
egyszer élj!
dől a ház!
lát a villám!
izzik a táj!
célba talál!
életed közepébe!
ezer év
egy sikítás!
életünk
eltörli a halált!
kiontott vérem
ébred a mélyben! 

 

* Az „ÚJ HÖLGYFUTÁR REVUE" élő folyóirat előadóestjére készült, 1988-ban.

 

 

TUDATPILLÉREK*

 

A SPONTÁN ÜRÜLÉK! A KALUCSNIS TÉBOLY!
ÉGIGÉRŐ FÖLD!
PAPOK CSÜLÖKKEL! A LÁRMÁZÓ LAJHÁR!
A TAPPANCS A NYÚSZIK A MÁSZIK FELISZKOLÁSA KÖDNEK!
MOZICSKOLJATOK!
A LIÁN A KÉJGÁT A DUZZADÓ SPRÉ!
SZEMBEVERŐ ESŐ KÖPÖNYEG VÁROSA!
BETONÁRKÁDOK SZÉLMARTA TORNYAI!
DARÁZZSAL FELEJTEK LÁNCOT REMEGEK MAJOMMAL EMLÉKEZEM!
ERDŐ TÜDŐ!
LÁNGOL A SÍROM!
FIAL ÉS MEGÉL A NAGY SZÁRADÁSBAN!
FOROG A VEREM SZABAD TÉRBEN TEREM!
DALMAHODOTT TEMPLOMOK MEGRÉSZEGÜLT TEREKEN AZ ID
TLENSÉG
SÍPJAIT FÚJJÁK
MACSKÁK RÖPÜLNEK JAJ!
SZELÍDÍTETT PÓKHÁLÓK IDOMÍTOTT NESZEK RECCS!
PÖRGE BÉKLYÓM MEGLOVAGOLLAK MOST!
LEGYEN NÁSZTÁNC A KARTÁCSTŰZBEN PORONTY A BOKOR ÖLIBEN
SUHANCOK LÓGÓ NYELVVEL TAPOGASSÁK A FALAKAT!
KONC VESZÍT ÉS NYER LÁBAMAT UGRÁLJA ZAKATOLVA FRISS
MÁMORÁBAN!
EGYÜTT ÜLÜNK EGY EZÜST GYŰSZŰBEN
ÜLÖK A FŰBEN ÉS SZERETKEZEM!
A LEVEGŐ A FÜLBEVALÓM!
HÁRMASHATÁR A SZEMHÉJAM CSÜNGÖK RAJTA FORGÓ TARAJLÓ
VÍZESÉS!
ELCSÖPPENT IDŐN ÁT ORDÍTÓ RUGÓKKAL
ÁRNYÉKGYALOGOK!
TUDATOLLÓBA VÁGOTT BÖMBÖLŐ PILLÉREK!
KICSEREPESEDETT VÍZTORNYOK! ZSINATOLJÁTOK A FÖLD KÖZEPÉT!
TÖRJ KI FÉKTELEN LOVAS
BORÍTSD PAJZSODRA ELHAJÍTOTT TESTEM
VERD KI RAJTA AZ ISTEN IGAZÁT! 

 

* Az „ÚJ HÖLGYFUTÁR REVUE" élő folyóirat előadóestjére készült, 1988-ban.

 

 

aláírhatatlan történelem

 

indulj már, hé!
emberemlék
önmagától
gyulladó fény
indulj már, hé!
emberemlék!
Önmagától
gyulladó fény!
 
tombolj már, hé!
térdeplő ég
vonagló tér
lovagló fény
tombolj már, hé!
térdeplő ég!
vonagló tér!
lovagló fény!

 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1991

 

 

A VILÁGÖSZTÖN ÉS
A SZERELEM

 

„A világösztön a legősibb, legemberibb ösztön, a világ
megismerésének vágya, a kíváncsiság, a parttalan, kozmikus
tudásvágy, a világgal összemérhetőség, a világegésszel
összekapaszkodás vágya, önmagunk próbatétele, a legistenibb
ösztön, a világösztön, aminek rendeltetése, hogy a világ természetét
kibontsa. Ahogy egyéni létünk az emberiség és a világ létén
alapszik, úgy alapszik a világösztönön a fajfenntartás és az
önfenntartás ösztöne. A szexuális ösztön a világösztönön alapulva
teljesedik ki emberi szerelemmé." 

 

G. A.

világkutató

 

 

átváltozás

 

meglátsz
előtűnök
gomolygó világok ködéből
sodródó életek árjában
megsejtelek
eső kezd esni
sűrű televény nő körénk és játszó csillámló vizek hangzanak
találkozásunktól kihúzódik s áttetszővé válik
eltemetett eszméink borzongva növekedő teste
sarjadunk zsongunk ezer éveket pótolva
mire fölocsúdnék belém áradsz
átélem lényed hajlékonyságát röptét
kivágódó utcákat ahol térdre süt a Nap
ehető tavaszi húsa a szélnek
fürdet gyorsan zaklatottan
nyughatatlan lenyűgöző áradásban
belső városok izzanak föl
úsznak tolongnak sípolva az eszmélet szakadékain
lüktető fájdalom hasít fel - megismerő föléhajolás
új élet eszméje vág végig rajtunk
gyönyörűség égő úszásába fogódzkodik a kimarjult világ
füstölgő fáklyák harsognak a világ pillérei
végső elszánás járja át az ismeretlen tornyait
csuszamlanak pörögnek a fények viszik a tárgyak a híreket
nézem magunkat hogy nézzük egymást
s már nem is érzékeljük a világok nyurga virágzását
csak mi vagyunk

 

 

rádébredek *

 

hej hej
rádébredek
végigzuhan az akaratom
ha kérlek ha merlek megrázkódom
egy nem ismert erővel gazdagodom
bármi történt most itt vagyok
mindent betöltők s fölrobbanok
 
hej hej
miféle világ
mi kifordít befordít és szikrázva ráz
körben mindenhol lángokban áll
hogy széjjelhasad az anyagi váz
 
hej hej
miféle láz
miféle láz mely porba igáz
árammal jár míg lehull a máz
nem ismert világokat társsá igáz
mindent betölt a megváltó láz
 
hej hej
meglátlak és fölhasadok
kiáradok és eget hasítok
minden kiömlik és tehozzád ránt
hát mit tettem eddig hogy így rámtalál
fényes lángokban élek s halok
szikrázva remegve szabadulok
 
hej hej
minden kísért
újra előjön minden mi élt
áramlik suhamlik ledönt szikráz
villámfény terpeszében megtalál
hogy összeáll újjászül a végső kép
 
hej hej
tércsarnokok
kiált és rángat és suttog a lét
miféle idő
miféle kéz
ébresztett fel a dermedtségből
 
hej hej
itt áll a lét
vérben viharban
pompázó tér
egy közeli arcban
felzúdul az ég
égve éget
a felismert kép
megtaláltalak
itt van a vég
 
hej hej
kibomlik a fény
reszketve hullámokban tetőzik a dél
falam leomlik
nyitott vagyok
mi mindent tűrtem és most tudom miért
míg zsongva gyógyít a végtelen tér
mely szemedbe nézve tárul elém
mindent tudok
minden enyém

hej hej
tudd meg miért
tudd meg miért tölt be fényén a tér
mitől tölt újra
csordultig a lét
amíg lélegzel
tudd meg miért
 
itt itt a pillanat
gyere elém
a lét igázva hajt újra Feléd
fogvatartó
két szemedért
mely árammal sebez
vonz húz eléd

 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1985

 

 

a csillagok között

 

Te tudod, mi az élet? valami váratlan otthonosság. valami,
amitől a világ fölemelkedik Benned, áttetszővé válik és
ernyőt von köréd amit Te mutatsz föl körbe mindenkinek.
látjátok, ilyen a világ! ez a természete! Térdeplő
mindentudás. elfelejtett igazi szerelmed. a Tiéd. a Te
lámpásod, amely általad ég. a természetes csoda. a zúgó,
morajló, szembeötlő titokzatosság. leheveredés a fűbe. a
földet átöleled és röpülsz a csillagok között az egyetlen
kertbe. a pázsit mámorítja érzékeidet. némán suhansz a
mindenségbe. bőröd párája világoknak üzen. követelő
folyamok áradnak és zúgnak föl benned. villamosok
ablakából nézed az életed. egy fütty elér, és bábodat
levedled. kereszteződések, találkák várnak rád. 

 

 

a papírnap sóházai felett

 

tágranyitottan, zilált szabdaltságom elrejtve, villás csendbe
zuhanva vártalak, piros csőcselék-kátrányból szabadulva, a
kosáremberek görcs-kapaszkodásával lestelek elzöldülve
degeszre tömött parázs-lombjaim közül, páratlanul, s a
sínről fölszakadva a Holdba vertem lekvár-üstököm átkait,
hogy szétrobbantsam az elfehéredett űr vontatott
zsoltár-mormolásait, létezhetetlenséged összefüggéseit, a
vak agy-lácokat! már lezuhanva vártalak, zsibbadt
várás-nélküli várásokkal, a várakozás tagadásával vártalak
s tölcsér szemeimre jég-napok száradtak – a nihil kartácsai
már-már teljesen szétmarcangoltak, amikor távol és
kérlelhetetlenül, a bizonyosság bódulatával rámtörve
megsejtettem a jégkorszakok utáni tűzkorszakot, a
Nap-korszakot! a harang páratlan ütései a pompa erejével
vonulnak a láthatár felé, a végtelen színsíkok fölött
kifeszítve a semmire a sztalaktit-katlan tágan elmozduló
hang-rúdjait. veled vagyok a papírnap sóházai felett, a
korgó, repedező temetőkben, elmerülve nézésed özönében,
aranyló lepkehajad bánatában, méz-szád csillapíthatatlan
boldogsága égő folyamként tekergőzik bennem, mindent
szeretlek benned, a Tüzet, a Napot, a Szelet, a végtelen
Vizet, mindent, ami utolérhetetlen és vasmagányomban
már teljesen kilátástalan. üveges szememet leejtem és
és bénán indulok el az örök zsinagóga felé, s a zarándokénekek
pörölyét csattogtatva lassan elfogyok. vad kék pára tör fel
tűzgyorsan kisarjadt lépteimből, Vadzsrabhairava-ünnepeid
távol tündökölnek a bizonytalan homokban, távol innen,
ahol kipréselt összehajtogatott meztelen csontvázak őrlik
milliomos kínjaikat, ahol tűz-gejzírek tajtékzanak bennem a
Gép őrült, törött törvényei ellen, és a pergő, bőrszemcsés
koldus-hajak egyetlen nyüszítésben egyesülnek: NEM!
távol vagy és itt fogok elnyirkosodni a kivasalt bőgő
hülyegyerekek árnyékában, csikófogaimmal hajpempőt
majszolva, csarnokvizemet leengedve, virgácsok kezemben,
a fény vonzásaira várva.

 

 

MÉG!!

 

bőröd láva! Delfintűz, zöld robbanás, India! Török lámpás,
tüzes gyantahíd, jégbomba! Zsilotinzongora, orchidealáng,
feketén dobbanó rémület, szirénázó, gyújtó becsapódások!
Szaggatom, taposom, verklivé záporozom! Törpévé égetem,
porsóvá robbantom, cseppkővé hullatom! Rommá lepem, éji
verítékké, tejszínné tépem, délibábzuhataggá torzítom,
hajnallá süvöltöm! Bíbor csont-hóvá, üvöltő homokká sütöm!
Vízzé merevítem, tömjénné feszítem, pezsgő vértóvá
fűrészelem! Szóhalommá, vérhintóvá suttogom! Pegazussá,
humusszá, levélzölddé hasogatom! Rémmé gyúrom, kővé
sikoltom balzsamfává hallgatom! Csigává szopom, déli
képpé, Athénné! Kirágom, feltépem, kagylóvá roppantom,
pucérrá hajtogatom. Ösztönné tékozlom, kiáltássá
zsugorítom, plazmává lövöm! Hullává ordítom, hangyává
morzsolom, ökörré, csillaggá duzzasztom! Körbepofozom,
leheletté rohanom, repkénnyé vonszolom! Hurokká
erjesztlek, higanyvillámmá csikoroglak! Lagunává,
répaházzá, hernyótalppá varázsollak! Lemészárollak,
hajrummá füstöllek! Óriás seregeket toborzok belőled!
Szavakat borítok Rád, csörögve távolodó szín-malmokat,
tompán hajlított távoli pók-zenét, vörhenyes dudaszót,
hűvös villám-zajt, fehéren párálló hó-tekercseket,
gőz-zsivajt citromiszonyatba dermedt tobzódást, változások
véletlenszerű ütemét, lecsapódó sziklalavinát amint záppá
fröcsköli az ébenfáktól lucskos avart; a Lehetetlen
rács-fantomjait és a Semmi görcsbe hűlt tornyait
hogy velem fetrengjen ájultan a Szépség reménytelenül
gazdag csodáinak árkaiban 

 

 

szédület, veled

 

azon a napon a karfiolok felfigyelnek az eszmére
s a délibábok elsöprik a városokat
 
de nem hammogva, nem –
ahogy belédeszem magam
 
fogom az arcod
érzem nyíló szád feketén örvénylő vonzását
belémolvadsz
végtelen fű-öleléssel
 
meglátlak
beömlök szemeden
végigjárlak
suhanva végigrobbanok rajtad
szorítalak
tombolok és adom magam és adok neked is
kiszivárgok kiválasztasz magadból
apránként kicsordulok
vissza.
 
nem:
nézlek. 

 

 

hol vagy?

 

hol vagy?
csupasz véglények közt lebegek
reszelt fogú öreg gépezetek
keresik a napot amikor emberek voltak
az éj szaka véredényeiben
 
hol vagy?
mielőtt megszülettem a jegyedben
már végső erőkbe zuhantam
s most veled növesztjük ezt a félvilágot
hogy újra megváltoztassuk a semmi törvényeit
 
hol vagy?
kavarog zihál a táj fergeteges fény
felismerhetetlenül gyors képek vágnak
csapatostul tódulnak a konkrét tér hatalmába
szárnyaim már gúlában várnak
hol vagy? 

 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1989

 

 

roncs fénykép gyertyaláng fölött

 

kivont fakarddal várlak és ametiszt harangok
hasadoznak felzengő poklokon
azt hitted nem tudom azt hitted kikerülhetem
szemafor-fogasom szélhajtotta kalapként
 
minden temetési menetben engem hurcolnak el
fejem körül börtönöm deszkái recsegnek
s mikor lékelt fényképed gyertyaláng fölé tartom
agyamban szétfutó benzintócsák gyúlnak
 
áldozati oltár voltam - széttiportak
áldozat voltam ki megette az áldozót
a Napra szarukeretes búvárszemüveget hajítok
s faggyúcsepp vándorol körbe meggyújtott koponyámon 

 

 

zászlófelvonás

 

hegymagas éjhullám taraja visz sodor
felhők csillagok belső szorítással zenélnek énekelnek velem
jelektől súlyosodé harcosként röpülök fölködlő terek szívébe
éberálmok küllői növekszenek rámcsodálkozva
forog végre a világ és zuhogva hajít
látóközpontjaiban végső örömtüzek nyílnak
táncot járok a természet periszkóp-ültetvényeivel
fellobogózom ismeretlen természetemmel
flották szabadulnak el a légörvények íny-zuhanásában
minden távol itt van

 

 

zenétől röpülve feléd

 

szuvas fák prédikátora
füvek bölcsőjében kigyúlt űr felröpül
fehér ingek lobognak a szélben
százkarú inasok vitorla-lebernyegei
a szélbe kiáltasz
sárga hangyaboly mélyén repülők ablakai sisteregnek
örvényként suhanok szaltó-hintóban
hajszálkék merevséggel légkígyók kapitánya
márványlépcsőországok virágoskertjein
mennybolt-labdák között újraéledezve
mindenhonnan felsejlik ismerős tékozlásod
arasznyi életem egy remegő csepp lesz újra
eleve bezárt világban egyedül létező
lélegző tenger-zene
piros körök útjain vezet hozzád
szivárványkerekű végtelen szeretet 

 

 

a pillanat körei

 

csengő-bongó léptekkel járok a lépteimmel éppen
újraképzelt utcákon
minden léptem világokat emlék-kazamatákat sajdít fel újra
s újra
észrevétlen összeér hajnalt nyihogó gömbjük
fala inog suhog
hallom a nedves falakból a tárgyak belső moh-imbolygású
tereiből kiszűrődő muzsikát
lüktető sajgó édes panasz
a semmi már-már és épp csak megkövülő hangjai
szivárogva szinte hullaszőrként nőnek növekszenek
vigasztalan és időtlen
újra és újra megérint megfog és elönt
számkivetett hétrétremetéltségből ébredve
fuldoklón habzsolom az árnyékok zsinatoló táncát
zsongások páráján át mintha embertüdők próbálnának
először artikulálni levegőt préselni belém
rezzenéstelen arccal lépkedek
rezzenéstelen arccal játszva a rezzenéstelen falakra
lépteim mintha hitelt kölcsönöznének a hihetetlennek
csak a semmi a semmi
a pillanat mint kör leválik róla és már az éltető forrástól
magára hagyatva
dermedőn terjed a fénygyűrű
átcsapva emlékezetünkön
és nincs következő pillanat
csak kétségbeesett rugaszkodás egy másik teljesen
független meggémberedett pillanathoz
hajnali őrjáratom most mintha valóságossá tenné egy lejárt
pillanat érvényét egy visszanézését
meredten állunk
szemeink helyén malmok és tojások tájai
a megpecsételtek csak az örök újjászületés megpecsételései
hattyúdalok karneválja takarja el a semmi valóságosságát
míg rángó csupasz bőrrel vértől sártól iszamosan
kapaszkodunk egymás hátába fülébe
 
mi nem veszthetünk 

 

 

kígyózz velem

 

kígyózz velem, kígyózzuk végig a sötéttollú utcát,
széllökésektől megmakacsolva dalmahodva bámuljuk
egymást, bagoly-szemeid tilolt szőr-kapuk, grádics-őrző
titok-borzongások térdeplő foglyai, szőrme-barlangok
zsákállat-lehellet-moha-nyikordulása, nesztelen pázsit
lomha rugalmas gereben-akasztói megcsáklyáznak,
gályarabok motoznak szempilláid árkádjaiban,
méhkas-pillantásodban fürödve, fickándozva, így hát kiújult
agarakkal vetem rád magam, hanyattvágódunk, hadd
masírozzanak a percek – bundás fejed titkosan félted,
prémek mögül nézel énrám, pirkadatkor hajózunk,
szélcsend és alkony dülleszti a vitorlákat, barlangi
visszhang fölé hajolok, kémlellek szemet szegezve,
ókumulálom rajzolataidat, kézmutogatással értetem meg
magam, de lám, a pázsitkockák földretemetett arccal
hullámzanak, a ropogós kecskekórókon fakír
imádkozósáskák légitornásznak, csendesőrültek látogatják
figyelmesen a fákat, füveket, pillangókat, és álomnektáros
fürjek röppennek föl dudorászva két bús füledből; nem, csak
nem tudok csaholni, olyan lelkesen mint a búvártermészetű
és tölcsérfúró éjszaka, asszonyi meglepetések tehetős
éléskamrája, napozzunk egy kard élén, kuktákban,
vörhenyes bakancsokban éneklő rövidnadrágos manók
sorjáznak, a vízmosásban csuklyás delnők pendülnek, mint
kakasszóra a fagottszavú pirkadat
seperjünk végig a pályákon, ámbrás kagyló, telefonálók a
füleidből, hajtű kanyarodásába rejtőzöl, nyugalomtól
szikrázó bűbájos álarcok reszketnek, kámzsás képpel futok
előled körbe-körbe, véres-fiókkal bombázom ablakaidat,
már dörömbölnek torkomon, mennyi abrak csörgedezik
ereidben, fuss, csak fuss velem! Futrinkák gyorskóstolója,
egymásba kapaszkodva röpüljünk té és tova, neki a
bokroknak, nekicsapódva az ámuló ablakoknak,
egybenyitva a gombák és liánok csatornáit, a mozdulatok
kacsait parolázva, neki a föld méhéből iszkoló láznak, mint
lendkerekes sárkányok nekicsúszkálva újra a
csűrdöngölőnek, tájfun karimájában érkező holnapokat
motolláinkkal láttamozva,
 
hallod? kígyózz velem 

 

 

halálos szél visz*

 

hajnal, nagyon felhős
hajtsd fel, madarak az égig
hajtsd fel, nagyon kér
messze, messze!
ha lassú szél visz
 
mindegy, elmerülök
Benned, halálos szél visz
ott él eleim vége
sorsom, eressz a mélybe
ha lassú szél visz
le a mélybe
 
ne ölj meg! ha lassú szél visz
eressz el! eressz végre!
állj fel! ma lassú szél visz
halld meg! szeretlek téged!
eressz el végre!
 
ne! ne! ne eressz a mélybe!
ott egy ember szeret téged!
örvény a lassú szélből
jön, megfordulok!
 
Isten! csináld végig!
tedd meg! halálos veszélyben!
örvény felnevet a mélyből
szólíts meg! szeress végre te is! te is!
 
nincs világ, csak a fényben
nem leszek szerelmedé!
ott élsz! hol lassú szél visz!
ott élsz! eressz el végre!
 
ne ölj meg! keress égve!
kérlek! eressz el végre!
 
hajíts! a sírba!
hajíts! a sírba!

 

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1994

 

 

IZGALOMBA VARÁZSOLÓDVA

 

„Az egysejtű élőlénynél valamilyen külvilági inger behatására
izgalmi ingerületnek kell támadnia, mely izgalmi ingerület az
egysejtű lény alkalmazkodó visszahatását eredményezi."
(Nyírő Gyula: Pszichiátria, im. 57. o.)
Az az inger, ami az ingerlékenységet magát növeli, minőségileg
magasabb szintű életjelenség. Az ingerlékenység növelése,
fokozódása szexuális érzékenység. Ezzel az önmagára
visszacsatolással a szexualitás a végtelenségbe varázsol. 

G. A.
élet-végtelenítő

 

 

dinnye-óda

 

ó dinnye
szólj már hozzám
miért vagy te ily gömbölyűn ösztövér?
hogy ha megreccsentelek, s hűs völgyeid szűz ölét feltöröm
tűz csap ki párálló orrlikaimon - pardon
bocsánat, de mért van ily őrjítő-lombzöld héjad
hogy csemegézés után ellenállhatatlan kényszerrel
válik bőröm-bömböltető kalpaggá
mondd te soktitkú
ki érdemes rád
rőt-avar leheletedre
fájdalmas gyötrő-szaggató égi fuvallatodra
mint lehet hogy magjaid puszta átörökítésén túl
ily kényes-fényes fészket növesztettél
miért ez a szemem elhomályosító
folytonos húsosodás
mondd hát ó pezsdülő ínyek tornásza
miért kellett ily kíméletlen gyönyörrel
sóvár ínyünkre támadni
hogy hajam kinyújtózik az ámulattól
míg hivalkodó húsod
torkomon dölyffel kacsázva
áradó örömbe gördül
 
mondd
te is olyan tökéletesen idétlen teremtménynek látsz engem
mint én a te rejtélyes természeted?

 

 

a néma medve

 

ott áll a medve megdermedve
megremegve meg-megrepedve
meredezve megmerevedve
előtte a fa odva
lecsupaszodva
nincs is becsukódva
csak mézzel megrakodva
ki-kicsordul édes terhe
még nem folyt ki a nedve
pedig arra lenne kedve
megbabonázva nézi a medve
ájultan földbe gyökerezve
álmélkodva báván imbolyogva
habozva el-elbizonytalanodva
szemei is már-már kidudorodva
megdöbbenve
de el nem förmedve
ott áll a medve
megdermedve

 

 

meghitt szemérmes óda

 

bámultalak
a fatiplik vihogtak
és szűzhártyák lebegtek kis cukrozott áldozati oltárom felett
szemérmesen pislogtunk és szelíden elfingottam magam
árvalányhajat szórtam a tepsire
mákosnokkedlit és csuszpájzreszeléket
és kéz a kézben fingottunk egyet
a baglyok odaadóan huhogtak
gondoltam szólok: nézd!
de megintcsak elfingottam magam
nem tesz semmit te csak nevettél
mert seholsem láttad ibolyavörös gömbjüket
és az orrunkkal is hiába próbáltuk őket bekeríteni
és ezen megintcsak nevettünk
nem tudom mi volt velem de aznap nagyon fingottam
aztán szaladtunk
és körbe az úton szépenfésült fingok ültek
és büszkén vigyorogtak és a hasadat fogtam úgy nevettél
így mentünk viháncolva párosan és ment a hasad is
átfogtam karcsú derekad és durrogtattalak
arra sétált egy csapat ismerős zsiráf és a nyakuk
összetöpörödött az ámulattól
és fiatal bársonyhalak úsztak felénk és buborékokat
eregettek
isteni szép volt szólni akartál de ekkor megmozdult a fülem
és –
úristen! – nagyot fingott
a torkodon akadt az alma-szó te hájas hófehérke
és rögtön megdöglöttél
felkaptalak és vittelek fájdalmasan üvöltöttek nadrágom
alól a fingok
az emberek megálltak és megemelték a kalapjukat
főleg akiknek nem volt kalapjuk
de hetven éven felül azok is megemelték akiknek nem volt
hangtalanul potyogtak a könnyeim
de vigyázva hogy senki ne vegye észre megemeltem a
seggem
egyszer elejtettelek, amikor megkötöttem elszakadt
cipőfűzőmet
többször nem mert elszakadt a cipőfűző
határtalan melankólia ömlött el bennem
és fájdalmamban ingva vittelek téged
keresztül az óceánokon a patakzó óceánokon vittelek
vittelek téged messze
már? napja vittelek étlen-szomjan mert nem akartalak ilyen
nehéz helyzetben elhagyni
de Te nem voltál tekintettel erre és csendesen rothadni
kezdtél
lelkemre nagyon büdös volt körülötted az éghajlat
gondoltam figyelmeztetésül megcsavarom az orrod
a kezembe maradt
ronda ronda orr dacos termés szitává tülkölt fúvócső
szétsajtolt bizonyíték
de én tovább cűgöltelek karjaimmal vigyázva rád
bokám már térdig kopott és meg-megcsukló könnyeim egyre
jobban szétzúzzák távolodó körvonalaidatés ismét megmentettelek
fütyörészve de leplezetlen kíváncsisággal otthagytalak egy
KUKÁ-ban
és azóta nem jössz el értem te hálátlan dög!
de esténként ha kinézek a szemétdombra bíztatóan intelek a
szememmel
VÁRLAK!

 

 

köznapi nemi gyötrelmek

 

meglovagolt kályha bőszen cigerettázva
dúlva fúlva ront a bús mufurc picsába
minek nedvét sajtárral cipeli három medve
karikás szemekkel lázzal kimelegedve
 
a pajta fölül előkúszik mord péniszem árnya
alatta a földön vígan párálló trágya
vakbottal kering a tócsában három részeg apáca
vaktában muffognak dévajan a látványra
 
míg csónakomra ugrott az egyik félkilós sonka
eszemet vesztve rohanok a boltba
hiszen megzavarodik abba az emberi elme
ha gyors ördöglakatként ráng a nemi szerve
 
botrány! - hallom most hogy szűkölsz olvasó
hát még a gyengébb nem álszent képviselői
hiszen legforróbb titkukra tapint rá az író
ha kezét fennkölten parancsolja megnyíló helyére
 
ámde itt egy még biztosabb módja a meglépésnek
ha gatyámba nyúlok hol nem maradt hely már csak
kevésnek
 
s előrántom otromba tagomat harci indulóra kapva
s égnek álló hajjal ordítva ragadlak torkon

 

 

a kozmikus űr vízjele

 

ébren mily szembeötlő
a másvilág vak árboca
ahogy a semmi fészkét vigyázva
madárarcú embereket ránt
egy mindennél zsibbasztóbb álomba
röpte mily kényes
mily vezéregyenes
akadálytalanul suhan át
világok gabalygó miriádján
hogy a kozmikus űrön át
életünk egyetlen emlékjelét
égesse belénk 

 

 

mohó érzékelés

 

ahogy az utca végéről rámdől a Duna s a Vár képe
erőre kapó hímtagomat kell előrántanom
oly vadállatias kénnyel teperi lényemet
a szemen át betörő tolvaj látvány, égve.

 

 

VALÓSÁGGYÁRAK LŐRÉSEI

 

a valóságot a képzetesen létező világból képzeletünkkel mi képezzük
valósággá

G.A.:
G.A. – képző

„Minden hatalmat a képzeletnek!"
(az 1968-as párizsi diáklázadás egyik jelszava)
 
„A valóságot az a technokrácia uralja, amelyért még Marx is oly
lelkes volt, a felvilágosodás pedig a fikciók, az illúziók és az
ideológiák birodalma felett uralkodik… csakis a legtávolabbi
messzeségben és a legbelsőbb közelségben bukkanhattunk olyasmire,
ami ellent tud állni (az ész) mindent átfogó szorításának… a
legfontosabb az, hogy az emberi természetet mindenestül újra
felfedezzük. ÁLOM, ŐRÜLET, EROTIKA, SZENVEDÉLY, s
általában az emberi természet LÁZADÁSa: ezek azok a jelenségek,
amelyek felett az észnek nincs uralma."
 
(Gerd Bergfleth: Tíz tézis az észkritikáról,
megjelent az „A szószátyár felvilágosodás kritikája" c. kötetben, München, 1984.) 

 

 

pókok és talizmánok

 

sűrű por raccsol kimarjult koponyákon
szétszabdalt sír-fejem süvölt
marcangba borul lilás dühöm
hányás-csigák habzsolják a Piros Nyálat
nesztek! nesztek! nesztek!
nesztek!
nesztek! nesztek!
később fehér cérnaszalagra fűztem valamennyit s kitettem
őket szobám közepére fényképek újsághírek és rokonok közé

 

 

bumeráng

 

az emberek visszaélnek a Természet csonkaságával: a
természetnek nyilván minden energiájára szüksége lenne
ahhoz a legutolsó erőfeszítéshez – de a felkapaszkodott
kockaemberek, akik soha semmit sem alkottak,
kihasználják az Emberben élő Természet tökéletlenségét,
villódzó energiáját bárgyúvá idomítják, és a Természet
élősdijeként felcsámcsogják lassan a Természet utolsóelőtti
láncszemét
 
és ezzel saját kicsinyes törpe nyomoruk szemfedőjét

 

 

ti már berendezkedtetek??

 

nyögvenyelve vajúdik ez a valamiért elfuserált világ,
mintha egyetlen dolga a közös fekete ködmön bevezetése
volna. az állatrezervátumok után a szputnyikok korszaka
meghozta az emberrezervátumokat is – jobb esetben – és
már kulisszaálcázó gépeket gyártják. a szégyen véres
fokai mögött hintázok elpépesedett gyermekkorok és sohase
vágyott felnőttkorok fölött; az iszonyat közönyén rágódva,
fehér várakozásba dermedve.
Fel.
FEL.
FEL – bonyolult boldog pillantásokon
Kiszárnyalva az esőbe
Az erdőbe.
Szél! Az állatfajok csónakján elvágtatni a korlátainkon
tornázó semmibe. Amíg a Földön mindenki nagy
igyekezettel porzik. Elkámpicsorodott, néma porzásokkal.
Lendülettel, behajtott szemeikkel a földet sikálva, a NAGY
NUDISTA ÁRIA üvöltését szerény, bájos porzásukkal
csemcselve. Ők az én mindeneim. Hajcihő! Kiárusítás!
Lopást, gyilkolást, seggnyalást, túzoklengetést,
koponyatejet, mindent rátok sózok! Csak szorongjatok a
fekete fogsor árnyékában, langyos, nagy viszkozitású
bőr-szemeitekben turkálva, taréjos kavicsokat szorongatni
átlátszó mancsotokban! Pokol! Örök lávarobbanások, kék
tüzű kegyetlen kaszák! Hiányzó alapok! Az élet robajai közt
kisszemű porcogó eső sül ki a piros felhőkből!!! 

 

 

Homo sapiens

 

(a mindenség Koronája)
Éljen!!!

Nagy bronzveretű hajó, színes medáliák, lúgos kicsapódások
az árboc rostjain, fenség; köldökrongy tónusai futnak a
vízen a föld színére törölve, film-vulkánok rezegnek a levegő
áttetsző görbülete mögött, az öntött nap a horizontra
csordul; felhő-láncok megpattanásai a hullámok
zenit-koporsóiban, holdmáglyák erősödő toll-sugárzása,
csontparazsak fűszeres oldódása, vijjogó siklások csendje;
merülés.
Csillapító közelség, nyirkos napsugarak érzéki taszítása, a
viaszgyökerű hamu szédület-párává foszlik. A Ma a
Tegnapba húzódik, a bor betör a bölcső és a gyász közé, a
vád ismétlődő elmúlásai.
Antilopok mérföldes harmonikázása, hernyók
tenorcsoszogásainak boltozatos bomlása tőzeg-küllőkké,
elernyedt tengődő-visítások kendőzetlenül hülye
megnyilatkozásai; porcogó foltos hiénák lökdösődése a
mosogatóvízben, bájos karók rémfakadásai; tömzsi
bőr-lélekvesztő, hajlott, veszettre gyorsuló pörgés.
Paradicsom-trónusok merülése, bálnakertek a balkonokon,
sasszárnyak tömkelege, a Nap tüzelése gazdagon erezett
bástyákra, vad, új vértek kihűlt köbtartalma, légeső, vert
tűzijáték, féktelen ibolya-nyuvasztások, eszmék
egymásraesése; eltűnt zarándoksziklák, mesék vigyora,
riválló csillag-idő tompa hajításai, a végzet hangjai (az égre
emelt fejek a földre csapódnak).
A tanítás újra talált! A hazug próba viperaugrással nyilallt
a Vészbe. – Az agy eszméletlen rázkódása! A kenyér
marásai! Éhhalálok megroppant keringései!
Megüvegesedett humusz ömlik ki a feltépett rángó felhőkből
a vérző felmágnesezett ujjak áhítatos zavarába! Kéneső!
Ó tévhalálok zizgő harapásai, iszonyat kiteljesedett
szederjes örvénylései, parázsló nyelvek észrevétlen
visszahúzódása! Támadások! Hajnalok! Istenek!
Hallócsontok detonációvá rántott pléh-zörgései! Halál, lila
Halál! A rozsda nyögései! Téglák zokniban! Kereplők,
piramisok, szigetek, szemhéjak puffadt csatározásai, pörgő,
dühödt, felborult csapkodó torokból ömlő vassá sajtolt sóvá
durrant patakléptű vérlágyító zúzott taposott nyírt vízzé
tépdesett bukások, -
P U S Z T U L J A T O K ! ! !
Vas-övek, áttetszően a földre hajló forró üveg-eső, sistergő
fémmámor, tűz-csapok remegő halmozódása,
düh-labirintusok vakító berregése, botrányszalma
szaggatott pazarlásai, vas-tobozok reccsenő őrült ármádiája, -
T O M B O L J A T O K ! ! !
És megmozdulok, hogy nyúlós hálámat megvakarjam,
Természet. 

 

 

az abszolút tökéletesség állandó támadása

 

ami az elefántnak nagy, az a hangyának kicsi
harmat mindig délben szokott esni
az élet nem más mint halál: minden egyéb csak szócséplés
imádom a tüzet: ösztön; de ez még soknak is kevés
nézd kérlek: én éppen annyira nem vagyok te, mint a fáradt
holnap nem-csicsergése
a hold-nap nem holt-nap: és semmi sem kényszeríthet az
ellenkezőjére
üde seggű és lukacsos szemű: de a szeme úgy visz, mintha
puskából lőtték volna ki. onnan is lőtték ki, szitává lőtték:
de ki?
félig keshedt, félig kicsi
mintha a számból nézték volna ki
olyan talpraesett.
 
gyere! állj! ragaszkodj!
figyelem!
minden barna muzulmán!
az ajtó csukódik!
ez a mosusz-kaktusz, a rend homorú falai, a katolikus
dinnyehámozás földje!
fel a háztetőkre!
iszonyat!
rabokat az árváknak!
taknyos barmok! nyáladzzatok!
hűvös mahagóni-tépdesés zörej!
csomózzátok össze a taknyotokat!
gyújtsátok fel a szakállatokat!
Cscscssst!
jönnek a pálmakígyók!
mi ez?
fonott fény-kacajok!
tartármártással!
téglák zokniban!
komornyikus zsibongás, pókok, repkények a falon, óh
percegés ki vagy a mennyekben, óh, óh, adjatok-veszek,
bemutatni az átvett testeket!
szaggatott pisi-szag
foltos szar
hányjatok!
a hányás a mennyek kulcsa
mentesít a Nagy Kérdések elől
vendégeim vagytok a hányásban
elvezet a marcona izzásokhoz kék körök hideg lángok
hulláma legyetek az enyéim
ütni kell hordjátok a csigákat kis piros pattogások
hajtogatják esernyőjüket a WC-ben
le az ujjaitokkal torkotokba!
és piros sárkányok
repülő boszorkányok elrepülnek
és akkor!
eljön a perc mely hosszú lesz és csavaros
az Örvénylések erejével!

 

 

rózsaszín

 

múló rosszullétek hányadékszíne, te! okádékvalóság hosszú,
tömött sorban. ó, nem, nem. lehánylak! szétvájom mocskos
emléked. jó színed van! szereted a sajtot? a sajtot,
birkasajtot? no nézd csak! nézd! bámuld. nynynyny. igen,
nyál. – „bocsánat, nyáladzo." – nyirok. nyamvadt. szétfolyó
bámész görcsnyi élet. mumus-szín. a korcsok bálványa.
mindannyiunk bálványozottja! ünnep! engedelmes
nyáladzás, csepeg a nyál, alázattal sajtoljuk ki magunkból,
nyált izzadunk, nyált, nagy igyekezettel nyelvünket kitátva,
ki nem apadóan, szeretetteljesen, bővizűen tocsogunk
hosszú létre eresztve, de neki csak mint a falrahányt túró,
pecseg az elhatározástól – a számból vetted ki, rózsaszín
úgy-e, te kosz, belemásztunk a kalamajkába, nyomorultul
itt hányjuk ki utolsó kenetünket, alaposan bezabáltunk vele
emésztünk emésztünk. pocsék életigenlés és sóhajtás! de
hisz ártatlan égbekiáltó jóságos vagyis ember! hát ezért. –
azonnal széttépni! – emberek vagyunk! az elég bizonyíték. a
bíró nyiszlett egyet. kushadj! egyhangúan nyámnyog
vernyákol vernyog sunnyaszt bunnyog bámésszant
nyámnyila a néma nyámnyila.
a majmok színe. a majmok üde színe. mint a tubarózsa. mit
tud felhozni mentségére?
akarom.

 

 

az elkarmolt gyerekkor

 

Ó villámhasítékú fennsík
Szél-kövek társzekerei
felpeckelt recehártyáimon erezetén
porba lökött állkapocs-állomások
az eszmélés szakadékaira visszacseperegve
kifordított arcom szégyengyulladásai
sikoly-jelzések
elvermelt évek feketeségén rohanok
kibomlott életem köldökzsinórja
és égbekapaszkodó tavak rohasztó emlékzápor
ködös arc vicsorog cápaidegenül
életcsontos hadak ütköznek betű-alakzatokban bennem
fésű köröz keselyűként
és fésű-fiakat szül
dértöviskoszorús tárgyak repedeznek
távol egy elhajított világ időtlen csobogása
létezésem fellobogózott partjain
bukások madárraja
hátam mögött az elkarmolt gyerekkor 

 

 

valamilyen sors közepén

 

szikrázó hó-görgetegben
óriás hegyek közé vetve
mozgó élet házikóit sejtettem meg
váratlanul-természetes öröm kis csoportokba fogódzását
ahogy a mérhetetlen távolságok hidegének taraján játszva
nevetéssel, kacagással tölt meg mindent
és kibomlik, szétterjed belül
hogyan vágytam érezni
amikor a bűvös természetben ragyogó sugarak közt lépkedve
valahány évesen, valamilyen sors közepén
félrehúzódott a függöny
és mögötte Nap-vakítóan
félig élt életem ordított, üvöltött
csak vágyaimba kapaszkodhattam
és mint űzött küldött, tovább éltem
várva, lesve az alkalmat
hogy belém záruljon a világ örökre,
és ablakaimon át
sosem sejtett képeket vetítsek
az Ismeretlen fény-városaiba.

 

 

félelem

 

papos csirizerdő, letenye röfögött a fal fájdalmas pocakján
és síró bömbölő fűszálak rohamoztak csenevész tálbaragadt
nagy Fó-Fók ellen
- a mozsarat rángatva, élénk koszorúkat viselve -
de ő fellengzősen széles kerülő lépteivel megpiszkálta –
valakinek egyszer el kell kezdeni – hó-rukk és megint más
oldalról, fülrángatva, leszegett fejjel neki pattogott és ijedt
hihi! – bojtok párnás végei ágaskodtak és a Nap tetejére állt!
a gondolat hiába pörgött, a macska-egér harcban minden
fogódzkodóját elnyesték és betömték és hazavitték!
piszkálta és a mirigyek kicsöppentek belőle!
nyi! piff! ihh!
ő maga szétmosódott!
meg-ne-moc-canj!
bénultan tágult, és a dolgok kicsúsztak kezei közül
és halmazai elcsuszamodtak egymáson!

 

 

rózsatövű ignác, a nagy magyar orvos tiszteletére

 

„…és jött a kutyasereg,
hogy eltemesse őt…"

agyamban injekciók váltogatják egymást
és pucér ápolónők röhögése
a betegek napi 24 szemműtét után kábultan térnek
nyugovóra
látom a rákos patkányok reggelihez kászálódnak
a kínorgona szele csapdossa az ablakokat
a bélférgek halálunkat morzsolják
és mire felkel a Nap
és mire lehull

 

 

Galilei és Bruno

 

a korai időfagyasztók
a hatalom csúcsainak önfelkent megszállottai
seprűikkel körbeólálkodva művüket
fölbátorodva, fő-alkimistaként
már embereket kristályosítottak tudósan
amikor a Galilei-idők monoton kopogása
masinisztává fialta a Földet
szikrái egyszerre megcsiklandozták a dermedést fogadott
csőszöket
öngyulladásra kapva máglyarakásra hívták a tervezőt
ám Galilei mégiscsak hitt a gépek lelketlenségében
és a tőle függetlenül zörgő csattogó valóságot
visszavonta szóban és ezzel elindította a gépezetet
lelépett a máglyáról és világfagyasztásba kezdett
évszázadokra hatóan –
 
más sors és más lélek Giordano Brunoé
aki, mint Mucius Scevola tudta, hogy tűzpárbajba kell állni
a valósággal
és istenítéletet hordozó életünk színt vall a tűzben
tűzbe tartott kézzel
szikrázó lobot vető szemekkel
égre, örök életre szólóan állt halált megvetve a máglyára
mert gondolatainak sejtéseket érzékelő antennáival
felfogta:
a mélységeken át érkező
az életünk által élő valóságot
mindannyian máglyáinkon szüljük újjá
 
rakj hát belső máglyát
olvasó

 

 

lényem halk jajszava

 

lényem halk jaj szava olykor eljut a peremig
zsizsik és rozsomák szalonnázik vígan a mezőn
degeszre tömött zsákok forognak kínjukban
lármás, nyugtalan tér az erők foglya

 

 

álombeli fogadás

 

„…álombeli énem pengefürgén kihajolt a hintóból és
fülönkapta éber énemet. hé! most megcsípjük, kié az igazi
valóság, a tiéd vagy az enyém! a te világod bolhaugrásnyira,
ahol a kurtafarkú malac túr, a senki földjén épül! tudom oda
járunk vakulni harcolni ebbe az idegen rögeszme-világba, se
enyém se tiéd senkié, d ha vége a szemmeresztgetésnek, a
fényfolyosón behúzod magad után a függönyt s búgócsigáid
újra szelelni kezdenek, áll a bál a dárda- és borotva-talajon,
és innen mentjük ki a törmelékeket amivel a te félkész
istenverte éber világodat is építjük. hát fogadjunk egy igazi
pezsgőbe, ha mersz!"
másnap éjjel pezsgő-parti ébresztett.

 

 

álom-kalickák

 

zöld hegy-süvegek között
meleghúsú levegőtömb hajol rám zümmögve
fel-fejbillen a táj
ébredezek
héttörzsű szentjánoskenyérfák pázsitfolyamok hívása
ligetek visszhangos öröme sarjad
mélyzöldtüzű vízben gyűrűző világok tánca
gyorsulva belerohanok hullám-függőkertjeibe
zengő égiháborúban együtt zokogok örömömben a
   villámokkal
belém virágzik a nap
kosarakat fon bennem pörgő kastélyokat
ébredezek
leemelem fejem
feketén fölnevetek
jöhet akármi
ébren álmodok
és csak álomra ébredek

 

 

a jelen megközelítése

 

tornyaimra városomra gömbhéjú kirakataimra
rásötétedett búvár füstjeivel az eső
érzékszerveim szivacsossá tágítva
árnyékok kiindulópontjában mocorgók
vagy talán végpontjában
csillámpalás árnyékok születnek
táncikálva tapadnak űr-sejtelmeimre
árnyék-bóbiták jácint-hullása
tűzterjesztő lobogása
földpárlatok morgása
abroncs-sustorgás
tovább tovább
honnan tekeredik rám a semmi kígyó-pántja
fekete horkanása
tejútmagon rugózó szívem S.O.S. jeleit
jég-egyenletekké szorítva
távoli pokol-morajlások hintává olvadnak össze
hintává lágyulnak
s jelenlétem már nehéz álom
érzékszerveim makacs körforgással
mégis megközelítik a jelent
és teljes kiterjedésükben a jelenhez tapadva
ugyanahhoz az éltető hullámmozgáshoz
erőtérhez hanghoz sugárhoz
ugyanazt a hangot árasztják kitisztult pont-agyamba
árnyék-álomagyam
zsibongó középpontjába
szálkás tétova fények
halcsontváz-fények eső-telepek
eső-termek ingázó suhogása
örökösen változó örökösen váltó visszaváltó
hanglemezekké tömörül
hullj hullj csak eső
szeretlek ragyogás
házak
sötétség
az egyszer és a soha
megmenekült
pipacs-őzbakokkal a semmi elkeveredve
állandósult transz
mámor
beteljesülés
várok mocorgók
várok csontig
és most már mindig így lesz
így most már mindig így

 

 

életvágy

 

hatalmas kortyokkal nyelem az életet
vibráló maszkok oda-visszafelé felszívódó vértócsák között
a legártatlanabb gyilkosság terve ötlik fel bennem:
az Élet
bendőm angyal és légyszívesezik nekem
elmém a gyermeki felejtés rejtvényfejtő nagymestere
csemegék lepik el az utcákat és sült-baba illat
párzó állatok kínzó remények és csámcsogó házfalak ölén
elém idézlek és azon töröm fejem:
előidézlek.

 

 

VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK

 

szürke, mosolytalan emberek járnak az utcán, olyanok, mint a
halottak. lehet, hogy csak nem mernek nem szürkék lenni? elesettek
nyöszörgő, kínlódó, vándorló testei, tompán emlékezve a lelki
atomtámadás után. szárazon recsegő vázak, fokozatos
összeesésüket most emberéletnek hívják, sötét erő pusztítja őket.
gondolataikat, érzéseiket ejtették foglyul, a nemes vadat
azbeszt-háló négyzetei tartják gúzsban, csak valami még mélyebb,
még emberibb segíthet...
sok a halott, kevesen vagyunk, hát vágtázunk, az idő kevés. mind
többeknek kell életre kelniük,
vágtáznak a Vágtázó Halottkémek...
 

G. A.
vágtázó halottkém

 

 

Vágtázó Halottkémek

 

Vágtázó Halottkémek – az életösztön korlátlan kitörése, a
belső világ megelevenedése, a zenei alkotóképesség mint
elemi erejű természeti erő növekszik, terjed, nyüzsögve
benépesíti az űrt
kiömlő belső világok életvize zuhog a szétváló széttöredező
tetemekre! kifényesedik a visszaköltöző ember
leheletétől az otthon!
itt a túlvilág, túlnő magán az élet!
minden arcél korbáccsá kell változzon!
újra összeérintjük a világ végeit!
kegyetlen harsonák fúvatlan szólalnak
életünk – viharban virító virág, virággal vérig ostorozó ág!*
mindennél erősebb belső törvény zendülő hangjai
radarozzák be ezt a föld-szigetet
a paradicsommadár növekedésének erejével!
hát bebizonyítjuk, hogy létezünk, kitörünk a tárgyak
középpontjából!
az élet az egyetlen esély, a sehol-sem-volt őrlés bősz
ki-tudja-ívén!
az ösztönök a világ pillérei!
az élet a kézzelfoghatóan, lebírhatatlanul kiugró erő,
magtárak váratlan meglovasodása, piros hajnalon repíti
le a kaptárak fedelét és a kripták vasát, megtölti a
falakat, viaduktokat zenével, nyüstölve nyújtogatja,
húzza-vonja, csordultig telíti, átjárja, késsel,
háromszor-négyszer!
a vénhosszú, a keljfelrövid, a térbasszus, a vehemens
rigolya!
úszó házak morgó erdeje!
kifordul befordul a világ, csengő-bongó folyosók nyílnak meg
tisztás-szerte!
újra zenét tölteni a neandervölgyi fülszakadékokba, a
topogó óriáspingvinek tollai közé, zenét a szalagtornász
méhek nyakára, gyorsan, mielőtt
megkövesednének, a vallató sziromlevelekbe hörgő, lázadás
zenét, kiárasztani a világ közepéből, hogy újra
kihirdessük az élet hatalmát, a semmi kapuin
dörömbölve!
 

* Grandpierre K. Endrétől kölcsönzött sor

 

 

a halál móresre tanítása

 

ha életedbe kerül is, végy erőt a halálon!
és ettől csap fel végre tűzfalak hangára az égre, míg
kimarjult koponyacsordák tódulnak végeláthatatlan csörgő
menetekben az égi országútra
tavaszáram tipor galaxisok ideghálózatára
öröktörvényű pillanatok egymásba fogódzó harangzúgása
örvénylő zuhanóröpülésbe kezd
és a világ újra szaltó mortálét ugrik
a semmi közepébe
lázas élet-telepek vágódnak ki
az ébredező világ-életfa
semmi-sarkantyúzta otthon-füzéreiből
nyihogva csillagváros-koronával
rohantak a kiteljesedő múltba
nyüzsgő benépesedés bomlik ki az űr tátongó ültetvényeiből
a semmi-valami óráját élet-hadak huzatolják zakatolva
zsibongva
karvalyok zsinatolásával
tikk-takk tikk-takk
bimm-bamm bimm-bamm
eleven felhasadó darázstéglákból dől szakad szalagvető
fényújságokon a tavaszi gólyahír sürgönye
világvége országútjai erednek világgá
rőzse-anyókák puttony-ütegeiből
a hol volt – hol nem volt hinta-palintájába
a konkrét bárban mindig üt az óra
hangosbemondó kövek tájakat nyilallnak
hármashatáruk harsogva ver
és varr a pillanat zuhanó lovasaihoz
minden tárgynak óriás kék udvara nő
nemlátható tartományaiból póklábszerűen
fénypászma-köteg kászálódik kifelé állandóan felerősödve
kéveszerűen szétáramolva kék fényléceken emeli föl a
tárgyakat hatalmas tágas térbe bent óriási buli zajlik kék
udvarok fürdőmedencék hihetetlen bőségben
templomok torlódnak
a víz a levegőben csóválja magát
fénylik sziporkázik káprázik
fürdik és újjáalakul
kigyulladnak a templomok
világítva harsognak
harang lódít harangot
harang harangot kondít elharapódzó láncolatban
kidöntött kaszárnyatelepeken furulyázik a szél
lángoló körmű felhő rejtett énje rettent
elvermelt földek gurulnak ég felé
keringenek a tárgyak keringenek az égbe
felbúg a kürt
és kigyulladnak a jármukból szabadult kövek
erősödik a fény erősödik a fény
térdepelj a vulkánok kápolna-fészkeibe
mert már jönnek, jönnek, akik hússal jöttek
jönnek akiket mindenestül felfal zabál a halál
jönnek akiktől kivirágzik és szárbaszökken a világ
halált vetni
halál kel ki
csontvázad csücskén csillagozva nevet ki
pergőfüst iszkol az égnek
halál mozog virul szimatol
tűrhetetlen vággyal ujjongva tépdesem húsomat
fénylő villogó seb-hasadékaimon kibámulok
ebbe a vesszőparipáján fából vaskarikába rúgtató világba
világító karosszékek röpülnek el fölöttem
óriás rókaszemként úszok a napszél áradásával
csontcsapóajtók nyíródva szétvágódnak
zsolozsmás városok hangyabolyai zümmögnek hónom alatt
imádkozom a halálhoz fürdök benne
a halál tervein ámulok műtőkéssel vágja föl halott világom
kidöndült ablakok talpraszökkent álmok táncolják
míg összeszakad föl és ég
a szabadság üvöltésének világtótornyain
éhség nevel bennünket éhínség
vonagló rühedt föld meglovagol a semmi
hemzsegve feltornyosul viharzó éneden
végigsöpör éneke életem cethal-porondján
halálnak halála megnyuvasztalak
világítótorony sivalkodj

 

 

hangosbemondó tájakon mázsás tudati parancsokat hirdetni

 

álmodni kell éberen, konokon, valóra váltani a világot.
Mindent át kell élni, mindent itt élni, itt átlényegülni egy
dühmardosta belső világ papagájrikoltásaiba, az önismeret
és önszuggeszció erőit példátlan hadba vezetni, suttogni,
kérni, kérlelni, hajlongani, hajolni, haj, haj, hajgatni,
álmélkodni folyton, kusza körvonalakat ókumlálni, belső
tájakra repülni, az akarat fegyelmét kihúzni hogy a
hegyvonulatok felszisszenjenek a tücsökciripeléstől, edzeni,
pedzeni, epedezni, sötét udvarokba kakasokat vetni,
levelezni fűvel-fával, vadorrú bogárral, lesni, nyesni, etetni
bőven, túltelített eltökéltséggel, a jégorrú banya szigorával,
hangosbemondó tájakon mázsás tudati parancsokat
hirdetni, vénnek lenni, többezer évesnek, de kényesnek,
fényesnek.

 

 

HALLUCINOGÉN VERSEK

 

"A sejtmagban megtalálható a külső világ belső modellje."
(idézet Hoimar von Diffurth: A Világegyetem gyermekei c. könyvéből, Táncsics

Könyvkiadó, Budapest, 1973. 181. o.)


álom, intuíció, látomás, hallucináció - folyamatok, melyben
agyunk belső végtelen világfolyamatunkat érzékeli.

 

 

befelé pörögve

 

Kérlek, ne forgass. Ne forgass!!! Mondd, mi ez a
feketemaszkú világ? Látom a zöld árnyakat! Kérlek,
kapaszkodj belém. Kapaszkodj!! Valami melegít! Úristen,
milyen pontszerű hőség! Végigröpül bennem. TÁGULOK!!
Hallom a hús reccsenését. Hogy pörögnek a testek.
Ereszkedik alá az egyedüli fény létrája. Egy tudat
beomlása. Feszítsd ki a víztükröt. Énedet vágd a képbe!
Lassan lépeget felém a Fénylétra. Harangok ülnek rajta.
Kukorékolnak. Hajnali dombtetők főtt légrezdülései
becsapódnak hátsó nézőtermeimbe. Főtt karéjos rákok
tátognak. A függöny megint meglibben. LÉPJ, LÉPJ!!! Lépj
elő, nem bánom, ha meglátlak. Miért éltem. Tűzvárosok
parókiáiban hagytam magam, énekelve. Vas-sors párolgott
körbe, mindenfelől. Hogy zuhog az ég. Tovább pörgök, hogy
elzuhanjak. Mélyre akarok jutni, megtalálni első
kétségbeesésemet.

 

 

a negyedik dimenzió zárjaiban

 

settenkedő figyelem
sejtekben kuporgó pincehóhérok suttognak
fémes pinocchiók cérna-mámorba fűzve
szakramentum-peték rövidzárlata
dinamikus kotkodácsevők
nyálköpeny
dühöngő egérkefalográf
púpos ajtó
mizervonádli
rámgyulladt szemafor sziklahátú szemhéja
mocsarakban tündöklő tüskés bulldózerek
recézett fogsorán violába feneklő pókháló-rajbeszéd
arcnyitó kézmosások
hajvetítés dobálás
gömbvas-falak
tükörteremben sötétlő embermágnesek
kiégett kitépett vasaló
ZÁR
görcsökben felkötélhúzódzkodó görkorcsolya-cipőnyaláb
késkösöntyűkhöz görnyedő tenyéralatti WC-pufogás
kinyomódó teremtés
reverzibilis hullámtócsanyál
pofonmajomkéreg
lócsermely
daganatok kétértelmű trombózisai végigmerészelte fogamat
elfektetett őrjöngés öklömnyi pillantása megtekert
törpe szurokfenyők űrlihegésébe
ZÁR rámfókuszálva

 

 

túl korán van, mégis felkelek, és
álomittasan rohangászok
a hajnali házakban

 

zárkózott dühöngés
tűpárna szétcsavar
kapkodó alpakkarecslik fékszökő birkózó csoroszlyák
szolmizálva lecsengő eucharisztikus vázgolyók
télpapundeklin csúszkáló zörömbölő orrszínű hájperec
szögletes atanázhollók
miértek csapkodó bizonytalansága
reszketeg cipzárszag
kriccs ilzsgyaftalspinyor
WC WC WC
kinemállott pirosbögre kishajó
belülről ormótlan selbenyor
mángorló kappangyufa
úmszínű szarkofág
szilvacsomók ritkulás ujjongás
csapnyál rácsok türelmetlenkedése
hosszúköntösű pántlikás huszárok
nyüszítő térdeplő tolvajok éjfélmiutáni tikktakkja
kifeketedő fohászkodás
betonbambaságom tűzfészekpártájába merülve
fikarcnyi szememet csipeszként beszorítva várok
tótágas gyorsul rám kívülről
tigrisek pofonja
ravasz kanyó
kalodák orsószaga
teríték

 

 

egyes számú gorilla

 

ezennel azonnal bejelentem és kijelentem
a hivatalosan kisportolt lottóeredmények anyaszülten
megszakíthatatlan magabiztosságával
hogy
amint azt az országos mértékű kislányok mindkét nembeli
kampánya
a feljelentések alapján létezni méltóztatik
én
azaz vagy én vagy semmi más
egyenlő ruhában egyenlő mérnökök
a filmvállalati hatóságok köztiszteletben lévő köztisztasági
viselőjének babérkoszorúja
aranyhomok pezsgőjén ülve
koslatva
és hókusz hoderejű ülnök bitorló menyhért buzgó lehet
mert én ezennel azonnal
hadiállapot közbeiktatása nélkül bejelentem és kijelentem
hogy most azonnyomban nyomtalanul benyomom a
benyomhatatlan kinyomhatatlant

 

 

előhívlak

 

olyan mintha megtisztulna az égbolt
hirtelen derült lesz és áttetsző
trombita hangját hallod a tűzből
minden tó szélén fenyőfa áll
a magasabb rangúak partján több is
ha meg akarod nézni magad a tóban
trombitaszót hallasz
hív sajgón az erdő mélyéből
s ahogy észrevétlen föléhajolsz
lassan megnyugszik a víztükör
meglátod a viharfúrókkal zúgó csak benned csillapuló
világ utolsó fodrait
s a manó újra eljárhatja táncát 

 

 

élettengely

 

horizonton nyíló papok
kézben az öntözőkannával
nyílik a föld alvó szeme
a lány és az alma
álmukban kicserélték egymást
táguló udvarokban
csónakcsobogás kering
magárakötött kővel
a hegykaréj mögé
agyamban a Nap apostola
fájdalmakon vándorló törvények
hosszú embernemlátta rejtekút
mögött a tavasz
életek zegzuga
házak
kín lyuka
fatányérban forgolódik
rojtos skorpió
csavarmenetei
szemfüles kaparó
csillagszóró
a fal kitárt kidől
törpejárásban rugóznak
a járó szemhéjak
a kenyér dagad
kicsi hajó lecsap
koponya mellett
kérődző óramutatók
csavarmenet
csalánzó állatok ismételnek
tánckarika
hajtók kiáltozása
izzó sárga szem
varánusz életöröm

 

 

világbeszéd

 

töredékes üreg. tudatzsurló. barlangot emel az erdő.
hálóing csavarodik az ágakra. moha nyeglén hátradől.
rúzs csavarodik elő.
zöld szem araszol vissza az üregbe. süvege rádállítva.
kövek süvítése a kanyon felett.
kámzsában majom hunyorog.
kacsint.
zöld, fehér csillámpala játékló áll a réten. éjfél.
kezében górcső.
rádlehel.
táncszó. dob. zsibongás.
lefátyolozott arc.
gyermekarc.
hosszan néz. tudja hogy látod.
zene közelít.
szem villódzik.
elnyel.
mögötte erdő.
nyöszörögve inognak a fák.
ég.
nyugodtkék ég.

 

 

érzékelés

 

alig megvilágított hajó.
fedélzetére kusza körvonalú alak kúszik be.
vonaglik át a hajópadlón a kajüt felé.
poroszkáló fénypászma suhan el fölötte.
magányos macska a kormányosfülke tetején.
csillogó fények folynak az égen.
a macska a fejét ingatja.
pecsétnyomó a kabinasztalon.
ritmusra ide-oda gurul.
nyikorogva kinyílik a színesvégű ablak.
egy csiga kúszik be a párkányon.
a hajónapló felé tart.
zizzenve leesik elé egy tollszár.
kiereszti érzékelő csápjait.
reszketnek.
a hajó kicsit megdől, és halványulni kezd.
lassan kámforrá tűnik.
hűlt helyén nyugtalanul hullámzik a víz.
benne egy halványodó arc mosolyog.

 

 

PARÁDÉ, BULI!

 

„a ciki hozzátartozik az egész modern témához"
 
Grandpierre Károly
 
független ifjúsági tudományos, művészi és szabadidő
városnegyedeket kell létrehozni! agyrohamokkal bevenni a bulik
fővárosait!

G. A.
bulizó léttömlő

 

 

Vágtázó Halottkémek és Rituális Színháza
életérzés, művészi elképzelések

 

mottó (35/b-a): Ottó (aki a csendből élt)

elképzeléseinket csak smirglire lehet leírni. Budapest az
orrom. bányászik a fogó neked. a fejemből beszélsz? hol a
minden ciki? tombolást az iskolákba! lovagolj a
történelemórán! az őrület határáról beszélek! melyikről? mit
gondolsz, miért balhézott milliárd évekig a kozmosz? akkor
hát segítsünk neki. dőljön a vadkan! szóljon a méhész!
énekeljen a zseniális tinóru! ezt te mondtad. azért ilyen
hülyeség. nem egy kristályos gyöngyszem. mert paprika nő
a körmödből. csíp még a köldököd? mint mindenkinek, a
társaságában. ez hozott össze. és hogyan ismerkedtünk meg?
még jobban csípett. valósággal mart. megnézheted. magad.
ezt csípős köldöknek mondod? a besavanyodott krampuszok
vetélkedője – habár érdekes – ma nem ér, mert káposzta a
fejem. a parádé korszakát éljük, az életerő nem igényel
gyámolítást. a komolykodás persze elég távol áll az élettől.
ahhoz, hogy gyámkodás kelljen elviseléséhez – előbb meg
kell görbíteni a hátat, hogy rá lehessen pakolni. de emberek –
MA NINCS KOVÁSZOS UBORKA!!!
előre hasít a buli. friss a kaki, mint egy meglepetés.
orgazmussal verekszem. majmot mutat a táj. ebben a
csimpánzban foglalta össze a lényeget. pávián módjára
mutatkozott be. 1975-ben alakultunk. anyánk helyett
anyánk vagyunk.
a gitáros feladata: úgy csináld, bokrok rohamozzanak a
hegyoldalon. villámló tájban lórúgásként elharapódzó
futamokkal. igen, így. kb. és megcsinálja.
lóhalálában érkezik Piroska. futócipőben, simlis sapkában,
etruszk farmerben. mellette egy kurtafarkú kismalac. tehát
itt a világ vége.
folyékony gitár, hangmasszázs, hangterápia. szarvas
gitározik a tárgyak alól kirántott expanderen. sas betegre
dobolja magát, felsóhajt a dob és folytatja. keddasszony jön
belső csúszdán, élő testeken zenél, jósol. eleven tudatokban
ökörcsorda tankol, fülsiketítő fitymacsattogással.
lélekszabadság betör és hasmánt hegedül. a mámor zenévé
változik és belebolondul. a szent hempergők világvallása
kétezerben világkoncertté változik. az egész emberiség zenél
és hempereg a Balaton jegén. ha eltalálod, fény tör ki a nagy
eleven testből. szilveszter éjjeli kivilágítás. ha mélyre hasít,
elszabadul a tudatom. az állatok már nagyon várják. itt az
ideje már rég. mágikus mámor feszíti ki a belső piros íjat. a
tájon játszani: hegyeken, rianásokon, farkasok között,
teliholdkor.

 

 

nyelvlecke

 

nem tudom, hogy mit érzek. nem akarom tudni, amit
akarok. az, amire gondolok, nem jut eszembe. de nem is
érdekel, hiszen úgyis arra gondolok. értesz engem? látsz
engem? hallasz engem? meg tudsz fogni, meg tudsz ragadni
teljesen? nem tudom, hogy mit tudsz. sohasem fogom
megtudni, mit érzel és miért.
teljesen vak vagyok fejemen akarok ülni! az a férfi, aki ott
állt az ablakban rövidnadrágban szőrös mellel, egy nő volt.
sűrű fekete haj volt a lábam nem is arról van szó. különben
sem számít, ha tudom is. te tudod, hogy mit tudsz? nekem
fogalmam sincs. talán láttad azt a férfit, de én már nem
emlékszem rá. ha így is volt, most már nem érdekes.
mondjad: igen! üvöltsed: nem! történt valami? semmi. ez az,
ami mindegy. a valamivel már valami más a helyzet. bolond
vagy? bolond? békességet akarok! békességet! le a
tényekkel, le a hangokkal, le a csenddel! ha így is van, én
nem gondolom ezt. te tudsz tényekre gondolni? én nem
hiszek a tényekben. persze a tényeket ez nem érdekli.
engem meg ez nem érdekel. ha hiszem, ha nem hiszem, így
van. ha így van, ha nem így van, nem hiszem. attól, hogy
nem hiszel a nemlétezőben, még létezik. és azok ott: fák! és
azok: autók! és azok: galambok! közben ez itt mind: hang!
hangokból áll, de én nem értem. külön-külön mindent értek,
de egészben holtbiztosan nem. nem gondolod, hogy az
gondolod, amit mondok?
te érted, hogy mit gondolok? nekem fogalmam sincs. úgy
gondolom legalábbis. habár, ha jól emlékszem rá, kell
legyen valami, amivel tisztában vagyok. csak azt nem
tudom, hogy mi lehet az. láttad azt? láttad azokat? nagyon
sokszor, de már egyáltalán nem emlékszem rá. nemrég
felejtettem el, hogy láttam-e. akármi is volt, teljesen kiment
a fejemből. persze ez nem biztos. ugyanis nem emlékszem
rá. mire kimondom, már el is felejtem.

 

 

paranormális hiéna

 

türtőztethetetlen ordítás
jár-kel bennem remegve
konyhakötényben
klaffog a temető
cupp! cupp! cupp!
visítva bontok ernyőt
és lórúgással ébredek
vihogva körülcsimpolyog a frász
már agyamon dörömböl:
kinyitni!! kinyitni!!
ráz a téboly: kinyitni!!!
köszönj a bácsinak: kinyitni!!!
nyílik az agyam mint a bicska
nekiugrik ennek a kovászos világnak
farepedésbe szorított ujjaim már világítanak hálásan
borzadály zabálj!
és hegedülni taníts!!!

 

 

üdvözlés

 

pattanóbogarakkal teli poharakkal köszöntelek!
lavór vízbe dugott lekváros fejjel, bugyborékolva roboglak
körbe!
kályhacsövekbe bújtatom végtagjaimat és hörögve
karmolászom a bútorokat!
ámokfutást rendezek a befőttek között, szájbavágom magam
egy félkilós fókasonkával!
nekirohanok a falnak és írni kezdek fejemre!
páros lábbal ugrálok a gáztűzhely lángelosztóin, megértő
tekintetedre áhítozva!
vagy, lesz ami lesz, lecsupaszítom magam és ordítva
belerohanok a tükörbe!
nem kukoricázok tovább, spirálisan körbefutom a szobát és
beleharapok az égő villanykörtébe!
hidrogénnel töltött csövet dugok át számon gyomromon át a
beleken, elől-hátul kilógatva meggyújtom s a ki-be
csapkodó lángoktól feltüzelve bólogatva adom át
üzenetem!
őszinteségi rohamom van!
egészen elképesztő lehetetlenségbe szeretnék csak
belenyugodni 

 

 

itt az idő

 

haj nekisuhanni! haj-ré! haj-ré!
(köpönyeg-szünet köpönyeg-szünet)
a valóság hasáról fölzabálni a legforróbb ebédet
egy-kettő-háromra sikíttatni a földönfutókat a Váczi utczán
sikíts! sikíts!
sikíts! sikíts! a sikításomba sikíts!
az utca délelőttjébe sikíts! az úttesten megülepedő Napba
sikíts!
a beláthatatlan parádéba sikíts!
az élet azonnali forradalmába sikíts!
hemperegjünk a botrány mámorában!
itt az idő
a sárkányvadászok ideje 

 

 

A VÉGSŐ SZÍNTÉR

 

"Mágikus egy tevékenység akkor, ha öntörvényű és elemi erejű. A
mágikus világlátás a minden létezőben működő elemi, dinamikus
kozmikus erőket érzékeli."

Grandpierre K. Endre: Eltemetett világkorszak:
A mágikus kor 3. szám. 1992. március.

Az elmélet teremtő kiáradásából, ebből a kozmikus ősforrásból
folytonosan árad, születik a közös elme-erőtér, a világló világ, a
játék, az élet, az él-vezet, a zene, a közösen összehangzó elmék
teremtő forrásainak kozmikus szimfóniája, a fény, a teremtő
világlás mindenséget benépesítő, képzeletében gyönyörködő világa. 

G. A.
világló ősforrás

 

 

a végső színtér

 

ahogy itt ülök, éppen rálátok. éppen csak meg kell
mozdítsam a fejem. ahogy kinyitom a szemem, ami időtlen
idők óta zárva volt, hirtelen meglátom, amit mindig láttam,
és sohasem láttam meg. embervárótermek tátonganak a
megállókban. elfelejtett rakéták füstölögnek bennük.
kigyújtatlanul, álomban, holdkórosként. mintha egy képzelt
meséből jöttek volna elő. mintha egy rettenetes, szörnyű
fantáziájú, és mégis kifigyelhetetlen akaratú képzelet
teremtményei lennénk csupán ezek a megcsonkított
miskulanciák. újra becsukom a szemem. ezúttal tovább
pihentetem.
sokat kell pihennie, a sok fertőtlenítő után. nemsokára
érezni fogom, közeledek hazafelé. gyerekhangot hallok.
ismét körülnézek. mint egy megfigyelőállásból, egy
bástyából, egy utolsónak kitartó végvárból, amit csapkod a
vihar, ami fölött ott hasít a madarak végső vijjogása, amibe
mélyen beletép a madarak hangja, a vad űzése, keresése,
úgy nézek körül egyetlen fészkemből, egyetlen fészkemből
amit még mindig nem tudtam megfejteni, mit is jelent.
amiről még mindig fogalmam sincs, miért öltött pont ilyen
formát, miért és miféle tartalmakkal van megküldve, és mi
a szerepem ebben az egészben. és miért titkos előttem is, ha
egyszer élet-halál fontos szerepem van benne, miért titkos
előttem is az, ami velem történik. nézem ezt a gyereket.
szemüveges kislány, nincs több tíz-tizenkét évesnél. hangja
elvész általa is sorsára hagyva egy állandó, érthetetlen
hangözönben. úgy beszél, mintha teljesen tudatában lenne,
hogy abszolút soha nem érdemes beszélni. mintha csak a
lehetetlen csapásra adna egy természetszerűleg lehetetlen
választ. mintha csak érzékeltetni akarná, hogy tudna ő is
beszélni ha akarna. csakhát ilyen körülmények között,
hogy nem lehet, hogy maga a beszéd nincs kitalálva, csak
felszíni kísérő zajai, ilyenkor miért is kezdje el. hogy is
kezdhetné el egyáltalán. hiszen még semmi sem kezdődött
el. hiszen maga az élet sem kezdődött még el. hogyan
lehetne rögtön egy beszéddel elkezdeni. lent a földalattin.
este, negyed kilenckor. szegény gyerek, ő aztán végképp
nem tehet róla. megnézem az édesanyját. egy szürke váz,
amiből, mintha páncéljából kucorodna vissza, egyre vissza
egy egyre kisebbé és egyre pirosabbá töpörödő rák. Nézem.
hirtelen reflexszerűen üressé vált a tekintete. gondolom, azt
gondolja most, így válik elfogadhatóvá. így most már ő is
olyanná vált, mint a többiek. és ezáltal elfogadhatóvá,
gondolja. ha fölveszi azt a mimikrit, ami mindenki fölvesz,
ha az egész világon mindenki egyszerre tetteti magát
halottnak, akkor majd senki sem veszi észre, hogy embere,
tulajdonképpen mindenki élhetne is. mennyi törekvés,
mennyi akarat volt ráláncolva erre a másfajta terhekre
született vázra. miféle szeretetek vesztek bele, amik soha
nem éghettek ki, soha nem csapódhattak be barlangjának
krátereibe, soha nem robbanthattak végig érpályáinak
csillagrendszerén. mit tud most ez az asszony vajon egy
fáról. mit tud a legelemibb szellősuttogásról? vagy már
teljesen bezárult? vagy már csak annyit tud a kirándulásról:
húsz forint a buszjegy? miféle alantas, élettől teljesen
elszökött gondolatok szívják, mint éhes pókok az eleven, élő
agyat? ami magatehetetlenül védekezni is képtelen. még
arra is képtelen, hogy fölismerje, támadják. és kik éheztetik
ki ezeket a pókokat? miért kell ezzel az eleven, élő aggyal
táplálkozniok? megyek, érzem, hazafelé. talán jobb lenne,
ha újra becsuknám a szemem. nézem ezeket az életeket.
mintha rakéták gyúlnának ki bennem. hirtelen rájövök,
hogy én sem éreztem eddig, én sem láttam őket örök
törvények közé feszítve, ahogy állandóan újra és újra járják,
újra élik életüket. nem láttam eléggé. de most mindent
újból újralátok. mindent meglátok, most először. én
mindörökre örökkön érvényes törvények között fogok élni.
hadd rúgjon föl mindig az égig az az erő. Ha lezuhanok a
legmagasabb látásból, a hegy lába maga rúg föl, hogy még
magasabbra röpüljek, túl az elfogadott hátországok
csúcsain. az egyetlen amit ehhez meg kell tanulnom, az
hogy mindig mindenhol az ismeretlen hegycsúcsait
kövessem, le és föl, hogy merjem követni magam végig, ahol
végletesen egyedül vagyok, hogy föltölthessem a belső
rakétákat menny-ünnepeit.
megyek hazafelé. lélegeznek a tárgyak. lélegzik az utca.
befogad, kivet magából. újra és újra megközelítem egész
testemmel, egész bőrömmel, ruhakérgek alatt lüktető,
sóvárgó életemmel. magamba veszem az utcát. magamon
érzem. magamon csúszkál. lépteim hívó szavára
ritmikusan, hipnotikusan mélyembe hajózik az utca tudata.
és töltekezik velem, töltekezik, amíg kigyullad, és fényleni
kezd bennem. rámnéz, mint egy eleven, most születő állat.
én is ránézek. mosolygunk. egymásban mosolygunk és
egymásban terjedünk szét, ezúttal végleg és teljesen.
szétömlünk egymásban, megjegyezzük egymást.
Hazaérkezem, itthon vár Yma Sumac, a Scratch Arcid.
Hallom újra az MC5-ot. Hallom újra a „Starship"-et, az
„Űrhajó"-t. „űrhajó kiscsaj". féktelen dobolás, mintha vörös
halmok robbannának szét futótűzszerűen előtted, ahogy
belenézel először életedbe. kibomlik és szétvágódik előtted,
megjelenik mint örök írás. és hallod „űrhajó. űrhajó kiscsaj.
vigyél oda, ahova menni akarok. röpíts oda, ahová mennem
kell." emberek. kapaszkodni nem tudó, súlytalanságban
forgolódó űrhajók. egy el nem kezdett játszma
önkirekesztett résztvevői. egy föl nem ismert játék parton
önkirekesztett résztvevői. egy föl nem ismert játék parton
evickélő bájai. sokat ígérő, és senki által nem sejtetten
bukó porhanyós bábuk. a melegségnek egy illata. egy
lehelete. villanata. mit gondoltok, miféle edények vagytok
ti? mit gondoltok, miért születtetek ide a Földre? miért
vagyunk itt, meg nem jelölt, külső bélyeget nem hordó
űrhajósok? azért, mert ez a mi földünk. a mi világunk. egy
világ, aminek csak szervei vagyunk, eleven, érzékelő
szervei. elevenen lüktető titokzatos központjai, ami élni,
falni és halni akar. ami érezni, összetorlasztani,
harmonikáztatni akarja a világot. ami meg akarja érteni,
fölfogni igazi, végső önmaga által, vagyis azon lény által, aki
a titokzatos központokat állandóan újra leheli, újra
fönntartja, hogy ez a titokzatos, éhes, mohó lény végre rá
kell jöjjön, valamit föl kell tudjon fogni önmagából, és ezt
sehogy máshogy nem teheti meg, csakis általunk, csakis a
mi érzékelésünk elég kíméletlen élességével, a mi
leheletünk elég erős perzselésével, a mi vágyaink elég
végtelen felkorbácsolásával.
éjjel van. sehol semmi hang. sötétség. de a fényes
sötétségbe néha mintha egy-egy kékes fény úszna be.
rugalmasan kitágulok. belépek a templomba. sehol senki.
sötét mélytüzű vibrálása. csak a csillagok izzanak, belső
fénnyel. szinte hallom a harang csöndjét, ahogy körbe,
körkörösen áramlik. tölcsérszerűen lezuhan egy mély,
kozmikus csendbe. lassan körbeáradok, kitöltöm a teret,
felröpülök a mennyezetre, az ég boltozatos kupolájába, és
végigsimítom érzésemmel a kőfalak belső rendjét, a tárgyak
kiterjedését. hirtelen egy zene erősödik föl bennem. beszélni
kezd. megszólít. Igen, egy rakéta vagyok. egy élő, eleven
rakéta, ami nem tudja honnan jött és hová tart. csak azt
tudja, hogy ennek a kozmikus áradásnak végtelenül
szüksége van rá. csak azt tudja, hogy egy olyan élő rakéta,
ami a világnak, ennek a hatalmas lénynek a szeme, és az
arca. valami, ami hozzásegíti ezt a hatalmas lényt, hogy a
semmivel időtlen idők óta viaskodva keletkezésében,
kozmikus vajúdásában tiszta arcot tudjon ölteni. úgy tudjon
kiteljesedni, hogy a világ másik világokkal, hatalmas
lényekkel, és a semmivel a maga természetében tudjon
megviaskodni. hogy az örökkévalóságban újabb fényt
gyújtson ki. egy igazibb, mélyebb fényt, mint ami eddig
égett. valaha is.
érzem, ahogy a tárgyakat beerező fények belő csöndben,
gyönyörűségben tobzódnak. összekapcsolódunk. a halottak
szelleme újra megvívja csatáját.
itt ülök. éppen rátalálok. csak egy kicsit meg kell
mozdítani a fejem. és tapasztalnom kell, hogy élek.
tapasztalhatom, hogy nézek. érzékelek valamit. érzékelek
sokkal több mindent, mint amit föl tudok fogni. érzékelem,
hogy minden inammal, minden eresztékemmel bele vagyok
nőve mindenbe, amit tudok és amit nem tudok. bele vagyok
nőve egy áttekinthetetlen körforgásba. egy körforgásba, ami
végtelen idők előtt, mint egy zene, keletkezett. mint egy
zene, ami elszáll egy hatalmas fennsík fölött. egy zene, ami
jelent valamit. egy zene, ami arra való, hogy érzéseket,
élményeket robbantson szét, robbantson fel, záporozzon rá a
fennsíkra, hogy élettel töltse be, hogy mindenhol
felsarjadjanak nyüszítve a kövirózsák, hogy a tenger alatti
bójákhoz kötözött életsokaság újra mennybe csavarodó
tornyokká váljon, az örök jelen végtelenbe szökő, mindent
mindennel közvetlenül átjáró, bűvös erőket keringető,
személyes hatalmává, hogy gyerekek hada növekedjen ki a
kövekből és másszon föl a már sudáran égbe törő tornyokra,
és kacagjon be közvetlenül, szemébe nézve az égnek.

 

 

jelek üzenete

 

csak egy jel vagyok. egy maszk mögött jel vagyok.
de elég soká akarok élni, hogy megszülethessek. hiszen az
ember addig nem született meg, amíg a végső feltárulást
nem vállalhatja. addig csak jelek vagyunk. kezdemények.
Iniciálék. egy cápa ordítása. valami, ami a mezőbe beúszó
pont-jelek felvillanásaiban rajzolódik ki. egy kialakuló
ordítás körvonala. egy pillanat és már el is enyészik. és
másfajta, egészen másfajta, egyetemes zsibongássá,
meteorológiai zaj-szövevénnyé alakul.
mégis, olyan jó a jeleknek. szabadon táncolhatnak.
szabadon tobzódnak. villognak. morzézzák jel-mivoltuk
megfejthetetlen rejtvény-lánctörtjeit. sajátos lényük
mibenlétét, elvon pont-füttyeit tetszésük szerint
varázsolhatják. szabadon választanak ki magukból másik
jeleket. saját lüktetésükre, zenéjükre sorjázzák
buborék-világaikat. a zene sosem szűnik. minden csend csak
szünet. az előbbi téma végtelenbe erősítése. az emlékezés
csendje. a fogantatásé. a lét zeneiségének bizonyságáé.
amikor a következő hang a bármily hosszú csendet is zenévé
éleszti. hogy aztán az érzés kiterjedésének időtlen röptébe
ragadjon. öröklét-boltíveinek öblös visszhangjából kibújik a
fogantatástól remegő élet. túl mindenen, kavargó pontok
özönében, a fogantatástól megőrizve, de már nem emlékezve
sodródunk. jelek vagyunk. jel-emlékek. emléke annak, ami
nem történt meg.
a jel-lét szabadságot is ad. de csak a valami kapuin túli
lét szabadságát. a szabadon ömlő, önmagát látó
mindentudás, örökké egy mozdulatnyira az ajtótól.
nem kéne megvalósulásunknak így elzárnia a valami
előtti mivoltunkat. nem lehet csak a befejezettséget
árasztani. nem lehet kész stílusok hajló vonalaiba
mindenestül beleugrani, nem lehet ledobni jel-létünk kínzó
túláradás-vágyát. nem kéne elhitetni magunkkal, hogy a
forgatag hazavihető. mintha lehetséges lenne valamilyen
létező és önmagában megálló formába önteni, testi
valójában kimerevíteni természetünket. a Belső Jel még él
és mozog. ősi hatalmának izgalomrugói, artikulálódás felé
induló beszéde itt csak egy farsangi maszkot kap. ha
maszkjaink lengetésébe feledkezve lemaradunk a
farsangról, ha harci maszkokat kovácsolva indulunk elűzni
a maszkokat – mintha a szike élét akarnánk egyre
fényesebbre dörzsölt celofánná pótolni.
jelek vagyunk. sántító, két lábon tipegő maszkok. akik
maszkjaiknak roppant nehézkességétől földhöz vonva
próbáljuk ezt a világ-maszkabált egyáltalán kitapasztalni.
mielőtt lejátsszuk a játszmát, kifigyelni a játékszabályokat.
magunkat emberformájúvá, beszélővé, sugárzóvá alakítani.
kutak vagyunk, áthajtani a túlvilágot ebbe az elhajított,
magára hagyott világba, ahová beköltöztünk. jelek vagyunk,
és testünk csupán egy foszforeszkáló pályacsík.
fény-póklábakat eregető részecskék pályacsíkja. zsibongva
kitöltődik arcvonásainkkal, lépcsőházakban rugózó
emlékeinkkel. egy erővonalközpont, ami a kopjákat,
tornyokat, holdakat visszaváltoztatja jelvényekké. egy
központ, aminek csillagkép-erővonalai csillagernyő-küllői
mentén vonzzák magukba a valami erőműveit. a túlvilág
szemaforként lüktető központja, ami anélkül, hogy akár
észrevétlenül is megrezdülne, örök, kifigyelhetetlen
törvényeinek alávetve teríti ki, fejti fel a mintákat.
egyhelyben imbolygó, néma táj. mögötte újabb színkép
bomlik ki, újabb derengés, újabb rács-hálózat, fölsejlik a
hegyek gyomrában egy képződő tojás, vagy egy megnyíló
szem. bogara lassan kirajzolódik, hunyorogva, a hegy
erezetétől táplálva. mögötte háló, a hálón emlék-láncok,
sorsok, álmok kihagyása, vágyott, de ki nem mutatott
arcok. jelek, jelek, eső záporozik. mintha tömeg gyülekezne
és oszlana szét, úgy emelődnek föl és verődnek szét rögtön
az esőcseppek pillanatokra összeálló sátrai. míg egy nyíl
röpte bontakozik ki az eső-tojások vakon írt táncából.
felerősödik egy néma sokaság tolongása, pontok és vesszők
felismerhetetlen, kivehetetlen moraja egyszercsak beúszik
és lassan nekitámaszkodik a tudateresznek. és újra
véletlenszerűnek tűnik föl, egy más erőrendszer esélyeként.
tágas szerkezete, könnyed átláthatatlansága harangként
borul rád. észrevétlen ragad el, anélkül, hogy sejtenéd.
ünneped foglyul ejt. csak néha fogalmazódik esővé s lép eléd
sejtjeidet áthatva, tudatereszeden kopogtatva. csak néha
artikulálódik egy-egy szárnnyá, rég látott
arcmás-töredékké, levedlett emlék-rajzolattá, egy sors
barlangrajzává.
igen. itt állok, a konkrét tobzódásában. a Konkrét
Bárba köveket rendelek. zajlik a kirándulás, zsibongó
vonulás hangjai szüremkednek be. jelek motoznak kívülről,
az otthagyott eső-városokból, és belülről, az égető álmok
sajgásából. jelek lét-kapuk, személyes létünk felkiáltójelei,
rendeltetésünk természeti csírái. ha figyelmünkkel ápoljuk,
termesztjük őket, a sarjadó világot napok, évszakok
miriádjaival öntözzük, s nyihogva előszökell egy táltos világ.
gondolat-lényeink éppúgy nálunk szabadabbak,
mindenhatóbbak, ahogy gondolataink szabadabban
cikáznak, mint mi magunk. a teremtmény, ami szabadabb
teremtőjénél. az isten, aki csak nála hatalmasabb istent tud
teremteni. ezért vagyunk itt, isten gondolatai. a létezés
köreinek végtelen láncolata. egy elhatalmasodó szívverés
harangzúgása.
mind itt vagyunk. jel-zenére mozgunk, párolgunk, mint
megannyi, szüntelenül jelző jel. jelentésekre vadászunk.
már mi kopogtatunk. keressük zenénket, a jel-együttállást,
ami a kusza villódzásból villámot teremt, a kicserepesedett
lemezekből, a lemezek pórusaiból lélegző sorsokat hív elő.
kierősített tudat-zajok egy mozgó táncteremben. maga a
hálózat recseg-ropog. egy atmoszférikus zörej-hangszer, ami
tudatrádiónkban fogható. meteorológiai zajrendszer, amin a
Nap és a Hold karistolnak. csak vételre kell állni. figyelni
őket. ők minket figyelnek. közel kell lennünk ahhoz, hogy az
égő, röpülő farönkök forgatagában, a pattogó tűz
reccsenéseiben meghallhassuk saját erőink suttogását.
buborékok színes áthatásai. egy valóban tetszés szerinti
táj. figyelmedtől fennsíkká, palotává vagy árkádsorrá
fejlődik. ez az a világ, amiből jöttél. szinte érzed még hűvös
áthatását, zsibongó kiterjedését, könnyed alakváltozásait,
ahogy figyelmedből növekszenek elő. ez az igazi otthonod,
bármikor megtalálhatod. ha akarod, figyelmeddel most is
elővarázsolhatod. valójában fennsíkokon tábort ütő,
palotákban, árkádsorokban időző szellemek vagyunk. épp
csak eljöttünk, kivetültünk ebbe a világba. kivetítettük a
felvilágba hangulatainkat, vágyainkat, legmélyebb
sejtéseinket. és most vágyaink földjén eprészünk,
csemegézünk, tobzódunk a lét korlátlanságának
mámorában. eljöttünk kirándulni, kísérletezni, próbára
tenni magunkat. kivetülni. álombeli kivetülések földjén
szálló gondolatok színes áthatásai vagyunk, üzenetek egy
csordultig teli lét éhségéről.

 

 

az élet otthona

 

világ végén révül egy végtelen lény. Kétségbeesetten,
öröklétbe dermedten, az ébrenlét és az álom örök határába
temetve forog magában ez a révülő lény. egy lény, aki maga
az élet. az önmagát hordozó élet, vajúdó teljességében,
dermesztő arcában. ez az őslény, aki kuporogva, rejtőzve,
remegve vár a világ végébe temetve, addig is, amíg vár,
amíg várni kezdhetne az időtlen időben, meg nem született
világok sarjadásán tűnődik. amíg vár ez az önmagában
tobzódó lény, a soha meg nem születhető világ egyetlen,
örök bennlakója, az időtlen várakozásból, a tűnődés
párájából, káprázatából a révület belső zenéje
tüneményvilágokat kezd kibontani, fényre kapatni. a
felsejlő világ minden egyes részecskéje táncolva világolni
kezd, világra kap, világot országol. a legparányibb
fényrészecske nyöszörögve ébredező táncában életre mozdul
a fénypára világa. életre kel a sűrű pára, kigöngyölödik,
szín-fonataiban rugózik, káprázata kiáltásként megnyílik,
hogy a világ végén alvó, megszületés előtt feszülő őserőt
álomba ringassa, elviselhetetlen teljességét, vadító
fájdalmát, keserűségét és túláradó gyönyörűségét
átmenetileg enyhítse, csillapítsa.
látom, ahogy ezek a fények, ez a fény-szövedék, ez a
csodálatos, hálózó, háló-lábakon imbolygó, minden
porcikájában táncoló, izgő-mozgó fényháló, ez a kusza
fényvilág, előcsavarodó színtölcsérek televénye,
fényvonatokba ömlik bőségesen mint hétszín-zápor, egy
közelítő zápor, melynek minden egyes parányi motollája,
pörgő motolla-részecskéje a mozgásban, az ingó hajladozás
folytonosságában, észrevétlenül, minden ellenállás híján,
lassan duzzad, tágul, és ahogy a pára megemelkedik,
önmagától megsokszorozódva, a káprázat-részecskék
felsisteregnek, önmaguk kép-forrásaiként áramolva
összeérnek, és a hajladozás zenévé, egymás felé rohanó
patakok fölerősödő zenéjévé éled, zene-földdé, a lények
sebesen kibomló élet-házainak, élet-zegzugainak zúgásává
fejlődik, egyfajta lénnyé maga is, lények lényévé. a
varázslatosan előemelkedő, életjátszó háló elemi lényei
összeérve tovaterjednek egymásban, egymásban párállnak,
gomolyognak. egyre sűrűbb, egyre átláthatatlanabb
szövétnek fejlődik ki a fények világlásából, amire a táncból
rávetül a kép, és ettől újra megelevenedi, lélegzik, jár,
beszél. a kép mozog a tükörben, de a lény, akinek ez a képe,
már tovatűnt, máshol, másfajta világban, másfajta
varázslatos vonulatokra, árkádok másfajta összhatására
vadászik, a lehetetlenek kereszteződésére.
ez a lény, aki bennünk tovább alszik, elaludt még a világ
világlása előtt. alszik, mert ez az igazi arca, a rejtőző, alvó
arc, ami nem száz éve vár egy észrevevő pillantásra, hanem
születésünktől halálunkig szorongat, hogy álmaiba párállva
göngyölödjön bennünk és álombeli gazdagságában minden
lehetetlenek világait eregethesse. mivel ez történt igazán,
ezért most itt folyamatosan történik, ezért a szüntelen
várakozás azóta is folyik, amíg fel nem találjuk az új időt, az
éber mindenhatóság idejét. ezért ez a párállás egyre dúsabb
kép-forgatagot vet fel, és egyre rövidebb ideig vonul az
őslény az ablakok előtt, egyre kevésbé lehet elcsípni, tetten
érni az őslény ős-varázslását. lassanként az egész világ
kiürül, az őslény hűlt helyévé dermed. egyre újabb füstök
gomolyognak elő, de egyre biztosabb, hogy elvész, eltűnik az
akiről a fények szólnak, beszélnek, suttognak. ezért ez a
várakozás egyre őrjítőbb, egyre sodróbb, egyre
kérlelhetetlenebb erejű, egészen addig, amíg egyszer újra
olyan elviselhetetlen nem lesz, mint a gombák hívása, a
gombák miriádnyi spóra-kilövellése negyvenmillió fényéven
keresztül, mint ahogy az ősi erő érinthetetlen robbanásai
terjednek és kígyóznak végig az avarban. olyan, mint a
teljes hosszukban végigszakítódó fák fölrobbanása, a
gyökérzetükkel kiszakadó fák égig-reccsenése az avar
hullámzó-süppedő világának halk, távoli neszezése felé. úgy
terjed ez a várakozás, terjed, amíg az elviselhetetlenségig
feszülő élet elköveti az életellenes lépések
legártatlanabbikát, magát kontrasztjában fölerősítve
bennünket vág a sötétségbe. mire ez a polarizálódás újra
elviselhetetlenné válik bennünk, elkezdjük megsejteni,
megindítani az új időt, hagyjuk bennünk észrevétlenül
párállni, figyelmünk határőr-vártornyaiból az új
mindenhatóságot föleregetni.
ez a káprázatos fény-háló, aminek bennlakói vagyunk, s
ami saját természetünk kibomlásával, táncunk
megelevenedésével találja meg törvényeit, az érzékelésnek
ez a birodalma a sötétből föltűnő világsokaságból,
világ-villódzásból kiválik és bennünk artikulálódva
torokszorítva követeli hogy teremtsük meg, fogalmazzuk
meg, hogy előrajzolódjon és magára zárjon az álom. zárt
világunkká válik, a valóság belső fényévé, egyetlen
fészkünkké. ez az az általunk épített otthon, ahova egy
mélyebbre temetett arcot próbálunk kisilabizálni a
fövenyből, hogy teljesebb nyugtalansággal feltöltekezve
vetődjünk magunk a villódzó világok óceánjába, hogy
korlátlan kozmikus erők piros pontjaiként cikázzunk a
sípoló lobogó szélszaggatta fehéringek füttyei közt a csak
vágyainkban meglelhető égi fénybölcsők felé. ez az a
megszilárdított birodalom, ahol átmeneti békét lelhetünk, a
szinte észrevétlen felkészülés békéjét, ami a játék
önfeledtségében készül s tölt fel a soha nem volt próbájának
áramával. ez a birodalom a kozmikus élet egyetlen otthona,
amit ha nem érzünk, ha nem engedünk a belső hívásnak és
a biztonságot életünk lefedésére pazaroljuk, egyetlen
otthonunk lezüllik, a biztonságot halálos biztonsággá öli az
elmerevedés. ez az otthon a titkok találkahelye, az
életmosdató tavaszi talaj, a kozmikus életre reptető földi
otthon, a kozmikus időre, ami csak általunk eleveníthető föl.
ez az egycsapásra, varázsütésre megelevenedő idő, ami
bennünk vár, és mindenhol egycsapásra üti fel fejét,
egyetlen fejét szerte a világon, mindenkiben, a kihűlő
képeket álommal, sürgető jelentéssel túlcsordulásig töltve
lény-invázióva válik. olyan különös lényekké, akiknek képei
egymás képei, akik maguk nem láthatók csak álmuk
látható. akiknek csak képük van, és e képek nyüzsgő lármás
élete csak úgy fogható fel, csak úgy érzékelhető, hogy nem
biztonságosan tudunk róla, nem akarjuk a végső
biztonságba ölni, hanem épp csak nem tudunk róla, de
hagyjuk, hogy feszítsen elviselhetetlenül, mert nem hív
semmi másra, csak éppen valódi természetére, az igazira,
azt nem adja semmi másért, csak valódi természetét bontja,
sodorja, űzi a csodák igazi, érinthetetlen birodalma felé. és
ahogy hallod hangját, szinte elalszol, észrevétlenül
elrévülsz, és csak belülről kezdesz el élni, lenyűgözve,
lecövekelve ott állsz a határon, egy borotvaélen, imbolyogva,
miközben hallod, hogy bent a szobában kaszaboló
borotvaélek között most ropják a táncot, most pattan elő a
vágy, hogy megtegye amit kell, amit muszáj, amire éhezik
folyton, de úgy, hogy ebbe minden borotva és borotvadöngölő
belebolondul, és óriás szemeket növesztve, szemeiket mint
ovális megnyúló szárnyakat kinyújtva röpülni hujjogni
szállni kezdenek, és hujjogásuk adja a talpalávalót,
miközben legbelső világuk ömlik ki szemeik fény-kútján át,
hogy életüket terítsék a lábak alá, ennek a táncnak hű
szolgálatára. elhűlve hömpölyögnek vágódnak ki a fények az
igazi világ csak egy pillanatra feltárulható örök termeiben.
ott állsz a határon, billegsz a borotván, és tudod, ha belépsz,
abban a pillanatban elvesztél, és talán már soha nem tudsz
visszajönni. mégis, talán ez az igazi, talán visszatérni nem
is kéne, de mégis, az a lény, aki mindent mögött áll, akinek
te vagy a tükörterem, aki már belépett és el is veszett, beléd
veszett, és már nem is akar visszatérni, az a lény nem
hagyja, hogy belépj, még nem, mert belépés nincs, csak
éppen feltárulás van, az egész tükörterem csak éppen
imbolyog, éppen csak elkezdődik a hajladozás, és máris
teljes erőből robogva harsogva tölt be mindent, mint egy
tébolyult, őrjöngve visítozó zuhatag. ott állsz az ajtóban, és
miközben füstöl a hátad a borzongástól, érzed, hogy most,
most, most amit megláttál, még csak egy elhajított kalap,
amit éppen az előrehajítás végpontján még épp el tudtál
kapni, hogy visszahúzzad, hogy megnézhesd rajta a
teljesség hímporát, ott állsz és tudod, hogy csak ebben a
furcsa tudatállapotban, az ébrenlét és az álom túloldali
peremén tudod igazán megérezni azt, amit érzel, csak
ilyenkor kezd el magától beszélni, a maga áramlását
csóválja üstökösként beléd hasítani az élet, ha erre figyelsz,
ha ennek az állapotnak adod az életed, ha saját magadban
hagyod tovább álmodni azt a lényt, aki te vagy, aki a Te
életednek a felviláginál sokkal teljesebb emléke, élő
testamentuma, amit utolérni fénysebességgel se lehetne. az
az igazi arcod, aki egyedül lehetne képes arra, hogy az egész
világot egy pillanat alatt teljesen újjá varázsolja, és ebből a
billegő, néha elérhető állapotból, mint egy káprázatos
színözönű álmot, egyszerre ötvenezer éhes vadállat torkába
lökjön téged, hogy a teljes, vad, elviselhetetlen, túltelített
élet újra nyersen rázkódni kezdjen, és saját maga
korlátlanságában összerázkódva, tőled összerándulva,
hasításodtól feszülve hajlandó legyen újra teljes erőből
beugrani saját közepébe, hogy sikítva sivalkodva szörfözzön
végig agyunk lehetetlen tájain és testünk lángoló függönyű
délibábjain.
ez a csodálatos lény, aki a színek mögötti függönyben él,
aki a színek függönye mögött ott áll és lát, néz téged és
tudja, hogy te érzed, azzal a szerveddel, ami mindennél
döntőbben érzékel, átadja neked ami közvetlenül nem
tudható, ami mégis mindennél jobban kell tudnod. te
pontosan tudod, hogy ott áll a színek mögött, és néz. ez a
csodálatos lény, aki téged figyel, varázskutakból iszik,
varázskutakban fürdik. varázskutakban, amik szemeidben
nyílnak az elragadtatástól, és ahonnan maguktól vezetnek
elemi élményeid városai felé, ahol összegyűlnek emlékeid,
amik őrzik, ahogy önkéntelenül, fogékonyan, figyelmed
határával hagytad, hogy párálljon, tovább terpeszkedjen,
kiterjedjen saját belső fényed, amikor a messzeség varázsa
még a kezed ügyében is élt és le tudott győzni téged.
ezekben a varázskutakban ott fürdik, ott éled boldogan
ez a lény, a világ végén élő lény, aki benned sarjad életre, s
benned felvilági életre sarjadva még mindig, még általam
elmondva is észrevétlen s mindettől vétlen marad.
gondoskodik róla, hogy azt hihesd, ezt csak azért mondta el
valaki, hogy elkápráztasson, s ily módon úgy mondta el
kápráztató lényegét, hogy továbbra is észrevétlen és
érintetlenül káprázatos maradjon, csak benned, a csodák
világában élő maradjon, a képek mögül saját rejtekébe,
saját világ végi rejtekébe, saját varázs-mélyi rejtekébe,
beléd bújhasson. és ezt is tovább érzékeli, és nevet rajta,
hogy már megint sikerült kijőve visszatűnni, mintha elő se
jött volna, úgy előjönni mindenki szeme láttára. csak
gondolj bele, s talán már ettől előjön újra, csak próbáld ki, el
Űtudod-e csípni, tudod-e hagyni hogy benned is éljen és
fényeket növesszen, meg nem rontott káprázatokra
repítsen, képes vagy-e úgy látni mindent, mintha most
születnél, hagyod-e kiterjedni magad, hagyod-e
észrevétlenül, saját törvényei szerint rebbenni, saját
magadtól kiterjedni, kiterjeszteni most nyert fényed, végső
otthonod felé.

  

Grandpierre Attila