Tartalomjegyzék
Egyszer volt, hol nem volt
Nem
is olyan régen
A lelkeknek szárnyuk
volt
Néha most is érzem
Táltosszívük
bennem dobog
Csillagokkal érzek
Nyílik
körbe a világ
Mágikus szépsége
Látom az égi világot
Mint
óriás elmét
Óriás
elme mélyén
Bűvös szélén
pázsit
Ott alszik égi vitéz
Körülötte
égbolt
Gondolatárama úszik
Mindent
bevilágít
Bűvös ereje uszályában
Lények
raja éled
Benépesül körben
az űr
Már bolygók is jőnek
Gondolathúsú
csillagok
Vággyal tündöklenek
Életszerelmük
szétárad
Napnál fényesebben
Hol
sugaruk földet ér
Növények
fakadnak
Életfakasztó csillagerő
Növényekbe
torlik
Üde kecses ringásban
Alszik
a sugallat
Éjszakánként
kisuhamlik
Álma társat ébreszt
Legyen
aki megölelje
Állati testvére
Máris
éled s bogárzik
A mezőkön
rajzik
Kerek erdőn egész nap
Virágokkal
játszik
Összekötni csillagokkal
Növénység
világát
Égi vadászmezőkön
át
Megjelent az ember
Égretörő
elméjével
Aki híd lehetne
Növényi
antennák nyelvén
Ha mindent értene
Látom az égi világot
Mint
óriás elmét
Ősélet
csodapalotáját
Élet hűs
forrását
Ott fakad a csodakút
Örök
élet kútja
Világunkat ez
tartja
Bévül szárnyaltatja
Látom az égi világot
Csillagtüzű
elmét
Ősiételünk éghonát
Itt
él minden érzés
Érzésből
épül a Hold
S a csillag az égen
Érzésnyilát
elhajítja
Szívembe találva
Örömkönnyem
felszikrázik
Megejt a varázslat
Látom az égi világot
Szellemem
hazáját
Értelmem szárnya
röpít
Világló pályára
Értelem-parázzsal
Világító
fénye
Elűzi a sötétséget
Új
egeket fénylet
Felfedező világhajó
Gyöngyhajóként
röptet
Vakító világfénye
Áthatja
világom
Cselekvő fényétől
Százszínben
világol
Minden a világon
Az
értelem fénye
Tiszta üdesége
Gyöngy-akarata
Puha
fehérsége
Éltet mindnyájunkat
A
csillagban ez süt
Ha megérted végre
Az
értelem szent varázs
Létteremtő
tündér
Hajolj szavára, világ
S
gyermeked fiadzik
Gyermekünk a büszke
élet
Az emberi lélek
Szilaj
igaz fenséges
Mint a Te szépséged
Látom
az égi világot
Világító
fényem
Világ, szívedre talál
Hívó
hűs fényedre
Tárulj előttem, világ!
Mint
óriás elme
Hétszintű csodahajó
Mi
pompázik benned
Te égi csodahajó
Lélekből
épültél
Életszerelemből
Csodás
őstudásból
Rég szintjeid
járom
Hadd mondjam el neked
Hogy szemeid
lássák
Amit most én látok
Mert
már két világkút
Látja
a világot
Úgy ahogy én látom
Ahogy
te is látod
S ha elméink összeérnek
A
világ feléled
Újra szárnyal
mint régen
A régi népmesékben
Jövendőnk szent őshona
Ez
emberi elme
Tündöklő száz szintje
ím
Előttünk feltárul
Mindeniknek
szelleme
Maga a világfény
Tiszta
fényű értelem
Ez világunk
húsa
Érzések világa
Érzéseink
foglalata
Mik örökké élnek
Ott
ragyogsz világhajó
Ma is fenn az
égen
Végtelen ősi éneked
Sejtjeimben
érzem
Ott ragyogsz világhajó
A
földi pázsitban
Szálló
pillangókban
Cserebogarakban
Ott ragyogsz
világhajó
Éji tengerünkön
Hullámában
lapuló
Égi sejtelemben
Ott ragyogsz
világhajó
Emberben állatban
Vágyban
gondolatban
Sorsközösségünkben
Ott
ragyogsz világhajó
Szemedben is
látom
Elméd ébredezve
Világra
kap benned
Felvirágzik a világ
Tavaszi
mezőként
Bűvös áradásban
Mindenen
átzúduló
Életszerelemben
Társkereső
növények
Fürdenek szívedben
S
versemet e mezőhöz írom
Ami benned
serken
Telisteli telisteli
Életszerelemmel
Zsongó
rejtelemmel
Csodálatos álmot
láttam Csodálatos álmot láttam
Bár
te is látnád Bár te is látnád
Álmomban
csillagként szálltam Álmomban
csillagként
szálltam
Te is ott voltál Te is
ott voltál
Csillagtestvérek fogadtak
a fényvártán
Csillagtestvérek
fogadtak a fényvártán
Megvendégeltek
csillag-tudással Megvendégeltek
csillag-tudással
S
mint csillagóra csillaghúsú
spóra Mint
életfonalát megpillantó
spóra
Ezerévekre visszaláttam
Ezerévekre visszaláttam
Az ősi
világot szép Magyarországot
Az ősi világot
szép Magyarországot
Világ
csókja felém suhamlott Világ
csókja felém
suhamlott
Tetőtől
talpig elborított Tetőtől talpig elborított
Együtt
lélegeztem a tájjal Együtt lélegeztem
a
tájjal
Tüzek lobbantak föl
bennem Tüzek lobbantak
föl bennem
Tüzek
lobbantak föl körbe Tüzek lobbantak
föl
körbe
Égtek a szerelemtüzek
Égtek a szerelemtüzek
Égtek
a szerelem s örömtüzek Égtek
a szerelem s
örömtüzek
Kívül
s belül s körbe-körbe Kívül
s belül s körbe
körbe
Tüzek
körül villódzó arcok Tüzek
körül villódzó
arcok
Szemeik
a tűzbe mélyednek Szemeik a tűzbe
mélyednek
Onnan
látják meg a belső világot
Onnan látják
meg a belső világot
Ott
látják az élő világot
Ott látják az élő világot
A
cselekvő fényt a szellemi erőt
A cselekvő
fényt a szerelmi erőt
Onnan jelenik meg
ez eleven álom
Ami átjön hozzánk
tánc alakjában
A tánc hozza
szépen szóló éneket
Szépen
szóló ének hozza beszélő
verseket
Idéző versek hozzák a
fényes értelmet
Énekük
hallom dobbanásuk érzem
A föld
dübög a tánctól az ég
felé ugrástól
Világító
szavak megérkeznek hozzád
Belső
világodat gyógyírral világítják
De
kérlek bennük a világcsodát
is lásd
Ne csak a felszíni értelmet
csodáld
Hanem a világerőt a szerelem-erőt
Mely
szárba szökken versbe szökken íme
És
gondolattá érzéssé benned
születhet
Átugrik az erő gondolatból
testbe
A világszakadékot újra
átívelve
Érezd a titok bűvös
vonzását
Az életszerelem
otthonra hívását
A világ
otthonná tevésének álmát
Az
otthon Édenné tevésének
vágyát
Együtt lélegeztem
a tájjal Együtt lélegeztünk
a
tájjal
Csillaglelkek földön
járva
Földi testvérekre rátalálva
Rejtelmes
növényi életvarázsra
Együtt
lélegeztem a tájjal
Élményeim
messze szálltak
A táj belső udvarába
Ahol
beszél a méz forog a csupor
Minden
mindent tud és érez
Érzéssel
csordultig telítve
Könnyen s belülről
röpül
Minden üzenet körbeérez
Üzenete
vidám s könnyedén száll
Minden
növény sürgöny a levegő hírfolyó
A
lepke egy levél egy szerelmes üzenet
Elmével
játszó elmét becéző
üzenet
És ahogy ebbe belesajdul a
szívem
Mintha megkondítana valami
harangot
És ettől megcsordul belőlem is
az érzés
Megcsordul s kiárad
átfolyik a tájba
Együtt lélegeztem
e tájjal ó együtt éltem
e tájjal
Éveken át ezen
a tájon jártam
Gyermeklelkem itt
nevelkedett
Minden zuga külön kis világ
Ahová
az elmém tanulni járt
S most ahogy
újra e tájon járok
Mintha
a földi tenyésző világot
Egy
mélyebb belső áramkör táplálná
Mintha
testvér-világa átpárállna
Az
élmény-sziget mélyebb televényéből
Teljesebb
életet kapna és hordozna
Mert e
tájat élményeim párája
táplálta
Érzéseim
nevelték a beszédre, szóra
Gyermeki
világ felé fordulóra
Ahol
minden beszél és minden mindent megért
S
ahogy most újra errefelé járok
Érzem
a világ titkára rátalálok
Minden
lelket megidézek
Erejükkel összenézek
S
csodáiknak márvány-tömbjét
Érzéseik
vérkeringését
Szavaimban
testetöltve
Új életre adom
e földre
Élő szellemek
Kis zöld
kardokat növesztenek
A széllel vívják
Játékos
harcukat
Hajladozásuk körvonalai
Réges-régi
írásként
Élményeket
üzennek
Időtlen idők mélyén
Doboz-városokból
Fogaskerék-napok
Börtönrácsai
mögül
Hozzád vágyik lelkem
Növényi
világ
Leheveredve a fűbe
Meztelen testtel
Mohón
olvasó pórusokkal
Figyelek A napsugár
érintésétől
Pórusaim
szerelmes-tiszta Illatot kapnak
Figyelem a fű
illatát
Micsoda varázslat
Üde
könnyed érzés birodalma
Elragad
a messzeségbe
Röpítő könnyítő
érzés
Észrevétlen
tudás kerít hatalmába
Mintha
a növényi kardok élén
Nekem
készült balzsam sürögne-forogna
Gyorshírként
zsibongva
Kenegeti elérhető pórusaimat
Milliónyi
apró láthatatlan tündér
Illatos
gyógyírral megrakodva
Tisztogatja
hunyorgó kürtőimet
S az élet
frissítő részegítő álma
Újra
belém költözik gyógyító
lázzal
Szinte égen az éhes
Forró
pórusokat
Mint egy feledésbe merült
Testvériség
pecsétje
És feloldozó hatalma
Átfog
és beavat
Az élet szédítő
mélységébe
A levegőég
ünnepén
Mely öröktől örökké
tart
A fűszálak üzenete
Üzeneteket
serkent
Mindenből ami élő
Sürgöny-hálózat
vagyunk
Reléink nesztelen kattognak
Átsuhan
rajtunk egy elmét borzoló üzenet
Mint
megejtő varázslat
Felködlik a táj
hangulata
Érzésekkel átitatott
Érzésekben
fürdő
Bensőséges kifejeződése
És
ahogy belénk költözik
Parányi
életmag kisarjad szárnyat bont
Képzeletünket
hajtja röpteti zsongatja
Hangulata zenél
hív ég és föld közé
Nyüzsögnek
rajzanak az illanó vágyak
Benépesül
a táj dúsan sereglenek
Vezetik
a bogarak röptét
Bűvös gyógyírként
tisztítják a belső látást
A
megfelelő távlatokba
A csillagok felé
Képi
birodalmak
Csengő-bongó röpte
Némán
nesztelen
Utaznak örökre
Talán
csillag-tájak
Titkai hasadoznak
Az
érzések bogárló
Telítettségében
A
miriádnyi fűszál
Tengernyi katona
Mind
összekapaszkodva
Élő televényként
Egyként
érzik a Föld
Parányi rezgését
Távoli
hangok
Fölerősödését
Az
ég távoli
Küllőinek sejlését
A
némán tovasikló
Élő
gondolatokat
Tudom az érzés most
Hazajár
Fürdik
forrásában
A tündér
világban
Arcom földhöz szorítva
Égető
érzésben fürödve
Borzongó
elmém
Mintha látni kezdene
Suttogó
bensőséges hang
Szólít
Gyere
Gyere
Gyere
a füvek birodalmába
Közénk
állva
Látó társul
Vidd
hírül a világról rég
Leszakadt
embereknek
Érzéseink illatát
Az Éden
hívása
Gondold el
Látó
gondolat - űrhajód röptét
Pázsitos
mező fölött csillagos ég
A csillagok
parányi kacsalábon forgó kastélyok
Rajtuk
piciny háromszögletű zászlók
Lobogó
szalagokkal
S ha figyelmed idáig elér
Igéző
tündérlány-szemek elmédben
felvillannak –
kialszanak
A mezőn szentjánosbogarak
fényei morzéznak
vissza
Királyfiú
sétál a mezőn
Koponyája
háza szinte áttetsző Agyközpontjai
őrtüzekként villognak
bontakozik ki előtted
Ha rágondolsz a szentjánosbogaras
mezőre
Éjszakai város tűnik elő
Hegyoldalról
rálátunk a meleg fényű fehér
Házikók
fényeire
Örömtüzekként
ragyognak
Ha rágondolsz a csillagos égboltra
Éjszakai
tenger ugrik elő
A sötétbe vesző
partvonalon világítótornyok
Villognak
Üzennek
a tengeren villogó fényű pici hajóknak
Fényeik
élő nyilalló szerelem-nyilak
Ha
rágondolsz a királyfiú agyközpontjaira
Előtűnnek
a fiú gondolatai
Pázsit fölött
lebegő selyem-zászlókon versek
Tűnnek
elő
S ha majd rájuk gondolsz
Ha olvasni
kezded
Előbukkannak
S zene hallik
Tücsökcirpelés
Szerelmes
tóparti békabrekegés
E versek
hangulatát
Értelmét Jelentését
Építsük
föl
Együtt
Gondolatban
Felépíteni
egy palotát
Vers-kastélyt
Eleven
versfát
Az élvezetek templomát
Aminek
ragyogása bevilágítja
Az
evilági kastélyokat
Az élet
zegzugait
Olyan belső ragyogással
Ami
értelmet ad e földi utazásnak
Célt
Látást
Érzést
Töltést
Erőt
Igazságot
Az
élet igazságát
Életed
legbelső
Csak általad felépíthető
Javát
Segít megtalálni
A gondolat
Ha építkezik
Csodaerővé
válik
Képes megnyitni egy fényt
Ami
bármily távoli
És bármennyire
gondolatbeli
Mégis az igazság ég
benne
S már feléd is ég
És
az igazság közelítése
Felemeli
a lelket
Megtölti önállósággal
Fenséggel
Rendeltetéssel
Az
igazság saját
Önmaga igazságából
merítő
Önálló érvényéből
építő
Fénye
Mindennél
messzebb világít
Eltemetve is
Hát
még ha elindulsz felé
És
jöttödre felragyog
Vidám röppenéssel
fel-felcsillan
Incselkedik veled játszik
elbűvöl
És meg-megmutatja magát
S
ha elméd az igazság meglátására
adod
Lassan fel-feltárul
Bűvös
fénye megtisztít
Frissé
élettelivé tesz
Igazsága
tudatában
Győzhetetlenné
Őrökké
Tündökletessé
A
szépség igazságának
tudójává
A gyönyörűség
törvényeinek szerelmesévé
Élővé
tesz
olyan édes lélek-testük
van szervezeted
atomjainak!
álombundából
szőtt várukban folyton égnek a
fények
szüntelen
üzennek egymásnak
sárkánytáncú
királyfiakként táncolnak
lángoló
lelkük összeérintésével
álom-várakat
emelnek
éjszakai
szentjánosbogár-mező parányi
váracskáinak
üveg-falait
s csak táncolnak váltig
hajnalhasadtáig
szerelmes
énekeket súgnak felénk
daliás
vágyakat építenek indítanak
útra
szárnyaló terveket
ábrándok
vidám kavalkádját
táncolnak
ropják
a csűrdöngölőt
parányi méz-kastélyaik
lélekkel töltött
bonbonokként
olvadnak
olvadoznak a lélek-égben
ropogó lángok között
csijj!
csijj!
ha megérinti figyelmed
szárnyalni
kezdenek álmaik
lelkesen lobognak a lelkek
fényévein át
szerelmes szellemek
ropogó vágy-városain át
hogy
hazaérkezzenek
üveghegyek közt
tengerszemként tündöklő
lényedhez
gyermekkori
szellem-nyújtózásod otthonos
pázsitjára
landoljanak
ha majd te is hazaérsz
és
ismét figyelsz unszolásukra
mint
hajdan
Sűrű, sötét, megszeppenő
éjben
szerelmeskedő angyalok kacagása
gördül
s mintha talicskaszám
szétszórt manók aludnának
az
avar elégedetten hunyorgó fényében
karmazsin himpellérek úsznak
dölyfös
kéjjel, telire fújt képpel
az
erdő parkoló tündéreinek
leselkedő,
széttárt szárnyai,
nyafogó
gyémántjai között
a spóráit, űrhajósait
némán pöfögtető gomba
az
eleven erdő mélykúti, zsibongó
köldöke
s mire a reggel üdvrivalgó
seregei megérkeznek
a Föld fölputtyanó
lényeivel teríti meg
az álmodó
növényi vánkost.
Délidő, a Nap szárnyal
A
Természet csendet áraszt
Hallgatom,
a vonzás körbezár
A növények
oltalmába
Kis piros sárkányok
Súrolják
a gondolatom
Tündérország,
Paradicsom,
Hozzád száll a mozdulatom
Zöld mezőben csillagok
Gúnyáját
foltozgatom
Álombeli zenével
Bolygók
lelkét ápolom
Ködben a táj, az éji
szépség
Alszik az ég vizén,
de nemsokára
Újra ragyogni fog
a csillagom, sodor
Tündöklő fonalat
lelkem mélyére
Oly jó, oly
jó
Röpülök s álmodom
Oly
jó, oly jó
Emberi tájakon
Oly
jó, oly jó
Kis piros sárkányomon
Oly
jó, oly jó
Égő gondolatomon
Vágtázó
Halottkémek-szöveg, 1999
Őseimmel a Naphoz szállok
Őseimmel
a Holdat lakom
Elérek egész a világ
végéig
Őseimmel mindent tudok
Gondoljatok őseinkre
Ha fényes
csodát láttatok
Attila márvány
palotájában
Tegnapelőtt jártatok
Énekeltünk istenekről
Él
és Bál is köztünk járt
Tudtuk
mi a világ rendje
Táncoltak az
angyalok
Szállj!
Szívből
szállj!
Azt mondom szállj!
Messze
szállj!
Onnan szól
Onnan szól
Onnan
szól
Onnan szól
Az ősmúltból!
Csillaglétra megnyílik
benned
Álmod kútja fölé
hajolok
Csodás bűvös birodalmad látom
Minden
él, mi valaha volt! Hej!
Újra él,
amiért megszülettem
Táncra
perdül, hogy a szív dobog!
Belső
fényünk újra messze száguld
Ősi
égbolt újra felragyog, hej!
Fázom
Vagy csak remegek
Hallom
a hangod
Gondolatban
Felerősítem
Ott
él ereje
Hallom
Hogyan szól
Érzem
Hozzám
szól
Érzem, hozzám szól
Érzem,
hozzám szól
Érzem, hozzám szól
Hallok
mindent, hozzám szól
Zenéből
álmodom
Én zenét álmodom
Hangommal
rajzolom
Zenét álmodom, hallod?
Zenét
álmodom!
Vágtázó halottkémek-szöveg,
1999
Ó jöjj hozzám!
régi
magyar tánc!
ragyogjon föl égi
fényed
szép Magyarország!
dobd fel egekig táncos
lábaidat
hadd hulljon le reánk
finom égi tej
hej hej csillagok vannak-e
ott fenn
mert itt áll a bál nem
marad több hely
hej napsugár de jó
szeretni
őzfutású fényed
fölragyogtatni
hej napsugár de tudsz
szeretni
földi élet fényét
megsokszorozni
meztelen testem zápor veri
s szél
bőrömön érzem
minden kincsem él
hej hej hej hej kap
fel a szél
hej csillagok minden az enyém
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1997
Ó csillag
ó csillag
zenéd
hallom zenéd hallom
emeletes mesehajó
emeletes mesehajó
ugró táncom
az ám a jó! ugró táncom
az ám a jó!
zseniális ennivaló!
lelket töltő ennivaló!
holdak tánca
szemed mélyén! holdak tánca
szemed
mélyén!
mi mozog a szoknya alatt?
mi bújik a szoknya
alatt?
kis kíváncsi
az is maradsz! kis kíváncsi az is
maradsz!
füst
utánam ami marad! füst utánam
ami marad!
muzsikával simogatlak! muzsikával
simogatlak!
énekszóval hasogatlak!
énekszóval hasogatlak!
sült
kolbászok lágy illata! sült kolbászok
lágy illata!
szomszéd néne
kisebb lánya! szomszéd néne
kisebb
lánya!
világszépe eszemadta!
világszépe eszemadta!
ha a szemed
reá veted! ha szemed reá veted!
a
sok leányt felejtheted! a sok leányt
felejtheted!
zsumma zsumma dínom dánom!
zsumma
zsumma dínom dánom!
hajbókoló
leányálom! hajbókoló
legényálom!
zsumma zsumma szikra
szikra! zsumma zsumma
szikra szikra!
pattanj
fel a lovaidra! pattanj fel a lovaidra!
égi
hátú farkas koma! égi hátú
farkas koma!
zsumma zsumma zsumma zsumma! zsumma
zsumma
zsumma zsumma!
zsemleszájú pici
babám! zsemleszájú pici babám!
hogyha
akarsz gondolj reám! ha nem akarsz
gondolj
reám!
azon nyomban megjelenek! azonnyomban
megjelenek!
szép
álmomat eléd teszem! szép álmomat
eléd
teszem!
lépj most be az
álmaimba! lépj most be az
álmaimba!
emlékezz
a szavaimra! emlékezz a szavaimra!
zsumma
zsumma zsumma zsumma! zsumma
zsumma zsumma zsumma!
jobb
fejemet leemelem! jobb fejemet leemelem!
bal
fejemet mellé teszem! bal fejemet mellé
teszem!
égi
lángom eléd toppan! égi lángom
eléd toppan!
pattantyúra szíved
dobban! pattantyúra szíved
dobban!
szedd
a lábod magad alatt! szedd a lábod
magad
alatt!
kelepelő kalap alatt! kelepelő
kalap alatt!
elepedő ülep apad! elepedő
ülep apad!
duzzadó vágy egyre
dagad! duzzadó vágy egyre
dagad!
ó csillag!
ó
csillag!
lelkem mélyén lángom
fakad! lelked mélyén lán
gom
fakad!
hegyek csúcsán lángom
fakad! hegyek csúcsán
lángod
fakad!
örömtüzem mezőn gyullad!
örömtüzed mezőn
gyullad!
mindenfelé
tüzünk gyullad! mindenfelé tüzünk
gyullad!
ez
a világ hajtókarja! ez a világ
hajtókarja!
csillagerő benned hajtja!
csillagerő benned hajtja!
hajtja hogyha akarsz
látni! hajtja hogyha akarsz
látni!
hogyha
tűzzé akarsz válni! hogyha tűzzé
akarsz
válni!
tündérlány!
mondd,
hol jársz?
hogyha meghallod a dalom, hogyha
meghallod a
dalom,
ugorj elém, azt
akarom! ugorj elém, azt akarom!
emeld
reám tekinteted! emeld reám tekinteted!
ölelj
át és gyere velem! ölelj át
és gyere velem!
hej te égő veszedelem!
hej te égő veszedelem!
tündérleány
gyere velem! tündérleány gyere
velem!
tündérlány!
mondd,
hol jársz?
tündérhívó
táncot járok! tündérhívó
táncot járok!
a távolságon
átkiáltok! a távolságon
átkiáltok!
kristálytiszta
álmom titka! kristálytiszta álmom
titka!
a
szívedet megindítja! a szívedet
megindítja!
tenger árad hangod
csendül! tenger árad hangod
csendül!
és
a szívem belerendül! és a szívem
belerendül!
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1997
Ó csillag!
Ne félj!
Eljöttem
érted!
Elviszlek!
Elviszlek a Földre
Világíts
ott!
Mert sötét van!
Nagyon sötét
Sorsverte
bolygó!
Ó csillag!
Csillag csillag!
Gyere!
Hazafelé!
Mutatom
az utat
Belső tájak felé
Gyere
Gyere
gyere!
Ó kérlek
Hívlak
csillag!
Én elviszlek és visszavarázsollak!
Újra
teljessé teljesebbé, mint valaha!
Ó
te elátkozott istenverte bolygó!
Meg
tudnád mondani, hol van az igazi Európa?
Hol
zeng ma a regősök mágusok éneke?
Mikor
fog újra teljes fényével ragyogni
Szkítia?
Itt most feltorlódik a
táltosok fénye!
Csillaglelkedet
idesodorja szépsége!
Kerülj
fel újra az égre!
Távolságod
hajít!
Itt itt itt!
Bennem!
Ó csillag!
Gyere ide!
Nem
bántalak
Nem támadlak
Én
is forgok!
Csillag dervis
Fürödj
bennem!
Ó csillag
Ó csillag,
Ó csillag!
Táltos csillag
Táltos
csillag.
Vágtázó Halottkémek-szöveg.
1999
éjjel
álom-szárny
álom-szárnyból
göngyölödik
ki a Hold
pázsit
forró pázsiton
lép
ragyogás
lelkem a rét
fölött
kószál
egyedül
az éjjeli pompa
birodalmában
lesz még éj hogy
te is itt légy
földi lélek
csillagra kel
földbúrában
csendben lüktet
társam: az éjjel
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1997
Fölöttünk a csillagos
égbolt.
Körülöttünk
gyilkos évezredek.
Altatva verik, szaggatják
elménket.
A MIÉRT?-re ébredünk.
Miért
élünk? Mi lesz velünk?
Ha ember
vagy, feledned kell!
Felnézek az égre.
Őrület!
Hajmeresztő őrület!
Hát
onnan jöttem!
A Világegyetem szülötte
vagyok!
Oda megyek vissza földi életem
után!
Világos, mint a Nap.
Ragyog,
mint a csillagos égbolt.
De fel lehet
ezt fogni ésszel?
Van olyan ész,
amely képes áthidalni a két
világ
közti távolságot?
Ha
valóságos az égbolt, az ész
megbirkózik vele.
Ha valóságos
az ész, akkor maga az ész a híd.
Valóságos
híd.
Életünk valóságához
vezető híd.
Valóságos észt
kigyújtó könyvet tartasz most
kezedben.
Arra
való, hogy életed valóságát
meglásd és
kigyújtsd.
Hogy
megvalósítsd életed, arra fordítsd,
amire
való.
Hogy megfordítsd
életed, hogy valóra fordítsd.
Úgy
legyen!
Mindannyian égő
Csillaglények
vagyunk
Gondolkodó ősmorzsák
Elménk
világító folyamában
csillagok nyüzsögnek
Vékony
falú tér-tartályban átlátszó
testtel
A végtelenből a Földre szegezett
szemmel
Egy testet építve rádiózunk
reggel
A százéves végtelenségben
emberi
jéghegyek csúcsai vagyunk
Földbe
süllyedt égi küldemények
Titokzatos
rakományunk sípol tüdőnkből
Emléke-temetett
atlantiszok
De álmainkban szárnyaink
nőnek
A csillagokra visszaszőnek
Tündöklő
szépségű emberi álmokat
Sejtéseink
rajtunk dobolnak
És emlékeinkből
szent meséket fonnak
Mert sejtjeink még
emlékeznek
A végtelen rétjére
Világító
erdejére
A végtelen a hazám
És
piros-szőrű paripám
Átugratott
a földi mezőkre
Érzem
Elkap az örvény
Az
élet-szerelem hasogat
Igazi szemem nyílogat
Dörömbölő
szívem kapál
Hajam az ég
felé feláll
És ámulattal
röpülök
Önfeledt körök
között
Jobbra patakzó égi
csengetés
Balra nyüzsgő csillagvárosok
Halk,
csilingelő zenéjük száll
Az
időtlenség füttye hátán
Mintha
áramszedő sisteregne
Kapom magam s hű!
Röpülök
Milyen gyorsan nő ez a
csillagváros
Középen ott lüktet
szíve
Cincindellák csilingelnek
Megvalósult
összhang szépség
Időtlen ékes nyugodt fenség
Mintha
mindig is itt éltem volna
Időtlen idők
óta itt cikáztam volna
Usgyi neki
vesd el magad
Kapom magam s hopp! Már
szállok
Átnyilallok a csillag-városba
Íme,
tündérhajú Androméda
Fény-írással
sorsok tűnnek föl
Égig érő
tűz-táblán
Emberi sorsok palettáján
Érzések
fakadnak, patakzanak
Világhálót
ragyogtatnak
De ki ez, aki ezt nézi?
Ki
lehetek én, ki érzi?
Mi lehet az
igaz sorsom
Amiért születtem, amit
az ég akart
Ahogy e kérdés
felsejlett bennem
Pályám cikcakkja
fellángolt
Szellemem kérdése
behatárolt
S érzem piros fényem
felé látok
Látom piros pontként
szállok
De ha látom magam fényem
tompul
Szívverésem égig
gyorsul
Enged kérdéseim szorítása
Fényem
visszanyeri élét
S mivel élni
is akartam
De tudásra is szomjaztam
Újra
közel kezdtem szállni
Lassan kérdéssel
próbálni
És ahogy lassan
kitanultam
Héjaimat meglazítottam
Pontom
röpte irányba állt
Így
szálltam a Naprendszerbe
Át a bolygó-övezeten
A
Hold rezzenetlen égi vártája
Homlokom
némán hűsítette
S mire a
Föld felé értem
Már
sejtettem már reszkettem
Tudtam én
egy ember vagyok
Valahol a földön fekszem
Biztosan
halottnak hisznek
Amíg az űrben keringek
De
irányom visszavágyott
Földi
sorsom visszarántott
S ahogy lelassítottam
Röptömben
a fénysebességet
Lassan feltűnt
hova tartok
Feltűnt földi piros pontom
Ez
az ami felé vonzott
Földi erő erre
tartott
És ahogy lassan odaérve
Óvatosan
beköltöztem
Éreztem ahogy kiterjedek
Lassan
körbe növekszem
S a kezdő köldök-pontból
Testem
lassan bezsongom Lassan eszméletem éra
Ahogy
testem beméri
És megdöbbenéssel
láttam
Ez a test őrjöngve vágtat
Tombol
táncol rángatózik
A fénykéseket
kiélezi
Ezek metszettek fel az égre
De hogy vissza ne lövődjek
Hogy
földi sorsom betöltsem
Lefékeztem
s visszajöttem
De emlékét
megőriztem
Sokszor ma is arrafelé járok
Ahol
az élet szava szólít
A sors
értelemre fordít
S most a csillagtudás
feléled
Elmédben emlékeket
ébreszt
Hogy pirostáncú
pontok hátán
Az élet felé
vágtass
Jelek jelek jelek
Jelek az
égből
Jelek a légkörből
Jelek
De
miféle jelek
Mi ég ott fenn
Mi
az ami üzen
Mi az, amit senki nem hall meg,
pedig folyton
figyel
Itt van fölöttünk,
körbevesz
Körbevesz és üzen,
jelez, morzézik
Az emberek keresik a jeleket
Hát
itt vannak!
Itt vannak a jelek, ott a légkörben,
Egy
felhőben, a felhőn ülnek és jeleznek,
morzéznak
Szerelmes
jeleket, élet-jeleket, küldik, küldik
meg
Küldik a jeleket
De miféle
jeleket? Miféle jeleket?
Milyen egy jel
délutánja?
Egy jel délutánja!
És még! Milyen a Te délutánod?!
Olyan,
mint egy jel délutánja?
Olyan,
mintha felhőn ülnél? És üzennél
egész
életedben, és soha
nem jön rá válasz?
Igen, olyan?
Igen, olyan? Mondd meg! Mondd
meg!
Hát most én is üzenek!
Én visszaüzenek!
Visszaüzenek
ezeknek a jeleknek!
És azt üzenem,
hogy én még élek!
Élek,
élek élek, élek, élek,
és lélekben ott vagyok,
ott vagyok
az egész légkörben!
Az egész
Földet átjárom kívül-belül!
Mindent,
mindent, mindent átjárok, mert élni
akarok,
élni, élni, élni!!! élni,
élni, élni!
Vajon honnan jönnek
ezek a jelek?
Hé, honnan jöttök,
jelek, édes jelek, mondjátok,
honnan
jöttök?
Hol tanultátok ezt a
táncot? Hol tanultátok ezt a
ritmust?
Mit
akartok? Mit táncoltok?
Mennyit tudtok,
és mind ég, amit tudtok, az
egésszel
táncoltok?
Az egész tudásotokkal,
az egész életetek egyetlen
tánc,
egyetlen üzenet, üzenet a napvilágnak,
a
napvilágnak, ami tele van szemekkel, a te
szemeddel,
az én szememmel, a mi szemünkkel,
a
mi fülünkkel, teli van a világ,
meghalljuk
a jeleket!
Hogy mit akar, mit akarnak
a végtelentől
a felénk zuhanó,
a felhőkből felénk áradó,
a
füleinkbe áramló jelek?
Talán
sikítanak ezek a jelek?
Talán csak
artikulálni próbálnak?
Próbálják
körülrajzolni, azt, hogy mit is akarnak,
azt,
hogy miből áll az életük?
Jelek
a testvéreim!
Minden jelek nevében!
Elutazom
hozzátok, beköltözöm, beköltözöm
ezekbe
a jelekbe. odaköltözöm, jelekbe költözöm,
hangokba
költözöm, hangokba, jelekbe, hangokba
és
jelekbe költözöm, hangokba és
csillagba,
hangokba és képekbe
öltözöm!
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1999
szárnyalj szét,
égi fény
halandó létet
kell hogy hajíts most
csillagok, lángban
a tér,
lobogó hajjal szállok
s röpítem fel, fel,
szerelem s élet
ünnepe hadd dobjon fel fel
égi labdaként
hopp
hopp hadd szálljon most fel
hopp hopp
hadd szálljon fel
égi labdaként
szálljon
égi labdaként
szállj égi
labdaként
hopp hopp dobd ide
dobd dobd
csak ide hej
égi labdaként
szivárvány
megnyílik
ég
és föld között
életem
ég
és föld között
feltűnnek
mozgó
alakok
hopp dobd csak ide hej!
Vakítson
fénye örömbe röpítsen
fel! Fel!
Hegyeket tudnék tőle mozdítani!
Hej!
Dobjon az égbe ott van az igazság!
Meríts
belőle amíg a tüdőd tág!
hej! színtiszta ég!
hej!
színtiszta ég!
VHK-szöveg, 1997
ebben a percben
ebben az égigérő,
csodálatos percben
mindketten tudjuk
hogy
elindult szellemünk egymás felé
és
csodálattal tapasztaljuk
hogy szellemünk
az ég felé indult el
ebben a percben
ebben
az égigérő, csodálatos percben
ebben
a remegő, titokzatos percben
ebben a mámorító,
közelítő percben
ebben a mindentudásra
váró
mindig is erre a percre váró
percben
ebben a percben
amikor tudjuk
hogy
itt vagyunk
mindketten tudjuk
hogy ebben a
percben
ebben a percben történik
meg életünk
ebben a percben életünk
elindul testünkből
és mint hosszan
sípoló távolsági gyorsvonat
szelepeinek
rugóin át felsüvölt
és
szemünk tükörén át
a
másik távolsága felé
röpül
mintha belehajítanák
a távolságokat egymásba
ebben
a percben hajolnak egymásba
ebben a füstölgő
percben
ebben a percben
ebben a percben
ebben
a percben
tengerszem lárva életünket
megreszketteti
a sistergő újjászületés
reszkető
testeinkben megrezdülnek a sejtek
kristályos
folyadékai
és a sejtek kristályos
folyadékain rezgő égi
buborékok
ebben
az átforduló, kacifántos, hétágú
percben
ebben a kulcsok kulcsát fölszikráztató
végzetes
percben
ebben a csillagfényeket
megreszkettető
ebben a sejtek kulacsából
csillagfényeket
kiszökkentő, kiszökelltető
percben
testfolyadékaink lélekfolyadékainak
megrezdülnek
és testünk poharát
összekoccintják a szellemek
és
falánk testeink égi lélekkel
töltekeznek
és ebben a percben
testünk
az őt szétvető hatalomtól megtanulja
hogy
minden testnél erősebb a lélek
hogy
a lélek ha életre kap pehelyként
táncoltatja
a testet
ebben a percben
ebben
a percben megmámorosodnak a szellemek
testünk
koccintó ünnepi poharának táncparkett-
zörejein
át
szellemeink mámora az égre
rivall
ebben az égigérő nyúlánk
percben
szellemeink egymáshoz érnek
egymáshoz
érő testeink szellem-ujjainak érintkező
felületein
keresztül
egymásba fogódznak
és
egyetlen szaltóval
át az ég
tükörén
az ég tükörének
ugráló kék felhő-lebenyein
ugráló
felhő-lebenyeinek ködmönén keresztül
meglebbenő
felhő-lebenyeinek szemtükrén
keresztül
átugranak
egymásba
érintkeznek
egymás
tájaira érve
egymás tájaiba
végre leterítik égi fuvallatuk
illatát
az egymás tájaira
leereszkedő szellemek
saját rendjüket
felfedve
saját otthonuk rendjén
érintkezve
épülnek
érintkezve
egymásba épülnek
villódzó
DNS-láncokként lelkünk fény-városokat
emel,
növeszt az űrbe
életszerelmet emel
az égbe
egymás fényeinek,
fénykarjainak egymásba
kapcsolódásával
csodálatos
lelki növényként emeli életünket
az
égbe
ebben a percben
a szellemeknek
ezen csatakos csavaros percében
ebben
az összeérő érintkező percben
ebben
a mindentudásban merítkező percben
ebben
a percben
ebben a percben
ebben a percben
amikor az embert kettévágják
feltűnővé
válik az élet zsivaja
a szervezetünket
zsinatoló erők összhangja
testünk
a túlvilági kalapácsok ütései
alatt
eleven zongorává válik
eszméletünk
kárpitja mesés szőttese zúgni
inogni
kezd
elménk önmagunkat
előretartó képe ahogy
elhanyatlik
a
Meztelen Igazság fénye feltündököl
mint
távolról érkező óriási
fényhajó
lassan tatja visszaúszik
egészen születésedig
és
amit képviselsz, a kép most átvesz,
már ő visel
visz cipel rohan a születéseden
túlra
összeér az égi
tájjal rengő csillagokkal
különös
átalakulás
amikor az embert kettévágják
és
igazi képed
rád talál
önazonosságod
világgá
válik
világfénnyé
köszöntelek!
A Nap
Ha nem lenne
Hogyan
élnénk?
De van! Él! Él!
Mindent
beragyog!
Mégsem láthatod!
De
lásd meg most!
Milyen tündöklő
Élő
erő!
Hej hej hej haj hej hej hej haj
Hej naptánc, hej naptánc!
Forgok
kacagok Nap hozzád!
Hej naptánc,
hej naptánc!
Forgok felugrók Nap
hozzád!
sorsot rejtő élet Nap-madár
téged
hívlak, jöjj ide hozzánk!
ünnepeljünk,
élet-ragyogás!
életünk
szédítő villanás!
megszülettem
a Nap alatt
tombolok
árdeli szép Hold
bársonyos
éjszakán
hajnali égbolt
tündöklő
napsugár
hej Nap hej Hold
varázslatos
szempár
hej Nap hej Hold
varázslatos
szempár
Nap
Hé! Nap
Hé!
Ragyog!
Hé! Még! Hé!
Táncol!
Táncol!
Hajtás!
Táncolj! Nap!
Ragyog!
Ragyog!
Mindig ragyog!
Kívül -
ragyog!
Belül - ragyog!
Nap! Nap! Napocska!
Édes
Napocska!
Élj!
Édes Nap! Nap!
Égi
tűz! Nap!
Égi tűz!
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
élet
élet
élet
tombolj
még
tombolj még
és élj
az
igazadért
tombolj még
úgy
felsír
felszakít
száz
sebből vér
de lelkem él
és
erőt merít
és amit kér
beteljesül
mert
lelkem él
és nem hagy cserben
sohasem
ha
fáj még
tudom él
és
amit éhez
sóvárog
szerelmet
igazat
tündérit
eléri
életet
emberit
nemeset
eléri
mert
elér odáig
mert ez a természete
lényege
akarata
sorsa
és
minden vágya
minden percben.
ezt akarja
hát
megtalálja
ha az egész világot
tűzbe
is kell borítsa!
hej hej
hej hej hej hej
hangok
csapnak föl
a föld alól
az
élet hangjai
mámoros élet-zene
a föld felett
műanyag
abroncs
rothadó mű-világ
terjed
a lelkekbe
tenyészik mint a gaz
mindent
elfoglal
mindent elrothaszt
ha a lélek rohad
mindennek
vége
nem lesz többé ember
csak
zombi és med mex
miféle erő az
mely
leszorítja
az örök fiatalság
zenéjét
a föld alá?
csak
zabál zabál zabál
darál
darál darál
orcáján
száz kép
nevet
fölhasított egek
alatt
kiürült lelkek
felül egy hamis
isten
vagy inkább sárkány
agyamban
sarka
öl
őt öli
őt ölve
száll be
most száll
agyamba
száll be
most száll
agyadat
szántja
őrület szállj meg
mert
itt a bárgyú rádió
a
gyilkosságimádó tévé
az
agyat zabálja
a gondolatot!
legalább
hírét tudnám
továbbadni!
hív az élet
még
a föld alól
az élet nevében
napfényre
lélek!
pokolra minden rohadttal
világrohasztóval!
bennünket
ne küldjenek
a föld alá!
vigyék
magukkal
hazugság-tenyészetük
ragyogjon
föl újra
aranyló Napunk
ha
mindenki velünk tart
lesz Édenünk!
rajtunk
áll a világ sorsa
lelkünk
jobbik felén
álljunk át
az élet
akaratára!
hej!
gyere!
te
is!
te is meg te is!
gyere! most!
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1997
fölpattan halott a sírból
mi
a francot csinálsz?
mióta szűnt
meg az érzés
miért halott
az embervilág?
végítélet
rajtunk tombol
életünk célját
elrabolták
ezt kapd ki, nekem ne mellé
beszélj!
veszélyben az Élet
célja
az élőké és
a halottaké
uramisten, mennyi szépség
mindez
az őrületé
legyen vége a rohadásnak!
éljetek
halottak!
éljetek végre!
minden
idők szavát halld!
éljetek halottak!
éljetek
életet!
van olyan!
Vágtázó Halott
kémek-szöveg, 1997
Hunok magyarok hunok magyarok
szkíták
magyarok szkíták
magyarok igaz magyarok
Igaz szép nemes
szellem
Életünk fenség, ünnepi
szépség
Sorsunk a Természet
mágikus akarata
Amiért születtünk,
felelősek is vagyunk!
Az élet igaza, sorsod
igaza
Ki kell teljesüljön!
És
ez vitézséget követel
Tőled
is!
Hej!
Hej!
Hej!
Hej!
Onnan
süt!
Onnan szárnyal!
Innen sír!
Onnan
kér!
Régen büszke!
Magyar
nép!
Mondd meg tudod-e
Mivé
lettél?
Régen gazdag!
Mára
szegény!
Isten ostorából!
Megnyomorított
nép!
Most legyél
Újra
vitéz!
Le kell győznöd
e világvészt!
Világíts meg
Minden
dögvészt!
Sápadjon bele
A
sötétség!
Huj huj hajrá!
Zengjen
újra!
A Tejútról
A Körútra!
Hogy
a világ
Bámuljon újra!
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1999
Ember vagy, vagy nem?!
Ember
vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Világ,
ne halj meg!
Világ, ne half meg!
Ember
voltál, jobb testvérem, világ,
ne halj meg
Ember voltál, jobb testvérem,
világ, ne halj meg
Ember vagy, vagy nem?!
Ember
vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember
vagy, vagy nem?!
Ember voltál, jobb testvérem,
világ, ne halj meg
Ember voltál,
jobb testvérem, világ, ne halj meg
Ember
vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Itt
az idő!
Van időd? Nyakadon? Hej-hej!
Ember vagy; vagy nem?!
Ember
vagy, vagy nem?!
Ember voltál, nem?
Ember
voltál, jobb pillérem, világ,
ne halj meg!
Világoltál, lelket
adtál, világ ne halj meg!
Világ,
ne halj meg! Világ, ne halj meg!
Ember
vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember
vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ha
senki más, én kérdlek téged,
ember vagy, vagy nem?!
Ha senki más, én
kérlek téged, világ, ne halj
meg!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy
nem?!
Ember vagy, vagy nem?!
Ember vagy, vagy
nem?!
Hé!
Van időd? vagy nincs?!
Itt
vagyok! Megszülettem!
Világ! Megölnek!
Végigjárok
fényeden!
Nem hallod! Megölnek!
És
hagyod? És hagyod?
Hagyod?! Hagyod?!
Hagyjátok?!
Magára hagyjátok?!
A haldokló
világot?!
Én nem!! Nem!! Soha!!
Nem!!
Soha!! Nem!! Nem!! Nem!! Soha!!!
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1998
hej! hej! emberiség!
hej!
hej! emberség!
ó-kozmikus nép!
ó-kozmikus
nép!
száz halált halt
életrekelt
emberiség!
végtelenségből
kidöndült
emberiség!
Aranykorod
elfelejtett
emberiség!
sorsod vesztett
megvakított
emberiség!
szegénységbe
kényszerített
emberiség!
miféle
csodára vársz?
miféle csodára
vársz?
százmillió száj
szólj
velem!
százmillió agy
százmillió
szív
élj velem!
gondolj velem!
törpe sorsba kényszerített
emberiség!
rácsok
mögé bekaszlizott
emberiség!
mikor
voltál angyalszérűn?
mikor voltál
angyalszérűn?
száz halálból
fölrévedő
emberiség!
égi
úton felvonuló
emberiség!
hogy
felejthetted el sorsod
miért felejted
el?
hogy felejtetted el sorsod
miért
felejted el?
hallod? hallod?
emberiség!
hallod?
hallod?
emberiség!
hej! hej! emberiség!
hej!
hej! emberiség!
s újra egy-emberré
válunk
egy szent akarattá kell
váljunk
emberiség!
emberiség!
tűzzé?
lélekké!
égi értelemé
emberiség!
emberiség!
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1997
valaha ringó táj
hegyen
égő oltár
táltostáncra
pattanunk
úszik az ég ormán
szép
táltos paripám
rádtalálunk,
otthonunk
hallom az én nótám
itt
van az én hazám
hogyha együtt
dalolunk
kigyúló szép
világ
viduló szép orcák
táncoljon
életvágyunk
ahol a mennydörgő táj
emberi
élő világ
érző és
segítő táj
mesés és
valós világ
keresd, hol fáj
gyógyírt
találj
röpíts, hazám
mámor-teli
táj!
szállj hozzám
szállj
paripám!
szóljon az én nótám
szálljon
a paripám
tündököljön
életünk
Kárpátok ölében
lélektáj
földjében
magyarok örömében
hetedhét országra
az
egész világra
örömöm
szétáradjon
csillagok szikráznak
magyarok
táncolnak
életet teremtsenek
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1997
„Illattól sűrű szélben
selymesen
suhogó
szent szédül étben
érzem
a rózsa belülről csönget
a
rózsa belülről csönget."
(A
rózsa belülről csönget)
„Mondd
szerelmet vágysz-e még?
Hű társ
után jársz-e még?
És
ha ágyad megveted
Nem szorul-e el szíved?
Mit
ígér még életed?
Ha csillagokra lesel
Mi
az ami szíven ver?
És
ha reggel felriadsz
Mi jut eszedbe?
Mi az?"
(Emberi fohász a harmadik
évezred küszöbén)
Grandpierre K. Endre: Szent Éhség.
A gyönyör himnusza.
Ó, elmondom
Ami szép,
s végveszély
Eljöttem sorsok
végzetéből
Hol egy emberi testet
ver a szél
Ez egy száraz, elfagyott
váz már,
Mint egy kóró,
oly szikár
De szelleme visszajár,
éjjelente eget ráz
Hát tombolj,
tombolj, gyere tombolj, szélvész,
Tombolj,
tombolj, tombolj, szélvész,
Ércfényben fürdik
a táj,
A lélek még hazajár,
Hát
miféle pokolé ez a szándék
Hogy
a végzet a szerelem?
Miért ölsz,
szerelem?
Emberibb sorsra születtem!
Szárnyal
az élet tüneménye
És
elillan észrevétlen
Még
nem éhem. még nem éltem, még
nem éltem,
Még nem éltem
Visszatérek egy korhadó
vázba
Talán fű vagy fa lettem
Itt
élek immár némán
Ha
itt lennél, te is tudnád
Fölül
emberi hullát ver a szél
A zörgő
test néha beszél
Egy földindító
szerelemről
Az egek végzetéről
Hát
tombolj, tombolj, gyere tombolj, szélvész
VHK-szöveg, 1997
Mint parányi nyughatatlan
csíra
Bujkál bennem a szerelem-erő
Édesen
áramló folyama
Zöld növényi
hártyán motozó
Parányi
növényi kezekként kacsokként
Kezdetleges
pici kacsókként
Sarjad bennem serkentő
szerelem
Fölserken áttöri a
zsenge mag-sejthártyát
S földemben
gyökerezve elindul fölfelé
Fölfelé
A
Nap világa felé
Napvilágod,
fényed felé
Kacsaival feléd
növekszik
Veled akar összekapaszkodni
Mint
élő túlvilági bokor szerelmes
szerelembokor
Ami nem a levegőégben nő
Nem
a szél fújja nem az eső veri
Érzés
telíti világod vezeti
Érzésedre
rezdül megnyílik csukódik
Az
érzések földjén az örökkévalóságban
Tündéri,
érintetlen ártatlanságban
Szél
nem éri, eső nem járja
Mosoly,
nevetés, sírás cibálja
Messze
a világtól
Hangtalanul
Kaptál egy csomagot
Én
vagyok az
Karjaid becsomagolnak
Csomag vagyok
Van
bennem valami
Küldemény
Ajándék
Tőlem
neked
Te vagy az
Ahogy ölellek
Körbeveszlek
Bennem
találod magad
Ajándék ez
a csomag
Ami én vagyok
Csoda-ajándék
Mert
neked szól
Te pedig nekem
Jó
érzés
Ajándékot tartani
Az
ajándék ajándékot tart
Érzem
hogy ez az ajándék
Életre
szóló ajándék
Ajándék
a Természettől
Egyenesen az életemnek
Micsoda
jó érzés!
Képzeld:
egy csomag
Szerelmes a tartalmába
És
tartalma becsomagolja a csomagot
Olyan szerelmes
ebbe a csomagba
Ahogy a csomag öleli tartalmát
Tartalmazzuk
egymást
Küldjük egymást
egymás felé
Ölelés-földre
Megérkeztünk.
Állj! és itt maradsz!
idd
a sugaramat!
most megmondom
mit akarok!
szedd
most össze magad
jön a zuhatag!
hej,
vadíts, láng!
érezd hatalmát!
állj most ide elém
és
figyelj rám!
az égő igazság
tovább
nem várhat!
ha egyszer megtudod
jobb,
ha kapaszkodsz!
égi hatalom
felkap
és feloldoz!
hej, gyere elém!
gyere
ide elém!
most hajolj fölém!
szemed
szemembe néz
most eljött a perc!
most
már csókoljál
ölelj
át
sodorjál
hej, vadíts
láng!
hej!
egy kicsit élvezd
mámoros
közelem!
egy kicsit próbáld
beljebb,
közelebb!
hisz itt vagyok
mint egy kívánság
mindenem
egy
kívánság
ami rád
vár
és rád néz
remeg,
vár
és forró már
hej, csillagok!
hej, megvakulok!
őrült
örömben
égi lángra kapok
kapaszkodj,
hej!
sivalkodj!
gyere, emelkedj!
hány
év óta vár
ez a kívánság!
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1997
(népi hősköltemény
nyomán)
Bagdadban Bagdadban
Jókedvű
arabok az ablakban
Jódolgukban kacagnak
ma hajnalban
És nem szól a szomszéd
hogy halkabban!
Egyetlen óriási
ünnep van
Nagyban megy a hoci-nesze suttyomban
Esznek-isznak
szexuális mámorban
Egész
nap a hejehuja napja van
Nem történik
ilyen minden paplakban
Hozzá még
csak kurjongatnak haj! haj! haj!
Terjed az
őrület még gyorsabban
Fékevesztett
ordítások bamm! bamm! bamm!
Püföli
az agyamat vad ritmusban
Csak egyetlen darabont
ki mamlasz mama
De viszket a marka, hogy elkapja
Óriás
Delilát szorongassa
Feje már belilul
a gondokba
Agyában terve kigyúl
lángokba
Még ma este kiül
ő az ablakba
Delilával bagzani fog Bagdadban
Itt várlak
Itt itt itt
itt itt itt itt itt itt itt itt itt itt itt
Várlak
Hol
hol hol hol hol hol hol hol vársz
Hol
vársz most
Hol vagy, elmeséli,
érzi belső látásom
Micsoda
táj, micsoda táj
Sűrűn gomolygó szellem
Hallom
a rét dalát lenn
Hallom én,
szerelem-tájon
Látom egy fény
nekem jelez
Világít messze, nekem
világol
Világít messze,
nekem világol
Fényjel
Fénycsomag
Feltűnik
utazik felém
Zenét hallok belülről
Dermedten
érzem, belülről látom
Ott
úszik a fénycsomagban kibontakozó
jövőm
Érzem, nem várok
tovább
Fényed elér, életre
varázsol
Szállj rám, fény-parázs
Éljen
hatalmad
Életemmel rejtelmes kertedbe
rohanok
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1998
Hol van az a tűzrőlpattant pirosbarna
lány
Akivel ma átmulatnám
az egész éjszakát
Keresztbe
az utcákon fönn a villanypóznán
Ugrálni
a háztetőkön miénk a világ,
hej!
Gyere ide, ha van kedved, mert ma nagyon
mulatunk
Bukfencezni a járdákon,
vadidegenekkel
Ugrálni mindenkire, kicsi
a rakás
Mert miénk a város,
és miénk a világ, hej!
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1997
a világ végén
egy
fényes napon
felszárnyal a holt
ott
leszek
tudom
minden éjjel
oda hívnak
a csillagok
fölszárnyal lelkem
végtelen
vagyok
VHK-szöveg, 1997
Hej! Hej!
Ott röpülök!
Röpülök át a fényévek
tisztásain!
Fényév-kaszálók!
Hej!
Felfal a világ eleven középpontjába!
Millió
fénvszilánkká hasogatja csontjaimat!
Hej!
Hej!
Onnan jöttél!
Te is ott voltál!
Te is ott voltál!
Aha! Ha! Aha!
Hej!Hej!Hej!Hej!Hej!Hej!Hej!Hej!
Hő!
Egy élet! Egy élet! Egy élet
röpül!
Röpül végig
a sír!
Csak a fény! Csak a fény!
Röpül
át!
Egy élet! Egy élet!
Egy élet! Már
megérte!
Már
megérte! Már megérte!
Lobogó pázsit!
Ott!
Ott! Ott!
Minden! Minden! Minden!
Fény!
Fény!
Ég a Semmi! A Semmi! A Semmi!
Huj!
Huj!
Fényévek kegyetlen zuhanásában!
Át!
Át a közepén!
Végtelenbe
ugró fényen muzsikáló
Élet-küllő!
Millió
emberfény!
Bele! Bele a közepébe!
Aááá!
Halált arató
élet!
Élet-tisztáson átzuhanó
Teli
erőből
Lelkedből
Élet-megmentés!
Vágtázó Halottkémek
szöveg, 1998
Villódzó fény
összejátszó
halmai
torlódnak szétterülnek
vén
idők dobálódnak
süt süt süt süt
villódzik
süt süt süt süt
villódzik
fénysuhamlás
suhamlás
fény
szelepei fény zsilipel
kétkedés és
megnyugvás
szökellés
hop-hopp-hopp-hopp
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
Í997
Folyik, úszik kering a
világ a korlátlan szabadság
reggelén
fénylámpások
tutajozó életek fénylábaikat
kiengedik
fényük
összeér a kozmikus álomrohanatban
együtt
érzékeljük a kozmikus sodrást,
sodródást
a végtelen megvalósulásának
kérlelhetetlen
törvényeit
ahogy
az ősvilág bugyborékol át az
idők színes
forgatagán
s megjelenik
örök jelvényeivel benned és
bennem
szőnyegekben eleven szőttesben
ahol
erkélyek vagyunk, az örökkévalóság
kertjei
vonulunk egy öntudatlan erő tajtékjaiként
vonulunk,
vonulunk át a tereken, vándorlunk
át
az időkön
vakondokokként,
lemmingekként, rénszarvasokként
hajt
bennünket a reggel ellenállhatatlan
követelése
és sorsunk tüdőket,
szemeket, boltíveket váj a
kozmikus
folyam örvény-sodraiba
lelkem kúszik a fák
tövén
barlangokat vet a reggeli köd
titok
kigyullad magával ránt
ajtó
zuhan életemre
előttem mozog a mindenség
meg
kell tudnom ki vagyok én
álomból
jövő megtestesülés
embercsupaszság
sorsok s meredély
ősvilág sodor
időkön át
nedves állatok örök
vonulás
forog forog áthajol rám
kieresztem
fényem s minden körbezár
kezemben forog a csillagos ég
még
ma meg kell tudnom ki vagyok én
forog
zuhan a fény-kútfedél
végesbe
ugró végtelenség
kozmikus erő hajt időkön
át
Vágtázó Halottkémek-szöveg.
1997
Ó
Csillagom
nyílj
meg most
akarom
bocsáss le
tüzedbe
vágytól
égő
lelkedbe
szemedbe
eressz le
hideg volt
nélküled
végtelen
üres
tér
csillagom
fordulj felém
emeld
fel arcod
talán fáj még
megrázkódtam
fájdalmamból
felocsúdtam
érezni
merni
megtanultam
szemedtől
lélekké
váltam
tanít
mindent a szerelemről
csak
úgy
tombol a szerelemtől
fölemel
ad
a mindenségből
amitől
minden él
az örömtől
csillag-mámor
eléd
járul
halld meg
a mindenségből
nincsen
távol
közel járok
eléd
állok
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1997
Micsoda erő hajt bentről ki
úgy
küld megszületni
nincs mit meggondolni
ez
jön ez már az igazi
lassíts hogy belédrázz
rád
vár gyere segíts már
akarom,
most, az úristenit
hogy nem adsz mindene,
olyan isten nincs!
hát teli erőből
az éjszaka
végén
a tűz majd megtanít
hogy
mi mond mit
égő ház
benne
rohanok
hej hej hej hej
félek égek
rázkódom
jövök lángban
zuhanó testtel jövök
merülök
köpött
kép
vakuló élet
halkuló
váz
ömlő formák
röpülő
méz
forduló fények
az
éjjel
végigzuhansz az alagúton
ahol
én
te is te is
ő is meg én is
megkötözött szám
felnyílik
Vágtázó Halottkémek-szöveg.
1997
Őslény
bennem mozog
foglya
vagyok
itt él itt él
ereimben
csillagjaim
a
Semmiben
a Semmi szélén
ingázok
a
Semmi közepének
szemeiben
szédítő
mélyben
ott jön le belém
a
Tejúton
megnyíló szeme
végtelen
tó
te mit gondolsz
már nem tudom
hogy
mit tudok
csak szédülök
ragyogó
álmodó
ájuló
hadaidon
csillagokból
érkezel
ebbe
a vajúdó
ocsúdó
borzongásodra
eszmélő
világba
életre
hívó vér ver lüktet
mozog
hangomban
csodával vágó
tarajuló
sajgásodban
hív
ott a Tejútról
szállj most
le
csillaghavas
bundámba
égnyitó
birodalmadba
földi
élet maró-fájó
kínjaiba
te
is ott élsz
a Tejúton
borzongó
őslény
ég és lélek
közös
titka
te is itt élsz
szerelemben
csillagparazsú
lelkemben
halálközel
sorsommal
Vágtázó halottkémek
szöveg. 1998
Süt
a verőfény
egy
fürdőző fény
egy emberi fény
itt
szólít téged
teremjenek
tündöklő
fényű
emberek
a mindenség
előlép
innen
ég
onnan ég
onnan világít
szét
oda áramlik szét
ó
adjad még
ó adjál fényt
átvesz az érzés
egyre
terjed az érzés
itt szól
bennem
csiri-csiri-csiri-biri
így duruzsol
csiri-csiri-csiri-biri
elvarázsol
figyelj
te is rá hogy miről
szól teveled
hogyan
fényesedik meg
tebenned
megáll az eszem
fel kell pattannom
és
már jár jár jár
és
már szól szól szól
és
már jó jó jó
lesz még nap száll
még hozzánk az élet ünnepe
lesz
még napfény, megnyílik még
az ég
úgy szólít,
érzés kell ide
ami kincs itt égig
ér, az bentről született
vágtázz föl
hát, vágják életed
napsugár-karddal,
égő szerelemmel
fakadjon fénylő,
aranyló özöne
éneke zengjen,
röpítsen messzire
hej! hej! hej! küldj fényt!
hej!
hej! hej! küldj fényt!
Vágtázó Halottkémek-szöveg,
1997
Átvilágít
a fény
Végtelen tündöklő
Ússzál,
ússzál most fény
Ússzál
az elmémben
Elönt a csillagfény
Valami
áramló
Teste tiszta fény
Végtelen
tündöklő
Álom, életbe
költözött fény
Hej, hej,
hej, hej
Belehajlok, tengerfény
Végtelen
óceán embertükrén
Holdamon
száll a mindenség
Csillagból
szőve
Uram teremtőm, miért szültél
Valami
tündöklő
Tiszta testű fény
Hald
meg, halld meg, elmém teremtő
Gyere, hát
gyere, a végső célt tudom
Szállj
le, itt az idő, Vállamon lépkedő
Csillagfény
Szellemem
zsongón körülölel
Szerelemre
hív A mindenség
Álom tájon
Száguld
Csodaszarvas
Égi mén, gyere,
szólíts engem!
Felragyog tüzes
égi jeled
Égre nyíló
vadászmezőkön
Hej vitéz, gyere,
tarts velem!
Égi fényed érzem,
most felöltöm
Nem lehet semmi, ami
ellenáll
Belső zenéd mindenhol
felcsap
Meghallják, akik emberek
Hallj meg!
Hallj meg!
Égi fény, gyere,
kapj fel engem!
Boldogság gyere perzselj
meg!
Együtt él most már mindörökre
Sorsunk
mámoros szerelem
Boldogság maga testet öltve
Minden
jó öröknek született
Égre
nyíló vadászmezőkről
Közös
sorsunk, tudom, rám nevet!
Magas égre föltekintek
Magas égre feltekintek
Mindenütt
csillagok rajzanak Mindenütt csillagok
rajzanak
Közel
a végtelen távol
Látom a
végtelen távolt
Évekig röpül
a fény
Egyik csillagból a másikba
Égi
csillagból ide hozzám, a Földre
De
a gondolat illan villan
egy pillanat máris
ott van
A kapcsolat hívható
A
csillag elgondolható
Belülről kirajzolódó
tájon él
Érzékelő
lelked előtt
Ha figyeled, majd feltárul
Csodás
égi mesekönyvként
Érzékelő
lelked szemét
Hívják, vezetik
a csillagok
Ha van lelked, a hívást
érzed
Ha van szemed, tájaikat látod
Ha
van füled, zenéjüket hallod
ha
megteszed, valamit már tettél
Valami
életet elültettél
Csillagpázsit
mohájában
Érzés-világ
pompájában
Benépesül
majd a világ
S minden újra elébed
áll
Úgy, ahogy azt ó akarja
Égi
lelke most sugallta
Rajzó tündöklő
csillag-társulások
A távolban
összefolynak
Égő folyammá
csoportosulnak
Ott látom a csodaszarvast
Ott látom
a csodaszarvast
Pompájában
tündökölni
Végtelenre ablakot
nyírni
Ott látom a Kerek Tisztást
Meséinknek
Kerek Erdejét
Magyarok legbelsőbb honát
Titkot
rejtő ős-világát
Regősök titkának
tudóját
Erről zsinatol a kifli-Hold
Milliárd
évek titokteli kútja
És
az egész égi folyó
Mintha
ön-akaratából tenné
Egyetlen
egységes várossá ugrik
Tejút-város
nyüzsgő forgatagává
Vajon
milyen titkot tudnak
Napjaik vajh miről szólnak
Hogyan
zajlik víg életük
Miféle
sorsot rejt végzetük
Nekem s neked
ezt tudnunk kell
Sorsaink innen indultak el
Innen
indultunk el az útra
Bennünk csillagmorzsákat
őrizve
Ez a csillagmorzsa világít
ma is
Belülről előre s fel az égre
Ez
a parányi lélek-darabka
Élteti
a belső világot
Bent s kint egyaránt
ő világol
Ezért emel bennünket
is az égre
Ez indít a végtelenségre
Csodaszarvas
égi fénye
Szárnyat ad a
végtelen égre
Hogy lásd
igen, csoda-szarvas
A Tejút ős-birodalma
És
a csodák birodalma
Egy csodás lényt
alkot az égen
Mesebeli álom-várost
Emeletes
mesehajót
Ez a mese igazsága
Mindennél
erősebb valósága
Ott ragyog ma
is minden éjjel
Kívül s belül
felível az égre
Az elrabolt nappal
után Jön az élet igazsága
A
sötét védelme alatt
Kibomlik
a csodák országa
A legcsodásabb,
hogy e csoda
Legcsodálatosabb tulajdonsága
Mindennél
erősebb igazsága
Minden sziklánál
szilárdabban áll
A mesevilág
igaz valósága
Mindennél
tündöklőbb értelme
Ma is az
égen égő valósága
Ott az égi országúton
Tejút-város
égi erdején
Ott ragyog tündöklő
Androméda
Tejút-városunk
égi testvére
Égi röpülő
csészealjként
Röpülő
kalap, vagy hal-alakként
Csillagokban
sziporkázva
Ünneplő fényekbe
öltözve
Ragyog büszke Androméda
Indra-méda
Endre-méda
Médek titkát
őrző csillag-raja
Ősi korok csillag-fészke
S
mintha minden csillag-város
Nyüzsgő
csodás palotája
Az idők húsára
ráfeküdve
Sorsainkon hallgatózva
Gondolattal
ránk *
Keresve az emberséget
A
lelki üde nemességet
Ez a rajzó
vidám égi sereg
Ha rágondolsz,
elibéd terem
Röpülő városok
itt termő kacagányok
Csillagszemű boszorkányok
Nyüzsgő
záporzó testülete
Köröz
röpül kavarog az űrben
Táncol
jelez pályákat ír rajzol
Titkos
belső áramlással
Belső fényű
értelemmel
Töltött csillagvárosok
Zengő
égi harangozok
Zsongatják az égi
lelket
A végtelen bűvöletet
Szellem-húsból
tápászkodva
Érzésekből
virágozva
Érzéseinktől növekedve
Kedvre
kapva teremtenek
A közös munkára
elősereglenek
S ládd, mint milliónyi
seregély-fióka
Fölröppennek,
az időt kioldva
Elindítva a Napok birodalmát
Belső
táncukban zsonganak
Az élet hangyában
szólanak
Téged szólítanak
Az
élet szerelme
Vajúdó sorsom fordulópontján,
mely már egy hónapja sodor egyre mélyebbre, hirtelen arra eszmélek, hogy életemet a
végtelenség végzetes erejű, gáttalan vonzása hívja, ösztökél, hogy elmémet
kiszabadítsa az egyen-kalodákból, hogy a legmagasabb eszmények felé tágítsa,
elme-eszméltető eszmék felé, a lélek végtelen szabadsága felé. Igen, most már
tudom, az volt a baj, hogy nem mertem eléggé merészen vágyni, hogy éppen a
leggyönyörűbb életet, az igazit, a tökéleteset tartottam valószerűtlennek, már
szinte valótlannak, lehetetlennek. Most már látom, valójában mindig is a
valóságosan létező csoda közvetlen erejében vágytam élni, a Hold, a csillagok, a
Nap tündöklésének mély, emberi szerelmében, borzongató, mágikus
kiteljesedésében, az élvezet égető, örömmámoros szenvedélyének futótüzében.
Elmerülni a világ mélybe rántó, kozmikus sodrásában, a tenger végtelen, opálos
ragyogásában, a vágtázó ló hátán átélt szabadság korlátlan mámorában. A
természetes, gyerekkoromtól sóvárgott élet a Természetet átható emberi szellem
mágikus szőtteséből ragyog fel, ahol a Hold, a csillagok, a Nap - a világ húsát
teremtő mély, titokzatos csodák gyermekei.
Érzem, itt lüktet, jelez bennem, hogy
csak életre-halálra szóló életet érdemes élni, természetes életet, ahogy a
Természet is a létezés ellentétes erőinek érintkezésében, egymásra játszó,
vadászó táncában lüktet. A Természet méhében ott lüktető, szülő erő is olyan,
mint amit belül érzek: a semmi és a valami létre-nemlétre, a Mindenség értelmének
tétjére menő játszmája hív folyton életre. Jó, hogy az élet határán, a tudatos
lét határán megjelenő embernek is csak életre-halálra, tudásra-nemtudásra menő
életet érdemes élni. Ha ilyen élet borzongat, csak akkor érzem meg a Természet
legbensőbb erejét, borzongató varázserejét, és érzem, legmélyebb, egyetlen
lényegem erre hajt, efelé ösztökél folyton. Ezért vágyom arra, hogy a félvállról
élt élet helyett a legmagasabb eszményekért éljek szilaj, vad, és zabolátlan
életet, gyújtó szenvedéllyel, amelyet a csoda bűvös ereje hajt a belső eszmények
felé. Életet, amely végtelen erővel tart, tartja legmélyebb emberi mivoltomat. És
ad, igazi emberi ragyogást ad, hogy ettől a bensőséges, ünneplő ajándéktól belső
örömöm, emberi mivoltom nyílik meg, ráébredek, és bensőm megtelik emberi,
természeti életerővel, az élet bűvös italával. Mintha hatalmas barát, társ-lény
eszmélne fel, derengene fel mélyemben. Bensőm emberi húsa fényt kap, tündökleni,
ragyogni kezd, valósággal újjászületni, testet ölteni. És élni kezdek végre,
vágyni, életre, igazi életre vágyni, teljes, végzetes erővel, emberi életre
elszánt erővel kiteljesedni, megvalósulni. Kiállni a bennem élő eszményeinkért.
Érzem, ezekért az eszményekért a halált is vállalni tudom, mert tudom, hogy
valójában csak így, végsőkig elszántan, végsőkig tisztázva, végső
egységességben érdemes élni, az élet egészének, tiszta fényének jegyében, amely
nélkül az élet széteső dirib-darabok egyvelege, más, az élet ellen irányuló
akaratok megvalósulásának terepe. Mintha életünket felkínálnánk rosszakaróinknak,
hogy éljék le helyettünk.
Egy igazi, természetes, mindenre
elszánt életet valójában a halál sem érint. Hiszen még ha ellene is támad, akkor
sem érinti meg lényegét, egységes, belső fényét nem hazudtolja meg, legfeljebb
kioltja az adott őrállomáson. Eredetileg az ilyen halál is alárendeltetett a
Természet törvényeinek, de ha mi magunk a Természet törvényeiért, legbensőbb
magjáért élünk, akkor az ilyen életet kioltó halál valamiféleképp a magasabb
Természet akaratának kell legyen alávetve. A halál csak akkor válik égetővé,
pokolivá, ha természetellenes, ha értelmetlen vagy rossz célt szolgál. Különösen
akkor, ha a vészhelyzet is természetellenes, ha az ellenünk támadó ember az
életgyűlölet, az embernélküli, természetnélküli élet, a hatalmi érdekek
akaratára állt át. És ez az, ami nap-mint-nap olyan szembetűnő. Úgy érzem, bár
látszólag, kívülről, még minden szinte ép, de belül, csak épp észrevétlen,
lassan rág egy alattomos erő. Épp annyira lassan, hogy ne tűnjön fel, de annyira
egyöntetűen, hogy szinte természetesnek, kikerülhetetlennek, törvényszerűnek
hasson. Érzem, félek, félek, hogy ma már emberi mivoltunk folytonos vészhelyzetben
él. Az élet szeretetét annyira talajtalanná, felszínessé, sekélyessé teszi a mai
világ, olyan járványszerű, tömeges a lélek-kiürülés, hogy már nemcsak rólam
vagy rólad van szó, nemcsak egyéni életünk felmutatása veszíti el lassan arcát,
kifejezését, mondanivalóját. Rágondolni is rettentő, hogy ha egyre többünk élete
veszíti el tartását, akkor a Természet akaratának érvényre jutása kerül
veszélybe. Ilyen vészhelyzetben még egyéni életünknél is fontosabb, hogy eljussunk
benső világunk romlatlan, természetes erőihez, és felélesszük őket.
De még a vészhelyzetben élő
emberiség korszakában sem válik mindig pokolivá a halál jelentkezése, érintése.
Hiszen a halál finomabb formáiban jelen van mindennapjainkban, együtt él velünk,
betegségeinkben, szenvedéseinkben. Ilyenkor ismeri csak fel a beszűkült, a haláról
tudomást venni sem akaró elme, hogy ez a mindennapi kis-halál, a betegség és a
szenvedés mennyire segítő szárnyú természeti erők valójában, és hogy valójában
bennünket kérnek, késztetnek arra, hogy magunk váljunk gyógyító és gyógyulni
képes erővé. Ilyenkor értjük meg, hogy a természetes halál valójában baráti
szárnyú, orvosló, tanító erő, barátként tesz-vesz körülöttünk, bennünk minden
nap, gyógyító betegségekkel, gyógyító szenvedésekkel jelezve az egyéni életünk
határain túli világ nem halotti, hanem testvéri természetét.
Emlékszem, és érzem, mennyire vonz,
ahogy az igazi, végzetes, természeti életben, szenvedélyes élet-szerelemben
kibontakozik az emberi, állati, növényi arcú, emberlelkű, tündértestű világot
átható legmélyebb, legtisztább erő: a nemiség. A születetten nemességet, lelki
tisztaságot őrző és újjászülő erő, a nemiség nemcsak bennünket, embereket hajt,
de áthatja az egész Világegyetemet őrületes-tündökletes, égető és megtisztító
tüzével. A nemiség lélek-ereje a világhús legbensőségesebb héja, a csak
tündérujjakkal érinthető világ, lelkiségünk legkényesebb tartománya, amely maga a
nemesedés élvezetességének elve, a nemesebbé válás vágya. Látod te is, hogy ez a
sokat vádolt nemiség valójában, eredetileg éppen a világ ártatlanságának elve,
hiszen a világ lényegének legbensőségesebb, leggyengédebb, legtüzesebb
tartományát élteti. A természetes, tiszta nemiség a legnemesebb eszményt látja a
világ középpontjában, és ha így látsz, a világ legbensőségesebb lelkisége
válik a világ legmélyebb alapjává. Hát nem fura? Épp a tiszta, természetes
nemiség a világ bűntelenségének bizonyítéka, mert ez minden világok legfontosabb
világának, a lélek világának középpontjába a nemességet állítja, a nemiség
fölemelő, érzésekkel tisztító erejét. A gyermeki, fiatal lélek még érzi, hogy a
szerelem minden lény legszentebb, legféltettebb, legemberibb titka, és legszemélyesebb
életvilága. A szerelem az, ami képes megmutatni a világ legmélyebb, alap-titkát, azt
az eleven titkot, amit mindannyian magunkban hordunk, és amely minden nap bennünket
ösztökél, szerelemre hív, szólít, arra kér, sarkall, tüzel, hogy hallgassunk
lelkünkre, hallgassunk a bennünk élő eszményi társ hívó szavára, lelkünk ismerje
meg, hogy életünk arra való, hogy szemben az idegenkedő, látszat-biztonságra, a
rövidlátás bölcsességének álarcában valójában önmegtagadásra tanító mai
szemlélettel, mi mégis életre-halálra legbensőbb eszméink mellé álljunk, és
merjünk ragyogni, élni, szeretni, tisztává, káprázatos örömmé válni, merjünk
vágyni valódi életünkre, és merjünk szenvedni is érte, ha kell.
A tündérien tiszta nemiség több,
mint aminek hiszik, hazudják: a világnak az ég felé hajtó szerelem az egyetemes
titka, mert minden létezőben benn ott él, ez az a világcsoda, amelyről mindenki
hallott, de senki sem értett meg, amely őrzi titokzatos természetét, és amely ezután
is őrizni fogja, mert csak személyes létünkben él igazán. Ez a nemiséggel áthatott
világszerelem, ez a megtagadott, eldurvított, megvetetett, bűnösnek bélyegzett
világerő, ez a világteremtő szerelmi erő az életerő maga, az élet élni
vágyásának ereje, az élet jobbá, nemesebbé, különbbé válásának ereje,
valójában a világ egyetlen természeti alapja, amelyen minden más felépül, s ezért
ennek titka felfedi az összes nagy világtitkot, felfedi a világ lelkiségét, a halál
baráti, segítő arcát, a tengerben rejlő végtelenség női báját, a Hold
tündérpalotájának hívó, belső hangját, lelki hívogatását, a Nap titokzatosan
érkező életközpontjait, fény-csomagocskáit, amelyek magukban foglalják kis
csomagocskákként, hátizsákokkánt, háti-állatokként a Világegyetem összes
lelkének, szellemének sivalkodó, aranyló, parányi lényét.
Mintha egy oroszlán lenne a barátod,
úgy eszmélsz elmédre, és betekintesz a pazar, lélekkel csordultig töltött
csillag-kastélyok mennyei lakomájának eseményeibe, a kacsalábon forgó, perdülő
csillag-várták terített asztalain álló kupák bűvös élet-folyadékaiba, és ezzel
lelked megízleli az örök élet italát, betekintesz a csillagok messzeható
lélektükreinek világába, csillagszemű örömtüzeikbe, s hallod az álomvilág
partjaira kikötött ladikok loccsanásait, hallod az álom valósággá válásának
kísérő hangjait fizikai füleddel, és elömlik a bűvös kék tűz ereidben, égetve,
lángolva, sebesen, szédítő távolságokat vetve. A világszerelem lónyihogásként
kibomlik benned, és érzed, valójában szellemi lény vagy az idők
véghetetlenségében.
A szellemi szél az a belső szél,
amely egész lényedet átfogja, legyél kő, napraforgó vagy holdra vonító
farkaslegény, a szellemi szél az, amely átfogja lényedet, amely irányt ad, ó ember!
Hogy mennyire tud ez a szél, mennyire tudja, amit tudni kell, amit tud az élet, amit
tudott valaha is. Ez az a szellemi erő, az a szellő, amely minden molekuládra
kiterjedően átrendezi irányultságodat, életedet, minden molekulád belső
képzelet-kastélyaiba berepíti a hírt, amik a szándékaid. Ha szereted molekuláidat,
igyekezz jó elhatározásokra szert tenni, mert ők tudnak sok mindent arról, amit te
talán nem tudsz már, és amit közvetlen közelről látnak, mert ott élnek, nem egy
biliárd-golyó rengetegben, hanem a természet igazságának csodaszerű, közvetlen
közelében.
Sokkal jobban fájhat, mint ahogy az
benned tudatosul, ha engedsz a sodrásnak, és te is a természetellenes élet mellett
döntesz. Hány és hányféle döntés, szellemi irány tűzi ránk szellőjét,
zászlóját nap mint nap. Napjaink végén sokszor úgy nézünk ki, mint egy csatahajó,
amelyik egész nap legalább ezer irányba akart elindulni, vagy egész nap arra haladt,
amerre sodorta a mai világ szele. Milyen érzés? Milyen érzés, amikor végül
jellegtelenné válva, a hajókapitányok már nem jelzik a világszelet, nem adják maguk
a belső irányt, a világszellem kihuny bennük, s a romló társadalom csapásai alatt
lassan, egyenként megrohadnak? S ezután egy furcsa, az élet világától rohamosan
távolodó világszélben sodródnak a recsegő-ropogó, éveik embertelen terhe alatt
összeroppanó világhajók, az élet megcsúfolására, ha nem állunk át az élet
bennünket továbbra is hívogató, tündéri ragyogás felé hívó akaratára.
És ahogy életünk akaratára
eszmélünk, a lelki nemesség eszméje újra feléled, mert belső irányítottságaink
miriádnyi, egymásnak ellentmondó beállítottsága zavart okoz, feszültséget teremt,
egymásnak ellentmondó akaratok képtelen halmozódását, és ebben egyedül a nemesség
eszméje képes újra egészséget, épséget adni. Mert a nemesség olyan cselekvés,
amelyben saját belső irányítottságunk egységes és összhangzó, amelyben a belső
irányítottságok a legmélyebb természeti létalapból, a világragyogtató
nemiségből, a nemtelenség ellentétéből, az életszerelemből, az élet-eszmeiségbe,
eszményiségbe szerelmes lelkiségből fakadnak, legmélyebb természeti alapjukon
szerveződnek, és ezért a legkisebb irányok, rész-beállítottságok is
összehangzóvá válnak. Összehangzóvá válik lelkünk, mint egyetlen hatalmas, zenei
hangszer, amely a Természet létszerelmének zenéjét játssza. Akárhogy is, a nemtelen
éppen attól nemtelen, hogy saját természeti lényegét tagadja meg, zülleszti le
alacsonyabb életszintre. A nemtelen éppen azért nem tud se igazán tüzes, se igazán
gyengéd lenni, mert belső irányai ellentmondóak, feszültek, zavaróak, és így nem
jut el az önmagában égő természeti tűz közelségéhez, se addig a belső
összhangig, amelyben az apró rezdülések az egész kifejeződései. A nemtelenség
azért sötét, mert egyre durvuló felszíne egyre kevésbé adja át a belső tűz
fényét, a nemesség világító, életreható fénnyel kisugárzó fényét, amely
mégis az egyetlen világfény maradt mindmáig, amíg lelkünkben még él a tűz, a
lélektűz, az életszerelem egekig ható, lelkünk legmélyéről fakadó életvágya.
A zenében még él a világlélek, és
a zenében épp az a mámorító, hogy egybehangzó, összhangzó, egyetlen egységes
szellem zenéje, belső iránya, és épp az a zenében a végsőkig mámorító, ha ez a
belső irány a Természet, a Világegyetem szellemiségének az iránya, ha az ember
természeti létiránya, ha az friss, élnivágyó, nemes vágy, amely legmélyebb belső
világunk érzékeléséből, érzékelésével átélt élményből fakad.
Hallgatom a VHK most születő
zenéjét, nemsokára énekelnem kell, még azt sem tudom, mi is akar lenni, amikor már
felfogom a zenében élő szellem érintését, és megborzongok, mert szédítő,
ájulásba rántó távlatokban él ez a szellem, s ahogy átadom magam s fölelevenedik
bennem, érzem, hogy az érzés csontjaimat hasogatja, mint mikor magas lázam van, és
életem veszélybe kerül, és érzem, hogy kékes színű szellem mozdul meg bennem,
hasogatja csontjaimat, és elindul, bűvös kék folyadékkal töltve meg csontjaimat, s
egyszercsak fölfelé illan, az ég felé. Érzem, mintha hajszálvékony áttetsző
csövön át tartaná csontjaimmal a kapcsolatot, s felillan az egekbe, a csillagok
közé, s onnan zenél vissza hozzám. A zene hullámzása ingatja ezt a hajszálvékony
kék csövecskét, ez hajladozik bennem, s ettől a hajladozástól, amely lelkem
legkényesebb tartományainak közepén fut át, azokon a tartományokon, amelyeket
mindmáig érintetlennek őriztem meg, s amelyek most közvetlen veszélybe kerültek, ha
nem törődök velük, életem végveszélybe kerül, érzem. Ezek a legkényesebb,
legközpontibb tartományok, amelyekről azt se tudtam, hogy ennyire kényesek, fényesek,
most olvadozni kezdenek, hajladoznak, s minden mozdulatokkal elmém működési
törvényei átalakulnak, elmém szélsebesen tágulni kezd, őrületes sebességgel,
félő, hogy beleőrülök, s eközben őrületes erejű váratlan boldogság csap meg,
egy hihetetlenül csodálatos szerelem, de vajon kibe vagyok szerelmes? ebbe a zenébe?
vagy magába az életbe? A parányi kék üvegszálon függ életem, elmém, szerelmem,
attól hogy a zene hogyan mozgatja, miféle fuvallatokat indít el, s ahogy mozgatja,
lelkem olvad, elmém látni kezd, olyan világot, amit eddig a bedeszkázott
látóhatárok között nem tudott meglátni. Bizonyára látomásaim vannak, csak éppen
ezek a látomások a legvalóságosabbak, látom a csillagokat, az égi világ egységét,
ahogy átfut éppen lelkem legféltettebb központján. Lelkem minden titka, nem is ismert
zugai táncolni kezdenek, rezegnek, párolognak, ujjonganak. Hirtelen bűvös-kék szellő
lódul meg a messzi tájból. Egy könnyed átkaroló mozdulattal, egy tündér-köpönyeg
kanyarításának mozdulatával átkanyarodik még messzebbre, majd hirtelen vissza,
egyenesen felém, szédítő sebességgel, rám, már el is kapott, istenem, mindjárt
szétszakadok, de nem, pehelykönnyű lettem, elkap s mint égi pelyhet magával emel egy
könnyed légies mozdulattal, kicsit bedőlve, átdob a csillagok közé, azt se tudom,
hol vagyok, ez is csak egy látomás?
Átváltok lelki érzékelési
üzemmódból az iparosított látási üzemmódba. Itt vagyok a próbateremben, zúgó
fejjel, éppen énekelek. Felkavar a zene. Olyan szerelem szólal meg benne, amire mindig
vágytam. Talán ezért van ennyire nagy hatással rám. Hatása nem múlik. Tart. Tart.
Engem magam is tart. Életben tart. Egy igazi, magasabb életben. Egy értelmes életben.
Lélekben tart. Legmélyebb lelkemmel ajándékozott meg és ezt a lelket tartja bennem.
Sétálok az utcán, várok egy lányra.
Minden zajra, neszre érzékenyebb vagyok, vagy látomásaim vannak, vagy csak
képzelődök. Egyszercsak felnézek az égre. Furcsa hatással van rám a Hold
látványa. Alig látszik a sötét felhők mögül, de van benne egyfajta
határozottság, egyfajta váratlan figyelemre parancsoló, odaadásra késztető
nyugodtság, eltökéltség. Hosszan nézem. Felhők futnak el előtte, úgy, hogy csak
teteje látszik ki, mintha egy óceánon utazna, úszna a Hold teteje, mint egy önálló
holdcsónak. De ki az utas? Ebben a pillanatban a Hold teljesen eltűnik a hirtelen
előkerült sötét fellegek alatt, ÉS ÉN ÉRZEM, HOGY SZELLEMEM KIUGRIK AZ EZER ÉVEK
MILLIÓ ÉVEK ÓTA OTT DERMEDŐ ÁLLAPOTBÓL ÉS SPIRÁLIS PÁLYÁN FELÉM TART.
Megérkezik. Jó érzés, jó a bizonyosság. Mintha feltöltöttek volna tudással,
merészséggel, érzéssel, végtelenséggel. Jó így élni. Szellemem velem tart.
Nézem a Duna-partot, a messzeségbe
átívelő hidat. Hallgatom neszeit, nézem látványát, töltekezem, sütkérezem a
boldogságban. Érzem, ahogy emelkedik-halkul a híd hangja, a híd zenéje. Észreveszem,
hogy a hidat egész hosszában egy szellem tartja, hozzábújva, köré tekeredve,
halvány kék színben áttetsző belső ragyogással. És tartja. Tartja a hidat. Tartja,
s mert szorosan tartja, ünnepélyes bensőségességben, zengeti, zsongatja, hangulatba
vonja, játszva felerősíti hangjait, hang-szökőkútjait, s visszahalkul szédítőn.
Mint egy hang-szökőkúton játszó gyermeki lélek, aki tudja, mindenki hallja, de senki
sem veszi észre, ott játszik az emberek tudatküszöbén, feltűnik, s eltűnik. Igen,
ez az, ezért hívták a régiek a szellemeket tündéreknek! Mert a tündérek folyton
incselkednek velünk, létüket csak akkor és csak annak mutatják meg, akinek élete
ünnepélyes végzetességbe nyílt ki. Tünemények csak a tüneményes életben
jelentkeznek. De mindannyian tünemények vagyunk, amíg el nem felejtjük.
A Duna egész hosszában szellem
fekszik, ameddig ellátok. Könyöke, háta, mint hatalmas kádban, kitámaszkodik félig
a partra. Zavartalan könnyedségben terpeszkedik, vidáman, hetykén körülnéz.
Kékesen sejlik a víz, s ez az időtlen szellem az időtlenség mézével folyik
lelkemben.
A szerelmes is csak ezért szerelmes,
mert az ünnepélyessé kibomló, felerősödő élet előhívja a bennünk lakozó
szellemet, és a szellem izgalomba jön, s elkezdi sejtjeinket, génjeinket, elménket
zsongatni, szökőkutakként használni, amiből a világ lelke, szelleme szökik ki,
énekelve, táncolva.
Szellem vagyok. Lehet, hogy most
születtem. Szellem vagyok, és én is csak azt akarom, mint minden szellem: a
természetes élet mámorát.
|
