Tartalomjegyzék

 

 

Emeletes mesehajó

Egyszer volt, hol nem volt
Nem is olyan régen
A lelkeknek szárnyuk volt
Néha most is érzem
Táltosszívük bennem dobog
Csillagokkal érzek
Nyílik körbe a világ
Mágikus szépsége

Látom az égi világot
Mint óriás elmét
Óriás elme mélyén
Bűvös szélén pázsit
Ott alszik égi vitéz
Körülötte  égbolt
Gondolatárama úszik
Mindent bevilágít
Bűvös ereje uszályában
Lények raja éled
Benépesül körben az űr
Már bolygók is jőnek
Gondolathúsú csillagok
Vággyal tündöklenek
Életszerelmük szétárad
Napnál fényesebben
Hol sugaruk földet ér
Növények fakadnak
Életfakasztó csillagerő
Növényekbe torlik
Üde kecses ringásban
Alszik a sugallat
Éjszakánként kisuhamlik
Álma társat ébreszt
Legyen aki megölelje
Állati testvére
Máris éled s bogárzik
A mezőkön rajzik
Kerek erdőn egész nap
Virágokkal játszik
Összekötni csillagokkal
Növénység világát
Égi vadászmezőkön át
Megjelent az ember
Égretörő elméjével
Aki híd lehetne
Növényi antennák nyelvén
Ha mindent értene

Látom az égi világot
Mint óriás elmét
Ősélet csodapalotáját
Élet hűs forrását
Ott fakad a csodakút
Örök élet kútja
Világunkat ez tartja
Bévül szárnyaltatja

Látom az égi világot
Csillagtüzű elmét
Ősiételünk éghonát
Itt él minden érzés
Érzésből épül a Hold
S a csillag az égen
Érzésnyilát elhajítja
Szívembe találva
Örömkönnyem felszikrázik
Megejt a varázslat

Látom az égi világot
Szellemem hazáját
Értelmem szárnya röpít
Világló pályára
Értelem-parázzsal
Világító fénye
Elűzi a sötétséget
Új egeket fénylet
Felfedező világhajó
Gyöngyhajóként röptet
Vakító világfénye
Áthatja világom
Cselekvő fényétől
Százszínben világol
Minden a világon
Az értelem fénye
Tiszta üdesége
Gyöngy-akarata
Puha fehérsége
Éltet mindnyájunkat
A csillagban ez süt
Ha megérted végre
Az értelem szent varázs
Létteremtő tündér
Hajolj szavára, világ
S gyermeked fiadzik
Gyermekünk a büszke élet
Az emberi lélek
Szilaj igaz fenséges
Mint a Te szépséged
Látom az égi világot
Világító fényem
Világ, szívedre talál
Hívó hűs fényedre
Tárulj előttem, világ!
Mint óriás elme
Hétszintű csodahajó
Mi pompázik benned
Te égi csodahajó
Lélekből épültél
Életszerelemből
Csodás őstudásból
Rég szintjeid járom
Hadd mondjam el neked
Hogy szemeid lássák
Amit most én látok
Mert már két világkút
Látja a világot
Úgy ahogy én látom
Ahogy te is látod
S ha elméink összeérnek
A világ feléled
Újra szárnyal mint régen
A régi népmesékben

Jövendőnk szent őshona
Ez emberi elme
Tündöklő száz szintje ím
Előttünk feltárul
Mindeniknek szelleme
Maga a világfény
Tiszta fényű értelem
Ez világunk húsa
Érzések világa
Érzéseink foglalata
Mik örökké élnek
Ott ragyogsz világhajó
Ma is fenn az égen
Végtelen ősi éneked
Sejtjeimben érzem
Ott ragyogsz világhajó
A földi pázsitban
Szálló pillangókban
Cserebogarakban
Ott ragyogsz világhajó
Éji tengerünkön
Hullámában lapuló
Égi sejtelemben
Ott ragyogsz világhajó
Emberben állatban
Vágyban gondolatban
Sorsközösségünkben
Ott ragyogsz világhajó
Szemedben is látom
Elméd ébredezve
Világra kap benned
Felvirágzik a világ
Tavaszi mezőként
Bűvös áradásban
Mindenen átzúduló
Életszerelemben
Társkereső növények
Fürdenek szívedben
S versemet e mezőhöz írom
Ami benned serken
Telisteli telisteli
Életszerelemmel
Zsongó rejtelemmel

 

 

Megidéző felidéző

Csodálatos álmot láttam Csodálatos álmot láttam
Bár te is látnád Bár te is látnád
Álmomban csillagként szálltam Álmomban
csillagként szálltam
Te is ott voltál Te is ott voltál
Csillagtestvérek fogadtak a fényvártán
Csillagtestvérek fogadtak a fényvártán
Megvendégeltek csillag-tudással Megvendégeltek
csillag-tudással
S mint csillagóra csillaghúsú spóra Mint
életfonalát megpillantó spóra
Ezerévekre visszaláttam Ezerévekre visszaláttam
Az ősi világot szép Magyarországot Az ősi világot
szép Magyarországot
Világ csókja felém suhamlott Világ csókja felém
suhamlott
Tetőtől talpig elborított Tetőtől talpig elborított
Együtt lélegeztem a tájjal Együtt lélegeztem a
tájjal
Tüzek lobbantak föl bennem Tüzek lobbantak
föl bennem
Tüzek lobbantak föl körbe Tüzek lobbantak föl
körbe
Égtek a szerelemtüzek Égtek a szerelemtüzek
Égtek a szerelem s örömtüzek Égtek a szerelem s
örömtüzek
Kívül s belül s körbe-körbe Kívül s belül s körbe
körbe
Tüzek körül villódzó arcok Tüzek körül villódzó
arcok
Szemeik a tűzbe mélyednek Szemeik a tűzbe
mélyednek
Onnan látják meg a belső világot Onnan látják
meg a belső világot
Ott látják az élő világot Ott látják az élő világot
A cselekvő fényt a szellemi erőt
A cselekvő fényt a szerelmi erőt
Onnan jelenik meg ez eleven álom
Ami átjön hozzánk tánc alakjában
A tánc hozza szépen szóló éneket
Szépen szóló ének hozza beszélő verseket
Idéző versek hozzák a fényes értelmet
Énekük hallom dobbanásuk érzem
A föld dübög a tánctól az ég felé ugrástól
Világító szavak megérkeznek hozzád
Belső világodat gyógyírral világítják
De kérlek bennük a világcsodát is lásd
Ne csak a felszíni értelmet csodáld
Hanem a világerőt a szerelem-erőt
Mely szárba szökken versbe szökken íme
És gondolattá érzéssé benned születhet
Átugrik az erő gondolatból testbe
A világszakadékot újra átívelve
Érezd a titok bűvös vonzását
Az életszerelem otthonra hívását
A világ otthonná tevésének álmát
Az otthon Édenné tevésének vágyát

Együtt lélegeztem a tájjal Együtt lélegeztünk
a tájjal
Csillaglelkek földön járva
Földi testvérekre rátalálva
Rejtelmes növényi életvarázsra
Együtt lélegeztem a tájjal
Élményeim messze szálltak
A táj belső udvarába
Ahol beszél a méz forog a csupor
Minden mindent tud és érez
Érzéssel csordultig telítve
Könnyen s belülről röpül
Minden üzenet körbeérez
Üzenete vidám s könnyedén száll
Minden növény sürgöny a levegő hírfolyó
A lepke egy levél egy szerelmes üzenet
Elmével játszó elmét becéző üzenet
És ahogy ebbe belesajdul a szívem
Mintha megkondítana valami harangot
És ettől megcsordul belőlem is az érzés
Megcsordul s kiárad átfolyik a tájba
Együtt lélegeztem e tájjal ó együtt éltem e tájjal
Éveken át ezen a tájon jártam
Gyermeklelkem itt nevelkedett
Minden zuga külön kis világ
Ahová az elmém tanulni járt
S most ahogy újra e tájon járok
Mintha a földi tenyésző világot
Egy mélyebb belső áramkör táplálná
Mintha testvér-világa átpárállna
Az élmény-sziget mélyebb televényéből
Teljesebb életet kapna és hordozna
Mert e tájat élményeim párája táplálta
Érzéseim nevelték a beszédre, szóra
Gyermeki világ felé fordulóra
Ahol minden beszél és minden mindent megért
S ahogy most újra errefelé járok
Érzem a világ titkára rátalálok
Minden lelket megidézek
Erejükkel összenézek
S csodáiknak márvány-tömbjét
Érzéseik vérkeringését
Szavaimban testetöltve
Új életre adom e földre

 

 

A füvek birodalmában

Élő szellemek
Kis zöld kardokat növesztenek
A széllel vívják
Játékos harcukat
Hajladozásuk körvonalai
Réges-régi írásként
Élményeket üzennek
Időtlen idők mélyén

Doboz-városokból
Fogaskerék-napok
Börtönrácsai mögül
Hozzád vágyik lelkem
Növényi világ
Leheveredve a fűbe
Meztelen testtel
Mohón olvasó pórusokkal
Figyelek A napsugár érintésétől
Pórusaim szerelmes-tiszta Illatot kapnak
Figyelem a fű illatát
Micsoda varázslat
Üde könnyed érzés birodalma
Elragad a messzeségbe
Röpítő könnyítő érzés
Észrevétlen tudás kerít hatalmába
Mintha a növényi kardok élén
Nekem készült balzsam sürögne-forogna
Gyorshírként zsibongva
Kenegeti elérhető pórusaimat
Milliónyi apró láthatatlan tündér
Illatos gyógyírral megrakodva
Tisztogatja hunyorgó kürtőimet
S az élet frissítő részegítő álma
Újra belém költözik gyógyító lázzal
Szinte égen az éhes
Forró pórusokat
Mint egy feledésbe merült
Testvériség pecsétje
És feloldozó hatalma
Átfog és beavat
Az élet szédítő mélységébe
A levegőég ünnepén
Mely öröktől örökké tart
A fűszálak üzenete
Üzeneteket serkent
Mindenből ami élő
Sürgöny-hálózat vagyunk
Reléink nesztelen kattognak
Átsuhan rajtunk egy elmét borzoló üzenet
Mint megejtő varázslat
Felködlik a táj hangulata
Érzésekkel átitatott
Érzésekben fürdő
Bensőséges kifejeződése
És ahogy belénk költözik
Parányi életmag kisarjad szárnyat bont
Képzeletünket hajtja röpteti zsongatja
Hangulata zenél hív ég és föld közé
Nyüzsögnek rajzanak az illanó vágyak
Benépesül a táj dúsan sereglenek
Vezetik a bogarak röptét
Bűvös gyógyírként tisztítják a belső látást
A megfelelő távlatokba
A csillagok felé
Képi birodalmak
Csengő-bongó röpte
Némán nesztelen
Utaznak örökre
Talán csillag-tájak
Titkai hasadoznak
Az érzések bogárló
Telítettségében
A miriádnyi fűszál
Tengernyi katona
Mind összekapaszkodva
Élő televényként
Egyként érzik a Föld
Parányi rezgését
Távoli hangok
Fölerősödését
Az ég távoli
Küllőinek sejlését
A némán tovasikló
Élő gondolatokat
Tudom az érzés most
Hazajár
Fürdik forrásában
A tündér világban
Arcom földhöz szorítva
Égető érzésben fürödve
Borzongó elmém
Mintha látni kezdene
Suttogó bensőséges hang
Szólít
Gyere
Gyere
Gyere a füvek birodalmába
Közénk állva
Látó társul
Vidd hírül a világról rég
Leszakadt embereknek
Érzéseink illatát

 

 

Az Éden hívása

Építsünk eleven versfát!

Gondold el
Látó gondolat - űrhajód röptét
Pázsitos mező fölött csillagos ég
A csillagok parányi kacsalábon forgó kastélyok
Rajtuk piciny háromszögletű zászlók
Lobogó szalagokkal
S ha figyelmed idáig elér
Igéző tündérlány-szemek elmédben felvillannak –
kialszanak
A mezőn szentjánosbogarak fényei morzéznak
vissza
Királyfiú sétál a mezőn
Koponyája háza szinte áttetsző Agyközpontjai őrtüzekként villognak

 

 

Eleven versfa

bontakozik ki előtted

Ha rágondolsz a szentjánosbogaras mezőre
Éjszakai város tűnik elő
Hegyoldalról rálátunk a meleg fényű fehér
Házikók fényeire
Örömtüzekként ragyognak
Ha rágondolsz a csillagos égboltra
Éjszakai tenger ugrik elő
A sötétbe vesző partvonalon világítótornyok
Villognak
Üzennek a tengeren villogó fényű pici hajóknak
Fényeik élő nyilalló szerelem-nyilak
Ha rágondolsz a királyfiú agyközpontjaira
Előtűnnek a fiú gondolatai
Pázsit fölött lebegő selyem-zászlókon versek
Tűnnek elő
S ha majd rájuk gondolsz
Ha olvasni kezded
Előbukkannak
S zene hallik
Tücsökcirpelés
Szerelmes tóparti békabrekegés
E versek hangulatát
Értelmét Jelentését
Építsük föl
Együtt

Gondolatban
Felépíteni egy palotát
Vers-kastélyt
Eleven versfát
Az élvezetek templomát
Aminek ragyogása bevilágítja
Az evilági kastélyokat
Az élet zegzugait
Olyan belső ragyogással
Ami értelmet ad e földi utazásnak
Célt
Látást
Érzést
Töltést
Erőt
Igazságot
Az élet igazságát
Életed legbelső
Csak általad felépíthető
Javát Segít megtalálni

A gondolat
Ha építkezik
Csodaerővé válik
Képes megnyitni egy fényt
Ami bármily távoli
És bármennyire gondolatbeli
Mégis az igazság ég benne
S már feléd is ég
És az igazság közelítése
Felemeli a lelket
Megtölti önállósággal
Fenséggel
Rendeltetéssel
Az igazság saját
Önmaga igazságából merítő
Önálló érvényéből építő
Fénye
Mindennél messzebb világít
Eltemetve is
Hát még ha elindulsz felé
És jöttödre felragyog
Vidám röppenéssel fel-felcsillan
Incselkedik veled játszik elbűvöl
És meg-megmutatja magát
S ha elméd az igazság meglátására adod
Lassan fel-feltárul
Bűvös fénye megtisztít
Frissé élettelivé tesz
Igazsága tudatában
Győzhetetlenné
Őrökké
Tündökletessé
A szépség igazságának tudójává
A gyönyörűség törvényeinek szerelmesévé
Élővé tesz

 

 

Álmodó lélek-váracskák

olyan édes lélek-testük van szervezeted
atomjainak!
álombundából szőtt várukban folyton égnek a
fények
szüntelen üzennek egymásnak
sárkánytáncú királyfiakként táncolnak
lángoló lelkük összeérintésével álom-várakat
emelnek
éjszakai szentjánosbogár-mező parányi
váracskáinak üveg-falait
s csak táncolnak váltig
hajnalhasadtáig
szerelmes énekeket súgnak felénk
daliás vágyakat építenek indítanak útra
szárnyaló terveket
ábrándok vidám kavalkádját
táncolnak
ropják a csűrdöngölőt
parányi méz-kastélyaik lélekkel töltött
bonbonokként olvadnak
olvadoznak a lélek-égben ropogó lángok között
csijj! csijj!
ha megérinti figyelmed
szárnyalni kezdenek álmaik
lelkesen lobognak a lelkek fényévein át
szerelmes szellemek ropogó vágy-városain át
hogy hazaérkezzenek
üveghegyek közt tengerszemként tündöklő
lényedhez
gyermekkori szellem-nyújtózásod otthonos
pázsitjára landoljanak
ha majd te is hazaérsz
és ismét figyelsz unszolásukra
mint hajdan

 

 

Az éjszaka köpenyében aluvó erdő

Sűrű, sötét, megszeppenő éjben
szerelmeskedő angyalok kacagása gördül
s mintha talicskaszám szétszórt manók aludnának
az avar elégedetten hunyorgó fényében

karmazsin himpellérek úsznak
dölyfös kéjjel, telire fújt képpel
az erdő parkoló tündéreinek
leselkedő, széttárt szárnyai,
nyafogó gyémántjai között

a spóráit, űrhajósait némán pöfögtető gomba
az eleven erdő mélykúti, zsibongó köldöke
s mire a reggel üdvrivalgó seregei megérkeznek
a Föld fölputtyanó lényeivel teríti meg
az álmodó növényi vánkost.

 

 

Délidő

Délidő, a Nap szárnyal
A Természet csendet áraszt
Hallgatom, a vonzás körbezár
A növények oltalmába

 

 

Sejtekből felpárolgó zene

Kis piros sárkányok
Súrolják a gondolatom
Tündérország, Paradicsom,
Hozzád száll a mozdulatom

Zöld mezőben csillagok
Gúnyáját foltozgatom
Álombeli zenével
Bolygók lelkét ápolom

Ködben a táj, az éji szépség
Alszik az ég vizén, de nemsokára
Újra ragyogni fog a csillagom, sodor
Tündöklő fonalat lelkem mélyére
Oly jó, oly jó
Röpülök s álmodom
Oly jó, oly jó
Emberi tájakon
Oly jó, oly jó
Kis piros sárkányomon
Oly jó, oly jó
Égő gondolatomon

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1999

 

 

Őseimmel

Őseimmel a Naphoz szállok
Őseimmel a Holdat lakom
Elérek egész a világ végéig
Őseimmel mindent tudok

Gondoljatok őseinkre
Ha fényes csodát láttatok
Attila márvány palotájában
Tegnapelőtt jártatok

Énekeltünk istenekről
Él és Bál is köztünk járt
Tudtuk mi a világ rendje
Táncoltak az angyalok

Szállj!
Szívből szállj!
Azt mondom szállj!
Messze szállj!
Onnan szól
Onnan szól
Onnan szól
Onnan szól
Az ősmúltból!

Csillaglétra megnyílik benned
Álmod kútja fölé hajolok
Csodás bűvös birodalmad látom
Minden él, mi valaha volt! Hej!
Újra él, amiért megszülettem
Táncra perdül, hogy a szív dobog!
Belső fényünk újra messze száguld
Ősi égbolt újra felragyog, hej!

Fázom
Vagy csak remegek
Hallom a hangod
Gondolatban
Felerősítem
Ott él ereje
Hallom
Hogyan szól

Érzem
Hozzám szól
Érzem, hozzám szól
Érzem, hozzám szól

Érzem, hozzám szól
Hallok mindent, hozzám szól
Zenéből álmodom
Én zenét álmodom
Hangommal rajzolom
Zenét álmodom, hallod?
Zenét álmodom!

Vágtázó halottkémek-szöveg, 1999

 

 

Régi magyar tánc

Ó jöjj hozzám!
régi magyar tánc!
ragyogjon föl égi fényed
szép Magyarország!

dobd fel egekig táncos lábaidat
hadd hulljon le reánk finom égi tej
hej hej csillagok vannak-e ott fenn
mert itt áll a bál nem marad több hely

hej napsugár de jó szeretni
őzfutású fényed fölragyogtatni
hej napsugár de tudsz szeretni
földi élet fényét megsokszorozni

meztelen testem zápor veri s szél
bőrömön érzem minden kincsem él
hej hej hej hej kap fel a szél
hej csillagok minden az enyém

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

 

 

Tündérlány

Ó csillag
ó csillag
zenéd hallom zenéd hallom
emeletes mesehajó emeletes mesehajó
ugró táncom az ám a jó! ugró táncom az ám a jó!
zseniális ennivaló! lelket töltő ennivaló!
holdak tánca szemed mélyén! holdak tánca
szemed mélyén!
mi mozog a szoknya alatt? mi bújik a szoknya
alatt?
kis kíváncsi az is maradsz! kis kíváncsi az is
maradsz!
füst utánam ami marad! füst utánam ami marad!
muzsikával simogatlak! muzsikával simogatlak!
énekszóval hasogatlak! énekszóval hasogatlak!
sült kolbászok lágy illata! sült kolbászok lágy illata!
szomszéd néne kisebb lánya! szomszéd néne
kisebb lánya!
világszépe eszemadta! világszépe eszemadta!
ha a szemed reá veted! ha szemed reá veted!
a sok leányt felejtheted! a sok leányt felejtheted!
zsumma zsumma dínom dánom! zsumma
zsumma dínom dánom!
hajbókoló leányálom! hajbókoló legényálom!
zsumma zsumma szikra szikra! zsumma zsumma
szikra szikra!
pattanj fel a lovaidra! pattanj fel a lovaidra!
égi hátú farkas koma! égi hátú farkas koma!
zsumma zsumma zsumma zsumma! zsumma
zsumma zsumma zsumma!
zsemleszájú pici babám! zsemleszájú pici babám!
hogyha akarsz gondolj reám! ha nem akarsz
gondolj reám!
azon nyomban megjelenek! azonnyomban
megjelenek!
szép álmomat eléd teszem! szép álmomat eléd
teszem!
lépj most be az álmaimba! lépj most be az
álmaimba!
emlékezz a szavaimra! emlékezz a szavaimra!
zsumma zsumma zsumma zsumma! zsumma
zsumma zsumma zsumma!
jobb fejemet leemelem! jobb fejemet leemelem!
bal fejemet mellé teszem! bal fejemet mellé
teszem!
égi lángom eléd toppan! égi lángom eléd toppan!
pattantyúra szíved dobban! pattantyúra szíved
dobban!
szedd a lábod magad alatt! szedd a lábod magad
alatt!
kelepelő kalap alatt! kelepelő kalap alatt!
elepedő ülep apad! elepedő ülep apad!
duzzadó vágy egyre dagad! duzzadó vágy egyre
dagad!

ó csillag!
ó csillag!
lelkem mélyén lángom fakad! lelked mélyén lán
gom fakad!
hegyek csúcsán lángom fakad! hegyek csúcsán
lángod fakad!
örömtüzem mezőn gyullad! örömtüzed mezőn
gyullad!
mindenfelé tüzünk gyullad! mindenfelé tüzünk
gyullad!
ez a világ hajtókarja! ez a világ hajtókarja!
csillagerő benned hajtja! csillagerő benned hajtja!
hajtja hogyha akarsz látni! hajtja hogyha akarsz
látni!
hogyha tűzzé akarsz válni! hogyha tűzzé akarsz
válni!

tündérlány!
mondd, hol jársz?
hogyha meghallod a dalom, hogyha meghallod a
dalom,
ugorj elém, azt akarom! ugorj elém, azt akarom!
emeld reám tekinteted! emeld reám tekinteted!
ölelj át és gyere velem! ölelj át és gyere velem!
hej te égő veszedelem! hej te égő veszedelem!
tündérleány gyere velem! tündérleány gyere velem!

tündérlány!
mondd, hol jársz?
tündérhívó táncot járok! tündérhívó táncot járok!
a távolságon átkiáltok! a távolságon átkiáltok!
kristálytiszta álmom titka! kristálytiszta álmom
titka!
a szívedet megindítja! a szívedet megindítja!
tenger árad hangod csendül! tenger árad hangod
csendül!
és a szívem belerendül! és a szívem belerendül!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

 

 

Táltosok csillaga

Ó csillag!
Ne félj!
Eljöttem érted!
Elviszlek!
Elviszlek a Földre
Világíts ott!
Mert sötét van!
Nagyon sötét
Sorsverte bolygó!

Ó csillag!
Csillag csillag!
Gyere!
Hazafelé!
Mutatom az utat
Belső tájak felé
Gyere
Gyere gyere!

Ó kérlek
Hívlak csillag!
Én elviszlek és visszavarázsollak!
Újra teljessé teljesebbé, mint valaha!
Ó te elátkozott istenverte bolygó!
Meg tudnád mondani, hol van az igazi Európa?
Hol zeng ma a regősök mágusok éneke?
Mikor fog újra teljes fényével ragyogni Szkítia?
Itt most feltorlódik a táltosok fénye!
Csillaglelkedet idesodorja szépsége!
Kerülj fel újra az égre!
Távolságod hajít!
Itt itt itt!
Bennem!

Ó csillag!
Gyere ide!
Nem bántalak
Nem támadlak
Én is forgok!
Csillag dervis
Fürödj bennem!
Ó csillag
Ó csillag, Ó csillag!
Táltos csillag
Táltos csillag.

Vágtázó Halottkémek-szöveg. 1999

 

 

Éjjeli röpülés

éjjel
álom-szárny
álom-szárnyból
göngyölödik ki a Hold
pázsit
forró pázsiton lép
ragyogás
lelkem a rét fölött
kószál
egyedül az éjjeli pompa
birodalmában

lesz még éj hogy te is itt légy
földi lélek csillagra kel
földbúrában csendben lüktet
társam: az éjjel

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

 

 

Sorsunk égi hídja

Fölöttünk a csillagos égbolt.
Körülöttünk gyilkos évezredek.
Altatva verik, szaggatják elménket.
A MIÉRT?-re ébredünk.
Miért élünk? Mi lesz velünk?
Ha ember vagy, feledned kell!
Felnézek az égre. Őrület!
Hajmeresztő őrület!
Hát onnan jöttem!
A Világegyetem szülötte vagyok!
Oda megyek vissza földi életem után!
Világos, mint a Nap.
Ragyog, mint a csillagos égbolt.
De fel lehet ezt fogni ésszel?
Van olyan ész, amely képes áthidalni a két világ
közti távolságot?
Ha valóságos az égbolt, az ész megbirkózik vele.
Ha valóságos az ész, akkor maga az ész a híd.
Valóságos híd.
Életünk valóságához vezető híd.
Valóságos észt kigyújtó könyvet tartasz most
kezedben.
Arra való, hogy életed valóságát meglásd és
kigyújtsd.
Hogy megvalósítsd életed, arra fordítsd, amire

való.
Hogy megfordítsd életed, hogy valóra fordítsd.
Úgy legyen!

 

 

Piros pontom tánca

Mindannyian égő
Csillaglények vagyunk
Gondolkodó ősmorzsák
Elménk világító folyamában csillagok nyüzsögnek
Vékony falú tér-tartályban átlátszó testtel
A végtelenből a Földre szegezett szemmel
Egy testet építve rádiózunk reggel
A százéves végtelenségben
emberi jéghegyek csúcsai vagyunk
Földbe süllyedt égi küldemények
Titokzatos rakományunk sípol tüdőnkből
Emléke-temetett atlantiszok
De álmainkban szárnyaink nőnek
A csillagokra visszaszőnek
Tündöklő szépségű emberi álmokat
Sejtéseink rajtunk dobolnak
És emlékeinkből szent meséket fonnak
Mert sejtjeink még emlékeznek
A végtelen rétjére
Világító erdejére

A végtelen a hazám
És piros-szőrű paripám
Átugratott a földi mezőkre

Érzem
Elkap az örvény
Az élet-szerelem hasogat
Igazi szemem nyílogat
Dörömbölő szívem kapál
Hajam az ég felé feláll
És ámulattal röpülök
Önfeledt körök között
Jobbra patakzó égi csengetés
Balra nyüzsgő csillagvárosok
Halk, csilingelő zenéjük száll
Az időtlenség füttye hátán
Mintha áramszedő sisteregne
Kapom magam s hű! Röpülök
Milyen gyorsan nő ez a csillagváros
Középen ott lüktet szíve
Cincindellák csilingelnek
Megvalósult összhang szépség

Időtlen ékes nyugodt fenség
Mintha mindig is itt éltem volna
Időtlen idők óta itt cikáztam volna
Usgyi neki vesd el magad
Kapom magam s hopp! Már szállok
Átnyilallok a csillag-városba
Íme, tündérhajú Androméda
Fény-írással sorsok tűnnek föl
Égig érő tűz-táblán
Emberi sorsok palettáján
Érzések fakadnak, patakzanak
Világhálót ragyogtatnak
De ki ez, aki ezt nézi?
Ki lehetek én, ki érzi?
Mi lehet az igaz sorsom
Amiért születtem, amit az ég akart
Ahogy e kérdés felsejlett bennem
Pályám cikcakkja fellángolt
Szellemem kérdése behatárolt
S érzem piros fényem felé látok
Látom piros pontként szállok
De ha látom magam fényem tompul
Szívverésem égig gyorsul
Enged kérdéseim szorítása
Fényem visszanyeri élét
S mivel élni is akartam
De tudásra is szomjaztam
Újra közel kezdtem szállni
Lassan kérdéssel próbálni
És ahogy lassan kitanultam
Héjaimat meglazítottam
Pontom röpte irányba állt
Így szálltam a Naprendszerbe
Át a bolygó-övezeten
A Hold rezzenetlen égi vártája
Homlokom némán hűsítette
S mire a Föld felé értem
Már sejtettem már reszkettem
Tudtam én egy ember vagyok
Valahol a földön fekszem
Biztosan halottnak hisznek
Amíg az űrben keringek
De irányom visszavágyott
Földi sorsom visszarántott
S ahogy lelassítottam
Röptömben a fénysebességet
Lassan feltűnt hova tartok
Feltűnt földi piros pontom
Ez az ami felé vonzott
Földi erő erre tartott
És ahogy lassan odaérve
Óvatosan beköltöztem
Éreztem ahogy kiterjedek
Lassan körbe növekszem
S a kezdő köldök-pontból
Testem lassan bezsongom Lassan eszméletem éra
Ahogy testem beméri
És megdöbbenéssel láttam
Ez a test őrjöngve vágtat
Tombol táncol rángatózik
A fénykéseket kiélezi
Ezek metszettek fel az égre

De hogy vissza ne lövődjek
Hogy földi sorsom betöltsem
Lefékeztem s visszajöttem
De emlékét megőriztem
Sokszor ma is arrafelé járok
Ahol az élet szava szólít
A sors értelemre fordít
S most a csillagtudás feléled
Elmédben emlékeket ébreszt
Hogy pirostáncú pontok hátán
Az élet felé vágtass

 

 

Szférák zenéje

Jelek jelek jelek
Jelek az égből
Jelek a légkörből
Jelek
De miféle jelek
Mi ég ott fenn
Mi az ami üzen
Mi az, amit senki nem hall meg, pedig folyton
figyel
Itt van fölöttünk, körbevesz
Körbevesz és üzen, jelez, morzézik
Az emberek keresik a jeleket
Hát itt vannak!
Itt vannak a jelek, ott a légkörben,
Egy felhőben, a felhőn ülnek és jeleznek,
morzéznak
Szerelmes jeleket, élet-jeleket, küldik, küldik meg
Küldik a jeleket
De miféle jeleket? Miféle jeleket?
Milyen egy jel délutánja?
Egy jel délutánja! És még! Milyen a Te délutánod?!
Olyan, mint egy jel délutánja?
Olyan, mintha felhőn ülnél? És üzennél egész
életedben, és soha nem jön rá válasz?
Igen, olyan? Igen, olyan? Mondd meg! Mondd
meg!

Hát most én is üzenek! Én visszaüzenek!
Visszaüzenek ezeknek a jeleknek!
És azt üzenem, hogy én még élek!
Élek, élek élek, élek, élek, és lélekben ott vagyok,
ott vagyok az egész légkörben!
Az egész Földet átjárom kívül-belül!
Mindent, mindent, mindent átjárok, mert élni
akarok, élni, élni, élni!!! élni, élni, élni!
Vajon honnan jönnek ezek a jelek?
Hé, honnan jöttök, jelek, édes jelek, mondjátok,
honnan jöttök?
Hol tanultátok ezt a táncot? Hol tanultátok ezt a
ritmust?
Mit akartok? Mit táncoltok?
Mennyit tudtok, és mind ég, amit tudtok, az
egésszel táncoltok?
Az egész tudásotokkal, az egész életetek egyetlen
tánc, egyetlen üzenet, üzenet a napvilágnak,
a napvilágnak, ami tele van szemekkel, a te
szemeddel, az én szememmel, a mi szemünkkel,
a mi fülünkkel, teli van a világ, meghalljuk
a jeleket!
Hogy mit akar, mit akarnak a végtelentől
a felénk zuhanó, a felhőkből felénk áradó,
a füleinkbe áramló jelek?
Talán sikítanak ezek a jelek?
Talán csak artikulálni próbálnak?
Próbálják körülrajzolni, azt, hogy mit is akarnak,
azt, hogy miből áll az életük?
Jelek a testvéreim!
Minden jelek nevében!
Elutazom hozzátok, beköltözöm, beköltözöm
ezekbe a jelekbe. odaköltözöm, jelekbe költözöm,
hangokba költözöm, hangokba, jelekbe, hangokba
és jelekbe költözöm, hangokba és csillagba,
hangokba és képekbe öltözöm!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1999

 

 

Ég és Föld ünnepe

szárnyalj szét, égi fény
halandó létet kell hogy hajíts most
csillagok, lángban a tér,
lobogó hajjal szállok s röpítem fel, fel,
szerelem s élet ünnepe hadd dobjon fel fel

égi labdaként
hopp hopp hadd szálljon most fel
hopp hopp hadd szálljon fel
égi labdaként
szálljon égi labdaként
szállj égi labdaként
hopp hopp dobd ide
dobd dobd csak ide hej
égi labdaként

szivárvány
megnyílik
ég és föld között
életem
ég és föld között
feltűnnek
mozgó alakok

hopp dobd csak ide hej!
Vakítson fénye örömbe röpítsen fel! Fel!
Hegyeket tudnék tőle mozdítani! Hej!
Dobjon az égbe ott van az igazság!
Meríts belőle amíg a tüdőd tág!

hej! színtiszta ég!
hej! színtiszta ég!

VHK-szöveg, 1997

 

 

Ebben a percben

ebben a percben
ebben az égigérő, csodálatos percben
mindketten tudjuk
hogy elindult szellemünk egymás felé
és csodálattal tapasztaljuk
hogy szellemünk az ég felé indult el
ebben a percben
ebben az égigérő, csodálatos percben
ebben a remegő, titokzatos percben
ebben a mámorító, közelítő percben
ebben a mindentudásra váró
mindig is erre a percre váró percben
ebben a percben
amikor tudjuk
hogy itt vagyunk
mindketten tudjuk
hogy ebben a percben
ebben a percben történik meg életünk
ebben a percben életünk elindul testünkből
és mint hosszan sípoló távolsági gyorsvonat
szelepeinek rugóin át felsüvölt
és szemünk tükörén át
a másik távolsága felé röpül
mintha belehajítanák a távolságokat egymásba
ebben a percben hajolnak egymásba
ebben a füstölgő percben
ebben a percben
ebben a percben
ebben a percben
tengerszem lárva életünket megreszketteti
a sistergő újjászületés
reszkető testeinkben megrezdülnek a sejtek
kristályos folyadékai
és a sejtek kristályos folyadékain rezgő égi
buborékok
ebben az átforduló, kacifántos, hétágú percben
ebben a kulcsok kulcsát fölszikráztató végzetes
percben
ebben a csillagfényeket megreszkettető

ebben a sejtek kulacsából csillagfényeket
kiszökkentő, kiszökelltető percben
testfolyadékaink lélekfolyadékainak megrezdülnek
és testünk poharát összekoccintják a szellemek
és falánk testeink égi lélekkel töltekeznek
és ebben a percben
testünk az őt szétvető hatalomtól megtanulja
hogy minden testnél erősebb a lélek
hogy a lélek ha életre kap pehelyként táncoltatja
a testet
ebben a percben
ebben a percben megmámorosodnak a szellemek
testünk koccintó ünnepi poharának táncparkett-
zörejein át
szellemeink mámora az égre rivall
ebben az égigérő nyúlánk percben
szellemeink egymáshoz érnek
egymáshoz érő testeink szellem-ujjainak érintkező
felületein keresztül
egymásba fogódznak
és egyetlen szaltóval
át az ég tükörén
az ég tükörének ugráló kék felhő-lebenyein
ugráló felhő-lebenyeinek ködmönén keresztül
meglebbenő felhő-lebenyeinek szemtükrén
keresztül
átugranak egymásba
érintkeznek
egymás tájaira érve
egymás tájaiba végre leterítik égi fuvallatuk illatát
az egymás tájaira leereszkedő szellemek
saját rendjüket felfedve
saját otthonuk rendjén érintkezve
épülnek
érintkezve egymásba épülnek
villódzó DNS-láncokként lelkünk fény-városokat
emel, növeszt az űrbe
életszerelmet emel az égbe
egymás fényeinek, fénykarjainak egymásba
kapcsolódásával
csodálatos lelki növényként emeli életünket az
égbe
ebben a percben
a szellemeknek ezen csatakos csavaros percében
ebben az összeérő érintkező percben
ebben a mindentudásban merítkező percben
ebben a percben
ebben a percben
ebben a percben

 

 

A halál titka

amikor az embert kettévágják
feltűnővé válik az élet zsivaja
a szervezetünket zsinatoló erők összhangja
testünk a túlvilági kalapácsok ütései alatt
eleven zongorává válik
eszméletünk kárpitja mesés szőttese zúgni inogni
kezd
elménk önmagunkat előretartó képe ahogy
elhanyatlik
a Meztelen Igazság fénye feltündököl
mint távolról érkező óriási fényhajó
lassan tatja visszaúszik egészen születésedig
és amit képviselsz, a kép most átvesz, már ő visel
visz cipel rohan a születéseden túlra
összeér az égi tájjal rengő csillagokkal
különös átalakulás
amikor az embert kettévágják
és igazi képed
rád talál
önazonosságod
világgá válik
világfénnyé
köszöntelek!

 

 

Naptánc

A Nap
Ha nem lenne
Hogyan élnénk?
De van! Él! Él!
Mindent beragyog!
Mégsem láthatod!
De lásd meg most!
Milyen tündöklő
Élő erő!

Hej hej hej haj hej hej hej haj

Hej naptánc, hej naptánc!
Forgok kacagok Nap hozzád!
Hej naptánc, hej naptánc!
Forgok felugrók Nap hozzád!

sorsot rejtő élet Nap-madár
téged hívlak, jöjj ide hozzánk!
ünnepeljünk, élet-ragyogás!
életünk szédítő villanás!

megszülettem
a Nap alatt tombolok

árdeli szép Hold
bársonyos éjszakán
hajnali égbolt
tündöklő napsugár
hej Nap hej Hold
varázslatos szempár
hej Nap hej Hold
varázslatos szempár

Nap
Hé! Nap
Hé! Ragyog!
Hé! Még! Hé!
Táncol!
Táncol! Hajtás!
Táncolj! Nap!
Ragyog! Ragyog!
Mindig ragyog!
Kívül - ragyog!
Belül - ragyog!
Nap! Nap! Napocska!
Édes Napocska!
Élj!
Édes Nap! Nap!
Égi tűz! Nap!
Égi tűz!

Vágtázó Halottkémek-szöveg,

 

 

Fohász az élethez

élet
élet
élet
tombolj még
tombolj még
és élj
az igazadért
tombolj még
úgy felsír
felszakít
száz sebből vér
de lelkem él
és erőt merít
és amit kér
beteljesül
mert lelkem él
és nem hagy cserben
sohasem
ha fáj még
tudom él
és amit éhez
sóvárog
szerelmet
igazat
tündérit
eléri
életet
emberit
nemeset
eléri
mert elér odáig
mert ez a természete
lényege
akarata
sorsa
és minden vágya
minden percben.
ezt akarja
hát megtalálja
ha az egész világot
tűzbe is kell borítsa!

 

 

A föld alatti zene ellentámadása

hej hej
hej hej hej hej
hangok csapnak föl
a föld alól
az élet hangjai
mámoros élet-zene

a föld felett
műanyag abroncs
rothadó mű-világ
terjed a lelkekbe
tenyészik mint a gaz
mindent elfoglal
mindent elrothaszt

ha a lélek rohad
mindennek vége
nem lesz többé ember
csak zombi és med mex
miféle erő az
mely leszorítja
az örök fiatalság zenéjét
a föld alá?
csak zabál zabál zabál
darál darál darál
orcáján száz kép
nevet

fölhasított egek
alatt kiürült lelkek
felül egy hamis isten
vagy inkább sárkány
agyamban sarka
öl
őt öli
őt ölve száll be
most száll
agyamba száll be
most száll
agyadat szántja
őrület szállj meg
mert itt a bárgyú rádió
a gyilkosságimádó tévé
az agyat zabálja
a gondolatot!
legalább hírét tudnám
továbbadni!

hív az élet
még a föld alól
az élet nevében
napfényre lélek!
pokolra minden rohadttal
világrohasztóval!
bennünket ne küldjenek
a föld alá!
vigyék magukkal
hazugság-tenyészetük
ragyogjon föl újra
aranyló Napunk
ha mindenki velünk tart
lesz Édenünk!
rajtunk áll a világ sorsa
lelkünk jobbik felén
álljunk át az élet
akaratára!
hej!
gyere!
te is!
te is meg te is!
gyere! most!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

 

 

Éljetek halottak!

fölpattan halott a sírból
mi a francot csinálsz?
mióta szűnt meg az érzés
miért halott az embervilág?
végítélet rajtunk tombol
életünk célját elrabolták
ezt kapd ki, nekem ne mellé beszélj!

veszélyben az Élet célja
az élőké és a halottaké
uramisten, mennyi szépség
mindez az őrületé
legyen vége a rohadásnak!
éljetek halottak!
éljetek végre!
minden idők szavát halld!

éljetek halottak!
éljetek életet!
van olyan!

Vágtázó Halott kémek-szöveg, 1997

 

 

Hunok Budapesten

Hunok magyarok hunok magyarok szkíták
magyarok szkíták magyarok igaz magyarok
Igaz szép nemes szellem
Életünk fenség, ünnepi szépség
Sorsunk a Természet mágikus akarata
Amiért születtünk, felelősek is vagyunk!
Az élet igaza, sorsod igaza
Ki kell teljesüljön!
És ez vitézséget követel
Tőled is!

Hej!
Hej!
Hej!
Hej!
Onnan süt!
Onnan szárnyal!
Innen sír!
Onnan kér!
Régen büszke!
Magyar nép!
Mondd meg tudod-e
Mivé lettél?

Régen gazdag!
Mára szegény!
Isten ostorából!
Megnyomorított nép!
Most legyél
Újra vitéz!
Le kell győznöd
e világvészt!

Világíts meg
Minden dögvészt!
Sápadjon bele
A sötétség!

Huj huj hajrá!
Zengjen újra!
A Tejútról
A Körútra!
Hogy a világ
Bámuljon újra!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1999

 

 

Világ, ne halj meg!

Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Világ, ne halj meg!
Világ, ne half meg!
Ember voltál, jobb testvérem, világ, ne halj meg
Ember voltál, jobb testvérem, világ, ne halj meg
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember voltál, jobb testvérem, világ, ne halj meg
Ember voltál, jobb testvérem, világ, ne halj meg
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Itt az idő!
Van időd? Nyakadon? Hej-hej!

Ember vagy; vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember voltál, nem?
Ember voltál, jobb pillérem, világ, ne halj meg!
Világoltál, lelket adtál, világ ne halj meg!
Világ, ne halj meg! Világ, ne halj meg!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ha senki más, én kérdlek téged, ember vagy, vagy nem?!
Ha senki más, én kérlek téged, világ, ne halj meg!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Hé!
Van időd? vagy nincs?!
Itt vagyok! Megszülettem!
Világ! Megölnek!
Végigjárok fényeden!
Nem hallod! Megölnek!
És hagyod? És hagyod?
Hagyod?! Hagyod?!
Hagyjátok?! Magára hagyjátok?!
A haldokló világot?!
Én nem!! Nem!! Soha!!
Nem!! Soha!! Nem!! Nem!! Nem!! Soha!!!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1998

 

 

Emberiség

hej! hej! emberiség!
hej! hej! emberség!
ó-kozmikus nép!
ó-kozmikus nép!

száz halált halt életrekelt
emberiség!
végtelenségből kidöndült
emberiség!
Aranykorod elfelejtett
emberiség!
sorsod vesztett megvakított
emberiség!
szegénységbe kényszerített
emberiség!
miféle csodára vársz?
miféle csodára vársz?

százmillió száj
szólj velem!
százmillió agy
százmillió szív
élj velem!
gondolj velem!

törpe sorsba kényszerített
emberiség!
rácsok mögé bekaszlizott
emberiség!
mikor voltál angyalszérűn?
mikor voltál angyalszérűn?
száz halálból fölrévedő
emberiség!
égi úton felvonuló
emberiség!
hogy felejthetted el sorsod
miért felejted el?
hogy felejtetted el sorsod
miért felejted el?
hallod? hallod?
emberiség!
hallod? hallod?
emberiség!

hej! hej! emberiség!
hej! hej! emberiség!
s újra egy-emberré válunk
egy szent akarattá kell váljunk
emberiség!
emberiség!
tűzzé? lélekké!
égi értelemé
emberiség!
emberiség!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

 

 

Valaha ringó táj

valaha ringó táj
hegyen égő oltár
táltostáncra pattanunk

úszik az ég ormán
szép táltos paripám
rádtalálunk, otthonunk

hallom az én nótám
itt van az én hazám
hogyha együtt dalolunk

kigyúló szép világ
viduló szép orcák
táncoljon életvágyunk

ahol a mennydörgő táj
emberi élő világ
érző és segítő táj
mesés és valós világ
keresd, hol fáj
gyógyírt találj
röpíts, hazám
mámor-teli táj!
szállj hozzám
szállj paripám!

szóljon az én nótám
szálljon a paripám
tündököljön életünk
Kárpátok ölében
lélektáj földjében
magyarok örömében

hetedhét országra
az egész világra
örömöm szétáradjon

csillagok szikráznak
magyarok táncolnak
életet teremtsenek

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

 

 

A boldogság éhe

„Illattól sűrű szélben
selymesen suhogó
szent szédül étben érzem
a rózsa belülről csönget
a rózsa belülről csönget."
(A rózsa belülről csönget)
„Mondd szerelmet vágysz-e még?
Hű  társ után jársz-e még?
És ha ágyad megveted
Nem szorul-e el szíved?
Mit ígér még életed?

Ha  csillagokra lesel
Mi az  ami  szíven ver?
És ha  reggel  felriadsz
Mi jut eszedbe? Mi az?"
(Emberi fohász a  harmadik  évezred  küszöbén)

Grandpierre K. Endre: Szent Éhség. A gyönyör himnusza.

 

 

Végzetes szerelem

Ó, elmondom
Ami szép, s végveszély
Eljöttem sorsok végzetéből
Hol egy emberi testet ver a szél
Ez egy száraz, elfagyott váz már,
Mint egy kóró, oly szikár
De szelleme visszajár, éjjelente eget ráz
Hát tombolj, tombolj, gyere tombolj, szélvész,
Tombolj, tombolj, tombolj, szélvész,

Ércfényben fürdik a táj,
A lélek még hazajár,
Hát miféle pokolé ez a szándék
Hogy a végzet a szerelem?
Miért ölsz, szerelem?
Emberibb sorsra születtem!
Szárnyal az élet tüneménye
És elillan észrevétlen
Még nem éhem. még nem éltem, még nem éltem,
Még nem éltem

Visszatérek egy korhadó vázba
Talán fű vagy fa lettem
Itt élek immár némán
Ha itt lennél, te is tudnád
Fölül emberi hullát ver a szél
A zörgő test néha beszél
Egy földindító szerelemről
Az egek végzetéről
Hát tombolj, tombolj, gyere tombolj, szélvész

VHK-szöveg, 1997

 

 

Szerelem-erő

Mint parányi nyughatatlan csíra
Bujkál bennem a szerelem-erő
Édesen áramló folyama
Zöld növényi hártyán motozó
Parányi növényi kezekként kacsokként
Kezdetleges pici kacsókként
Sarjad bennem serkentő szerelem
Fölserken áttöri a zsenge mag-sejthártyát
S földemben gyökerezve elindul fölfelé
Fölfelé
A Nap világa felé
Napvilágod, fényed felé
Kacsaival feléd növekszik
Veled akar összekapaszkodni
Mint élő túlvilági bokor szerelmes szerelembokor
Ami nem a levegőégben nő
Nem a szél fújja nem az eső veri
Érzés telíti világod vezeti
Érzésedre rezdül megnyílik csukódik
Az érzések földjén az örökkévalóságban
Tündéri, érintetlen ártatlanságban
Szél nem éri, eső nem járja
Mosoly, nevetés, sírás cibálja
Messze a világtól
Hangtalanul

 

 

Szerelmes csomag

Kaptál egy csomagot
Én vagyok az
Karjaid becsomagolnak
Csomag vagyok
Van bennem valami
Küldemény
Ajándék
Tőlem neked
Te vagy az
Ahogy ölellek
Körbeveszlek
Bennem találod magad
Ajándék ez a csomag
Ami én vagyok
Csoda-ajándék
Mert neked szól
Te pedig nekem
Jó érzés
Ajándékot tartani
Az ajándék ajándékot tart
Érzem hogy ez az ajándék
Életre szóló ajándék
Ajándék a Természettől
Egyenesen az életemnek
Micsoda jó érzés!
Képzeld: egy csomag
Szerelmes a tartalmába
És tartalma becsomagolja a csomagot
Olyan szerelmes ebbe a csomagba
Ahogy a csomag öleli tartalmát
Tartalmazzuk egymást
Küldjük egymást egymás felé
Ölelés-földre
Megérkeztünk.

 

 

Égő kívánság

Állj! és itt maradsz!
idd a sugaramat!
most megmondom
mit akarok!
szedd most össze magad
jön a zuhatag!
hej, vadíts, láng!
érezd hatalmát!

állj most ide elém
és figyelj rám!
az égő igazság
tovább nem várhat!
ha egyszer megtudod
jobb, ha kapaszkodsz!
égi hatalom
felkap és feloldoz!

hej, gyere elém!
gyere ide elém!
most hajolj fölém!
szemed szemembe néz
most eljött a perc!
most már csókoljál
ölelj át
sodorjál
hej, vadíts láng!
hej!
egy kicsit élvezd
mámoros közelem!
egy kicsit próbáld
beljebb, közelebb!
hisz itt vagyok
mint egy kívánság
mindenem
egy kívánság
ami rád vár
és rád néz
remeg, vár
és forró már

hej, csillagok!
hej, megvakulok!
őrült örömben
égi lángra kapok
kapaszkodj, hej!
sivalkodj!
gyere, emelkedj!
hány év óta vár
ez a kívánság!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

 

 

Bagdadi életkép

(népi hősköltemény nyomán)

Bagdadban Bagdadban
Jókedvű arabok az ablakban
Jódolgukban kacagnak ma hajnalban
És nem szól a szomszéd hogy halkabban!
Egyetlen óriási ünnep van
Nagyban megy a hoci-nesze suttyomban
Esznek-isznak szexuális mámorban
Egész nap a hejehuja napja van
Nem történik ilyen minden paplakban
Hozzá még csak kurjongatnak haj! haj! haj!
Terjed  az őrület még gyorsabban
Fékevesztett ordítások bamm! bamm! bamm!
Püföli az agyamat vad ritmusban
Csak egyetlen darabont ki mamlasz mama
De viszket a marka, hogy elkapja
Óriás Delilát szorongassa
Feje már belilul a gondokba
Agyában terve kigyúl lángokba
Még ma este kiül ő az ablakba
Delilával bagzani fog Bagdadban

 

Rejtelmes kert

Itt várlak
Itt itt itt itt itt itt itt itt itt itt itt itt itt itt
Várlak
Hol hol hol hol hol hol hol hol vársz
Hol vársz most
Hol vagy, elmeséli, érzi belső látásom
Micsoda táj, micsoda táj

Sűrűn gomolygó szellem
Hallom a rét dalát lenn
Hallom én, szerelem-tájon
Látom egy fény nekem jelez
Világít messze, nekem világol
Világít messze, nekem világol

Fényjel
Fénycsomag
Feltűnik utazik felém
Zenét hallok belülről
Dermedten érzem, belülről látom
Ott úszik a fénycsomagban kibontakozó jövőm

Érzem, nem várok tovább
Fényed elér, életre varázsol
Szállj rám, fény-parázs
Éljen hatalmad
Életemmel rejtelmes kertedbe rohanok

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1998

 

 

Miénk a világ!

Hol van az a tűzrőlpattant pirosbarna lány
Akivel ma átmulatnám az egész éjszakát
Keresztbe az utcákon fönn a villanypóznán
Ugrálni a háztetőkön miénk a világ, hej!
Gyere ide, ha van kedved, mert ma nagyon mulatunk
Bukfencezni a járdákon, vadidegenekkel
Ugrálni mindenkire, kicsi a rakás
Mert miénk a város, és miénk a világ, hej!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

 

 

A csillagok hívása

a világ végén
egy fényes napon
felszárnyal a holt
ott leszek
tudom

minden éjjel
oda hívnak a csillagok
fölszárnyal lelkem
végtelen
vagyok

VHK-szöveg, 1997

 

 

A csillagok otthonából

Hej! Hej!
Ott röpülök! Röpülök át a fényévek tisztásain!
Fényév-kaszálók! Hej!
Felfal a világ eleven középpontjába!
Millió fénvszilánkká hasogatja csontjaimat!
Hej! Hej!
Onnan jöttél!
Te is ott voltál! Te is ott voltál!

Aha! Ha! Aha!
Hej!Hej!Hej!Hej!Hej!Hej!Hej!Hej! Hő!
Egy élet! Egy élet! Egy élet röpül!
Röpül végig a sír!
Csak a fény! Csak a fény!
Röpül át!
Egy élet! Egy élet! Egy élet! Már
megérte!
Már megérte! Már megérte!

Lobogó pázsit!
Ott! Ott! Ott!
Minden! Minden! Minden!
Fény! Fény!
Ég a Semmi! A Semmi! A Semmi!
Huj! Huj!
Fényévek kegyetlen zuhanásában!
Át! Át a közepén!
Végtelenbe ugró fényen muzsikáló
Élet-küllő!
Millió emberfény!
Bele! Bele a közepébe! Aááá!
Halált arató élet!
Élet-tisztáson átzuhanó
Teli erőből
Lelkedből
Élet-megmentés!

Vágtázó Halottkémek szöveg, 1998

 

 

Fénysuhamlás

Villódzó fény
összejátszó halmai
torlódnak szétterülnek
vén idők dobálódnak

süt süt süt süt villódzik
süt süt süt süt villódzik
fénysuhamlás
suhamlás
fény szelepei fény zsilipel

kétkedés és megnyugvás
szökellés
hop-hopp-hopp-hopp

Vágtázó Halottkémek-szöveg, Í997

 

 

Időkön át

Folyik, úszik kering a világ a korlátlan szabadság
reggelén
fénylámpások tutajozó életek fénylábaikat
kiengedik
fényük összeér a kozmikus álomrohanatban
együtt érzékeljük a kozmikus sodrást, sodródást
a végtelen megvalósulásának kérlelhetetlen
törvényeit
ahogy az ősvilág bugyborékol át az idők színes
forgatagán
s megjelenik örök jelvényeivel benned és bennem
szőnyegekben eleven szőttesben
ahol erkélyek vagyunk, az örökkévalóság kertjei
vonulunk egy öntudatlan erő tajtékjaiként
vonulunk, vonulunk át a tereken, vándorlunk át
az időkön
vakondokokként, lemmingekként, rénszarvasokként
hajt bennünket a reggel ellenállhatatlan követelése
és sorsunk tüdőket, szemeket, boltíveket váj a
kozmikus folyam örvény-sodraiba

lelkem kúszik a fák tövén
barlangokat vet a reggeli köd
titok kigyullad magával ránt
ajtó zuhan életemre

előttem mozog a mindenség
meg kell tudnom ki vagyok én
álomból jövő megtestesülés
embercsupaszság sorsok s meredély
ősvilág sodor időkön át
nedves állatok örök vonulás
forog forog áthajol rám
kieresztem fényem s minden körbezár

kezemben forog a csillagos ég
még ma meg kell tudnom ki vagyok én
forog zuhan a fény-kútfedél
végesbe ugró végtelenség

kozmikus erő hajt időkön át

Vágtázó Halottkémek-szöveg. 1997

 

 

Nincsen távol

Ó
Csillagom
nyílj meg most
akarom
bocsáss le
tüzedbe
vágytól égő
lelkedbe
szemedbe
eressz le

hideg volt
nélküled
végtelen
üres tér
csillagom
fordulj felém
emeld fel arcod
talán fáj még
megrázkódtam
fájdalmamból
felocsúdtam
érezni merni
megtanultam
szemedtől
lélekké váltam
tanít
mindent a szerelemről
csak úgy
tombol a szerelemtől
fölemel
ad a mindenségből
amitől
minden él az örömtől
csillag-mámor
eléd járul
halld meg
a mindenségből
nincsen távol
közel járok
eléd állok

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

 

 

Olyan isten nincs!

Micsoda erő hajt bentről ki
úgy küld megszületni
nincs mit meggondolni
ez jön ez már az igazi

lassíts hogy belédrázz
rád vár gyere segíts már
akarom, most, az úristenit
hogy nem adsz mindene, olyan isten nincs!

hát teli erőből
az éjszaka végén
a tűz majd megtanít
hogy mi mond mit

égő ház
benne rohanok
hej hej hej hej
félek égek rázkódom
jövök lángban zuhanó testtel jövök
merülök
köpött kép
vakuló élet
halkuló váz
ömlő formák
röpülő méz
forduló fények
az éjjel
végigzuhansz az alagúton
ahol én
te is te is
ő is meg én is

megkötözött szám felnyílik

Vágtázó Halottkémek-szöveg. 1997

 

 

Őslény a Tejútról

Őslény
bennem mozog
foglya vagyok
itt él itt él
ereimben
csillagjaim
a Semmiben
a Semmi szélén
ingázok
a Semmi közepének
szemeiben
szédítő mélyben
ott jön le belém
a Tejúton
megnyíló szeme
végtelen tó
te mit gondolsz
már nem tudom
hogy mit tudok
csak szédülök
ragyogó
álmodó
ájuló
hadaidon
csillagokból
érkezel
ebbe a vajúdó
ocsúdó
borzongásodra eszmélő
világba
életre hívó vér ver lüktet
mozog hangomban
csodával vágó
tarajuló
sajgásodban
hív ott a Tejútról
szállj most le
csillaghavas
bundámba
égnyitó
birodalmadba
földi élet maró-fájó
kínjaiba
te is ott élsz
a Tejúton
borzongó őslény
ég és lélek
közös titka
te is itt élsz
szerelemben
csillagparazsú
lelkemben
halálközel
sorsommal

Vágtázó halottkémek szöveg. 1998

 

Verőfény

Süt
a verőfény
egy fürdőző fény
egy emberi fény
itt szólít téged
teremjenek
tündöklő fényű
emberek
a mindenség
előlép
innen ég
onnan ég
onnan világít szét
oda áramlik szét
ó adjad még
ó adjál fényt

átvesz az érzés
egyre terjed az érzés
itt szól bennem
csiri-csiri-csiri-biri
így duruzsol
csiri-csiri-csiri-biri
elvarázsol
figyelj te is rá hogy miről
szól teveled
hogyan fényesedik meg
tebenned

megáll az eszem

fel kell pattannom
és már jár jár jár
és már szól szól szól
és már jó jó jó

lesz még nap száll még hozzánk az élet ünnepe
lesz még napfény, megnyílik még az ég
úgy szólít, érzés kell ide
ami kincs itt égig ér, az bentről született

vágtázz föl hát, vágják életed
napsugár-karddal, égő szerelemmel
fakadjon fénylő, aranyló özöne
éneke zengjen, röpítsen messzire

hej! hej! hej! küldj fényt!
hej! hej! hej! küldj fényt!

Vágtázó Halottkémek-szöveg, 1997

 

 

Végtelen tündöklő

Átvilágít a fény
Végtelen tündöklő
Ússzál, ússzál most fény
Ússzál az elmémben
Elönt a csillagfény
Valami áramló
Teste tiszta fény
Végtelen tündöklő
Álom, életbe költözött fény
Hej, hej, hej, hej
Belehajlok, tengerfény
Végtelen óceán embertükrén
Holdamon száll a mindenség
Csillagból szőve
Uram teremtőm, miért szültél
Valami tündöklő
Tiszta testű fény
Hald meg, halld meg, elmém teremtő
Gyere, hát gyere, a végső célt tudom
Szállj le, itt az idő, Vállamon lépkedő
Csillagfény
Szellemem zsongón körülölel
Szerelemre hív A mindenség

 

 

Csodaszarvas-idéző

Álom tájon
Száguld
Csodaszarvas

Égi mén, gyere, szólíts engem!
Felragyog tüzes égi jeled
Égre nyíló vadászmezőkön
Hej vitéz, gyere, tarts velem!

Égi fényed érzem, most felöltöm
Nem lehet semmi, ami ellenáll
Belső zenéd mindenhol felcsap
Meghallják, akik emberek

Hallj meg!
Hallj meg!

Égi fény, gyere, kapj fel engem!
Boldogság gyere perzselj meg!
Együtt él most már mindörökre
Sorsunk mámoros szerelem

Boldogság maga testet öltve
Minden jó öröknek született
Égre nyíló vadászmezőkről
Közös sorsunk, tudom, rám nevet!

 

 

Csillagvárosok üzenete

Magas égre föltekintek Magas égre feltekintek
Mindenütt csillagok rajzanak Mindenütt csillagok
rajzanak
Közel a végtelen távol
Látom a végtelen távolt
Évekig röpül a fény
Egyik csillagból a másikba
Égi csillagból ide hozzám, a Földre
De a gondolat illan villan
egy pillanat máris ott van
A kapcsolat hívható
A csillag elgondolható
Belülről kirajzolódó tájon él
Érzékelő lelked előtt
Ha figyeled, majd feltárul
Csodás égi mesekönyvként
Érzékelő lelked szemét
Hívják, vezetik a csillagok
Ha van lelked, a hívást érzed
Ha van szemed, tájaikat látod
Ha van füled, zenéjüket hallod
ha megteszed, valamit már tettél
Valami életet elültettél
Csillagpázsit mohájában
Érzés-világ pompájában
Benépesül majd a világ
S minden újra elébed áll
Úgy, ahogy azt ó akarja
Égi lelke most sugallta

Rajzó tündöklő csillag-társulások
A távolban összefolynak
Égő folyammá csoportosulnak
Ott látom a csodaszarvast Ott látom
a csodaszarvast
Pompájában tündökölni
Végtelenre ablakot nyírni
Ott látom a Kerek Tisztást
Meséinknek Kerek Erdejét
Magyarok legbelsőbb honát
Titkot rejtő ős-világát
Regősök titkának tudóját
Erről zsinatol a kifli-Hold
Milliárd évek titokteli kútja
És az egész égi folyó
Mintha ön-akaratából tenné
Egyetlen egységes várossá ugrik
Tejút-város nyüzsgő forgatagává
Vajon milyen titkot tudnak
Napjaik vajh miről szólnak
Hogyan zajlik víg életük
Miféle sorsot rejt végzetük
Nekem s neked ezt tudnunk kell
Sorsaink innen indultak el
Innen indultunk el az útra
Bennünk csillagmorzsákat őrizve
Ez a csillagmorzsa világít ma is
Belülről előre s fel az égre
Ez a parányi lélek-darabka
Élteti a belső világot
Bent s kint egyaránt ő világol
Ezért emel bennünket is az égre
Ez indít a végtelenségre
Csodaszarvas égi fénye
Szárnyat ad a végtelen égre
Hogy lásd igen, csoda-szarvas
A Tejút ős-birodalma
És a csodák birodalma
Egy csodás lényt alkot az égen
Mesebeli álom-várost
Emeletes mesehajót
Ez a mese igazsága
Mindennél erősebb valósága
Ott ragyog ma is minden éjjel
Kívül s belül felível az égre
Az elrabolt nappal után Jön az élet igazsága
A sötét védelme alatt
Kibomlik a csodák országa
A legcsodásabb, hogy e csoda
Legcsodálatosabb tulajdonsága
Mindennél erősebb igazsága
Minden sziklánál szilárdabban áll
A mesevilág igaz valósága
Mindennél tündöklőbb értelme
Ma is az égen égő valósága

Ott az égi országúton
Tejút-város égi erdején
Ott ragyog tündöklő Androméda
Tejút-városunk égi testvére
Égi röpülő csészealjként
Röpülő kalap, vagy hal-alakként
Csillagokban sziporkázva
Ünneplő fényekbe öltözve
Ragyog büszke Androméda
Indra-méda Endre-méda
Médek titkát őrző csillag-raja
Ősi korok csillag-fészke
S mintha minden csillag-város
Nyüzsgő csodás palotája
Az idők húsára ráfeküdve
Sorsainkon hallgatózva
Gondolattal ránk *
Keresve az emberséget
A lelki üde nemességet
Ez a rajzó vidám égi sereg
Ha rágondolsz, elibéd terem
Röpülő városok itt termő kacagányok
Csillagszemű boszorkányok
Nyüzsgő záporzó testülete
Köröz röpül kavarog az űrben
Táncol jelez pályákat ír rajzol
Titkos belső áramlással
Belső fényű értelemmel
Töltött csillagvárosok
Zengő égi harangozok
Zsongatják az égi lelket
A végtelen bűvöletet
Szellem-húsból tápászkodva
Érzésekből virágozva
Érzéseinktől növekedve
Kedvre kapva teremtenek
A közös munkára elősereglenek
S ládd, mint milliónyi seregély-fióka
Fölröppennek, az időt kioldva
Elindítva a Napok birodalmát
Belső táncukban zsonganak
Az élet hangyában szólanak
Téged szólítanak

  

 

Az élet szerelme

Vajúdó sorsom fordulópontján, mely már egy hónapja sodor egyre mélyebbre, hirtelen arra eszmélek, hogy életemet a végtelenség végzetes erejű, gáttalan vonzása hívja, ösztökél, hogy elmémet kiszabadítsa az egyen-kalodákból, hogy a legmagasabb eszmények felé tágítsa, elme-eszméltető eszmék felé, a lélek végtelen szabadsága felé. Igen, most már tudom, az volt a baj, hogy nem mertem eléggé merészen vágyni, hogy éppen a leggyönyörűbb életet, az igazit, a tökéleteset tartottam valószerűtlennek, már szinte valótlannak, lehetetlennek. Most már látom, valójában mindig is a valóságosan létező csoda közvetlen erejében vágytam élni, a Hold, a csillagok, a Nap tündöklésének mély, emberi szerelmében, borzongató, mágikus kiteljesedésében, az élvezet égető, örömmámoros szenvedélyének futótüzében. Elmerülni a világ mélybe rántó, kozmikus sodrásában, a tenger végtelen, opálos ragyogásában, a vágtázó ló hátán átélt szabadság korlátlan mámorában. A természetes, gyerekkoromtól sóvárgott élet a Természetet átható emberi szellem mágikus szőtteséből ragyog fel, ahol a Hold, a csillagok, a Nap - a világ húsát teremtő mély, titokzatos csodák gyermekei.

Érzem, itt lüktet, jelez bennem, hogy csak életre-halálra szóló életet érdemes élni, természetes életet, ahogy a Természet is a létezés ellentétes erőinek érintkezésében, egymásra játszó, vadászó táncában lüktet. A Természet méhében ott lüktető, szülő erő is olyan, mint amit belül érzek: a semmi és a valami létre-nemlétre, a Mindenség értelmének tétjére menő játszmája hív folyton életre. Jó, hogy az élet határán, a tudatos lét határán megjelenő embernek is csak életre-halálra, tudásra-nemtudásra menő életet érdemes élni. Ha ilyen élet borzongat, csak akkor érzem meg a Természet legbensőbb erejét, borzongató varázserejét, és érzem, legmélyebb, egyetlen lényegem erre hajt, efelé ösztökél folyton. Ezért vágyom arra, hogy a félvállról élt élet helyett a legmagasabb eszményekért éljek szilaj, vad, és zabolátlan életet, gyújtó szenvedéllyel, amelyet a csoda bűvös ereje hajt a belső eszmények felé. Életet, amely végtelen erővel tart, tartja legmélyebb emberi mivoltomat. És ad, igazi emberi ragyogást ad, hogy ettől a bensőséges, ünneplő ajándéktól belső örömöm, emberi mivoltom nyílik meg, ráébredek, és bensőm megtelik emberi, természeti életerővel, az élet bűvös italával. Mintha hatalmas barát, társ-lény eszmélne fel, derengene fel mélyemben. Bensőm emberi húsa fényt kap, tündökleni, ragyogni kezd, valósággal újjászületni, testet ölteni. És élni kezdek végre, vágyni, életre, igazi életre vágyni, teljes, végzetes erővel, emberi életre elszánt erővel kiteljesedni, megvalósulni. Kiállni a bennem élő eszményeinkért. Érzem, ezekért az eszményekért a halált is vállalni tudom, mert tudom, hogy valójában csak így, végsőkig elszántan, végsőkig tisztázva, végső egységességben érdemes élni, az élet egészének, tiszta fényének jegyében, amely nélkül az élet széteső dirib-darabok egyvelege, más, az élet ellen irányuló akaratok megvalósulásának terepe. Mintha életünket felkínálnánk rosszakaróinknak, hogy éljék le helyettünk.

Egy igazi, természetes, mindenre elszánt életet valójában a halál sem érint. Hiszen még ha ellene is támad, akkor sem érinti meg lényegét, egységes, belső fényét nem hazudtolja meg, legfeljebb kioltja az adott őrállomáson. Eredetileg az ilyen halál is alárendeltetett a Természet törvényeinek, de ha mi magunk a Természet törvényeiért, legbensőbb magjáért élünk, akkor az ilyen életet kioltó halál valamiféleképp a magasabb Természet akaratának kell legyen alávetve. A halál csak akkor válik égetővé, pokolivá, ha természetellenes, ha értelmetlen vagy rossz célt szolgál. Különösen akkor, ha a vészhelyzet is természetellenes, ha az ellenünk támadó ember az életgyűlölet, az embernélküli, természetnélküli élet, a hatalmi érdekek akaratára állt át. És ez az, ami nap-mint-nap olyan szembetűnő. Úgy érzem, bár látszólag, kívülről, még minden szinte ép, de belül, csak épp észrevétlen, lassan rág egy alattomos erő. Épp annyira lassan, hogy ne tűnjön fel, de annyira egyöntetűen, hogy szinte természetesnek, kikerülhetetlennek, törvényszerűnek hasson. Érzem, félek, félek, hogy ma már emberi mivoltunk folytonos vészhelyzetben él. Az élet szeretetét annyira talajtalanná, felszínessé, sekélyessé teszi a mai világ, olyan járványszerű, tömeges a lélek-kiürülés, hogy már nemcsak rólam vagy rólad van szó, nemcsak egyéni életünk felmutatása veszíti el lassan arcát, kifejezését, mondanivalóját. Rágondolni is rettentő, hogy ha egyre többünk élete veszíti el tartását, akkor a Természet akaratának érvényre jutása kerül veszélybe. Ilyen vészhelyzetben még egyéni életünknél is fontosabb, hogy eljussunk benső világunk romlatlan, természetes erőihez, és felélesszük őket.

De még a vészhelyzetben élő emberiség korszakában sem válik mindig pokolivá a halál jelentkezése, érintése. Hiszen a halál finomabb formáiban jelen van mindennapjainkban, együtt él velünk, betegségeinkben, szenvedéseinkben. Ilyenkor ismeri csak fel a beszűkült, a haláról tudomást venni sem akaró elme, hogy ez a mindennapi kis-halál, a betegség és a szenvedés mennyire segítő szárnyú természeti erők valójában, és hogy valójában bennünket kérnek, késztetnek arra, hogy magunk váljunk gyógyító és gyógyulni képes erővé. Ilyenkor értjük meg, hogy a természetes halál valójában baráti szárnyú, orvosló, tanító erő, barátként tesz-vesz körülöttünk, bennünk minden nap, gyógyító betegségekkel, gyógyító szenvedésekkel jelezve az egyéni életünk határain túli világ nem halotti, hanem testvéri természetét.

Emlékszem, és érzem, mennyire vonz, ahogy az igazi, végzetes, természeti életben, szenvedélyes élet-szerelemben kibontakozik az emberi, állati, növényi arcú, emberlelkű, tündértestű világot átható legmélyebb, legtisztább erő: a nemiség. A születetten nemességet, lelki tisztaságot őrző és újjászülő erő, a nemiség nemcsak bennünket, embereket hajt, de áthatja az egész Világegyetemet őrületes-tündökletes, égető és megtisztító tüzével. A nemiség lélek-ereje a világhús legbensőségesebb héja, a csak tündérujjakkal érinthető világ, lelkiségünk legkényesebb tartománya, amely maga a nemesedés élvezetességének elve, a nemesebbé válás vágya. Látod te is, hogy ez a sokat vádolt nemiség valójában, eredetileg éppen a világ ártatlanságának elve, hiszen a világ lényegének legbensőségesebb, leggyengédebb, legtüzesebb tartományát élteti. A természetes, tiszta nemiség a legnemesebb eszményt látja a világ középpontjában, és ha így látsz, a világ legbensőségesebb lelkisége válik a világ legmélyebb alapjává. Hát nem fura? Épp a tiszta, természetes nemiség a világ bűntelenségének bizonyítéka, mert ez minden világok legfontosabb világának, a lélek világának középpontjába a nemességet állítja, a nemiség fölemelő, érzésekkel tisztító erejét. A gyermeki, fiatal lélek még érzi, hogy a szerelem minden lény legszentebb, legféltettebb, legemberibb titka, és legszemélyesebb életvilága. A szerelem az, ami képes megmutatni a világ legmélyebb, alap-titkát, azt az eleven titkot, amit mindannyian magunkban hordunk, és amely minden nap bennünket ösztökél, szerelemre hív, szólít, arra kér, sarkall, tüzel, hogy hallgassunk lelkünkre, hallgassunk a bennünk élő eszményi társ hívó szavára, lelkünk ismerje meg, hogy életünk arra való, hogy szemben az idegenkedő, látszat-biztonságra, a rövidlátás bölcsességének álarcában valójában önmegtagadásra tanító mai szemlélettel, mi mégis életre-halálra legbensőbb eszméink mellé álljunk, és merjünk ragyogni, élni, szeretni, tisztává, káprázatos örömmé válni, merjünk vágyni valódi életünkre, és merjünk szenvedni is érte, ha kell.

A tündérien tiszta nemiség több, mint aminek hiszik, hazudják: a világnak az ég felé hajtó szerelem az egyetemes titka, mert minden létezőben benn ott él, ez az a világcsoda, amelyről mindenki hallott, de senki sem értett meg, amely őrzi titokzatos természetét, és amely ezután is őrizni fogja, mert csak személyes létünkben él igazán. Ez a nemiséggel áthatott világszerelem, ez a megtagadott, eldurvított, megvetetett, bűnösnek bélyegzett világerő, ez a világteremtő szerelmi erő az életerő maga, az élet élni vágyásának ereje, az élet jobbá, nemesebbé, különbbé válásának ereje, valójában a világ egyetlen természeti alapja, amelyen minden más felépül, s ezért ennek titka felfedi az összes nagy világtitkot, felfedi a világ lelkiségét, a halál baráti, segítő arcát, a tengerben rejlő végtelenség női báját, a Hold tündérpalotájának hívó, belső hangját, lelki hívogatását, a Nap titokzatosan érkező életközpontjait, fény-csomagocskáit, amelyek magukban foglalják kis csomagocskákként, hátizsákokkánt, háti-állatokként a Világegyetem összes lelkének, szellemének sivalkodó, aranyló, parányi lényét.

Mintha egy oroszlán lenne a barátod, úgy eszmélsz elmédre, és betekintesz a pazar, lélekkel csordultig töltött csillag-kastélyok mennyei lakomájának eseményeibe, a kacsalábon forgó, perdülő csillag-várták terített asztalain álló kupák bűvös élet-folyadékaiba, és ezzel lelked megízleli az örök élet italát, betekintesz a csillagok messzeható lélektükreinek világába, csillagszemű örömtüzeikbe, s hallod az álomvilág partjaira kikötött ladikok loccsanásait, hallod az álom valósággá válásának kísérő hangjait fizikai füleddel, és elömlik a bűvös kék tűz ereidben, égetve, lángolva, sebesen, szédítő távolságokat vetve. A világszerelem lónyihogásként kibomlik benned, és érzed, valójában szellemi lény vagy az idők véghetetlenségében.

A szellemi szél az a belső szél, amely egész lényedet átfogja, legyél kő, napraforgó vagy holdra vonító farkaslegény, a szellemi szél az, amely átfogja lényedet, amely irányt ad, ó ember! Hogy mennyire tud ez a szél, mennyire tudja, amit tudni kell, amit tud az élet, amit tudott valaha is. Ez az a szellemi erő, az a szellő, amely minden molekuládra kiterjedően átrendezi irányultságodat, életedet, minden molekulád belső képzelet-kastélyaiba berepíti a hírt, amik a szándékaid. Ha szereted molekuláidat, igyekezz jó elhatározásokra szert tenni, mert ők tudnak sok mindent arról, amit te talán nem tudsz már, és amit közvetlen közelről látnak, mert ott élnek, nem egy biliárd-golyó rengetegben, hanem a természet igazságának csodaszerű, közvetlen közelében.

Sokkal jobban fájhat, mint ahogy az benned tudatosul, ha engedsz a sodrásnak, és te is a természetellenes élet mellett döntesz. Hány és hányféle döntés, szellemi irány tűzi ránk szellőjét, zászlóját nap mint nap. Napjaink végén sokszor úgy nézünk ki, mint egy csatahajó, amelyik egész nap legalább ezer irányba akart elindulni, vagy egész nap arra haladt, amerre sodorta a mai világ szele. Milyen érzés? Milyen érzés, amikor végül jellegtelenné válva, a hajókapitányok már nem jelzik a világszelet, nem adják maguk a belső irányt, a világszellem kihuny bennük, s a romló társadalom csapásai alatt lassan, egyenként megrohadnak? S ezután egy furcsa, az élet világától rohamosan távolodó világszélben sodródnak a recsegő-ropogó, éveik embertelen terhe alatt összeroppanó világhajók, az élet megcsúfolására, ha nem állunk át az élet bennünket továbbra is hívogató, tündéri ragyogás felé hívó akaratára.

És ahogy életünk akaratára eszmélünk, a lelki nemesség eszméje újra feléled, mert belső irányítottságaink miriádnyi, egymásnak ellentmondó beállítottsága zavart okoz, feszültséget teremt, egymásnak ellentmondó akaratok képtelen halmozódását, és ebben egyedül a nemesség eszméje képes újra egészséget, épséget adni. Mert a nemesség olyan cselekvés, amelyben saját belső irányítottságunk egységes és összhangzó, amelyben a belső irányítottságok a legmélyebb természeti létalapból, a világragyogtató nemiségből, a nemtelenség ellentétéből, az életszerelemből, az élet-eszmeiségbe, eszményiségbe szerelmes lelkiségből fakadnak, legmélyebb természeti alapjukon szerveződnek, és ezért a legkisebb irányok, rész-beállítottságok is összehangzóvá válnak. Összehangzóvá válik lelkünk, mint egyetlen hatalmas, zenei hangszer, amely a Természet létszerelmének zenéjét játssza. Akárhogy is, a nemtelen éppen attól nemtelen, hogy saját természeti lényegét tagadja meg, zülleszti le alacsonyabb életszintre. A nemtelen éppen azért nem tud se igazán tüzes, se igazán gyengéd lenni, mert belső irányai ellentmondóak, feszültek, zavaróak, és így nem jut el az önmagában égő természeti tűz közelségéhez, se addig a belső összhangig, amelyben az apró rezdülések az egész kifejeződései. A nemtelenség azért sötét, mert egyre durvuló felszíne egyre kevésbé adja át a belső tűz fényét, a nemesség világító, életreható fénnyel kisugárzó fényét, amely mégis az egyetlen világfény maradt mindmáig, amíg lelkünkben még él a tűz, a lélektűz, az életszerelem egekig ható, lelkünk legmélyéről fakadó életvágya.

A zenében még él a világlélek, és a zenében épp az a mámorító, hogy egybehangzó, összhangzó, egyetlen egységes szellem zenéje, belső iránya, és épp az a zenében a végsőkig mámorító, ha ez a belső irány a Természet, a Világegyetem szellemiségének az iránya, ha az ember természeti létiránya, ha az friss, élnivágyó, nemes vágy, amely legmélyebb belső világunk érzékeléséből, érzékelésével átélt élményből fakad.

Hallgatom a VHK most születő zenéjét, nemsokára énekelnem kell, még azt sem tudom, mi is akar lenni, amikor már felfogom a zenében élő szellem érintését, és megborzongok, mert szédítő, ájulásba rántó távlatokban él ez a szellem, s ahogy átadom magam s fölelevenedik bennem, érzem, hogy az érzés csontjaimat hasogatja, mint mikor magas lázam van, és életem veszélybe kerül, és érzem, hogy kékes színű szellem mozdul meg bennem, hasogatja csontjaimat, és elindul, bűvös kék folyadékkal töltve meg csontjaimat, s egyszercsak fölfelé illan, az ég felé. Érzem, mintha hajszálvékony áttetsző csövön át tartaná csontjaimmal a kapcsolatot, s felillan az egekbe, a csillagok közé, s onnan zenél vissza hozzám. A zene hullámzása ingatja ezt a hajszálvékony kék csövecskét, ez hajladozik bennem, s ettől a hajladozástól, amely lelkem legkényesebb tartományainak közepén fut át, azokon a tartományokon, amelyeket mindmáig érintetlennek őriztem meg, s amelyek most közvetlen veszélybe kerültek, ha nem törődök velük, életem végveszélybe kerül, érzem. Ezek a legkényesebb, legközpontibb tartományok, amelyekről azt se tudtam, hogy ennyire kényesek, fényesek, most olvadozni kezdenek, hajladoznak, s minden mozdulatokkal elmém működési törvényei átalakulnak, elmém szélsebesen tágulni kezd, őrületes sebességgel, félő, hogy beleőrülök, s eközben őrületes erejű váratlan boldogság csap meg, egy hihetetlenül csodálatos szerelem, de vajon kibe vagyok szerelmes? ebbe a zenébe? vagy magába az életbe? A parányi kék üvegszálon függ életem, elmém, szerelmem, attól hogy a zene hogyan mozgatja, miféle fuvallatokat indít el, s ahogy mozgatja, lelkem olvad, elmém látni kezd, olyan világot, amit eddig a bedeszkázott látóhatárok között nem tudott meglátni. Bizonyára látomásaim vannak, csak éppen ezek a látomások a legvalóságosabbak, látom a csillagokat, az égi világ egységét, ahogy átfut éppen lelkem legféltettebb központján. Lelkem minden titka, nem is ismert zugai táncolni kezdenek, rezegnek, párolognak, ujjonganak. Hirtelen bűvös-kék szellő lódul meg a messzi tájból. Egy könnyed átkaroló mozdulattal, egy tündér-köpönyeg kanyarításának mozdulatával átkanyarodik még messzebbre, majd hirtelen vissza, egyenesen felém, szédítő sebességgel, rám, már el is kapott, istenem, mindjárt szétszakadok, de nem, pehelykönnyű lettem, elkap s mint égi pelyhet magával emel egy könnyed légies mozdulattal, kicsit bedőlve, átdob a csillagok közé, azt se tudom, hol vagyok, ez is csak egy látomás?

Átváltok lelki érzékelési üzemmódból az iparosított látási üzemmódba. Itt vagyok a próbateremben, zúgó fejjel, éppen énekelek. Felkavar a zene. Olyan szerelem szólal meg benne, amire mindig vágytam. Talán ezért van ennyire nagy hatással rám. Hatása nem múlik. Tart. Tart. Engem magam is tart. Életben tart. Egy igazi, magasabb életben. Egy értelmes életben. Lélekben tart. Legmélyebb lelkemmel ajándékozott meg és ezt a lelket tartja bennem.

Sétálok az utcán, várok egy lányra. Minden zajra, neszre érzékenyebb vagyok, vagy látomásaim vannak, vagy csak képzelődök. Egyszercsak felnézek az égre. Furcsa hatással van rám a Hold látványa. Alig látszik a sötét felhők mögül, de van benne egyfajta határozottság, egyfajta váratlan figyelemre parancsoló, odaadásra késztető nyugodtság, eltökéltség. Hosszan nézem. Felhők futnak el előtte, úgy, hogy csak teteje látszik ki, mintha egy óceánon utazna, úszna a Hold teteje, mint egy önálló holdcsónak. De ki az utas? Ebben a pillanatban a Hold teljesen eltűnik a hirtelen előkerült sötét fellegek alatt, ÉS ÉN ÉRZEM, HOGY SZELLEMEM KIUGRIK AZ EZER ÉVEK MILLIÓ ÉVEK ÓTA OTT DERMEDŐ ÁLLAPOTBÓL ÉS SPIRÁLIS PÁLYÁN FELÉM TART. Megérkezik. Jó érzés, jó a bizonyosság. Mintha feltöltöttek volna tudással, merészséggel, érzéssel, végtelenséggel. Jó így élni. Szellemem velem tart.

Nézem a Duna-partot, a messzeségbe átívelő hidat. Hallgatom neszeit, nézem látványát, töltekezem, sütkérezem a boldogságban. Érzem, ahogy emelkedik-halkul a híd hangja, a híd zenéje. Észreveszem, hogy a hidat egész hosszában egy szellem tartja, hozzábújva, köré tekeredve, halvány kék színben áttetsző belső ragyogással. És tartja. Tartja a hidat. Tartja, s mert szorosan tartja, ünnepélyes bensőségességben, zengeti, zsongatja, hangulatba vonja, játszva felerősíti hangjait, hang-szökőkútjait, s visszahalkul szédítőn. Mint egy hang-szökőkúton játszó gyermeki lélek, aki tudja, mindenki hallja, de senki sem veszi észre, ott játszik az emberek tudatküszöbén, feltűnik, s eltűnik. Igen, ez az, ezért hívták a régiek a szellemeket tündéreknek! Mert a tündérek folyton incselkednek velünk, létüket csak akkor és csak annak mutatják meg, akinek élete ünnepélyes végzetességbe nyílt ki. Tünemények csak a tüneményes életben jelentkeznek. De mindannyian tünemények vagyunk, amíg el nem felejtjük.

A Duna egész hosszában szellem fekszik, ameddig ellátok. Könyöke, háta, mint hatalmas kádban, kitámaszkodik félig a partra. Zavartalan könnyedségben terpeszkedik, vidáman, hetykén körülnéz. Kékesen sejlik a víz, s ez az időtlen szellem az időtlenség mézével folyik lelkemben.

A szerelmes is csak ezért szerelmes, mert az ünnepélyessé kibomló, felerősödő élet előhívja a bennünk lakozó szellemet, és a szellem izgalomba jön, s elkezdi sejtjeinket, génjeinket, elménket zsongatni, szökőkutakként használni, amiből a világ lelke, szelleme szökik ki, énekelve, táncolva.

Szellem vagyok. Lehet, hogy most születtem. Szellem vagyok, és én is csak azt akarom, mint minden szellem: a természetes élet mámorát.

 

 


Grandpierre Attila